| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 |
| CLI | CLII | CLIII | CLIV | CLV | CLVI | CLVII | CLVIII | CLIX | CLX |
| 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Olyan ez, mintha arra hivatkozva, hogy a hajó szegekkel egyberótt deszkaalkotmány, a szegkovácsok vagy a deszkát fűrészelő munkások maguk akarnák irányítani a hajó építését, és ők akarnák kormányozni a tengeren.
Mert a tévedés mindig ugyanaz: tévedés a dolgok sorrendjében. Nem a hajó születik a szegkovácsolásból és a deszkafűrészelésből. Hanem a szegkovácsolás és a deszkafűrészelés születik a tengerre való vágyódásból, a hajó növekedéséből. A hajó rajtuk keresztül valósul meg, úgy szívja őket magába, mint a cédrus a sziklás talaj nedveit.
A deszkafűrészelő munkásoknak és a szegkovácsoknak a deszkákra és a szegekre legyen gondjuk. Nekik a deszkákat meg a szegeket kell ismerniük. A hajó szeretetének az ő nyelvükön a deszka és a szeg szeretetévé kell válnia. De a hajóról nem tőlük fogok tanácsot kérni.
Ugyanígy van azokkal is, akiket azzal bíztam meg, hogy hajtsák be az adókat. Nem tőlük érdeklődöm a kultúra útjairól. Ők csak nekem szép csendesen.
Mert ha gyorsabb vitorlást találok ki, ha megváltoztatom a deszkák alakját, a szegek hosszát, szakembereim azonnal morgolódnak és lázadoznak. Szerintük ugyanis a hajó lényegét rombolom le, amely lényeg kizárólag az ő deszkáikon és szegeiken nyugodott.
Pedig dehogy! Az én kívánságomon.
Amazok pedig, ha változtatok valamit a pénzügyeken, és így az adóbehajtás módján is, azonnal zúgolódni és lázadozni kezdenek, mert az országot teszem tönkre, amely az ő gyakorlatukon nyugodott.
Jobb, ha mindnyájan elhallgatnak.
Ennek fejében azonban tisztelni fogom őket. Ha egyszer leszállt hozzájuk az ő istenségük, nem fogok nekik tanácsokat osztogatni, hogyan kovácsolják a szeget, hogyan fűrészeljék a deszkát. Ezzel én nem kívánok foglalkozni. A katedrális építésze, ahogy halad a munka, egyre buzdítja a szobrászt, megpróbálja szívébe önteni a saját lelkesedését. De odáig nem megy el, hogy tanácsokat osztogasson neki, milyen legyen az a bizonyos mosoly. Mert ez utópia lenne, fordított világépítés. Szegekkel foglalkozni annyi, mint jövendő világot kitalálni. Ez pedig képtelenség. Vagy fegyelmet bevezetni abba, ami nem a fegyelem hatáskörébe tartozik. Ilyenkor mutatkozik meg az a bizonyos tanáros rend, ami nem az élet rendje. A maga idejében majd eljön a deszkák és a szegek órája is. De ha előbb foglalkozom velük, soha meg nem születő világra vesztegetem fáradságomat. Mert a szegek és a deszkák formája az élet realitásával való érintkezésben alakul ki, s ezeket csak a szegkovácsok és a deszkafűrészelők tudják felismerni.
És minél erősebb lesz az általam gyakorolt kényszer - ami az embereknek adatott vágy a tengerre szállásra -, annál kevésbé lesz látható az én zsarnokságom. Mert a fában nincs zsarnokság. A zsarnokság akkor jelentkezik, ha a nedvekkel akarod felépíteni a fát. Nem pedig akkor, ha a fa szívja fel a nedveket.
Mindig mondtam neked: a jövő megalapozása lényegében és kizárólag a jelen megtervezése. Mint ahogyan a hajó megalkotása is kizárólag azt jelenti, hogy felkelted az emberben a tengerre szállás vágyát.
Mert nincsen - soha sincsen - olyan logikus nyelv, amelyik az anyagoktól elvezetne téged ahhoz, ami fontos számodra, ami felette áll az anyagoknak, és például megmagyarázza az országot a fákból, hegyekből, városokból, folyókból, emberekből, a szobrod arcán honoló szomorkás hangulatot az orr, az áll, a fülek vonalaiból és tömegeiből, katedrálisod áhítatos légkörét a kövekből, a birtokot a birtok elemeiből, vagy egész egyszerűen a fát az ásványi sókat tartalmazó nedvekből. (Zsarnokságod onnan származik, hogy valami lehetetlen műveleteket akarván megvalósítani, felbosszantanak sikertelenségeid, másoknak teszel miattuk szemrehányást, és végül kegyetlenkedni kezdesz.)
Nincsen logikus nyelv, mert nincsen logikus, szerves összefüggés sem. A fát nem az ásványi nedvekből, hanem a magból kelted ki.
Az egyetlen út, amelynek értelme van, de amelyik nem fejezhető ki szavakkal, mert tiszta alkotás vagy visszhang, az, amely Istentől az értelmüket, színüket és mozgásukat tőle nyert tárgyakhoz vezet el. Mert az ország tölt meg titokzatos erővel téged, a fákat, a hegyeket, a folyókat, a nyájakat, a vízmosásokat és az otthonokat. A szobrász lelkesedése önt titokzatos erőt az agyagba vagy a márványba, a katedrális adja meg értelmét a köveknek, csinál belőlük csendtárolókat, és a fa szívja fel az ásványi nedveket, hogy kibontakoztassa őket a fényben.
És én kétféle embert ismerek, akik új ország alapítását tanácsolják nekem. Az egyik logikus elme, aki az értelmével épít. Én azonban utópiának nevezem, amit csinál. És semmi sem fog belőle születni, mert semmi sincs benne. Akárcsak a szobrászat tanára által készített szobor. Mert az alkotó lehet valóban értelmes, ám az alkotás nem az értelem műve. Ez az ember szükségszerűen meddő zsarnokká fog válni.
A másikat valami erős bizonyosság űzi-hajtja, amelynek nem tudna nevet adni. Ez a fajta ember olyan lehet, mint az értelmetlen pásztor vagy ácsmester, mert az alkotás nem értelem dolga. Az agyagot gyúrva nem igen tudja a szobrász, mit hoz ki belőle. Nincs megelégedve: balról még igazit rajta valamit. Aztán alul. És az arc egyre jobban megfelel valami olyannak, aminek nincsen neve, de belül feszíti őt. Egyre jobban hasonlít valamire, ami nem is arc. Tulajdonképpen nem is tudom, mit jelent ebben az esetben az, hogy ,,hasonlít''. De lám, ez az agyagból gyúrt arc, amely valami megfogalmazhatatlan, szavakba nem önthető hasonlatosságot nyert, azzal a képességgel rendelkezik, hogy átvigye beléd, közölje veled azt, ami a szobrászt mozgatta. És ugyanúgy megköt téged is, ahogyan őt megkötötte.
Mert az az ember nem az értelmével, hanem a szellemével, a lelkével dolgozott. Ezért mondom neked, hogy a világot a lélek kormányozza, nem az értelem.
Tehát ezt mondottam neked: ,,Hacsak nem vak rabszolgák az emberek, minden vélemény megtalálható mindegyikben. Nem mintha állhatatlanok volnának, hanem azért, mert belső igazságuk olyan igazság, amelyik nem talál magának testére szabott öltönyt a szavakban. Ezért kell neki egy kicsike ebből is, abból is...''
Mert te leegyszerűsítetted a dolgokat a szabadsággal és a kényszerrel. Aztán habozol a kettő között, mivel az igazság nincs sem az egyikben, sem a kettő között, hanem a kettőn kívül van. Dehát micsoda véletlen révén tudhatnád egyetlen szóba belesűríteni a te belső igazságodat? A szavak nyomorúságos kis skatulyák. És vajon az, amire szükséged van, hogy nagyobb lehess, kinek, minek a nevében férne el egy ilyen nyomorúságos skatulyában?
De vajon ahhoz, hogy szabad légy, mint a húros hangszerén improvizáló zenész, nem az kell-e, hogy előbb ujjgyakorlatokat végeztessek veled, megtanítsalak a művészetére? Már pedig ez küzdelem, kényszer és kitartás kérdése.
És ahhoz, hogy olyan szabad légy, mint a hegyek lakója, nem az kell-e vajon, hogy előbb gyakorold az izmaidat, ami megint csak küzdelem, kényszer és kitartás?
És ahhoz, hogy olyan szabad légy, mint a költő, nem az kell-e, hogy előbb gyakorold az agyadat, kidolgozd a stílusodat, ami megint csak küzdelem, kényszer és kitartás?
Nem jut eszedbe, hogy a boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.
Nem jut eszedbe, hogy a szépség feltétele sohasem a szépség keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová, merre fuss. Ha műved elkészült, a szépség jutalmadként adatik meg neki. És a szépség feltétele a harc, a kényszer és a kitartás.
Ugyanígy szabadságod feltételei is. Nem a szabadságod ajándékai. Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. Amikor végül embert faragtak belőled, a szabadság ennek az embernek a jutalma: immár egy egész ország felett rendelkezik, amelyben szabadon cselekedhet. És szabadságod feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.
Vállalom azt a kockázatot, hogy megbotránkoztatlak, és kimondom, hogy testvériséged feltétele sem az egyenlőséged, mert a testvériség jutalom, és az egyenlőség Istenben teremtődik meg. Mint a fa, amely hierarchia. Ám láttad-e valaha, hogy egyik része elnyomja a másikat? Vagy a templom, amely szintén hierarchia. Az alapzatán nyugszik, de a zárókőben fejeződik be. Ám hogyan tudhatnád, melyik fontosabb a másiknál a kettő közül? Mit ér a vezér sereg nélkül? Mit ér a sereg vezér nélkül? Az egyenlőség egyenlőség az országban, a testvériség jutalomként adatik meg nekik. Mert a testvériség nem a tegeződés vagy a gyalázkodás joga. Én mondom neked, testvériséged a hierarchiád jutalma, azé a templomé, amelyet egymás segítségével építetek. Mert én a testvériséget azokban az otthonokban fedeztem fel, ahol tisztelet övezte az atyát, és ahol az idősebb testvér védelmezte a fiatalabbat. Ahol a kisebb testvér rábízta magát a bátyjára. És melegek voltak esti együttléteik, ünnepeik és hazatéréseik. Mert ha olyanok, mint az ömlesztett anyag, ha egyik sem függ már a másiktól, ha egyszerűen csak elmennek egymás mellett, és úgy keverednek össze, mint a golyók, hol fedezel fel közöttük testvériséget? Meghal az egyik? Lesz helyette másik, hiszen személy szerint nem volt rá szükség. Ahhoz, hogy szerethesselek, azt akarom tudni, hol vagy, ki vagy.
És ha kimentettelek a tenger habjaiból, ettől még jobban foglak szeretni, mert felelős vagyok az életedért. Vagy ha virrasztottam ágyad felett, és meggyógyítottalak, amikor beteg voltál - vagy ha öreg szolgálóm vagy, aki lámpaként világítottál nekem, vagy nyájam őrzője voltál. Majd elmegyek hozzád, és iszom kecskéd tejéből. Én kapok tőled, te pedig adsz nekem. És te is kapsz tőlem, és én is adok neked. Annak azonban nincs mit mondanom, aki sértődötten velem egyenlőnek jelenti ki magát, és nem akar tőlem függni, de azt sem akarja, hogy én függjek tőle. Csak azt szeretem, akinek a halála fájdalmas lenne számomra.
Ezen az éjszakán szeretetem csendjében fel akartam hágni a hegyre, hogy ismét megfigyelhessem a várost, miután fáradságos felkapaszkodásommal szépen elhelyeztem a csendben és a mozdulatlanságban - de aztán félúton megálltam, megállított a szánalom, mert panaszokat hallottam felém szállni a síkság felől, és szerettem volna megérteni őket.
A panaszhangok az istállókba terelt jószágtól származtak. Meg a mezők, az ég és a vízpartok állataitól. Mert csak az állatok tanúskodnak az élet karavánjában, a növényeknek nincs nyelvük, az ember pedig félig szellemi életet élve már kezd élni a csend ajándékával. Mert akit rákbetegség kínoz, összeharapja az ajkát és hallgat, szenvedése a test belső küzdelme felett lélekfává változik, amelyik olyan országba bocsátja szét ágait és gyökereit, amely nem a dolgoké, hanem a dolgok értelméé. Ezért szorongatóbb a hallgató szenvedés, mint az, amelyik hangosan kiált. Az a szenvedés, amelyik hallgat, betölti a szobát. Betölti a várost. És nincs távolság, amely elég volna, hogy menekülhess előle. Ha kedvesed tőled távol szenved, és te igazán szereted őt, bárhol légy is, mindenütt hatalmában tart a szenvedése.
Szóval hallgattam az élet panaszait. Mert az élet tovább folytatódott az istállókban, a mezőkön és a vizek partján. Mert bőgtek az istállóban az ellő üszők. Mert hallottam a békáiktól mámoros mocsarakból felém szálló szerelem szavait is. És a gyilkolás sikolyait is, mert sírt a fajdkakas a róka fogai között, és mekegett a kecske, amelyet étkezésedhez áldoztál fel. Egy-egy vadállat időnként egyetlen ordításával elhallgattatta, egy csapásra a csend birodalmává változtatva, a tájat, amelyben minden élet félelmet verejtékezett. Mert a ragadozó vadak a félelem keserű szagán tájékozódnak, amelytől terhes lesz a szél. Alig üvöltötte el magát a vad, máris úgy világított előtte minden áldozata, mint megannyi lámpás.
De aztán felengedett a föld, az ég és a vízpartok állatainak a rettenete, és újra rázendített az ellő üsző, a szerelem és a vérontás panaszkórusa.
,,Ó - gondoltam magamban -, íme a nagy karaván hangjai mert az élet nemzedékről nemzedékre száll, és az időkön át való vonulása olyan, mint a megrakott kocsi, amelynek sír a tengelye...''
Ekkor adatott megértenem végre valamit az emberek szorongásából, mert az emberek is tovább származtatják magukat, önmagukból kivándorolva nemzedékről nemzedékre. És a városokban meg a vidéken éjjel-nappal kérlelhetetlenül követik egymást ezek az osztódások, mintha a test szövete szakadna szét, forradna újra össze, és magamban éreztem, mintha seb lett volna, valami lassú és örök vedlés és átalakulás gyötrelmeit.
,,De ezek az emberek - gondoltam magamban - nem a dolgokból élnek, hanem a dolgok értelméből, lehetetlen, hogy ne adnák egymásnak tovább a jelszavakat.''
,,Ezért látom, hogy jóformán alig született meg a gyermekük, máris igyekszenek megtanítani nyelvük használatára, mint valami titkosíráséra, mert ez az ő kincstáruk kulcsa. Hogy át tudják belé vinni ezt a csodaosztályrészt, nagy fáradsággal nyitogatják előtte a menet útját. Mert nehéz szavakba önteni, és súlyosak és törékenyek azok az összegyűjtött kincsek, amelyeket nemzedékről nemzedékre tovább kell származtatni.''
,,Kétségtelen, hogy ez a falu ragyogó. Kétségtelen, hogy szívet- lelket gyönyörködtet a falunak ez a háza. De mit csinál az új nemzedék ebben a sivatagban, ha olyan házakban fog lakni amelyekből csak a használatuk módját ismeri? Mert amiképpen meg kell tanítanod örököseidet a zene művészetére, ha azt akarod, hogy kedvüket tudják lelni valamely húros hangszerben, ugyanúgy meg kell őket tanítanod kiolvasni a dolgok sokféleségéből házad, birtokod és országod arcát, ha azt akarod, hogy emberi érzelmeket átélő emberekké legyenek.''
,,Mert ha ezt nem cselekszed, akkor az új nemzedék barbár módján üt majd tábort abban a városban, amelyet tőled vett át. Ám miféle örömöt lelnének a barbárok a te kincseidben? Nem tudnak velük élni, mert nem bírják nyelved kulcsát.''
,,Azok számára, akik elvándoroltak a halálba, falainak, fáinak, kutainak és házainak a jelentésével olyan volt a falu, mint a hárfa. Minden fa más volt a maga történetével. És minden ház más volt a maga szokásaival. És minden fal más volt a maga őrzötte titkok miatt. Mert úgy komponáltad meg a sétádat, mint valami zenét, a kívánt hangot csalva ki minden egyes lépésedből. Ám a barbár, aki csak táborozik, nem tudja dalra fakasztani a faludat. Unatkozik benne, és mivel képtelen bármit megérteni belőle, ledönti falaidat, elherdálja tárgyaidat. Bosszút akarva állni a hangszeren, amelyet nem tud megszólaltatni, felgyújtja, mert a tűz legalább annyi haszonnal jár, hogy világít neki. Utána azonban elkedvetlenedik és ásítozik. Mert ahhoz, hogy a fény szép legyen, ismerni kell, mit gyújt meg az ember. Például gyertyádat istened előtt. De a barbárnak még a házad lángja sem mond semmit, mert nem áldozat lángja.''
Egyszóval nem hagyott nyugodni ennek a nemzedéknek a képe, amely betolakodik, betelepszik a másik vackába. És éreztem, milyen lényegesek azok a szokások, amelyek országomban arra kényszerítik az embert, hogy továbbadja vagy átvegye örökségét. Nekem lakókra, nem táborozó barbárokra van szükségem a házamban, akik a sehonnanból jönnek.
Ezért kényszerítem rád, mert lényegesek, azokat a hosszadalmas ceremóniákat, amelyekkel befoltozom népem szakadásait, hogy semmi se menjen veszendőbe örökségéből. Mert a fa valóban nem törődik magvaival. Úgy jó, ahogyan a szél letépi és elsodorja őket. Mert a rovar sem törődik a petéivel. Majd felneveli őket a nap. Amijük van, mind elfér a testükben, és a test révén származik tovább.
De mivé leszel te, ha senki sem fogott kézen, és nem mutatta meg neked azt az összegyűjtött mézet, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik? Semmi kétség, a könyv betűit mindenki láthatja. Téged azonban kénytelen vagyok gyötörni, hogy megajándékozhassalak a költemény e kulcsaival. Például itt van a temetési szertartás, amelyet ünnepélyessé kívánok tenni. Mert nem arról van egyszerűen szó, hogy elkaparunk egy emberi testet. Hanem arról, hogy semmit sem hagyva veszendőbe menni, mint az összetört urna darabkáit, gondosan összegyűjtjük örökségedet, amelynek letéteményese volt a halottad. Nehéz mindent megmenteni. A halottak összegyűjtése hosszadalmas. Sokáig kell még siratnod őket, elmélkedned az életükön, megünnepelned a születésnapjukat. Számtalanszor vissza kell még fordulnod, hogy meggyőződj róla, nem felejtesz-e el valamit.
Vagy például a házasságok, amelyek előkészítik a születés megrendítő kettészakadását. Mert a ház, amelyben laksz, éléskamra, csűr és raktár lesz. Ki mondhatja meg, mi minden van benne? Azt a kifinomult művészetet, ahogyan szeretsz, nevetsz, élvezed a költeményt, ahogyan cizellálod az ezüstöt, ahogyan sírsz és töprengsz, mind gondosan össze kell gyűjtened, hogy te is tovább add. Azt akarom, hogy szerelmed megrakott hajó legyen, amelynek át kell kelnie a nemzedékeket elválasztó feneketlen mélységen, ne pedig ágyasság, hívságos tartalékok felett való hívságos osztozkodás.
Vagy például a születést övező szokások: mert ilyenkor arról a szakadásról van szó, amelyet be kell foltozni.
Ezért kívánok én szertartásokat, amikor házasodol, amikor gyermeket szülsz, amikor meghalsz, amikor eltávozol, amikor visszajössz, amikor építkezésbe kezdesz, amikor beköltözöl, amikor betakarítod a termést, amikor megkezded a szüretet, amikor háború vagy béke korszaka kezdődik.
És ezért kívánom, hogy neveld gyermekeidet, hogy hasonlítsanak hozzád. Mert nem őrmesteri feladat átszármaztatni rájuk az örökséget, hiszen az örökség nem fér bele az őrmester szolgálati utasításaiba. Ha mások is átadhatják neki a te tudásbatyudat meg a te szegényes gondolatlimlomodat, mihelyt elszakad tőled, mindent el fog belőle veszíteni, ami nem fejezhető ki szóval, és nem fér bele a kiskönyvbe.
Gyúrd őket a magad hasonlatosságára, nehogy később örömtelenül bolyongjanak egy olyan hazában, amely üres tábor lesz számukra, s amelynek a kincseit veszendőbe hagyják majd menni, mivel nem ismerik az ajtajukat nyitó kulcsokat.
Elszörnyedtem országom hivatalnokai miatt, annyira derűlátónak bizonyultak:
,,Jó ez így - mondották -. A tökéletesség elérhetetlen.''
Persze, hogy elérhetetlen a tökéletesség. Nincs más értelme, mint hogy csillag legyen, amely felé haladnod kell. A tökéletesség irány és valami felé való törekvés. De egyedül csak a menetelés számít, és nincs olyan készen kapott helyzet, amelybe nyugodtan belecsücsülhetsz. Mert akkor megszűnik az az erőtér, amely egyedüli mozgatód, és olyan leszel, mint a holttest.
És ha valaki mégsem törődik a csillaggal, az azt jelenti, hogy le akar ülni, aludni akar. De hová ülsz le? És hol alszol? Nem ismerek pihenőhelyet. Ha valami hely lázba ejt, az azért van, mert győzelmed tárgya. Ám más a harcmező, ahol élvezed az új győzelmet, és más a gyaloghintó, amellyé győzelmedet silányítod, amikor belőle akarsz élni.
Milyen ellenőrző műhöz hasonlítod a művedet, hogy meg légy vele elégedve?
Mert csodálkozol szertartásaim vagy mezei utam erején. És mivel csodálkozol, vak vagy.
Nézd csak a szobrászt: valami ki nem mondhatót hordoz magában. Mert sohasem fejezheted ki szóval azt, ami élő ember, nem pedig rég megholt ember csontváza. A szobrász az agyagból formál arcot, hogy továbbadhassa üzenetét.
Nos, mentedben elhaladtál műve előtt, megnézted ezt a talán dölyfös, talán mélabús arcot, s aztán tovább folytattad utadat. De ekkor már nem voltál ugyanaz. Mássá lettél, hacsak kis mértékben is, de mégis más, vagyis új irány felé fordultál, hajoltál, talán csak egészen rövid időre, de mégis egy időre.
Mi történt? Valaki szóban megfogalmazhatatlan indíttatást érzett, és erre gyúrni kezdte az agyagot. Aztán utadba tette. Téged pedig, ha erre az útra lépsz, ugyanaz a megfogalmazhatatlan érzés tölt el, mint őt.
Mindez akkor is így van, ha a szobrász mozdulatai és a te arra jártod között százezer esztendő telt el.
Homokvihar támadt, távoli oázis limlomait zúdította ránk, s a tábort ellepték a madarak. Bemerészkedtek minden sátor alá, megosztották velünk az életünket, egy cseppet sem voltak vadak, készségesen letelepedtek a vállunkra. De élelem híján napról napra ezrével pusztultak, s nemsokára olyan szárazak, ropogósak lettek, mint a holt fa kérge. Mivel dögletessé vált tőlük a levegő, összeszedettem őket. Kosárszámra öntöttük őket a tengerbe.
Mikor első ízben lepett meg bennünket a szomjúság, a rekkenő hőségben délibáb keletkezésének voltunk a tanúi. Nyugodt vizek felett mértani pontossággal kirajzolódó város tiszta vonalai tükröződtek. Egyik katonám eszét vesztve elüvöltötte magát, és elkezdett rohanni a város felé. Mint ahogyan a költöző vadkacsa kiáltása visszhangzik a többi vadkacsában, úgy rendítette meg társait ennek az embernek a kiáltása. Hajlandók lettek volna a megszállott nyomán ők is a délibáb felé a semmibe rohanni. Egy jól célzó karabély, és az eszelős katona már fel is fordult. Immár csupán holttetem volt, s ettől végre megnyugodtunk.
Egyik katonám sírt.
- Mi bajod van? - kérdeztem tőle.
Azt hittem, a halottat siratja.
De nem. A lábai előtt megpillantott egyet a ropogó kéreggé aszalódott madarak közül, s ő a madaraitól megfosztott eget siratta.
- Amikor az ég elveszíti pelyheit - mondotta -, veszély fenyegeti az ember testét.
Felhúztuk a kút gyomrából a munkást. Elájult, de annyit még értésünkre tudott adni, hogy a kút ki van száradva. Mert vannak föld alatt áramló édesvizek. És a víz néhány éven át az északi kutak felé folydogál. A kutak ettől vért tápláló forrásokká lesznek. De ez a kút most úgy ide ragasztott bennünket, mint a szárnya szegett madarat.
Mindenkinek a száraz kéregmadarakkal teli kosarak jártak az eszében.
Másnap estére azonban mégis elvergődtünk az El Bahri-kúthoz.
Az éjszaka leszálltával összehívtam vezetőimet:
- Becsaptatok a kutak állapotára vonatkozólag. El Bahr kútja üres. Mitévő legyek veletek?
Csodálatos csillagok ragyogtak a keserű, de mégis pompás éjszaka mélyén. Gyémántjaik voltak táplálék helyett.
- Mitévő legyek veletek? - kérdeztem a vezetőktől.
Ám hívságos az emberi igazságszolgáltatás. Nem változtunk-e mindnyájan tövisbokrokká?
Előbukkant a nap. A homokfátyol háromszögletűre torzította. Olyan volt, mint a testünkbe égetett billog. A napszúrástól egymás után estek össze az emberek. Egyre többen veszítették el az eszüket. De már nem voltak többé délibábok, hogy csalogassák őket áttetsző városaikkal. Nem volt többé sem délibáb, sem tiszta láthatár, sem biztos vonalak. A homok a téglaégető kemencék torlódó lángjaiéhoz hasonló fénybe burkolt bennünket.
Felemeltem a fejemet, s a kígyózó lángvonalakon át megpillantottam az égen azt a sápadt parazsat, amelyik ezt a tűzvészt táplálta. ,,Isten megtüzesített vasa - gondoltam magamban -, amely most billogot süt ránk, mint az oktalan baromra.''
- Mi bajod van? - kérdeztem az egyik tántorgó katonámat.
- Megvakultam.
Leölettem a tevék kétharmadát, és megittuk a belsejükben talált vizet. Az életben hagyott állatokra raktuk át az összes üres tömlőt, aztán a karaván élére álltam, és embereket küldtem előre az El Ksour-i kút felé, amelyről az a hír járta, hogy bizonytalan, van-e benne víz.
- Ha El Ksour kiszáradt - mondottam nekik -, ott is ugyanúgy haltok meg, mint itt.
De két eseménytelen nap után, amely azonban embereim egyharmadába került, visszaérkeztek a felderítők.
- Az El Ksour-i kút - bizonygatták - ablak az életre.
Ittunk, aztán elmentünk El Ksour-ba, hogy még igyunk, és megtöltsük kiürült tömlőinket.
A homokvihar elült, mi pedig még az éjszaka folyamán elérkeztünk El Ksour-ba. A kút körül néhány tüskés bokor tengődött. De lombtalan bokorvázak helyett előbb tintafekete gömböket pillantottunk meg. Mintha vékony botokra lettek volna felszúrva. Eleinte nem értettük meg a látomást, de amikor a fák közelébe értünk, egymás után mérges pukkanásokkal robbantak fel a gömbök. A vándor hollósereg, amely ezeket a fákat szemelte ki pihenőre, egy szempillantás alatt úgy vált le az ágakról, mint a csontról leszakadó hús. Oly sűrű volt a felröppent hollósereg, hogy a ragyogó telihold ellenére is árnyékot terített fölénk. Mert a hollók egyáltalán nem távoztak el, hanem még sokáig ott kavarogtak fejünk felett hamufekete forgatagban.
Megöltünk belőlük háromezret, mert nem volt más ennivalónk.
Csodálatos ünnep volt. A legénység homokkemencéket épített, megtöltötték őket kiszáradt teveganéjjal, amely úgy ragyogott, mintha széna lett volna. Hollózsír illata terjengett a levegőben. A kút köré állított őrcsapat megállás nélkül járatta a százhúsz méteres kötelet, és nyomán életre szült bennünket a föld. Egy másik csoport táborszerte úgy osztotta a vizet, ahogyan szárazság idején locsolják a narancsfákat.
Én pedig lassú léptekkel elindultam, és figyeltem, hogyan élednek fel a katonáim. Aztán visszavonultam magányomba, és így imádkoztam Istenhez:
,,Láttam, Uram, egyetlen nap folyamán elszáradni és újraéledni seregem testét. Már hasonlatos volt a holt fa kérgéhez, és, íme, most újra jó erőben van, ütőképes. Újult izmaink oda visznek bennünket, ahová menni akarunk. Pedig már csak egy órai napsütés hiányzott hozzá, hogy eltűnjünk a földről, lépteink nyomával együtt.''
,,Hallottam, hogyan nevetgélnek és énekelnek. A sereg, amelyet viszek magammal, emlékrakomány. Távoli életek kulcsa. Remények, szenvedések, kétségbeesések és örömek nyugszanak rajta. Nem önálló, ezerszeresen meg van kötve. És lám, mégis csupán egyetlen órányi napsütés hiányzott hozzá, hogy letöröltessünk a föld színéről, és velünk együtt eltöröltessék lépteink nyoma.''
,,A meghódítandó oázis felé vezetem katonáimat. Mag lesznek a barbár föld számára. El fogják vinni szokásainkat olyan népekhez, amelyek nem ismerik őket. És mihelyt feltűnnek a termékeny mezőkön ezek az emberek, akik ma este esznek és isznak, és csupán kezdetleges életet élnek, egy csapásra minden meg fog változni, nemcsak a szokások meg a nyelv, hanem a bástyafalak architektúrája és a templomok stílusa is. Olyan hatalom hordozói ők, amelyik századokon át fog hatni. És, lám, csupán egyetlen órai napsütés hiányzott hozzá, hogy letöröltessünk a föld színéről, lábaink nyomával együtt.''
,,De ők minderről semmit sem tudnak. Szomjasak voltak, és most kielégült a gyomruk. Ám El Ksour kútjának vize költeményeket és városokat, hatalmas függőkerteket ment meg - mert elhatároztam volt, hogy ilyeneket fogok építeni. El Ksour kútjának vize megváltoztatja a világot. És, lám, mindössze egyetlen órányi napsütés elég lett volna hozzá, hogy kiszárítson és lábunk nyomával együtt letöröljön bennünket a föld színéről.''
,,Akik elsőnek jöttek vissza a kúttól, így szóltak hozzánk: »El Ksour kútja az életre nyíló ablak.« Angyalaid készen álltak, hogy begyűjtsék neked seregemet nagy kosaraikba, és lábad elé öntsék örökkévalóságodban, mint halott fa száraz kérgét. Ezen a tűfokon át menekültünk meg előlük. Immár képtelen vagyok kiismerni magamat ebben az egészben. Ezentúl, ha egyszerű árpamezőt látok a nap alatt, egyensúlyban sár és fény között, amely képes embert táplálni, szállítóeszközt vagy titkos átjárót látok majd benne, jóllehet nem fogom tudni, minek a szállítója, vagy minek az útja. Láttam, hogyan támadnak városok, templomok, bástyafalak és nagy függőkertek EI Ksour kútjából.''
,,Embereim isznak, és a hasukkal törődnek. Nincs bennük egyéb, csak a hasuk öröme. Ott tolonganak a tű foka körül. És a tű fokának mélyén mi van? Csupán a fekete víz csobbanása, mikor beléhull a veder. De öntsük csak a száraz magra, amelyik nem ismer magából egyebet, csupán a víz gyönyörét, és ismeretlen, hatalmas erőt ébreszt fel, városok, templomok, bástyafalak és függőkertek erejét.''
,,Immár képtelen vagyok kiismerni magamat mindebben, ha nem Te vagy záróköve, közös mértéke és jelentése mindeneknek. Az árpaföldön, El Ksour kútjában és seregemben csupán ömlesztett építőanyagot lelek, ha nincs mögöttük a Te jelenléted, amelyen keresztül, amelyen túl meg tudok pillantani egy csillagok alatt épülő, lőrésekkel csipkézett falú várost.''
Nemsokára feltűnt előttünk a város. De mindössze szokatlanul magas, dísztelen, sima, lőrések nélküli, visszájukat szinte megvetőn a sivatag felé fordító vörös bástyafalait láthattuk, amelyeket minden bizonnyal azért építettek így, hogy kívülről ne áruljanak el semmit a megfigyelőnek.
Amikor egy várost nézel, a város is néz téged. Fenyegetőn meredezteti veled szemben tornyait. Figyel lőrései mögül. Bezárja vagy megnyitja előtted kapuit. Vagy azt kívánja, hogy szeresd és rád mosolyoghasson, és akkor feléd fordítja arcának ékeit. Valahányszor várost vettünk be, mindig úgy tetszett, hogy maguktól kínálkoznak fel, annyira a látogató számára építették őket. Légy vándor vagy hódító, hatalmas kapui és királyi útjai mindig fejedelmi fogadást rendeznek számodra.
De rossz közérzet uralkodott el katonáimon, amikor a közeledtünkre egyre nagyobbodó bástyák félreismerhetetlenül úgy fordították felénk hátukat meredek sziklafal-nyugalmukkal, mintha semmi sem léteznék a városon kívül.
Az első napot arra használtuk fel, hogy körbejárjuk, lassan, keresve valami rést, valami hiányosságot, vagy legalább valami befalazott kijáratot. Sehol semmire nem bukkantunk. Puskalövésnyire jártunk a falaktól, de semmiféle válasz sem törte meg a csendet, jóllehet megtörtént, hogy egyik-másik katonám, akinek a közérzete egyre rosszabbodott, maga sütötte el fenyegetőn a puskáját. De olyan volt bástyái mögött ez a város, mint páncélja alatt a kajmán, amely még csak arra sem méltat, hogy felébredjen miattad szendergéséből.
Egy távoli magaslatról, amely ugyan nem emelkedett a bástyák fölé, de ferdén mégis némi rápillantást engedett a városra, sűrűn egymás mellett sorakozó zsázsaágyásokra emlékeztető zöld felületet láttunk. Pedig a bástyafalakon kívül egyetlen árva fűszálat sem tudtunk felfedezni. Végtelenbe vesző homokpusztaság és napszítta kövek mindenütt, oly gondosan elvezették az oázis minden forrásának vízét a város belső használatára. A bástyákon belül volt összezsúfolva az egész növényzet, mint a sisak alá szorított dús hajzat. Ostobán poroszkáltunk néhány lépésnyire e túlságosan sűrű paradicsomtól, ettől a fa-, madár- és virágpörsenéstől, amelyet oly szorosan öleltek körül a bástyák, mint krátert a bazalt.
Miután alaposan meggyőződtünk róla, hogy a falon nincsen semmi rés, embereim egy részét félelem szállta meg. Mert ez a város emberemlékezet óta nem bocsátott ki falai közül, nem fogadott be falai közé karavánt. Egyetlen utas sem vitte be málháival távoli szokások fertőző csíráit. Soha kereskedő még nem honosított meg benne másutt jól ismert tárgyakat. Idegenben elrabolt lány még soha nem keverte el vérével a városlakók faját. Katonáim úgy érezték, mintha valami szóval meg sem nevezhető szörnyeteg kérges bőrét tapintanák, amelynek semmi kapcsolata sincsen a földi emberekkel. Hiszen a legtávolabbi szigetek lakóinak a vére is átment már valami vérkeveredésen a hajótörések következtében, mindig lehet találni náluk valamit, aminek segítségével emberi rokonságot fedez fel náluk az odavetődött hajós, ami mosolyt vált ki az arcán. De ez a szörny hiába mutatkoznék meg, nem lenne arca.
Voltak aztán olyanok is katonáim között, akiket, éppen ellenkezőleg, kimondhatatlan és különös vonzalom kerített hatalmába. Mert csak az hoz igazán izgalomba, aki teljes és tökéletes a maga nemében, aki nem keveredett fajból származik, akinek vallását vagy szokásait nem rontották meg üres szavak, aki nem olyan népzagyvalék eredménye, amelyben minden összekeveredett, amelyik olyan, mint a pocsolyává szétolvadt jégmező. Milyen szép is az ilyen, illatos kenőcsei, kertjei és szokásai között féltékeny szeretettel ápolgatott szerelmes asszony!
De most a sivatagi menetelés után mindnyájan - magamat is beleértve - a kifürkészhetetlenbe, az áthatolhatatlanba ütköztünk. Mert aki ellenáll, az megnyitja az utat a szíve felé, odatárja testét a kardodnak. Tőle mindent remélhetsz: győzelmet, szerelmet vagy halált. De mit tehetsz az ellen, aki tudomást sem vesz rólam? És éppen miközben e felett gyötrődtem, döbbentünk rá, hogy a süket és vak fal körül a homok a szokottnál is fehérebb volt: csontok hevertek mindenütt, bizonnyal távolból érkezett vándorok sorsának tanúiként; s ez a fehér övezet olyan volt, mint az a tajtékszegély, amelyben a sziklákat ostromló tengerár egymásra torlódó hullámai foszlanak szét a part mentén.
De ahogy az est leszálltával sátorom küszöbéről néztem ezt a bevehetetlen alkotást, amely ott meredezett közöttünk, elgondolkoztam és megértettem, hogy nem a megvívandó város, hanem sokkal inkább mi magunk voltunk az ostromlottak. Ha kemény és zárt magot ültetsz a termékeny földbe, nem a föld ostromolja a magodat, jóllehet a föld veszi körül. Mert pattanjon csak fel a kemény héj, és a magod egy csapásra uralma alá hajtja földedet. ,,Ha például létezik e falak mögött valamiféle számunkra ismeretlen zeneszerszám - töprengtem magamban -, amelyen zord vagy mélabús, általunk soha nem élvezett dalokat játszanak, akkor tapasztalatom szerint elég, hogy feltörjük a titokzatos zárat, és katonáim elszéledjenek kincseit kutatva, később a táborozások estéin azt fogom látni, hogy ők is megpróbálkoznak ugyanilyen, szívük számára új dallamokat kicsalni e szokatlan hangszerekből. És a szívük meg fog tőlük változni.''
,,Győzők és legyőzöttek - folytattam magamban -, hogyan tudnálak megkülönböztetni benneteket egymástól! Elnézed ezt a néma embert a tömegben. A tömeg körülfolyja, sürgeti, kényszeríti. Ha üres táj, akkor eltapossa. De ha léleklakta ember, aki belül jól meg van építve, mint a táncosnő, akinek megengedtem, hogy táncoljon, olyan, aki ha megszólal, már gyökeret is eresztett a tömegben, felállította csapdáit, megalapozta hatalmát: induljon csak el, a tömeg is elindul utána, és megsokszorozza az erejét.''
,,Elégséges, ha él valahol ezen a tájon egyetlen, hallgatása által védett bölcs, aki emberré lett elmélkedései közepette, ellensúlyozni fogja fegyvereid súlyát, mert ő olyan, mint a mag. És hogyan ismernéd fel, hogy leüttesd a fejét? Csupán az ereje által mutatja meg magát, és csupán akkor, ha már megvalósult a műve. Mert ilyen az élet, mindig egyensúlyban van a világgal. Te csak a bolond ellen harcolhatsz, aki utópiákat kínál, de az ellen nem, aki gondolkozik, és a jelent építi, hiszen a jelen olyan, amilyennek ő mutatja. Így van ez minden alkotással, mert az alkotó nem mutatkozik meg benne. Ha a hegycsúcsról, amelyre felvezettelek, azt látod, hogy problémáid így és nem másként vannak megoldva, hogyan védekezhetnél ellenem? Hiszen lenned kell valahol.''
,,Például ez a barbár, aki, miután rést ütött a bástyákon, és elfoglalta a királyi palotát, betört a királynőhöz. Nos, a királynőnek már nem volt semmi hatalma, mert minden fegyveres szolgája meghalt.''
,,Ha hibázol a játékban, amelyet magának a játéknak a kedvéért játszottál, elvörösödsz, megalázottnak érzed magadat, és igyekszel helyrehozni a hibádat. Pedig nincs is bíró, aki megbélyegezzen, csak az a valaki, akit felszabadított benned ez a hibás játék, és aki most tiltakozik. Igyekszel elkerülni a hibás lépést a táncban, jóllehet sem a másik táncos, sem senki más nem illetékes rá, hogy szemrehányást tegyen neked miatta. Ezért tehát, ha foglyul akarlak ejteni, nem a hatalmamat fitogtatom előtted, hanem kedvet ébresztek benned a táncomhoz. És oda jössz velem, ahová akarom.''
,,Ezért amikor a barbár király betörte az ajtót, és rettentő harciasan, harci bárddal a kezében, minden pórusából árasztva hatalmát, mindenáron döbbenetet akart kelteni, mert hiú és hetvenkedő volt, a királynő feléje fordult, szomorúan elmosolyodott, mint aki csalódott a szíve mélyén, de egyúttal némi bágyadt megbocsátást is érez. Mert ezt a királynőt csak a hallgatás tökéletessége ejtette csodálatba. Ezt a nagy csinnadrattát azonban nem tartotta magához méltónak észrevenni, mint ahogyan te sem figyelsz oda a csatornatisztítók durva munkájára, jóllehet elfogadod őket, mert szükségesek.''
,,Az állatidomítás azt jelenti, hogy az állatot megtanítod rá, hogy a számára egyedül eredményes irányban fejtse ki tevékenységét. Amikor távozni akarsz hazulról, oda sem figyelve az ajtó felé kerülsz. Amikor a kutyád meg akarja kapni a neki járó csontot, elvégzi a tőle kívánt cselekedeteket, mert lassacskán megfigyelte hogy ezek vezetnek el a legrövidebb úton a jutalomhoz. Jóllehet látszólag semmi közük sincsen a csonthoz. Mindez az ösztönön és nem a logikus gondolkodáson alapszik. Így például a táncos a táncosnőt olyan játékszabályok szerint vezeti, amelyeket egyikük sem ismer. Ezek a szabályok éppúgy rejtett nyelven szólnak hozzád, mint te a lovadhoz. És nem is tudnád nekem pontosan megmondani, milyen mozdulatokkal bírod engedelmességre a lovadat.''
,,Nos, mivel a barbár gyengesége abban állott, hogy mindenek előtt döbbent csodálatot akart kelteni a királynőben, ösztöne hamarosan megsúgta neki, hogy csak egyetlen út létezik, a többi összes út csak még jobban eltávolítja tőle, megbocsátóbbá és csalódottabbá teszi a királynőt. Ezért elkezdte megjátszani a hallgatást. A királynő pedig ezzel kezdte megváltoztatni őt a maga módján, rábírva, hogy a harci bárd suhogtatása helyett inkább a szótlan tiszteletadás fegyverével éljen.''
Így világosodott meg előttem, hogy ha tovább is körülzárva tartjuk ezt a mágnespólust, amelyik ellenállhatatlanul vonta maga felé a tekintetünket, jóllehet szándékosan behúnyta a szemét, akkor veszedelmes játékba kezdünk vele, mert állandó figyelmünktől olyan lenyűgöző erőre tesz szert, mint valami kolostor.
Összehívtam hát a vezéreimet, és így szóltam hozzájuk:
,,Elcsodálkoztatom, és úgy veszem be ezt a várost. Most az a legfontosabb, hogy a városbeliek kérdezzenek tőlünk valamit.''
A tapasztalattól megokosodott tábornokaim ugyan egy árva szót sem értettek abból, amit mondottam nekik, de azért zajosan helyeseltek.
Eszembe jutott az a válasz is, amelyet atyám adott valakiknek, akik azt vetették ellene, hogy az emberek a nagy dolgokban csak a nagy erőknek engednek.
,,Bizony, így igaz - válaszolta nekik. - De nem kell attól tartanotok, hogy önmagatokkal juttok ellentétbe, mert szerintetek az erő akkor nagy, ha meghátrálásra kényszeríti az erőseket. Nos, itt van például egy erőteljes, dölyfös és kapzsi kalmár. Vagyonnyi gyémántot szállít a tüszőjébe bevarrva. De aztán jön egy vézna, szegény és óvatos púpos, akit a kereskedő nem is ismer, más nyelvet beszél, nem az övét; nos, ez a púpos mégis meg akarja kaparintani a drágaköveket. Nem látod, hol fészkel az ereje?''
- Nem látjuk - válaszolták a vezérek.
Atyám így folytatta:
- A nyápic idegen odamegy az óriáshoz, és mivel meleg van, meghívja, hogy ossza meg vele a teáját. Ha a köveid jól be vannak varrva a tüsződbe, semmi kockázat sincsen abban, hogy elfogyasztasz egy csésze teát egy vézna púpos társaságában.
- Persze, hogy nincsen - válaszolták a többiek.
- Ám a válás pillanatában mégis a púpos viszi el a köveket, a kereskedő pedig megpukkad a méregtől, mert valósággal gúzsba kötötte az a tánc, amelyet a másik járt el neki.
- Miféle táncot? - kérdezték a többiek.
- A három csontkocka táncát - válaszolta atyám.
Aztán megmagyarázta nekik:
- Az a helyzet, hogy a játék erősebb, mint a játék tárgya. Vezér vagy, tízezer katonának parancsolsz. A fegyverek a katonák kezében vannak. Mind szolidárisak egymással. Mégis meg tudod parancsolni nekik, hogy vessék egymást börtönbe. Mert nem a dolgokból élsz, hanem a dolgok értelméből. Mihelyt az lett a gyémántok értelme, hogy a játékkockák biztosítékául szolgáljanak, szépen átvándoroltak a púpos zsebébe.
Körém sereglett vezéreim azonban nekibátorodtak:
- De hogyan jutsz a városlakók közelébe, ha egyszer nem hajlandók meghallgatni téged?
- Na lám, a szószátyárság kedvelése már megint oktalan fecsegésre indít. Ha néha meg tudják is tagadni az emberek, hogy odahallgassanak, miből gondolod, hogy képesek arra is, hogy ne halljanak semmit?
- Ha elég szilárd a szívében az, akit igyekszem megnyerni ügyemnek, akkor süketnek tettetheti magát ígéreteim kísértésével szemben.
- Hát persze, mert felfeded a szándékodat. De ha kedvel valamilyen zenét, s te ilyet játszol neki, akkor nem téged hallgat, hanem a zenét. És ha olyan problémával foglalkozik amely teljesen elfoglalja, és te rávezeted a megoldásra, akkor kénytelen elfogadni. Hogyan kívánhatod, hogy csak azért, mert gyűlöl vagy megvet téged, azt színlelje önmagának, hogy tovább nem próbálkozik a megoldással? Ha megmutatod a kockajátékosnak azt a dobást, amelyik kihúzza a csávából, s amelyet addig hiába keresett, akkor a markodban van, mert engedelmeskedni fog neked, hiába nem vesz rólad színleg tudomást. Ha a kezedbe adják, amit keresel, elveszed. Ez a nő keresi elveszett gyűrűjét vagy valami talány kulcsát. Odanyújtom neki a gyűrűt, mert én találtam meg. Vagy fülébe súgom a talány megoldását. Persze, mindegyiket visszautasíthatja, mert túlságosan gyűlöl. De ennek ellenére a kezemben volt, mert sikerült asztalhoz ültetnem. Nagyon ostobának kellene lennie, ha ezek után még tovább keresne...
Elképzelhetetlen, hogy ennek a városnak a lakói ne kívánjanak, keressenek, vágyjanak, óvjanak, ápoljanak szeretettel valamit. Különben mi köré építenének bástyákat? Ha kevés vizet adó kút köré építed őket, én pedig tavat ások a falakon kívül, falaid maguktól leomlanak, mert nevetségessé váltak. Ha valami titok köré építed őket, de katonáim a falakon kívülről torkuk szakadtából kiabálják feléd a titkot, bástyáid ugyancsak leomlanak, mert tárgytalanokká váltak. És ha gyémánt köré építed, de én falaidon kívül úgy hintem a gyémántot, mint a kavicsot, leomlanak a bástyáid, hiszen csak a szegénységedet védelmezik. És ha tökéletes tánc köré építed, de én ugyanezt a táncot jobban járom, mint te, magad fogod ledönteni bástyáidat, hogy megtanulj tőlem táncolni...
Én először egyszerűen csak azt akarom, hogy a városbeliek hallják a szavakat. Aztán később majd hallgatnak is rám. De, persze, ha trombitálok a falaik alatt, akkor békében nyugszanak bástyáikon, oda se hederítenek nevetséges erőlködésemre. Mert csak azt hallod meg, ami neked szól. És amitől gyarapszol. Vagy ami megoldást hoz belső viaskodásaidra.
- Tehát hiába színlelik, hogy tudomást sem vesznek rólam, mégis hatni fogok rájuk, mert a nagy igazság az, hogy az ember egymagában nem létezik. Nem maradhatsz változatlanul önmagad olyan világban, amelyik folyton változik körülötted. Hathatok rád anélkül, hogy hozzád nyúlnék, mert akarod, vagy nem akarod, az értelmedet változtatom meg, és te ezt képtelen vagy elviselni. Titok tudója voltál, de már nincs többé titok, s ezzel megváltozott az értelmed. Titokban csúfondáros hallgatókkal veszem körül azt, aki egyedül táncol és szaval, s aztán fellebbentem a függönyt: azonnal félbeszakíttatom vele a táncát.
S ha mégis tovább táncol, akkor bolond.
- Értelmed a többi ember értelméből van, akár akarod, akár nem akarod. Ízlésed a többi ember ízléséből van, akár akarod, akár nem akarod. Cselekedeted valamely játék egyik mozdulata. Tánclépés. Megváltoztatom a játékot vagy a táncot, és ezzel megváltoztattam a cselekedetedet is.
Játék kedvéért építed a bástyáidat, magad fogod lerombolni őket egy másik játék miatt.
Mert nem a dolgokból, hanem a dolgok értelméből élsz.
- A városbelieket elbizakodottságukban fogom megbüntetni, mert a bástyáikban bíznak.
- Holott egyetlen védőbástyád van csupán: annak a struktúrának a hatalmas ereje, amely alakít téged, és amelyet szolgálsz. Mert a cédrus védőbástyája maga a magjában rejlő erő, amely lehetővé teszi számára, hogy megálljon a vihar, a szárazság és a köves talaj ellenére is. Aztán majd magyarázhatod a kérgéből kiindulva, de a kéreg előbb szintén a mag gyümölcse volt. Gyökerek, kéreg és lombozat: a kifejeződött mag. De az árpa csírájának nagyon csekély az ereje, ezért az árpa gyenge védőbástyát állít szembe az idő támadásaival.
Aki állandó, aki megvalósult, az közel van hozzá, hogy eleinte láthatatlan, saját erővonalai mentén kibontakozzék valami erőtérben. Az ilyent nevezem én csodálatos védőbástyának, mert az idő nemhogy lerombolja, hanem inkább tovább építi. Az idő azért van, hogy őt szolgálja. És nem számít, hogy védtelennek látszik.
A kajmán bőre nem véd semmit, ha az állat meghalt.
Így elmélkedtem gyengeségén vagy erején, miközben a cementköpenyébe beágyazott várost szemléltem. ,,Kettőnk közül vajon melyikünk vezeti majd a táncot?'' Veszedelmes dolog búzaföldbe akár egyetlen konkolymagot is elvetni, mert a konkoly léte erősebb, mint a búzáé, és mit sem számít a látszat és a szám. A te számodat a mag hordozza magában. Ha meg akarod számlálni, előbb le kell pergetned az időt.
Így töprengtem sokáig a bástyán. Az igazi bástya benned van. Tudják ezt jól a katonák, akik a kardjukat suhogtatják előtted. De te nem lépsz. Az oroszlánnak nincs páncélja, lábával azonban olyan gyorsan üt, mint a villám. És ha ráugrik barmodra, úgy tépi ketté, mint te a kétajtós szekrényt.
Persze - válaszolod erre -, gyarló lény a kisgyerek, és azt, aki később majd megváltoztatja a világot, élete első napjaiban oly könnyen el lehetett volna fújni, mint a gyertyát. De én láttam, hogyan halt meg Ibrahim gyermeke. Akinek egészséges korában olyan volt a mosolya, mint az ajándék. ,,Gyere ide'' - hívták az emberek Ibrahim gyermekét. Ő pedig odament az aggastyánhoz. És rámosolygott. Az aggastyán arca ettől felragyogott. Megpaskolta a gyermek arcocskáját, de nem nagyon tudott mit mondani neki, mert a gyermek tükör volt, s ha belenézett, szinte szédület fogta el. Vagy olyan, mint az ablak. Mert a gyermek mindig elbátortalanít, mintha ismeretek tudója volna. És ebben tulajdonképpen nem is nagyon tévedsz, mert a gyermek szelleme roppant erős mindaddig, amíg el nem csökevényesíted. Három kavicsból egész hajóhadat épít magának. Persze, az aggastyán nem ismeri fel benne a hadiflotta parancsnokát, de megérzi ezt az erőt. Nos, Ibrahim gyermeke olyan volt, mint a méh, amelyik mindent összegyűjt maga körül, és mézet csinál belőle. Minden mézzé lett, amihez hozzáért. És rád mosolygott fehér fogaival. Te pedig csak álltál, nem tudva, mit ragadj meg ezen a mosolyon át. Mert nincs szó ennek a kifejezésére. Egyszerűen, csodálatos módon ott voltak előtted e nem sejtett kincsek, mint mikor a tengeren hirtelen kitör a tavasz, s a felhők hasadékán átragyog a nap. És a tengerész hírtelen úgy érzi, egész lényével imádsággá lett. A hajó öt percen át dicsfényben úszik. Karodat összefonod a melleden, és kapsz. Így volt ez Ibrahim gyermekével is, a mosolya úgy suhant át rajtad, mint valami csodálatos alkalom, nem tudtad miben, hogyan ragadd meg. Túlságosan rövid ideig tartó királyság napsütötte tájak és kincsek felett, amelyeket még csak időd sem volt számbavenni. Amelyekről nem is tudnál mondani semmit. De ez a gyerek ablakként nyitotta és zárta a szemét valami más felett. És bár nem volt beszédes, mégis tanított. Mert az igazi tanítás nem az, ha beszélnek hozzád, hanem ha vezetnek. És, öreg jószág, úgy vezetett tégedet, mint fiatal juhász a láthatatlan réteken, amelyekről nemigen tudtál volna egyebet mondani, hacsak azt nem, hogy egy pillanatig úgy érezted, megszoptattak, jóllakattak, etettek, itattak. Nos, erről a gyerekről, aki ismeretlen nap jele volt számodra, tudtad meg, hogy haldoklik. Az egész város virrasztó mécsessé, kotlós-meleg aggodalommá lett. Minden öregasszony összesereglett, hogy kipróbálja rajta orvosságait és énekeit. Az emberek ott ültek a kapu előtt, ügyelve, hogy senki zajt ne csapjon az utcán. Takargatták, babusgatták, legyezgették. És így épült a halál és a gyermek között a bástya, amelyet bevehetetlennek vélhettél volna, hiszen egész város vette körül katonákkal, hogy megvédje a halál ostroma ellen. Ne mondd nekem, hogy a gyermekbetegség gyenge test küzdelme gyenge hüvelyében. Ha volt valahol messze orvosság, lovas küldöncöt szalasztottak érte. A te betegséged is a sivatagba küldött lovasok vágtatásán fordul meg. És a váltások okozta késedelmeken. Meg a nagy vályúkon, ahol megitatják a lovakat, meg a hasukba mélyesztett sarkantyúkon, mert versenyfutásban kell legyőzni a halált. Persze, nem látsz egyebet, csak egy érzéketlen, verejtéktől fényes arcot. Pedig amiért itt a harc folyik, az is megsarkantyúzott lovakkal folyik.
Vézna gyermek? Miből gondolod, hogy az? Úgy vézna, mint a vezér, aki egész sereget vezet.
És én megértettem, miközben elmerengtem rajta, és néztem az öregasszonyokat és férfiakat, meg a fiatalabbakat, az egész méhrajt a királynő körül, az összes bányászt az aranybarázdában, az összes katonát a vezér körül, én megértettem, hogy azért alkották most itt egyetlen embert, és ilyen erőset, mert ugyanúgy, mint ahogyan a mag a sokféle anyagot, amelyből aztán fák, tornyok és bástyák lesznek, őket is valami csendes, titkos, bánatos mosoly szívta ide, hívta össze harcra. Nem volt semmi törékenység ebben az oly sebezhető gyermektestben, mert egészen természetesen, anélkül, hogy tudomása lett volna róla, megnőitt a többiek erejétől, ennek a hívásnak a hatására, amely magad köré rendel minden külső tartalékot. És egy egész város lesz a gyermek szolgálója. Ahogyan a mag által mozgósított, a mag által odaparancsolt ásványi nedvek lesznek a kemény kéreg alatt a cédrus védőbástyájává. Ugyan mit jelent a csíra törékenysége, ha megvan az a hatalma, hogy összegyűjtse barátait, és megalázza ellenségeit? Hiszel az óriás külsejének, öklének és rémítő hangjának? Az első pillanatban igen. De megfeledkezel az időről. Az idő gyökereket épít neked. És nem veszed észre, hogy az óriás szinte már meg van kötözve egy láthatatlan struktúra szorításában. És nem veszed észre, hogy az a gyenge gyermek egész hadsereg élén jár. Az óriás egy szempillantás alatt eltaposná. De nem fogja mégse eltaposni. Mert a gyermek nem fenyegetés. De aztán lábát az óriás fejére helyezi, és sarkának egyetlen mozdulatával elpusztítja.
Mindig azt tapasztalhattad, hogy az erőset eltapossa a gyenge. Persze, első pillantásra ez hamis, és ebből származnak szavaid tévedései. Mert megfeledkezel az időről. Igaz, ha kihívja maga ellen, a vézna gyermekeket eltapossa az óriás haragja. De nem a vézna gyermek játékából vagy értelméből származik az óriás haragja. Hanem abból, hogy a gyermek nem is hederít rá. Vagy abból, hogy szereti őt. És serdülő korában talán abból, hogy segíti, mert azt akarja, hogy az óriásnak szüksége legyen rá. Aztán elkövetkezik az ötletek ideje, és a felnőtt gyermek fegyvert kovácsol magának. Vagy pedig egészen egyszerűen magasságban, súlyban kerekedik fölébe. Vagy még egyszerűbben, a gyermek beszélni kezd, és ezreket állít maga mellé, aztán az óriás ellen vezeti őket, és ők ezren lesznek a védőpáncélja. És ezen keresztül próbáld most már megsebezni.
Ha egyetlen konkolyszemet fedezek fel a búzatáblában, már tudom, hogy a búza lesz a vesztes. És vesztes lesz a zsarnok is, katonástól, csendőröstől, ha a népe között valahol csak egyetlenegy olyan gyermek is akad, mint Ibrahim fia, aki szép lassan felcseperedik, és érlelgeti azt az új arcot, amely majdan úgy rendezi a maga képére a világot, mint a vasfűző (mert már látom, hogy készen vannak az erővonalak), vége a zsarnok világának, le van rombolva, mint azok a templomok, amelyeket egyetlen mag is le tudott győzni, mert óriási fa terebélyesedett belőle, miközben türelmesen terítette széjjel gyökereit, mint az ébredező ember, aki nyújtózkodik, és lassan megfeszíti karján az izmokat. De aztán az egyik gyökér ledöntött egy támaszfalat, a másik egy boltozatbordát. A törzs a kupolát ütötte át, ott, ahol a zárókő van, mire a zárókő leomlott. S immár a fa uralkodik a leomlott, darabokra széthullott anyagok felett, s belőlük szívja nedvét, amellyel táplálkozik. Ám az óriás fát is 1e tudom dönteni, ha sor kerül rá. Mert a templom fává lett: A fa azonban liánfajzattá silányul. Elég hozzá egyetlen szárnyas, szélhordta mag. Mit mutatsz, ha az idő végleg legombolyít? Persze, látszólag láthatatlan ez a cementburkába bezárt város. Én azonban tudok olvasni. Azáltal, hogy készleteibe zárta be magát a város, elfogadta a halált. Én félek azoktól a törzsektől, amelyek mezítelenül, erődök nélkül vándorolnak fel észak felé a pusztájukból. Szinte fegyvertelenül vonulnak ide-oda. Ám olyanok, mint a még ki nem csírázott mag, amelyik nincs tudatában a saját erejének. Seregem El Ksour kútjának mély vizéből támadt életre. Isten által megmentett vetés vagyunk. Ki fog útjába állni a mi haladásunknak? De elég lesz meglelnem a rést a cementvázon, hogy összeroppantsam a templomot a magvába zárt fa felébresztésével. Elég lesz megtudnom, milyen táncot járnak, hogy hímnek engedelmeskedő nősténnyé legyél, megszelídített város, olyan, mint az otthon maradt asszony. Már az enyém is vagy, mint a lépesméz, erődben túlságosan bízó város! Csak aludjanak őrzőid. Mert meg vagy romolva szívedben.
,,Így tehát - gondoltam magamban - nincs bástya. Amelyeket én emeltettem, csak azért szolgálják hatalmamat, mert hatalmam teremtményei. Csak azért szolgálják állandóságomat, mert az én állandóságom eredményei. De nem nevezzük bástyának a kajmán pikkelyhüvelyét, ha már meghalt a kajmán.''
,,És ha azt hallod, hogy valamely vallás panaszkodik az emberekre, mert nem hagyják magukat megtéríteni, nevesd ki. A vallás dolga felszívni magába az embereket, nem pedig az embereké, hogy elfogadják. Nem vetheted szemére a földnek, hogy nem nevel cédrust.''
,,Azt hiszed, hogy akik mennek, és új vallást hirdetnek, handabandázásukkal, ravasz halandzsájukkal vagy szószátyárságukkal terjesztik el a világban, és térítik meg az embereket? Én már túlságosan sokat hallottam az embereket ahhoz, hogy ne értsem a szavak értelmét. Tudom, hogy a beszéd értelme: olyan erőt eljuttatni hozzád a másik emberből, ami új szempont, ami önmagából igyekszik táplálkozni. Vannak szavak, amelyeket úgy vetsz el, mint a magvakat, amelyek képesek magukba szívni a földet, és cédrussá szervezni. Persze, vethettél volna olajfamagot is, és szervezhetted volna olajfává.
Mindegyik fel fog virágozni, önmagát szaporítva. Persze a növekvő cédrusban a szél egyre erősebben fog dalolni. Ha a hiénafajzat szaporodik, akkor azt hallod, hogy egyre több és több hiénavonítás tölti be az éjszakát. De állítod-e majd, hogy a cédrusfa lombjában susogó szél vonja magához a föld nedveit, vagy a hiénavonítás mágikus ereje változtatja hiénává a vadgazella húsát? A hiénák húsa a gazellák húsából származik, a cédrus húsa a köves talaj nedveiből. Új vallásod hívei hitetlenek soraiból toborzódnak. De soha senkit nem határozott meg a beszéd, ha ennek a beszédnek nincsen magába szívó ereje.''
,,Mert amikor kifejezel, magadhoz szívsz. És ha kifejezlek, az enyém vagy. Szükségszerűen bennem valósulsz meg. Mert ezentúl én vagyok a nyelved. Ezért mondom a cédrusról, hogy a köves föld nyelve, mert rajta keresztül lesz ez a föld szélzúgássá.''
,,De rajtam kívül ki kínál neked fát, hogy benne valósulj meg?'' Tehát valahányszor ember cselekedetének voltam tanúja, sohasem igyekeztem a hangoskodásából - amelyet éppúgy gyűlölhetsz, mint ahogy elvethetsz - vagy csendőrei munkájából megmagyarázni, mert a csendőrök életben tarthatják ugyan a halódó népet, de népet építeni képtelenek. Már beszéltem neked erről az erős országok kapcsán, amelyek leüttetik az elbóbiskolt strázsák fejét, amiből te tévesen azt a következtetést vonod le, hogy szigorúkból származik az erejük. Mert a fejeket leüttető gyenge ország, amelyikben mindenki alszik, nem egyéb, mint véres kezű komédiás, ezzel szemben az erős ország a saját erejével tölti meg tagjait, és nem tűri az álmot. Az ember hatékonyságát nem is a kimondott szavakkal vagy észbeli indítékokkal és érvekkel igyekeztem megmagyarázni, hanem az új és termékeny struktúrák szóval ki nem fejezhető erejével, amilyen arról a kőbe vésett arcról sugárzik feléd, amelyet megnéztél, s amelyik más emberré tesz téged.