| XXXI | XXXII | XXXIII | XXXIV | XXXV | XXXVI | XXXVII | XXXVIII | XXXIX | XL |
| 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Eljöttek hozzám, hogy a kényelmes életről beszélgessenek velem. Nekem pedig a hadseregem jutott eszembe. Mert tudtam, mennyi erőfeszítést tesz az ember az élet egyensúlyáért, jóllehet, ha beáll az egyensúly, nincs is élet.
Ezért szerettem mindig a békére törekvő háborút. Langyos és háborítatlan, viperákat rejtegető homokjával, emberláb nem taposta tájaival és búvóhelyeivel. És sokszor gondoltam azokra a gyermekekre, akik játék közben képzeletükkel élővé változtatják a fehér kavicsokat: ,,Tessék, mondogatják, menetelő hadsereg, amott meg nyájak'', az arra járó azonban, aki nem lát egyebet, mint köveket, nem is sejti, milyen gazdag a szívük. Vagy azt, aki hajnalban kel, a fagyos reggel hideg vizében végzi el a tisztálkodó öblítést, aztán a nap első óráinak fényében sütkérezik. Vagy egyszerűen azt, aki, ha megszomjazik, kútra megy, és maga húzza a nyikorgó láncot, emeli ki a nehéz vedret a kútkávára, élvezi a víz dalolását és lármás zenéjét. Szomjúsága tehát értelemmel töltötte meg odamenetelét, karját és szemét, olyan ennek a szomjúhozónak a kút felé vezető sétája, mint valami költemény, míg mások intenek a rabszolgának, a rabszolga szájukhoz viszi a vizet, és ezért soha nem ismerik meg a víz dalolását. Kényelmességük nem egyéb, mint részvétlenség: ők nem hittek a szenvedésben, az öröm pedig nem kért őbelőlük.
Ugyanezt tapasztaltam annál is, aki hallgatja a muzsikát, de nem érzi szükségét, hogy beleélje magát. Aki mint valami gyaloghintón, hordoztatja magát a zenével, és nem akar közelebb jutni hozzá, aki lemond a gyümölcsről, mert keserű a héja. Én azonban azt mondom: nincs is gyümölcs, ha nincsen héja. Ti összetévesztitek a boldogságot részvétlenségetekkel. Mert aki gazdag, már nem is érzi, nem is élvezi: értelmetlen dolog az ilyen gazdagság. Mert nincsen hegytetőről feltáruló kilátás, ha senki sem mászott fel a hegy meredekén, mert a feltáruló táj nem látvány, hanem uralom, birtokbavétel. És ha gyaloghintón cipeltek fel a csúcsra, nem látsz mást, mint többé-kevésbé érdektelen dolgok rendjét, tehát hogyan töltenéd meg őket lényegeddel? Mert annak a számára, aki elégedetten fonja keresztbe karját a mellén, a táj az erőfeszítés után vett lélegzet, meg a pihenő izmok és a rásötétedő este együttese, a megteremtett rend felett érzett elégedettség, hiszen minden egyes lépése változtatott valamicskét a folyók rendjén, helyükre tette a csúcsokat, hátrább vitte a falu kőhalmazát. Az ilyen táj őbelőle született, és az arcára kiülő öröm ugyanaz, mint azé a gyermeké, aki kavicsait addig rakosgatta, míg végül várost épített magának, és most elkáprázva szemléli, megtölti önmagával. De melyik gyermek bámulna boldogan egy olyan rakás követ, amelyik erőfeszítést nem kívánó látvány csupán? Én láttam embereket, akik szenvedtek a szomjúságtól, a betegségnél is kegyetlenebb szomjúságtól, a víz elvesztésétől való félelemtől, mert a test ismeri orvosságát, éppúgy megköveteli, mint ahogy megkívánná az asszonyt is, és arról álmodik, hogyan isznak a többiek. Mert a féltékeny ember észreveszi, ha az asszony másokra mosolyog. Semminek sincsen értelme, ha nem adtam hozzá testemet és lelkemet. Nincsen kaland, ha nem kötelezem el benne magamat. Miközben a Tejutat figyelik, csillagjósaim éjszakákon át tartó vizsgálódások eredményeképpen felfedezik benne a nagy könyvet, amelynek lapjai oly pompásan ropognak lapozgatás közben, és imádják Istent, hogy ilyen szívbemarkoló lényeggel töltötte meg a világot.
Mondom nektek: csak egy másik erőfeszítés nevében van jogotok elhárítani magatoktól az erőfeszítést, mert nagyobbá kell lennetek.
Abban az esztendőben halt meg az a férfiú, aki országomtól keletre uralkodott. Aki ellen kemény harcokat vívtam, és annyi küzdelmes esztendő után értettem meg, hogy úgy támaszkodtam rá, ahogyan a falnak támaszkodnak. Még emlékszem találkozásainkra. Bíbor sátrat verettünk fel a sivatagban, majd mikor a szolgák eltávoztak, mindketten a sátorba léptünk, miközben seregeink távolabb vonultak, mert nem helyes, ha összekeverednek az emberek. A tömeg csak a hasának él. És minden aranyozás lepattogzik egyszer. Így figyeltek bennünket féltékenyen, egyedül fegyvereikben bízva, nem engedve át magukat holmi olcsó elérzékenyülésnek. Mert igaza volt atyámnak, aki azt mondotta: ,,Ne kívül keresd az embert, hanem lelke, szíve és szelleme hetedik emeletén. Máskülönben addig keresitek egymást leghétköznapibb indulataitokban, míg végül is haszontalan vérontásra kerül köztetek a sor.''
Így tehát megértettem őt, és dísztelenül, magányom hármas tornyába zárkózva találkoztam ellenségemmel. Helyet foglaltunk egymással szemben a homokon. Nem tudom, kettőnk közül akkor melyikünk volt a hatalmasabb. De ebben a megszentelt magányban a hatalom mértékké lett. Mert mi ugyan világrengető tetteket vittünk véghez, de most számokra váltottuk őket. Legelőkről tárgyaltunk. ,,Nekem huszonötezer számos állatom van, mondatta, és most elpusztulnak. Nálad viszont esett az eső.'' Én azonban nem tűrhettem, hogy magukkal hozzák idegen szokásaikat, és elhintsék köztünk a kétkedést, amelytől minden megromlik. Hogyan fogadjam be földjeimre ezeket a más világból jött pásztorokat? És azt válaszoltam neki: ,,Nekem meg huszonötezer kis emberpalántám van, akiknek a saját imádságaikat kell megtanulniuk, nem pedig másokét, különben nem fognak magukra formázni...'' Így aztán a fegyverek döntöttek népeink között. Olyanok voltunk, mint az egymást váltó dagály-apály. És azért nem haladt előre egyikünk sem, jóllehet teljes erővel szorongattuk egymást, mert a tetőpontra értünk, vereségével keményítve meg ellenségünket. ,,Legyőztél, tehát még erősebb lettem.''
Nem mintha lebecsültem volna nagyságát. Vagy fővárosa függőkertjeit. Kereskedőinek illatszereit. Aranymíveseinek finom ötvösremekeit. Hatalmas völgyzáró gátjait. A lebecsülés az alacsonyabbrendű ember agyában születik meg, mert az ő igazsága kizár minden más igazságot. Mi azonban tudtuk, hogy az igazságok megférnek egymással, ezért eszükbe sem jutott, hogy lealacsonyítjuk magunkat, ha elismerjük a másik igazságát, jóllehet az minálunk tévedés. Az almafa tudtommal nem nézi le a szőlőtövet, sem a pálma a cédrust. Csak éppen a lehető legnagyobb mértékben megkeményítik magukat, és nem keverik össze gyökereiket a másikéival. És megvédik alakjukat, lényegüket, mert ebben olyan felbecsülhetetlen tőke rejlik, amelyet nem engedhetnek elkorcsosulni.
,,Az az igazi csere, mondotta nekem, az az illatszeres ládikó, az a mag vagy az az ajándékba adott sárga cédrus, amelyik házadat az én házam illatával tölti be. Vagy a hegyeimből hozzád elhangzó csatakiáltásom. Vagy amit esetleg a követem vitt el hozzád, ha sokáig hangzott, formálódott és keményedett, és amely ugyanakkor, amikor megtagad, el is fogad téged. Mert alsó szintjeiden tagad meg. Viszont rád talál ott, ahol gyűlöletünk felett becsüljük egymást. Az egyetlen megbecsülés, amely ér számunkra valamit, az ellenségé. Míg a barátoké csak akkor ér valamit, ha képesek felülemelkedni hálájukon, köszönetükön és minden egyéb hétköznapi érzelmükön. Ha a barátodért halsz meg, megtiltom neked, hogy elérzékenyülj...''
Ezért hazudnék, ha azt állítanám, hogy barátra leltem benne. De mégis mélységes örömet szerzett nekünk az egymással való találkozás, csakhogy éppen ezen a ponton veszítik el biztonságukat a szavak, az emberek otrombasága miatt. Az örömöt nem őmiatta, hanem Isten miatt éreztem. Istenhez vezető út volt számomra ő. Találkozásaink: megannyi boltozatzárókő. Pedig nem volt mondanivalónk egymás számára.
Bocsássa meg nekem Isten, hogy sírtam, amikor meghált.
Jól ismertem nyomorúságom tökéletlenségét. ,,Ha sírok gondoltam magamban, az azért van, mert még nem vagyok elég tiszta.'' És magam elé képzeltem, hogy ő értesül halálomról: mintha egy egész országra borulna sötétség. És ő ugyanolyan szemmel figyelné a világ e sötétbe fordulását, mint az est leszálltát. Vagy könnybelábadó szemmel, mint amikor a világ megváltozik a vizek alvó tükre alatt. ,,Uram, mondotta volna Istenének, akaratod szerint csinálsz éjszakát és nappalt. De mi veszett el ebből a megkötött kévéből, ebből a letűnt korszakból? Voltam, de már nem vagyok''. És bezárt volna szavakkal ki nem mondható nyugalmába. Én azonban még nem voltam eléggé tiszta, még nem éreztem eléggé az örökkévalóság ízét. És akárcsak az asszonyokat, engem is elfogott az a könnyed mélabú, amelyet akkor érzünk, mikor az esti szellő lehervasztja üde kertjeim rózsáit. Mert rózsáimban engem hervaszt el. És magamat érzem meghalni bennük.
Életem során eltemettem sok hadvezéremet, menesztettem minisztereket, elvesztettem asszonyaimat. Mint bőreit a vedlő kígyó, száz meg száz képet hagytam magamról a hátam mögött. Mégis, ahogyan visszatér a nap, a világosság mértéke és órája, vagy a nyár, az évszakok váltakozásának mérője, találkozásról találkozásra, békeszerződésről békeszerződésre, fegyvereseim újra meg újra felverték a sivatagban az üres sátrat. Mi meg beléptünk. És velünk együtt az ünnepélyes szokás, a pergamenszerű mosoly a halál közelében érzett nyugalom. Meg a csend, amely nem embertől, hanem Istentől van.
Most azonban magamra maradtam, egyedül felelős egész múltamért, a tanú nélkül, aki látott élni. Egyedül felelős minden cselekedetemért, amelyeket nem tartottam érdemesnek megmagyarázni népemnek, de amelyeket ő, a keleti szomszédom, annak idején megértett, mindazokért a belső indulatokért és csömörökért, amelyeket nem mutattam ki, de ő megsejtett, ha nem beszélt is róluk. Egyedül maradtam mindazokkal a nyomasztó felelősségekkel, amelyekről senki sem tudott, mert mindennél fontosabb volt, hogy alattvalóim higgyenek ellentmondást nem tűrő intézkedéseimnek, amelyeket azonban ő, az én keleti szomszédom, ellágyulás nélkül mérlegelt, hol többre, hol kevesebbre, mindig tőlem eltérőn, s aki, íme, elszenderedett a sivatag bíborában, úgy vonva magára a homokot, mint hozzá méltó szemfedőt; íme, most elhallgatott, mélabús és Istennel teli mosolyra derülten, amely annak az elfogadását jelenti, hogy ő már megkötötte a kévéjét, lehunyt szemei mögé zárta mindazt, amit gyűjtött. Ó, mennyi önzés tanácstalanságomban! És én milyen gyenge vagyok! Jelentőséget tulajdonítok pályafutásomnak, holott nincs jelentősége, magamhoz mérem országomat, ahelyett, hogy egybeolvadnék vele, és rádöbbenek, hogy életem, mint valami utazás, erre a csúcsra vezetett.
Életemnek ezen az éjszakáján ismertem meg a vízválasztót, miközben lefelé haladtam a hegy egyik oldalán a másik oldal fáradságos megmászása után, immár senkit sem ismerve fel, első ízben érezve magamat aggastyánnak, ismerős arcok nélkül, közönyösen mindenki iránt, mert magam iránt is közönyös lettem, a másik hegyoldalon hagyva minden hadvezéremet, minden feleségemet, minden ellenségemet és talán egyetlen barátomat is - mindörökre magányosan egy olyan világban, amelyet általam nem ismert népek laknak.
Mégis itt, ezen a ponton sikerült visszanyernem önuralmamat. ,,Feltörtem, gondoltam magamban, utolsó kérgemet, és most talán tiszta leszek. Nem is voltam olyan nagy, hiszen sokra tartottam magamat. Ez a próbatétel is azért küldetett rám, mert gyengülni kezdtem. Mert szívem alantas indulatainak engedve felfuvalkodtam. De majd az őt megillető helyre állítom halott barátomat, a maga nagyságában, és aztán nem fogok többé könnyet ejteni érte. Mától fogva ő egyszerűen csak volt. És a homok gazdagabbnak fog tűnni számomra, mivel oly gyakran látom majd őt rám mosolyogni e homoksivatagban. És minden ember mosolya értékesebb lesz számomra az övé miatt. Ez a különös mosoly gazdagabbá tesz minden más mosolyt. Mert meglátom az emberben azt a még kifejtésre váró alakot, amelyet eddig egyetlen kőfaragó sem tudott kiszabadítani a kőből, és a formátlan anyagon keresztül jobban megismerem az ember arcát, mivel egyet már szemtől szemben alaposan megnéztem.''
,,Leszállok hát hegyemről: ne félj, népem, újra összekötöttem az elszakított fonalat. Nem volt helyes, hogy ennyire rászoruljak egy emberre. Csak a kéz tűnt el, amelyik meggyógyított és bevarrta sebemet, nem pedig maga a varrat. Leszállok hegyemről, és birkák, báránykák mellett haladok el. Megsimogatom őket. Egyedül vagyok a világon, Isten előtt, de miközben báránykáimat simogatom - nem ezt vagy azt a bárányt, hanem rajta keresztül az emberek gyengeségét -, amelyek megnyitják a szívek forrásait, újra meglelem őt.''
Ami pedig azt a másikat illeti, végre révbe juttattam. Soha jobban nem uralkodott. Révbe juttattam a halálban. És minden esztendőben sátrat veretek fel a sivatagban, miközben népem imádkozik érte. Katonáim fegyvereikre támaszkodnak, puskáik töltve vannak, lovas járőreim rendet tartanak a sivatagban, és leütik annak a fejét, aki e vidékre be meri tenni a lábát. Én egyedül megyek oda. Felemelem a sátor lapját, belépek és leülök. És csend lesz a földön.
És most, hogy derekamat kínozza ez a tompa fájdalom, amelyet orvosaim képtelenek meggyógyítani, és olyanná lettem, mint az erdő fája, amelybe belehasít a favágó fejszéje, és Isten készül már engemet is ledönteni, mint a megrongálódott tornyot, most, amikor ébredéseim többé nem hoznak izmaimnak feloldódást, szellememnek könnyed szárnyalást, mint húsz esztendős koromban, megleltem benne a vigasztalást, ami abból áll, hogy nem szenvedek többé e testemben terjedő jelzések miatt, nem engedem, hogy erőt vegyenek rajtam e kicsinyes, egyéni és belém zárt kínok, amelyeknek országom történészei még három sort sem fognak szentelni krónikáikban, hiszen mit számít, hogy inog a fogam, hogy kihúzzák, meg különben is igen szánalmas dolog lenne részemről, ha bármilyen csekély szánalmat várnék tőlük. De ha rágondolok, mégis elönt a harag. Mert ezek a kéregrepedések az edényen jelentkeznek, nem a tartalmon. És azt mesélik, hogy keleti szomszédom, amikor megbénult, kihűlt, valósággal elhalt az egyik oldala, és neki mindenhova magával kellett cipelnie ezt a már nevetésre is képtelen sziámi ikertestvért, mit sem veszített méltóságából, sőt, ellenkezőleg, ezt a próbát is sikerrel állta meg. És amikor az emberek csodálatukat fejezték ki a lelkierő felett, megvetőn azt felelte nekik, hogy tévedésben vannak vele kapcsolatban, s az ilyesfajta elismeréseket tartsák csak meg a város boltosai számára. Mert aki uralkodik, de közben nem képes a saját testén uralkodni, nevetséges trónbitorló. Számomra sem süllyedés, hanem, ellenkezőleg, csodálatos öröm, hogy egy kissé függetlenebbé válok ma!
Ó, öregség! Bizony semmit sem ismerek fel a hegy másik oldalán. Szívem csordultig telve van halott barátommal. És gyásztól kiszáradt szemmel figyelem a falvakat, várva, hogy mint a tengerár, újra eláradjon rajtam a szeretet.
Elnéztem ismét a várost, amint fényei kigyúltak az esthomályban. Itt-ott kékes, fehér arcát, meghitt fényeit, amelyek belülről világították meg az otthonokat. Utcái hálózatát. És kezdődő csendjét, mert lassan az a csend telepedett rá, amelyik a víz alatti sziklákat lengi körül. És miközben csodáltam az utcák és a terek rajzolatát, az itt-ott kimagasló templomokat, e lelki csűröket, és körös-körül mindenfelé a domb sötét köpönyegét, hiába volt tele ez a város élő testekkel, egy gyökereiről levágott, kiszáradt növény képét idézte fel képzeletemben. Üres csűrök képe bukkant fel előttem. Nem volt immár az az élőlény, amelynek minden porcikája visszahat a többire, az a szív, amely összegyűjti a vért, s aztán szétáramoltatja az egész testbe, az ünnepnapokon együtt örvendező, egyetlen kórust alkotni képes test. Nem volt ott már egyéb, csak idegen kagylókba betelepült élősdi lények, akik egymással nem törődve külön-külön szorgoskodtak börtönükben. És már város sem volt, csak városkéreg, tele halottakkal, akik azt hitték, hogy még élnek. És elgondolkoztam: ,,Lám, itt van egy fa, amely ki fog száradni. Egy gyümölcs, amely meg fog poshadni. Teknősbékaéletem a pajzsa alatt.'' És megértettem, hogy újra nedvekkel kell megtöltenem városomat. Minden ágát újra hozzákapcsolnom a tápláló törzshöz. A csűröket és a ciszternákat újra fel kell töltenem csendtartalékukkal. De mindezt nekem kell elvégeznem: máskülönben ki szeretné az embereket?
Így volt ez a muzsikával is, amelyet hallgattam. Amelyet ők nem voltak képesek megérteni. És így tépelődtem magamban: vagy olyan dalokat énekeltetsz nekik, amelyeket megértenek - és akkor nem haladnak előre -, vagy olyan tudományra tanítod őket, amelyet megértenek - és semmi hasznuk sem lesz belőle. Vagy bezárod őket ezer év óta változatlan szokásaikba, de akkor nincs bennük fa, amely gyümölcseit és új virágait formálgatva növekszik - viszont nyugodtan élnek imádságban, bölcsességben és istenben elszunnyadva - -, vagy pedig, ellenkezőleg, a jövő felé törekedve sürgeted, felkavarod, kényszeríted őket, hogy költözzenek ki régi szokásaikból, és aztán nemsokára már csupán honából elköltözött nyájat vezetsz, amelytől egész örökségét elvetted. Olyan hadsereget, amelyik állandóan táborban él, de soha sehol nem veti meg végérvényesen a lábát.
De minden magasba törés fájdalmas. Minden vedlés fájdalom. Nem tudom átélni a zenét, ha előbb nem szenvedtem tőle. Mert a zene nem lehet más, mint az én szenvedésem gyümölcse, márpedig nem hiszek azokban, akik élvezni tudják a mások által gyűjtött javakat. Nem hiszem, hogy elég az emberek gyermekeit beledobni a koncertekbe, költeményekbe és előadásokba, mint a vízbe, hogy megajándékozzuk őket boldogsággal és a szeretet nagy mámorával. Mert igaz ugyan, hogy az ember szeretetre való képesség, de egyúttal szenvedésre való képesség is. És unalomra is, meg olyan mogorva, rossz kedvre is, mint a felhős ég. De még azok sem csak költemény okozta örömöt éreznek, akik tudják élvezni a költészetet, mert ha nem így lenne, sohasem látnánk őket szomorúnak. Hanem bezárkóznának a költeménybe, és csupa ujjongás lennének. Az emberiség bezárkózna a költeménybe, és nem alkotna, csak ujjongana örömében. Ám az ember úgy van teremtve, hogy csak annak tud örülni, amit maga alkot. És ahhoz, hogy élvezni tudja, előbb meg kell másznia a költemény meredekét. De az idegen erőfeszítésből született költemény is olyan, mint a hegyek csúcsáról eléd táruló panoráma: hamar megfakul a szívben, mert csak akkor van értelme, ha a fáradság szülte, izmaid jó hangulata, és ha kipihented magadat, ha újra megszomjaztál gyaloglásra, ugyanez a táj nemsokára már ásításra késztet, nem lévén számodra mit nyújtania. Mert még a más költeménye is csupán erőfeszítésed, belső hegymászásod gyümölcse; a csűrök csupán otthonülőket termelnek, akikből hiányzik minden nemes emberi tulajdonság. Nem bánhatok úgy a szeretettel, mint valami raktárkészlettel: a szeretet mindenekelőtt szívem tevékenysége. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy oly sokan nem értik meg a birtokot, a templomot vagy a költeményt meg a zenét, és eléje ülve így beszélnek: ,,Mi egyéb van benne, mint többé-kevésbé gazdag összevisszaság? Semmi olyan, ami érdemes volna rá, hogy engem irányítson.'' Az ilyen emberek azt állítják magukról, hogy józanul gondolkoznak, szkeptikusak és ironikusak, holott az irónia nem az igazi ember, hanem a tunya szellem tulajdonsága. Mert a szerelmet sem ajándékként adja neked valamely arc, amint a lélek derűje sem a táj látványából, hanem sikerrel megvalósított hegymászó vállalkozásodból származik. A legyőzött hegyből. Abból, hogy megvetetted lábadat az égben.
Így van ez a szerelemmel. Mert tévedés az, hogy akkor találkozol vele, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak izével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbantja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskának jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára.
Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna inkább eltaszítanod.
Ezért nem hatott rám soha a hitetlennek és a módszeresen gondolkodónak az érvelése, aki így beszélt hozzám: ,,Mutasd hát meg nekem a birtokot, az országot vagy Istent, mert a köveket meg az anyagokat látom, meg is érintem, ezért hiszek a köveknek és az anyagoknak, amelyeket megérintek.'' Én azonban sohasem igyekeztem felvilágosítani őt egy olyan titok felfedésével, amely elég soványka hozzá, hogy megfogalmazódhasson. Amint a hegyre sem vihetem fel, hogy szeme elé tárjam egy olyan táj igazságát, amely az ő számára soha sem lesz győzelem, és annak a zenének a szépségét sem tudom vele megízleltetni, amelyet előzőleg nem győzött le. Úgy fordul hozzám erőfeszítés nélküli okulásért, ahogyan más azt az asszonyt keresi, aki majd szívébe plántálja a szerelmet. Csakhogy ez nekem nem áll hatalmamban.
Tehát fogom őt, bezárom és gyötrelmes tanulásnak vetem alá, jól tudván, hogy ami könnyű, az ugyanezen oknál fogva meddő is. A munka horderejét az igénybevételhez és a verejtékezéshez mérem. Ezért gyűjtöttem össze iskolamestereimet, és mondottam nekik: ,,Ne ámítsatok magatokat. Az emberek gyermekeit nem azért bíztam rátok, hogy aztán majd megmérjem ismereteik súlyát, hanem hogy örvendjek haladásuk szépségén. Engem nem érdekel az a tanítványotok, aki gyaloghintóban cipeltette fel magát ezer hegycsúcsra, és így figyelt meg ezer tájat, mert először is egyet sem fog belőlük igazán ismerni, másodszor pedig, mert ezer táj is csupán egyetlen homokszem a világ végtelenségéhez képest. Engem egyedül az fog érdekelni, aki izmait legalább egy hegycsúcs megmászásában próbára tette, és ily módon készen áll arra, hogy jobban megértsen minden jövendő panorámát, mint a másik, a ti áltudósotok, a maga ezernyi, rosszul tanított panorámáját.''
,,Ha azt akarom, hogy szerelemre szülessen, a szerelem alapjait az imádsággal vetem meg benne.''
Tévedésük onnét van, hogy látták, akinek gyakorlata van a szerelemben, az felismeri az őt lángra lobbantó arcot. Ezért tehát hisznek az arc erejében. És mivel látták, hogy az, aki magáévá tudta tenni a költeményt, lángra gyúl a költeménytől, hisznek a költemény erejében.
De még egyszer elismétlem neked: amikor kimondom azt a szót: hegy, akkor én hegyet idézek fel teelőtted, akit véresre szaggattak a hegy tüskebokrai, aki legurultál szakadékaiba, verejtékeztél kövein, szedted és szagoltad virágait a gerincek éles szelében. Felidézek, de meg nem ragadok semmit. Amikor egy elhízott boltosnak mondom: hegy, semmit sem viszek át a szívébe.
És nem azért nincsen többé költemény, mert elfogy a költemény hatóereje. És nem azért nincsen többé szerelem, mert megszűnik az arc vonzóereje. És nem azért nincsenek az ember szívében sem álomba szenderült, tágas szántóföldek, amelyekből az eke nyomán cédrusok és virágok fakadnak, mert megszűnt Isten hatóereje.
Mert én igazán figyelmesen tanulmányoztam az emberek egymás közötti kapcsolatait, és bizony felfedeztem bennük az értelem veszélyeit: azét, amelyik azt képzeli, hogy a nyelv megragadja a valóságot. És meghallgattam a vitatkozók válaszait. Mert nem a szavak útján közlöm azt, ami bennem van. Annak kimondására, ami bennem van, nincs szó. Én azt csupán jelezhetem, ha már úgyis érted valami más úton-módon, nem a szavaimból. Például a szeretet csodájának segítségével, vagy azért, mert ugyanannak az istennek a teremtménye lévén, hasonlítasz hozzám. Máskülönben hajánál fogva rángatom elő ezt a bennem elsüllyedt világot. És ahogyan ügyefogyottságom engedi, hol csupán ezt, hol azt az oldalát mutatom meg, mint például a hegyet, amelyről helyesen jelzem, róla szólván, hogy magas. A valóságban azonban egészen más valami a hegy, hiszen én tulajdonkeppen arra gondoltam, milyen nagyszerű az éjszaka, amikor az ember dideregve ül a csillagok alatt.
Amikor levelet írsz, hajót raksz meg. Csakhogy nagyon kevés hajó ér célba. Elnyeli őket a tenger. Kevés mondat visszhangozik tovább a történelmen át. Mert lehet, hogy sok mindent jeleztem, de keveset ragadtam meg.
És megint ugyanaz a probléma: fontosabb megtanítani a megragadásra, mint a jelzésre. A lényeges: megtanítani a ,,befogás'' műveleteinek az elvégzésére. Egyszóval: mit érdekel engemet ennek az embernek a tudása, akire felhívod figyelmemet? Annyit a szótár is tud. Hanem az érdekel, hogy mi ez az ember. Például ez itt megírta költeményét, beletette szívének minden hevét, de rosszul halászott. Semmit sem hozott fel a mélyből. Tavaszról szólt, de nem idézte fel bennem eléggé ahhoz, hogy táplálhatta volna vele a szívemet.
És csak hallgattam e logikus elméket, a történetírókat és a kritikusokat, figyeltem, hogy jönnek rá, hogy ha erőteljes a műalkotás, akkor ez az erő a mű tervében jut kifejezésre, mert az válik tervvé, ami erős. És ha tervszerűséget fedezek fel a városban, az azért van, mert városom ki tudta magát fejezni és elkészült. Nem a terv alapította meg a várost.
Közben elnéztem táncosnőimet, énekesnőimet és városom könnyűvérű asszonyait. Ezüst gyaloghintókat csináltattak maguknak, és ha néha sétára szánták el magukat, előre küldték embereiket, hogy jelezzék vonulásukat, összecsődítsék a bámészkodókat. És amikor a taps meg az éljenzés már kellőképpen felizgatta őket, és felébredtek könnyed szendergésükből, engedni méltóztattak az összesereglettek óhajának, félrevonták selyemfátylukat, és fehér arcukat odakínálták hódolatuknak. Szerényen mosolyogtak, miközben kikiáltóik buzgón ügyködtek, mert különben, ha a tömeg szeretete zsarnokságával nem volt képes legyőzni a táncosnő szerénységét, este a korbács várt rájuk.
Tömörarany kádban fürödtek, meghívták a tömeget, hadd lássa, hogyan készül fürdőjükhöz a tej. Száz szamarat fejtek meg. A tejbe pedig fűszereket raktak, és roppant drága virágolajat öntöttek, amely oly diszkréten illatozott, hogy szinte már nem is lehetett érezni.
Én azonban nem botránkoztam meg ezen. Végül is országom tevékenységéből csupán keveset vett igénybe a virágtej kipréselése, a ráfordított költség teljesen illuzórikus volt. Egyébként kívánatos is volt, hogy valahol kellő megbecsülésben részesüljön ez az értékes holmi. Mert nem a felhasználás számít, hanem a buzgóság. És mivel már létezett, mit számított nekem, hogy illatosítja-e vagy sem kurtizánjaimat.
Mert valahányszor vitatkoztak velem filozófusaim, mindig az volt az álláspontom, hogy országomat buzgó tevékenységében szemléljem, készen rá, hogy csak akkor lépjek közbe, ha például már annyira eluralkodott az aranyláz, hogy az emberek megfeledkeztek a kenyérről. Ezzel szemben sohasem léptem fel szigorúan az olyan mérsékelt aranyozás ellen, amely csupán a mester munkájának a megnemesítésére szolgált, és nem nagyon érdekelt, mi lesz a sorsa ezeknek a nem hasznos célokat szolgáló aranyozott tárgyaknak, mert arra gondoltam, mégis csak az lesz a legjobb, ha egy asszony hajzatát ékesítik, nem pedig valami ostoba köztéri szobrot. Mert persze a szoborról elmondhatod, hogy a tömeg tulajdona, dehát, ha szép, az asszony is megérdemelheti, hogy bámulják. A műemlékben, hacsak nem Istennek emelt templom, éppen az a szánalmas, hogy mivel a feladata csupán az emberek szemének elkápráztatása aranykincseivel, nem tarthat rá igényt, hogy bármit is kapjon az emberektől. Az asszony azonban, ha szép, szinte követeli az ajándékot és az áldozatot, azzal mámorosít meg, amit adsz neki. Nem pedig azzal, amit ő ád neked.
Szóval ezek a nők ilyen virágtejben fürödtek. És így legalább a szépség jelképeivé váltak. Aztán ritka és unalmas falatokkal táplálkoztak, egy halszálkától már meg akartak halni. Teleaggatták magukat gyöngyökkel, amelyeket folyton elvesztettek. Én azonban nem ütköztem meg a gyöngyök elvesztésén, mert úgy helyes az, hogy kérészéletű legyen a gyöngy. Aztán hallgatták a dalnokok énekét, ájuldoztak a gyönyörűségtől de ájulás közben egy világért sem feledkeztek volna meg róla, hogy az összerogyásukhoz kiszemelt párna kellemes összhangban legyen kendőik színeivel.
Időnként a szerelem fényűzésével is megajándékozták magukat. Ilyenkor elkótyavetyélték gyöngyeiket egy-egy ifjú harcos kedvéért, akit végighordoztak magukkal a városban, és akit úgy választottak ki, hogy mind közül ő legyen a legszebb, a legnagyszerűbb, a legkellemesebb, a legférfiasabb...
Az együgyű katona pedig többnyire megmámorosodott a hálától, azt hitte szegény feje, hogy kap tőlük valamit, holott valójában ő legyezgette a hiúságukat, és szolgált hírverésük eszközéül.
Eljött az egyik asszony, és hevesen kitörve panaszkodott:
,,Ez az ember zsivány, züllött, romlott, becstelen alak. A föld szégyenfoltja. Gyalázatos, hazug hitszegő...''
- ,,Menj és mosdj meg - válaszoltam neki -. Bemocskolódtál.''
Jött egy másik is, és kiabálva panaszkodott, hogy igazságtalanság történt vele, megrágalmazták.
Ne törekedj arra, hogy az emberek megértsék minden cselekedetedet. Soha nem fogják megérteni őket, és ebben nincs semmi igazságtalanság. Mert az igazságosság olyan ábrándot kerget, amelyik magában hordja önmaga ellentétét. Láthattad, milyen nemeslelkűek, nemeslelkűek és szegények, szomjúságtól kicserzettek vezéreim a sivatagban. Homokra heveredve alusznak az ország nagy éjszakájában. Éberek, állandó készenlétben állanak, a legcsekélyebb neszre készek fegyvert ragadni. Olyanok, amilyennek atyám kívánta őket: ,,Álljanak elő, akik egész vagyonukat egy tarisznyába kötve a hátukra vetették és most készek a halálra. Akik mindig készenlétben állanak. Becsületesek a harcban, önfeláldozók. Álljatok elő, én pedig rátok bízom az ország kulcsait.'' És azóta mint megannyi arkangyal őrködnek a birodalmon. Sokkalta nemesebbek, mint minisztereim szolgái, vagy akár maguk a minisztereim. Hanem amikor visszarendelem őket a fővárosba, az asztal vége jut nekik a lakomákon, hosszasan topognak az előszobákban, és panaszkodnak, hogy őket, akik pedig valóban nagyok, ennyire szolgának tekintik, megalázzák. ,,Keserű a sorsa annak - mondogatják -, aki nem találtatott...''
Én azonban ezt felelem nekik: ,,Keserű annak a sorsa, akit megértenek, és diadalmenetben hordoznak körül, köszönettel, címekkel és vagyonnal halmoznak el. Mert hamarosan otromba módon felfuvalkodik, és bazárárura cseréli el csillagos éjszakáit. Holott gazdagabb volt mindenkinél, nemesebb és nagyszerűbb.'' De miért veti magát alá az eltunyult városlakók véleményének az, aki uralkodott, amikor egyedül volt? Az öreg ács simára faragott gerendájában leli meg munkája jutalmát. A másik a sivatag csendjének nagyszerűségében. Ő arra teremtetett, hogy elfeledjék, ha hazatért. És ha mégis szenved miatta, az azért van, mert nem volt elég tiszta. Mert mondom neked: az ország az emberek értékén nyugszik. Ez az ember egy darabka ország. Egy része a fa törzsének. Ha arról álmodozol, hogy neki juttatod a kalmárok élvezte előnyöket, és helyette majd a kalmárt küldöd ki a sivatagba, várj csak néhány esztendeig, aztán majd élvezheted munkád gyümölcsét. Kalmárodból sivatagi szelekkel szembeszálló nagyúr lesz, a másikból meg közönséges kalmár.
Védelmezem azokat, akiknek a szíve nemes. És védelmük az igazságtalanság. Ne háborodj fel a szavakon. A hosszú kékpikkelyes halak csúnyák a partra kivetve, ami bizony igazságtalanság. De a hiba benned rejlik: ezek a halak ugyanis arra teremtettek, hogy a tenger mélyén ragyogjanak. Ott voltak szépek, ahol vége a partnak. A sivatagi hadak vezérei is csak ott szépek, ahol elhal a városok szekérsorainak lármája, nem hallik többé a kalmárok vásárlót hívogató szava, és megszűnik minden hiúság. Mert a sivatagban nincsen hiúság.
De vigasztalódjanak. Ismét királyok lesznek, ha úgy kívánják, mert én nem fosztom meg őket királyságuktól, én nem fogom sajnálni tőlük a szenvedést.
Egy másik asszony is eljött hozzám panaszkodni:
,,Hűséges, jó magaviseletű és szép feleség vagyok. Csak érte élek. Megvarrom köpenyét, gyógyítgatom sebeit. Osztozom vele minden bajában. De ő minden idejét egy olyan asszonnyal tölti, aki fűvel- fával megcsalja, mindenéből kifosztja.''
Én pedig ezt válaszolom neki:
,,Ne ismerd félre ennyire az embert. Ki ismeri önmagát? Az ember önmagában halad az igazság felé, a férfi lelke azonban olyan, mint a hegymászás. Látod a csúcsot, úgy érzed, már fel is értél, és egyszerre más csúcsokat, más vízmosásokat, más meredélyeket fedezel fel. Ki ismeri a saját szomját? Vannak, akik a vizek surranására szomjúhoznak, a halált is vállalják, csakhogy hallgathassák. Vannak, akik arra szomjaznak, hogy egy rókafi bújjon menedéket keresve a vállukhoz, és akkor is lesre indulnak, ha ellenség rejtőzik a közelben. Az a nő, akiről te beszélsz, talán éppen a férjedből született. És ezért felelős ő érte. Mert az ember tartozik magával annak, akit teremtett. Férjed azért jár ahhoz az asszonyhoz, hogy az mindenéből kifossza őt. Azért, hogy belőle, tőle ittasuljon meg. Nem kap fizetséget gyengéd szó formájában, de kisemmizettnek sem érzi magát a sértegetések miatt. Nem holmi elszámolási ügylet ez, ahol a gyengéd szó bevételt, a sértés kiadást jelent. Fizetségét áldozatában találja meg. És abban a szóban, amelyet az a nő mond majd neki, és amelyre ő tanította meg. Mint aki hazatért a sivatagból: kitüntetései nem kárpótolják semmiért, de a hála elmaradása sem semmizheti ki. Mert hol tapasztalod azt, hogy szerezni és birtokolni kell? Az ember számára a kérdés: lenni, létezni végre, és a saját lényegének kiteljesedésében meghalni. Ne feledd, hogy a jutalom valójában a halál amely végre vízre bocsátja a hajót. Boldog, akit kincseinek súlya nyom!''
,,De neked mi okod van a panaszkodásra? Hát nem tudsz hozzá visszamenni?''
Ekkor értettem meg, mit jelent a házasság szövetsége, hogy mennyire különbözik a vagyonközösségtől. ,,Kezdetleges nyelven igyekszenek megértetni magukat egymással, gondoltam, azt képzelik róla, hogy átad, közöl valamit, holott éppen csak jelez. Aztán minden gondjuk az, hogy mérlegeljenek és méricskéljenek. Mindegyiknek igaza van, túlságosan is igaza. De mivel csak igazuk van, önmagukat csapják be. Magukban kialakítanak valami képet a másikról, és céltáblának használják.''
A házasság szövetsége akkor is összekapcsolhat bennünket, ha tőrrel támadok rád.
Sohasem kell megijedni a zsarolástól. Mert aki egyetlen részletkérdésre tesz fel mindent, nemsokára egy másik részletkérdésben is hasonlóképpen cselekszik, s ezért semmi értelme nem lett volna engedni már kezdetben.
Ugyanez áll az ország dolgaira is.
Emberré kell lennünk ahhoz, hogy érthessünk. Ez magyarázza a hívő gőgjét. Az az érzése, hogy a másik kétkedése semmit sem jelent, hiszen az a másik ,,képtelen'' a megértésre.
Tudd felismerni a szeretet kényszerét. Aki esküszik rám, és mielőtt megszólalna, azt várja, hogy előbb én beszéljek, nem érdekel engem. Mert én az emberek között keresem a világosságomat. Egy dolog kórusban énekelni. Más dolog azonban az éneket megkomponálni. De ki vesz részt az alkotásban?
Mert még ezt a dilemmát is fel kell oldanom: csak akkor jön létre alkotás, ha mindenki együtt dolgozik, együtt kutat. Csak akkor születik alkotás, amikor a szeretet ad összetartást a fa törzsének. Persze nem arról van itt szó, hogy mindenki mindenkinek alávesse magát, dehogyis, hanem a nedvek áramlásának az irányításáról, arról az áramlásról, amely lombtemplomot épít az égbe. Itt az emberek ugyanazt a tévedést követik el, mint azok a logikusan gondolkodó elmék, akik a már kész tárgyban tervszerűséget fedezve fel azt hiszik, hogy ebből született az alkotás, holott fordítva van: benne fejeződik ki. Mert a terv a feltárt arc. Nem az egyes embernek mindenki előtt, hanem az összesnek a mű előtt való meghajlásáról van itt szó, arról, hogy az emberek egymást kényszerítik a növekedésre, a gyarapodásra, meglehet éppen azzal, hogy szembeszállnak egymással. Én alkotásra kényszerítem őket, mert ha csak tőlem kapnak, szegények lesznek, nem lesz semmijük. De én kapok mindnyájuktól, ők pedig megnőnek attól, hogy énbennem fejeződnek ki, akit ők tettek naggyá. És amint magamhoz veszem bárányaikat, kecskéiket, magvaikat, sőt még a házaikat is, hogy magamévá tévén szeretetem ajándékaként adjam őket vissza nekik, ugyanúgy azokat a bazilikákat is, amelyeket ők építenek...
Ám ahogyan a szabadság nem szabadosság, a rend sem szabadsághiány. (A szabadságra később még visszatérek).
Himnuszt fogok írni a csendhez, Hozzád, csend, aki a gyümölcsök hegedőse vagy. Hozzád, aki a pincék, présházak és csűrök lakója, a méhek szorgalmának mézesbödöne vagy, a tenger nyugalma vizeinek bősége felett.
Hozzád, csend, amelybe a hegyek csúcsáról letekintve bezárom a várost. Amikor elcsendesül szekereinek zöreje, lakóinak zajongása, üllőinek csengése. Amikor már minden elhallgatott az alkony szent edényében. Hozzád, Isten éber őrködése lázunk felett, Istennek az emberek háborgására borított köpenye.
Hozzád, asszonyok csendje, akik immár nem egyebek, mint gyümölcsét érlelő eleven test. Asszonyok csendje, elnehezült kebleik védelme alatt. Asszonyok csendje, a nap és az élet minden hiúságának csendje, az életé, amely a napok kévéje. Asszonyok csendje, szentély és örök folytatás. Csend, amelyben azt az egyetlen versenyt futják a holnap felé, amely valami célhoz vezet. Az asszonyé, aki hallja méhét feszítő magzatát. Csend, hűséges őrzője belézárt becsületemnek és véremnek.
Hozzád, a férfi csendjéhez, aki fejét könyökére hajtva töpreng, és erejének pocsékolása nélkül kapja és gyártja gondolatai nedvét. Csend, amelynek segítségével tanulhat, de feledhet is, mert jó néha nem tudni. Csend, a férgek, az élősdik és az ártalmas füvek elutasítása. Csend, amely védelmez gondolataid gomolygása közben.
Gondolatok csendje. Méhek nyugalma, mert elkészült a méz, és immár elrejtett kinccsé kell válnia. És érlelődnie. Szárnyaikat bontogató gondolatok csendje, mert nem jó dolog, ha nyugtalankodsz elmédben vagy szívedben.
Szíve csendje. Érzékek csendje. Ki nem mondott szavak csendje, mert jó dolog újra meglelned Istent, aki csend az örökkévalóságban. Mert minden megmondatott és minden elvégeztetett.
Isten csendje, amely olyan, mint a pásztor álma, mert nincsen annál édesebb álom, még ha látszólag veszély fenyegeti is a juhok bárányait, amikor nincs többé sem pásztor, sem nyáj, hiszen ki tudná megkülönböztetni egyiket a másiktól a csillagos ég alatt, mikor minden álom, mikor minden gyapjúpuha álom?
Ó, Uram, egy napon begyűjtvén csűrödbe teremtményeidet, nyisd meg e nagy kaput az emberek fecsegő nemzetsége előtt, az idők végezetén rakd el őket örök aklodban, és vétessék el kérdéseinktől az ő értelmük, ahogyan a betegségből gyógyul ki az ember.
Mert megadatott nékem megértenem, hogy minden emberi haladás annak a fokozatos felfedezése, hogy kérdéseinknek nincsen értelmük; megkérdeztem ugyan tudósaimat, és nem mintha egynémely választ nem találtak volna az elmúlt esztendő kérdéseire, Uram, de ma már mégis mosolyognak önmagukon, mert az igazság a kérdés megszűnésével jött el hozzájuk.
Uram, azt, hogy a bölcsesség nem válasz, hanem a folyton változó szavakból való kigyógyulás, azoktól tudom, akik szeretik egymást, akik lábukat lógatva, szorosan egymáshoz simulva üldögélnek a narancsültetvény alacsony kőkerítésén, és jól tudják, hogy nem kaptak választ tegnap feltett kérdéseikre. Én azonban ismerem a szerelmet, és ezért tudom, hogy azt jelenti: megszűnik a kérdezés.
És megoldott ellentmondásról megoldott ellentmondásra haladva megyek a kérdések csendje és egyúttal a boldogság felé.
Ó szószátyárok! Kérdéseitek teljesen tönkretették az embereket!
Esztelen, aki Istentől remél választ. Ha magához fogad, ha meggyógyít, azt azzal cselekszi, hogy kérdéseidet, mint a lázat, a kezével szünteti meg. Ez így van.
Uram, egy napon csűrödbe begyűjtvén Teremtett világodat, nyisd fel előttünk szárnyas ajtódat, és vezess be bennünket oda, ahol nem válaszolnak többé, mert nem lesz többé válasz, csak boldogság: a kérdések záróköve és lényege, arc, amely boldoggá tesz.
És aki átlép rajta, felfedezi az édes vizek végtelenségét, amely nagyobb a tengerek végtelenségénél, és amelyet már régebben is sejtett, a forrásvizek dalolását hallgatva, amikor lábait lógatva szorosan odasimult az asszonyhoz, aki pedig csak kimerítő hajszában befogott gazella volt, és most ott pihegett a szívén.
Csend, hajót befogadó rév. Isten csendje, minden hajók menedéke.
Isten elküldte hozzám ezt az asszonyt, aki oly kedvesen, daloló kegyetlenségében oly egyszerűen tudott hazudni. Én meg úgy hajoltam feléje, mint a tenger üde fuvallata felé.
,,Miért hazudsz?'' - kérdeztem tőle.
Ekkor sírva fakadt, valósággal beletemetkezett könnyeibe. Én pedig elgondolkoztam könnyein:
,,Azért sír, tűnődtem magamban, mert nem hisznek neki, amikor hazudik. Mert számomra semmi sem színjáték, amit ember csinál. Számomra nincsen értelme a színjátéknak. Persze, ez az asszony másnak kíván látszani, mint ami. De nem ez az a tragédia, ami engem nem hágy nyugton. A tragédiát ő éli át, aki annyira szeretne egy másik asszony lenni. És én azt tapasztaltam, hogy az erényt sokkal gyakrabban tisztelik azok, akik csak színlelik, mint akik gyakorolják, és úgy erkölcsösek, ahogyan például a csúfok. A hazudozók nagyon szeretnének erkölcsösek, körülrajongottak lenni, de képtelenek uralkodni magukon, vagy, helyesebben szólva: mások uralkodnak felettük. Ezért mindig lázadoznak. És azért hazudnak, hogy szépek legyenek.''
A szavakkal játszó érvelések sohasem az igaziak. Ezért nem is vetek mást a szemükre, csupán azt, hogy zavarosan, fonákul fejezik ki magukat. Ennek a hazugságait is szótlanul hallgattam, szeretetem csendjében nem pergő szavaira, hanem csupán igyekezetére figyeltem. Amely olyan volt, mint a csapdából szabadulni igyekvő róka vergődése. Vagy a verdeső madáré, amint vérével fröcsköli tele kalitkáját. És Istenhez fordultam, hogy megkérdezzem: ,,Miért nem tanítottad meg érthető beszédre, mert ha tovább hallgatom, nemhogy szerelemre gyulladok iránta, hanem felakasztatom. És, mégis, van benne valami szenvedélyes és megkapó, szíve éjszakájában összevérzi szárnyait, és fél tőlem, mint a sivatagi rókafiak: kínáltam nekik húsdarabokat, csak reszkettek, haraptak, majd kikapták kezemből a falatot, és berohantak vele odújukba.''
,,Uram - mondotta nekem ez az asszony -, az emberek nem tudják, hogy én tiszta vagyok.''
Persze, jól láttam, micsoda felfordulást okoz házamban. Mégis úgy éreztem, mintha Isten kegyetlensége szíven szúrt volna:
,,Segíts neki, hogy sírni tudjon. Adj neki könnyeket. Hogy elege legyen önmagából, mikor a vállamhoz simul: mert semmi közöny nincsen benne.''
Mert rosszul oktatták ki állapota tökéletessége felől, és kedvem támadt, hogy felszabadítsam. Igen, Uram, rosszul játszottam szerepet... Mert nincsen jelentéktelen kislány. Ez, aki most itt sír, nem a világ, hanem a világ jelképe. És szorongása onnan származik, hogy nem képes önmagává lenni. Elégett füstté foszlott. Hömpölygő folyam hajótöröttje, akit immár nincs mód visszatartani. De itt vagyok én, és én vagyok a ti földetek, a ti aklotok és a ti jelentésetek. Én vagyok a szavak egyezményes tartalma, ház, keret és tartószerkezet vagyok.
,,Figyelj csak rám'' - mondtam neki.
Őt is be kell fogadnunk. Ugyanígy az emberek gyermekeit is, főleg azokat, akik nem tudják, hogy tudhatnak...
,,Mert kézen fogva akarlak vezetni benneteket önmagatok felé... Én vagyok az emberek áldott ideje.''