|
| I | II | III | IV | V | VI | VII | VIII | IX | X |
| 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Mert túl gyakran tapasztaltam, hogy helytelen útra téved a szánalom. Mi azonban, akik az embereket kormányozzuk, megtanultuk, hogy belenézzünk a szívükbe, és csak az érdemesnek juttassunk gondolkodásunkból. De minden szánalmat megtagadok a nők szívét gyötrő, tüntetően mutogatott sebektől, meg a haldoklótól és a halottaktól is. Okom van rá.
Valamikor, amikor még fiatal voltam, szánakoztam a koldusokon és fekhelyeiken. Orvosláshoz értő embereket fogadtam fel melléjük, mindenféle gyógyírt vásároltam részükre. Karavánjaim távoli szigetekről arannyal készült kenőcsöket hoztak, amelyektől új bőr sarjadt a tátongó sebeken. És így cselekedtem egészen addig a napig, amíg megértettem, hogy ezek az emberek ritka fényűzésként ragaszkodnak bűzükhöz; rajtakaptam őket, amint vakaróztak és ürülékükkel mázolták be magukat, akárcsak az, aki trágyát terít a földre, hogy piros virágot fakasszon belőle. Gőgösen mutogatták egymásnak üszkös tagjaikat, hivalkodtak a kapott alamizsnával, mert aki közülük a legtöbbet szedte össze, lelkében egyenlőnek érezte magát a főpappal, aki a népnek Isten legszebb képmását mutatja fel. S ha mégis hajlandók voltak elmenni orvosomhoz, csak azért tették, mert azt remélték, hogy elborzad fekélyük dögletes bűzétől, elképesztő burjánzásától. Csonkjaikkal hadakozva igyekeztek helyet biztosítani maguknak a világban. Úgy fogadták az ápolást, mint valami hódolatot, tagjaikat átengedték ugyan a gyógyító öblítésnek, ám mihelyt meggyógyult a sebük, ráeszméltek, milyen jelentéktelenek, hogy haszontalanná váltak, s immár semmit sem táplálnak magukból, és legfőbb gondjukká lett újra felvakarni a belőlük élő fekélyt. Aztán nyavalyájukba burkolózva, kezükben koldustálkájukkal, kevélyen, hivalkodva ismét a karavánok nyomába szegődtek, mocskos istenük nevében sarcolva az utasokat.
Volt aztán egy olyan korszakom is, amikor a halottak felett szánakoztam. Azt hiszem, hogy akit feláldozok, elhagyatottságában kétségbeesett magányába süllyed, mert még nem sejtettem, hogy soha sincsen magány azok számára, akik meghalnak. Mert még nem ütött mellbe leereszkedő jóindulatuk. De aztán láttam, hogy az önös vagy a zsugori, ugyanaz, aki eddig oly hangosan tiltakozott minden jogtalan eltulajdonítás ellen, utolsó órája közeledvén, hogyan könyörög, hogy csődítsék köré egész házanépét, hogyan osztja javát oly leereszkedő méltányossággal, mintha csak gyerekeknek osztogatna haszontalan játékszereket. Én láttam a gyáva sebesültet, aki nagyság nélkül veszedelembe jutva segítségért üvöltött volna, de amikor valóban a halál szélén állott, elutasított magától minden segítségét, ha úgy adódott, hogy a segítség akár csak a legcsekélyebb bajba is sodorhatta volna bajtársait. Mi magasztaljuk az ilyen önmegtagadást. Én azonban még ebben is csak a megvetés tapintatos megnyilatkozását fedeztem fel. Ismerek olyat, aki utolsó cseppjéig szétosztja kulacsa tartalmát, amikor már csontig aszott a napon, vagy a kiszáradt kenyérhajat is, a reménytelen éhezés tetőfokán. De mert úgy érzi, nincs többé szüksége rájuk, királyi közönnyel másnak veti a csontot, hadd rágódjék rajta.
Láttam asszonyokat, akik az elesett harcosokat siratták. De mi magunk csaptuk be őket! Hiszen tanúja voltál, hogyan tértek haza az életben maradottak, gőgösen és tolakodón, fennen hirdetve hőstetteiket, a vállalt kockázat bizonyítékaként mások halálát mutatva fel, amelynek szörnyűséges voltát azonban csak azért emlegették, mivel őket is sújthatta volna, Ifjúságom idején magam is így hivalkodtam, homlokom körül a mások elszenvedte kardcsapások dicsfényével. Halott bajtársaimra hivatkozva, iszonyú fájdalmukat emlegetve, tértem meg a harcokból. De csak akit a halál kiszemelt magának, aki a vérét hányja, és kidőlt beleit igyekszik visszatartani, egyedül csak az fedezi fel az igazságot - azt, hogy nincs haláliszony. Saját testét immár haszontalan eszköznek tekinti, amelyet mint feleslegest eldob magától. Pusztulásában elébe táruló, széthulló testnek. S ha szomjúhozik ez a test, a haldokló csupán a szomjúsága okát látja benne, amelytől jó lenne már megszabadulnia. És haszontalanná válnak, mindazok a javak, amelyek arra szolgáltak, hogy ékesítsék, táplálják, ünnepeljék ezt a félig idegenné vált testet, amelyik immár ugyanúgy egyszerű vagyontárgy, mint a karóhoz kötött szamár.
Ekkor kezdődik a haldoklás, amely nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerfüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem. Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez.
Igaz, láttam olyan embereket is, akik menekültek a halál elől, eleve iszonyodván a vele való találkozástól. De ne ámítsátok magatokat! Haldoklót még sohase láttam iszonyodni.
Hát akkor miért sajnálnám őket? Miért vesztegetném időmet arra, hogy könnyezzek elmúlásukon? Nagyon is megismertem a halottak tökéletességét. Láttam-e könnyebbet életemben, mint annak a fogoly leánynak a halálát, akivel tizenhat esztendőmet örvendeztették meg, s aki amikor hozzám került, már javában készült a halálra, oly kapkodón lélegezve, köhécselését ágyneműjébe rejtve, úgy zihálva, mint a meghajszolt s már bekerített gazella, mit sem sejtve, mert szeretett mosolyogni. Csakhogy ez a mosoly - folyót felborzoló szellő, álomnyom, hattyúvonta barázda - napról napra tisztult, egyre finomodott, egyre nehezebben felfedezhetővé vált, míg végül tökéletesen tiszta, egyszerű vonal nem lett belőle, mikor a hattyú tovaszállt.
És apám halálát is láttam. Amikor eljutott a tökéletességig, és kővé dermedt. Az mesélik, a merénylő haja megőszült, amikor ahelyett, hogy kiürítette volna, tőre ekkora fenséggel töltötte meg ezt a mulandó testet. Hajnalban leltek rá a gyilkosra: a királyi szobában rejtőzött el, szemben, ó, nem az áldozatával, hanem egy szarkofág óriás gránitszobrával, a maga okozta hallgatás csapdájába szorulva: a halott mozdulatlansága elég volt hozzá, hogy porig alázza.
És alig szűnt meg utolsót lélegezni, atyám, akit a királygyilkos egy csapásra az örökkévalóságba emelt, mindenki lélegzetét megszakasztotta három napra. Annyira hogy a nyelvek csak akkor oldódtak meg, a vállak csak akkor egyenesedtek ki, amikor már eltemettük. De oly nagynak láttuk őt, aki pedig nem is kormányzott, csak súlya volt, és bepecsételte magát életünkbe, hogy amikor a pattanásig feszülő köteleken leeresztettük a sírba, azt hittük, nem is holttestet bocsájtunk le, hanem élelmet vermelünk el. Olyan súllyal nehezedett a kötélre, mint egy templomi padlókőlap. Nem is eltemettük, hanem bepecsételtük a földbe, ahol végre azzá lett, ami, egy réteg kő a többi között.
Ő tanított meg a halálra, ő kényszerített rá, amikor még fiatal voltam, hogy szembe merjek vele nézni, mert ő maga soha sem sütötte le a szemét. Apám a sasok véréből származott.
Az elátkozott esztendőben történt, abban, amelyet a ,,Nap Lakomájának'' neveztünk el, mert ebben az évben a nap kitolta a sivatag határait, sugarait ontva-zúdítva a homokra a csontok, a száraz cserjék, a döglött gyíkok áttetsző bőre és a tevék levásta, szőrré silányult füvek között. Ő, aki által a virágok szára épül, felfalta saját teremtményeit, és úgy trónolt elszórt tetemük felett, mint összetört játékai között a gyermek.
Kiszikkasztotta még a föld alatti tartalékokat is, kiitta a ritka kutak vizét. Kiszítta még a homok aranyszínét is, amitől a homok üres, olyan fehér lett, hogy ezt a vidéket Tükörnek neveztük el. Mert a tükörben sincs semmi, a magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk, se tartamuk. Mert, akárcsak a sóstó, néha a tükör is gyulladásba hozza a szemet.
Ha eltévednek, ha belesnek ebbe a csapdába, amely még sohasem adta vissza zsákmányát, a tevehajcsárok eleinte nem ismerik fel, mert nincsen semmi ismertetőjele, és úgy vonszolják benne magukat, mint napon az árnyékukat, jelenlétük kísértetét. Lépre csalta őket a fény, ők azonban azt hiszik, hogy még mennek, s még az örökkévalóság torkában is azt hiszik semmi erőfeszítés nem használ a végtelen tér mozdulatlanságával szemben. Nem létező kutat keresve örülnek az üdítő alkonyatnak, holott ez az üdeség már csak hasztalan haladék. Talán még panaszkodnak is, ó, együgyű teremtések, hogy az éjszakák lassan érkeznek, holott nemsokára oly sűrűn suhannak majd el felettük, mint pillák verdesése. És miközben rekedt torokhangon szidalmazzák egymást jelentéktelen sérelmek, igazságtalanságok miatt, nem sejtik, hogy számukra már igazság tétetett.
Azt hiszed, hogy errefelé sietnek a karavánok? Hagyj elmúlni húsz századot, aztán jöjj vissza, és nézd meg!
Időbe süllyedve, homokká változva, tükör felitta kísértetalakokként így fedetem fel őket én is, amikor meg akarván tanítani a halálra, atyám maga mögé ültetett, és kilovagolt velem.
,,Ott, ni - mondotta - valaha kút volt.''
Az egyik ilyen függőleges kürtő fenekén, amelyek olyan mélyek, hogy csak egyetlen csillag látja meg magát benne, még a sár is meg volt keményedve, s a befogott csillag kihunyt benne. Már pedig elég, ha egyetlenegy csillag hiányzik, hogy oly biztosan elpusztuljon útján a karaván, mintha tőrbe csalták volna.
A kút keskeny szája körül, mint valami elvágott köldökzsinór körül, valamikor hiába tolongtak emberek és állatok, hogy vérüket éltető vizet kapjanak a föld gyomrából. De a legserényebbek és leghozzáértőbbek is, akiket kötélen eresztettek le a kút fenekére, hiába kaparták-túrták a megkérgesedett földet. Elevenen tűre szúrt rovarként, amelyik a halál rángásai között szétszórta maga körül szárnyai selymét, hímporát és aranyát, egyetlen kiszáradt kúttól földhöz szegezve lassan már fehéredett a karaván a kifogott állatok, a kifosztott málhák, a kavicsként kiszórt gyémántok és a homokba süllyedő nehéz aranyrudak mozdulatlanságában.
Ahogy én elgondolkoztam rajtuk, atyám így beszélt hozzám:
,,Tudod, milyen a nászlakodalom a vendégek és a szerelmespár távozása után. A hajnali szürkület pellengérre állítja az otthagyott rendetlenséget. Az összetört kőedények, az összevissza dobált asztalok, a kihunyt parázs, mind egy mozdulatlanságba merevedett kavargó forgatag nyomait őrzi. De hiába próbálsz semmit sem fogsz megtudni belőlük.''
Majd így folytatta:
,,Miközben emelgeti, forgatja a Próféták könyvét, és elidőz a betűk rajzán vagy a miniatúrák aranyozásán, az írni-olvasni nem tudó kezéből kisiklik a lényeges, ami nem a hívságos tárgy, hanem az isteni bölcsesség. Amint a gyertya lényege sem a viasz, amely elcsepegés nyomot hagy, hanem a világa.''
Mivel atyám észrevette, hogy reszketek ettől a látványtól, amelyet Isten lakomájának a maradékai nyújtottak az antik emberáldozatok asztalaihoz hasonló széles fennsíkon, így folytatta:
,,Ami a lényeges, az nem a hamuban mutatkozik meg. Ne időzz hát el tovább e tetemeknél. Nincs itt egyéb, mint kocsisok híján örökre sárba ragadt kocsik.''
- De hát akkor - kérdtem tőle kiáltva - kitől tanuljak?
Atyám pedig így felelt:
,,A karaván lényegét akkor fedezed fel, amikor a karaván elenyészik. Feledd a szavak hiú cserfelését, és lásd: ha szakadék áll útjába, megkerüli a szakadékot, ha szikla meredezik előtte, kikerüli, ha túlságosan finom, omladékony a homok, keres másutt szilárdabbat, hogy aztán mindig ugyanabba az irányba térjen vissza. Ha a sós mocsár kemény hártyája beszakad málhás szekerei alatt, láthatod, mint sürög-forog, szabadítja ki állatait a kátyúból, tapogatja ki a szilárd talajt, de aztán hamarosan ismét visszatér rendben az eredeti irányba. Ha valamelyik teherhordó állat összerogy, megállnak, felszedik az összetört ládákat, átrakják egy másik állatra, a csikorgó kötélen jól meghúzzák a csomót, hogy le ne csússzanak, aztán indulnak tovább, ugyanazon az úton. Előfordul, hogy aki kalauzolta őket, meghal. Köréje sereglenek. Eltemetik a homokba. Vitatkoznak. Aztán egy másikat kerítenek elő, megteszik vezetőnek, és újra elindulnak, ugyanazon csillag után. Így a karaván, mint súlyos kő a láthatatlan lejtőn, szükségszerűen olyan irányba halad, amely ura az akaratának.''
Egy napon a falu bírái egy fiatal asszonyt, akit valamiben bűnösnek találtak, arra ítéltek, hogy a tűző napon vetkezze le gyenge húsát, és egyszerűen kikötötték egy karóhoz a sivatagban.
,,Most megtanítlak - mondotta atyám -, mire törekszenek az emberek.''
És ismét magával vitt.
Miközben mi haladtunk, az egész nap elmúlt a bűnös asszony felett, a nap felitta langyos vérét, nyálát meg a hónaljáról lecsorgó verítékét. Kiitta szeméből a fény vizét. A sötétség lassan ránk borult, magával hozva röpke könyörületét, amikor atyámmal felértünk a tiltott magaslatra, ahol a szikla felett, fehéren és mezítelenül, veszendőbben, mint a nedvességtől még táplált virágszál, amely azonban már végkép el van vágva a föld mélyén sűrű csendben gyülekező nehéz vízektől, karjait tördelve, mint a lángokban ropogva égő szőlővessző, jajgatva Isten irgalmáért esedezett az asszony.
,,Hallgasd csak - mondotta atyám. - Most fedezi fel a lényeget...''
Én azonban gyermek voltam és gyáva:
,,Talán szenved - válaszoltam neki -, meglehet, fél is...''
Atyám így felelt:
,,Már túl van szenvedésen és félelmen; az akol e betegségei a szerény nyájnak valók. Most fedezi fel az igazságot.''
És én hallottam, hogyan jajgatott. a határtalan éjszaka rabságában hívogatta otthona este meggyújtott lámpáját és a szobát, amely újból emberi közösségbe emelte volna, meg az ajtót, amelyik ismét becsukódott volna mögötte. Az arcát elrejtő világmindenségnek áldozatául odadobva szólongatta a gyermeket, akit elalvás előtt megcsókolunk, s aki a világot jelenti számunkra. Ő, aki e sivár hegytetőn az ismeretlenre várt, a hitvesnek a küszöbön este megkoppanó, ismerős és megnyugtató léptét dalolta. A végtelen térbe kiállítva, ahol nem volt mibe kapaszkodnia, azért könyörgött, hogy adják vissza neki azokat a gátakat, amelyek egyedül teszik lehetővé a létezést: a kártolásra váró lencsomót, azt a bizonyos elmosogatni való tálkát, azt a gyermeket, akit el kell ringatnia, ő és nem másikat. Kiáltása a ház örökkévalósága felé szállt, amelyre a falu többi házával együtt ugyanaz az esti ima borult.
Amikor az elítélt asszony feje a vállára hanyatlott, atyám ismét maga mögé ültetett. És már repültünk is.
Aztán így szólt hozzám:
,,Este majd hallani fogod, hogyan vitatkoznak a sátrak alatt, hogyan zúgolódnak a kegyetlen ítélet ellen. De zendülés legcsekélyebb kísérletét is a torkukra fogom forrasztani: én embert kovácsolok.''
Szavai mögött éreztem atyám jóságát:
,,Azt akarom, hogy szeressék a források csobogó vizét. Meg a nyár okozta repedéseket újra befedő árpavetések sima takaróját. Azt akarom, hogy magasztalják az évszázadok forgását. Azt akarom, hogy hallgatással és lassúsággal töltekezzenek, mint az érő gyümölcs. Azt akarom, hogy sokáig sírjanak gyászukban, és sokáig tiszteljék halottaikat, mert az örökség lassan száll nemzedékről nemzedékre, és én nem akarom, hogy édessége elvesszen útközben. Azt akarom, hogy hasonlatosak legyenek az olajfa ágához. Amelyik tud várni. És akkor majd érezni kezdik, hogy Isten hatalmas erővel megmozdul bennük, oly hirtelen, mint a széllökés, amely próbára teszi a fát. Ő vezeti el, és hozza vissza őket a hajnalból az éjszakába, a nyárból a télbe, az ígérkező aratásból a csűrbe rakott terméshez, az ifjúságból az öregségbe, s aztán az öregségből az új gyermekekhez.
Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az ege. Akárcsak te, ki emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt.''
A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél. És megértettem az emberek szorongását, és szánakoztam rajtuk.
És elhatároztam, hogy meggyógyítom őket.
Szívem csak azon esik meg, aki a nagy, patriarkális éjszakában felébredve azt hiszi, hogy Isten csillagai alatt védelmet talált, s aztán hirtelen megérzi, hogy úton van.
Nem engedem, hogy kérdezősködjenek, mert tudom, hogy sohasem kapunk olyan választ, amely csillapítja a kíváncsiságot. Aki kérdezősködik, a kifürkészhetetlen mélységet kutatja.
Elítélem a szorongást, amely bűnbe taszítja a tolvajokat, mert megtanultam olvasni bennük, és tudom, hogy nem mentem meg őket, ha megszabadítom őket nyomorúságuktól. Mert magukat csapják be, ha azt hiszik, hogy más aranyára áhítoznak. Az arany azonban úgy ragyog, mint a csillag. Ez az önmagamról mit sem tudó szeretet csupán egy olyan fénynek szól, amelyet sohase szerezhetnek meg. Csillogásról csillogásra mennek, haszontalan javakat lopnak, mint a balga, aki a hold visszavert képét akarja megragadni, de csak a kutak sötét vízét merítgeti. Ők azonban mennek, és orgiák hamar ellobbanó tüzébe vetik az elcsent üres hamut. Aztán újra elfoglalják éjszakai leshelyüket, sápadtan, mintha szerelmi légyottra várnának, mozdulatlanná dermedve attól a félelemtől, hogy félelmet keltenek, azt képzelve, hogy végre itt van ami talán egy napon beteljesíti vágyaikat.
Ha elengedem, az ilyen ember továbbra is hű marad ahhoz, amire életét feltette, és fegyvereseim az ágak között csörtetve holnap megint csak más kertjében kapják rajta, amint dobogó szívvel azt hiszi, hogy ezen az éjszakán végre rámosolyog a szerencse.
És nem tagadom, először szeretet ébred bennem irántuk, mert több buzgalmat ismerek bennük, mint a boltjaikban ülő erkölcsösökben. Én azonban városépítő vagyok. És elhatároztam, hogy itt rakom le citadellám alapjait. Megállítottam útjában a karavánt. Hisz nem volt egyéb, mint szélsodorta mag. A szél illatként ragadja magával a cédrus magját. Én azonban ellenállok a szélnek, és földbe temetem a magvakat, hogy cédrusok nőjenek ki belőlük Isten dicsőségére.
A szeretetnek meg kell lelnie tárgyát. Én csak azt mentem meg, aki szereti, ami van, és akit jól lehet lakatni.
Ezért zárom be az asszonyt is a házasságba, és parancsolom meg, hogy a házasságtörő asszony megköveztessék. Persze, megértem szomját, és azt is, hogy milyen hatalmas az a jelenlét, amelyre hivatkozik. Tudok olvasni benne, amint ott könyököl a látóhatár nyílt tengerétől mindenfelől körülzárt teraszon, amikor az este lehetővé teszi a csodákat, és mint valami magányos hóhérnak, ki van szolgáltatva a szerelem kínjának.
Érzem, hogy teste egy merő verdesés, mint a homokra kivetett pisztrángé, és mint az a tenger emelkedő árját, úgy várja ő a kék köpönyeges lovagot. Hívását az egész éjszakának kiáltja oda. Bárki bukkanjon elő, az fog felelni a hívásra. De ő hiába megy köpenytől köpenyhez, nincs férfi, aki kielégítse. Az enyhülésre váró part hívja így a tenger hullámainak áradását, a hullámok meg örök egyformasággal követik egymást. Egymás után halnak el. Ugyan mire lenne jó törvényesíteni a férjcserét: aki mindenek felett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást...
Én csak azt mentem meg, aki meg tud valósulni, aki képes háza belső udvara körül szerveződni, ahogyan a cédrus is a magja körül épül fel, és a saját határai között találja meg kibontakozását. Azt mentem meg, aki elsősorban nem a tavaszt szereti, hanem egyik vagy másik virág belső rendjét, amelybe a tavasz bezárkózott. Aki nem elsősorban a szerelemet szereti, hanem azt az arcot, amelyet a szerelem öltött magára.
Ezért kergetem el, vagy szedem szigorúan ráncba azt a feleséget, aki elábrándozik este. Határokat szabok neki, körülbástyázom a tűzhelyével, a vízforraló edényével meg az aranyozott réztálcával, hogy együttesük segítségével, rajta keresztül, lassanként felfedezzen magának egy felismerhető, megszokott arcot, egy csak itt derülő mosolyt. És számára majd ez jelenti Isten fokozatos megjelenését. Akkor aztán gyermeke hangos sírással kéri, hogy szoptassa meg, a kártolásra váró gyapjú ingerelni fogja az ujjait, a parázs pedig követelni a neki kijáró gerjesztést. És ettől fogva már fogolyuk lesz, hajlandó szolgálni őket. Én az vagyok, aki urnát épít az illat köré, hogy ne szálljon el. Én az aprólékos munka vagyok, amely nagyra növeli a gyümölcsöt. Az vagyok, aki kényszeríti az asszonyt, hogy arcot öltsön magára és létezzen, hogy aztán később az ő nevében Istennek ne egy ilyen szélben szertefoszló gyenge sóhajt adjak át, hanem odaadó buzgalmat, gyengéd szeretetet, egyéni szenvedést...
Így elmélkedtem sokáig a béke értelmén. A béke csak a világra jött gyermekekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbetett házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség békéje, azé ami, ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz.
Mert megértettem, hogy az ember teljesen olyan, mint a citadella. Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk. Mindegy miből, csak csinálja igazságát a parázsló venyigéből vagy a nyírásra váró birkából. Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat. Az elrévedező tekintet elveszti Isten látását. Az éjszaka ígéreteire figyelő házasságtörő asszonynál sokkal többet tud Istenről az a bölcs, aki rendet teremtett önmagában, és csak a gyapjúk súlyát ismeri.
Citadella, én téged az ember szívében foglak felépíteni.
Mert van ideje a vetőmagvak kiválasztásának, de van a végérvényes választás megtörténte után a termés növekedésén való örvendezésnek is. Ideje a teremtésnek és ideje a teremtménynek. Ideje a tűzvörös mennykőnek, amely széthasítja az ég vizeinek gátjait, és ideje a ciszternáknak, amelyekben majd összegyűlnek az elszabadult vizek. Ideje a hódításnak, de ideje a birodalmak megszilárdulásának is. Engem, aki Isten szolgája vagyok, vonz az örökkévalóság.
Gyűlölöm azt, ami változik. Megfojtom azt, aki felkel éjjel, és úgy kiáltja széjjel jóslatait, mint az ég vetésétől sújtott fa., amikor recsegve kettéhasad, és lángba borítja az erdőt. Rémület fog el, amikor Isten megmozdul. Ő, a változhatatlan, maradjon csak nyugodtan az örökkévalóságban! Mert van ideje a teremtésnek, de van, méghozzá ezerszer boldog ideje a hagyománynak is!
Békét kell teremteni, műveltséget terjeszteni, pallérozni. Én vagyok az, aki összevarrom a talaj repedéseit, és eltakarítom az emberek szeme elől a tűzhányó hagyta nyomokat. Gyep vagyok a szakadék felett. Présház vagyok, ahol aranyszínűre fordulnak a gyümölcsök. A komp, amelyik Istentől egy nemzedéket kapott zálogba, s azt szállítja egyik partról a másikra. Isten viszont úgy kapja vissza kezeimből, amilyennek rám bízta, csók citadellához, de változatlanul. Népemet bezártam szeretetembe.
Ezért védelmezem a hetedik nemzedékben születettet, aki tovább javítgat a hajótest dőlésén vagy a pajzs hajlatán, mert ő is hozzá akar járulni tökéletesebbé tételükhöz. Védelmezem azt, aki énekmondó ősétől örökségbe kapja a névtelen költeményt, de miközben mondogatja és el-eltévesztgeti, hozzáadja a maga jegyét. Szeretem az áldott állapotban lévő vagy szoptató asszonyt, szeretem a szaporodó nyájat, és szeretem a visszatérő évszakokat. Mert mindenek előtt az vagyok, aki valahol lakik. Ó citadella, lakásom, én védelmezlek téged a homok szándékai ellen, és trombitásokkal raklak meg köröskörül, hogy riadót harsogjanak a barbárok ellen!
Mert felfedeztem egy nagy igazságot. Azt, hogy az emberek laknak, és hogy a dolgok értelme a ház értelme szerint változik számukra. És hogy az út, az árpamező meg a dombhajlat aszerint jelent valamit az ember számára, hogy együtt birtokot alkotnak-e vagy sem. Mert az történik, hogy sokféle anyag egyszerre csak összeáll, és szívügyünkké válik. S az ember nem is ugyanabban a világban lakik aszerint, hogy Isten országában él-e vagy nem. Ó, mennyire tévednek a hitetlenek, akik kinevetnek bennünket, és azt hiszik, megfogható kincseket kergetnek, holott ilyenek nincsenek! Mert például ha erre a nyájra áhítoznak, az már a dölyf jele. S a kevélység örömei megfoghatatlanok.
Ugyanez áll azokra is, akik azt hiszik, hogy azzal fedezik fel az én országomat, hogy részeiben szemlélik. ,,Van abban minden - mondják -, birkák, kecskék, árpa, lakások, helyek - mi más kellene még?'' És szegények, mert semmi egyebük sincs. Fáznak. És én rájöttem, hogy ahhoz hasonlatosak, aki holttetemet boncol. ,,És most - magyarázza - világosan bebizonyítom, mi az élet: nem egyéb, mint egy halom csont, vér, izom, zsiger.'' Holott az élet az a csillogás volt a szemben, amelyet többé nem olvashatunk ki hamvából. Holott az én földem egészen más valami, mint ezek a birkák, mezők, házak és hegységek, az én földem az, ami mindezek felett van, ami összeköti őket. A szeretetem hona. És ha ezt tudják, akkor boldogok, mert az én házamban laknak.
És a hagyományos rend ugyanazt jelenti az időben, amit a ház a térben. Mert jó dolog az, hogy a múló időt ne úgy fogjuk fel, mint ami koptat és elveszejt, ne egy marék homokot lássunk benne, hanem valamit, amiben kiteljesedünk. Jó dolog az, ha az idő építő munkává válik. Így ünnepről ünnepre, születésnapról születésnapra, szüretről szüretre megyek, mint gyermekkoromban a tanácsteremből a pihenőházba atyám palotájának falai között, ahol minden lépésnek értelme volt.
Elfogadtattam törvényemet, mert a törvény olyan, mint a falak formája és a házam elrendezése. A balga így szólt hozzám: ,,Szabadíts meg bennünket törvényed béklyójától, s akkor nagyobbak leszünk.'' Én azonban tudtam, hogy ebben az esetben először is egy ismerős arcot veszítenénk el, s aztán, mivel már nem szeretnék ezt az arcot, önmagukra sem ismernének rá. Ezért elhatároztam, hogy akaratuk ellenére gazdagabbá teszem őket szeretetükkel. Mert hogy kényelmesebben mozoghassanak benne, azt ajánlották, romboljam le atyám palotájának falait, ahol minden lépésemnek értelme volt.
Hatalmas épület volt ez: egyik szárnyában az asszonyok laktak, s ott volt az elrejtett kert, benne a daloló szökőkút. (És én megparancsoltam, hogy minden háznak szíve legye, ahol közeledni lehessen valamihez, meg távolodni is tőle. Hogy be és ki lehessen járni. Különben, az ember nincs többé sehol. Már pedig nem szabadság az, ha nem vagyunk.) Voltak benne csűrök és istállók is. Megtörtént, hogy a csűrök kiürültek, s az istállók üresen tátongtak. De atyám nem engedte, hogy az egyiket a másik helyett használják. ,,A csűr - mondotta - elsősorban csűr, és nem lakásod a ház, ha nem tudod, hol vagy. Nem fontos - fűzte hozzá - van-e, vagy nincs belőle hasznod. Az ember nem olyan, mint a hízóba fogott állat, a szeretet fontosabb számára a hasznosságnál. Az ember nem szerethet egy olyan házat, amelyiknek nincs arca, s ahol a lépéseknek nincs értelmük.''
Volt benne egy terem, ezt kizárólag a követségeknek tartották fenn, s csak azokon a napokon tárták ki az ablakait, hogy besüssön rajtuk a nap, amikor porfelhő kavargott a közelgő lovasok nyomában, s a látóhatáron feltűntek nagy zászlaik, mintha tengeri szél lobogtatta volna őket. Jelentéktelen, apró fejedelmek látogatásakor ez a terem üresen maradt. Volt aztán egy olyan, amelyikben törvényt ültek, meg egy másik, ahol a halottakat terítették ki. És volt végül egy üres szoba, amelynek rendeltetését soha senki nem tudta meg - talán nem is volt neki, hacsak az nem, hogy megtanítson a titok értelmére, és arra, hogy mindent soha nem érthet meg elménk.
És a rabszolgák, akik terhüket cipelve szaladgáltak a folyosókon, miközben nehéz kárpitokat húzat széjjel, amelyek valósággal ráomlottak a vállukra. Lépcsőkön mentek föl, ajtókat nyitogattak, más lépcsőkön újra lementek, és aszerint, hogy közelebb vagy távolabb voltak a központi szökőkúttól, egyre halkabban beszélgettek, míg végül valósággal árnyakká váltak, nyugtalanok lettek, amikor az asszonyok házának a közelébe értek, mert azoknak a megpillantsa, még ha véletlenül történik is, az életükbe került volna. És az asszonyok: nyugodtak, gőgösek vagy lopva osonók, kiki a házban elfoglalt helyének megfelelően.
Hallom a balga beszédét: ,,Mennyi elfecsérelt hely, mennyi kiaknázatlan gazdagság, mennyi, nemtörődömség miatt kárba veszett kényelem! Le kell rombolni ezeket a haszontalan falakat, el kell egyengetni ezeket a kis lépcsőket, amelyek csak a járást nehezítik. És akkor szabad lesz az ember.'' De én ezt válaszolom neki: ,,Akkor az emberek vásári állattá lesznek, és az unalomtól való félelmükben ostoba játékokat találnak ki, amelyeket szintén szabályok irányítanak, csakhogy ezekben a szabályokban nem lesz semmi nagyság. Mert a palota költemények születését teszi lehetővé. Ám miféle költeményt lehetne írni az általuk játszott bárgyú kockajátékról? Talán még sokáig élnek majd e falak árnyékából, mert e költemények tovább éltetik emléküket a lelkükben, míg egyszer aztán maga az árnyék is elhalványul, s többé nem fogják megérteni őket.''
És akkor már minek örvendeznének? Ez történik azzal, aki naptalan hétben ünneptelen évben botorkál, és már nem visel arcot. Ez történik a társadalmi rangsort nem ismerő emberrel, aki irigykedik szomszédjára, ha az valamiben meghaladja őt, és minden áron a maga mértékére igyekszik leszállítani. Ugyan miféle örömöt találnak maguknak abban a mozdulatlan pocsolyában, amelyet alkotnak?
Én újra teremtem az erőtereket. Völgyzáró gátakat építek a hegyekben, hogy felfogják a vizeket. Vállalom az igazságtalanságot, és szembeszállok a természetes hajlamokkal. Visszaállítom a társadalmi rangsort ott ahol az emberek úgy gyűltek össze mint a vizek, miután elvegyültek egymással a pocsolyában. Felajzom az íjakat. A ma igazságtalanságából teremtem meg a holnap jogrendjét. Újra irányelveket szabok ott, ahol ki-ki letelepszik, ahol éppen van, és aztán boldogságnak nevezi ezt a poshadást. Megvetem jogrendjük poshadó vizeit, és felszabadítom azt, akit egy szép igazságtalanság emberré tett. Így teszem nemesebbé országomat.
Mert ismerem az okoskodásukat. Csodálták az atyám formálta embert. ,,Hogyan merészel valaki - gondolták magukban - egy ilyen tökéletesre sikerült embert zaklatni?'' Aztán annak az embernek a nevében, aki éppen a kényszernek köszönhette emberségét, lerázták magukról ezt a kényszert. És amíg élt a szívekben, még hatott egy darabig. Aztán, lassanként mindenki elfeledkezett róla. És akit meg akartak menteni, meghalt.
Ezért gyűlölöm a gúnyolódást is. A gúnyolódás nem férfiak dolga, hanem a lusták találmánya. Mert a lusta így szól hozzájuk: ,,Ami nálatok szokás, máshol nem az. Akkor hát miért nem változtattok rajta?'' De ugyanúgy ezt is mondhatta volna: ,,Ki kényszerít rá benneteket, hogy a learatott termést csűrbe hordjátok, a nyájat akolba hajtsátok?'' De maga esik szavai csapdájába, mert nem tudja, amit a szavak képesek kifejezni. Nem tudja, hogy az emberek házban laknak.
És áldozatai, akik nem képesek e házat felismerni, nekilátnak, és bontani kezdik. Az emberek így herdálják el legértékesebbjüket: a dolgok értelmét. És az ünnepnapokon roppant büszkék rá, hogy nem engednek a szokásoknak, hogy elárulják hagyományaikat, és ellenségüket ünneplik. Persze, szentségtörő viselkedésük közben éreznek valami belső felindulást. Amíg tart a szentségtörő aktus. Amíg olyasmi ellen ágálunk, ami még nyomja őket. És abból élnek, hogy még lélegzik az ellenségük. A törvények árnyéka még eléggé feszélyezi őket ahhoz, hogy haragjuk a törvényre. Ám hamarosan elhalványul maga az árnyék is. És akkor már semmit sem éreznek, mert a győzelem íze is elmúlik szájukból. És unatkoznak. a palotát köztérré változtatták, de amikor elkopott az az öröm, amit afelett éreznek, hogy hetvenkedő pökhendiséggel térülnek-fordulnak a téren, egyszerre csak azt sem tudják, mit keresnek ebben a zsibvásárban. És homályos szándékok ébrednek bennük, hogy újjáépítsék azt az ezerajtajú házat, amelyben a kárpitok a vállukra omlanak, és az előszobákban meglassul a lépés. És egy olyan titkos szobáról álmodoznak, amelyiktől titokzatossá válnék az egész ház. És anélkül, hogy sejtelmük lenne róla, atyám elfelejtett palotáját siratják, amelyben minden lépésnek értelme volt.
Mivel én ezt jól megértettem, önkényemet szegeztem szembe a dolgok e lassú szétmállásával, és nem hallgatok azokra, akik természetes lejtőkre hivatkoznak. Mert nagyon jól tudom, hogy a természetes lejtők dagasztják fel a pocsolyákat a havasok vizével, gyalulják le a hegyek egyenetlenségeit, és törik meg a folyam hömpölygését, amikor ezer meg ezer egymásra torlódó törvénnyel szétterül a tengerben. Mert nagyon jól tudom, hogy a természetes lejtők - hajlamaik - okozzák, hogy a hatalom szétaprózódik és az emberek egyformává válnak. Én azonban kormányzok és válogatok. Jól tudva, hogy a cédrus is diadalmaskodik az idő ostromán, holott el kellene benne porladnia, mégis évről évre építi, éppen a húzó erő ellenében, büszke lombtemplomát. Én az élet vagyok, és szervezek. Építem a jégmezőket a pocsolyák érdekei ellen. És nem törődöm vele, hogy a békák igazságtalanságról brekegnek! Újra fegyvert adok az ember kezébe, hogy legyen.
Ezért nem hederítek a hülye fecsegőre, aki azt veti szemére a pálmafáknak, hogy nem cédrus, a cédrusnak, hogy nem pálmafa, és összevissza olvasva jó és rossz könyveket, a káosz felé halad. Persze, jól tudom, a fecsegőnek igaza van a maga képtelen tudományában, mert az életen kívül cédrus és pálmafa egy volna, és porrá omlana szét. Ám az élet szembeszáll a rendetlenséggel és a természetes hajlamokkal. Az élet a porból támaszt cédrust.
Az én parancsaim igazsága az az ember, aki majd belőlük születik. Országom szokásainak, törvényeinek és nyelvének jelentését nem önmagukban keresem. Nagyon is jól tudom, hogy amikor követ rakunk egymásra csendet alkotunk, Csendet, ami nem volt beírva a kövekbe. Nagyon is jól tudom, hogy terhekkel és szemkötőkkel a szeretetbe öntünk életet. Nagyon is jól tudom, hogy aki feldarabolta a hullát, megmérte csontjait és zsigereit, nem tud semmit. Mert csont és zsigerek maguknak semmire sem szolgálnak, akárcsak a tinta vagy a papírmassza, amiből a könyv lesz. Egyedül az a bölcsesség számít, amit a könyv nyújt, az pedig egészen más természetű.
És nem vagyok hajlandó vitatkozni, mert itt nincs semmi, amit be lehetne bizonyítani. Népem nyelve, én meg foglak menteni a pusztulástól. Eszembe jut az a hitetlen, aki eljött atyámhoz:
,,Te azt parancsolod, hogy országodban tizenhárom szemű olvasóval imádkozzanak. Mit számít tizenhárom olvasószem - mondta -, nem ugyanannyit ér-e az esti ájtatosság, ha megváltoztatod a számukat?''
És szellemes fejtegetésekkel érvelt amellett, hogy az emberek tizenkét szemű olvasóval imádkozzanak. Én gyermek voltam, akit elbűvölt az okfejtés ügyessége, s kérdőn vizsgálgattam atyámat, nem bízva benne, hogy válasza valami ragyogó lesz, oly megkapónak éreztem a felhozott érveket.
,,Magyarázd meg - folytatta a másik -, mennyivel nyom többet a latba a tizenhárom szemű olvasó...''
,,A tizenhárom szemű olvasó - válaszolta neki atyám - annyit nyom, mint azok a fejek együtt, amelyeket én már levágtam az ő nevében...''
Isten pedig megvilágosította a hitetlent, aki megtért.
Emberek otthona, ugyan ki alapozna téged az okoskodásra? Ki lenne képes a logika szerint felépíteni téged? Te létezel, és nem létezel. Te vagy, és nem vagy. Egymástól idegen anyagokból készültél, de még ki kell találnunk ahhoz, hogy felfedezzünk. Akárcsak az, aki lerombolta házát, azt képzelve, hogy ismeri, s aztán nincs többé egyebe, mint egy rakás köve, téglája és cserepe: az sem leli többé azt az enyhet, csendet és meghittséget, amelyet nyújtottak neki, és nem tudja mit várjon most ettől a halom téglától, kőtől és cseréptől, mert hiányzik belőlük az a lelemény, amely törvényt szab nekik, az építő lelke és szíve. Mert a kőből hiányzik az ember lelke és szíve.
Mivel azonban okoskodni csak a tégláról, kőről és cserépről lehet, nem pedig a nekik törvényt szabó és őket hatalmukkal csendben megváltoztató szívről és lélekről, s mivel a lélekre és szívre nem érvényesek a logika szabályai meg a számok törvényei, azért én lépek közbe az én önkényes döntésemmel. Én, az építő. Én, akinek van lelke és szíve. Én, aki egyedül rendelkezem azzal a hatalommal, hogy csendre tudjam változtatni a követ. Jövök, és azt a masszát, amelyik csak anyag, arra a teremtő képre gyúrom, amely egyedül Istentől, a logika útjain kívül jön hozzám. Kultúrámat építem, és csak az a forma tetszik nekem, amelyet majd magára ölt, ahogyan mások is úgy építik a költeményüket, hajlítják a mondatokat, és változtatják a szót, hogy eközben nem kényszerülnek igazodni sem a mondat lejtésé, sem az értelem megváltoztatását, mert csak a forma tetszik nekik, amilyenre majd sikerül, s amelyet a szívük sugall nekik.
Mert én vagyok a főnök. És én írom a törvényeket, én alapítom az ünnepeket, és rendelem el az áldozatokat, és alattvalóim birtokaiból, kecskéiből, házaiból, hegyeiből olyanra építem ezt a kultúrát, mint atyám palotája, amelyben minden lépésnek értelme van.
Mert nélkülem ugyan mi egyebet csináltak volna ebből a rakás kőből, jobbra-balra hányva-tologatva őket, mint egy még ennél is rosszabbul elrendezett másik rakás követ? Én kormányozok és döntök. És egyedül kormányozok. És látod, most ezért imádkozhatnak ebben a csendben és magányban, amelyet az én köveimnek köszönhetnek. Az én szívem képének hasonlatosságára elrendezett köveknek.
Én vagyok a főnök. Én vagyok az úr. Én vagyok a felelős. És megkövetelem az emberektől, hogy segítsenek nekem. Mert jól megértettem, hogy nem az a vezér, aki megmenti a többieket, hanem az, aki ráveszi őket, hogy mentsék meg őt. Mert én általam, a bennem élő kép által alapozódik meg az az egység, amelyet egyedül én teremtettem kecskéimből, birkáimból, házaimból, hegyeimből, és amelyet most úgy szeretnek, ahogyan egy ifjú istennőt szeretnének, aki enyhet ígérő karjait kitárva jönne feléjük a napon, s akit eleinte fel sem ismertek. Lám, most már szeretik azt a házat, amelyet én találtam ki, az én kedvem szerint. És rajta keresztül engem is szeretnek, a ház építőjét. Mint ahogyan az az ember, aki szeret egy szobrot, nem az anyagot, nem a téglát vagy a bronzot, hanem a szobrász stílusát, keze nyomát szereti. Én népem gyermekeit a házukhoz kötöm, hogy fel tudják ismerni. De majd csak akkor ismerik fel, miután vérükkel táplálták. És áldozataikkal ékesítették. Ez a ház mindenüket, a vérüket, a húsukat fogja tőlük követelni, mert őket magukat jelenti. És akkor többé semmi mással nem tévesztik össze ezt az arcot formázó isteni építményt. Akkor majd szeretet ébred bennük iránta. És estéik átforrósodnak tőle. És mihelyt fiaik kinyitják a szemüket és a fülüket, az apáknak az lesz az első gondjuk, hogy felfedeztessék velük, azért hogy ne vesszen bele a dolgok összevisszaságába.
Ha az én házamat elég tágasra tudtam építeni, hogy értelmet adjon mindennek, még a csillagoknak is, akkor, midőn néha éjszaka kilépnek házuk küszöbére, és felnéznek az égre, hálát fognak adni Istennek, hogy ilyen jól irányítja ezeket a hajókat. És ha elég tartósra építem ahhoz, hogy az élet a haladásában is magába tudja fogadni, akkor úgy mennek majd ünnepről ünnepre, mint az egyik csarnokból a másikba, mert tudni fogják, hová mennek, és az élet sokszínűségén keresztül Isten arcára ismernek rá.
Citadella! Ezért úgy építettelek, mint egy hajót. Deszkáidat összeszögeztem, vitorlákkal, csigákkal szereltelek fel, aztán nekieresztettelek az időnek, amely ezentúl nem más, mint merő kedvező szél.
Hajó vagy, amely nélkül az emberek eltévesztenék az örökkévalóság útját!
De én ismerem a hajóra leselkedő veszedelmeket. Ide-oda hányja a kívül tomboló sötét tenger. És nem hagynak neki nyugtot a többi lehetséges elképzelések. Mert mindig le lehet rombolni a templomot, mindig szét lehet szedni a köveit, hogy másikat építsünk belőle. de a másik sem igazabb, hamisabb, igazságosabb vagy igazságtalanabb. És senki sem fogja érezni milyen szerencsétlenség érte, mert a csend minősége nincs beleírva a halom kőbe.
Ezért kívánom, hogy szilárdra építsék a hajó bordázatát. hogy nemzedékről nemzedékre továbbszármaztathassák, mert nem teszem szebbé a templomot azzal, ha minden pillanatban újra kezdem építeni.
Ezért kívánom, hogy szilárdan megtámogassák a hajó bordázatát. Ember-építés. Mert a hajó körül leselkedik a vak, még formát nem nyert és hatalmas természet. És aki megfeledkezik a tenger hatalmáról, az annak a veszélynek teszi ki magát, hogy eltúlozza a pihenést.
Az emberek azt hiszik, hogy a nekik adott ház önmagában végleges. Mert annyira erőssé lesz a bizonyosság, ha egyszer felmutatják, Aki hajón lakik, már nem is látja a tengert. Vagy ha észreveszi is, nem egyéb számára, mint a hajó dísze. Ilyen ereje van az emberi észnek. Azt képzelte a tengerről, hogy a hajó hordozására való.
De téved. Az egyik szobrász egy emberi arcot mutatott nekik a kövön keresztül. De egy másik egészen más arcot tárt volna elébük. És te magad láttad a csillagképek esetében: az ott például egy hattyú. De egy másik ember talán éppen fekvő asszonyt fedeztetett volna fel benne veled. Csakhogy elkésett vele. Mi már soha többé nem szabadulunk a hattyútól. A kitalált hattyú hatalmába kerített bennünket.
Mivel azonban tévedésből abszolútnak hisszük, eszünkbe se jut immár, hogy védelmezzük. Én azonban jól tudom, melyik oldalról fenyeget engem a balga. Meg a kókler. Aki könnyed ujjaival formál arcokat. Akik belemennek a játékba, elvesztik érzéküket az iránt, ami az övék. Ezért fogatom el és négyeltetem fel őket. De, persze, nem törvénymagyarázóim miatt, akik bebizonyítják előttem, hogy helytelenül cselekedtek. Mert egyáltalán nem cselekedtek helytelenül. Ám igazuk sincsen, s ezért nem tűröm, hogy értelmesebbnek, igazságosabbnak higgyék magukat, mint az én jogászaim. És téved, ha azt hiszi, hogy igaza van. Mert ő is abszolút valóságként tárja elém a kezei alól kikerült tiszavirág életű és csillogó új alkotásait. holott hiányzik belőlük a súly, az idő. a vallások ősi lánca. Szerkezetük még nem alakult ki. Az enyém viszont volt. Tehát ezért ítélem én el a kóklert, és mentem meg így népemet a megrothadástól.
Mert aki már nem figyel oda, és megfeledkezik róla, hogy hajón lakik, eleve szinte védtelen, és nemsokára látni fogja, hogyan támad fel körülötte a tenger, s mossa el hullámaival balga játékait.
Mert birodalmamról ez a kép tárult elém egy alkalommal, amikor zarándokúton népem néhány gyermekével a nyílt tengeren hajóztunk.
Egyszóval a nyílt vizeken hajóztunk, s társaim a fedélzet rabjai voltak. Időnként csendben sétálgattam közöttük. Étellel megrakott tálaik körül guggolva, gyermekeiket szoptatva, vagy pedig olvasóik szemeit pergetve egészen a hajó lakosaivá váltak. A hajó már lakássá lett.
Egy éjszaka azonban feltámadtak az elemek. És amikor szeretetem csendjében eljöttem meglátogatni embereimet, azt láttam, hogy semmi sem változott. Csiszolgatták gyűrűiket, fontak vagy halkan beszélgettek, fáradhatatlanul szövögetve azt az emberi közösséget, azt a kapcsolathálót, amelynek következtében az, aki meghal, mindegyikükből kitép valamit. És hallgattam beszélgetésüket szeretetem csendjében, oda sem figyelve szavaik értelmére, konyhai gondjaikra, betegségük történetére, mert tudtam, hogy a dolgok értelme nem a tárgyakban van, hanem az emberek cselekvésében. Az egyik például most éppen komolykodón mosolygott, s ezzel önmagát ajándékozta oda... a másik meg gondterhelt volt, s maga sem tudta, hogy azért-e, mert félt Istentől, vagy mert nem érzi Istent maga mellett. Így figyeltem őket szeretetem csendjében.
Eközben a tenger súlyos válla, amelyet eddig szinte nem is éreztek, mindnyájunkat hatalmába ejtette lassú. szörnyű vonaglásával. A habok egy-egy feltorlódása alkalmával valósággal minden a semmilétben lebegett. Ilyenkor úgy reszketett az egész hajó, mintha eresztékei szétroppanván darabjaira hullott volna szét, s ilyenkor, amíg a valóságoknak ez az egybeolvadása meg nem szűnt, félbeszakadt az imádság, a beszélgetés, a gyermekek szoptatása és a színezüst tárgy cizellálása. De minden ilyen esetben valami egyszeri, villámcsapásszerű, kemény recsegés szaladt végig a deszkákon az egyik oldalról a másikra. A hajó szinte önmagába zuhant vissza, teljes súlyával ránehezedve szakadni késszülő gerendáira, okádásra kényszerítve a padlóhoz lapított utasokat.
Az olajlámpák ökrendeztető himbálózása közben úgy szorultak egymáshoz az utasok, mint egy összedőlni kész istállóban.
Attól tartva, hogy kétségbeesnek, ezt üzentem nekik:
,,Közületek azok, akik ezüstmívesek, készítsenek nekem egy karcsú, cizellált vizeskancsót. Akik társaik ételét készítik, lássanak buzgóbban munkájukhoz. A jó erőben lévők ápolják a betegeket. Akik pedig imádkoznak, merüljenek még jobban bele az imádságba...''
Ahhoz pedig, akit sápadtan, egy gerendához támaszkodva találtam, amint a vastag hajódeszkákon át a tenger tilos énekét hallgatta, így szóltam:
,,Menj le a hajófenékbe, és számold meg nekem az elhullott birkákat. Mert előfordul, hogy félelmükben agyonnyomják egymást.''
Az pedig így válaszolt:
- Isten dagasztja a tengert. El vagyunk veszve. Hallom, hogyan recsegnek a hajó főbordái... Pedig nem volna szabad észrevétetni magukat, mert ők a keret és a váz. Akárcsak annak a földnek a képalapzata, amelyre házainkat bízzuk, meg az olajfák hosszú sorát, meg az alkonyat idején Isten füvét lassan legelő, gyapjat adó birkák zsengéjét. Jó dolog az olajfákkal. a birkákkal meg az étellel és a szerelemmel foglalatoskodni a házban. De rossz dolog, amikor maga a ház, életünk kerete gyötör bennünket. Amikor újra munkát ad az, ami már elkészült. Lám, itt is egyszerre szót kér az aminek hallgatás a dolga. Mi lesz belőlünk, ha a hegyek összevissza beszélnek? Én hallottam dadogásukat, és soha nem tudnám elfelejteni...
- Miféle dadogást hallottál? - kérdeztem tőle.
- Uram, valaha egy olyan faluban laktam, amelyiket biztonságot sugalló domb hátára építettek, gondosan elhelyezve a tájban és a föléje boruló ég alatt; egy olyan faluban, amelyet arra rendeltek, hogy maradandó legyen, és az is volt. lépteink csodálatosan fényesre koptatták kútjaink kőkáváját, küszöbeink kövét, forrásaink ívelt kőgátját.
De mi történt? Egy éjszaka felébredt valami a domb kőgyomrában. Megértettük, hogy lábaink alatt élni és formálódni kezd a föld. Ami már kész volt, megint készülő munkává változott. Megrémültünk. Nem annyira magunkat, mint inkább erőfeszítéseink gyümölcsét féltettük. Azt, amire életünk folyamán elcseréltük magunkat. Én például vésnök voltam, és azt a nagy ezüstkancsót féltettem, amelyen már két éve dolgoztam. Amelyért két esztendei virrasztást adtam cserébe. A másik finom gyapjú szőnyegeit féltette, amelyeket szőni boldogság volt számára. Minden nap kigöngyölgette őket a napon. Büszke volt rá, hogy összeaszott testéből valamit elcserélt ezért a hullámért, amely először mélynek látszott. A harmadik saját kezével ültetett olajfáiért reszketett. És állítom, hogy egyikünk sem a haláltól rettegett, hanem mindnyájan ostoba, apró tárgyakért reszkettünk. Felfedeztük, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha lassacskán elcseréli valamire az ember. A kertész halála mit sem árt a fának. De ha a fát fenyegeted, akkor kétszeresen hal meg a kertész. És volt közöttünk egy öreg mesemondó, ismerte a sivatag legszebb regéit. És maga is szépített rajtuk. De egyedül ő tudta őket, mert nem volt fia. Aztán, mikor megcsuszamlott a föld, nyomorúságos kis mesékért reszketett, amelyeket soha többé nem mesél tovább senki. A föld azonban tovább élt és gyúródott, hatalmas sárga áradat kezdett hol dagadozni, hol elapadni. Dehát mit adjon magából cserébe az ember azért, hogy szebbé tegyen egy lassan torlódó, mindent elseprő hullámzó áradatot? Mit lehet építeni egy ilyen földmozgásra?
A nyomás alatt lassan forogni kezdtek a házak, s egy szinte nem is látható csavarodástól valósággal szétrobbantak a gerendák, mint megannyi puskaporos hordó. Másutt meg a falak kezdtek remegni- rengeni, s aztán hirtelen leomlottak. És azok, akik mindezt túlélték közülünk, elvesztették jelentésüket. A mesemondót kivéve, aki eszét vesztette, és csak énekelt.
Hová viszel bennünket? Ez a hajó el fog süllyedni erőfeszítéseink minden gyümölcsével együtt. Érzem, hogy kívül hiába folyik az idő. Érzem az idő folyását. Nem így kell neki folynia, tapintatosan, hanem keményre edzve, érlelve, öregbítve. Lassan kell elkészítenie művét. Most azonban mit edz majd keményre olyat, ami belőlünk származik és ami megmarad?
Elmentem hát népem közé, miközben azon a cserén járt az eszem, amelyik nem lehetséges, ha semmi nem marad állandó nemzedékeken át, meg azon az időn amelyik akkor majd oly haszontalanul pereg le, mint a homokóra. És elgondolkoztam: ez a ház nem elég tágas, a mű pedig, amelyre elcserélődik, még mindig nem elég tartós. És a fáraók jutottak eszembe: hatalmas, elpusztíthatatlan, zömök mauzóleumokat építettek maguknak, amelyek éleikkel szelik az őket észrevétlenül szétporlasztó idők óceánját. És elgondolkoztam a karavánok járta nagy, szűzi homokpusztaságokon, amelyekből itt-ott még előbukkan egy hajdan volt templom, már félig elsüllyedve, mintha a láthatatlan kék vihar tépte volna le vitorláit félig-meddig még dacolva a habokkal, de már pusztulásra ítélve. És elgondolkoztam: nem eléggé időálló ez a templom, hiába gyűjtötte magába hosszú emberéletekbe került aranyos díszeinek és értékes tárgyainak sokaságát, számtalan nemzedék mézét, a zománcozott aranyokat, az aranyfüstös kegytárgyakat, amelyekre öreg kézművesek cserélték el lassan az életüket, a brokát terítőket, amelyeken egy hosszú életen át vakoskodott és vakult meg végül annyi öregasszony, hogy aztán összeaszva, köhécselve, a halál szelétől már megérintve ezt a királyi uszályt hagyják hátra maguk után. Ezt a kitáruló rétet. És azok, akik ma megpillantják, elmerengenek rajta: ,,Milyen szép ez a hímzés! Milyen szép...'' S ilyenkor ráeszmélnek, hogy ezek az öregasszonyok, mint megannyi selyembogár, átalakulásuk közben fonták a selymüket. S közben sejtelmük sem volt mesés szépségükről.
De meg kell építenünk a nagy ládát, amely befogadja azt, ami fennmarad belőlük. És a kocsit is, amelyik tovább vigye. Mert én mindenekelőtt azt tartom becsben, ami tovább tart, mint az emberek. S ilyenformán megőrzöm a pusztulástól cseréik értelmét. És megalkotom a nagy tabernákulumot, amelyre létük értelmét bízzák.
Így lelem meg újra a sivatag e lassú hajóit, amelyek még mindig folytatják utazásukat. És megtudtam azt, ami a lényeges: vagyis hogy először a hajót kell megépíteni, a karavánt kell felszerszámozni, a templomot felépíteni, amely tovább marad fenn, mint az emberek. Akik most már örömmel cserélik el magukat a náluk értékesebbre. És festők, szobrászok, vésnökök, cizelláló művészek születnek. De ne remélj semmit attól, aki a saját életéért, nem pedig az öröklétéért dolgozik. Mert akkor nagyon hasztalanul tanítanám az embereket építészetre és az építészet szabályaira. Ha azért építenek maguknak, házakat, hogy benne éljenek, ugyan mi haszna lenne, ha ezekért a házakért adnák cserébe az életüket? Hiszen a ház csak az életüket szolgálja, semmi egyebet. Ők meg hasznosnak nevezik ezt a házat, és nem önmagában, hanem csupán kényelem szempontjából értékelik. A ház szolgálja őket, ők meg csak azzal törődnek, hogy gazdagodjanak benne. De végül koldusszegényen halnak meg, mert nem hagynak magukból hátra a kőhajó védelmére bízva sem hímzett terítőt, sem aranyozott templomi holmit. Ők, akiktől azt kérték, hogy adják magukat cserébe, azt akarták, hogy őket szolgálják ki. Aztán, amikor távoznak, mi marad utánuk? A semmi.
Népem gyermekei között sétálva, az este védőkarjai között, amikor minden feloldódik, így merengtem rajtuk, amint szorgos méhmunkájuk végeztével ott üldögéltek szerény boltjaik küszöbén, elnyűtt ruháikba burkolózva: de nem annyira ők érdekeltek, mint inkább annak a mézeskalácsnak a tökéletessége, amelyen egész nap dolgoztak. Az egyik előtt, aki vak volt, s ráadásul még a fél lába is hiányzott, elgondolkoztam. Vénember, közel a halálhoz; valahányszor megmozdult, úgy nyikorgott-recsegett, mint valami öreg bútordarab; lassan válaszolgatott, mert nagy volt éveinek a száma, és szavai sem csengtek már tisztán. De mihelyt cseréje tárgyára terelődött a szó, egyre jobban ragyogott, egyre világosabb és érthetőbb lett. Mert reszkető kezeivel hozzátette szavaihoz egyre finomabb elixírré vált munkáját is. S ettől, ilyen csodálatos módon kiszabadulva összeaszott öreg testéből, egyre boldogabb, egyre támadhatatlanabb lett. Egyre elpusztíthatatlanabb. S bár félig halott volt már, erről mit sem sejtett, hiszen keze tele volt csillagokkal...
Így dolgoztak egész életükben egy olyan gazdagságért, amelyet nem használtak, mindenestül elcserélve magukat a nem romlandó hímzett terítőre... miközben munkájuknak csupán töredékét fordították a mindennapi élet dolgaira, a többit pedig teljes egészében a cizellálásra, a fém haszontalan minőségére, a rajz tökéletességére, a hajlat lágyságára, ami mind nem szolgál semmire, csupán arra, hogy megkapják érte a csere ellenértékét, ami tovább él, mint a test.
Így járok én esténként lassú léptekkel népem között, szeretetem hallgatásába zárva őt. És csupán azok nyugtalanítanak, akik hiú fénnyel égnek: a költemények szeretetével teli költő, aki azonban sohasem írja meg a maga versét, a szerelembe szerelmes nő, aki nem tud választani, tehát nem képes lenni, megannyi szorongó fény, én pedig tudom, hogy kigyógyítanám őket szorongásukból, ha lehetővé tenném számukra ezt az áldozatot, választást és a világtól való elfordulást kívánó maguk odaajándékozását. Mert a virág mindenekfelett a többi virág megtagadása. De csupán ezzel a feltétellel szép. Ugyanez áll a csere tárgyára is. Az a balga tehát, aki szemrehányást tesz ennek az öregasszonynak hímzése miatt, azzal a kifogással, hogy szőhetett volna helyette valami mást, többre becsüli a semmit az alkotásnál. Így járok közöttük, és érzem, hogyan száll fel az imádság a tábor illatain, ahol minden csendben, lassan érlelődik és alakul, szinte anélkül, hogy törődnének vele az emberek. Ahhoz, hogy legyen, előbb áznia kell az időben a gyümölcsnek, a hímzésnek vagy a virágnak.
És hosszú sétáim alatt jól megértettem, hogy az én birodalmam kultúrája nem az ételek, hanem a követelmények minőségétől, meg a buzgalomtól függ. Nem birtoklás, hanem adás. Kulturált ember mindenekelőtt az a kézműves, akiről itt szólok, aki munkája tárgyában újrateremti önmagát, és ennek fejében örökéletű lesz, nem fél többé a haláltól. Kulturált az is, aki harcol, és az országért adja magát cserébe. Ellenben emennek semmi haszna belőle, hogy kalmároktól vásárolt fényűző portékákkal veszi magát körül, és szemét csak tökéletes műalkotásokon legelteti, ha előzőleg ő maga semmit sem alkotott. Ismerem én azokat az elkorcsosult fajokat, amelyek már nem írják a verseiket, csak olvassák őket, nem művelik többé a földjüket, hanem kizárólag rabszolgákra bízzák magukat. Teremtő nyomorúságukban Dél homoksivatagjai ellenük szülik szüntelenül az életerős törzseket, amelyek egy napon feltámadnak és elindulnak holt gazdagságuk meghódítására. Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben. Az idő úgy folyik el számukra, mit a marék homok, és megfeledkezik róluk. Ugyan mit adhatok át nevükben Istennek?
Így ismertem meg nyomorúságukat, amikor a víztároló megrepedt, mielőtt megtelt volna. Mert az apák halála, akik magukat mindenestől elcserélve földdé lettek, nem is halál, hanem csoda, és csupán e csoda haszontalanná vált eszközét temetjük el. Láttam népeim halál fenyegette gyermekeit, akik szótlanul fogytak ki a lélegzetből, félig lehunyt szemmel, de hatalmas pilláik alatt még egy apró, pislogó parázzsal. Mert előfordul, hogy Isten, miként az arató, a virágot is lekaszálja az érett árpával együtt. Aztán, amikor betakarítja a dús kalászú kévét, ott találja közte ezt a haszontalan, fényűző tárgyat is.
,,Ibrahim fia halálán van'' - mondogatták. Én pedig lassú léptekkel, senkitől sem felismerve, elmentem Ibrahim házába, tudván, hogy a nyelv illúzióin keresztül is meg lehet valakit érteni, ha az ember a szeretet hallgatásába zárkózik. Nem is vetettek rám ügyet, annyira el voltak foglalva azzal, hogy figyeljék haldoklását.
A házban mindenki suttogva beszélt, papucsukat csusszantva úgy lépdeltek, mintha valaki nagyon félne odabenn, s a legcsekélyebb kivehető neszre is elszaladna. Nem merték se nyitni, se zárni az ajtókat, mintha híg olaj felett reszketve égő láng pislogott volna odabenn. Mikor megpillantottam, kurta lélegzetéből, ökölbe szorított apró ökléből, abból, ahogy görcsösen igyekezett követni láza vágtatását, konokul lezárt, látni nem akaró szeméből megértettem, hogy menekült. És láttam őket körülötte, amint csitítgatták, ahogyan a fiatal vadállatokat szokták szelídítgetni. Szinte reszketve nyújtották feléje a tejesbögrét. Hátha mégiscsak megkívánja a tejet, megáll jó illatára, talán iszik is belőle. S akkor majd szólni lehet hozzá, mint a gazellához, amelyik tenyérből eszik. De ő rendkívül komoly és érzéketlen maradt. Nem tej kellett neki. Erre az öregasszonyok halkan, oly halkan, mint amikor a gerléhez beszélnek, csendesen egy dalba fogtak, amelyet valaha szeretett - a forrás vizében fürdő kilenc csillagról szólt -, azonban nagyon távol lehetett már, mert nem hallotta. Még csak hátra se nézett sebes futása közben. Ennyire hűtlenné lett halálában. Ekkor legalább azt a mozdulatot, azt a pillantást koldulták tőle, amelyet az utas vet barátjának anélkül, hogy meglassítaná lépteit... legalább a felismerés jelét. Meg-megfordították ágyában, megtörölgették verejtékében fürdő arcát, erőltették, hogy igyon - mindezt talán csak azért, hogy felébresszék a halálból.
Én pedig magukra hagytam őket, hadd szőjék cseleiket, amelyekkel életben akarják tartani. Ó, együgyű fortélyok, amelyeken még ez a kilenc éves gyermek is átlát! Játékokat adtak a kezébe, hogy a játék boldogító érzésével kötözzék az élethez. De mihelyt túl közel kerültek hozzá, apró keze kérlelhetetlenül ellökte őket magától, azzal a mozdulattal, amellyel a futását akadályozó bozótot hajtja félre a menekülő.
Kiléptem, de aztán visszafordultam a küszöb felé. Csupán a lét egy pillanata volt az egész fény, a város számtalan egyéb arcának egyike. Egy tévedésből szólított gyermek mosolygott vissza, és válaszolt a hívásra. Éppen most fordult be a falnak. Gyermeki jelenlét, múlandóbb immár, mint a tovaröppenő madáré... én pedig hagytam, hadd csituljanak el, hogy megszelídítsék a halálba készülő gyermeket.
Ballagtam a kis utca során. Hallottam az ajtókon át, amint az asszonyok korholták a szolgálólányokat. Rendbe tették a lakást, becsomagoltak az éjszakai utazásra. Nem érdekelt, igazságos vagy igazságtalan-e a korholás. Én csak buzgóságukat hallottam ki belőle. Távolabb, a kútnak dőlve, egy kislány sírdogált, homlokát behajlított karjába rejtve. Gyengéden hajára helyeztem a kezemet, felém fordítottam az arcát, de nem is kérdeztem tőle, mi bántja, hiszen jól tudtam, hogy sejtelme sem lehet róla. Mert a bánat mindig tovaszálló időből születik, amelyik nem hozta meg gyümölcsét. Elfutó napok bánata, az elveszett karkötőé, amelyik elveszett idő, vagy a testvér haláláé, amelyik haszontalanná vált idő. Amikor majd megöregszik ez a lányka, bánata a távozó szeretőé lesz, amely, anélkül hogy sejtené, az elveszett út lesz a valóság, a vízforraló kanna, a jól bezárható ház s a szoptatott gyerekek felé. És az idő egyszerre csak oly haszontalanul fog átfolyni rajta, mint a homokórán.
De íme egy asszony jelent meg a küszöbön, sugárzón, és erősen a szemembe nézett, talán afeletti örömében, hogy gyermeke elaludt, talán az illatozó leves vagy egyszerűen amiatt, hogy valaki hazajött. Meg azért, hogy hirtelen minden ideje az övé. Én pedig elhaladtam a féllábú varga előtt, aki azzal foglalatoskodott, hogy arany filigránokkal díszítette papucsait, és megértettem, bár szinte már hangja sem volt, hogy énekel:
,,Varga, mitől vagy ilyen jókedvű?''
De nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy csak önmagát csapná be, s a megkeresett pénzről vagy a reá váró vacsoráról, pihenésről beszélne. Nem tudta, hogy azért boldog, mert aranypapucsokká lényegült át.
Mert felfedeztem ezt a másik igazságot is. Ami nem más, mint hogy hívságos az otthon ülők önámítása, akik azt hiszik, békén lakozhatnak házukban, holott minden otthont veszedelem fenyeget. Még a templom is, amelyet a hegyre építettél, lassanként úgy elkopott az északi szél erejétől, mint valami elöregedett hajóorr, s már készül elsüllyedni. A homok pedig, amely állandóan ostromolja, lassacskán birtokba veszi. Fundámentomain olyan mozdulatlan, sima sivatagot látsz majd, mint a tenger. És így van ez minden építménnyel, főleg pedig az én oszthatatlan, birkákból, kecskékből, otthonokból és hegyekből összeálló királyi palotámmal, szeretetem e mindennél fontosabb alkotásával, amelyik, ha meghal a király, akiben összegeződik az arculata, ismét hegyekre, kecskékre, lakásokra és birkanyájakra bomlik majd szét. Aztán, a dolgok zavaros összevisszaságába beleveszve, nem lesz többé egyéb, mint szobrászokra váró, összevissza hányt nyersanyag. S jönnek majd a pusztai népek, hogy új arcot adjanak nekik. Jönnek a szívükben hordozott képpel, hogy új értelem szerint rakják össze a könyv régi betűit.
Én is így cselekedtem. Hadjárataim pompás éjszakái, nem tudlak eléggé magasztalni benneteket. Miután a szűz homokra felverettem háromszögletű táboromat, felhágtam egy magaslatra, hogy ott várjam meg az éjszakát, s aztán tekintetemmel felmérve azt a fekete foltot, amelyik alig volt nagyobb, mint egy falu főtere, ahol harcosaimat, hátas állataimat és fegyvereimet helyeztem el, elgondolkoztam esendőségükön. És csakugyan, van-e nyomorúságosabb valami ennél a maroknyi, kék leplei alatt félig mezítelen seregnél, kitéve a fagyos éjszakának, amely már megdermesztette a csillagokat, a szomjúságnak, mert takarékoskodni kellett a tömlők vizével, hiszen kilencnapi járásra volt a kút, meg a homokviharnak, amelyik, ha feltámad, a lázadás erejével tombol, és végül a korbácsütéseknek, amelyektől úgy megpuhul a hús, mint a szotyós gyümölcs? Az ilyen embert már csak elhajítani lehet. Van-e nyomorúságosabb valami, mint ezek a fegyverek acéljától alig valami tartást nyert kékvászon-csomagok, odadobva pőrén e számukra tilalmas térségre?
De mit törődtem ezzel az esendőséggel? Én összefogtam és megvédtem őket a szétszóródástól, a pusztulástól. Azzal, hogy éjszakára kialakítottam az én háromszögletű alakzatomat, elhatároltam a sivatagtól. Táborom úgy zárult önmagára, mint az ökölbe szorított kéz. Láttam, hogy a cédrus is így telepszik meg a kövek között, és védelmezi pusztulástól a koronáját, mert nincsen alvás a cédrus számára sem: éjjel-nappal harcol vastag törzsében, és pusztulása erjedő anyagaiból táplálkozik egy ellenséges világban. A cédrus minden pillanatban építi önmagát. Én is minden pillanatban raktam házam falait, hogy tartós legyen. És ebből az összerakott anyagból, amelyet egy szellőcske is elfújhatott volna, alkottam meg ezt a szögletes kőfundámentomot, amely bevehetetlen volt, mint a bástya, és idővel dacoló, mint a hajó orrtőkéje. És mivel tartottam tőle, hogy táborom elalszik, és mindenről megfeledkezve szétbomlik, őrökkel vettem körül, akiknek megparancsoltam, hogy figyeljék a sivatagból érkező neszeket. S amint a cédrus magába szívja a köveket, hogy cédrussá változtassa őket, az én táborom is a kívülről érkező fenyegetésekből táplálkozott. Áldott legyen az éjszakai csere, áldottak a hallgatag követek, akiknek jöttét senki sem hallotta, csak úgy hirtelen bukkannak fel a tüzek körül, leguggolnak, s hírt mondanak az északon előrenyomulók mozdulatairól, vagy arról, hogy egyes törzsek dél felé vonulnak ellopott tevéik nyomán, vagy arról, hogy amazoknál zendülés készül valakinek a meggyilkolása miatt, meg főleg azoknak a terveiről, akik lepleikbe burkolózva hallgatnak, és a közelgő éjszakán jár az eszük. Meghallgattad őket, a hallgatásukról beszámoló követeket! Áldottak legyenek, akik váratlanul bukkannak fel tábortüzeink körül, de oly gyászos híreket hoznak, hogy a tüzeket azonnal belefullasztják a homokba, s a férfiak puskáikat szorongatva hasra vetik magukat, porból vonva koronát a tábor fölé.
Mert jóformán még le sem száll az éjszaka, máris csodák forrásává válik!
Minden este így merengtem seregemen, amelyet úgy ölelt magába a végtelen tér, mint a tenger a hajót, de amely szorosan együtt maradt, jól tudva, hogy a hajnal ismét érintetlenül találja, tele az ébredés ujjongásával, mint a kakas. Ilyenkor, a hátasállatok felszerszámozása közben, kiáltások hangzanak fel, s úgy recsegnek az üde reggelen, mint a réztrombiták. Ilyenkor a férfiak, a születő világosság italától szinte megrészegülve, kitágult tüdővel szívják a levegőt, és kóstolgatják a nagy térség csípős, fanyar ízeit.
A meghódításra váró oázis felé vezettem őket. Aki nem érti az embereket, még az oázisban is az oázis vallását kereste volna. Ám az odavalósiaknak fogalmuk sincsen az otthonukról. Ezért egy homokba fulladt portyázó csapat kebelében kell rátalálni. Mert én erre a szeretetre oktattam őket.
Így beszéltem hozzájuk: ,,Ott lenn szagos füveket, csacsogó forrásokat találtok, meg hosszú, színes ruhákba burkolózó asszonyokat, akik rémülten menekülnek majd előletek, mint a fürge szarvasünők csapata, akiket azonban oly édes érzés foglyul ejteni, hiszen arra is valók, hogy elfogjátok őket...''
Így beszéltem hozzájuk: ,,Azt hiszik, gyűlölnek benneteket, és foggal-körömmel igyekeznek majd eltaszítani benneteket maguktól. De megszelídítésükre elegendő lesz a hajuk kék tincseire ráfonódó öklötök.''
Így beszéltem hozzájuk: ,,Elegendő lesz szelíden élnetek erőtökkel, hogy lefogjátok őket. Eleinte lehunyják majd a szemüket, látni se akarva benneteket, de hallgatásotok úgy nehezedik majd rájuk, mint a sas árnyéka. S akkor végre rátok nyitják a szemüket, és látástok könnyel árasztja el azokat.''
,,Ti lesztek az ő végtelenségük, hogyan felejthetnének hát el benneteket?''
Végezetül, hogy megmámorosítsam őket e paradicsom kilátásaival, így fejeztem be:
,,Odalenn tehát pálmaligeteket és tarka színekben pompázó madarakat találtok. Az oázis megadja magát nektek, mert szívetekben hordjátok az oázis vallását, míg azok, akiket kiűztök belőle, méltatlanok rá. Asszonyaik maguk is, miközben vásznaikat mossák az apró, kerek és fehér köveken csörgedező patakban, úgy érzik, mintha valami szomorú, egyetemes feladatot teljesítenének, valahányszor ünnepet ülnek. Ti azonban, akiket keménnyé égetett a homok, szikárrá aszalt a nap, savával cserzett a sóstavak maró kérge, feleségül veszitek őket, és csípőre tett ököllel figyelve, hogyan mossák vásznaikat a kék vízben, élvezitek győzelmetek izét.''
,,Ma a homokban éltek, ahogyan a cédrus tartja fenn magát, hála ellenségeiteknek, akik minden oldalról vesztetekre törve megedzenek benneteket; amikor majd a tiétek lesz az oázis, abban is megvetitek a lábatokat, ha az oázis nem menedék lesz számotokra, amelybe bezárkóztok, és amelyben mindent elfelejtetek, hanem szakadatlan győzelem a sivatag felett.''
,,Ezeket azért győztétek le, mert bezárkóztak önzésükbe, elégedetten ülve kincseiken. A minden oldalról őket körülvevő homokról azt hitték, csupán arra való, hogy oázisukat díszítse, és kikacagták az okvetetlenkedőket, akik rá akarták venni őket, hogy források öntözte hazájuk küszöbén váltsák le az elbóbiskoló őrszemeket.''
,,A birtokolt javak felett érzett boldogság ábrándjával áltatták magukat. Holott a boldogság nem egyéb, mint a tettek melegsége, az alkotás felett érzett megelégedettség. Akik többé már semmit sem adnak cserébe magukból, mástól kapják az ételüket, legyen az a legválogatottabb és a legfinomabb, sőt azok a kifinomult elméjűek is, akik mások költeményeit hallgatják, de soha nem írják meg a magukéit, akik élvezik, de nem éltetik az oázist, mások költötte hálaadó énekeket énekelnek, jószántukból kötik magukat istállójuk jászlai elé, és állattá süllyedvén megértek a rabszolgaságra.''
És ezt mondottam nekik: ,,Semmi lényeges sem változott számotokra azzal, hogy meghódítottátok az oázist. Az oázis is csupán egyik változata a sivatagi tábornak. Mert az én országomra mindenünnen veszély leselkedik. Alkotó anyaga nem egyéb, mint kecskék, birkák, otthonok és hegyek meghitt együttese, ám ha elszakad az őket összetartó kapocs, akkor összevissza hányt építőanyag, rablók könnyű zsákmánya marad belőle.''
Ráeszméltem, hogy helytelenül fogták fel a tiszteletet. Mert én magam kizárólag Isten jogaival törődtem az emberen keresztül. És, valóban, anélkül hogy eltúloztam volna magamban a jelentőségét, még a koldust is mindenkor úgy tekintettem mint Isten követét.
Ám a koldusnak meg a koldus fekélyének és rútságának önmagáért, bálványként tisztelt jogait én sohasem ismertem el.
Hiszen találkoztam-e utálatosabb dologgal, mint a városnak e domboldalra épült részével, amelyik úgy folyt le a tengerig, mint egy valóságos szennycsatorna? A sikátorokra nyíló folyosók petyhüdt gomolyagokban böfögték bűzös leheletüket. Az aljanép csak azért bukkant fel időnként odúinak likacsos mélyeiből, hogy rekedt hangján, igazándi düh nélkül szidalmazza egymást, ahogyan az erőtlen buborékok pattannak szét szabályos időközökben a mocsár felületén.
Ott láttam a leprást, amint ocsmány röhögés közben mocskos ronggyal törölgette a szemét. Főleg közönségessége döbbentett meg: aljassága késztette önmaga kigúnyolására.
Atyám elhatározta, hogy felégeti az egészet. Ám a penészes odúihoz ragaszkodó gyülevész népség forrongani kezdett, jogai nevében tiltakozott. Annak a jogának a nevében, hogy leprás maradhasson nyirkos lyukaiban.
,,Ez természetes mondotta atyám, hiszen szerintük a jog azt jelenti, hogy állandósítsuk azt, ami van.''
És tiltakoztak a rothadáshoz való joguk nevében. Mert a rothadásban megvalósulva rothadáspártiak voltak.
,,Ha hagyod elszaporodni a csótányokat, mondotta atyám, akkor megszületnek a csótányok jogai. Amelyek természetesen kétségbevonhatatlanok. Aztán énekeseik támadnak, és magasztalják őket előtted. Arról énekelnek, milyen megrendítő a pusztulástól fenyegetett csótányság sorsa.''
,,Igazságosnak lenni -, mondotta atyám -, választás kérdése. Igazságosnak az arkangyal vagy az ember szempontjából? Igazságosnak a sebhez vagy az egészséges testhez? Miért hallgatnék arra, aki pestise nevében szólal fel előttem?''
,,Persze, mégis ápolni fogom Isten miatt. Mert őbenne is Isten lakozik. De nem az ő kívánsága szerint, mert az ő kívánságában a fekély nyilvánul meg.''
,,Miután majd megtisztogattam, lemostam és kioktattam, más lesz a kívánsága is, és megtagadja egykor volt önmagát. Akkor hát miért váltam volna szövetségesévé annak, akit később ő maga is megtagadott? Miért akadályoztam volna meg, engedve a közönséges leprás kívánságának, hogy megszülessen és megszépüljön?''
,,Miért állnék annak a pártjára, ami ellensége az eljövendőnek? Annak, aki csak tengődik, és ellensége a csírázó maradandónak?''
,,Az igazságosság, mondotta atyám énszerintem azt jelenti, hogy tiszteljük a letéteményest a letét miatt. Ugyanúgy, ahogyan magamat tisztelem. Mert ugyanazt a fényt tükrözi. Bármily kevéssé láthatjuk is benne. Az igazságosság azt jelenti, hogy szállítóeszköznek és útnak tekintem. Felebaráti szeretetem abban nyilvánul meg, hogy segítem világra hoznia önmagát.''
,,Ebben a csatornában azonban, amely a tenger felé hordja szennyét, szívet szorító a rothadás. Annyira tönkretették benne Isten képét... Hiába várom tőlük a jelet, amely megmutatja bennük az embert, nem kapom meg.''
- Igen ám, mondtam atyámnak, de én láttam, amint egyik-másik megosztotta a kenyerét, és segítségére sietett a nála is romlottabbnak, megszabadította terhétől, vagy megkönyörült egy beteg gyermeken...
,,Mindenüket együvé teszik, válaszolta atyám, aztán ebből a kásából jótékonykodnak. Már amit ők jótékonykodáson értenek. Osztozkodnak. De aztán ebben a paktumban, amilyet sakálok is tudnak kötni egymással a dög felett, valami nagy érzést akarnak felmagasztalni. Azt szeretnék velünk elhitetni hogy amit adnak, az adomány! Holott az adomány értéke attól függ, akinek szól. Nos, itt a legaljasabbnak szól. Mint a vedelő részegesnek adott pálinka. Ezért az ajándékuk betegség. Ellenben ha én egészséget ajándékozok nekik, akkor az eleven húsukba vágok... s a hús gyűlöl érte.''
,,Odáig jutnak felebaráti szeretetükben, mondotta atyám, hogy inkább választják a rothadást... De ha én az egészséget szeretem jobban?''
,,Ha valaki megmenti az életedet, fűzte hozzá atyám, ne mondj érte soha köszönetet. Ne vidd túlzásba a háládat. Mert ha a megmentőd elvárja tőled, hogy hálás légy neki, aljasságból teszi. Mert mit gondol? Hogy szolgálatot tett neked? Ha érsz valamit, akkor Istennek tett szolgálatot a megmentéseddel. Ha pedig te viszed túlzásba a hálát, akkor azért teszed, mert nincs benned se szerénység, se büszkeség. A lényeges ugyanis, amit megmentett, nem a te jelentéktelen véletlen léted, hanem a mű, amelyben munkáddal részt veszel, s amelynek rád is szüksége van. Mivel pedig ő is ugyanettől a közös műtől függ, nincs mit megköszönnöd neki. Köszönetet a saját fáradságától nyert, amellyel megmentett téged. Ez az ő részvétele a műben.''
,,Büszkeséghiányról is tanúságot teszel, ha belemész roppant közönséges érzésnyilvánításaiba. Ha hízelegsz kicsinyességének, és rabszolgájává alacsonyítod le magadat. Mert ha nemes lelkű volna, visszautasítaná háládat.''
,,Számomra, mondotta atyám, csupán az embereknek egymáson át való csodálatos együttműködése az érdekes. Felhasznállak téged, vagy felhasználom a követ. Ám ki hálás a kőnek azért, hogy hagyta magát beépíteni a templom fundámentomába?''
,,Ezek azonban csak önmaguk érdekében működnek együtt. Ez a tenger felé vezető szennycsatorna nem dajkál dicsérő énekeket, nem műhelye márványszobroknak, nem kaszárnyája hódító hadjáratok katonáinak. Ezek számára csupán egy a fontos, az, hogy a lehető legjobb alkut kössék egymással készleteik felhasználására. Csakhogy ne ámítsd magadat! A készletek szükségesek ugyan, de még az éhínségnél is veszedelmesebbek.''
,,Ezek az emberek mindent két ütemre bontottak, amelyeknek nincsen semmi jelentőségük: a szerzésre és az élvezésre. Láttál már olyan fát, amely előbb csak nőtt, s aztán nagyra nőve azzal kérkedett, hogy ő most fa? A fa egyszerűen csak növekszik. Én mondom neked: akik a hódítás befejeztével végérvényesen megtelepszenek, már halottak...''
A felebaráti szeretet az én országom értelme szerint a műben való közreműködés.
A seborvosnak megparancsolom, hogy ereje végső megfeszítése árán is igyekezzék átvergődni a sivatagon, ha segíthet az ott lakónak ,,szerszáma'' megjavításában. Még akkor is, ha csupán közönséges kőtörő munkásról van szó, akinek azonban szüksége van izmaira a kőtöréshez. Még akkor is, ha az a seborvos egyébként nagy tudású férfiú. Mert nem arról van szó, hogy tisztelni kell a középszerűséget, hanem arról, hogy meg kell javítani a ,,szállítóeszközt''. Márpedig mind a kettőnek ugyanaz a vezetője. Áll ez azokra is, akik az állapotos asszonyokat védelmezik és segítik. Mégpedig a fiuk miatt, akit rosszulléteikkel és fájdalmaikkal szolgáltak. És az ilyen asszonynak nem volt köszönnivalója, legfeljebb a fia nevében. De íme, most egyszerre rosszullétei és fájdalmai nevében igényel magának segítséget. Holott ha csupán erről volna szó, én megöletném ezeket az asszonyokat, olyan utálatos az ökrendezésük. Mert bennük csupán az a fontos, ami ő belőlük épül, nekik maguknak nincs semmi jogcímük arra, hogy bárkinek köszönetet mondjanak. Mert az is, aki segít rajtuk, meg ők maguk is csak a születés kiszolgálói, s ezért a köszönetnek nincs értelme.
Így volt ez azzal a tábornokkal is, aki felkereste atyámat:
,,Fütyülök rád! Csak az ország tesz naggyá, amelyet szolgálsz. Azért öveztelek megbecsüléssel, hogy rajtad keresztül szerezzek tiszteletet országomnak.''
De atyám jóságát is éreztem. ,,Senkit sem szabad megaláznunk, mondotta, aki valaha jelentős szerepet játszott, akit egykor tiszteltek. Senkit sem lehet megfosztani hatalmától, aki uralkodott, nem változtathatod koldussá azt, aki adott a koldusoknak, mert amit ebben az esetben tönkresilányítasz, az olyan, mint a hajód gerendázata és formája. Ezért mérem én a büntetést a bűnöshöz. Azokat, akiket annak idejében kötelességemnek éreztem nemesi rangra emelni, kivégeztetem, ha megtévedtek, de nem süllyesztem vissza rabszolgasorba. Egy napon egy hercegnő került utamba, aki mosónővé süllyedt. Társnői gúnyolták: »Hová lett a királyságod, mosónő? Fejek hullottak porba a parancsodra, de most végre büntetlenül mocskolhatunk, szidalmazhatunk. Mert ez így igazságos!« Az igazságszolgáltatás ugyanis szerintük a kölcsön visszaadását jelentette.''
,,A mosónő meg hallgatott. Talán azért, mert megalázottnak érezte magát, de főleg azért, mert valami nála nagyobbat aláztak meg. Mereven, sápadtan hajolt teknője fölé. Társnői pedig büntetlenül lökdösték-taszigálták könyökükkel. Holott semmi kihívó nem volt benne, hiszen halk szavú, arcra szép, mozdulataiban szerény volt, s ebből megértettem, hogy társnői nem az asszonyon, hanem bukásán gúnyolódtak. Mert ha körmöd közé kaparintod azt, akire irigykedtél, felfalod. Magam elé rendeltem hát:
- Nem tudok rólad semmi egyebet, minthogy valaha uralkodtál. A mai naptól fogva ura leszel társnőid életének és halálának. Visszahelyezlek uralmadba. Menj.''
,,De amikor újra elfoglalta helyét a hitvány népség felett, nem tartotta magához méltónak, hogy visszaemlékezzék a sérelmekre. A mosodabéli asszonyok pedig, nem tudván többé bukásával táplálni, ezentúl lelki nemességével táplálták belső indulataikat, és tisztelettel övezték őt. A trónjára való visszatérés örömére nagy ünnepségeket rendeztek, porig hajoltak, amikor elhaladt előttük, maguk is megnemesülve attól, hogy valaha megérinthették az ujjukkal.''
,,Ezért nem szolgáltatom én ki soha a fejedelmeket sem az alja népség szidalmainak, sem börtönőreik durvaságának. Hanem levágatom a fejüket aranytrombiták koszorújában.''
,,Aki mást megaláz, mondotta atyám, maga is alávaló.''
,,A vezért sohase ítéljék meg alantasai, mondotta atyám.''
Atyám így beszélt hozzám:
,,Kényszerítsd őket, hogy együttes erővel építsék fel a tornyot, és testvérekké teszed őket. De ha azt akarod, hogy gyűlöljék egymást, akkor vess elébük ennivalót.''
Majd így folytatta:
,,Előbb hozzák el nekem munkájuk gyümölcsét. Öntsék csűrjeimbe aratásuk folyóját. Énbennem építsék magtáraikat. Azt akarom, hogy az én dicsőségemet szolgálják, amikor a búzát csépelik a körülöttük szállongó pelyva aranyszínű felhőjében. Mert ilyenkor a munka, amelyet addig csupán a táplálékért végeztek, magasztaló énekké lesz. Mert nézd csak: a nehéz zsákok alatt görbedők kevésbé sajnálatra méltók, amikor a zsákokat a malomba viszik. Vagy amikor liszttől belepve, fehéren hordják őket vissza. A zsák súlya, akárcsak az imádság, megnöveli a súlyúkat. És nézd, milyen vidáman nevetgélnek, úgy hordják a kévét, mint ragyogó, kalászokkal ékes gyertyatartót. Mert egy nép kultúrája azon alapszik, amit megkövetelnek az emberektől, nem pedig azon, amit nyújtanak nekik. Persze, aztán visszajárnak ehhez a búzához, vesznek belőle, és vele táplálják magukat. De az ember szempontjából nem ez a dolgok lényeges oldala. Szívükben nem az táplálja őket, amit a búzától kapnak. Hanem amit adnak neki.''
,,Mert, és ezt újból elmondom neked, megvetést érdemelnek azok a népek amelyek mások verseit mondják, mások búzáját eszik, vagy idegen építészeket hozatnak, akiket megfizetnek városaik felépítéséért. Az ilyeneket nevezem én otthonülőknek, megtelepedetteknek. És körülöttük nem látom többé a csépelt búzát körüllengő aranypor dicsfényét.''
,,Mert igazságos dolog, hogy kapjak, amikor adok, főleg avégből, hogy ismét és ezután is adhassak. Áldásom az adás és a visszaadás váltakozásán, amely lehetővé teszi a haladást és az újból való adást. És bár a viszonzás ad rá módot a testnek, hogy megint összeszedje erejét, a szívet csak az adás táplálja.''
,,Láttam táncosnőket, akik maguk tervezték meg a táncukat. Aztán persze, miután elkészültek vele és eltáncolták, egyikük sem vitte haza munkája gyümölcsét, hogy otthon elraktározza. A tánc átszalad rajtuk, mint a tűzvész. És én mégis azt a népet nevezem kulturáltnak, amelyik maga alkotja meg a táncait, jóllehet a táncot se nem arathatod le, se csűrbe nem rakhatod el. Ellenben faragatlannak mondom azt a népet, amelyik olyan tárgyakat rak polcaira - legyenek bár a legmívesebbek is -, amelyek más munkájából születtek, hiába képes megmámorosodni tökéletességük láttán.''
,,Az ember, mondotta atyám, mindenek előtt az, aki alkot. És csak azok testvérek, akik együttműködnek. És csak azok élnek, akik nem felhalmozott készleteikben lelték békességüket.''
Egyszer ezt az ellenvetést tették neki:
,,Mit nevezel alkotásnak? Mert ha olyan leleményt értesz rajta, amely felkelti a figyelmet, akkor nagyon kevesen képesek ilyesmire. És ebben az esetben csupán kevesek nevében szólsz; de mi lesz a többivel?''
Atyám így felelt nekik:
,,Alkotni azt jelenti, hogy talán egy lépést elvétesz a táncban. Vagy vésőd félrecsúszik a kövön. Nem a mozdulat sorsa a fontos. Az ilyen erőfeszítés neked, aki vak vagy és túl közelről nézed, terméketlennek látszik. De lépj csak hátrább egy kicsikét. Nézd távolabbról ennek a városnegyednek az elevenségét. Innen már nem egyéb, mint egyetlen nagy odaadás, a munka aranyló porfelhője. Az elhibázott mozdulatokat innen már nem veszed észre. Mert ez a munkája fölé görnyedő nép akarva-akaratlan építi palotáit, ciszternáit, hatalmas függőkertjeit. Művei szinte szükségszerűen születnek ujjai bűvöletéből. És azt mondom neked, épp annyira születnek azokéiból, akik elvétik mozdulataikat, mint azokéiból, akik sikerrel végzik őket, mert az embert nem szabdalhatod széjjel, és ha csak a nagy szobrászokat karolod fel, akkor nem lesznek nagy szobrászaid. Ki lenne elég balga olyan mesterségre adni a fejét, amelyik oly kevés életlehetőséget ad? A nagy szobrász a rossz szobrászok televényéből születik. Ők szolgálnak neki lépcsőül, az ő vállukon emelkedik fel. A szép tánc a tánc hevületéből születik. A tánc hevülete azonban azt kívánja, hogy mindenki táncoljon - azok is, akik rosszul lépnek -, különben nincs hevület, csak megkövült, iskolás tánc, jelentéktelen mutatvány.''
,,Ne ítéld el tévedéseiket annak a történésznek a példájára, aki ítéletet mond egy lezárt korszak felett. Ki veti szemére a cédrusnak, hogy egyelőre még csak mag, vagy hajtás, vagy ferdén nőtt gallyacska? Bízd rá! Tévedést tévedésre halmozva egyszerre csak magasba szökken a cédruserdő, és árasztja a szeles napokon madarai balzsamát.''
Befejezésül még ezt mondotta atyám:
,,Már mondottam neked. Az egyik elvéti, a másiknak sikerül, az ilyen különbségekkel egyáltalán ne törődj. Termékeny csupán az emberek nagy részvétele a közös műben egymáson át. Az elvétett mozdulat a sikerült mozdulatot szolgálja. A sikeres mozdulat pedig felmutatja a közösen keresett célt annak, aki elhibázta a magáét. Aki megleli Istent, mindenki számára leli meg. Mert az én országom hasonlatos a templomhoz, tehát igénybe vettem az embereket. Felszólítottam őket, hogy építsék fel. Ezért az ő templomuk. A templom megszületése kibontakoztatja belőlük valódi értelmüket. Feltalálják az aranyozást. És az is feltalálja, aki eredménytelenül próbálkozott vele. Mert egyedül ebből a buzgó odaadásból született az új aranyozás.''
Másutt ezt mondotta:
,,Ne találj ki olyan országot, amelyikben minden tökéletes. Mert a kifogástalan ízlés a múzeumőr erénye. Ha lenézed a rossz ízlést, akkor nem lesz sem festészeted, sem táncművészeted, sem palotád, sem kerted. Finnyáskodsz, mert félsz a piszkos földmunkától. Tökéletességigényed sivársága megfoszt tőlük. Olyan országot találj ki, amelyben egyszerűen mindenki lelkesen dolgozik.''
Seregeim oly fáradtak voltak, mintha valami súlyos terhet cipeltek volna. Vezéreim felkerestek:
,,Mikor térünk már vissza otthonainkba? A meghódoltatott oázisok asszonyainak csókja korántsem oly ízes, mint feleségeinké.''
Az egyik így beszélt:
,,Uram, arról az asszonyról álmodom, akit időm és vitáim szültek. Szeretnék hazamenni, szeretném kedvemre művelni a kertemet. Uram, van egy olyan igazság, amelyet nem vagyok képes jobban elmélyíteni. Engedd, hogy falum csendjében növekedjek. Szükségét érzem, hogy elmélkedjek az életemen.''
Megértettem, hogy csendre van szükségük. Mert csak hallgatás közben fogan meg és ver gyökeret az igazság. Mert mindennél fontosabb az idő, éppúgy, mint a szoptatásnál. És maga az anyai szeretet is szoptatásból van. Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: ,,Mennyire megnőtt!'' Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. És minden pillanatban az volt, aminek lennie kellett.
Nos, embereimnek időre volt szükségük, ha másért nem, hát azért, hogy megértsenek egy fát. Hogy minden nap kiülhessenek a küszöbre a mindig ugyanazt az ágat ringató fával szemben. Míg csak egyszerre, szinte észrevétlenül ott nem áll előttük az igazi fa.
Mert egyik este a sivatagban, a tábortűz mellett, a költő egyszerű szavakkal elmesélte az ő fájának történetét. Embereim hallgatták, holott sokan közülük addig egyebet se láttak, csak tevének való füvet, törpe pálmákat meg tüskés bokrokat. ,,Ti nem tudjátok, magyarázta nekik, mi az, hogy fa. Én láttam egyet, amelyik véletlenül egy elhagyatott házban, amolyan ablak nélküli menedékben nőtt, s onnan indult el a fény után. Ahogyan az embernek levegőben, a pontynak vízben kell fürdenie, a fának a fürdetője a világosság. Mert gyökereivel a földbe kapaszkodva, ágaival a csillagok felé nyújtózkodva, ő az az út, amelyen át érintkeznek a csillagok és az emberek. Egyszóval ez a vakon született fa a sötétségben kibontotta hatalmas izomzatát, faltói falig tapogatózott, tántorgott, miközben feszült küzdelme eltörölhetetlen nyomokat írt megcsavarodott törzsébe. Egyszer aztán sikerült kitörnie egy napra nyíló kis padlásablakot, mire oly egyenesen robbant ki rajta keresztül, mint egy sudár oszlop. Én pedig a történész távlatából figyeltem győzelmes hadmozdulatait.''
,,Pompás ellentétben a koporsójában végzett erőfeszítései eredményeként törzsét eléktelenítő görcsökkel, most már nyugodtan tárulkozott ki, asztalnyira bontva szét lombozatát, amelyen a napnak terített, az ég tejét szívta, az istenek bőséges lakomájának vendége volt.''
,,És minden nap figyeltem, hogyan ébredezik hajnalban csúcsától a tövéig. Mert telis-tele volt madarakkal. Már pirkadattól kezdődött rajta az élet és a dal, majd amikor végre felkelt a nap, mint egy jólelkű öreg pásztor, égnek eresztette madárseregét az én ház-fám, az én kastély-fám, s aztán üres maradt egészen estig...''
Így mesélt nekünk a költő. Mi meg tudtuk, hogy sokáig kell nézni a fát ahhoz, hogy ugyanígy megszülessen bennünk is. És mindnyájan irigyeltük ezt az embert, aki ekkora tömeg lombot és madarat hordozott a szívében.
,,Mikor lesz vége a háborúnak? - kérdezitek tőlem. - Mi is szeretnénk megérteni valamit. Ideje, hogy mi is legyünk...''
Aztán, ha valamelyikük sivatagi rókát fogott, amelyik még olyan fiatal volt, hogy kézből tudta etetni, táplálgatta - vagy néha gazellákat is, ha éppen méltóztattak életben maradni -, s a sivatagi rókafi napról napra becsesebbé lett számára, ahogy sűrűsödött selymes bundája, nőttön-nőtt kópésága és főleg táplálékigénye, amely oly parancsolón követelte a harcos gondoskodását. Az meg abban a hiú ábrándban ringatta magát, hogy átad magából valamit ennek a kis állatnak, mintha az az ő szeretetéből táplálkoznék, alakulna, szerveződne.
Aztán egy napon a róka a szerelem csalogatására a sivatagba szökött, egy csapásra sivataggá téve a férfi szívét. Egyszer tanúja voltam, hogy egy rajtaütés alkalmával azért halt meg az egyik, mert csak ímmel-ámmal védte magát. És amikor megérkezett hozzám halálhíre, eszembe jutott egy titokzatos értelmű mondat, amelyet a rókafi elszökése után mondott, mikor társai megsejtvén, hogy bánata van, azt tanácsolták neki, fogjon magának egy másikat: ,,Túlságosan sok türelem kell hozzá, válaszolta. Nem a megfogásához, hanem a szeretéséhez.''
Most azonban már unták a rókákat és a gazellákat, mert megértették cseréjük hívságos voltát, hiszen a szerelem elcsalogatta róka nem velük gazdagítja a sivatagot.
,,Nekem fiaim vannak, mondotta a másik, felnőnek és nem fogom őket semmire sem tanítani. Tehát semmit sem raktározok el bennük. És ha meghalok, hová megyek?''
Én pedig, szeretetem csendjébe zárva embereimet, elmerengtem seregemen, amely egyre jobban szétolvadt a homokban, úgy elveszve benne, mint a zivatarok szülte folyók, amelyeket nem véd az altalaj agyaga, és meddőn múlnak el, mert partjaik mentén nem változtak fává, fűvé, emberi táplálékká.
Seregem vágya az volt, hogy oázissá váljon az ország javára, avégből, hogy királyi házamat távoli rezidenciáival szépítse, és hogy akik róla beszélnek, ezt mondhassák: ,,Milyen színessé teszik délen ezek a pálmák, ezek az új pálmaligetek, ezek a falvak, amelyeknek a lakói elefántcsont-faragványokat készítenek...''
Ám mi anélkül harcoltunk, hogy mindezt megszereztük volna, és most már mindenki a hazatérésről álmodozott. Az ország képe pedig úgy szertefoszlott bennük, mint az az arc, amelyet többé nem nézhetünk, s lassan belevész a világ összefüggéstelen tarkaságába.
,,Mit számít nekünk, mondogatták, hogy gazdagabbak leszünk-e vagy sem ezzel az ismeretlen oázissal? Miben gyarapít ez bennünket? Mennyivel tesz bennünket gazdagabbá, amikor hazatérvén falvainkba zárkózunk? Csak annak fog hasznára válni, aki benne lakik, és pálmái datolyáját szüreteli, vagy folyói sebes vizében mossa vásznait...''