| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 |
| CXCI | CXCII | CXCIII | CXCIV | CXCV | CXCVI | CXCVII | CXCVIII | CXCIX | CC |
Eltöprengtem hát a halál vállalásán.
Mert főokosok, történetírók és kritikusok magasztalták önmagukért a bazilikád építésére szolgáló anyagokat (és te azt hitted, róluk van szó, holott az ezüstkancsó füle, ha jól el van találva az íve, többet ér, mint egy egész aranykancsó, kellemesebben hat lelkedre és szívedre). Íme tehát, mivel vágyaid célját illetően nem sokat tudsz, azt képzeled, hogy boldogságodat a bírásból meríted, és lihegve halmozod egymásra a köveket, amelyek máshol bazilika kövei lehettek volna, s ezt tartod boldogságod előfeltételének. Holott egyetlen kőtől is lázba jön a másiknak a szíve és a lelke, ha istene arcát mintázza ki rajta.
Hasonlatos vagy a játékoshoz, aki nem ért a sakkjátékhoz, arany- és elefántcsontbábuk felhalmozásában keresi gyönyörűségét, de csak unalmat lel bennök, míg a másik, akit a szabályok istensége ráébresztett a szellemesek, bonyolult játékra, durván faragott bábukkal is kiismeri magát a játékban. Mert a minden dolgok megszámolásának vágya az anyagokhoz köt téged, nem pedig ahhoz az archoz, amelyet együtt alkotnak, és amelyet elsősorban kell felismerned. Ezért következik mindebből szükségszerűen az, hogy úgy ragaszkodsz az élethez, mint a napok halmazához, holott ha a templom arculata tiszta vonalú, balga lennél amiatt sajnálkozni, hogy nem halmozódott fel benne még több kő.
Engem tehát ne kápráztass el azzal, hogy előszámlálod házad köveinek, birtokod legelőinek, nyájad állatainak, feleséged ékszereinek vagy szerelmeid emlékeinek a számát. Mindez nem számít. Én a felépült ház minőségét akarom ismerni, birtokod vallásának a buzgalmát, és azt, vajon vidáman költitek-e el este, munkátok végeztével a vacsorát. Meg azt, hogy milyen szerelmet építettél magadnak, és miféle, nálad időtállóbbra cserélődött el az életed. Azt akarom, hogy megvalósulj. Alkotó tevékenységedben akarlak olvasni, nem pedig azokban a fel nem használt anyagokban, amelyekkel oly hivalkodón dicsekszel.
De te erre jössz, és az ösztönről kezdesz vitatkozni. Mert az ösztön késztet rá, hogy menekülj a halál elől, és azt figyelted meg, hogy minden állat igyekszik életben maradni. ,,Az életbenmaradás ösztöne felette áll minden egyéb ösztönnek - mondod -. Az élet ajándéka felmérhetetlen, tehát kötelességem, hogy megőrizzem magamban ragyogását.'' És, mi tagadás, hősiesen küzdesz, hogy megmentsd magadat. Bátorságot tanúsítasz ostromban, hódításban, rablásban, fosztogatásban. Megrészegülsz az erős mámorától, aki hajlandó mindent a mérleg serpenyőjébe dobni, csak hogy megmérhesse, mennyit nyom. De önkéntes ajándékod titkát őrizve nem leszel hajlandó meghalni.
Csakhogy én ezzel szemben hivatkozom arra az apára, aki beleveti magát az örvény hívogató torkába, hogy megmentse halálos veszedelemben vergődő fiát, akinek arca időnként még fel-feltűnik, de egyre sápadtabban, mint a felhő résein át előbukkanó hold képe. És azt mondom neked: a felett az atya felett tehát nem uralkodik az életösztön...
- Igen - válaszolod erre. - Csakhogy az ösztön messzebb megy. Együtt érvényes az atyára és a fiúra. Együtt érvényes a helyőrségemre amelyik maga helyett egyes tagjára ruházza át a hatalmát. Az atya kötve van gyermekéhez...
Válaszod így már kívánatosabb, összetettebb, szavakkal terhesebb. De okulásodra még hozzáfűzöm:
- Igen, létezik életösztön. De csak mint egy nála erősebb ösztön egyik megjelenési formája. A lényeges az állandóság ösztöne. Aki eleven húsból épült, állandóságát teste állandóságában keresi. Aki a gyermek szeretetéből épült, állandóságát a gyermek megmentésében keresi. És aki Isten szeretetében épült, állandóságát Istenben való felemelkedése útján keresi. Nem azt keresed, amit nem ismersz, hanem nagyságod feltételeit igyekszel megőrizni abban a mértékben, amennyiben azt érzed. Szeretetedét, abban a mértékben, amennyiben érzed a szeretetet. És elcserélhetem életedet nála is magasabbra is anélkül, hogy bármit elveszítenél.
Mert sejtelmed sincs róla, mi az öröm, ha azt hiszed, hogy a fa azért a fáért él, amilyen éppen, a saját kérgén belül. A fa szárnyas magvak forrása, nemzedékről nemzedékre alakul és szépül. Halad, de nem ahogyan te, hanem ahogyan a tűzvész terjed a szelek szeszélye szerint, Cédrust plántálsz a hegyre, s egyszerre csak erdő lesz belőle, amely századokon át lassan terjeszkedik tovább.
Minek hihetné magát a fa? Gyökereknek, törzsnek és lombsátornak. Miközben gyökereit mélyeszti, azt hihetné, hogy önmagát szolgálja, holott nem egyéb, mint út és híd. A föld rajta keresztül egyesül a nap mézével, hajt rügyeket, fakaszt virágokat, alkot magvakat, a mag pedig úgy viszi tovább az életet, mint már készenlétben álló, de még láthatatlan tűz.
Ha a szélbe vetek, a földet borítom lángba. Te azonban mindezt lassításban látod. Te a mozdulatlan lombot látod, a törzsből súlyosan terpeszkedő ágakat, és azt hiszed, hogy a fa egy helyben, önmagából élő, önmagába zárkózott lény. Rövidlátó vagy, nem látsz tovább az orrod hegyénél, ezért rosszul látsz. Pedig elég távlatot venned, meggyorsítanod a napok járását, hogy lásd, miként csap fel magodból a láng, lángodból a többi láng, s halad, terjed a tűzvész, levetvén elhamvadt faöltözékét, mert az erdő szótlanul ég. És már nem látod sem ezt, sem azt a fát. És megérted, hogy a gyökerek nem szolgálták sem az egyiket, sem a másikat, hanem ezt az emésztő, de ugyanakkor építő tüzet, és hogy a sötét lombtakaró, amely hegyedet borította, immár csupán naptól megtermékenyített föld. És nyulak fészkelik be magukat a tisztásokra, madarak az ágak védelmébe. Te pedig már nem is tudod megmondani gyökereidről, hogy tulajdonképpen kinek szolgálnak. Mert nincs már egyéb, csak állomások és átmenetek. És miért akarnád azt hinni a fáról, amint nem hiszel a vetőmagról? Nem jutna eszedbe ilyet mondani: ,,A mag önmagáért él. Befejezett lény. A szár önmagáért él. Befejezett lény. A virág, amellyé a szár változik, önmagáért él, befejezett lény. A mag, amelyet a virág terem, önmagáért él, befejezett lény.'' Vagy az új csíra, amelyik kidugja makacs szárát a kövek közül. Melyik szakaszt választod, hogy azt tekintsed beteljesedésnek? Én nem ismerek semmi mást, mint a földnek a nap felé való törekvését.
Ugyanígy az emberről, a népemről sem tudom hová tart. Zárva vannak a csűrök, és csukott ajtók mögött hallgatnak a lakások, amikor leszáll az éjszaka. Alusznak a gyermekek, alusznak az öregasszonyok és az öreg férfiak; ugyan mit tudnék mondani az útjukról? Hiszen oly nehéz kibogozni, oly tökéletlenül szabja meg egy-egy évszak járása, amely csupán egyetlen ráncot rajzol az öregasszony arcára, csupán néhány szóval gyarapítja a gyermek szókincsét, alig-alig változtat a mosolyon. És mit sem változtat az ember tökéletességén vagy tökéletlenségén. És mégis, ha nemzedékeket tekintek át, én látlak téged, népem, amint magadra ébredsz, és megismered magadat.
Persze, senki sem gondolkozik önmagán kívül. És jól is van így. A fontos csak az, hogy az ötvös cizellálja az ezüstöt, s ne foglalkozzon mással. Hogy a földmérő foglalkozzon a földméréssel. Hogy a király uralkodjon. Mert a haladás feltételei. Ahogyan a szegkovácsok is a szegkovácsokról zengenek dicsőítő énekeket, a deszkafűrészelők a deszkafűrészelőkről, jóllehet mindnyájan a hajó születésén dolgoznak. De üdvös dolog számukra, hogy a költemény révén megismerjék a vitorlás hajót. Ettől még nem fogják kevésbé szeretni deszkáikat és szegeiket ezek az emberek, akik ily módon majd megértik, hogy ebben a hosszú, szárnyas, tengeri széltől életre keltett hattyútestben találnak egymásra, és nyerik el életük értelmét.
Ezért akarom, jóllehet életed célja éppen nagyszerűsége folytán nem kímél meg attól, hogy ismét kitakarítsd hajnalban a szobádat, vagy annyi más után ezt a marék árpát is elvesd, hogy újra elvégezd ezt vagy azt a munkamozdulatot, egy szóval vagy egy imádsággal többre tanítsd a gyermekedet - ahogyan a vitorlás hajó megismerésétől sem fogod lenézni deszkáidat és szögeidet, hanem még jobban szereted: ezért akarom, hogy bizonyossággal tudd, nem az ételedről, nem az imádságodról, a szántás-vetésről, a gyermekedről, a családod körében megült ünnepről vagy a házadat díszítő tárgyról van szó. Ez mind csak előfeltétel, út és híd. Mert jól tudom, ha megtanítlak rá, akkor még jobban fogod tisztelni mindegyiket, ahogyan az utat és kanyarjait, csipkebokrainak az illatát, barázdáit és kaptatóit is még jobban fogod szeretni és megismerni, ha nem kietlen tekervényes ösvény lesz, amelyen elunod magadat, hanem út a tenger felé.
És nem engedem, hogy ilyeneket mondj: ,,Mire jó nekem ez a seprés, ez a cipelni való teher, etetni való gyermek, olvasni való könyv?'' Mert ha jó az, hogy elalszol, s aztán vacsoráról álmodsz és nem országról, mint az őrök, jó az is, hogy készen állj a látogatásra, amelyet nem jelentenek ugyan be előre, de amelyik rövid időre felcsillantja a szemedet, hallóvá teszi a füledet, és amelytől a seprés szomorú robotja szavakkal ki nem fejezhető szertartás szolgálatává lesz.
Így szíved minden dobbanásának, estéid minden szenvedésének, vágyának és mélabújának, minden étkezésnek, minden fárasztó munkának, minden mosolynak, minden, napról napra rád terpeszkedő fáradságnak, minden ébredésnek és édes álomba-szenderedésnek az az Isten ad értelmet, aki mögöttük van.
Nem találtok semmit, ha otthon ülő, tétlen emberré lesztek; azt hívén, hogy magatok is készlet vagytok összegyűjtött javaitok között. Mert nincsen készlet, és aki megszűnik növekedni, az meghal.
Mert az az általad annyit hangoztatott egyenlőség tönkretesz. Szerinted: ,,Fel kell osztani ezt a gyöngyöt mindnyájunk között. Hiszen akármelyik gyöngyhalász rábukkanhatott volna.''
És a tenger ettől kezdve már nem csoda, öröm forrása, a sors csodálatos ajándéka. És egyik vagy másik halászod alábukása sem csoda ünnepi szertartása már, bámulatos valami, akárcsak a mondai hőstettek, hiszen tavaly is talált valaki más egy hasonló fekete gyöngyöt.
Mert amiképpen azt kívánom, hogy takarékoskodj esztendőn át, mérd kevesebbre igényeidet, vond meg szádtól a falatot, és tedd félre az egyetlen ünnepre, amelynek az értelme nem az ünnep tényében van, hiszen az ünnep csupán egyetlen másodperc, kibontakozás, győzelem, a fejedelem látogatása, amelynek azonban az az értelme, hogy egész esztendődet megszépíti a jutalom kívánásával és emlékével, mert csak akkor szép az út, ha a tengerhez vezet - a fészket azért rakod, mert várod, hogy kikeljen a tojás, pedig nem ez a fészek lényege, a csatában azért izzadsz, mert győzelmet remélsz, pedig nem ez a csata lényege, és esztendőn át készíted elő házadat a fejedelem fogadására: hasonlóképpen azt kívánom tőled, hogy az embereket se tedd egymással egyenlővé valamiféle hiú igazságosság nevében, mert úgysem fogod egyenlővé tenni az öreget a fiatallal, a te egyenlőségesdid úgyis mindenkor sántítani fog. Hiába osztod szét a gyöngyöt, semmi sem jut belőle az egyesnek, inkább azt kívánom, foszd meg magadat nyomorúságos osztályrészedtől azért, hogy aki az egész gyöngyöt megtalálja, mosolytól ragyogó arccal térjen meg otthonába, s amikor felesége kíváncsiskodni fog, ezt mondja neki: ,,Találd ki, mit hozok!'' - s aztán még mindig nem nyitja ki a tenyerét, mert fel akarja csigázni kíváncsiságát, és örülni lelkében a miatt a boldogság miatt, amelyet maga körül áraszthat, elég ha szétnyitja az ujjait...
És mindenki gazdagabb lesz. Mert, íme, itt a bizonyíték, hogy a tengerben való kutatás más, mint egyszerű, nyomorúságos küszködés. Így tanítanak a szerelem ízére mesemondóim elbeszélései. És az általuk magasztalt szépségtől minden asszony szebb lesz. Mert van egy asszony, aki megéri, hogy a férfiember meghaljon a zsákmányul ejtés édes érzéséért, rajta keresztül a szerelem az, ami megéri, hogy meghaljon érte az ember, és ettől minden asszony varázsosabb lesz, megszépül, mert talán mindegyik ott rejtegeti magában, titkos rejtekében, a csodálatos gyöngy páratlan kincsét, akárcsak a tenger.
És ettől fogva nem tudsz úgy közeledni bármelyikhez, hogy ne dobbanjon meg egy kissé a szíved, akárcsak a Koráll-öböl gyöngyhalászaié, amikor belevetik magukat a tengerbe.
Igazságtalan vagy a hétköznapokkal, amikor ünnepre készülsz, de az eljövendő ünnep balzsamossá teszi a hétköznapokat, és te gazdagabb vagy attól, hogy létezik ünnep. Igazságtalanságot követsz el magaddal szemben, ha nem osztozol szomszédod gyöngyében, ám a neki jutó gyöngy ragyogást kölcsönöz későbbi alámerüléseidnek, akárcsak az a már említett forrás is az egész sivatagot teszi szebbé, amelyik a távoli oázis szívében csobog.
Persze, a te igazságosságod azt követeli, hogy az egyik nap olyan legyen, mint a másik, az egyik ember hasonlítson a másikhoz, Ha asszonyod zsörtölődik, elzavarhatod házadtól, és választhatsz helyette másikat, aki nem házsártos. Mert szekrény vagy az ajándékok befogadására, és nem kaptad meg, amit vártál. Én azonban állandóvá akarom tenni a szerelmet. Csak ott van szerelem, ahol a választás visszavonhatatlan, mert korlát kell ahhoz, hogy megvalósulhass. És a rajtaütés, a vadászat és a vad foglyul ejtése okozta öröm más, mint amit a szerelem nyújt. Mert az előbbinek a jelentése az, hogy vadász vagy. S az asszonyé, hogy zsákmányul ejted. Ezért, mihelyt foglyul ejtetted, már nem is ér semmit, hiszen megtette, amire való. Jelent- e valamit a költőnek a már megírt költemény? Az ő jelentése az, hogy tovább alkosson. Ám ha rázártam az ajtót az otthonod rejtette párra, akkor ennél tovább kell menned. Mert a jelentésed az, hogy hitvestárs vagy. S az asszonyé, hogy a feleséged. A szónak súlyosabb értelmet adtam, s ezt a szót: ,,feleségem...'' szíved minden komolyságával mondod ki. De más örömöket fedezel fel. És persze más szenvedéseket is. Ezek azonban örömeid előfeltételei. Meghalhatsz érte, mert ő belőled egy rész, amint te is része vagy neki. Nem a zsákmányodért halsz meg. Hűséged a hivő, nem pedig a fáradt vadász hűsége. Ez az utóbbi egészen más, unalom származik belőle, nem fakaszt fényt.
Persze, vannak olyan gyöngyhalászok is, akik nem lelnek gyöngyre. Vannak emberek, akik csak keserű csalódásra lelnek választott ágyukban. Ám az előbbiek nyomorúsága a tenger ragyogásának a feltétele. Ez pedig mindenkié, még azoké is, akik semmit sem találtak benne. Az utóbbiak nyomorúsága pedig a szerelem sugárzó boldogságának a feltétele, és ez is mindenkié, még azoké is, akik boldogtalanok. Mert a szerelem vágya, a miatta érzett bánkódás és sóvárgás többet ér, mint az állat nyugalma, amelyik számára idegen dolog a szerelem. Mint ahogyan a sivatagban is, ahol szomjúság gyötör, tövisek szúrásától szenvedsz, többet ér a fájón vágyott forrás az elfeledettnél.
Mert ez az a titok, amelyet megadatott megértenem. Ahogyan formát adsz annak, amivel foglalkozol, akár ellene, akár érte harcolsz - éppen ezért harcolsz rosszul, ha csupán azért teszed, mert gyűlölöd ellenséged istenét, hiszen a halált mindenekelőtt a te istened iránti szeretetedből kell vállalnod -, éppúgy fénnyel áraszt el, táplál és gyarapít az, ha bánkódsz, sóvárogsz vagy sírsz, mint ha foglyot ejtenél. A ráncos arcú anya, akiben a gyász meglelvén értelmét, mosollyá lett, halott gyermeke emlékéből él.
Ha lerombolom benned a szeretet feltételeit, hogy ne kelljen szenvedned, mit adtam neked helyette? Kedvesebb a forrás nélküli sivatag az utat tévesztett, szomjúságtól halódó utasnak?
És én azt mondom neked, hogy ha jól ünnepelted, ha jól beépítetted a szívedbe, amikor eggyé lettél a homokkal, készen rá, hogy levetkezd földi valódat, a forrásból olyan csendes víz buzog feléd, amely nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik, és még mindig mosolyt tudok deríteni arcodra, ha felidézem előtted a források csobogásának édes zenéjét.
Hogyan is ne követnél engem? Én vagyok a te jelentésed. Egy kis nosztalgiával megszépítem a homoksivatagodat. Megnyitom számodra a szeretetet. Egy illatból országot varázsolok neked.
Ki akarom nyitni a szemedet, mert rosszul fogod fel a szertartást. Azt hiszed, amolyan szeszély szülte intézkedés, pótszépítgetés. Mert úgy véled, a szerelmest gyötrik a szabályok, amelyeket csak azért hozott valami kissé szeszélyes isten, hogy - a legjobbat feltételezve róla - itt segítsen, amott megrövidítsen, mint az olyan örökélet, amelynek a feltétele az lenne, hogy megnyirbáljuk érzelmeinket. Tévedsz, mert a szabályok tesznek olyanná, amilyen vagy; miközben gyötörnek, egyúttal meg is alapoznak, mert akkor találkozol ilyen korlátokkal, amikor vagy, s a fát is a magjaiba írott erővonalak alakítják. De már beszéltem neked arról, hogy mikor szép a kép. Nézőpont és ízlés dolga. Aszerint, hogy honnan nézed, másként ítélsz az étkezésről, a pihenésről, az imádságról, a játékról vagy a szerelemről. Nem fogadok el semmiféle beskatulyázást, mert az ember nem egyes darabok összege, hanem oszthatatlan valami, uralkodó egység. És ha a szobrászom kifaragta arcon megváltoztatom az orrot, akkor meg kell változtatnom a fület is, vagy pontosabban a változtatással a fülnek az egész hatását, rád gyakorolt benyomását is megváltoztattam. Tehát ha évente egyszer arra kényszerítlek, hogy fordulj a sivatag felé, borulj le a földre, és add meg a tiszteletet a homokredők mögött rejtőző daloló oázisnak, akkor misztériumára az asszonyban, a munkában vagy a házban is rálelsz majd. Így azzal, hogy csillagos éggel ajándékoztalak meg, megváltoztattalak a rabszolgával, a királlyal vagy a halállal való viszonyodban is. Főgyökere vagy a lombos fának, és ha megváltoztatlak gyökérvoltodban, megváltozik veled a lomb is. És soha sem tapasztaltam, hogy az embereket átalakították volna a nagyokosok érvei, sohasem láttam, hogy a sanda próféta fellengzős prédikációja lelkük mélyén megtérítette volna őket. Ezzel szemben, amikor a lényegükhöz fordultam valamely szertartás segítségével, megnyitottam őket világosságomnak.
A szerelemre hivatkozol a tiltó szabályokkal szemben. De éppen ezek a szabályok alapozták meg a szerelmet. És afelett érzett bánatod, hogy nem érzel szerelmet - s ez a búbánat a szabályok eredménye - éppen maga a szerelem.
A szerelemvágy szerelem. Mert nem vágyhatsz arra, ami még nem fogamzott meg benned. És ahol a testvérek nem szeretik egymást, ott hiányzik az a struktúra vagy szokás, amelyik értelmet kölcsönöz a testvérszerepnek (de hogyan is szerethetnél csak azért, mert egymás mellett ültök egy asztalnál?). Még sohasem tapasztaltam, hogy bárki is amiatt panaszkodott volna, hogy nem szereti jobban a testvérét. Sajnálod a benned megfogamzott szerelmet és az asszonyt, aki elhagy, de egyetlen, véletlenül utadba kerülő közömbös asszony sem indít arra, hogy keserűn kijelentsd: ,,Boldog lennék, ha szeretném...''
Amikor siratod a szerelmet, az azért van, mert megszületett benned a szerelem. Persze, a szabályok, ha ők alapozzák meg a szerelmet, azt mutatják neked, hogy a szerelmet siratod, és te azt hiszed, hogy a szerelem szabályok nélkül is lázba tudna hozni, holott egyszerűen azáltal, hogy megalapozzák a szerelmet, megajándékoznak örömeivel és gyötrelmeivel, ugyanúgy mint a pálmaliget kútjának a létezése is kegyetlennek érezteti veled a sivó homokot, s ahogyan a forrás nem léte is kétségtelenül testvére számodra a források létezésének. Mert nem sírsz amiatt amit nem tudsz felfogni. Amikor forrásokat létesítek, a hiányukat is megteremtem. És amikor gyémántokkal ajándékozlak meg, gyémántszűkét teremtek. A tengerek évente egyszer meglelt fekete gyöngye szüli meg hiábavaló alámerüléseidet. A fekete gyöngy adományát rajtad esett erőszaknak, rablásnak és jogtalanságnak tartod, ezért szétzúzod, hogy szétosszad erejét. Holott mindössze az kellett volna, hogy megértsd, miről van szó, mert létezésétől még akkor is gazdagabb vagy, bár más számára létezik, mint ha mindenütt egyformán üres lenne a tenger.
Nyomorúságukat teremtették meg azzal, hogy az istállóban élő barom jászol előtti egyenlőségét követelték maguknak.
Meg azt, hogy kiszolgálják őket. És ha a tömeget tiszteled bennük, akkor a tömeget teremted meg bennük. De ha mindegyikben az embert tiszteled, akkor az embert teremted meg, s már mennek is mind az istenek útján.
Gyötör az a gondolat, hogy felborították igazságukat, mert szemeik vakká lettek a nyilvánvaló igazság meglátására, hogy ti a hajó megszületésének az előfeltétele - vagyis a tenger - gyötri a hajót, hogy a szerelem előfeltétele gyötrelem a szerelem számára, és hogy magasba törésed előfeltétele gyötrelem magasba törésed számára. Mert nincsen felemelkedés nehézkedés nélkül.
Amazok azonban így gondolkoznak: ,,Akadályokba ütközik a felemelkedésünk!...'' Elpusztítják hát az akadályait, de ezzel vége is terük hajlatának. És várási tolongó tömeggé lesznek, miután lerombolták atyám palotáját, amelyben minden lépésnek értelme volt.
Ezért hallhatod őket, amint azon töprengnek, milyen szellemi táplálékot kell nyújtani az embereknek avégből, hogy lendületet adjunk szellemüknek, és nemesítsük szívüket. Vaktában, terv nélkül dobálták szét az embereket, jászolnál etették, istállóban lakó jószággá változtatták őket, és mivel emberszeretetből cselekedtek, az embert a maga nemes szívével, világos szellemével és nagyságával akarván felszabadítani, most már kénytelenek megdöbbenéssel tudomásul venni, hogy, íme, tompul a szelleme és a szíve. De ebből a rendetlen tömegből mit fognak csinálni? Gályarabok énekeivel próbálják őket megindítani, gyatra kísérteteket ébresztgetnek bennük, amelyek ugyan a gályákat már elfeledték, de egy kicsit még behúzzák a vállukat rettegve a korbácsütésektől. Egy picikét el is ülteted bennük a költemény szavait. De hatásuk egyre halványul. A gályarabok éneke nemsokára már nem idézi fel bennük az elfeledett ütéseket, és többé már nem zavarja az istálló nyugalmát, mert megfosztottad hatalmától a tengert. A takarmányon kérődzők láttán aztán szorongás fog el az élet értelme és a szellem fellángolásainak a misztériuma felett, ami már a halál lesz. És úgy keresed törekvésed tárgyát, mintha az is tárgy lenne a többi között. Valami nótát költesz az ennivalóról, amelyik unos-untalan csak ezt fogja ismételni: ,,Eszem''..., de semmit sem ad hozzá a kenyér ízéhez. Mert nem érted meg, hogy nem tárgyról van szó amelyet a többi között kell felismerned, a többi között kell magasztalnod, hiszen a fa lényege sem valahol a fában rejlik, és aki csupán a lényeget akarja lefesteni, az nem fog semmit se festeni.
Egyáltalán nem meglepő, hogy hiába keresed-kutatod a végleg megpihent társadalom kultúráját, mert ilyen kultúra nincs.
,,Kultúrát ajándékozni - mondotta atyám - azt jelenti, hogy szomjúságot ajándékozol. A többi magától jön.'' Te azonban kotyvasztott italokkal halmozod el a jóllakottakat.
A szeretet hívás a szerelemre. Így van ez a kultúrával is. A kultúra maga a kultúra szomjazása. Igen, de hogyan kultiváljuk a szomjúságot?
Te csak állandóságod előfeltételeit követeled. Akit az alkohol valósított meg, alkoholt követel. Nem mintha hasznára válna az alkohol, hiszen meghal tőle. Akit kultúrád tett azzá, ami, az a kultúrádat követeli. Nincs ösztön az állandóság ösztönén kívül. Ez uralkodik az életösztön felett.
Mert már sok olyan embert láttam, aki inkább szívesen meghalna, semhogy falujától távol kelljen élnie. És ugyanezt tapasztaltad a gazelláknál meg a madaraknál is: ha egyszer foglyul ejted őket, inkább lassan meghalnak.
És ha elszakítanak asszonyodtól, gyermekeidtől, szokásaidtól, vagy kioltják a világban azt a fényt, amely éltetett - mert ez a fény még a kolostor mélyéről is fennen ragyog -, akkor lehet, hogy belehalsz.
Ha meg akarlak menteni a haláltól, elég kitalálnom számodra valami szellemi birodalmat, amelyben asszonyod mindig készen áll rá, hogy magához fogadjon. Így tovább élsz, mert végtelen a türelmed. Jóllehet távol van tőled a ház, amelyből vagy, még a sivatagodban is a tiéd. A kedves asszony is a tiéd, bár távol van, és most éppen szendereg.
De azt nem tudod elviselni, hogy a csomó szétbomoljon, és szertehulljanak a tárgyak, amelyeket összefogott. És ha meghalnak isteneid, meghalsz te is. Mert belőlük élsz. És csak az éltet, amiért képes vagy meghalni.
Ha valami felemelő érzelmet ébresztek benned, tovább fogod adni nemzedékről nemzedékre. Megtanítod a gyermekeidet, hogy meglássák a dolgokon túl, mint a birtokot a birtok anyagain túl, azt az arcot, amelyet egyedül érdemes szeretni.
Mert senki sem halna meg az anyagokért. Az anyagok tartoznak szolgálni - nem téged, hiszen te csupán út és híd vagy, hanem - a birtokot. Te pedig szolgálatára rendeled őket. De ha a birtok létrejött, akkor már hajlandó vagy meghalni, hogy védd a sértetlenségét.
Hajlandó lesz meghalni a könyv értelméért, de a nyomdafestékért vagy a papírért nem.
Mert kapcsolatok csomója vagy, és önmagaddal való azonosságod nem az arcodon, a testeden, a tulajdonodon, a mosolyodon fordul meg, hanem azon a bizonyos épületen, amely rajtad keresztül emeltetett, azon a bizonyos arcon, amelyik belőled valósul meg, és azzá tesz, ami vagy. Egysége rajtad keresztül teremtődik meg, de cserében te őbelőle vagy.
Ritkán szólhatsz róla: mert nincsen szó, amely közölni tudná mással. Így van ez a szeretett asszonnyal is. Hiába mondod ki előttem a nevét, az elhangzott szótagok nem képesek közölni velem a szerelmet. Azt meg kell mutatnod. S ez már a tettek körébe tartozik. Nem pedig a szavakéba.
De ismered a cédrust. És ha azt mondom: ,,cédrus'', akkor közöltem veled nagyszerűségét is. Mert már ráeszméltettek a cédrus valóságára, amely túl van a törzsön, az ágakon, a gyökereken és a lombozaton.
Nem ismerek más módot a szerelem megalapozására, mint azt, hogy feláldoztassalak a szerelemnek. De miféle isteneik vannak azoknak, akik az almon készen kapják a táplálékukat?
Azt állítod, hogy gyarapítod őket, ha ajándékokkal hizlalod őket, pedig csak elpusztulnak tőlük. Csupán abból vagy képes élni, amit átalakítasz, és amitől napról napra meghalsz egy kicsit, miközben elcseréled rá magadat.
Jól tudják ezt az én öregasszonyaim, akik vakulásig forgatják a varrótűt. Arra biztatod őket, hogy kíméljék a látásukat. De aztán már semmire sem lesz jó nekik a szemük. Mert tönkretetted elcserélődésüket.
De mire cserélik el magukat azok, akiket te jól akarsz lakatni?
Létrehozhatod bennük a birtoklás szomjúzását. Csakhogy a birtoklás nem csere. Létrehozhatod az aranybrokátok felhalmozását. Ám ezzel csupán raktár-lelket hozol létre. Hogyan teremted meg azt a szomjúságot, amely arra késztet, hogy tönkre tedd a varrással a szemedet? Mert egyedül ez igazi élet szomjúhozása.
Szeretetem csendjében jól megfigyeltem kertészeimet És gyapjúfonó asszonyaimat. Megállapítottam, hogy nagyon kevés adatott nekik, de annál több az, amit tőlük kívánnak.
Mintha rajtuk, a kertészeken és a fonóasszonyokon, nyugodnék a világ sorsa.
Azt akarom, hogy minden őrtálló katonám felelősnek érezze magát az egész országért. Ugyanígy a kertész is, a hernyók ellen, a kert bejáratánál. És az a másik is, aki az arany papi köntöst hímezi: talán csupán gyengécske fényt áraszt maga körül, de közben Istenét ékesíti, és egy ma már ékesebb isten ragyogja be a fényével, mint tegnap.
Nem tudom, mit jelent nevelni az embert, ha nem azt, hogy megtanítjuk arcokat kibetűzni a dolgokon túl. Én az isteneket örökítem át. Így van ez a sakkjáték okozta örömmel is. Én azzal védem, hogy védem a szabályokat, te azonban rabszolgákat adnál az embereknek, hogy azok nyerjék meg helyettük sakkjátszmáikat.
Szerelmes leveleket akarsz ajándékozni, mert megfigyelted, hogy egyesek örömkönnyeket sírtak, amikor ilyet kaptak, s aztán csodálkozol, hogy nem sikerül könnyet csalnod a szemükből.
Nem elég, hogy csak adj. Előbb azt kellett volna megteremtened, aki kap. Ahhoz, hogy a sakk örömöt okozzon, előbb a sakkjátékost kellett volna megteremtened. A szerelemhez előbb a szerelem szomjúhozását. Ugyanígy előbb az oltárt, hogy befogadja az istent. Én országomat építettem fel az őrállók szívében, amikor arra kényszerítettem őket, hogy fel és alá járkálva őrködjenek a bástyán.
Tökéletes költemény, amely a cselekedeteidben élne, és mindenedet igénybe venné, még izmaid erejét is. Ez az én szertartásrendem.
Gyenge visszhangok, alig megkezdett mozdulatok, amelyeket megkötök benned a hatékony szavakkal. Kitalálom számodra a gályák játékát. Szívesen belemész, és behúzod egy kissé a válladat.
De a szabályok, a rítusok, a kötelezettségek és a templom építése meg egymást előre megszabott rendben követő napok: mindez, semmi kétség, másfajta művelet.
Mindezt azért írtam, hogy ezt elfogadtassam veled, miközben gyengéden rávezettelek, hogy megismerd magadat ebben a megvalósult állapotodban, és remélj.
És, természetesen, ahogyan szórakozottan és mit sem érezve olvashatod írásomat, ugyanúgy a szertartást is végigcsinálhatod anélkül, hogy nagyobb lennél tőle. Fösvénységed kényelmesen elfér a szertartás nagyszerűségében.
De nem kívánlak minden percben irányítani, ahogyan a strázsámtól sem kívánom, hogy minden pillanatban lelkesen csak az ország járjon az eszében. Elég nekem, ha a sok közül az egyik mindenestől az országé. Sőt ettől az egytől sem kívánom, hogy minden pillanatban csupa buzgóság legyen, csupán annyit, hogy amikor szokás szerint a vacsorán jár az esze, hasítson bele villámként őrvoltának a tudata, mert nagyon jól tudom, hogy a lélek alszik, képtelen állandóan nyitva tartani a szemét, különben megvakítaná ez a lelkesedés, de azt is nagyon jól tudom, hogy a tenger értelme a valaha kihalászott fekete gyöngy, az év értelme az egyetlen igazi ünnep, és az életé a halálban való beteljesülés.
Nem törődöm azzal, hogy az én szertartásrendem értelme elkorcsosul a korcs szívekben. Hódításaim során azt tapasztaltam a fekete néptörzseknél, hogy a varázsló aljas kincssóvárgásból rávette őket, hogy ajándékaikkal halmozzanak el valami zöldre mázolt faragott fát.
Mit törődöm én vele, ha a varázsló rosszul értelmezi a szerepét! A szobrász hüvelykujja teremti az életet.
Aztán itt van ez a másik, hálát követel: ezt meg ezt tette értük... csakhogy nincsen begyűjtött ajándék, sem végleges készlet. Az ajándék az emberek közötti közlekedés: ,,Ha többé már nem adsz; akkor akár semmit sem adtál volna.'' Erre te ezt válaszolod: ,,Tegnap érdemet szereztem, és ma is őrzöm az előnyét.'' Én azonban erre így válaszolok: ,,Nem! Tegnap még ezzel az érdemmel haltál volna meg, ez nem kétséges, csakhogy nem haltál ám meg tegnap. Csupán az számít, amivé halálod órájára lettél. Tegnapi nemes énedből csináltad a mai zsugorit. Ezért ha ma halsz meg, zsugori voltodban fogsz meghalni.''
Annak a fának a gyökere vagy, amelyik belőled él. Kötve vagy ahhoz a fához. Kötelességeddé lett. A gyökér azonban ezt mondja: ,,Már túl sok nedvet szállítottam neki!'' De így a fa elhal. Kecsegtetheti magát a gyökér azzal, hogy hála jár neki a halottól?
Ha az őrálló belefárad a láthatár kémlelésébe, és elszundít, meghal a város. Nincs raktár, tele elvégzett őrjáratokkal. Nincs sehol szíved által elraktározott dobogás. Még a csűröd sem jelent készletet, csupán útba ejtett kikötő. Egyszerre műveled és rabolod ki a földedet. Te azonban mindenben tévedsz. Azt képzeled, megpihenhetsz az alkotás után, ha az alkotott tárgyakat múzeumban halmozod fel. Magát a népedet is múzeumba zsúfolod. Csakhogy nincsenek ám tárgyak! Ugyanannak a tárgynak más ember nyelvében más az értelme. A fekete gyöngy nem ugyanaz a gyöngyhalász, a kurtizán vagy a kereskedő számára. A gyémántnak akkor van értéke, amikor kibányászod, eladod, elajándékozod, elveszted, megtalálod, amikor ünnep alkalmával valakinek a homlokán ékeskedik. Nem ismerek hétköznapi használatra szánt gyémántot. A hétköznapi gyémánt csupán értéktelen kavics. Jól tudják ezt azok, akinek a birtokában van. Legtitkosabb ládájukba zárják, hadd aludjon benne. Csak a király születésnapjára veszik elő. És akkor a gyémánt büszkeséget sugároz. Az asszonyok esküvőjük estéjén kapták ajándékba. A gyémánt szerelem fellobbanása volt. Annak a számára pedig, aki előkaparta a kőzetből, valamikor csoda volt.
A virágok a szemet gyönyörködtetik. De a legszebbek mégis azok, amelyeket a tengerbe szórtam, hogy velük áldozzak halottaim emlékének. Ezeket nem fogja többé látni senki sem.
Ez az ember itt a múltjával hozakodik elő. Azt mondja: ,,Én vagyok az, aki...'' Hajlandó vagyok hát tisztelettel övezni, feltéve, ha már meghalt. De barátom, az egyetlen igazi mértantudós sohasem dicsekedett a háromszögeivel. Ő a háromszögek szolgája, mértani jelek kertjének a gondozója volt. Egy éjszaka, amikor azt mondtam neki: ,,Büszke lehetsz a munkádra, mert sokat adtál az embereknek...'', előbb elhallgatott, majd így felelt:
,,Nem az adás a lényeges. Megvetem azt, aki ad, vagy elfogad. Hogyan tisztelhetném annak a fejedelemnek a telhetetlen étvágyát, aki ajándékokat követel magának! Vagy azokét, akik hagyják magukat felfalni? Ily módon a fejedelem nagysága az ő nagyságuk tagadása. Választani kell, vagy az egyiket, vagy a másikat. Ám azt a fejedelmet, aki engem lealacsonyít, én megvetem. Én is a házához tartozom, neki tehát kötelessége, hogy szolgálja az én nagyságomat. Mert ha nagyobb vagyok, nagyobb lesz tőlem a fejedelmem is.''
,,Mit adtam az embereknek? Egy vagyok közülük. Lényüknek a háromszögeken töprengő része vagyok. Rajtam keresztül töprengtek a háromszögeken. Rajtuk keresztül ettem mindennapi kenyeremet. És ittam kecskéit tejét. És hordtam ökreik bőréből készült lábbelit.''
Adok az embereknek, de mindent tőlük kapok. Hol van itt az egyik elsőbbsége a másikkal szemben? Ha többet adok, többet is kapok. S akkor szebb ország része leszek. Jól láthatod ezt még legközönségesebb bankáraid esetében is. Képtelenek magukból élni. Smaragdkincsüket kurtizánjukra aggatják. Az pedig ragyog a büszkeségtől. Ebből a ragyogásból ők is részesülnek. És boldogok, hogy milyen csillogók. Pedig szegények: hiszen csupán a kurtizán ragyogása kölcsönöz nekik létet. A másik azonban mindenét a királyának adta. ,,Kitől vagy? - A királytól!'' Ez az ember igazán ragyog.
Ismertem azt az embert is, aki csupán önmagából volt, mert még a kurtizánokat is megvetette. Már beszéltem neked arról a nagy hasú, félig lehunyt szemű miniszteremről, aki, miután elárult, a kivégzés órájában visszavonta esküjét, ünnepélyesen megtagadta elveit, önmagát is elárulva ily módon. De hogyan is ne árult volna el mind a kettőnket? Ha része vagy valamely háznak, birtoknak, istennek, országnak, akkor önmagad feláldozása árán is megvéded azt, amiből vagy. Nézd csak a zsugorit, aki kincsének a teremtménye. Ritka gyémántból csinált magának istent. Meghal a rablókkal való harcban. Nem így a nagy hasú. Bálványnak képzeli önmagát. Gyémántjai tőle, belőle valók, megbecsülést szereznek neki, ő azonban nem belőlük van. Korlát és fal, nem pedig út. És ha most fölébe kerekedsz, és fenyegeted, miféle isten nevében vállalja a halált? Hiszen nincs benne más, csak a pocakja.
A magát kiteregető szerelem közönséges szerelem. Aki szeret, csendben szemléli istenét, és csendben érintkezik vele. Az ág meglelte gyökerét. Az ajak meglelte emlőjét. A szív imádságban buzog. Mit érdekel engem másnak a véleménye! Hiszen még a zsugori is elrejti mások elől a kincsét.
A szerelem hallgat. A gazdagság viszont dobra veri magát. Mit ér a vagyon, ha nem parádézhat? Mi a bálvány imádók nélkül? Semmit sem ér a festett fakép, ha kacat alatt alszik a pajtában.
Szóval a nagy hasú, lustán pislogó miniszterem így szokott beszélni: ,,A birtokom, a nyájaim, a palotáim, az arany kandelábereim, az asszonyaim!'' Valahogyan csak kellett léteznie. Bőkezűségével halmozta el az előtte leboruló bámulót. Mint ahogy a szél is, amelynek nincsen se súlya, se szaga, abból tudja, hogy létezik, hogy hajladozásra kényszeríti a búzavetést. ,,Vagyok - gondolja magában -, mert meghajlásra kényszerítek.''
Így az én miniszterem nemcsak azt élvezte, hogy csodálják, hanem ugyanígy élvezte a gyűlöletet is. Úgy lélegezte be, mint önmaga bizonyítékát. ,,Vagyok, mert jajgatnak miattam!'' Ezért úgy gázolt át a nép hasán, mintha szekér lett volna.
Így nem is volt benne más, csupán hólyagot dagasztó üres szavak. Mert ahhoz, hogy légy, az kell, hogy növekedjen a fa, amelyből vagy. Te csak karaván, út és híd vagy. Hogy hinni tudjak benned, látni akarom istenedet. Az én miniszterem azonban mi volt? Anyagok felhalmozására szolgáló gödör.
Ezért intéztem hozzá e szavakat:
,,Mivel már oly régóta hallom, hogy azt ismételgeted: »Én... én... én...«, jóságomban hírverő dobosaid felé fordultam, és jól megnéztelek. De nem láttam egyebet, csupán áruraktárt. Mire jó neked, hogy annyi mindened van? Raktár vagy, szekrény, de semmivel sem hasznosabb, semmivel sem valóságosabb, mint bármely szekrény vagy raktár. Neked tetszik, ha az emberek azt mondják: »A szekrény tele van!« Dehát ki ez a szekrény?''
,,Ha leüttetem a fejedet, hogy végre megszabaduljak torz képedtől, vajon mi változik meg ettől országomban? Ládáid a helyükön maradnak. Mit tettél hozzá kincseidhez, ami hiányozhatnék belőlük?''
A nagy hasú nem értette a kérdésemet, de nyugtalanság fogta el, valósággal fuldoklott. Hát folytattam:
,,Ne hidd, hogy valami nehezen meghatározható igazságosság nevében nyugtalankodom. A pincédben nyugvó kincs valóban szép, és nem is ez botránkoztat meg engem. Kétségtelen, hogy megloptad az országot. Dehát a mag is kirabolja a földet, hogy fát tudjon építeni belőle. Nos, mutasd hát meg nekem, milyen fát építettél?''
,,Engem egy cseppet sem feszélyez, hogy a gyapjúruhát vagy a búzakenyeret a juhász és a szántóvető verejtékéből veszik el azért, hogy legyen mibe öltöznie, mit ennie a szobrásznak. Bár nem is sejtik, hogy verejtékük kőbe faragott arccá lesz. A költő kirabolja a magtárakat, mert a magtárban tárolt gabonából él, jóllehet ő maga nem vesz részt az aratásban. De költeményt szolgál. Országom fiainak a vérét arra használom fel, hogy győzelmet kovácsoljak belőle. Közben azonban országot építek, amelynek ők a gyermekei. Szobor, fa, költemény, ország? Mutasd meg, melyiket szolgálod! Mert te csupán kocsi, út és karaván vagy...''
,,Ha ezer évig ismételgeted is, hogy »én... én... én...«, vajon mit tudok meg ebből a tetteidről? Mivé lettek a birtokok, drágakövek, aranyrudak rajtad keresztül? Ne hidd, hogy a pocsolyák nevében tiltakozom a gleccserek ellen. Nem fogom szemére vetni a magnak telhetetlen étvágyát. A mag csupán élesztő, amelyik elragadtatja magát, meg különben is a fa, amelyet világra hoz, őt rabolja ki. Te is raboltál, de ki rabol ki téged olyan, akiből vagy?''
,,Szép volt annak a távoli országnak a királynője. A népe verejtékéből lett gyémántok királyi gyémántokká változtak. És a birodalmából kirajzó utazók, világjárók, ha idegenben partra szálltak, így csúfolták a többi utazót, világjárót: »A ti királynőtökön még csak gyémánt sincs! A miénk olyan, mint a hold és a csillagok...« A te gyöngyeid, gyémántjaid és birtokaid csak azért találnak benned gazdára, hogy elhájasodott hasad dicsőségét hirdessék. Ezekből a különböző anyagokból közönséges dísztelen templomot építesz, de az anyagok nem lesznek tőle értékesebbek. Te vagy a sokféleségüket összekötő cement, de ez a cement csak árt nekik. Az ujjadat ékesítő gyöngy már korántsem olyan szép, mint amikor még a tenger egyszerű ígérete volt. Én összetöröm ezt a kötést, mert megbotránkoztat, épületedből trágyát csinálok más fák számára. De belőled mit csináljak? Mitévő legyek azzal a maggal, amelyiktől oly rúttá lesz a föld, akárcsak a test a keléstől?''
De azt kívántam, hogy ne tévesszék össze az általam szolgált magas igazságszolgáltatást holmi nyomorúságos igazságszolgáltatással. ,,Egy alantas cselekedetsor véletlene - gondoltam magamban - olyan kincset hozott össze, amely, ha szétosztanám semmit sem érne. Gyarapítja ugyan azt, aki a birtokosa, de ehhez az is kell, hogy a birtokos is gyarapítsa őt. Szétoszthatnám, kenyérre változtathatnám népem számára, ám népem gyermekei sokan vannak, és nem sokat nyernek vele, ha egy napra való élelemmel több jut nekik. Szép a már felépült fa, ezért árbocot akarok belőle csinálni a vitorláshoz, nem pedig egy órai tűzhöz elégséges hasábonként szétosztani a nép között. Mert egy órai tűz nem sokat fog nekik jelenteni. Ezzel szemben mindnyájan megszépülnek, ha vitorlást bocsátok vízre.''
,,Ebből a kincsből én olyan képet akarok elővarázsolni, amelytől minden szív vidámabbá lesz. Vissza akarom adni az embereknek a csoda ízét, mert jó dolog az, ha a szegénységben élő gyöngyhalászok - oly keserves munka felismerni a tenger mélyén a keresett kincset! - hisznek a csodás gyöngyben. Gazdagabbak az évente egyszer valamelyiküktől megtalált egyetlen egy gyöngytől, mint attól a nyomorúságos élelemtöbblettől, amelyet a tenger összes gyöngyének igazságos megosztásából nyerhetnek. Mert ez az egyetlen gyöngy ékesíti mindnyájuk számára a tengerek mélyét.''
Így hát élet és halál feletti jogomnál fogva azon igyekeztem, hogy méltóképpen használjuk fel az elkobzott vagyonokat, mert én nem állok a kövek pártján a templommal szemben. Eszembe sem jutott, hogy pocsolyává olvasszam szét a gleccsert, különböző anyagaira bontsam szét a templomot, és engedjem széthurcolni a kincset. Mert az egyetlen rablás, amelyet értelmesnek tartok, a föld kirablása a mag által, amely aztán önmagát is kirabolja, hiszen bele is hal a fa nevében. Eszem ágában sem volt valamicskével gazdagabbá tenni kit- kit, társadalmi helyzete szerint, egy darab ékszert ajándékozva a kurtizánnak, egy véka búzát a földmívesnek, egy kecskét a pásztornak, egy aranyat a zsugorinak. Mert nyomorúságos az ilyen gazdagodás. Számomra az volt a fontos, hogy megőrizzem a kincs egységét, hadd ragyogjon mindenkire, mint a szétoszthatatlan gyöngy. Mert úgy áll a dolog, hogy ha istent csinálsz, akkor mindenkinek a maga teljességében adod át, anélkül, hogy bármit elvennél belőle.
De lám, igazságszomjad máris felháborodik:
,,Nyomorult a földmíves és a pásztor - mondod -. Milyen jogon fosztanád meg attól, ami megilleti őket, olyan előny nevében, amelyet nem kívánnak, vagy olyan isten nevében, amelyről eddig sejtelmük sem volt? Én rendelkezni kívánok munkám gyümölcsével. Aztán, ha úgy szottyan kedvem, énekeseket tartok el vele. Vagy ha úgy tetszik, félreteszem az ünnepre. De mi jogon akarod az én verejtékemből felépíteni a bazilikádat, ha nekem az nem kell?''
Amire én azt válaszolom, hogy hívságos a te röpke érvényű igazságod, amely csak egy emeletre érvényes. És választani kell. Az anyagok jelentése megváltozik, miközben az egyik szintről fellépnek a másikra. A földtől sem kérdezed meg, akar-e búzát teremni. Mert a föld nem fogja fel, mi a búza. A föld egész egyszerűen föld. Amit még nem fogtál fel, azt nem is kívánod. Némelyik asszony közömbös számodra. Nem kívánod szeretni, jóllehet talán a boldogságodat jelentené, ha megperzselne a szerelme.
Senki sem sajnálja, hogy nem kíván mértantudós lenni. Senki sem panaszkodik amiatt, hogy nem sajnálja, az ilyesmi képtelenség lenne. A búza feladata, hogy megteremtse a föld jelentését. És a föld tőle lesz búzafölddé. Ugyanígy nem kívánod azt sem, hogy a búza emberi tudattá és szemek csillogásává akarjon lenni. Mert a búza fel sem tudja fogni, mi az, hogy szemek csillogása, mi az, hogy tudat. A búza egész egyszerűen búza. Az ember dolga, hogy táplálkozzék vele, és buzgalommá, esti imádsággá változtassa át a búzakenyeret. Ugyanígy ne kérdezd a földmívesemtől sem, akar-e költeménnyé, geometriává vagy építészetté válni verejtéke árán, mert az én földmívesem ilyesmire nem is gondol. Inkább azzal törődnék, hogy az ekéjén javítson a munkájával, hiszen ő egész egyszerűen földmíves.
Én azonban nem voltam hajlandó a kövek pártjára állni a templommal, a föld pártjára a fával, az eke pártjára a megismeréssel szemben. Tisztelek minden alkotást, jóllehet látszólag mind igazságtalanságon alapul, mert megtagadod a követ, hogy templomot építhess belőle. Ám ha egyszer kész az alkotás, nem azt mondom-e majd a templomról, hogy benne jut kifejezésre a kő értelme, és hogy igazság tétetett? Nem azt mondom-e a fáról, hogy a föld ég felé törekvése? Nem azt mondom-e a mértanról, hogy megnemesíti a szántóvetőt, aki ember, jóllehet ő ezt nem tudja?
Én az ember tiszteletét nem a hívságos készletek gyűlöletet szülő, az egyenlősdiség nevében történő hívságos szétosztására alapozom. Közlegény és kapitány egyforma az én országomban. Sőt azt állítom, hogy a rossz szobrászok is egyenlők a jó szobrásszal ez utóbbi remekművében, mert ők szolgátak neki termőtalajul a felemelkedéséhez. Ők voltak elhivatottságának az előfeltétele. Azt állítom, hogy a földmíves és a pásztor is ér annyit, mint a jó szobrász az ő remekművében, mert ők voltak alkotásának az előfeltétele.
Ám még mindig az birizgál téged, hogy kifosztom ezt a földmívest, aki mindezért semmit sem kap cserébe. És olyan országról álmodozol, amelyikben az utakon követ törő munkások, a kikötői teherhordók meg a hajófenék munkásai is megmámorosodhassanak a költészettől, a geometriától meg a szobrászattól, és maguktól, szabad elhatározásukból vállaljanak többletmunkát azért, hogy eltarthassák a költőidet, mértantudósaidat és szobrászaidat.
Ám ha így gondolkozol, összetéveszted az utat a céllal, mert persze, hogy én is igyekszem felemelni földmívesemet. Valóban szép is lenne az olyan földmíves, aki lelkesen foglalkozna mértannal. Csakhogy mivel rövidlátó vagy, mivel nem látsz tovább az orrod hegyénél, egyetlen emberélet keretében akarod megvalósítani tervedet, és nem vagy hajlandó semmi olyanba belefogni, ami túllép az egyénen és a nemzedékeken. Ebben hazudsz önmagadnak is.
Mert dicsőíted azokat, akik életüket vesztették a tenger elleni küzdelemben törékeny vitorlásaikon, miközben a szigetek birodalmának kapuit nyitották fel gyermekeik előtt. Dicsőíted azokat, akik meghaltak találmányaikért anélkül, hogy bármi hasznuk származott volna belőle, csak azért, hogy mások megvalósíthassák őket. Dicsőíted a bástyákon életüket feláldozó katonákat, akik semmit sem kaptak kiontott vérük fejében. Dicsőíted azt is, aki cédrust ültet, jóllehet már vén, és mit sem remélhet az oly reménytelenül távoli árnyéktól.
Vannak más földmívesek és más pásztorok, akiket majd megjutalmaz mindezért a költemény. Mert a költemény lassan fejti ki hatását, s a fa árnyéka a gyermeknek nyújt majd enyhet. Jó, ha az áldozat a lehető leghamarabb meghozza jutalmát, de azért én mégsem szeretném, ha túlságosan hamar válna szükségtelenné. Mert az áldozat a felemelkedés előfeltétele, jele és útja. Három esztendőn át szegezem, szerelem a hajómat. Nem jutalmaz érte sem a deszkák illata, sem a szegverés zaja. Az ünnep napja várat magára. Nos, vannak hajók, amelyeknek a felszerelése hosszú időt kíván. Ha nem kívánsz többé áldozatokat, az azt jelenti, hogy elégnek ítéled a már megépített hajókat, a már megszerzett ismereteket, az elültetett fákat, az elkészült szobrokat, és elérkezettnek véled az időt ahhoz, hogy végleg megtelepedj, s aztán a készletekből, mások csigaházába telepedve élj.
De akkor én felmegyek a legmagasabb torony tetejére, és figyelem a láthatárt. Mert közeleg a barbár hadak órája.
Mondottam már: nincs egyszer s mindenkorra szolgáló készlet. Csak irány, felfelé haladás, valami felé való törekvés van. A földmívesek akkor érik majd utol a mértantudósokat - hogy izzadságuk fejében örömöt leljenek -, amikor azok már nem alkotnak többé. Ha ugyanolyan gyorsan haladsz, mint a barátod, aki előtted jár valamivel, és azt akarja, hogy utolérd, akkor neki meg kell állnia. Már mondottam neked: az egyenlőséget akkor leled meg, amikor már hasztalan lesz a járás, és csak ott, ahol a készletek valóban használnak, a halál óráján, amikor Isten begyűjt a csűrébe.
Így hát azt találtam igazságosnak, ha nem osztom szét a kincset.
Mert csak egyfajta igazságosság van: ha azt mentem meg, amiből vagy. Igazságosság az istenek számára? Igazságosság az emberek számára? Ám az isten belőled van, és megmentenélek, ha lehetséges, ha megmentésedtől nagyobb lesz istened. De isteneid ellen nem mentlek meg. Mert belőlük vagy.
Megmentem a gyermeket, ha szükség van rá, az anyja ellen, mert belőle lett. De most már az anyja van belőle. És megmentem az ország dicsőségét a földmíves és a búzát a föld ellenében. Megmentem a fekete gyöngyöt, amelyből leszel, még ha nem neked jut is osztályrészül, mert teveled ékesíti az egész tengert, az ellen a nevetséges gyöngyrészecske ellen, amelyik neked jutna, de semmivel sem tenne gazdagabbá. Megmentem a szerelem értelmét, hogy belőle lehess, a szerelem ellen, amely belőled lenne, szerzeményed vagy jogod, mert különben nem lenne részed igaz szerelemben.
Megmentem a forrást, amely enyhet ad, még szomjúságod ellenében is, különben meghalsz, lelkedben vagy testedben.
És mit sem törődök azzal, hogy a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket, és azt hiszed, úgy akarok neked szerelmet adni, hogy ugyanakkor megtagadom tőled, és úgy akarlak életre buzdítani, hogy halálba kényszerítlek, mert az ellentéteket az a nyelv találta ki amelyik összezavarja azt, amiről azt hiszi, hogy megragadja. (És elkövetkezik a nagy igazságtalanságok kora: azt kívánod az embertől, hogy halálbüntetés terhe mellett foglaljon állást az egyik vagy a másik oldal mellett.)
Tehát úgy találtam igazságosnak, hogy ne adjam vissza a kincset apró darabokra széttördelve, ily módon kártalanítva azokat, akiktől elrabolták - ékszerét a kurtizánnak, kecskéjét a pásztornak, véka búzáját a földmívesnek és aranytallérját a fösvénynek -, hanem a léleknek fizessem vissza azt, amit a testtől vettek kölcsön. Így cselekszel, amikor izmaidat arra használod fel, hogy köveket faragj; aztán, miután győztél, összeütögeted a tenyeredet, hogy leverd róla a port, összehúzott szemmel hátrább lépsz, hogy jobban láss, egy kissé félrehajtod a fejedet, s úgy fogadod az Isten mosolyát, mintha megperzseltek volna.
Persze, némi fénnyel színesebbé tehettem volna az egyszerű visszaadást. Mert más az, ha van ékszered, kecskéd, véka búzád, aranypénzed, amiből semmi örömöd nem származik, és más az, ha ünnepnap és szertartás betetőzéseként adják. Mert ilyenkor az egyszerű ajándékok is olyanok, mintha a király adta volna őket: a szeretet ajándékai. Ismertem egy embert, számtalan rózsaföldje volt, de ő inkább lemondott volna mindről, mintsem hogy elveszítse azt az egyetlen elhervadt, egyszerű vászonzacskóba bevarrt rózsát, amelyet állandóan a szíve felett hordott. Ám egyik-másik alattvalóm tévedésbe eshetett volna, azt hívén ostobaságában, hogy öröme a búzából, a kecskéből, az aranyból vagy a vászonzacskóba bevarrt hervadt rózsából származik. Én azonban fel akartam őket világosítani. Igaz, hogy kincsemet jutalommá is változtathattam volna. Például az egész ország szeme láttára nemesi rangra emelhettem volna a győztes hadvezért, egy új virág kitenyésztőjét, valami új orvosság feltalálóját, hajó szerkesztőjét. De ez csak amolyan önmagában jogos, logikus, igazságos üzlet lett volna, amelyik kielégíti ugyan az értelmedet, de semmi hatása sincs az emberek szívére. Ha a hónap végén megfizetem a béredet, hol látsz benne bármi szívet-lelket melengetőt? Tehát úgy véltem, nem sokra megyek vele, ha jóváteszek valami igazságtalanságot, felmagasztalok valami önfeláldozó cselekedetet, megbecsülésemet fejezem ki a lángész előtt. Mert ha ilyet látsz, akkor így szólsz: ,,Helyes.'' Egyszerűen minden rendben van, hazamész, és mással törődsz. Senki sem kapta meg a maga részét a fényből, hiszen a jóvátételnek természetszerűleg kell követnie az igazságtalanságot, a felmagasztalásnak az önfeláldozást, a megbecsülésnek a magasrendű szellemi alkotást. És ha feleséged azt kérdezi tőled, amikor belépsz az ajtón: ,,Mi újság a városban?'' - azt válaszolod, már el is feledve a történteket, hogy nincs semmi, amit érdemes lenne elmesélni. Mert azt sem jutna eszedbe elmesélni, hogy napsütésben, fürdenek a házak vagy hogy a folyó a tenger felé folyik.
Elhárítottam hát igazságügyminiszterem javaslatát, aki mindenáron az erényt szerette volna velem felmagasztaltatni megjutalmaztatni, holott egyrészt éppen a jutalommal rombolod le azt, amit dicsőíteni akarsz, másrészt az a sanda gyanúm támadt, hogy úgy érdekelte miniszteremet az erkölcs, mint a finom gyümölcs becsomagolásának a módja. Nem mintha túlzottan erkölcstelen lett volna, hanem mert finyásan volt az, és mindennél többre értékelte a minőséget.
- Az erkölcsöt és megbüntetem - válaszoltam neki.
És mivel valósággal elképedt, így folytattam:
- Már beszéltem neked sivatagi seregem parancsnokairól. A homoksivatagban hozott áldozatukért a homoksivatag iránt szívükben ébredt szeretettel jutalmazom meg őket. Meg azzal, hogy nyomorúságukba zárva őket, pompássá teszem számukra ezt a nyomorúságot.
Ha a te kitüntetett erkölcsös nőszemélyeid élvezik az aranyozott papírkoronát, a bámulók tetszését és a nekik jutó vagyont, akkor hol van az erkölcsük? A bordélynegyed lányai olcsóbban adják kevésbé fukar ajándékukat.
Végül elutasítottam az építészek javaslatait is. ,,Lásd - mondották -, ezt a meddő kincset elcserélheted egyetlen templomra: dicsőségére válnék birodalmadnak, és századokon át fáradságot nem kímélve igyekeznének majd feléje a karavánok.''
És ami igaz, az igaz, valóban gyűlölöm a semmit sem hozó használati tárgyakat. Ezzel szemben tisztelem az embereknek adatott végtelenséget és csendet. Újabb csűr birtokánál hasznosabbnak tartom az ég csillagainak a birtoklását - meg a tengerét is -, jóllehet nem tudnád nekem megmondani, mivel teszik nemesebbé a szívedet. De a nyomornegyedből, amelyben fuldokolsz, feléjük szállnak vágyaid. Minden csillag megannyi hívás csodálatos utazás felé. És nem számít semmit, ha ez az utazás lehetetlen. A szerelem fájó sóvárgása maga a szerelem. És már meg is vagy mentve, amikor a szerelem hazájába igyekszel költözni.
Mindazonáltal nem hittem az ügyködésben. Nem vásárolhatod meg az örömöt, sem az egészséget, sem az igazi szerelmet.
Nem vásárolhatod meg a csillagokat. Nem vásárolhatsz templomot sem. Én hiszek abban a templomban, amelyik kifosztja az embert. Én hiszek az épülő templomokban, amelyek verejtéket facsarnak ki az emberekből. Elküldik messze az apostolaikat, és ők megsarcolnak istenük nevében. Én hiszek a kegyetlen király templomában, aki gőgjét kőben alapozza meg. Országa férfiait az építkezéshez irányítja. Korbácsos őrmesterei kőszállításra kényszerítik őket. Én hiszek a templomban, amely kizsákmányol és felemészt. És viszonzásul megtérít. Mert csak az ilyen templom fizet meg téged. Mert a kegyetlen király követ cipelő munkása viszonzásul jogot nyer rá, hogy ő is büszke lehessen. Nézd csak: mellén összefont karokkal ott áll az orrtőke előtt, amellyel a gránithajó már fenyegeti a sivatagot az eljövendő századok lassú folyásában. A templom fensége az övé is, akárcsak a többieké, mert ha egyszer megszületett egy isten, akkor az mindnyájuké lesz mindenestől. Hiszek a győzelem lelkesedéséből született templomban. Hajót csarnakolsz fel, indítasz útra az örökkévalóság felé. És mindenki énekel, amikor a templomot építi. És a templom visszazengi éneküket.
Én hiszek a templommá változó szeretetben. Én hiszek a templommá változó gőgben. És ha feltudnád nekem építeni őket, hinnék a harag templomaiban is. Mert azt látom, hogy a fa gyökereit lebocsátja a szeretetbe vagy a gőgbe vagy a győzelem mámorába, vagy a haragba. Kiszívja minden nedvedet, hogy belőle éljen. De íme, gyökerei becsvágyának csupán nyomorúságos pincét kínálsz, még ha tele van is arannyal. A te pincéd csak áruraktárt táplálhat. Egy évszázad szélviharai, esői és homokviharai elegendők lesznek hozzá, hogy beomlasszák.
Tehát miután elutasítottam magamtól azt a gondolatot, hogy az összehordott kincs gazdagodást jelent, hogy jutalom lehet, hogy kőhajóvá változhat át, és mivel nem találtam kielégülést annak a ragyogó arcnak a keresésében, amelyik szebbé teszi az emberek szívét, elvonultam, és csendben elmélkedtem.
,,Nincs itt egyéb, csak moslék és trágya - gondoltam magamban - . Tévedek, amikor más jelentést keresek benne.''
Imádkoztam hát Istenhez, világítson meg. Ó pedig jóságában eszembe juttatta a szent város felé vonuló karavánokat, jóllehet eleinte nem értettem, hogyan oszlathatná el kétségeimet a tevehajcsárok és a tűző nap látványának a felidézése.
Láttalak, népem, amint parancsomra felkészültél zarándokutadra. Mindig páratlan mézíze volt számomra az utolsó este szorgoskodásának. Mert olyan az általad szervezett expedíció is, mint a hajó útra indítása: miután befejezted építését, most ellátod vitorlákkal, kötelekkel, és amelynek eddig szobor- vagy templomértelme volt - tudjuk, a szobrokhoz és a templomokhoz kalapácsra van szükség, találékonyságodra, számításaidra és karod erejére apellálnak -, most egyszerre utánzásértelme lesz, mert a szélre készíted fel. Akárcsak lányodat: tápláltad és oktattad, eddig folyton büntetted, mert kedvelte a cicomázkodást, ám egyszer csak elérkezik annak a napnak a hajnala, amelyen várja a vőlegény, s ezen a reggelen nem találod elég szépnek, tönkreteszed magadat lenvásznak és arany karkötők vásárlásával, mert olyan ez most a számodra, mintha hajót bocsátanál vízre.
Tehát miután végeztél az úti készletek felhalmozásával, beszegezted ládáidat, bekötötted zsákjaid száját, királyi büszkeséggel sétáltál végig állataid között, megsimogattad az egyiket, ráförmedtél a másikra, térdeddel segítettél egy kicsit még szorosabbra húzni egy-egy bőrhevedert, s aztán a málhák felrakása után elégedetten megállapítottad, hogy, lám, a teher nem csúszik se jobbra, se balra, jól tudván, hogy miközben állataid keményen dobálnak ide-oda ringó járásuk közben, vagy a kövek között botorkálva, vagy a pihenők alkalmával letérdelve, mégis rugalmas egyensúlyban tartják majd, akárcsak a narancsfa, amelyik ring ugyan a szélben, de közben nem fenyegeti veszély narancsterhét.
Élvezem ilyenkor a hevületedet, népem, aki most készülsz negyven napos sivatagi bábállapotodra, és oda se hederítek az üres fecsegésekre, sohasem csalatkoztam benned. Mert miközben szeretetem csendjében az indulás előtti estéken a szíjak recsegése, az állatok böffentései között sétálgattam, hallgatva a követendő út, a vezetők kiszemelése, a kinek-kinek kiosztandó feladatok feletti éles vitákat, egyáltalán nem csodálkoztam, ha azt hallottam, hogy az út dicsérete helyett, éppen ellenkezőleg, sötét színekkel ecsetelték a tavalyi utazás szenvedéseit, a kiapadt kutakat, a szikkasztó szeleket, a homokban idegszálakként kúszó kígyók csípését, a lesben álló fosztogatókat, a betegséget és a halált, mert mindig tudtam, hogy nem egyéb ez, mint szemérmes, meg nem vallott szeretet.
És úgy helyes, ha azt színleled, hogy egyáltalán nem is istened lelkesít, hanem inkább a szent város aranyozott kupoláit magasztalod, mert istened nem készen kapott ajándék, nem valahol rád váró készlet, hanem ünnep és nyomorúságaid megkoronázása.
Így elsősorban emelkedésük anyagi része érdekelte őket: és valóban, ha a vitorlás hajó építői túl korán kezdenek beszélni vitorlákról, szélről és tengerről, akkor én nem bízom bennük, attól félek, hogy megfeledkeznek a deszkákról meg a szegekről, mint az az atya, aki túlságosan korán biztatná lányát, hogy szépítse ki magát. Én szeretem a szegkovácsok és a deszkafűrészelők énekeit, mert ők nem a készet dicsőítik, aminek nincs tartalma, hanem a hajó felé való emelkedést. Amikor pedig már fel van húzva minden vitorla, és a hajó elnyerte utazásértelmét, azt akarom hallani, hogyan éneklik tengerészeim - ó, nem a sziget csodáit, hanem - az ostromló tengerár veszélyeit, mert akkor vagyok biztos a győzelmükben.
Szenvedésükből ők maguk utat, szekeret, karavánt olvasnak ki. De rövidlátó és hiszékeny vagy, ha nyugtalanság fog el panaszaik vagy káromkodásaik hallatán, amelyekkel szívüket nyugtatgatják, és elküldöd hozzájuk szirupos énekeseidet, hogy eltagadják előttük a szomjhalál veszélyét, és a sivatagi alkonyatok szépségét magasztalják. Mert nem igen vonz engem az olyan boldogság, amelyiknek nincs formája. Hanem a szerelem felfedezése szab irányt életemnek.
Tehát elindul a karaván. És elkezdődik a báb titkos emésztése, hallgatása és vak éjszakája, a csömör, a kétség és a fájdalom, mert minden vedlés fájdalmas. Már nem kívánsz lelkesedni, csak hűséges szeretnél maradni anélkül, hogy tudnád miért és mihez, mert semmit sem remélhetsz magadtól, hiszen tegnapi magadnak meg kell halnia.
És nem leszel immár egyéb, csak fel-fellobbanó sóvárgás házad üde levegője és az ezüst kancsó után, amely a teázás óráját jelenti számodra kedvesed mellett, az ölelkezés órája előtt. Kegyetlenül kínoz még az ablakod alatt ringó ágnak meg az udvarodban felharsanó kakaskukorékolásnak az emléke is. És ilyeneket gondolsz: ,,Az otthonom része voltam!'' - mert most már sehová sem tartozol. Vissza-visszatér emlékeidben titokzatos természetű szamarad, amelyet hajnalban szoktál felébreszteni. Mert lovadról-kutyádról tudsz egyet s mást, hiszen válaszolnak neked, ha szólsz hozzájuk. Ám szinte önmagába befalazott szamaradról nem tudod, szereti-e vagy sem a maga módján a rétet, az istállóját, vagy szeret-e téged. És számkivetettséged mélységeiből rád tör az ellenállhatatlan kívánság, hogy legalább még egyszer nyaka köré fonhasd a karodat, vagy megveregethesd a pofáját, hogy talán örömöt szerezz neki éjszakája mélyén, mintha vak lenne. Aztán, amikor elkövetkezik az a nap is, amikor a kiszáradt kút csupán némi bűzös sarat izzad ki számodra, szívedbe markol otthoni kutad meghitt csacsogása.
Így zárul rád sivatagi bábállapotod börtöne. A harmadik naptól kezdve lépteid egyre jobban beleragadnak a végtelen tér szurokjába. Ami ellenáll, az lázba hoz, a küzdő ellenfél csapásai maguk hívják ki a te csapásaidat. A sivatag azonban úgy fogadja egymás után a lépteket, mint roppant meghallgatás, amely elnyeli szavaidat, s téged a csendbe taszít. Hajnal óta gyötröd magadat, és a krétatepsi, amelyik bal kezed felől jelzi a láthatárt, szinte semmit sem fordult az est leszálltáig. Oly kimerült vagy, mint a gyermek, aki lapátjával akarja elhordani a hegyet. De fogalma sincsen munkájáról. Valósággal elveszel roppant szabadságodban, buzgalmad egyre jobban fulladozik. Népem, utazásaid során így tápláltalak kopár kövekkel, és itattalak tövisbokrokkal. Vacogtattalak hideg éjszakai fagyokkal. Olyan forró homokviharoknak tettelek ki, hogy fejedet köntösödbe burkolva a földre kellett kuporodnod, fogad alatt homok csikorgott, és meddőn izzadtad nedveidet a nap felé. És megtanított rá a tapasztalat, hogy hiábavaló ilyenkor minden vigasztaló szó.
,,Eljön majd az az este is - mondottam -, amelyik hasonló lesz a tengerfenékhez. Ahol nyugodt rakásokban alszik a leülepedett homok. Te pedig friss levegőn, rugalmas és szilárd talajon fogsz majd lépegetni...'' De miközben így beszéltem hozzád, éreztem ajkamon a hazugság ízét, hiszen azt kívántam tőled, hogy képzeletedben más légy, mint ami vagy. Ezért szeretetem csendjében nem is botránkoztam meg szidalmaidon:
,,Lehetséges, Uram, hogy igazad van! Isten talán már holnap jámbor tömeggé változtatja a túlélőket. De mit számítanak nekünk ezek az idegen lények! Pillanatnyilag csupán parázskörbe zárt maroknyi skorpió vagyunk!''
És ilyennek kellett lenniük, Uram, a Te dicsőségedre.
Vagy pedig, szinte egyetlen kardcsapással megtisztogatva az eget, feltámadt éjszakai kegyetlenségében az északi szél. A pőre föld kiadta minden melegét, és az emberek úgy vacogtak, mintha odaszegezték volna őket a csillagok. Mit mondhattam nekik?
,,Vissza fog térni a hajnal és a fény. A nap melege, mintha vér lenne, lassan elárad tagjaitokban. Behunyt szemmel is érezni fogjátok, hogy bennetek lakozik...''
De ők erre így válaszoltak:
,,Helyükbe Isten talán már holnap kertet ültet, teli boldog növényekkel, és jóságában dúsra növeli őket. De mi ma éjszaka szél gyötörte rozstábla vagyunk.''
És ilyennek kellett lenniük, Uram, a Te dicsőségedre.
Ekkor elfordulván nyomorúságuktól, így imádkoztam Istenhez:
,,Uram, megérdemlem, hogy elutasítsák hamis orvosságomat. Egyébként nem sokat számítanak panaszaik: hasonló hasonló vagyok a seborvoshoz, aki fájdalmas kilátást fakaszt a testből, miközben meggyógyítja. Ismerem a bennük befalazott örömtartalékot, jóllehet nem ismerem a varázsigét, amely meg tudná nyitni a zárját. Bizonnyal nem e pillanat feladata ez. A fontos az, hogy érjen a gyümölcs, mielőtt odaadja mézét. Most érésének keserű óráját éljük. Nincs bennünk egyéb, csak keserűség és savanyúság. A múló idő dolga, hogy meggyógyítson, és örvendezéssé változtasson bennünket a Te dicsőségedre.''
És folytatva utunkat, továbbra is csak kővel etettem és tövisbokrokkal itattam népemet.
De ha olyan volt is, mint a többi, jóllehet első pillantásra semmi különbség sem volt közte és a végtelen pusztaságon otthagyott számtalan lábnyomunk között, mégis megtettük a csodalépést. Amely a menetelés szertartását megkoronázó ünnep. Az az áldott pillanat a pillanatok között, amelyik felnyitja a bábot, és a fénybe bocsátja szárnyas kincsét.
Így vezettem győzelemre embereimet a háború kényelmetlenségén keresztül. A világosságba az éjszakán, a templom csendjébe a kőhordás szenvedésein, a költemény visszhangjához a nyelvtan kétségbeejtő sivárságán, a hegytetőről kitárulkozó látványhoz a szakadékokon és a hatalmas kőomladékokon át. Menet közben semmit sem számít reménytelen kényelmetlenséged, mert kételkedem a hernyó lírai hevületében, amelyik azt hiszi magáról, hogy a szárnyalás szerelmese. Elég, ha a vedlés emésztése közben felfalja önmagát. És elég, ha átkel a sivatagodon.
Nem rendelkezel a beléd pecsételt örömkincsekkel addig, amíg nem engedtetik meg, hogy feltörd zárukat. Persze, valóban eleven az az öröm, amelyet a sakkjáték szerez, amikor győzelem koronázza találékonyságodat, ám a játék szertartásán kívül nem áll hatalmamban ajándékul adni neked ezt az örömöt.
Ezért akarom, hogy a deszkák és a szegek szintjén a szegkovácsok és a deszkafűrészelők, ne pedig a hajó himnuszát énekeld. Mert a gyalult deszka és a jól kikalapált szeg szerény győzelmeit kínálom fel neked, boldoggá fogják tenni szívedet, ha feléjük indultál. Szép a munkába vett fatörzs, miközben küszködve igyekszel sima deszkát fűrészelni belőle. Szép a simára gyalult deszkád, miközben fáradságosan törekszel a hajó felé.
Ismertem olyan embert, aki ugyan alávetette magát a sakkjáték szertartásrendjének, de titokban ásítozott, és valami olyan, oda sem figyelő elnézéssel válaszolgatott húzásaidra, mint a szívében elcsenevészedett ember, aki méltóztatik szórakoztatni a gyermekeket.
- Nézd csak a hajóhadamat! - mondja neki a hétesztendős kapitány, aki egymás mellé rakott három kavicsot.
- Szép hajóhad, meg kell adni - válaszol az elcsenevészedett szívű, és hülyén bámulja a kavicsokat.
Aki hiúságból nem hajlandó fontosnak tartani a sakkjáték szertartásrendjét, nem fogja érezni a győzelem ízét. Aki hiúságból nem hajlandó istenének tekinteni a deszkákat és a szegeket, nem fog hajót építeni.
A tintanyaló, aki egész életében semmit sem fog építeni, többre tartja a hajó himnuszát a szegkovácsok és a deszkafűrészelők himnuszánál, mert ő olyan finom lelkű, és aztán, mihelyt fel van szerelve, szélben dagadozó vitorláival vízre bocsátva a hajó, ahelyett, hogy a tengerrel való állandó küszködésétől tartana szóval, máris a daloló szigetért lelkesedik, amelyik valóban a deszkák és a szegek s a tengerrel való küzdelem értelme, de csak akkor, ha nem hagytál ki semmit sem azokból az egymást követő átváltozásokból, amelyből ez a sziget meg fog születni. Csakhogy ez a tintanyaló alig pillantja meg az első szigetet, máris nyakig belemerül rothasztó álmodozásába, zengi a tarka tollú madarak és a korallszigetekre leszálló alkonyatok szépségét. Amitől felfordul a gyomrom, mert kedvesebb nekem a száraz kenyér az ilyenfajta édességeknél, amelyeket ráadásul még gyanúsnak is érzek, hiszen vannak olyan szigetek is, ahol folyton esik az eső, és szürkék a madarak; az ilyen szigeten kikötvén azt kívántam, bárcsak szeretet ébredne iránta bennem, és azt a himnusz hallanám, amelytől a szürke tollú madaraktól egyhangú ég visszhangozik a szívemen.
Én azonban, aki nem kövek nélkül akarom felépíteni a katedrálisomat, és a lényeghez csak mint a különbözőség megkoronázáshoz jutok el, én, aki nem értenék meg semmit sem a virágból, ha nem volna egészen más virág is, ennyi, se több, se kevesebb szirommal, ilyen és nem más színváltozatban, én, aki kovácsoltam a szegeket, fűrészeltem a deszkákat, és sorban kiálltam a tenger félelmetes megrázkódásait: én csakugyan dalolhatok arról a küzdelmesen kiformált, igazi szigetről, amelyet a saját kezemmel gyúrtam a tengerből.
Így van ez a szerelemmel is. Ha az én tintanyalóm ünnepli lelkesen a maga egyetemes teljességében, mit ismerek meg belőle? Egy bizonyos asszony azonban, aki olyan, mint senki más a világon, utat nyit számomra a szerelemhez. Egy olyan asszony, aki így beszél, és nem másként. Akinek a mosolya ilyen, és nem más. Akihez senki sem hasonlít. Ha van ilyen, akkor ha este kikönyökölök az ablakomon, korántsem ütközöm a különlegesség falába, mert úgy érzem, Istent találom meg. Mert valóságos ösvényekre van szüksége az embernek, ilyen és ilyen kanyarokkal, ilyen színű talajjal, és ilyen és ilyen csipkebokrokkal a szegélyén. Csak így haladhatsz valami felé. Aki a szomjhalál szélén áll, álmában források felé igyekszik. De meghal.
Így van ez a szánalommal is. Arról szónokolsz, hogy kínozzák a gyermekeket, aztán egyszerre rajtakapsz, hogy ásítozom. De te sehová se vezettél el engem. Ilyeneket mondasz: ,,Egy hajótörés alkalmával tíz gyerek fulladt a tengerbe...'' Csakhogy én nem értek az aritmetikához, és nem fogok kétszer annyi könnyet ejteni, ha kétszer annyi az áldozatok száma. Egyébként időnként te is élvezed az életed, és boldognak érzed magadat, jóllehet százezrével haltak meg gyermekek az ország fennállása óta.
Ezzel szemben van olyan ember, akit megsiratnék, ha el tudsz vezetni hozzá valami különleges ösvényen; ugyanúgy, ahogyan egy bizonyos virágon keresztül eljutok a virágokhoz, az ő révén rátalálok minden gyermekre, és könnyet ejtek nemcsak minden gyermekért, hanem minden emberért.
Egy ízben meséltél nekem egy sánta gyerekről, akit megaláztak és gyűlöltek a falu lakói, mert mindenkitől elhagyatva, valahonnan, Isten tudja honnan, hozzájuk vetődött egy este, és azóta rajtuk élősködött.
Ilyeneket kiabáltak neki:
- A mi szép falunk tetve vagy! Gomba a gyökerünkön!
De ha találkoztál vele, és megszólítottad:
- Te ragyás, neked nincs apád?
Nem válaszolt.
Vagy pedig, mivel csak az állatok és a fák voltak a barátai:
- Miért nem játszasz a veled egyívású gyerekekkel? - kérdezted tőle.
De ő csak vállat vont, és nem válaszolt. Mert a vele egyívású gyerekek kövekkel dobálták, hiszen sántított, és messziről jött, ahol minden rossz.
Ha játék közben közéjük merészkedett, a sudár termetű, szép, arcú gyermekek elébe álltak:
- Úgy mászol, mint a rák, a falud is kihányt magából. Elrondítod a miénket! Pedig a miénk szép falu volt, egyenes járású!
Ilyenkor egyszerűen megfordult és elsántikált.
Ha utadba került, megkérdezted tőle:
- Te ragyás! Hát nincs neked anyád?
De ő nem válaszolt. Csak nézett egy röpke pillanatig, és elvörösödött.
Mivel azonban azt képzelted, hogy el van keseredve, hogy szomorú, nem értetted meg nyugodt szelídségét. Ilyen volt, és nem más.
Aztán egy este az történt, hogy a falusiak ki akarták verni bottal a faluból:
- Ez a sánta ördög pedig takarodjon innen, de tüstént!
Te megvédelmezted, és így szóltál hozzá:
- Hé, ragyás, hát nincs neked testvéred?
Erre felderült az arca, és egyenesen a szemedbe nézett:
- De igen, van testvérem!
És büszkeségtől kipirulva mesélni kezdett a bátyjáról, arról a bizonyosról, és nem másról.
Kapitány volt valahol az országban. Ilyen és ilyen színű lovon járt, és egyszer győzelem után maga mögé ültette őt, a sántát, igen, őt, a ragyást. Ekkor és ekkor, nem máskor. És egyszer majd újra visszajön a testvére. És akkor megint maga mögé fogja ültetni, őt, a ragyást, igen, őt, a sántát, az egész falu szeme láttára. ,,Csakhogy - mondotta a gyermek - akkor majd megkérem, hogy ültessen maga elé, a ló nyakára, és ő meg is fogja tenni! Akkor aztán én figyelem az utat. És én dirigálok: balra, jobbra, szaporábban!... Miért tagadná ezt meg tőlem a testvérem? Hiszen boldog, ha azt látja, hogy nevetek. Akkor majd ketten leszünk!''
Mert ez a gyerek más, mint holmi szeplőtől elcsúfított sántikáló tárgy. Más, mint önmaga és a rútsága. Egy a testvérével. Hiszen lovagolt is harci ménen, a győzelem napján a testvére mögött!
És aztán elkövetkezik a visszatérés hajnala. Ott látod a gyermeket, az alacsony falon ül, lábát lógatja. A többiek kővel dobálják:
- Hé, hiszen te még futni se tudsz, kacskalábú!
A gyerek azonban csak néz téged, és mosolyog. Szerződés köt hozzá. Te vagy a tanúja azok nyomorékságának, akik csak a szeplőst, a sántát látják benne, őbenne, akinek harci ménen pompázó testvére van.
De ma a testvére lemossa róla a köpéseket, és dicsőségével bástyául szolgál neki a kövek ellen. Ő pedig, a kis hitványka, megtisztul a sebesen vágtató ló felkavarta szélben. És akkor már nem is látszik majd a rútsága, hiszen a testvére olyan szép. Kimosdik a megaláztatásból mert a testvére csupa öröm és dicsőség. A szeplős megfürdik a napsugarakban. S ettől kezdve a többiek alig pillantják meg, máris hívogatják, bármit játszanak is: ,,Te, aki a testvéreddel vagy egy, gyere, fuss velünk... Olyan szép vagy a testvéredben.'' Ő pedig megkéri majd a testvérét, hogy ültesse fel őket is sorjában a harci mén nyakába, hadd részegüljenek meg ők is a széltől. Hogyan is lenne képes neheztelni erre a gyerekhadra tudatlansága miatt! Szeretni fogja őket, és így szól majd hozzájuk: ,,Valahányszor hazajön a testvérem, összehívlak benneteket, ő pedig mesél nekünk a csatáról...'' Egyszóval odasimul hozzád, mert te tudod. És tebenned ő már nem is olyan nyomorék, hiszen rajta keresztül te a testvérét látod.
Te azonban azért jöttél, hogy megmondd neki: felejtse el, hogy létezik paradicsom, hogy létezik megváltás és nap. Azért jöttél, hogy megfoszd attól a páncéltól, amelyik olyan bátorrá tette a kőzáporban. Azért jöttél, hogy elfogadtasd vele a sarat, amelyben él. Azért jöttél, hogy megmondd: ,,Kisfiam, igyekezz más módon élni, mert reménytelen dolog az a lovaglás a harci mén nyakán.'' És hogyan is közölhetnéd vele, hogy a testvérét kidobták a hadseregből, és most megszégyenülten ballag a faluja felé, és annyira sántít ő is az úton, hogy megdobálják kővel?
És ha most elmondod nekem:
,,Én húztam ki a mocsárból, amelybe beleölte magát, mert képtelen volt nap nélkül tovább élni...''
Igen, akkor majd könnyeket ejtek az emberi nyomorúság felett. És egy bizonyos szeplős arc és nem másik miatt, egy bizonyos harci mén és nem másik miatt, egy bizonyos győzelmi napon történt lovaglás és nem másik miatt, a falu szélén történt egy bizonyos meggyaláztatás és nem másik miatt, és egy bizonyos libaúsztató miatt, amelynek leírtad a libáit meg a partján száradó kiteregetett ruhákat, egyszerre csak Istennel találkozom, annyira erős az én szánalmam az embereken keresztül, mert te az igazi ösvényre térítettél engem, amikor erről a gyermekről és nem egy másik gyerekről meséltél nekem.
Ne keress hát mindenáron olyan világosságot, amely tárgy a tárgyak között, mert a templom világossága koronázza meg a köveket.
Puskádat a fegyvernek és a fegyverzsírnak egyaránt kijáró tisztelettel zsírozgatva, lépteid őrjárat közben számolgatva, káplárodnak a káplárnak és a tisztelgésnek egyaránt kijáró tisztelettel tisztelegve készítgeted magadban az őr belső megvilágosodását - a sakkjáték szabályainak teljes komolyságával, vagy ha ellenfeled áthágja a szabályt, dühtől nekivörösödve tologatva figuráidat készíted elő magadban a játszmagyőztes megvilágosodását. Állataidat felszíjazva, szomjúság ellen zúgolódva, homokviharokat átkozva, köveken botladozva, dideregve, naptól perzselve - feltéve, hogy hűségesen kitartasz, ó, nem a szárnyalás magasztos érzése mellett, ami csupán hamis költészet a hernyó szintjén - pályázhatsz csak a zarándok belső megvilágosodására, aki később érzi majd, amikor szíve hirtelen megdobban, hogy megtette a csodalépést.
Megtagadtatott tőlem az a képesség, hogy felszabadítsam a benned tartalékolt örömöket, bármilyen költői módon beszéljek is róla. De segítségedre lehettem az anyagok szintjén. Már beszéltem neked a kutak karbantartásáról, a feltört tenyerek meggyógyításáról, a csillagok törvényeiről, meg a kötelek megcsomózásáról is, amikor egy-egy ládád megbillent a teve hátán. Hogy himnuszukat zengje előtted, odahívtam hozzád azt az embert, aki, mielőtt tevehajcsárrá lett, tizenöt esztendőn át hajózott a tengeren, de nem lelt volna sem a virágcsokrok készítésében, sem a táncosnők ékszereiben náluk lelkesítőbb költői ihletet. Vannak csomók, amelyek parthoz erősítenek egy hajót, s mégis a gyermekujj is ki tudja oldani őket, jóformán hozzá sem kell érnie. Vannak olyanok, amelyek egyszerűbbnek látszanak, mint a hattyúnyak hullámzása, de mégis nyugodtan fogadhatsz a pajtásoddal, nosza, oldja ki. És ha tartja a fogadást, akkor nincs más dolgod, csak hogy leülj, és nevess kedvedre, mert az ilyen csomóktól gurulnak dühbe a fogadók. Az én nagy tudományú tanárom, jóllehet fél szemére vak volt, az orra ferde, ő maga csúnyán lőcslábú, sohasem feledkezett meg azokról a finom csokorkötésekről, amelyekkel díszítened illik a kedvesednek adott ajándékot. A siker csak akkor tökéletes, ha a szeretett lány ugyanolyan mozdulattal tudja megoldani őket, amilyenekkel a virágot szedi. ,,Ilyenkor - mondotta - ajándékod tökéletesen elkápráztatja, és felsikolt örömében!'' Te pedig behunytad a szemedet, olyan rút volt szegény, amikor a szerelmes lány kiáltását utánozta.
Miért is bosszantottak volna a tévesen haszontalannak ítélt részletek? A tengerész az előtt a művészet előtt hajtott fejet, amelyről tapasztalatból tudta, hogy vontató- vagy mentőkötéllé lehet vele átváltoztatni az egyszerű kötelet. És mivel a játék felemelkedésünk feltétele, imádságértékkel ruháztam fel.
Csakhogy, persze, ahogy teltek a napok, s elfáradt a karavánod, lassacskán már képtelen vagy hatni rá, hiányzik azoknak az egyszerű imádságoknak a bűvös ereje, amelyek csomók a köteleken, bőrhevederek, kiszáradt kutak tisztogatása, vagy a csillagok törvényei. A karaván minden egyes tagja köré vastag csendpáncél rakódott, mindenki nyersen válaszolgatott, gyanakodva figyelt, megkeményítette a szívét.
De ne nyugtalankodj. Már hasad a báb burka.
Megkerültél valami akadályt, megmásztál egy halmot. Még semmi sem különbözteti meg a sivatag köveit és tövisbokrait, amelyek között ma vergődsz, a tegnapi kövektől és tövisbokroktól, de aztán hirtelen felkiáltasz: ,,Ott van!'' s bolondul dobolni kezd a szíved. Útitársaid sápadtan sereglenek köréd. Minden hirtelen megváltozott a szívetekben, akárcsak hajnalban. Minden szomjúság, minden feltört tenyér és kimarjult láb, minden kimerültség a forró déli nap alatt, minden éjszakai fagyoskodás, minden vihar, amikor homok csikorog a fogad alatt, és szinte megvakulsz, minden sorsára hagyott hátasállat, minden beteg, sőt még a kedves társak is, akiket eltemettél, egyszerre minden százszorosan megtérül számodra, nem az áldomás mámorától, nem a lombok hűs ölén, nem a kék vízben ruhát mosó lányok csillogó színeitől, sőt még csak nem is a szent várost koronázó kupolák ragyogásától, hanem egy alig kivehető jeltől, attól az egyszerű csillagtól, amellyel a nap adja áldását a kupolák legmagasabbikára, amelyik maga még láthatatlan és rendkívül távol van, amelyiktől lehet, hogy még el-elválasztanak a földkéreg repedései, amerre a lábad alatt omladozó karavánút kanyarogva visz lefelé feneketlen mélységekbe, meg a megmászandó sziklafalak, amelyeken ellenállhatatlanul húz lefelé a saját súlyod, meg a homok, és újra a homok, és a nap utolsó lakomája kiszáradt tömlőid, betegeid és haldoklóid között. A bennetek elfalazott örömtartalékokat semmiféle rábeszélés sem tudta felszabadítani, s lám, egyszerre csak a kövek és tövisek között, ott, ahol a homok izmait kígyók helyettesítik, egy láthatatlan, még a számos éjszakákon megfigyelt Siriusnál is sápadtabb csillag, oly távoli, hogy akinek közületek nincs sasszeme, semmit sem lát belőle, oly bizonytalan, hogy elég, ha a nap csak egy kicsikét is közelebb fordul, s máris elhalványul, nem is csillag, csak csillaghunyorítás, nem is csillaghunyorítás, hanem azok számára, akiknek nincsen sasszemük, csupán csillaghunyorítás visszaverődése annak a szemében, aki látja, visszavert csillagfény visszaverődése: lám, egy csapásra átalakít benneteket. Minden ígéret megtartatott, minden jutalom megadatott, minden nyomorúság százszorosan megfizettetett, mert közületek egyetlen egy valaki, akinek a tekintete oly éles, mint a sasé, hirtelen meghőkölt, és ujjával valahová a térbe bökve, elkiáltotta magát: ,,Ott van!''
Minden elvégeztetett. Látszólag semmit sem kaptál. És mégis mindent megkaptál. Jóllaktál, enyhülést nyertél, elverted szomjúságodat, És így szólsz: ,,Most már meghalhatok, mert láttam a várost, isten áldásával halok meg!'' Nem holmi erőtlen ellentétről van itt szó, amilyet akkor érzel, ha nagy szomjazás után elvered szomjadat. Már elmondtam, milyen nyomorúságosak ezek. És miből gondolod, hogy a sivatag máris lazított szoros ölelésén? Nem sorsváltozásról van szó, mert még a halál közeledte sem rabolja el tőle örömödet, ha vized ugyan nincs, de emberré váltál a sivatag szertartásában, és azáltal, hogy végig álltad a küzdelmet, eljutsz az ünnepre, amelyet egy arany méhecske megpillantása hozott meg számodra.
Ne hidd, hogy bármiben túloznék. Emlékszem arra a napra, amikor emberláb soha nem taposta fennsíkokon tévelyegve úgy éreztem, jó dolog meghalni az enyéim között, amikor egyszerre emberek nyomait fedeztem fel. Holott semmi sem különböztette meg az egyik tájat a másiktól, azokon az alig kivehető nyomokon kívül, amelyeket a szél már félig eltörölt a homokban. De mégis minden teljesen átváltozott.
Én én, aki szánlak téged, népem, mit láttam szeretetem csendjében? Láttalak, amint felszíjaztad hátasállataidat, teljesen kimerülten vánszorogtál, kiköpted szádból a homokot, néha-néha szidtad-csepülted a szomszédodat, ha ugyan nem inkább hallgattál, fáradhatatlanul és egyformán lépegetve. Nem adtam neked egyebet, csak szűkös eledelt, állandó szomjazást, égető napot és felhólyagzott tenyeret. Kövekkel etettelek, tüskékkel itattalak. Aztán, amikor eljött az órája, megmutattam egy méhecske csillogásának a visszfényét. Te pedig hangos kiáltással juttattad kifejezésre háládat és szeretetedet.
Ó, az én ajándékaim látszatra könnyűek. De mit számít a súly, és mit a szám? Elég kinyitnom a tenyeremet, és egész cédruserdőt szabadítok el, amelyik a tetejükig meghódítja a hegyeket. Elég hozzá egyetlen szem mag!
Ha kész vagyont ajándékoznék neked, úgy, ahogyan a váratlan örökség érkezik, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Ha megajándékoználak a tengerfenék fekete gyöngyével, de magadnak nem kellene részt venned a víz alá merülés szertartásrendjében, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Csak attól növekszel, amit átalakítasz, mert te vetőmag vagy. Nincs számodra ajándék. Ezért akarlak megnyugtatni, amikor kétségbeesel azon, hogy alkalmakat szalasztottál el. Nincsenek elszalasztott alkalmak. Az egyik ember elefántcsontot farag, és olyan istennő- vagy királynőarcot formál belőle, amely szíven üti azt, aki látja. A másik színaranyat cizellálgat, de az eredmény, amelyet ezzel ér el, esetleg mégsem lesz olyan nagy hatású. Egyikük sem ajándékba kapta a színaranyat vagy az egyszerű elefántcsontot. Az egyik is, a másik is csupán út, ösvény és híd volt. Számodra csak anyagok léteznek, amelyekből bazilikát kell építened. És a kő nem hiányzik. Ahogy a cédrusnak sem hiányzik a föld. A földnek azonban hiányozhat a cédrus, és köves- bokros pusztaság marad örökre. Miért panaszkodol? Nincsen elvesztett alkalom, mert a te szereped az, hogy mag legyél. Ha nincsen aranyad, véss elefántcsontot. Ha nincsen elefántcsontod, faragj fát. És ha nincsen fád, szedj köveket.
A nagy hasú, elnehezült szemhéjú miniszter, akit lenyestem népem testéről, birtokában, arannyal rakott szekereiben és pincéi gyémántjaiban egyetlen alkalmat sem talált, amellyel élni tudott volna. Ám némelyik ember kavicsba botlik, és mégis a csodálatos alkalomba botlik.
Aki amiatt siránkozik, hogy nem segített neki a világ, az maga sem segített a világnak. Aki azon siránkozik, hogy a a szerelem nem kényeztette el, az téved a szerelmet illetően: a szerelem nem olyan ajándék, amelyet csak úgy kap az ember.
A szerelem alkalma nem hiányzik senkinek. Királynő katonája lehetsz. A királynőnek nem kell ismernie téged ahhoz, hogy ettől te még tökéletesen boldognak érezhesd magadat. Én láttam a csillagokba szerelmes mértantudósomat. Az emberi szellem számára törvénnyé változtatott egy árva fénysugarat. Mert ő kocsi, út és híd volt. Virágzó csillagon gyűjtögető méhecske volt, belőle készítette a mézét. És láttam, milyen boldog halálában a miatt a néhány jel és ábra miatt, amelyekre elcserélte magát. Akárcsak kertem gondozója, aki új rózsát fakasztott. A mértantudós hiányozhat a csillagoknak. A kertész hiányozhat a kertnek. De neked nem hiányozhatnak sem a csillagok, sem a kert, sem a gömbölyű kavicsok ott, ahol a tenger nyaldossa a homokpartot. Ne mondd, hogy szegény vagy.
Így értettem meg őreim pihenőjét, amikor eljött a vacsora ideje. Vannak emberek, akik táplálkoznak. És tréfálkoznak. Egymást hátba ütögetik. És haragszanak az őrszolgálatra meg az őrség órájára. A soros feladat elvégzése után örvendeznek. Ellenségüknek tekintik. Ez így is van. Csakhogy ugyanakkor, amikor ellenségük, ez a feladat egyúttal előfeltételük is. Akárcsak a háború vagy a szerelem. Már beszéltem neked a harcosról, aki megszépíti a szerelmest. És a háborúba vonult szerelmesről, akitől vitézebb lesz a katona. Aki ilyenkor meghal a sivatagban, más, mint egyszerű, rideg automata. Így szól hozzád: ,,Viseld gondját kedvesemnek, a házamnak, a gyermekeimnek...'' Aztán dalokban dicsőíted önfeláldozását.
Nos, jól megfigyeltem a berber menekülteket: nem tudtak egymással tréfálkozni, és nem veregették egymást hátba. Ne hidd, hogy amiről beszélek, az olyan egyszerű ellentét, mint például az odvas fog kihúzása után rajtad eláradó boldog érzés. Gyatrák, hatástalanok az ellentétek. Persze növelheted a víz boldogító hatását azzal, hogy nem iszol minden kis szomjúságra, hanem rákényszeríted magad, hogy napjában csak egyszer igyál. Megnől tőle az ivás okozta gyönyör. De mégis csak a hasad öröme marad, jelentéktelen valami. Akárcsak az én őreim vacsorája is a pihenő alkalmával, ha csupán fárasztó feladat utáni felengedést jelentene. Akkor nem lelnél benne többet az étkezők felcsigázott étvágyánál. De túlságosan könnyű dolog lenne azzal felcsigáznom berbereim életérzését, hogy csak ünnepnapokon engedném őket jóllakni...
Őreimből azonban embert faragtam az őrszolgálat alatt. Ezért most itt valaki eszik. Vacsorájuk egészen más, mint a jószágnak nyújtott gondoskodás, aminek a célja a hasuk növelése. Ez az étkezés az őrök eggyéválása az este elfogyasztott kenyérben. Persze, ezt egyikük sem tudja. Ám ahogyan a búza, amelyből a kenyér készült, éberséggé, a város vigyázásává válik rajtuk keresztül, az éberség és a várost figyelő tekintet is a kenyér vallásává lesz rajtuk keresztül. Nem ugyanazt a kenyeret eszi mindenki. Ha olvasni akarsz életük titkában, amelyet maguk sem ismernek, menj, és figyeld meg őket titokban a bordélynegyedben, amikor a nőkkel cicáznak. Így beszélnek: ,,Ott voltam a bástyán, és egyszerre csak hallottam, hogy három golyó süvít el a fülem mellett. De meg se mozdultam, mert egy cseppet se féltem.'' Büszkén harapnak bele a kenyérbe. 'Te azonban, amilyen ostoba vagy, és csak a szavakra figyelsz, durva katonahősködésnek véled a szerelem szemérmességét. Mert ha a katona így beszél az őrjáratról, nem hetvenkedésből teszi, hanem azért, hogy olyan érzésben találjon kielégülést, amelyet képtelen kifejezni. Nem tudja bevallani magának, mennyire szereti a várost. Olyan istenért fog meghalni, akinek a nevét sem ismeri. Már neki ajándékozta magát, de azt követeli tőled, hogy ne tudj róla. És önmagától is ugyanezt követeli. Megalázónak érzi, hogy azt higgyék róla, hagyta magát beugratni nagy szavakkal. Mivel képtelen kifejezni magát, ösztönösen irtózik attól, hogy gúnyolódásod martalékául vesse oda alig-alig megfogalmazott istenét. Ugyanígy a saját gúnyolódásának se. Ezért láthatod, hogyan hetvenkednek, kérkednek durvaságukkal katonáim - és ámítják magukat azzal, hogy félrevezetnek téged -, hogy aztán valahol, énjük legmélyén, szinte önmagukat is becsapva élvezzék a szerelmi ajándék csodálatos ízét.
És ha az örömlány azt mondja nekik: ,,Közületek - szomorú dolog! - sokan meghalnak a háborúban...'', akkor hallhatod, milyen zajosan helyeselnek neki. De artikulálatlan szavakkal és káromkodással helyeselnek. Ám ez a lány azt a titkolt örömet ébreszti fel bennük, amelyet afelett éreznek, hogy felismerték őket. Hogy ők azok, akik szerelemből fognak meghalni.
De ha szerelemről ejtesz előttük szót, akkor a szemedbe röhögnek. Baleknak nézed őket, akiknek kiontathatod a vérét néhány dagályos frázissal! Bátrak? Hát persze, de hiúságból! A szerelem szemérmessége készteti őket rá, hogy hősködjenek. Helyesen is cselekszenek, mert néha szeretnéd, ha hagynák magukat beugratni. Mert a város szeretetére apellálva hívod őket segítségül, hogy mentsék meg a magtáraidat. Törődnek is ők a te vacak raktáraiddal! Irántad érzett megvetésből elhitetik veled, hogy hiúságból néznek szembe a halállal. Te nem érzel igazán szeretetet a város iránt. Ők meg tudják ezt jól rólad, te telehasú. Megmentik majd a várost, szeretetből, de erről neked semmit sem szólnak, aztán, mivel a te magtáraid is a városban vannak, káromkodva vetik oda neked a megmentett magtárakat, mint a kutyának a csontot.