| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 |
| CXI | CXII | CXIII | CXIV | CXV | CXVI | CXVII | CXVIII | CXIX | CXX |
| 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Mert egy napon megismertem, hogy nem tévedhetek. Nem azért, mintha magamat másoknál erősebbnek vagy helyesebben gondolkodónak ítéltem volna, hanem azért, mert immár nem hívén a tételről tételre, a logika szabályai szerint való érvelésben, megtanulván, hogy a logikát valami nála magasabb kormányozza, és nem jelképez egyebet, csupán lábnyomot a homokban, amely mintha táncból maradt volna ott, és a táncos tehetségétől függően vagy elvezet vagy nem vezet el a megmentő kút felé, és teljes bizonyossággal megértvén, hogy a lezárult történelem mindenképpen logikus, mivel egyetlen egy lépés sem hiányzik a lépések sorából, csak éppen az a szellem, amelyik a lépéseket irányítja, a jövő irányában nem követhető, jól megértvén, hogy minden kultúra, akárcsak a fa, kizárólag a magban rejlő lehetőségből bomlik ki, a mag pedig egy és oszthatatlan, jóllehet sokféle változatot hoz létre, különböző szervekbe - gyökerekbe, törzsekbe, ágakba, levelekbe, virágokba és gyümölcsökbe - válik szét, bennük fejeződik ki, amelyek mind a kifejeződött mag lehetőségei; miután jól megértettem, hogy minden már megvalósult kultúra valóban megszakítás nélkül követhető visszafelé egészen az eredetéig, ami az okoskodó elmék számára odafelé járható út, de amelyet onnan ide nem tudtak volna végigjárni, nem lévén kapcsolatuk a vezetővel. Mert meghallgattam, hogyan vitatkoznak az emberek, anélkül hogy végül bármelyikük győzne, s odafigyeltem a mértantudósok magyarázóira is, akik azt hitték, hogy igazságokat értenek meg, s ezért csak kelletlenül mondtak le róluk a következő évben, vagy pedig szentségtöréssel vádolták ellenfeleiket, annyira ragaszkodtak ingatag bálványaikhoz, de ugyanakkor megosztottam ebédemet az egyetlen igazi mértantudóssal - a barátommal -, aki tudta, hogy ő is ugyanúgy nyelvet keres az emberek számára, akárcsak a költő, mikor szerelmét akarja eldalolni, olyan nyelvet, amely éppoly egyszerűen szóljon a kövekről, mint a csillagokról, és aki tökéletesen tudatában volt, hogy évről évre más-más nyelven kell szólnia, mert ez a jele a felfelé haladásnak. Mert ráeszméltem, hogy nincs semmi, ami téves, azon egyszerű oknál fogva, mivel nincsen semmi, ami igaz (és hogy igaz minden, ami megvalósul, ahogyan a fa igaz), mert szeretetem csendjében türelemmel meghallgattam népem dadogásait, dühödt kiáltásait, nevetését és panaszát. Mert ifjúkoromban, ha nem hatottak érveim, amelyekkel a gondolatomat igyekeztem - nem felépíteni, hanem - felöltöztetni, feladtam a küzdelmet, mivel nem voltak hathatós szavaim a nálam jobban vitatkozó ellen, de sohasem adtam fel énem folytonosságát, tudván, hogy amit amaz bebizonyít előttem, nem jelent egyebet, csupán azt, hogy rosszul fejezem ki magamat, s aztán később már én is erőteljesebb fegyvereket használtam, hiszen van belőlük végtelen sok, és kifogyhatatlanok, mint a forrás, ha te vagy mögöttük a megbízható kezes. Mert végleg lemondtam arról, hogy meghallgassam az emberek zavaros, értelmetlen beszédeit, eredményesebbnek véltem, ha egész egyszerűen ők próbálnak engem meghallgatni és megérteni, és jobb, ha hagyom, hadd bontakozzanak ki, ahogyan a fa nől és terebélyesedik a magból, egészen addig, míg kifejlődnek gyökerei, törzse és ágai, mert akkor immár nincs min vitatkozni, mivel a fa létezik - és e fa meg egy másik fa között sem kell többé választani, hiszen egymaga is elég lombot nyújt ahhoz, hogy meg lehessen húzódni alatta...
És bizonyossá vált előttem, hogy stílusom homályosságai, mondataim ellentmondásai nem annak a következménye, hogy bizonytalan, ellentmondásos vagy zavaros a mögöttük álló biztosíték, hanem a szavak helytelen használatának, mert nem lehet sem zavaros, sem ellentmondásos, sem bizonytalan az olyan belső magatartás, az olyan irányulás, vonzódás vagy hajlam, amelynek nincsen szüksége önigazolásra, mivel egész egyszerűen van, ahogyan az agyagot gyúró szobrászban is van bizonyos szükségérzet, amely ugyan még nem talált magának formát, de amely arccá lesz, ahogy az agyagot gyúrja.
Például a hiúság születése, amikor az ember nincs alávetve a hierarchiának. (Példa rá a tábornok, a kormányzó.) Mihelyt azonban van olyan valaki, aki az egyiket a másik alá rendeli, máris megszűnik a hiúság. Mert a hiúság abból származik, hogy olyanok vagytok, mint az összekevert golyók, és senki sem áll felettetek, akinek ti vagytok az értelme, ezért gyanakodva, féltékenyen ügyeltek az általatok elfoglalt helyre.
Meg a tárgyak elleni nagy küzdelem: itt az ideje, hogy szóljak neked nagy tévedésedről. Mert úgy találtam, hogy akiknek azzal telik az életük, hogy évente egyszer kibányásznak egy tiszta gyémántot, azok lelkesen, boldogan forgatják, túrják a kietlen, köves földeket, naptól összeégetve, mint a túlérett gyümölcs, kövektől véresre sebezve, magukat egyre mélyebbre ásva az agyagba, hogy aztán feljőve mezítelenül aludjanak sátraikban. Ezzel szemben azt láttam, hogy boldogtalanok, szívükben megkeseredettek és meghasonlottak azok, akik fényűzésben élnek: hiába kapnak gyémántokat, haszontalan üvegcsecsebecséknek érzik őket. Mert az embernek nem tárgyra, hanem istenségre van szüksége.
Mert a tárgy birtoklása valóban állandó, de a táplálék, amelyet számodra jelent, nem az. A tárgynak ugyanis csak akkor van értelme, ha nagyobbá tesz, márpedig nem attól növekszel, hogy birtokolod, hanem hogy megszerzed. Ezért tisztelem én azt, akit nehéz meghódítani, és arra kényszerít, hogy fáradságosan hágj fel a hegyre, hogy ráneveld magad a költemény megértésére, hogy meghódítsd a megközelíthetetlen lelket, és így közben emberré válj. Megvetem viszont a másikat, aki olyan, mint az összegyűjtött készlet, mert ettől semmit sem kaphatsz már. És ha végre kibányásztad a gyémántot, mit kezdesz vele?
Mert én az ünnep ízét és értelmét hozom számodra, amiről megfeledkeztél. Az ünnep az ünnepi előkészületek megkoronázása, az ünnep az elért hegycsúcs a fáradságos út után, az ünnep a gyémánt megszerzése, amikor végre lehetőséged nyílik rá, hogy kiszabadítsd a földből, az ünnep háborút megkoronázó győzelem, az ünnep a beteg első étkezése gyógyulása első napján, az ünnep a szerelem ígérete, amikor kedvesed lesüti szemét, ha szólsz hozzá...
Ezért találtam ki okulásodra ezt a képet:
Ha úgy akarnám, teremthetnék számodra egy olyan buzgó, lelkes társadalmat, amelyik a közös munka örömében élne, visszhangzana a munkából megtérő dolgozók csengő kacagásától, forrón vágyakozna a holnap és a csillagok visszhangját elhozó költészet csodáira, de ahol minden dolgod csupán abból állna, hogy előkaparod a földből a gyémántokat, amelyek végre fénnyé válhatnának a földgolyó mélyén végbement csendes átalakulásuk után. (Mert napból születve, aztán páfránnyá, majd átlátszatlan éjszakává változva, végre fénnyé lettek.) Egyszóval izgalmas életet biztosítok számodra, ha ilyen bányászatra ítéllek. Aztán az év egyik napján meghívlak a nagy ünnepre, a gyémántok felajánlásának szertartására, amikor az egész verejtékező nép szeme láttára elégetjük e drágaköveket, és visszaváltoztatjuk őket fénnyé. Mert érzéseidet nem a meghódított tárgyak élvezete kormányozza, lelkedet a dolgok értelme, nem pedig maguk a dolgok táplálják.
Persze, kedvtelésedre felékesíthetnék egy hercegnőt is ezzel a gyémánttal, ahelyett, hogy elégetném. Vagy pedig ládikóba zárva a templom mélyén még dicsőbben ragyogtathatnám, nem a szemek, hanem a lélek számára (mert a lélek a falakon keresztül is táplálkozik vele.) Egy dolog azonban bizonyos: semmi lényegeset nem cselekszem érted, ha neked adom.
Mert én megértettem az áldozat mélységes értelmét: nem azt jelenti, hogy bármit elvegyek tőled, hanem azt, hogy gazdagítsalak. Mert emlőt tévesztesz, ha karodat a tárgy felé tárod, holott az értelmét kerested. Mert ha országot találok fel számodra, ahol minden este másutt talált gyémántokat osztogatnak neked, olyan, mintha kavicsokkal gazdagítanálak, mert semmit sem fogsz bennük lelni, amire áhítoztál. Gazdagabb az, aki esztendőn át kínlódik a sziklás talajjal keservesen harcolva, s aztán évente egyszer tűzbe veti munkája gyümölcsét, hogy fényt csiholjon belőle, mint az, aki napról napra olyan, máshonnan származó gyümölcsöket kap, amelyek semmit sem kívántak tőle.
(Mint a tekebábu: örömöd abból áll, hogy feldöntöd. Valóságos ünnep. De mi örömöt várhatsz még a bábutól, ha már feldöntötted?)
Ezért keveredik össze egymással áldozat és ünnep. Mert a cselekvésed értelmét bizonyítod velük. De hogyan állíthatnád, hogy az ünnep más valami, mint örömtűz rőzseszedés után, a hegy megmászása után boldogan nyújtózkodó izmok, a kibányászott gyémánt első megcsillanása a fényben, a szőlő beérése után a szüret? Miből gondolod, hogy úgy élhetnénk az ünneppel is, mint valami állandó készlettel? Az ünnep megérkezésed a gyaloglás után, vagyis gyaloglásod megkoronázása, de ha otthonülővé válsz, attól mit sem remélhetsz. Ezért ne telepedj be a zenébe vagy a költészetbe, sem a meghódított asszonyba, sem a hegytetőről megpillantott tájba. Mert elveszítlek, ha szétosztalak egyforma napjaim között. Ha nem úgy szervezem napjaimat, mint célja felé haladó hajót. Mert még a költemény is ünnep, ha fáradságosan jutsz el értelméig. Mert a templom hétköznapi gondjaidtól való megszabadulásod ünnepe. Nap mint nap szenvedtél a várostól, amely összetört robotjával. Nap mint nap gyötört a sürgető munka, a kenyérkereset, a gyógyításra váró betegségek, a megoldandó problémák láza, ide-oda rohantál, hol sírtál, hol nevettél. Aztán végül elérkezik a csend és a boldog szemlélődés órája. És felmész a lépcsőkön, kinyitod az ajtót, s aztán már nincs számodra egyéb, csak a tenger tükre, a Tejút látványa, mérhetetlen csend, a mindennapi gondok feletti győzelem, amire olyan szükséged volt, mint a táplálékra, mert szenvedtél a mások tulajdonát képező tárgyaktól és dolgoktól. És itt kellett megtalálnod magadat, hogy arcuk szülessen számodra a dolgoknak, struktúrájuk, amely értelmet adjon nekik a nap zűrzavaros képein keresztül. De mit keresnél templomomban, ha nem éltél a városban, ha nem küzdöttél, nem hágtál hegyre, nem szenvedtél, ha nem hozod magaddal azokat a köveket, amelyeket magadban kell felépítened. Már elmondtam ezt neked katonáimmal és a szerelemmel kapcsolatban. Ha csak szerető vagy, nincs senki, aki szeressen, és ásítozik melletted az asszony. Egyedül a harcos tud szeretni. Ha csak katona vagy, nincs, aki meghaljon, csupán acélpáncélos rovar. Egyedül az olyan ember tud emberként meghalni, aki szeretett. És nincs ebben semmiféle ellentmondás, csak a szavakban. Mert még a gyökereknek és a gyümölcsöknek is van közös mértékük, a fa.
Mert nem értünk egyet a valóság kérdésében. Én nem azt nevezem valóságnak, ami mérlegen mérhető (az ilyen valóságra én fittyet hányok, én nem vagyok mérleg, nem érdekelnek a mérlegvalóságok), hanem azt, ami rám nehezedik. Nos, rám ez a bánatos arc vagy ez a kantáta vagy az országban lobogó lelkesedés, az embereken való szánakozás, a munka minősége, az élet szeretete, a sértés, a megbánás, az elválás nehezedik, a szüretelők közös munkája (sokkal jobban, mint maguk a leszüretelt fürtök, mert akkor is enyém lett a lényegük, ha egyébként máshová viszik őket eladni. Például itt van az az ember, akinek kitüntetést adományozott a király, s részt vett az ünnepségen, fürdött a dicsőségben, fogadta barátai jókívánságait, s ily módon végig élvezte diadala büszkeségét, de a király egyszerre csak lefordult a lováról, és szörnyethalt, még mielőtt a mellére akaszthatta volna azt a fémtárgyat. Állítod-e, hogy ez az ember semmit sem kapott?)
Kutyádnak a csont a valóság. Mérlegednek az öntöttvassúly a valóság. De a te számodra egészen más természetű a valóság,
Ezért mondom, hogy sekélyes, felületes gondolkodású emberek a bankárok, ellenben okosak a táncosnők. Nem mintha lenézném az előbbiek munkáját, hanem azért, mert megvetem a gőgjüket, magabiztonságukat és önelégültségüket, mert azt hiszik, hogy ők a cél, a rendeltetés és a lényeg, holott nem egyebek, mint szolgák, és tulajdonképpen szolgái a táncosnőknek.
Mert ne értsd félre a munka értelmét. Vannak sürgős munkák. Például amelyek palotám konyháiban folynak. Nincs ember táplálék nélkül. És szükséges, hogy az emberek öltözködjenek, táplálkozzanak, fedelet találjanak. És egész egyszerűen szükséges, hogy legyenek. Az ilyen szolgáltatások tehát elsőrendű fontosságúak. A lényegük azonban nem ebben rejlik, hanem kizárólag a minőségükben. És csupán a táncok és a költemények, meg a legmagasabb szinten dolgozó ötvösök, a mértantudósom meg a csillagászom, tehát az, amit tulajdonképpen a konyhákban folyó munka tesz lehetővé, válik díszére az embernek, és jelenti az értelmét.
Tehát ha elém áll valaki, aki csak a konyhákat ismeri, amelyekből mérlegen mérhető valóságok meg kutyáknak való csontok kerülnek elv, én megtiltom neki, hogy az emberről beszéljen, mert mellőzi a lényeget, akárcsak az az őrmester, aki az emberben semmi egyebet nem becsül, csak fegyverforgatásra való alkalmasságát.
És miért táncolnának a palotádban, hiszen ha konyhai munkára fognád a táncosnőidet, még több lenne az élelmed? És miért vésnének ötvöseid díszeket arany kancsóidra, ha az ónkancsókat előállító műhelyekben dolgoztatva őket, még több lenne a kancsó? És miért csiszolnának mások gyémántot, írnának költeményeket, és figyelnék a csillagokat, mikor nem kellene egyebet tenned, mint cséplésre fognod (őket, és mindjárt több lenne a kenyered?
De mivel városodban hamarosan hiányzik majd valami, ami a léleknek, nem pedig a szemnek meg az érzékeknek való, előbb-utóbb kénytelen leszel hamisított táplálékokat kitalálni lakói számára, amelyek azonban semmit sem fognak érni. Oly városokat keresni, hogy költeményeket, automatákat, hogy táncokat gyártsanak, csalókat, hogy metszett üvegből gyémántot hamisítsanak számukra. Szegények azzal fogják áltatni magukat, hogy élnek. Holott nem lesz bennük egyéb, csak torz élet. Mert az ilyen ember a tánc, a gyémánt és a költemény valódi értelmét (amelyek csak akkor táplálnak téged láthatatlan részükkel, ha fáradságos munkával alkottad meg őket) jászolrácsba való takarmánnyal téveszti össze. A tánc háború, csábítás, gyilkosság és megbánás. A költemény a hegycsúcs megmászása. A gyémánt csillaggá változott, egész esztendei munka. A lényeg fog belőlük hiányozni.
Akárcsak a tekejátékban: mivel az okoz neked örömet, hogy leütöd ellenfeled bábuit, megpróbálhatnál úgy szórakozni, hogy gépet szerkesztesz, aztán százával sorba állíttatod a bábukat, és úgy döntögetnéd őket...
De ne hidd, hogy semmire sem becsülöm szükségleteidet. És azt se képzelem, hogy ellentét van köztük és valódi jelentésed között. Hogy bebizonyítsam, mennyire igazam van, hajlandó vagyok olyan szavakra lefordítani mondandómat, amelyek valósággal perben állnak egymással: szükséges és felesleges, ok és okozat, konyha és táncterem. Ám én nem hiszek e felosztások bűvöletében, mert nem egyebek, mint dadogás, rosszul megválasztott hegycsúcs ahhoz, hogy róla tudj olvasni az emberi indulatokban.
Mert ahogyan az én vigyázó katonám is csak akkor fogja fel a város értelmét, ha Isten megadja neki az őrzők világos látását és finom hallását - s ekkor az újszülött sikoltása nem lesz többé idegen a halott körül felhangzó fájdalmas panasztól, a vásári zsivaj a templomtól, a prostituáltak negyede a távoli kedves iránti hűségtől, hanem éppen ebből a sokféleségből születik meg a város, amely magába olvaszt, alkalmazkodik és egységesít, mint ahogyan a fa is egynek születik meg különböző elemeiből, és a templom is uralkodik csendjével a szobrok, oszlopok, oltárok és csúcsívek sokfélesége felett -, én is csak azon a szinten találok rá az emberre, ahol immár nem látom másnak azt, aki énekel és aki gabonát csépel, aki táncol és aki magot vet a barázdába, vagy aki a csillagokat vizsgálja és aki szeget kovácsol, mert ha részekre bontalak, akkor nem értettelek meg és elveszítlek.
Szeretetem csendjébe zárkózva ezért mentem ki figyelni, hogyan élnek városomban az emberek. Mert meg akartam érteni a várost.
(Megjegyzés későbbre: Nem hiszem, hogy előre kialakított vélemény alapján választjuk meg az emberi tevékenységek egymáshoz való viszonyát. Az észnek ehhez semmi köze. Mert nem a végösszegből építed fel a testet. Hanem elülteted a magot, s aztán kijön valami végeredmény. Mert kizárólag a szeretet minőségéből születik meg az arány, amely azonban előre nem látható, kivéve az okosak, a történészek és a kritikusok ostoba beszédeiben, akik előszámlálják alkotórészeidet, megmagyarázzák, hogy melyiket mennyire növelhetted volna a többi rovására, könnyen bebizonyítva, hogy inkább ezt és nem amazt kellett volna növelned, holott éppolyan jól az ellenkezőjét is megállapíthatták volna, mert ha képzeletben alkotod meg konyháid és tánctermed képét, nincs mérleg, amely lemérje, melyik a fontosabb. Szavaid azonnal értelmüket veszítik, mihelyt a jövőt jósolod meg. A jövőt építeni egyet jelent a jelen építésével. Azt jelenti, hogy mának szóló kívánságod fogan meg benned. A mának szól, de a holnap felé fordul. Nem pedig olyan cselekedetek valósága, amelyeknek csak a holnap számára van értelmük. Mert ha szervezeted elszakad a jelentől, meghal. Az élet, amely a jelenhez való alkalmazkodás és a jelenben való folytonosság, számtalan olyan kapcsolaton nyugszik, amelyet a nyelv képtelen megragadni. Az egyensúly ezernyi egyensúly eredménye. És ha akár csak egyet is elveszel belőle valamely elvont bizonyítás eredményeként, úgy jársz vele, mint az elefánttal, amely roppant építmény, ám elég egyetlen ütőerét elvágnod, és el fog pusztulni. Nem azt kívánom én, hogy ne változtass semmit. Mindent megváltoztathatsz. Zord síkságból cédrusültetvényt varázsolhatsz. De nem az a fontos, hogy cédrust konstruálj, hanem hogy magot ültess. És a mag, vagy ami majd belőle születik, minden pillanatban egyensúlyban lesz a jelenben.)
A dolgokat azonban több szempontból is lehetséges szemlélni. Ha például a hegyet, amely elválasztja egymástól az embereket, az élelemhez való joguk szerint választom meg, valószínűleg az én törvényem szerint ítélem meg tetteiket. De az is valószínű, hogy más lenne az én törvényem, ha más hegy másféle módon vonna határt az emberek között. Én azonban azt szeretném, hogy teljes igazság tétessék. Ezért figyeltettem az embereket.
(Mert nem egy igazság van, hanem végtelen sok. Például ha jutalmazni akarom vezéreimet, különbséget tehetek közöttük koruk szerint kitüntetésekkel vagy újabb megbízatásokkal. De ugyanúgy pihenést is biztosíthatok nekik, amelynek tartama éveik számával növekszik, és közben egyre kevesebb terhet rakok a vállaikra, ifjabb vállakat terhelve meg velük. Vagy ítélhetek az ország érdekeinek a nevében. De ítélhetek az egyén jogai szerint is, vagy aszerint, milyen az illető, rajta keresztül, vagy ellene is.)
Ha a hadseregemben érvényes ranglétra méltányos voltát akarom megítélni, leküzdhetetlen ellentmondásba bonyolódom. Mert szemben találom magamat a végzett szolgálatokkal, a képességekkel meg az ország érdekével. És akárhogyan csinálom, mindig lesz olyan vitathatatlan minőségi sorrend, amelyik azt bizonyítja, hogy hogyan tévedtem egy másik nevében. Ezért tehát nem nagyon zavar, ha bebizonyítják előttem, hogy létezik olyan, napnál is világosabb szabály, amely szerint hajmeresztők a döntéseim, mert előre tudom, hogy bármit cselekszem, mindig így lesz; ha az igazságot nem szavakban, hanem súlya szerint keressük, akkor nagyon fontos, hogy mérlegeljünk egy kicsikét, hagyjuk érni a dolgokat.
(Itt lehet szólni az erővonalakról.)
Egyszóval hiú próbálkozásnak tartottam, hogy városomat haszonélvezőinek a szempontjából tanulmányozzam. Mert mind bírálhatók. De nem is ez foglalkoztatott engem. Vagy pontosabban: ez a kérdés csak másodsorban vetődött fel. Mert valóban azt kívánom, hogy az élvezett haszon nemesítse, ne pedig lealjasítsa a haszonélvezőket. De nekem mindennél fontosabb városom arculata.
Tehát elindultam sétálni hadnagyom kíséretében, aki kérdéseket tett fel a járókelőknek.
- Mi a foglalkozásod? - kérdezte válogatás nélkül az útjába kerülőktől?
- Ács vagyok - válaszolta a kérdezett.
- Földmíves vagyok - felelt a másik.
- Kovács vagyok mesterségem szerint - így a harmadik.
- Birkapásztor vagyok - mondta a negyedik.
Vagy: kútásással foglalkozom. Vagy: betegeket ápolok. Vagy: írok azok helyett, akik nem tudnak írni. Vagy: hentes vagyok, húst árusítok. Vagy: teáskészleteket készítek. Vagy: vásznat szövök. Vagy: ruhát varrok. Vagy...
És úgy láttam, ezek az emberek mindenki számára dolgoztak. Mert hiszen mindenki fogyaszt húst, vizet, orvosságot, használ deszkát, teát, ruhát. És külön-külön egyikük sem fogyaszt túlzottan sokat, hiszen az ember egyszer eszik, egyszer ápol, egyszer öltözködik, egyszer iszik teát, egyszer írja meg a leveleit, egy ház egy ágyában alszik.
De az is előfordult, hogy valamelyikük így válaszolt:
,,Palotákat építek, gyémántot csiszolok, kőszobrokat faragok...''
Ezek bizonyára nem mindenkinek, hanem csak egy-két embernek dolgoztak, tevékenységük eredménye ugyanis nem darabolható fel.
És valóban, ha valaki egész esztendőn át egyetlen váza kifestésével van elfoglalva, hogyan oszthatnád el mindenki között a vázáit? Mert egy ember több helyett dolgozik a városban. Vannak asszonyok, betegek, bénák, gyermekek, öregek meg olyanok is, akik ma éppen pihennek. Aztán ott vannak országom szolgái, akik egyáltalán nem foglalkoznak tárgyak készítésével: a katonák, a csendőrök, a költők, a táncosok, a kormányzók. Ám ezek is éppúgy öltözködnek, hordanak lábbelit, esznek, isznak és alusznak egy ház egyik ágyában, mint a többi. És mivel nem cserélnek tárgyakat olyan más tárgyakra, amelyeket ők fogyasztanak, valahol el kell lopnod ezeket a tárgyakat készítőiktől, hogy azoknak is tudj belőlük adni, akik ilyeneket nem gyártanak. Így tehát egyetlen műhelyében dolgozó ember sem tarthat igényt rá, hogy maga fogyassza el mindazt, amit termel. Tehát vannak olyan tárgyak, amelyekből nem tudhatsz mindenkinek juttatni, mert nem lenne, aki elkészítse őket.
Ám mindazonáltal nem fontos-e, hogy ilyeneket is tervezzenek és készítsenek, hiszen ezek jelentik kultúránk fényűzését, ékességét és értelmét? Mikor éppen az a tárgy ér valamit és méltó az emberhez, amelyiknek az elkészítéséhez sok idő kell. Mikor éppen ez az értelme a gyémántnak, amely körömnyi cseppet eredményező egész esztendei munka. Vagy a kocsirakomány virágból kivont illatszercsepp. És mit számít nekem a könny- és az illatszercsepp sorsa, hiszen eleve tudom, hogy nem osztható szét mindenki között, és azt is jól tudom, hogy valamely kultúra sohasem a tárgy sorsán, hanem a megszületésén nyugszik?
Én az ország ura, kenyeret és ruhát lopok el a dolgozóktól, hogy adhassak belőlük katonáimnak, asszonyaimnak és aggastyánjaimnak.
Miért éreznék lelkiismeretfurdalást azért, mert kenyeret és ruhákat lopok, hogy odaadhassam a szobrászaimnak, a gyémántcsiszolóimnak meg a költőimnek, akik ugyan versírással foglalkoznak, de enniük azért mégiscsak kell?
Különben nincs se gyémánt, se palota, se semmi, ami kívánatos.
Ami pedig alig gazdagítja népemet: népem csupán attól gazdagszik, hogy más foglalkozási ágakba ömleszti kulturális tevékenységét, olyanokba, amelyek kétségkívül sok időt igényelnek végzőiktől, de amelyekhez kevés emberre van szükség a városban, amint erről meggyőztek találkozásaink.
Egyébként elgondolkoztam rajta, hogy ha a tárgy leendő gazdája nem fontos, mivel nem juthat belőle mindenkinek, és következésképpen nem kívánhatom, hogy az egyik ellopja a másiktól, világosan megértettem, milyen kényes dolog megbolygatni a részesülők hálózatát: csak nagyon óvatosan lehet hozzányúlni, mert egy egész kultúra alapszövetét jelenti. És nem fontos a kedvezményezettek jogosultsága vagy erkölcsi igazolása.
Nem kétséges, erkölcsi problémával állunk itt szemben. De van egy másik, pontosan ellenkező probléma is. És ha olyan szavakban gondolkozom, amelyek kizárják az ellentmondásokat, akkor kioltok magamban minden világosságot.
(Jegyzetek későbbre: a berber menekültek, akik nem akarnak dolgozni, lefekszenek. Lehetetlen cselekvés.
Én azonban nem cselekedeteket, hanem struktúrákat kényszerítek rá az emberekre. És különbséget teszek a napok között. Rangsorba állítom az embereket, többé-kevésbé szép lakásokat készítettetek, hogy felélesszem a versengés szellemét. És többé-kevésbé igazságos rendszabályokat hozok, hogy különböző indulatokat ébresszek. És nem törődhetek az igazságossággal, mert itt ez azt jelentené, hogy hagynám bűzleni ezt a tökéletesen mozdulatlan pocsolyát. És kényszerítem őket, hogy az én nyelvemen beszéljenek, mert az én nyelvemnek van értelme számukra. De ez az egész csupán konvenciók rendszere, amelyeknek a segítségével, mint a süketnéma vakon keresztül el akarok jutni a bennük teljesen álomba süllyedt emberhez. Mert a süketnéma vakot megégeted, és azt mondod neki: tűz. És valahányszor megégeted, elismétled: tűz. Persze, igazságtalan vagy az egyénhez, hiszen megégeted. De igazságos vagy az emberhez, mert azzal, hogy azt mondtad neki: tűz, megvilágítottad az elméjét. És elkövetkezik az a nap, amikor, ha azt adod tudtára: tűz, de már nem égeted meg, azonnal visszahúzza a kezét. S ez azt jelzi, hogy megszületett.
Így tehát akaratuk ellenére meg vannak kötve egy háló tökéletes kényszerében, amelyet nem bírálhatnak, mivel egész egyszerűen van. A házak: különbözők. Az étkezések: különbözők. (És rendszeresítek ünnepet is, ami egy nap várása, tehát létezés, ,,és én kínoknak, feszültségeknek és jelképeknek fogom őket alávetni. Persze, minden feszültség igazságtalanság, mert nem igazságos dolog, hogy az egyik nap különbözzék a többitől''.) És az ünnep közelíti őket valamihez, vagy távolítja őket valamitől. A szebb vagy csúnyább házak nyereséget vagy veszteséget jelentenek számukra. Meg azt, hogy ki-be kell járniuk. És fehér vonalakat festetek a táborban, hogy legyenek veszélyes és biztonságos körzetek. Tiltott helyet rendelek el, ahol a belépőt halálbüntetés várja, hogy tájékozódni tanuljanak a térben. Így nő gerince a medúzának. Ettől kezd majd járni tudni, s ez csodálatos dolog.
Az embernek csak üres szavai voltak. De a nyelv újból olyanná lesz rajta, mint lovon a zabla. És lesznek kegyetlen szavak, amelyek könnyre fakasztják. És lesznek daloló szavak, amelyek világosságot támasztanak a szívében.
,,Megkönnyítem számotokra dolgokat...'' - ezzel már el is veszett minden. Nem a gazdagság, a kincsek miatt, hanem azért, mert a gazdagság nem ugródeszka bármi számára, hanem megszerzett készlet. Nem azért hibáztál, mert többet adtál, hanem mert kevesebbet kívántál. Ha többet adsz, többet is követelhetsz.
Az igazságosság és az egyenlőség. És már itt is a halál. A testvériség azonban csak a fában lelhető meg. Mert nem szabad összetévesztened a szövetséget a közösséggel, amely nem egyéb mint promiszkuitás, uralkodó isten, öntözés, izomzat nélkül, tehát rothadás.
Mert szétbomlottak, mivel tökéletes egyenlőségben, igazságosságban és közösségben éltek. Ami az összekevert golyók nyugalmi állapota.
Vess nekik magot, amely a fa igazságtalanságába szívja fel őket.)
Ami tehát a szomszédomat illeti, rájöttem, hogy nem termékeny dolog országának történelmét, állapotát, intézményeit és tárgyait vizsgálnom, elég, ha az ott megnyilatkozó hajlamokat figyelem. Mert ha országomat vizsgálod, akkor meglátogatod a kovácsokat, és azt fogod látni, hogy szeget kovácsolnak, lelkesednek a szegekért, és dicshimnuszokat zengenek a szegkovácsmesterségről. Aztán elmész a favágókhoz, s ott azt látod, hogy döntik a fákat, lelkesednek a favágásért, és örömujjongásban törnek ki, amikor elkövetkezik a favágók ünnepi pillanata, elsőt reccsen a fa, és lassan porba hull fensége. És ha elmész a csillagvizsgálókhoz, azt fogod látni, hogy lelkesednek a csillagokért, egyébre se figyelnek, csak hallgatásukra. És ez így igaz: mindenki valaminek képzeli magát. Ha most aztán megkérdezem tőled: ,,Mi történik országomban, mi lesz nálam holnap?'' - így válaszolsz: ,,Szeget kovácsolnak, fákat döntögetnek, csillagokat vizsgálnak, tehát lesz elég szeg, elég fa, elég csillagászati megfigyelés.'' Mert rövidlátó vagy, nem látsz túl az orrod hegyénél, és nem ismerted fel, hogy ezek együtt hajót építenek.
Persze, igaz, a megfigyeltek egyike sem mondhatta volna neked: ,,Holnap már kint leszünk a tengeren.'' Mindegyik azt hitte, a saját istenét szolgálja, ügyetlenek voltak a szavai ahhoz, hogy a hajónak, az istenek istenének a dicséretét zengje. Mert a hajó megtermékenyítő ereje abban áll, hogy a szegkovács számára a szegek szeretetévé válik.
Ami a jövendő előrelátását illeti, erre vonatkozólag sokkal többet tudtál volna meg, ha képes lettél volna felmérni ezt a látszólag összefüggéstelen sokféleséget, és tudatosítottad volna, mivel gyarapítottam népemet: azzal, hogy a tenger felé irányítottam. És akkor megláttad volna a vitorlás hajót, e csillagok kormányozta szeg-, deszka- és gerendaegyüttest, amint lassan alakul a csendben, és úgy áll össze, mint a cédrus, amelyik kiszívja a köves talaj nedveit és sóit, hogy kiteljesítse őket a fényben. És akkor majd felismered azt a holnap felé irányuló haladást feltartózhatatlan eredményein. Mert itt aztán nem tévedhetsz: ahol csak megmutatkozhat, mindenütt megmutatkozik. A föld felé hajló lejtőt arról ismerem fel, hogy egy röpke pillanatra sem engedhetem el a kezemben tartott követ anélkül, hogy azonnal le ne guruljon. Ha olyan embert látok, aki szép lassan kelet felé halad, nem látom előre a jövőjét. Mert lehetséges, hogy csak fel- s alá sétál, és amikor azt képzelem, hogy már javában nekiindult, kizökkent meggyőződésemből, mert visszafordul. Ám ha csak egy kicsit lazítok is kutyám pórázán, s erre ő azonnal kelet felé húz, és arrafelé kényszerít engem is, tudom, mi fog vele történni, mert kelet az ő számára a vad szagát jelent., és bizonyos lehetek benne, hogy ha elengedem, arra fog rohanni. Egy hüvelyknyi lazítás a kötélen többet mondott nekem, mint ezer lépés.
Figyelem ezt a rabot, úgy ül vagy hever, mintha feladott, levetkezett volna minden vágyat. De minden a szabadság felé vonja. És arról ismerem fel ezt a hajlandóságát, hogy elég egy lyukat mutatnom neki a falban, máris megremeg, és csupa izomfeszültség és figyelem lesz. És ha a rés a mezőkre nyílik, mutass nekem olyan rabot, amelyik nem vette észre!
Ha sokat okoskodsz, megfeledkezel erről vagy arról a lyukról, vagy pedig, mivel közben másra gondolsz, nem is veszed észre, hiába nézed. Vagy ha meglátod is, miközben szillogizmusokba bonyolódsz afelett, vajon ügyes dolog-e élned az alkalommal, elkésel a döntéssel, mert közben jönnek a kőművesek és befalazzák. De mutass nekem olyan repedést, amelyről megfeledkezik a medence falára nehezedő víz.
Ezért mondom neked, hogy a hajlam, ami ugyanaz az embernek, mint a lejtő a dolgoknak, hatalmasabb, mint az ész, és egyedül ő kormányoz, mégha szavak híján nem fogalmazható is meg. És ezért mondom neked, hogy az ész csupán szolgája a léleknek, csak átalakítja a ,,lejtőt'', bizonyításokat, aranyigazságokat csinál belőle, s ettől te azt hiheted, hogy zavaros ötleteid vezettek. Holott mondom neked: egyedül az istenek vezettek, akik a te templomod, birtokod, országod, tenger felé hajló lejtőd vagy szabadságigényed.
Ezért nem fogom vizsgálgatni a hegy másik oldalán uralkodó szomszédom cselekedeteit. Mert a levegőt hasító galamb repüléséből nem tudom megállapítani, vajon a galambdúc felé veszi-e útját, vagy csak szárnyait próbálgatja a szélben, és az otthona felé igyekvő ember lépéseiből sem tudom kitalálni, vajon a hitves utáni vágynak vagy a már unalmassá vált kötelességnek engedelmeskedik-e, s vajon léptei válást vagy szerelmet építenek-e. De ha a börtönömben őrzött rab nem szalasztja el az alkalmat, és titokban rálép a véletlenül földre ejtett kulcsomra, vagy igyekszik megállapítani, nem mozog-e az ablakrostély valamelyik rúdja, és szeme sarkából vizsgálgatja foglárait, azonnal kitalálom, hogy képzeletében már szabadon járja a mezőket.
Tehát nem azt akarom tudni a szomszédomról, mit csinál, hanem hogy mit nem mulaszt el soha megtenni. Mert ebből azonnal tudom, miféle isten mozgatja, még ha ő maga nem sejti is, azonnal kitalálom jövője irányát.
Emlékszem a konok tekintetű prófétára, aki ráadásul bandzsalított is. Felkeresett, csak úgy forrt benne a harag. A baljós harag:
- Ki kell őket irtani - dörögte.
És én megértettem, hogy eszménye a tökéletesség. Mert csak a halál tökéletes.
- Vétkeznek - folytatta.
Hallgattam. Szemeim jól látták pallosnak is beillő lelkét. De elgondolkoztam:
,,A bűn ellen és a bűn által létezik. Mi lenne, ha a bűn nem létezne?''
- Mit kívánsz, hogy boldog lehess? - kérdeztem tőle.
- A jó győzelmét.
De megértettem, hogy hazudik. Mert boldogságnak nevezte pallosának veszteglését és rozsdásodását.
És lassacskán megvilágosodott előttem az a különben szembeszökő igazság, hogy aki szereti a jót, az meg tudja bocsájtani a bűnt. Hogy aki szereti az erőt, elnéző a gyengeséggel szemben. Mert ha a szavak egymásra öltögetik is a nyelvüket, a jó és a rossz mégis összekeveredik; a rossz szobrászok jelentik azt a humuszt, amelyen a jó szobrászok sarjadnak, a zsarnokság kovácsolja önmaga ellen a büszke lelkeket, és az éhség ösztönöz kenyered megosztására, ami még a kenyérnél is édesebb. Azokat, akik összeesküvéseket szőttek ellenem, és csendőreim által tőrbe ejtve most sötét pincebörtönökben senyvednek, már beletörődve a közeli halál gondolatába, másoknak, nem önmaguknak az áldozataiként, miután a szabadság és az igazságosság szeretetétől vezérelve ők vállalták értük a kockázatot, a nyomort és az igazságtalanságot, én mindig ragyogó szépségben láttam, amely mint a tűzvész lobogott bennük a vesztőhelyen. Ezért soha nem is fosztottam meg őket a haláluktól. Mit ér a gyémánt, ha nem kell érte kemény küzdelmet vívni az őt elrejtő meddő kőzettel? Mit ér a kard, ha nincsen ellenség? Mit ér a hazatérés, ha nincs távollét? Mit ér a hűség, ha nincs kísértés? A jó diadala az engedelmes jószág diadala a jászol előtt. Én nekem nem kellenek az egy helyben ülők meg a jóllakottak.
- Te a bűn ellen harcolsz - mondottam neki -, de minden küzdelem tánc. Te a tánc okozta örömben keresed örömödet, egyszóval a bűnben. Jobb szeretném, ha szeretetből táncolnál.
Mert ha országot alapítok neked, amelyikben költeményekért lelkesednek az emberek, hamarosan elkövetkezik az okosak órája, akik szőrszálhasogatásba kezdenek, és kimutatják, milyen veszélyek fenyegetik a költeményeket a költemény ellentétében, mintha léteznék ellentéte bárminek e világon. Aztán előállnak a rendőrök is, akik összezavarva a költemény szeretetét a költemény ellentétének a gyűlöletével, nem a szeretettel, hanem a gyűlölettel foglalkoznak majd. Mintha a cédrus szeretete egyenlő volna az olajfa elpusztításával. És börtönbe vetik a zenészt, a szobrászt vagy a csillagászt, okoskodásaik véletlene szerint, holott minden okoskodásuk ostoba fecsegés, üres levegő lesz. Országom pedig sorvadni kezd, mert nem azzal erősítjük a cédrust, ha elpusztítjuk az olajfát, vagy elutasítjuk magunktól a rózsaillatot. Ültesd el a nép szívében a vitorlás hajó szeretetét, s a nép országod minden lelkesedését vitorlává fogja változtatni. De te úgy akarod irányítani a vitorlák születését, hogy eretnekeket üldözöl, leplezel le és irtasz ki. Márpedig úgy áll a dolog, hogy ami nem vitorlás hajó, a vitorlás hajó ellentétének is felfogható, a logika ugyanis oda vezet, ahová akarod. És tisztogatásról tisztogatásra haladva ki fogod irtani népedet, mert az az igazság, hogy mindenki szeret valami mást is. Sőt, mi több, magát a vitorlást is el fogod pusztítani, hiszen a vitorlás himnusza a szegkovácsban a szegkovácsmesterség himnuszává lett. Tehát őt is börtönbe veted. Aztán majd nem lesz több szeged a hajódhoz.
Így cselekszik az is, aki azzal véli támogatni a nagy szobrászokat, hogy kiirtja a rosszakat, mert a maga ostoba, semmit sem kifejező nyelvén a jó szobrászok ellentétének nevezi őket. Szerintem akkor az lesz a legjobb, ha megtiltod fiadnak, hogy az életben maradásra ilyen kevés lehetőséget nyújtó mesterséget válasszon magának.
- Ha jól értem szavaidat - borzolódott fel az én sanda profétám -, nekem el kellene tűrnöm a titkos bűnöket!
- Egyáltalán nem. Egy árva szót sem értettél meg abból, amit mondtam - válaszoltam neki.
Mert ha nem akarok hadba szállni, és ha csúz szaggatja a lábamat, talán éppen ez a csúz lesz oka az én háború-ellenességemnek, holott ha valóban kedvem lenne hadakozni, arra gondolnék, majd csak segít rajta a hadakozás. Mert semmi más, csak az én békevágyam öltözött csúzba, vagy esetleg az otthon szeretetébe, ellenségem iránti megbecsülésembe vagy valami másba. És ha meg akarod érteni az embereket, sohase azzal kezd, hogy meghallgatod őket. Mert a szegkovács a szegeiről fog neked beszélni. A csillagász meg a csillagairól. És mindegyik megfeledkezik a tengerről.
Mert nagyon fontosnak találtam, hogy nem elég néznünk ahhoz, hogy lássunk. Mert teraszom tetejéről megmutattam nekik a birtokomat, leírtam körvonalait, de ők csak a fejüket csóválták: ,,Igen, igen...'' Vagy megnyittattam előttük monostoraim kapuit, és elmagyaráztam nekik a szabályokat, ők pedig titokban ásítoztak. Vagy elmagyaráztam nekik az új templom architektúráját, megmutattam egy- egy szobrász vagy festő művét, akik valami egészen szokatlant alkottak. Ám ők azonnal elfordultak tőlük. Minden, ami bárki mást szíven ütött volna, közönyös maradt számukra.
Én pedig elgondolkoztam:
,,Akik a dolgokon át el tudnak jutni ahhoz az isteni csomóhoz, amely megköti őket, erre nem mindenkor képesek. A lélek tele van álommal. A gyakorlatlan lélek még inkább. Hogyan remélhetném ezektől itt, hogy úgy érje őket a kinyilatkoztatás, mint a villámcsapás? Mert csak azok találkoznak a mennykővel, akik benne találják a megoldásukat, mivel már régóta várták azt az arcot, mivel már eleve arra születtek, hogy felgyújtsa őket. Mint az, akit azzal szabadítottam fel a szerelemre, hogy megtanítottam imádkozni. És oly jól felkészítettem rá, hogy vannak mosolyok, amelyek éles kardként fognak belehasítani. A többiek azonban csak a testi vágyat ismerik meg. Ha elringattam őket Észak legendáival, ahol vonuló hattyúk, vadkacsák szürke csapatai töltik be hívásukkal a tereket, mert a fagyba dermedt Északot egyetlen kiáltás úgy tölti be, mint a feketemárvány-templomot, akkor ezek az emberek készen várják a szürke szemeket és a hóba süllyedt titokzatos vendégfogadóban pislákoló mosolyt. És látni fogom, hogyan üti őket szíven. De azok, akik forró sivatagokból bukkannak elő, meg se rezdülnek az ilyen mosolyra.''
,,Ha tehát én tégedet a többihez hasonlóra formáltalak gyermekkorodban, akkor majd ugyanazokat az arcokat fedezed fel, ugyanazokat a szerelmeket éled át, mint néped fiai, és akkor meg fogjátok érteni egymást. Mert nem közvetlenül érintkeztek egymással, hanem a dolgokat megkötő isteni csomók révén, és ezért fontos, hogy ezek a csomók mindenki számára hasonlók legyenek.''
,,De amikor azt mondom: hasonlók, nem azt akarom vele mondani, hogy olyan rendet kell teremteni, amely nem egyéb, mint részvétlenség és halál, amelyik olyan, mint a sorba rakott köveké vagy az egyforma lépésben menetelő katonáké. Hanem azt, hogy arra tanítottalak benneteket, hogy ugyanazokat az arcokat ismerjétek fel, és így ugyanazokat a szerelmeket éljétek át.''
,,Mert már tudom, hogy szeretni annyit jelent, mint felismerni, annyi, mint ismerni a dolgokon át kiolvasott arcot. A szerelem nem egyéb, mint az istenek megismerése.''
,,Amikor a birtokot, a szobrot, a költeményt, az országot, az asszonyt vagy - az emberek szánalmán keresztül - Istent egy pillanatra megadatik neked megragadni a maguk egységében, szerelemnek nevezem a tebenned ilyenkor megnyílt ablakot. De halálnak nevezem a szerelmedet, ha immár nem egyéb számodra, mint a dolgok összege. Pedig az érzékeid által közvetített dolgok továbbra is ugyanazok.''
,,Ezért mondom azt is, hogy akik már lemondtak az istenekről, csak úgy tudnak érintkezni egymással, mint az istállóba megtért barmok, amelyeket csupán a napi élelem érdekel.''
Ezért fontos, hogy megtérítsem mindazokat, akik felkeresnek, és néznek, de nem látnak. Mert csak így fognak megvilágosodni és tágulni emberségükben. És csak így vetkőznek le mezítelenre. Mert hasad kívánságainak kielégítésén kívül mit kívánnál, hová mennél, és miből születne meg örömöd tüze?
Megtéríteni annyit jelent, mint az istenek felé fordítani azért, hogy lássák őket.
De nekem nincsen olyan hidam, amelyen eljuthatnék hozzád, hogy megértessem magamat. Ha nézed a vidéket, és én előre nyújtott botommal kirajzolom rajta a birtokomat, ezzel a semmitmondó mozdulatommal nem tudhatom átplántálni beléd a szeretetemet is, mert akkor túlságosan egyszerű lenne átérezned azt, amit én érzek. Hiszen akkor az unalom napjain te is kimehetnél a hegyekre, hogy a botod körbesétáltatásától te is átforrósodj.
Én csak kipróbálhatom rajtad a birtokomat. Ezért hiszek én a cselekedetekben. Mert mindig gyermekdednek vagy vaknak éreztem azokat, akik különbséget tesznek gondolat és cselekvés között. A cselekvéstől csak az olyan gondolatok különböznek, amelyek bazári áruvá változtak.
Tehát ekét, ökröket, cséphadarót adok a kezedbe. Vagy kútásóim felügyeletét bízom rád. Vagy az olajbogyók leszüretelését. A házasulandók összeesketését. A halottak eltemetését. Vagy valami - akármi - mást, ami beépít téged a láthatatlan építménybe, alávet erővonalainak, hogy aztán ezek az erővonalak tegyék számodra könnyűvé az egyik és nehézzé a másik mozdulatot.
Egyszóval kötelezettségekkel és tilalmakkal találod majd szemben magadat. Mert az egyik szántóföld alkalmatlan a megművelésre, a másik viszont nem. Az egyik kút megmenti a falut, a másik megbetegíti. A lány megérett a házasságra, és ettől egyetlen himnusszá lesz a faluja. A másik falu azonban halott fiát siratja. De amikor felemeled a lehúzókép szélét, egyszerre előtted áll az egész rajz. Mert a földműves iszik. A kútásó férjhez adja a lányát. A menyecske eszi a földmíves kenyerét, issza a kútásó vizét, és mind ugyanazokat az ünnepeket ülik, ugyanazokhoz az istenekhez imádkoznak, ugyanazokat a halottakat siratják. És azzá leszel, amivé ebben a faluban lesz az ember. Aztán majd elmondod nekem, ki született meg benned. És csak akkor tagadd meg az én falumat, ha nem fog tetszeni.
Mert nincsen olyan tétlen sétáló, akinek megadatik, hogy lásson. A dolgok összerakása semmi, pedig csak ez látható, és hogyan lennél képes első pillantásra megragadni az istent, ha ezt az istent csak szíved gyakorlásával foghatod fel?
Mert én csak azt nevezem igazságnak, ami lázba ejt. Mert nincs semmi, ami bizonyítható, sem pro, sem kontra. De ha egy bizonyos arc visszhangot kelt benned, akkor nem kételkedhetsz a szépségben. Akkor azt fogod mondani, hogy valóban szép. Akárcsak a birtok vagy az ország: ha elfogadtatja veled, hogy meghalj érte, miután megtaláltad magadnak. Hogy-hogy - válaszolod erre -, hát a kövek, nem pedig a templom az igaz?
És ha a monostor homályában a legnagyobb arc látványával lobbantom lángra szívedet, miután olyanná gyúrtalak, hogy megmutatkozzék neked, hogyan utasíthatnád el magadtól? Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?
Mert azt hiszed, hogy természetes dolog számodra az arc szépsége? Én erre azt válaszolom, hogy a szépség kizárólag annak a gyümölcse, amire az élet tanított. Mert én még nem láttam olyan látni kezdő született vakot, akit első pillanatra megragadott egy mosoly. A mosolyt is meg kell előbb tanulnia. Te azonban már gyermekkorod óta tudod, hogy egy bizonyos mosoly közeli örömöt jelent számodra, mert valami előtted még titkolt meglepetés a szülője. Vagy hogy az összevont szemöldök mindenféle kellemetlenséget jelez, a megremegő ajak könnyek előjele, a szemben megcsillanó fény magával ragadó szándékot ígér, és egyfajta testtartás békét és bizalmat jelent az ő karjaiban.
És százezernyi élményedből alkotod meg magadnak a képét, amely olyan, mint a tökéletes haza, mindenestől befogad, elhalmoz és éltet. A tömegben is felismered, és inkább meghalsz, semhogy elveszítsed.
Villám csapott a szívedbe, szíved azonban már készen állott a villámcsapásra.
Ezért nem szerelem az, amelyik lassan születik, mert a szerelem annak a kenyérnek a felfedezése, amelynek az éhségére megtanítottalak. Így készítettem elő benned azokat a visszhangokat, amelyek majd a költeményre felelnek. És az a költemény, amelyiktől a másik semmit sem érez, téged világossággal áraszt el. Olyan éhséget készítettem számodra, amelyik nem tud önmagáról, és olyan vágyat, amelynek még nincsen számodra neve. A szerelem utak együttese, struktúra és architektúra. Istene egyszerre, mindenestől ébreszti majd fel, s akkor minden út megvilágosodik. Persze, te erről semmit sem tudsz, hiszen ha ismernéd és keresnéd, akkor már neve lenne. Másszóval már meglelted volna.