| 00 |
| XI | XII | XIII | XIV | XV | XVI | XVII | XVIII | XIX | XX |
| 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Tévedtek, de mit tehettem ellene? Amikor kihuny a hit, Isten maga hal meg, ő maga bizonyul immár haszontalannak. Amikor elapad az emberek buzgósága, maga az ország bomlik szét, mert az ország az ő buzgóságukból épül. Nem mintha önmagában csupán önámítás volna. De ha birtoknak nevezek egy sor olajfát, meg a kalyibát, amelyben az ember meghúzódik, s ha látásukra ez az ember szeretetet érez, és szívébe zárja őket, s aztán egyszerre csak nem lát egyebet, csupán olyan olajfákat, mint minden más olajfa, közöttük, elveszve, egy olyan kalyibát, amelynek semmi más jelentősége nincs, mint az, hogy megvéd az eső ellen: ki mentene meg egy ilyen birtokot az eladástól, a széthullástól? Hiszen áruba bocsátásuk immár mit sem változtatna a kalyibán meg az olajfákon!
Nézzétek csak a birtokok urát, amint a hajnal harmatában egyedül járja az utakat, nem vive magával semmit a vagyonából, nem élve az általa nyújtott előnyökkel. Mintha semmije sem volna, hiszen javainak pillanatnyilag semmi hasznát nem látja, s ha esett az eső, léptei éppúgy beleragadnak a sárba, akárcsak a napszámoséi, botjával éppúgy hajtogatja félre az ázott tüskebokrokat, mint a legutolsó vándor. Hiszen mélyen bevágott útjáról ki se lát a birtokára. Egyszerűen csak tudja, hogy ennek a birtoknak ő az ura.
De ha találkozol vele és rádtekint, megérted, hogy ő az, nem más. Nyugodtan és magabiztosan támaszkodik tulajdonjogának tudatára, amelynek pillanatnyilag semmi hasznát sem veszi. Nem él belőle semmivel, de semmije sem hiányzik. Biztosan áll legelői, árpamezői és pálmaligetei alapzatán, amelyek, az övéi. A mezők nyugalomban vannak. A csűrök még alszanak. A cséplőmunkások hadaróján még nem szikrázik a fény. De mindnyájan a szívében vannak. Nem akárki jár erre, a gazda lépeget lassan a lucernásában...
Vaksággal van megverve az, aki az embert kizárólag cselekedeteiben veszi észre, aki azt hiszi, hogy csupán a cselekedet, vagy a tapintható élmény, vagy ilyen-amolyan előny birtoka bizonyít mellette. Az ember szempontjából egyáltalán nem az számít, amije pillanatnyilag van, hiszen például az én sétáló gazdám éppen csak azzal a maroknyi kalásszal bír, amelyet tenyerében összemorzsolhatna, vagy azzal a gyümölccsel, amelyet leszakíthatna. Az a katona, aki követ engem a hadban, tele van szíve választottjának emlékével, pedig nem láthatja, nem érintheti meg, nem szoríthatja a karjába, sőt az még csak nem is gondol rá, hiszen e hajnali órában, amelyben ő a végtelen teret szívja magába, és érzi azt az erőt, amely magához vonja, roppant távoli nyoszolyáján az asszony még csak nem is él a világ számára. Nem is tud magáról, akár a halott. Alszik. A férfi azonban mégis tele van azzal a tudattal, hogy létezik, szerelmes gyöngédségével, amelyet most nem élvezhet, azzal a lénnyel, aki önmagáról is megfeledkezve most úgy alszik, mint a tartalékolt mag; csordultig tele a szíve az illatokkal, amelyeket nem lélegzik be, a háza szívét jelentő szökőkút duruzsolásával, pedig nem is hallja, és magában hordozza egy olyan ország súlyát, amelyik megkülönbözteti a többi embertől.
Vagy például a barátod, akivel összetalálkozol. Ő a beteg gyermekét hordja magában. Aki tőle távol szenved. Akinek a lázát nem érzi kezével, és nem hallja panaszos nyögését sem. Barátod emiatt semmivel sem él másként ebben a pillanatban. De te mégis úgy érzed, szinte összeroppan a szívében hordott gyermek súlya alatt.
Ilyen az a férfi is, aki országomból jön, s bár nem lenne képes sem egyetlen szempillantással felmérni, sem tartalékaival élni, sem akár a legcsekélyebb előnyt húzni belőle, szívében mégis megnő tőle, mint a birtok ura, vagy a beteg gyermek apja, vagy az, akit gazdaggá tesz a szerelem, holott kedvese nemcsak távol van tőle, hanem még alszik is. Mert az ember számára egyedül a dolgok értelme számít.
Persze, ismerem falum kovácsát, aki felkeres, és ezt mondja:
,,Mit törődöm én azzal, ami nem tartozik rám! Ha megvan a teám, a cukrom, a jól táplált szamaram, ha mellettem van a feleségem, ha növekednek korban és erényben a gyermekeim, akkor én tökéletesen boldog vagyok, és semmi egyebet nem kívánok. Mire való ez a sok szenvedés?''
De hogyan lenne boldog, ha egyedül van a világon a házában? Ha családostól egy árva sátor alatt lakik a sivatagban? Kényszerítem hát, hogy helyesbítse szavait:
,,Ha esténként más barátokra lelsz más sátrak alatt, ha van nekik valami mondanivalójuk a számodra, és híreket hallasz tőlük a sivatagról...''
Mert láttalak ám benneteket, ne feledjétek el! Láttalak benneteket a tábortüzek körül, miközben szorgalmasan sütöttétek a birkát vagy a kecskét, és hallottam fel-felcsattanó hangotokat. Óvatos léptekkel odalopództam hát hozzátok szeretetem csendjében. Igaz, beszélgettetek a fiaitokról is, hol arról, amelyik szépecskén nől, hol meg a másikról, aki betegeskedik, az is igaz, hogy az otthonotokról is ejtettetek szót, de inkább csak úgy ímmel-ámmal. Ám igazán csak akkor melegedtetek bele, amikor közétek telepedett a távoli karavánútjáról visszaérkezett utas, és részletesen beszámolt az ott látott csodálatos dolgokról, egy fejedelem fehér elefántjairól, meg annak a nőnek a tőletek ezer kilométerre kötött házasságáról, akinek a nevét is alig ismertétek. Meg az ellenség fejetlen kapkodásáról. Vagy az üstökösről, valami sérelemről, szerelemről, halált megvető bátorságról, felétek sugárzó gyűlöletről, benneteket körülvevő gondoskodásról mesélt. Ilyenkor megteltetek térrel, rengeteg mindenféléhez kapcsolódtatok, ilyenkor nyerte el jelentését szeretve gyűlölt, fenyegetett és védelmezett sátratok. Ilyenkor valami csodálatos hálóba gabalyodtatok, amely nagyobbá változtatott benneteket önmagatoknál.
Mert térre van szükségetek, és azt csak a beszéd szabadítja fel bennetek.
Emlékszem jól, mi történt a háromezer berber menekülttel, akiket atyám a város északi részén helyezett el egy táborban. Nem akarta, hogy összekeveredjenek a mieinkkel. Jószívű ember lévén ételt adott nekik, ellátta őket ruhával, cukorral, teával. De mindezt anélkül, hogy munkát követelt volna nagylelkű ajándéka fejében. Így aztán nem is kellett aggódnia fennmaradásuk miatt, és mindnyájan elmondhatták volna: ,,Mit érdekel, ami nem rám tartozik. Ha megvan a teám, a cukrom, a jól táplált szamaram, mellettem a feleségem, ha növekednek korban és erényben a gyermekeim, akkor én tökéletesen boldog vagyok, és semmi egyebet nem kívánok...''
De ki hihette volna, hogy boldogok? Amikor atyám oktatni akart engem, meg-meglátogattuk őket.
,,Nézd csak, mondotta, olyanná lesznek, mint a háziállatok, szép lassan rothadásnak indulnak... nem, nem a testükben, hanem a szívükben''
Mert minden elveszítette számunkra a jelentőségét. Ha nem teszed is fel vagyonodat a kockára, mégis jó az, hogy álmodban a kockák földbirtokot és nyájakat, aranyrudakat, gyémántokat, olyasmit jelenthetnek, ami neked nincs. Olyasmiket, amik máshonnan valók. Eljön azonban az a pillanat is, amikor a kockák semmit sem jelenthetnek. És vége a játéknak.
És lám, védenceinknek sem volt több mondanivalójuk egymás számára. Mert unos-untig elismételték már családi történeteiket, amelyek mind egyformák voltak. És nem tudtak egymásnak többet mondani a sátrukról sem, hiszen az egyik olyan volt, mint a másik. Már kimerítették a félelemnek, a reménykedésnek, a történetek kitalálásának lehetőségeit. Még éltek a beszéd képességével, de csak a legelemibb dolgokkal kapcsolatban: ,,Add kölcsön a forralódat'' - mondhatta az egyik, ,,Hol a fiam?'' - kérdezhette a másik. Almon, az etető vályúk alatt heverő embereim mit is kívánhattak volna? Minek a nevében harcoltak volna még? A kenyerükért? Azt megkapták. A szabadságért? De hiszen az ő világuk határain belül végtelenül szabadok voltak. Sőt valósággal fuldokoltak mértéktelen szabadságukban, amelytől egyes gazdagok szívéből kivész minden érzés. Ellenségük legyőzéséért? De hiszen már ellenségük sem volt nekik!
Atyám így beszélt hozzám:
,,Ostort csattogtatva egyedül haladhatsz át a táboron, az arcukba sújthatsz, csupán egy kutyafalkát hergelsz fel bennük, mely hátrálva hörög, és szeretne beléd harapni. De egyik sem áldozza fel magát, és nem harap beléd. Te pedig összefonod előttük melleden a karodat. És megveted őket...''
És hozzáfűzte:
,,Embercsontváz ez mind. De ember már nincs bennük. Gyáván, orvul meggyilkolhatnak, mert veszedelmes tud lenni az aljanép. De a tekintetedet nem bírják el.''
Ám a meghasonlás úgy fészkelte be magát közéjük, mint a betegség. Értelmetlen viszálykodás, amely nem két táborra osztotta őket, hanem mindenkit mindenki ellen támasztott, mert ha valamelyik megette a maga részét a tábor készletéből, a többi úgy érezte, őt fosztotta meg tőle. Gyanakvón vizslatták egymást, mint az etetővályú körül oldalgó kutyák, s aztán gyilkosságokat követtek el igazságuk nevében, lévén az ő igazságuk mindenek előtt egyenlőség. És ha valamelyikük kivált közülük bármiben, a többség eltaposta.
,,A tömeg, mondotta atyám, gyűlöli az ember képét, mert a tömeg következetlen, egyszerre minden irányba húz, és lehetetlenné teszi az alkotó erőfeszítést. Nem kétséges, rossz dolog, hogy az ember elnyomja a nyájat. De ne ebben véld felfedezni az igazi rabszolgaságot: az igazi rabszolgaság az, amikor a nyáj tapossa el az embert.''
Így aztán a homályos jogok nevében hasakat lyuggató tőrök éjszakáról éjszakára új hullákat termeltek. És mint ahogyan a szemetet hordják, hajnalban kivonszolták őket a tábor szélére, talyigásaink pedig, mint valami tisztasági hivatal szervei, felrakták őket. És eszembe jutottak atyám szavai: ,,Ha azt akarod, hogy testvérek legyenek, kényszerítsd őket arra, hogy tornyot építsenek. De ha azt akarod, hogy gyűlöljék egymást, akkor vess elébük ennivalót.''
És lassacskán azt is észrevettük, hogy már a beszédről is leszoktak, nem lévén számukra semmi haszna a szavaknak. És atyám elvitt e szinte lélektelen arcok közé, amelyek csak bámultak ránk bárgyún és kifejezéstelenül, anélkül, hogy felismertek volna bennünket. Már csupán kenyeret követelő tompa zúgolódás voltak. Panasz és vágy, gyűlölet és szeretet nélkül tengődtek. És hamarosan már nem is mosdottak, a férgeiktől sem igyekeztek szabadulni. Megtetvesedtek. Egyre több lett rajtuk a fekély, a gennyes seb. És a tábor körül dögletessé vált a levegő. Atyám attól tartott, hogy pestis üt ki közöttük. És minden bizonnyal elgondolkozott az emberi állapoton is.
,,Végül is rászánom magamat, hogy felébresszem a trágyadombjuk alatt fulladozó arkangyalt. Mert én nem érzek ugyan irántuk semmi tiszteletet, de rajtuk keresztül Istent tisztelem...''
,,Mert éppen ebben rejlik az ember nagy misztériuma, mondotta atyám. Elvesztik a lényegest, és fogalmuk sincs róla, mit veszítettek. Ugyanígy nincs róla sejtelmük az élelmiszerkészleteiken kuporgó, letelepedett oázislakóknak sem. Mert amit elveszítettek, az nem olvasható ki a sohasem változó anyagokból. És az emberek mindig csak ugyanazt a birka-, kecske-, ház- és hegyegyveleget látják, amely azonban már nem alkot birtokot...''
,,Ha kivész belőlük az ország tudata, nem fogják fel, hogy kiszikkadnak, érzéketlenné válnak, kifogynak szubsztanciájukból, és megfosztják értéküktől a tárgyakat. A dolgok persze megőrzik a látszatukat, de mi a gyémánt, mi a gyöngy, ha senki sem kívánja többé: akár a csiszolt üveg. S ha többé nem ajándék az országnak a karodon ringatott gyermek, valamit elveszített magából. Eleinte azonban tudomást sem szerzel róla, hiszen a mosolya semmit sem változott.''
,,Nem látják, mennyire elszegényedtek, mert használatban ugyanazok maradtak a tárgyaik. Ám mi a gyémánt rendeltetése? És mit ér az ékes öltözék, ha nincs többé ünnep? És mi a gyermek, ha nincs többé ország, és már nem álmodozol arról, hogy hódítót, hatalmas urat vagy építészt nevelsz ebből a gyermekből? Ha egy csomó hús értékére szállítod le.''
,,Nem ismerik fel azt a láthatatlan emlőt, amelyik éjjel és nappal táplálta őket, mert az ország úgy táplálja szívedet, mint ahogyan szeretetével táplál, és megváltoztatja éretted a dolgok értelmét a kedvesed, aki tőled távol elszunnyadt, és most úgy pihen, mint egy halott. Valahol távol alig hallhatón piheg valaki, még csak magadba sem tudod szívni lélegzetét, de számodra a világ mégis csupa csoda lesz tőle. A harmatos hajnalon bandukolva ugyanígy hordja szívében a birtok ura is munkásai álmát.''
,,De az emberben, aki kétségbeesik, ha elfordul tőle a kedvese, az a titokzatos, hogy ha ő maga szűnik meg szeretni vagy tisztelni az országot, nem is sejti, mennyivel szegényebb lett. Egyszerűen azt gondolja: »Nem volt olyan szép, nem volt olyan szeretetreméltó, mint álmaimban...« Ám a világ ettől fogva már nem csoda a számára. És a hajnal sem a visszatérés hajnala vagy a karjai között való felébredés hajnala. Az éjszaka megszűnt a szerelem nagy szentélye lenni. Megszűnt az a nagy pásztorköpeny lenni, amivé az álmában csendesen pihegő kedves tette. Minden megfakult. Minden megkeményedett. És a szerencsétlenségéről sejtelemmel sem bíró ember nem siratja tovatűnt teljességét. Boldoggá teszi a szabadsága, pedig az csak a nemlétezés szabadsága.''
,,Ugyanez áll arra is, akiben meghalt az ország: »Buzgó hevületem, gondolja magában, ostoba elvakultság volt.« És persze igaza van. Kívüle nincs más, mint zavaros halmaza kecskéknek, birkáknak, házaknak és hegyeknek. Az ország az ő szívének alkotása volt.''
,,De hová helyezed a nő szépségét, ha nincs férfi, akit izgalom fog el láttára? Meg a gyémánt bűvös erejét, ha senki sem óhajtja bírni? Meg az országot, ha nincs többé, aki szolgálja?''
,,Mert aki tudja olvasni a képet, és a szívében hordozza, és éppúgy nem tud nélküle élni, mint a csecsemő az anyja emlője nélkül, akinek ez a kép a dolgok sarkköve, akinek számára ez a kép a nagyság értelme, jelentése és lehetősége, tere és teljessége: ha egyszer elvágták a forrásától, olyan, mintha szétszakították, lerombolták volna, és megfullad, akárcsak a fa, amelynek elvágták a gyökereit. Soha többé nem leli meg önmagát. S ennek ellenére, bár a benne elpusztuló kép őt is magával sodorja a pusztulásba, mégsem szenved, és kibékül középszerűségével, anélkül, hogy felismerné.''
,,Ezért helyes állandóan ébren tartani az emberben azt, ami nagy, és átváltoztatni saját nagyságára.''
,,Mert igazi tápláléka nem a dolgokból származik, hanem abból a kötelékből, amely a dolgokat összetartja. Nem a gyémánt, hanem a gyémánt és az emberek között fennálló kapcsolat az, ami táplálhatja. Sem ez a homok, hanem a homok és a sivatagi törzsek között létesült kapcsolat. Nem a könyvben található szavak, hanem a könyv szavai között létrejött kapcsolatok, amelyek szerelem, költemény és isteni bölcsesség.''
,,És ha felszólítlak benneteket, hogy működjetek közre, fogjatok össze egy nagy mű megalkotásában, amelytől mindnyájan gazdagabbak lesztek, amelyikben mindegyikőtökből lesz valami, és ha téged, országom gyermeke, bezárlak szeretetem kertjébe, hogyan ne lennétek ettől nagyobbak, és hogyan állhatnátok ellen hívásomnak? Az arc szépsége csak az egyes részeknek a többire való hatása következtében létezik. De látása felkavar. Mint ahogy némely költemény is könnyekre fakaszt. Csillagokat, forrásokat, elvesztett dolgok bánatát választottam tárgyául. Nincs benne semmi más. De elmém formájára gyúrtam őket, s ettől piedesztállá váltak egy istenség számára, amelyik uralkodik fölöttünk, de külön-külön egyikükben sincsen.''
És atyám egy dalnokot küldött e széthulló népség közé. A dalnok este felé letelepedett a térre, és énekelni kezdett. Azokról a dolgokról, amelyek egymásban tükröződnek. Dalolt a világszép hercegnőről, akihez csak kétszáz napos menetelés után lehet eljutni, víz nélkül, tűző napon a sivatagon át, és a kutak hiánya áldozat és szerelmi mámor lesz. A tömlők vize pedig imádság, mert elvezet a kedveshez. Így dalolt: ,,Vágytam a pálmaligetre, és a csendes esőre... de főként arra, akitől azt reméltem, hogy mosolyával fogad... és már nem is tudtam különbséget tenni lázam és szerelmem közt...''
Az emberek pedig megszomjúhoztak a szomjúságra, és öklüket atyám felé rázva így kiáltottak: ,,Aljas gazember! Elvetted tőlünk azt a szomjúságot, amelyik a szerelemért hozott áldozat mámora!''
Arról a veszélyről dalolt, amely akkor leselkedik az emberre, amikor a háború kitör és viperafészekké változtatja a homoksivatagot. Minden homokdomb urává lesz életnek és halálnak. És az emberek szomjúhozták a sivatagba életet öntő halálveszélyt. Dalolt a félelmetes ellenségről, akit mindenünnen várnak, és aki úgy vándorol a látóhatár egyik szélétől a másikig, mint valami nap, amelyről nem lehet tudni, hol támad fel. És ők epedve várták az ellenséget, aki úgy árasztja el őket lenyűgöző nagyságával, mint a tenger.
És amikor egy arc képében megformálódó szerelemre szomjaztak meg, kirepültek hüvelyeikből a handzsárok. És az emberek könnyek között csókolgatták fegyverüket! Elfeledett, megrozsdásodott, meggyalázott fegyvereiket, amelyek azonban az elvesztett férfiasságot jelentették most számukra, mert csupán ezek teszik lehetővé az ember számára, hogy megteremtse a világot. És ez lett a jeladás a lázadásra, s a lázadásuk oly szép volt, mint egy tűzvész!
És mindnyájan férfiakként haltak meg!
Így próbáltuk ki a költők énekének hatását az egyre jobban bomladozó seregre. De az a csoda történt, hogy a költők hatástalannak bizonyultak, a katonák kinevették őket.
,,A mi igazságainkról énekeljenek nekünk, válaszolták. A mi házunk szökőkútjáról, a mi estebédünk illatáról. Mit törődünk mi az ilyen fecsegéssel?''
Ekkor tanultam meg a másik igazságot: azt, hogy az elveszett hatalmat többé nem lehet visszaszerezni. És hogy az ország képe elveszítette teremtő erejét. Mert a képek ugyanúgy meghalnak mint a növények, amikor hatékony erejük elhasználódik, és immár nem egyebek, mint széthullásra ítélt holt anyag, televény új növények számára. Félrevonultam hát, és elgondolkoztam ezen a rejtélyen. Mert semmi sem igazabb, és semmi sem kevésbé igaz. Csak hatékonyabb vagy kevésbé hatékony. És immár nem tartottam ujjaim közt különbözőségük csodálatos csomóját. Kicsúszott a kezemből. Országom pedig szinte magától kezdett széthullani, mert amikor a vihar letöri a cédrus ágait, a homokot hordozó szél csonttá szikkasztja, és a cédrus alulmarad a sivataggal szemben, az nem azért van, mintha a homok erősebbé lett volna nála, hanem mert a cédrus megadta magát, és kaput tárt a barbárok előtt.
Amikor énekelt nekik, szemére vetették a dalnoknak, hogy eltúlozza megindultságát. És való igaz, pátosza hamisan csengett, elavultnak tűnt. Együgyű módon hisz maga is a kecskék, birkák, otthonok, hegyek iránti szerető ragaszkodásban? Hogy kerülnek ezek egymáshoz? Együgyű módon elhiszi azt a szeretetet, amelyet, éneke szerint, a háború véletleneitől nem fenyegetett csendesen folydogáló vizek iránt érez, holott ezek a folyók nem érdemlik meg, hogy vért ontsanak értük? És valóban, maguknak az énekeseknek is rossz volt a lelkiismeretük, mint annak, aki illetlen meséket mond gyermekeknek, akik már nem is olyan hiszékenyek...
Tömény butasággal megvert vezéreim szemrehányást tettek nekem énekeseim miatt. ,,Hamisan énekelnek!'' mondották. Én azonban értettem hamis hangjaikat, hiszen egy halott isten dicséretét zengték.
Ekkor így faggattak tömény butasággal megvert vezéreim: ,,Miért nem akarnak többé harcolni az embereink?'' Mintha szakmai megbotránkozásukban ezt mondták volna: ,,Miért nem akarnak többé búzát kaszálni?'' Én azonban másként fogalmaztam meg a kérdést, mert így feltéve nem vezetett semmire. Nem valamilyen mesterségről volt itt szó. És azt kérdeztem magamtól szeretetem csendjében: ,,Miért nem akarnak már meghalni?'' És bölcsességem választ keresett.
Mert az emberek nem halnak meg se birkákért, se kecskékért, se házakért, se hegyekért. A dolgok ugyanis megvannak anélkül, hogy bármit feláldoznánk értük. De meghalnak azért, hogy megvédjék azt a láthatatlan kapcsot, amelyik összefűzi, és birtokká, országgá, felismerhető, meghitt arcokká változtatja őket. Az ilyen összetartozásért elcserélik magukat, mert az ember azzal is ezt építi, ha meghal. A halál kifizetődik a szeretet miatt. És aki lassacskán egy olyan gondosan elkészített műre cserélte el életét, amely tovább tart, mint az élet, arra a templomra, amelyik évszázadokon át folytatja útját, a halált is elfogadja, ha szemei meg tudják különböztetni az épületet az anyagok összevisszaságában, és ha nagyszerűségétől elkápráztatva egyetlen vágya, hogy beleolvadjon. Mert valami önmagánál nagyobb fogadja be, és a szeretetének adja oda magát.
De hogyan is lettek volna hajlandók beleegyezni, hogy életüket köznapi érdekekért adják oda cserébe? Az érdek mindenekelőtt azt parancsolja, hogy maradjunk életben. Bármennyire igyekeztek is, énekeseim hamis pénzt kínáltak embereimnek cserébe áldozatukért. Mert nem tudták megláttatni velük azt az arcot, amely lelkesíthette volna őket. Embereimnek nem volt rá lehetőségük, hogy szeretetben haljanak meg. Akkor hát miért haltak volna meg?
Ezért azok, akik szívüket megkeményítve mégis vállalták a halált egy olyan feladat teljesítése közben, amelyet elfogadtak, de nem értettek, szomorúan, görcsösen, szemükben gyűlölettel, szótlanul haltak meg, mindentől megundorodva.
Ezért kerestem én a szívemben új okulást, amely képes lehet megragadni őket, aztán megértve, hogy nincs okoskodás, sem bölcsesség, amely ezt el tudná érni, hiszen egy arcot kellene kiformálni, ahogyan azt a szobrász cselekszi, mikor zsarnoki akaratát ráerőlteti a kőre, Istenhez imádkoztam, hogy világosítson meg.
És egész éjjel virrasztottam embereim felett a felkavart homokszemek zizegő neszében, amint keresztül-kasul nyargaltak a buckákon, itt lehordva, amott újra felépítve őket. Virrasztottam az időtlen éjszakában, miközben a hold hol kibukkant, hol meg eltűnt a szelek felkavarta rőt gomolygásban. És hallgattam, hogyan szólongatják még egymást az őrszemek a háromszögletű tábor három csúcsánál - de hangjuk már csupán vontatott, hit nélküli kiáltás volt, olyan üres, hogy szinte a szívbe markolt.
Én pedig így szóltam Istenhez: ,,Nincs semmi, ami befogadná őket... Egykori szavaik erejüket veszítették. Atyám hadifoglyai hitetlenek voltak, de egy erős ország állt körülöttük. Atyám egy dalnokot küldött közéjük, de ezért az emberért egy ország felelt. Ezért tudta őket megtéríteni szavának mindenható erejével egyetlen éjszakán. Csakhogy ez az erő nem tőle, hanem az országtól származott.''
,,Énnekem azonban nincsen dalnokom, se igazságom, és köpenyem sincsen, hogy pásztorrá legyek. Szükségszerű hát, hogy gyilkolják egymást, és megrontsák ezt az éjszakát alattomos tőrdöféseikkel, amelyek olyan haszontalanok, mint a lepra? Kinek, minek a nevében tudom őket összefogni?''
Aztán itt is, ott is hamis próféták támadtak, és néhányat maguk köré gyűjtöttek embereim közül. És híveik, bár kevesen voltak, lelkesen készen álltak, hogy meghaljanak azért, amiben hittek. Ám hiedelmeik mit sem jelentettek a többi számára. És ez a sokféle hit mind ellentmondott egymásnak. És így apró egyházak keletkeztek, amelyek gyűlölték egymást, mert megszokták, hogy csak tévedést vagy igazságot ismerjenek.
És ami nem igazság, az tévedés, ami pedig nem tévedés, az igazság. Én azonban jól tudom, hogy a tévedés egyáltalán nem ellenkezője az igazságnak, hanem csupán másfajta elrendezése ugyanazoknak a köveknek, ugyanazokból a kövekből emelt, sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más templom, és mivel ráeszméltem, hogy ezek az emberek csalóka igazságokért készek meghalni, vérzett értük a szívem. És ily szavakkal szóltam Istenhez: ,,Nem tudsz olyan igazságra tanítani, amelyik legyőzi külön igazságaikat, és mindnyájukat kebelébe fogadja? Mert ha ezekből a most egymást faló füvekből olyan fát csinálok, amelyet egyetlen lélek lelkesít, akkor az ágak egymás erősödéséből fognak gyarapodni, s az egész fa egyetlenegy csodálatos együttműködés, napra való kitárulkozás lesz.''
,,Nem lesz hozzá elég nagy a szívem, hogy mindnyájukat magába fogadja?''
Aztán elkövetkezett a tiszta lelkűek nevetségessé tétele és a kalmárok diadala. Adtak-vettek. A szüzeket bérbe adták. Fosztogatták az árpakészleteket, amelyeket az éhínség idejére raktároztam el. Egymást gyilkolták. Én azonban nem voltam eléggé együgyű ahhoz, hogy azt higgyem: országom bukása az erkölcs bukásának a következménye, mert nagyon is világos volt előttem, hogy az erkölcs csődje származott országom bukásából.
,,Uram, szólottam, ajándékozz meg azzal a képpel, amelyre el fogják cserélni magukat szívükben. És egymáson keresztül mindnyájan megnövekednek erejükben. És az erény annak a jelképe lesz, amik.''
Szeretetem csendjében sokat kivégeztettem közülük. De minden halál csak tovább táplálta a lázadás föld alatti láváját. Mert az emberek elfogadják a nyilvánvaló igazságot. Itt azonban nem volt ilyen. Nehezen értették meg, miféle nyilvánvaló igazság nevében halt meg ismét valamelyikük. Ekkor kaptam Isten bölcsességétől tanítást arról, hogy mi a hatalom.
Mert a hatalom nem magyarázható a szigorral. Hanem egyedül a beszéd egyszerűségével. Persze, szigorra is szükség van, hogy elfogadtassuk az új beszédet, hiszen semmi sem bizonyít mellette, és sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más. Ám hogyan tudna elfogadtatni a szigor egy olyan beszédet, amely maga úgy osztaná meg az embereket, hogy engedné, hadd mondjanak egymásnak ellent. Mert kényszerrel elfogadtatni egy ilyen beszédet egyet jelent a megosztás elfogadtatásával és a szigor lerombolásával.
Én azonban megtehetem, önkényesen, azzal, hogy egyszerűsítek. Ilyenkor rákényszerítem az embert, hogy más legyen, felengedettebb és világosabb, nemesebb és buzgóbb, egyszóval azonos önmagával a vágyaiban, s akkor, miután meglelte önmagát, megtagadja a lárvát, amelyben korábbi mivoltát fedezi fel, s rádöbbenve a saját nagyszerűségére, elcsodálkozik, és szövetségesemmé, szigorom katonájává lesz. Az én szigoromnak pedig csak egyetlen alapja van, a szerepe. Az én szigorom hatalmas kapu, s az is lehet, hogy az ostorcsapások kényszerítik át rajta a nyájat, hogy vetkezze le régi mivoltát, és lényegüljön át. De ezt nem kényszerből teszik az emberek, hanem azért, mert megtértek.
Ám nincsen hatékony szigor, ha a kapu átlépése után az önmagukat levetkezett, a bábállapotból fényre lépett emberek nem érzik, hogy szárnyak nyílnak bennük, s ahelyett, hogy magasztalnák a szenvedést, amely létet adott nekik, csonkítottnak, szomorúnak érzik magukat, és visszafordulnak a másik part felé, ahonnan jöttek.
Ilyenkor telnek meg a folyók szomorún, haszontalanul az emberek vérével.
Az általam kivégeztetettek, értésemre adván, hogy nem voltam képes megtéríteni őket, ráébresztettek tévedésemre. Ekkor a következő imádságot költöttem:
,,Uram, rövid a köpenyem, és rossz pásztor vagyok, mert nem tudok védelmet nyújtani népemnek. Miközben kielégítem az egyik igényeit, megsértem a másikéit.'':
,,Uram, tudom, hogy minden vágy szép. A szabadság vágya éppúgy, mint a fegyelemé. A gyermekeknek szánt kenyéré éppúgy, mint a kenyér feláldozásáé. A kutató tudományé éppúgy, mint az elfogadó és formáló tekintélytiszteleté. Az istenek közé iktató hierarchiáké ugyanúgy, mint a mindenkinek szerepet juttató megosztásé. Az elmélkedést lehetővé tevő időé éppúgy, mint az időt kitöltő munkáé. Az ész kormányozta szereteté, amelyik bünteti s testet és naggyá teszi az embert, éppúgy, mint a testet gyógyító irgalomé. A felépítendő jövőé is, a megőrzendő múlté is. A magvakat elültető háborúé is, a magvakat begyűjtő békéé is.''
,,De azt is tudom, hogy ezek a civódások nem egyebek, mint szócséplés, és valahányszor felemelkedik az ember, egy kicsivel mindig magasabbról szemlélik őket. És már nincs is több civakodás.''
,,Uram, meg akarom alapozni harcosaim nemességét, meg a templomok szépségét, amelyre az emberek elcserélik magukat, s amely értelmet kölcsönöz életüknek. De ma este, miközben szeretetem sivatagában ballagtam, egy könnyező kisleányba botlottam. Magam felé fordítottam a fejét, hogy olvasni tudjak szemében. És elkápráztatott a bánata. Ha nem vagyok hajlandó ezt a bánatot megismerni, Uram, akkor a világ egy részét tagadom meg, és nem fejeztem be a művemet. Nem mintha el akarnék fordulni a nagy céloktól, de ennek a kislánynak vigasztalást kell nyernie! Mert csak akkor megy rendben a világ sora. Ez a kislány is a világ jelképe.''
Nehéz dolog a háború, amikor immár nem természetes hajlandóság vagy valamely vágy kifejezése. Tömény butasággal megvert vezéreim furfangos taktikákat tanulmányoztak, vitatkoztak, és igyekeztek mindent tökéletesen előkészíteni, mielőtt cselekvésre került a sor. Mert nem Isten lelkesítette őket, hanem egyszerűen csak becsületesek és szorgalmasak voltak. El is buktak. Én meg összehívtam és kioktattam őket:
,,Ti nem győztök soha, mert tökéletességre törekszetek. Holott a tökéletesség múzeumi tárgy. Kizárjátok a tévedéseket, s mielőtt cselekedni kezdenétek, előbb meggyőződtök róla, hogy a megkockáztatandó hadmozdulat bizonyíthatóan eredményes-e. De hol olvastatok arról, hogy a jövendő bizonyítható? S amint ezzel az eljárással megakadályoznátok, hogy a rátok bízott területen festők, szobrászok, vagy bárminő más termékeny felfedező elme bontakozzék ki, ugyanígy a győzelmet is lehetetlenné teszitek. Mert én mondom nektek: a torony, a város vagy az ország is úgy növekszik, mint a fa. Ezek mind az élet megnyilatkozásai, mert ember kell a megszületésükhöz. Az ember pedig azt hiszi, hogy számol. Azt hiszi, hogy kőépületeinek a felépítését az ész kormányozza, holott e kövek felfelé törése elsősorban az ő vágyából származik. S a város őbenne van, abban a képben, amelyet a szívében hordoz, mint ahogyan a fa is benne van a magban. És számításai csak arra valók, hogy felöltöztessék a vágyát. És példázzák azt. Mert nem magyarázzátok meg a fát, ha megmutatjátok, milyen vizet ivott fel, milyen ásványi nedveket szívott magába, milyen az a nap, amelyik erőt kölcsönzött neki. S a várost sem magyarázzátok meg, ha azt mondjátok: »Lám, miért nem omlik be ez a boltozat... íme az építészek számításai...« Mert ha egy városnak meg kell születnie, akkor mindig találnak olyan számolókat, akik helyesen számolnak. Csakhogy ők csupán szolgák. És ha első helyre állítod az ilyent, abban a hitben, hogy a városok az ő kezéből kerülnek ki, egyetlen város sem támad a homokon. A jól számoló mérnök azt tudja, hogy hogyan születnek a városok, azt azonban nem, hogy miért. Ellenben zúdítsd a tudatlan hódítót népével a zord, kietlen földre, a sziklák közé, aztán gyere vissza később: harminc kupolájával ott látod ragyogni a napban a várost... És a kupolák olyan egyenes-keményen fognak állni, mint a cédrus ágai. Mert a hódító vágya sok-kupolájú várossá lett, mert eszközeiül, útjaiul és utcáiul meg tudta találni az összes mérnököt, akit csak akart.''
,,Ilyenformán, mondottam nekik, el fogjátok veszíteni a háborút, mert ti nem vágytok semmire. Semmiféle vonzalom nem hevít benneteket. És nem működtök együtt, hanem egymást teszitek tönkre következetlen döntéseitekkel. Nézzétek csak a követ, hogy érezteti a súlyát. Gurul a vízmosás feneke felé. Mert a kő mindama porszemek együttműködése, amelyekből gyúratott, s amelyek mind ugyanazon cél felé törekszenek súlyukkal. Nézd csak a tárolók vizét. Ránehezedik az oldalfalakra, és alkalomra vár. Mert eljön ama nap, amikor az alkalmak jelentkeznek. S a víz éjjel-nappal szakadatlanul érezteti súlyát. Látszólag alszik, de él. Mert keletkezzék csak a legcsekélyebb repedés, máris megindul, beszivárog, akadályba ütközik, megkerüli, ha lehet, s ha az út nem vezet sehová sem, látszólag ismét álomba merül az újabb repedésig, amely másik utat nyit neki. Semmiért el nem vétené az új alkalmat. És kifürkészhetetlen utakon át, amelyeket semmiféle mérnök nem tudott volna előre kimérni, egyetlen nyomás elég lett, hogy a tároló minden tartalék vize elfolyjon.''
,,Seregetek hasonlatos egy olyan tengerhez, amely nem nehezedik vizeivel a partvédő gátra. Kovásztalan tészta vagytok. Bevetetlen föld. Tömeg, amely nem ismer kívánságokat. Vezetés helyett ügyintéztek. Bárgyú tanúk vagytok csupán. És a homályos erők, amelyek viszont teljes súlyukkal nyomják az ország védőfalait, adminisztrátorok nélkül is elpusztítanak benneteket vizeikkel. Aztán nálatok is bárgyúbb történetíróitok majd megmagyarázzák a katasztrófa okait, és az ellenfél bölcsességének, pontos számításának és tudományának nevezik sikerének eszközeit. Én azonban azt mondom nektek, hogy nincs abban semmiféle bölcsesség, számítás vagy tudomány, amikor a víz lerombolja a gátakat, és elnyeli az emberek városait.''
,,Én azonban annak az alkotó művésznek a módján formálom a jövendőt, aki vésővel bontja ki művét a márványból. És egymás után pattogzanak le a szilánkok, amelyek eddig elrejtették az isten arcát. Az emberek pedig azt fogják mondani: »Ebben a márványban benne volt ez az isten. És ő megtalálta. És a mozdulata volt hozzá az eszköz.« De én azt mondom, hogy ez a művész egyáltalán nem számítgatott; csak faragta a követ. A szobor arcán ülő mosoly nem veríték, szilánk, vésőnyom és márvány. A mosoly nem a kőből, hanem az alkotóból származik. Szabadítsd fel az embert, és alkotni fog.''
Tömény bárgyúsággal megvert vezéreim összegyűltek: ,,Meg kell értenünk, mondották, miért hasonlanak meg embereink, miért gyűlölik egymást.'' És maguk elé szólították őket. Meghallgatták mindegyiküket, igyekezve összebékíteni álláspontjaikat, igazságot tenni közöttük, megadván az egyiknek azt, ami járt neki, elvévén a másiktól azt, amit jogtalanul birtokolt. Ha pedig féltékenység okából gyűlölték egymást, akkor igyekeztek megállapítani, kinek van igaza, ki a hibás. És hamarosan minden összezavarodott előttük, mert annyira egymásba bonyolódtak a problémák, és ugyanaz a cselekedet oly különböző arculatot mutatott - nemes volt, ha erről az oldalról nézték, aljas szándékú, ha a másikról, egyszerre könyörtelen és nagylelkű. Tanácskozásaik belenyúltak a késő éjszakába. És minthogy már nem is aludtak, bárgyúságuk nőttön-nőtt. Végre felkerestek: ,,Erre a zavaros ügyre csak egy megoldás van, mondották. A zsidók vízözöne!''
Én azonban visszaemlékeztem atyám szavaira: ,,Amikor a penész beleesik a búzába, okát a búzán kívül keressd, és szerezz neki más csűrt. Amikor az emberek gyűlölködnek, ne hallgasd végig gyűlölködésük okainak hülye felsorolását. Mert van belőlük még sok más is azokon kívül, amiket neked előadnak, de azokra nem gondoltak. És ugyanannyi okuk van arra is, hogy szeressék egymást. És hogy közönyösen, egymással nem törődve éljenek. Én azonban, aki sohasem a szavakkal törődtem, tudván, hogy amit magukkal hömpölygetnek, nem egyéb, mint nehezen elolvasható jel, mint ahogy az épület kövei sem magyarázzák sem az árnyékot, sem a csendet, s a fa alkotó anyagai sem magyarázzák meg a fát, miért foglalkoztam volna gyűlölködésük anyagával? Úgy építették gyűlöletüket, mint valami templomot, ugyanazokból a kövekből, amelyekből a szeretetet is felépíthették volna.''
Így tehát egyszerűen csak tanúja voltam ennek a gyűlöletnek, amelyet helytelen érveikkel támogattak körül, s úgy véltem, nem is lehet őket kigyógyítanom belőle azzal, ha az igazságszolgáltatás eleve eredménytelenségre ítélt eszközeit veszem igénybe. Ez csak megszilárdította volna őket érvelésükben, alapot adva egyesek hibáinak, mások igazságának. Meg azok neheztelésének, akiket hibásnak nyilvánítottam és azok fennhéjázásának, akiknek igazat adtam. És ily módon csak tovább mélyítettem volna a szakadékot. De én visszaemlékeztem atyám bölcsességére.
Az történt annak idején, hogy miután új földeket hódított meg, s mivel egyelőre e földek még nem voltak biztonságosak, katonai parancsnokokat küldött oda, hogy legyenek segítségére a kormányzóknak. Nos, az új tartományokból a fővárosba érkező utazók felkeresték atyámat, és figyelmeztették:
,,Ebben és ebben a tartományban, mondották neki, a katonai parancsnok megsértette a kormányzót. Már nem is állnak szóba egymással''. A másik, aki egy másik tartományból jött:
,,Uram, így szólt, a kormányzó meggyűlölte a vezéredet.'' Egy harmadikból érkezett pedig ezt jelentette:
,,Uram, odalenn esdve kérnek, hogy oldj meg egy súlyos vitát. A parancsnok és a kormányzó veszekszik egymással.'' Atyám pedig előbb meghallgatta a civódás okait. És az indítékok minden esetben nyilvánvalók voltak. Bárki, akinek ilyen módon gázolnak a becsületébe, igyekezett volna megtorolni a sérelmet. Csupa szégyenletes árulás, kiengesztelhetetlen perlekedés! Meg nőrablás, gyalázkodás. És minden esetben teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egyiknek igaza van, hogy a másik hibát követett el. Csakhogy ezek a mendemondák bosszantották atyámat.
,,Más dolgom is van, mondotta nekem, mint hogy ostoba veszekedéseikkel foglalkozzam. Országszerte támadnak ilyenek, mindig mások, és mégis mindig hasonlók. Milyen csoda folytán választottam ki minden esetben olyan kormányzókat és vezéreket, akik nem képesek egymást elviselni?''
,,Amikor az istállóban elhelyezett állatok egymás után elhullanak, ne bennük igyekezz meglelni a baj okát. Foglalkozz az istállóval, és gyújtsd fel.''
Hivatott hát egy üzenetvivőt:
,,Helytelenül határoztam meg előjogaikat. Nem tudják, melyiké az elsőbbség a másikkal szemben a díszlakomákon. Sértődötten figyelik egymást. És egy vonalban haladnak egészen a leülés pillanatáig. Aztán az otrombábbik vagy a kevésbé ostoba kerekedik felül, és foglalja el a helyet. A másik persze gyűlöli. És keményen fogadkozik, hogy legközelebb majd nem lesz olyan buta, és jobban fogja szedni a lábát, hogy ő ülhessen le elsőnek. És aztán természetesen elrabolják egymás asszonyait, elkötik egymás nyájait, vagy egyszerűen lepocskondiázzák egymást. Pedig az egész nem egyéb, mint érdektelen ostobáskodás, ők azonban szenvednek miatta, mert hisznek benne. De én nem hallgatok oda a lármájukra.''
,,Azt akarod, hogy szeressék egymást? Akkor ne vess elébük egy szemernyi hatalmat sem, hogy osztozkodjanak rajta. Hanem szolgálja az egyik a másikat. A másik meg szolgálja az országot. Akkor maid szívesen támogatják egymást, és építenek közös erővel.'' Kegyetlenül megbüntette tehát őket, miért csaptak akkora zajt civakodásaikkal: ,,Az országnak, mondotta nekik, nincs szüksége a ti botrányos viselkedésetekre. A parancsnok nyilvánvalóan engedelmességgel tartozik a kormányzónak. Megbüntetem tehát a kormányzót, mivel nem tudott parancsolni. A másikat meg azért, mert nem tudott engedelmeskedni. És azt tanácsolom, maradjatok veszteg.''
És országszerte kibékültek egymással az emberek. Az elhajtott tevéket visszaadták. A házasságtörő asszonyokat visszavitték otthonaikba, vagy eltaszították. A sértésekért elégtételt adtak. És aki engedelmeskedett, az egyszerre büszke lett annak a dicséreteire, aki felettese volt. És örömforrások nyíltak számára. Az pedig, aki parancsolt, boldognak érezte magát, hogy azzal mutathatja meg a hatalmát, ha nagyobbá teszi beosztottját. És az ünnepi lakomák alkalmával maga elé tolta, hadd üljön le ő elsőnek.
,,Mindez pedig nem azért történt, mintha buták lettek volna, mondotta atyám. Hanem mert a beszéd szavai semmi figyelemreméltót nem görgetnek magukkal. Tanulj meg ne az üres szavakra vagy azokra az okoskodásokra hallgatni, amelyekkel önmagukat tudják becsapni. Tanulj messzebbre tekinteni. Mert gyűlöletük egyáltalán nem volt képtelenség. Ha nincs minden kő a maga helyén, akkor nincs templom. És ha minden kő a maga helyén van, és a templomot szolgálja, akkor meg csupán a belőlük születő csend s a templomban születő imádság számít. De ki hallja, hogy a kövekről beszélnek?''
Ezért nem érdekeltek engem vezéreim gondjai, akik eljöttek hozzám, és azt kívánták tőlem, hogy az emberekben keressem viszályaik okait, s aztán teremtsek bennük rendet bíráskodásommal. De én szeretetemet magamba zárva végigjártam a tábort, és elnéztem őket, hogyan gyűlölik egymást. Aztán visszavonultam, hogy elmondjam Istennek könyörgésemet:
,,Uram, lásd, hogyan viszálykodnak, mivel már nem építik az országot. Mert a tévedés abban áll, hogy azt hiszik, azért nem építik, mivel meghasonlottak egymással. Világosíts fel, milyen tornyot emeltessek velük, amely lehetővé teszi számukra, hogy elcseréljék magukat benne különböző vágyaikra. Amelyik minden képességüket mozgósítja, és mindnyájukat boldoggá teszi azzal, hogy teljes nagyságában mindenestől igénybe veszi. Köpenyem nagyon kurta, és én rossz pásztor vagyok, aki képtelen szárnya alá venni őket. És azért gyűlölik egymást, mert fáznak. Mert a gyűlölet mindig csak kielégítetlenség, nem egyéb. Minden gyűlöletnek van valami mélyen rejtőző értelme, de ez az értelem mindenestől hatalmában tartja. A különböző füvek gyűlölik és felfalják egymást, de nem így az egyet alkotó fa, amelynek minden ága a többi jólétéből gyarapszik. Adj nekem egy darabkát köpenyedből, hogy alája gyűjtsem harcosaimat, földműveseimet, tudósaimat, a férjeket és a feleségeket meg a síró gyermekeket...''
Így van ez az erénnyel is. Vezéreim tömény butaságukban elkezdtek nekem az erényről beszélni:
,,Tessék, mondották, romlanak az erkölcsök. És ezért bomladozik az ország. Szorosabbra kell fogni a törvények gyeplőjét, kegyetlenebb büntetéseket kieszelni. És lenyisszantani azoknak a fejét, akik megtévedtek.''
Én pedig elgondolkoztam:
,,Lehet, hogy valóban fontos lenne a bakót dolgoztatni. De az erény mindenek előtt következmény. Embereim megromlása mindenek előtt az embereket megvalósító ország romlása. Mert ha az ország eleven és egészséges lenne, felszítaná nemes érzelmeiket.''
És eszembe jutottak atyám szavai:
,,Az erény az emberi állapotban való tökéletesség, nem pedig hibák hiánya. Ha várost akarok építeni, akkor előveszem az aljanépet, a csőcseléket, és megnemesítem őket azzal, hogy hatalmat adok nekik. Különb mámorokat kínálok nekik, mint a rablás- fosztogatás, az uzsora vagy a nők megbecstelenítése. És íme, egyszerre hogy építenek izmos karjaikkal! Büszkeségük toronnyá, templommá, bástyává lesz. Kegyetlenségük nagysággá, a fegyelem szigorú megtartásává. És most már egy olyan várost szolgálnak, amely belőlük támadt, s amelyre elcserélték magukat szívükben. És hogy megvédjék, meghalnak majd a bástyáin. S ezentúl nem lelsz bennük mást, csak nagyszerű erényeket.''
,,Te azonban, aki fintorogsz a föld hatalmas erejének, a televénynek meg a televény rothadásának és férgeinek durva látványán, mindenek előtt azt kívánod az embertől, hogy ne legyen, hogy még a szagát se érezd. Erejük megnyilatkozását kifogásolod bennük. Ezért állítasz herélteket országod élére. Azok pedig üldözik a bűnt, holott az nem egyéb, mint munkát nem lelő erő. Az erőt és az életet üldözik. És aztán múzeumőrökké lesznek, és egy halott ország felett őrködnek.''
,,A cédrus, mondotta atyám, a föld sarából táplálkozik, de azt sűrű lombbá változtatja, a lomb viszont a napból kapja táplálékát.''
,,A cédrus, mondotta néha atyám, a sár tökéletessége. Az erénnyé vált sár. Ha meg akarod menteni országodat, támassz benne lelkes buzgóságot. Irányt fog adni az emberek indulatainak. És ugyanezek a cselekedetek, indulatok, törekvések és erőfeszítések, ahelyett, hogy lerombolnák, fel fogják építeni a városodat.''
,,És most azt mondom neked:
Városod elpusztul, ha egyszer végleg elkészül. Az emberek ugyanis nem abból éltek, amit kaptak, hanem abból, amit adtak. Ha a meglevő készleteken marakodnak, barlangi farkassá fognak visszaváltozni. Ha pedig könyörtelen szigorral sikerül megfékezned őket, akkor farkas helyett istállóban élő barommá lesznek. Mert egy város építése sohasem fejeződhet be. Csak akkor mondom, hogy művem be van fejezve, amikor kifogyott belőlem a hevület. Az emberek ekkor azért halnak meg, mert már halottak. A tökéletesség azonban nem olyan cél, amelyet elérhetünk. A tökéletesség Istenben való elcserélésünk. És én sohasem fejeztem be az én városomat...''
Ezért kételkedtem benne, hogy elégséges a pallost suhogtatni. Mert ha azt, aki megromlott, nyilván meg kell öletni, nehogy megrontsa a többit, amint kidobjuk a poshadt gyümölcsöt is a kamrából, a beteg állatot az ólból, mégis helyesebb, ha a kamrát vagy az ólt cseréljük ki, mert elsősorban ezek felelősek a bajért.
Minek megbüntetni azt, akit jó útra lehet téríteni? Ezért intéztem Istenhez ezt a könyörgést: ,,Uram, add kölcsön nekem köpönyeged egy foszlányát, hogy betakarjak vele mindenkit rengeteg kívánságával együtt. Belefáradtam leöldösni azokat, akiknek nem tudok hajlékot adni, attól tartva, hogy romba döntik művemet. Jól tudom, hogy fenyegetést jelentenek a többiek számára, és tönkretehetik pillanatnyi igazságom vitatható jótéteményeit, de azt is tudom, hogy ugyanakkor nemesek is, és ők is az igazság hordozói.''
Ezért vetettem én meg mindenkor hiábavalóságuk miatt a könnyű szavakat. Ha voltam bizalmatlan a sziporkázó fecsegéssel szemben. És amikor vezéreim így beszéltek hozzám tömény butaságukban: ,,A nép lázong, azt ajánljuk neked, légy ügyes...'', elbocsátottam őket. Mert az ügyesség csupán üres szó. És alkotás közben nem lehetséges a köntörfalazás. Az ember azt valósítja meg, amit csinál, semmi többet. És ha valamely célt kergetve úgy intézed, mintha más célra törnél, olyanra, amely különbözik igazi célodtól, csak az tart ügyesnek, akit sikerül rászedned. Mert végeredményben te azt valósítod meg, ami a te első célod, és semmi többet. Azt, amivel foglalkozol, semmi egyebet. Akkor is, ha azért foglalkozol vele, hogy küzdj ellene. Azzal, hogy hadakozom ellenük, létet adok ellenségeimnek. Embert kovácsolok belőlük, megacélozom őket. És ha hiú erőlködéssel azt állítom, hogy majdani szabadságjogok nevében fokozom zsarnokságomat, a zsarnokságomat alapozom meg. Mert nincs mód kerülgetni az életet. A fát nem lehet becsapni: olyanra nő, amilyenre nyesegetjük. Minden egyéb szócséplés. És ha azt állítom, hogy az én nemzedékemet a jövő nemzedékek boldogságáért áldozom fel, az embereket áldozom fel. Nem ezeket vagy amazokat, hanem mindet. És egyszerűen mindnyájukat szerencsétlenségbe taszítom. Minden egyéb üres szócséplés. És ha azért háborúskodom, hogy békét nyerjek, a háborút valósítom meg. A béke nem olyan állapot, amelyet háború útján lehet elérni. Ha hiszek a fegyverekkel meghódítható békében, fegyvereimet lerakva meghalok. Mert a békét csak úgy tudom megteremteni, ha szilárd alapokat adok a békének. Más szóval: ha kapok vagy elnyelek, és ha minden egyes ember saját kívánságait látja kifejeződni országomban. Mert a kép ugyanaz lehet, csak mindenki a saját módján szereti. Csupán a meg nem felelő beszéd állítja egymással szembe az embereket, mert amit kívánnak, az nem változik. Én még sohasem találkoztam olyannal, aki rendetlenséget, aljasságot vagy pusztulást kívánt volna. A kép, amely nem hagyja őket nyugodni, amelyet szeretnének megvalósítani, a világ minden részén egyforma, az utak azonban, amelyeken feléje igyekeznek, különböznek. Az egyik azt hiszi, hogy a szabadság teszi lehetővé az embernek, hogy kibontakozzék, a másik azt, hogy kényszer alatt nő majd nagyra, de mind a kettő azt kívánja, hogy nagy legyen. Az egyik azt hiszi, hogy a felebaráti szeretet köti össze az embereket, a másik megvetéssel fordul el a jóságtól, amely szerinte nem egyéb, mint a fekély kímélete, és arra kényszeríti embertársait, hogy tornyot építsenek, s abban olvadjanak egymásba. És mind a kettő a szeretetért küzd. Az egyik azt hiszi, hogy az anyagi boldogulás old meg minden problémát, mert a terheitől megszabadult ember időt tud magának szakítani szíve, lelke és értelme kiművelésére. A másik azonban úgy véli, hogy a szívek, értelmek és lelkek minősége egyáltalán nem a nekik juttatott táplálékoktól, sem a számukra biztosított szabadságjogoktól, hanem azoktól az önkéntes áldozatoktól függ, amelyeket tőlük sürgetnek. Azt hiszi, hogy csak az olyan templomok szépek, amelyek isten követeléseiből születtek, és váltságdíjként adattak őneki. De mind a kettő a lelket, az értelmet és a szívet kívánta szebbé tenni. És mind a kettőnek igaza van, mert ki tudna nagyra nőni egy nehéz munka rabszolgaságában, kegyetlen feltételei között, butító hatása alatt? De ki nőhet nagyra a szabadságomban, a rothadás tiszteletében, az olyan hívságos műben, amely nem egyéb, mint naplopók időtöltése?
Erre aztán fegyvert ragadnak a helytelen szavak miatt, ugyanazon szeretet nevében. És kitör közöttük a háború, amely kutatás, küzdelem és átgondolatlan kísérletezés a kényszerítő irányban, mint a költőm idézte fa erősbödése, amelyik vaknak születve addig döntögette-verte börtöne falait, míg rést nem csinált magának a tetején, hogy aztán egyenesen szökkenjen a nap felé, végre töretlen derékkal, diadalmasan.
A békét én nem erőszakolom rá az emberekre. Ellenségemet alapozom meg, az ő gyűlöletét nevelem, ha megelégszem azzal, hogy leigázom. Nagy csak a megtérítés, és megtéríteni annyit jelent, mint befogadni. Mindenkinek az ő testére szabott ruhát kínálni, hogy jól érezze magát benne. És mindenkinek ugyanazt a ruhát. Mert minden ellentmondás oka csupán a géniusz hiánya.
Ezért ismétlem meg imámat:
,,Uram, világosíts meg. Növelj engem bölcsességben, hogy megbékéltessem az embereket, de nem azzal, hogy lemondassam őket valamelyik hőn óhajtott céljukról. Hanem egy új arc felmutatásával, amelyik mindegyikük számára ugyanaz lesz. Mint a hajón, Uram! Akik értetlenül a bal oldali köteleket húzzák, azok ellen dolgoznak, akik jobbra húznak. Tudatlanságukban meggyűlölnék egymást. De ha ezt megértik, akkor együttműködnek, és közös erővel segítenek a szélnek.''
A béke olyan fa, amelynek hosszú időre van szüksége a növekedéshez. Akárcsak a cédrusnak, nekünk is még rengeteg sziklatörmeléket kell magunkba felszívnunk, hogy megvalósítsuk magunkat...
Békét építeni annyi, mint elég nagyra építeni az akolt, hogy az egész nyáj elalhasson benne. Annyi, mint elég tágasra építeni a palotát ahhoz, hogy mindenki elférjen benne anélkül, hogy kint kellene hagyniuk a poggyászaikat. Nem pedig kezüket-lábukat levágni, hogy mind elférjenek benne. Békét építeni annyi, mint elérni Istennél, hogy adja kölcsön pásztorköpönyegét, amely alá az emberek minden vágyukkal együtt behúzódhassanak. Ugyanígy van ez a fiait szerető anyával is. Azt is szereti, amelyik félénk és gyengéd. A másikat is, amelyikben forró életvágy lobog. És a harmadikat is, aki talán púpos, hitványka, növésében elmaradt. De különbözőségük ellenére mindegyik iránt egyformán érez. És, bár más és más módon szeretik, egyformán büszke mindegyikre.
De a béke olyan fa, amelynek hosszú időre van szüksége a növekedéshez. Több tisztánlátás kell hozzá, mint amennyi nekem van. És még semmi sem egészen nyilvánvaló. Ezért válogatok és elvetek. Túlságosan könnyű dolog lenne békét teremteni, ha már minden ember egyforma volna.
Így mondott csődöt vezéreim ügyeskedése, mert tömény butaságukban mindenféle okoskodásokkal traktáltak. Én azonban nem felejtettem el atyám szavait: ,,Az okoskodás művészete teszi lehetővé az ember számára, hogy becsapja magát...''
Ha embereink elhanyagolják az ország feladatait, azt jelenti, hogy elpusztulnak. Tehát rajtaütéseket rendezünk nekik, azoktól majd megedződnek, és az ország meg lesz mentve. Így beszélnek a tanárok, akik lépésről lépésre következtetnek. Az élet azonban van. Mint ahogyan a fa is van. És a szár nem holmi eszköz, amelyet a csíra azért talált magának, hogy ág lehessen belőle. Szár, csíra és ág ugyanaz a kiteljesedés.
Ezért hát helyreigazítottam őket: ,,Ha embereink elpuhulnak, az azért van, mert meghalt bennük az ország, amely életerejüket táplálta. Akárcsak a cédrus, amikor felélte életadottságait. Megszűnik cédrussá alakítani a köveket. És elkezd szertefoszlani a sivatagban. Hogy tehát újra lelket öntsünk beléjük, meg kell őket térítenünk...'' Mindazonáltal, mivel nem voltak képesek megérteni engem, elnézőn hagytam, hadd játsszák kisded játékaikat, mire ők halálba küldték embereiket egy kút körül, amelyre pedig senki sem áhítozott, hiszen ki volt száradva, de ahol véletlen folytán tábort vert az ellenség.
Persze, szép a fegyverropogás a kút körül, lepketánc a virág körül, mert aki megszerzi a kutat, az elveszi a földet, és újra rálel a győzelmek ízére. Az ellenség a csapásra visszafordul, mint a jöttödre felröppenő hollósereg, amely hatalmas köröket ír le, hogy aztán ott szálljon le, ahol már nincs tőled több félnivalója. Ilyenkor a homok, amely mögötted felitta őket, puskaporossá válik. Te meg férfi módra élethalálharcot vívsz. Közben táncolsz, hol eltávolodsz, hol közelebb kerülsz valamihez.
De ha ilyenkor nincs ott egyéb, csupán egy kiszáradt kút, a játék nem ugyanaz. Ezért aztán tudod, hogy ez a kút éppoly haszontalan, értelmetlen, mint a játékocska, ha nem teszed fel rá a vagyonodat. Vezéreim látták, hogyan kockáznak a katonáink, és hogyan ölik egymást, ha csalást fedeznek fel, s ezért hittek a szerencsejátékban. És úgy játszottak a kútra, mint egy tét nélküli kockára. Csakhogy senki sem gyilkol, ha tét nélküli kockával csalnak.
Vezéreim soha sem értették meg igazán, mi a szeretet.
Mert látják, mennyire lelkesíti a hajnal a szerelmest, amely az ébredéssel együtt újra meghozza neki szerelmét. És látják, mennyire feltüzeli a harcost a hajnal, amely az ébredéssel együtt újra meghozza neki a készülő győzelmet. A győzelmet, amely már ott nyújtózkodik benne, és vidámságra serkenti. És erre azt hiszik, hogy a hajnal az erős, nem pedig a szerelem. Én azonban azt mondom, hogy szeretet nélkül semmit sem lehet csinálni. Mert untat a kocka, ha nincs töltve valami kívánatos értelemmel. És untat a hajnal is, ha nem csinál egyebet, mint hogy visszavezet nyomorúságos életedbe. És a haszontalanná vált kútért meghalni sincs kedved.
Természetesen minél keményebb a munka, amelyben elégsz a szeretet nevében, annál jobban lelkesít. Minél többet adsz, annál jobban megnősz. De kell valaki, aki kapjon. Veszteni nem azonos az adással.
Amikor látták, hogy az emberek milyen örömmel adnak, vezéreim nem egyszerűen azt a következtetést vonták le belőle, hogy van ott valaki, aki kap. És nem értették meg, hogy az ember fellelkesítéséhez nem elég mindenéből kifosztani.
Én azonban szóra bírtam egy elkeseredett sebesültet. Így szólt hozzám:
,,Uram, meg fogok halni. Odaadtam a véremet. De nem kapok érte semmit cserébe. Mielőtt még a társa bosszút nem állt érte rajtam, megfigyeltem haldoklása közben azt az ellenséges harcost, akit hasba lőttem. Úgy éreztem, hogy mivel mindenestől a hitének ajándékozta magát, kiteljesedett a halálban. És halála nem volt hiábavaló. Én viszont, mivel káplárom parancsát teljesítettem, nem pedig olyan valakiét, akinek a gazdagodása megérte volna a halálomat, katonához méltón, de kiábrándulva halok meg.''
Ezért ezen az estén a fekete sziklaszirt tetejéről, amelyre felmásztam, eltűnődtem a síkságon elnyúló táborom fekete alakzatain; a tábor most is háromszögű volt, három csúcsán megrakva őrszemekkel, puskákkal és puskaporral is bőven el volt látva, mint mindig, de mégis közelinek éreztem azt a pillanatot, amikor, mint a kiszáradt fát, elfújja, szétkergeti, szétszórja a szél; és megbocsátottam embereimnek.
Mert megértettem. Megértettem, hogy a hernyó meghal, amikor begubózik. Meghal a növény, amikor felmagzik. Aki átváltozik valamivé, megismerkedik a szomorúsággal és a szorongással. Minden haszontalanná válik benne. Aki leveti régi énjét a vedlő rovar módjára, csupa temető, csupa bánatos visszavágyakozás. És ez a tömeg most a vedlésre várt, mert elkoptatta magán a régi országot, amelyet már senki sem fog megfiatalítani. Senki sem gyógyíthatja meg a hernyót vagy a növényt, sem a kamasszá átvedlő gyermekét, aki, hogy ismét boldognak érezze magát, azt követeli, hadd térjen vissza gyermekségébe, nyerjék vissza színüket unalmassá vált játékai, nyerje vissza édességét az anyai öl, ízét a tej - csakhogy nincs már színük a játékoknak, nincs menedék az anya karjaiban, nincs íze a tejnek - és szomorúan tovább megy. Miután elviselték a régi országot, embereim az új országot követelték, bár fogalmuk sem volt róla, milyen lesz. A kamasszá érett gyermek, aki nem tud többé mit kezdeni anyjával, nem lel addig nyugalomra, míg rá nem talál az asszonyra. Egyedül csak az asszony tudja majd újra emberré összerakni. Ám ki tudja megmutatni országukat az embereknek? A világ zűrzavarában ki képes kizárólag szelleme erejével új arcokat szabni és arra kényszeríteni őket, hogy feléje fordítsák a tekintetüket, és megismerjék? És amikor majd ismerik, szeressék? Nem a módszeres elme, hanem az alkotó, a szobrász műve ez. Mert egyedül csak az alkot művet a márványból, akinek nem kell önmagát igazolnia, és aki a szeretet keltésének a képességét írja bele a márványba.
Magamhoz kérettem hát az építészeket, és így szóltam hozzájuk:
,,Tőletek függ a jövő városa, nem spirituális jelentésében, hanem arcában, amelyet fel fog mutatni, és amely őt fogja kifejezni. És én azt hiszem, veletek együtt, hogy feladatunk az emberek lehető legjobb elhelyezése. Avégből, hogy rendelkezésükre álljanak a város kényelmei, hogy ne vesztegessék el erőfeszítéseiket hiábavaló bonyodalmakban és terméketlen vállalkozásokban. De én mindig azt tanultam, hogy különbséget tudjak tenni a fontos és a sürgős között. Mert igaz, hogy az embernek feltétlenül szükséges ennie, hiszen ha nem táplálkozik, nem ember, és nem gátolja semmi. Ám a szeretet, az élet értelme és Isten szeretete ennél is fontosabb. Ezért nem érdekel engem az olyan népség, amelyik elhájasodik. A kérdés, amelyet felteszek magamnak, nem annak a megállapítása, vajon az ember boldog-e, gyarapszik-e, kényelmesen lakik-e. Én elsősorban arra vagyok kíváncsi, miféle ember gyarapszik, lakik kényelmesen, él boldogan. Mert megtollasodott és biztonságérzetükben felfuvalkodott kalmáraimnál többre becsülöm a nomádot, aki örökösen vándorol és megy, amerre a szél viszi, mert napról-napra szépül azáltal, hogy ilyen hatalmas urat szolgál. Ha választásra kényszerülvén megtudnám, hogy Isten az előbbiektől megtagadja nagyságát, és csak az utóbbiaknak adja meg, népemet azonnal kivezetném a pusztába. Mert azt szeretem, ha világol az ember. És mit törődöm én a vastag gyertyával! Minőségét csupán a világához mérem.''
,,De azt sem tapasztaltam, hogy a fejedelem alábbvaló lenne a rakodómunkásnál, a vezér az őrmesternél, a pallér a munkásoknál, bár bővebben dúskálnak a javakban. És a maguknak bronzból bástyákat építtetőket nem találtam alábbvalónak azoknál, akik sárból tapasztják falaikat. Nem tagadom, hogy létezik lépcsője a hódításoknak, amelyen az ember egyre magasabbra emelkedhet. Ám nem tévesztettem össze az eszközt a céllal, a lépcsőt a templommal. Feltétlenül szükséges, hogy legyen lépcső, amely lehetővé teszi a templomba való bejutást, máskülönben a templom elnéptelenedik. De csupán a templom a fontos. Az embernek feltétlenül fenn kell maradnia, meg kell lelnie maga körül a nagyobbá válás eszközeit. De ez csak a lépcső, amely az emberhez vezet. A lélek, amelyet én fogok neki építeni katedrális lesz, mert csupán a katedrális a lényeges.''
,,Ezért tehát elítéllek benneteket. De nem azért, mert a mindennapi használati értékeket helyezitek előtérbe. Hanem mert ezeket tekintitek célnak. Mert igaz ugyan, hogy roppant szükség van a palota konyháira, végeredményben azonban egyedül az a palota számít, amelynek a konyhák szolgálnak. És azért hívlak benneteket ide, hogy megkérdezzem tőletek:
»Mutassátok meg nekem munkátok fontos részét!« Ti pedig némán hallgattok előttem.''
,,Erre ti azt mondjátok: »Mi az emberek szükségleteit biztosítjuk. Lakást adunk nekik.« Igen. Ahogyan a barmok szükségleteiről gondoskodunk, amikor istállóba kötjük őket, és almot vetünk alájuk. És, valóban, az embernek szüksége van falakra, hogy elássa magát közéjük, és olyanná legyen, mint a vetőmag. De szüksége van a nagy Tejútra meg a tenger végtelenségére is, holott pillanatnyilag sem a csillagképek, sem az óceán nem szolgál neki semmire. Mert mit jelent szolgálni? Sok embert ismerek, akik hosszú, kemény küzdelem árán másztak fel a hegyre, térdüket leverve, tenyerüket véresre horzsolva, szinte belerokkanva a kapaszkodásba, csak hogy még hajnal előtt elérjék a csúcsot, és megittasulhassanak a kék homály megülte síkság mélységének láttán, ahogy a szomjúhozó keresi a tó vizét, hogy szomját olthassa vele. És felérve leülnek körülnéznek és mélyeket lélegzenek. És szívük boldogan ver, és hatásos írt találnak minden bosszúságukra.''
,,Olyanokat is ismerek, akik lassan vonuló karavánjukkal igyekeznek a tenger felé, akiknek szükségük van a tengerre. És aztán, a víz fölé nyúló szirtfokra érkezve felülről végigtekintenek e csend ülte mély síkságon, amelyik elrejti tekintetük elől algái vagy koralljai tömegét, belélegzik a sós levegőt, és elkápráznak e látványon, holott pillanatnyilag semmi hasznuk sincsen belőle, hiszen a tengert nem lehet megfogni. De szívükben leöblítik magukról a csip-csup dolgok rabszolgaságát. Talán azért, mert a börtön rácsai mögé zárt rabnak érezték magukat, undorral éltek vízforraló edényeik, háztartási eszközeik, asszonyaik panaszkodásai között mindennapjaik sűrű közegében, amely lehet a dolgok értelmén át kibetűzhető arc, de lehet néha sírgödör is, és megsűrűsödhet, ránk zárulhat.''
,,Ilyenkor teleszívják magukat végtelenséggel, és hazaviszik magukkal a benne meglelt boldogságot. És házuk egészen más lett attól, hogy valahol hajnalpirkadatban létezik a síkság és a tenger. Mert minden dolog önmagánál tágasabbra nyílik. Minden ösvénnyé, úttá és ablakká lesz, amely valami másra nyílik, mint ő maga.''
,,Ezért ne bizonygassátok nekem, hogy elegendők az embernek a ti megszokott falaitok, mert ha az ember sohasem látta volna a csillagokat, és nektek hatalmatokban állna óriás ívű Tejutat építenetek a számára, valóságos vagyont költve el ennek a kupolának az elkészítésére, mernétek-e azt állítani, hogy ez a rengeteg költség veszendőbe ment azáltal, hogy így használtátok fel?''
,,Ezért mondom nektek: Ha egy haszontalan templomot építetek - mert hiszen nem szolgál sem sütés-főzésre, sem alvásra, sem víztartályul, sem az előkelőségek összejöveteleire, hanem csupán az ember szívének nemesbítésére, az érzékek nyugalmára meg az érlelő időre, lévén egészen olyan, mint egy szív-pince, amelybe beül az ember néhány órára, hogy megmártózzék az igazságos békében és a szenvedélyek elcsitulásában meg a kitagadottakat nem ismerő igazságosságban - egyszóval, ha egy olyan templomot építetek, ahol a fekélyek okozta fájdalom himnusszá és áldozati adománnyá magasztosul ahol a halálveszély végre lecsendesedett vizeken megpillantott kikötővé lesz: azt hinnétek, hogy elfecséreltétek erőfeszítéseiteket?''
,,Ha a hajósokat, akiknek viharos napokon véres cafattá válik a tenyerük a vitorlák megfeszítése közben, akiket éjjel-nappal kegyetlenül hány-vet a tenger, úgyhogy már nem egyebek, csak sótól kegyetlenül összemart eleven hús, időnként befogadhatnánk a kikötő csendes és fényes vizeire, ahol nincs többé hullámzás, lökdösődés, erőlködés, kíméletlen küzdelem, csak a vizek csendje, amelyet alig borzol fel a széltől immár nem hajtott nagy hajó csendes siklása: azt hinnéd-e, hogy hiába fecsérelted el erődet? Hiszen a hullámok keblén végigseprő tarajok és a tenger tajtékzása után most oly lágyan simogatja őket a kikötő védett vize.''
,,Íme, ezt kínálhatod fel az embernek, és mindez csupán a te géniuszodtól függ. Mert köveid elrendezése elég hozzá hogy megteremtsd a kikötő vizének, a csendnek és a csodálatos reménykedéseknek az ízét.''
,,Akkor aztán sürgeti majd őket a templomod, ők pedig bemerészkednek csendjébe. És magukra lelnek benne. Mert egyébként csak a boltok vonzanák őket. A kalmárok pedig csak a vevőt hívogatnák bennük. És nem születnének meg nagyságukban. És nem ismernék meg kiterjedésüket.''
,,Igaz, fogod erre válaszolni, de ezek az elhízott boltosok mindenben dúskálnak, és más kívánságuk nincs is. Könnyű azonban boldoggá tenni azt, akinek a szívében nincsen tér.''
,,Persze, munkáitokat haszontalannak mondják az ostobák. De milyen vitathatatlanul cáfolja az ilyen okoskodásokat az emberek viselkedése! Láthatjátok, hogy az emberek a világ minden tájáról idecsődülve igyekszenek felkutatni ezeket az általatok már nem készített kőcsodákat. E szív- és lélekcsűröket. Hol láttatok olyan embert, aki úgy érzi, neki feltétlenül be kell járnia minden országot, hogy megtekintse az ottani raktárakat? Az ember kétségtelenül használ különféle árucikkeket, de azért, hogy fennmaradjon, és tévesen ítéli meg önmagát, ha azt hiszi, hogy elsősorban rájuk vágyik. Mert utazásainak mások a céljai. Láttál utazó embereket. Elgondolkoztál úti céljaikon? Nem kétséges, néha egy-egy nyugalmas kis öböl, egy hóborította hegy vagy a saját hányadékán hízó vulkán vezette őket ide vagy oda, de igazi céljuk mégis csak ezek az eltemetett hajók, az egyetlenek, amelyek elvezettek valahová.''
,,Körbejárják, végignézik őket, és arról álmodoznak, bár maguk sem tudják, hogy utaznak rajtuk. Mert nem haladnak sehová. És ezek a templomok már nem fogadják magukba a tömegeket, többé nem viszik őket magukkal, és nem változtatják át őket nemesebb fajjá, mint a lepkét a báb. Ezeknek a vándoroknak már nincsen hajójuk, nem képesek levedleni egykori magukat, és szegény és erőtlen lélekből gazdag és nemes lélekké válni, miközben e kőhajók fedélzetén hajóznak. Ezért keringenek az eltemetett templom körül, vizsgálgatják, kutatgatnak járnak a lépésektől fényesre koptatott ragyogó nagy padlóköveken, hallgatják saját szavaik visszhangját a lenyűgöző csendben, elveszve a gránitpillérek erdejében, abban az együgyű hitben, hogy, mint a történészek, ők most tanulnak, holott szívük dobogásából megérthetnék, hogy oszlopról oszlopra, teremről teremre, hajóról hajóra járva a kapitányt keresik, de hiába állnak ott didergő szívvel, nem ismerik, hiába hívnak segítséget, nem érkezik, lesik régi énjük makacsul késő levedlését, önmagukba visszasüllyedve, mert nincs itt immár egyéb, mint félig homokba süllyedt halott templomok, mert nincs itt immár egyéb, csak zátonyra futott hajók, amelyeknek hallgatás- és árnyékrakományát immár alig védi valami, léket kaptak, beomlott boltíveik között hatalmas kék ég-mezők lesnek be, és falaik résein át zizegve száll be a homok. És éheznek olyan éhséggel, amelyet soha semmi nem fog csillapítani...''
,,Ezért mondom nektek, ti azért építtetek, mert jó az embernek az erdő mélye, a Tejút meg a hegyek tetejéről áttekinthető kék síkság. De mi a Tejút, a kék síkságok és a tenger roppant térsége ahhoz hasonlítva, amit az éjszaka kínál a kövek között, ha az építész meg tudta őket tölteni hallgatással? És ti magatok, építészek, is nagyobbak lesztek, ha lemondotok róla, hogy csak a hasznosságot keressétek. Csupán az igazi megvalósítandó műből fogtok megszületni, amelyik majd magába szív benneteket, hiszen ezentúl nem ő szolgál titeket, hanem arra kényszerít, hogy ti szolgáljátok őt. És kiszabadít benneteket önmagatokból. Mert hogyan is születnének nagy építészek nagyságot nélkülöző munkákból?''
,,Csak akkor lesztek nagyok, ha a kövek, amelyekbe erőt kívántok önteni, nem gondolkodástól felmentő versenypályázatok tárgyai, ha nem bizonyítható használati célokat szolgálnak, hanem piedesztálok, lépcsők és hajók lesznek, amelyek Istenhez vezetnek.''
Tömény butasággal megvert vezéreim nem hagytak nekem békét bizonygatásaikkal. Szinte kongresszusra gyűlve vitatkoztak a jövő felett. Így akartak leleményesnek bizonyulni. Mert az én vezéreimet annak idején főleg történelemre oktatták, és ismertek is hibátlanul minden dátumot, a hódításaimét meg a vereségeimét, a születésekét csak úgy, mint a halálesetekét. Így aztán magától értetődőnek vélték, hogy az események levezethetők egymásból. És az emberiség történetét okok és következmények olyan szakadatlan láncolatának képzelték, amelyik a történelemkönyv első sorával kezdődik, és addig a fejezetig tart, amelyben a jövendő nemzedékek okulására feljegyeztetett, hogy a teremtés ily módon szerencsésen betetőződött a jelenlegi ragyogó vezéri együttesben. Így aztán oly alaposan nekiszaladtak, hogy lépésről lépésre, következményről következményre haladva levezették a jövőt is. Máskor meg ilyesféle roppant súlyos igazságokkal álltak elém: ,,Így és így kell cselekedned az emberek vagy a béke vagy a birodalom virágzásának érdekében. Mi tudósok vagyunk, hajtogatták tanultuk a történelmet...''
Én azonban tudtam, hogy tudománya csak annak van, ami ismétlődik. Aki elültet egy cédrusmagot, az előre látja magasba szökkenését, akárcsak az is, aki a követ elhajítva előre látja, hogy a kő le fog esni, mert a cédrus megismétli a cédrust, a kő lehullása pedig a kövek lehullását, jóllehet azzal a kővel, amelyet eldobni készül, vagy azzal a maggal, amelyet a földbe dug, ilyesmi még sohasem esett meg. De ki merné azt állítani, hogy előre látja a cédrus jövendő sorsát is, amelyik magból fává, fából maggá rejtőző állapotok során át változik? Itt olyan fejlődésről van szó, amelyre én még nem láttam példát. Mert a cédrus egy új egyed, amelyik kialakulása közben semmi általam már ismertet nem ismétel meg. Sejtelmem sincsen róla, hová tart. És azt sem tudom, hogy az emberek hová, merre tartanak.
Vezéreim persze a saját logikájuk szerint gondolkoznak, amikor okot keresnek és fedeznek fel az előttük jelentkező hatáshoz. Mert, bizonygatják, minden okozatnak van oka, és minden ok okozatot von maga után. És így okról okozatra következtetve, hangos bizonygatások közepette haladnak a tévedés felé. Mert más dolog visszamenni az okozatról az okra, és megint más az okokból eljutni az okozatokhoz.
Az emberi láb nem taposta, hintőporként mindent belepő homokból utólag én is kiolvastam ellenségeim történetét. Tudva, hogy minden lépést megelőz egy másik, az, amelyet követett, és hogy szem szemet követ a láncban, és soha nem hiányozhat egyetlen szem sem. Ha közben a szél nem támadt fel, és a homokot felkavarva nem törölte le vele fölényes mozdulattal a megírt oldalt, mint a tanító az iskolás gyermek palatábláját, akkor vissza tudok menni lábnyomról lábnyomra egészen a dolgok eredetéig, vagy a karavánt követve rajtaüthetek a vízmosásban, ahol úgy vélte, nyugodtan letáborozhat. De az efajta olvasás semmi olyasmire nem oktatott, aminek segítségével megelőzhetném haladásában. Mert a karaván útját vezérlő igazság egészen más fajtájú, mint az a homok, amely rendelkezésemre áll. És a lábnyomok ismerete csupán meddő ismerete valami visszfénynek, amelyből semmit sem tudhatok meg a gyűlöletről, a rettenetről vagy a szeretetről, amely mindenek felett kormányozza az embereket.
,,Akkor hát, mondják majd vezéreim, szilárdan belecövekelődve butaságukba, mégis csak minden levezethető. Mert ha ismerem a gyűlöletet, a szeretetet vagy a rettenetet, amely hatalmukban tartja őket, előre kikövetkeztethetem a mozdulataikat. Más szóval a jövendő benne van a jelenben...''
Én azonban erre azt válaszolom nekik, hogy azt megmondani előre, hol lesz a karaván egy lépéssel azok után, amelyeket eddig tett, valóban lehetséges. Ez az újabb lépés bizonnyal az előtte lévőt fogja ismételni irányában és nagyságában. Tudománya annak van, ami megismétlődik. A karaván azonban hamarosan le fog térni arról az útról, amelyet logikus gondolkodásom rajzolt meg előre, mert közben más szándéka támadt...
És mivel nem értettek meg, elmeséltem nekik a nagy kivonulás történetét.
A sóbányák táján történt. És az emberek több-kevesebb sikerrel igyekeztek szabadulni a sóbányákból, mert errefelé semmi lehetőség nem volt emberi életre. A nyomasztó hőség mindent kiégetett, a föld mélye pedig tiszta víz helyett csak sótömböket adott, amelyek akkor is ihatatlanná tették volna a vizet, ha történetesen nem lettek volna kiszáradva a kutak. A nap és a kősó közé beszorítva a más vidékekről tele tömlőkkel érkezők szaporán munkához láttak, és csákánnyal fejtették az életet és halált jelképező áttetsző kristályokat. Aztán mintha hozzájuk lettek volna kötve a köldökzsinórukkal, sietve tértek vissza boldog földjeikre, dús vizeikhez.
Egyszóval a nap errefelé zord, kíméletlen és fehér volt, akár az éhínség. A sziklák helyenként áttörték a homoktakarót, ébenfekete falaikkal övezve a sóbányákat, és olyan kemények voltak, mint a fekete gyémánt, a szelek hiába próbálták fogaikat tarajukon. Ha valaki tanúja lett volna e sivatag évszázados történelmének, azt hihette volna, hogy örökké tartanak, évszázadokig szilárdan fognak még állni. Azt hihették volna, hogy a hegy lassan kopik majd el, mint valami nagyon gyenge reszelő fogai alatt, hogy az emberek tovább bányásszák majd a sót, a karavánok változatlanul szállítják a vizet, az élelmet, és hoznak váltást, új kényszermunkásokat...
Ám jött egy hajnal, amikor az emberek a hegy felé fordultak. És olyat láttak, mint még soha életükben.
Mert a véletlen úgy akarta, hogy a szelek, amelyek annyi évszázadon át vásták a sziklát, egy óriási haragvó emberarcot faragtak ki rajta. És a sivatag, meg a föld alatti sóbányák, meg az óceán sós vizénél is embertelenebb tájon megtelepedett törzsek fölött fenyegetően emelkedett átokra nyílt ajkakkal a fekete, sziklába vésett, dühös arc a végtelen magas tiszta ég alatt. És az emberek rémülten menekültek, amikor meglátták. A rendkívüli eset híre elterjedt a bányák mélyén is, s amikor a munkások felbukkantak az aknákból, a hegy felé fordultak, és megrettent szívvel rohantak sátraikhoz, sebtében összekapkodták házi eszközeiket, szidták asszonyaikat, gyermekeiket, rabszolgáikat, és aztán pusztulásra ítélt vagyonkájukat maguk előtt tolva a könyörtelen napsütésben, elindultak az észak felé vezető utakon. De mivel nem volt vizük, mindannyian odavesztek. És alaptalannak bizonyultak a logikus elmék jóslatai, akik csak azt látták, hogy a hegy lassan kopik, és hogy az emberek örökre itt maradnak. Hogyan is láthatták volna előre, mi volt készülőben?
Amikor visszamegyek a múltba, a templomot köveire bontom szét. Ez a művelet előrelátható és egyszerű. Hasonlóképpen, ha csontokra, belső részekre szedem szét a feldarabolt testet, törmelékekre a templomot, kecskékre, birkákra, lakásokra és hegyekre a birtokot... De ha a jövő felé haladok, akkor mindenkor számolnom kell új lények születésével, akik majd hozzáadódnak ezekhez az anyagokhoz, és soha nem lesznek előreláthatók, hiszen más fajtájúak. Ezeket az embereket én egyszerinek és egyszerűnek nevezem, mert belehalnak, elpusztulnak, ha részeikre szedjük őket. Mert a csend olyasmi, ami hozzáadódik a kövekhez, de meghal, ha szétválasztjuk őket egymástól. Mert az arc olyan valami, ami hozzáadódik a márványhoz vagy az arc egyéb elemeihez, de meghal, ha összetörik, vagy ha szétválasztják őket egymástól. Mert a birtok olyasmi, ami többletet jelent a kecskékhez, lakásokhoz, birkákhoz és hegyekhez képest...
Én nem tudom megjósolni a jövendőt, de megalapozni tudom. Mert a jövőt az ember építi. Ha egyetlen arcban gyűjtöm össze korom egymástól elütő elemeit, ha istenáldotta szobrászkezem van, akkor megvalósul a vágyam. De magamat ámítom, ha kijelentem, hogy lám, megjósoltam a jövőt. Mert nem megjósoltam, hanem megteremtettem. Az engem körülvevő összevisszaságban felmutattam egy arcot, elfogadtattam az emberekkel, s ezentúl ez az arc fogja őket kormányozni. Akárcsak a birtok, amely néha még a vérüket is követeli tőlük.
Így lett előttem világos egy új igazság, mégpedig az, hogy hiú dolog, önáltatás a jövővel való foglalkozás. Hogy az egyetlen értelmes munka a jelen világ kifejezése. Kifejezni pedig annyit jelent, mint a jelen tarka összevisszaságából megépíteni a mindent kifejező egyetlen arcot, a kövekből megteremteni a hallgatást.
Minden egyéb nagyralátó szándék csupán üres szófecsérlés.