| LI | LII | LIII | LIV | LV | LVI | LVII | LVIII | LIX | LX |
| 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Igazságtalan volt az az ember, aki így beszélt kicsinyke házáról:
,,Azért építem, hogy minden igaz barátom beleférjen...''
Mert ugyan mit is gondolt az emberekről ez a házascsiga! Ha én minden igaz barátomat be akarnám fogadni a házamba, nem tudnám elég nagyra építeni, mert nem ismerek senkit a világon, akinek akárcsak egyetlen icike-picike, mégoly gyorsan elenyésző része is ne lenne barátom. Én abban is könnyen meg tudnám találni a barátomat, akinek leüttetem a fejét, ha értenénk hozzá, hogy különbséget tegyünk az emberek között. Sőt még abban is, aki látszólag gyűlöl engemet, és ha módjában állna, leüttetné a fejemet. De ne hidd, hogy ez amolyan olcsó elérzékenyülés, elnézés, vagy közönséges óhaj, alacsonyrendű rokonszenv nálam, mert én merev, hajthatatlan, hallgatag maradok. De mindenfelé rengeteg a barátom, és ha megtaníthatnám őket járni, megtöltenék a házamat.
Ám kit nevez igaz barátjának ez a másik? Azt, akire rábízhatja a pénzét, és nem kell tőle tartania, hogy ellopja - és ebben az esetben a barátság csupán szolgai megbízhatóság -, vagy azt, akitől szolgálatot kérhet és kap is - az ilyen barátság csupán emberekből húzott haszon -, vagy azt, aki szükség esetén védelmébe veszi. Ami voltaképpen viszonzott ajándék. Én azonban megvetem az aritmetikát, és azt nevezem barátomnak, akit megláttam benne, aki talán mélyen elrejtőzve szendereg énjébe beágyazva, de velem szemben lassan kibontakozik belőle, mert felismert és rám mosolyog, még ha később kénytelen lesz is elárulni engem.
Ám ez a másik, látod, azokat nevezi barátainak, akik kiürítenék helyette a. bürökpoharat - de hogyan képzeled, hogy ettől mindnyájan boldogok lesznek?
Az a harmadik, aki magát jónak nevezte, nem értette, mi a barátság. Atyám kegyetlen volt, mégis voltak barátai, és tudta is őket szeretni, mert nem fájt neki a csalódás. A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszen miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled.
Így ez az ember, akit a barátja megajándékozott a szeretetével, kötelességekké változtatta az ajándékot. Az ajándékba adott szeretet a bürökpohár kiürítésének a kötelezettségévé, rabszolgasággá lett. A barát persze nem szerette a bürököt. A másik ezért megcsalatva érezte magát, ami pedig aljasság. Ebben az esetben ugyanis csupán egy rosszul szolgáló rabszolgában csalódott.
De most a buzgó szeretetről szólok neked. Mert sok szemrehányáson kell majd túltenned magadat. Az asszony például mindenkor a szemedre fogja vetni azt, amit másutt adsz, nem őbenne. Az emberek szerint ugyanis bárhol adunk bármit, azt máshonnan lopjuk el. Ilyenné tett bennünket Istenről való elfeledkezésünk és a vásárolt árukkal való élés. Mert amit adsz, a valóságban egyáltalán nem tesz szegényebbé téged, hanem, ellenkezőleg, csak még jobban gyarapítja elajándékozható vagyonodat. Így például az, aki minden embert szeret Istenen keresztül, végtelenül jobban szereti minden egyes embertársát, mint az olyan, aki csupán egyetlent szeret, és ezzel cinkosára is kiterjeszti személye nyomorúságos körét. Ugyanúgy, mint az is, aki otthonától távol száll szembe az ellenség fegyvereivel, sokkal többet ad a kedvesének anélkül, hogy annak tudomása lenne róla - hiszen igazabb embert ajándékoz neki -, mint az olyan; aki éjjel-nappal babusgatja, de nem jutott el az emberségig.
Ebben ne takarékoskodj. Mert nincs olyan portéka, amivel takarékosan kell bánni, ha a szív indulatairól van szó. Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.
És amikor adsz, ne kutasd kíváncsian, kinek. Mert majd ilyeneket hallasz: ,,Ez az ember nem is érdemel ilyen ajándékot!'' Mintha valami árucikkről lenne szó, amelyet elherdálsz. Az az ember, aki semmi hasznot nem jelentene számodra a tőle várható ajándékokkal, nagy szolgálatodra lehet neki adott ajándékaid révén, mert rajta keresztül Istent szolgálod. Jól tudják ezt azok, akiket nem indítanak alantas szánalomra a szolganépség fekélyei, ellenben jó szívvel kockára teszik az életüket, és habozás nélkül elvállalnak akár száz napi gyaloglást is a sziklákon át, csakhogy kigyógyítsák fekélyéből szolgáik szolgáját. Csupán azok bizonyulnak alacsonylelkűnek, és alacsonyodnak le a szolga színvonalára, akik valamiféle hálát várnak tőle, hiszen ha darabokra vágná magát, sem tudná akárcsak egyetlen pillantásodat is megfizetni; ellenben te Istennek adtál ajándékot e megajándékozotton keresztül, tehát neked kell hálából térdre borulnod, mert arra méltatott, hogy elfogadja.
Ifjúságom idején én is vártam a kedves érkeztét, akit hitvesemül hozott a karaván egy olyan távoli országból, hogy mire ideért, utasai megvénültek. Láttál valaha megöregedni karavánt? Akik közülük eljutottak országom határőreiig, már nem is ismerték a hazájukat. Mert azok, akik elmondhatták volna nekik emlékeiket, útközben meghaltak. És a karavánút mentén egymás után temették el őket. Akik pedig eljutottak hozzánk, csak emlékek emlékeit hozták magukkal örökségül. Az öregektől tanult énekeik is már csak mondák mondái voltak. Láttál-e csodálatosabb csodát egy olyan hajó érkezésénél, amelyet a nyílt tengeren építettek és szereltek fel? A leány pedig, akit arany és ezüst ereklyetartóban hoztak elém, és tudván beszélni, ki tudta mondani a ,,kút'' szót, jól emlékezett rá, hogy valaha, boldogabb napokban hallott emlegetni egy kutat, és úgy mondta ki. ezt a szót, mintha fohász lett volna, amelyre nem érkezhet válasz: Istenhez imádkozunk így az emberek emlékezetéért. Még ennél is csodálatosabb volt az, hogy tudott táncolni: éles kövek és tövisbokrok között tanították meg rá, ő pedig jól tudta, hogy a tánc olyan imádság, amely a királyokat elcsábíthatja, de a sivatagi életben nem érkezhet rá válasz. Így van ez a te imádságoddal is egészen halálod napjáig, ez is tánc, amelyet azért táncolsz, hogy egy istent indíts meg vele. De a legcsodálatosabb mégis az volt, hogy ez a lány magával hozott mindent, ami másutt hasznára lehetett. Hozta galamblangyos keblét a szoptatáshoz. És sima hasát, hogy fiúgyermekkel szolgáljon az országnak. Teljesen felkészülve érkezett, mint a szárnyas mag a tengeren át, oly tökéletesre formálva, kifejlődve, szűzi ártatlanságában oly elbűvölőn hasznára soha nem volt csodálatos tulajdonságaival, akárcsak te egymást követő érdemeiddel, tetteiddel és szorgalmas tanulásoddal, amelyek csupán halálod óráján lesznek majd hasznodra, amikor végül megvalósultál; ő is oly kevéssé használta, nemcsak hasát és kebleit - azok szüzek voltak -, hanem királyokat elbűvölő táncait, ajkai öblítésére szolgáló kútjait és virágcsokorkötésben való jártasságát, holott sohasem látott még virágot, hogy hibátlan tökéletességében hozzám érkezve már csak meghalni tudott.
Már beszéltem neked az imádságról, amely Isten hallgatása következtében a szeretet cselekedete. Ha meglelted volna Istent, immár elnyerve végleges alakodat, Őbenne élnél tovább. És akkor miért növekednél, hogy legyél? Tehát amikor ez az ember a lány fölé hajolt, aki, tökéletesen menthetetlenül, úgy be volt falazva büszkeségébe, mint hármas bástyasor közepébe, kétségbeesetten panaszolta az emberek sorsát: ,,Uram - mondotta -, értem és várom a könnyeket. Olyanok, mint az eső, feloldódik bennük a vihar fenyegetése, a könny a kevélység enyhülése, megadott bűnbocsánat. Oldódjon hát fel és sírjon ez a lány is, én megbocsátok neki. De mint a vad, amely foggal-karommal védekezik teremtett világod igazságtalansága ellen, képtelen nem hazudni.''
Sajnálta a lányt, hogy ennyire retteg tőle. És így beszélt Istenhez, az emberekről szólván: ,,Egyszer s mindenkorra megrémítetted őket teremtett világod fogaival, töviseivel, karmaival, kígyómérgeivel, szúrós kagylóhéjaival, tövisbokraival. Időre van szükség, hogy megnyugtasd őket, és visszatérjenek.'' És jól tudta, hogy az a hazudozó lány milyen távol van, mennyire el van veszve, és milyen rengeteget kellene gyalogolnia, hogy vissza tudjon térni!
És szánta az embereket, mert olyan roppant, felismerhetetlen távolságok rejlenek bennük.
Egyesek csodálkoztak az undorító szabadságok iránt tanúsított elnézése miatt. Ő azonban jól tudta, hogy egyáltalán nincs benne semmiféle elnézés. De, mondotta: ,,Uram, én nem bírónak vagyok itt.'' Vannak korok és emberek az ítéletre, és engem is szólíthatnak egyszer, hogy eljátsszam ezt a szerepet másokkal szemben. De amikor én felszedtem ezt a lányt, mert félt, nem azért tettem, hogy szigorú legyek vele szemben. Ki látott olyan életmentőt, aki visszadobta a tengerbe a megmentettet, mert méltatlannak ítélte? Először megmented, habozás nélkül, mert nem őt mented meg, hanem rajta keresztül Istent. Csak aztán lehetsz szigorú. Ezért előbb a halálraítéltet is meggyógyítod, ha beteg, mert megengedtetett ugyan megbüntetned az embert az ő testében, de az nem, hogy megvessed az ember testét.
És azoknak, akik így beszélnek: ,,Mi célod e cselekedeteddel, hiszen oly kevés remény van a megmentésére?'' - azt válaszolom, hogy valamely emberi kultúra alapja sem találmányainak a felhasználása, hanem kizárólag a feltalálásban tanúsított buzgalma. És orvosodtól se kívánd, hogy betege rangjával igazolja beavatkozását. Mindenekelőtt a cselekvés a fontos, a célok ugyanis csak látszólagosak, önkényes állomások, és magad sem tudod, hová mész. Az egyik hegygerinc után másik következik. És túl ezen az emberen valami más az, amit megmentesz, azért teszed, mert így diktálja a lelkiismereted. Ha viszont kifizetődő cél érdekében cselekszel, és előzőleg mintegy szerződésileg kikötöd, mivel fizessenek érte, kalmár vagy, nem ember.
Nem tudhatsz előre semmit az egyes állomásokról, ezek csak szavakban léteznek. Egyedül az iránynak van jelentősége. Az a fontos, hogy haladj valami felé, nem pedig az, hogy meg is érkezz, mert úgysem érkezünk meg soha sehová, csak halálunkban.
Szabadosságát hát szorongásnak és elkeseredésnek tekintettem. Mert ha mindent ki engedsz siklani kezeid közül, az annyit jelent, hogy lemondtál a megragadásról. A szabadosság csupán a létről való lemondás. És elkeseredsz, mert e kincsek lassanként elpusztulnak, elkopnak. A virág elhervad ugyan, de maggá lesz érted, te azonban, aki a virágot másnak, nem holmi átmenetnek képzelted, keseregsz miatta. Mert mondom neked: a megtelepedett ember nem az, aki szerelemmel szereti a lányt, majd elveszi, asszonyává teszi, ringatja gyermekét, emberré neveli, aztán, megvénülvén, bölcsességet áraszt maga körül, és ily módon folyvást előre halad, hanem az, aki szeretne megállapodni az asszonyban, és úgy élvezni őt, mint valami páratlan költeményt vagy összegyűjtött készletet; az ilyen ember azonban hamarosan rádöbben mindennek a hívságos voltára: a földön semmi sem kimeríthetetlen tartály, a hegycsúcsról megpillantott táj csupán győzelmes erőfeszítésed eredménye.
Ilyenkor aztán eltaszítja magától a feleségét, vagy pedig kiábrándulva belőle az választ magának új szeretőt. De mindezért egyedül életvitelük hívságos volta a felelős. Mert szeretni csupán az asszonyon keresztül lehet, nem pedig magát az asszonyt. A költeményen keresztül, és nem a költeményt. A hegycsúcsról megpillantott tájon keresztül. A szabadosság abból a szorongásból születik, hogy nem sikerül igazán lennünk. Akit álmatlanság gyötör, ide-oda forog fekhelyén, keresi a párna még hűvös csücskét. De jóformán még meg sem lelte, máris langyosnak találja, elutasítónak. Erre másutt keres valami tartós enyhülést. Csakhogy ilyen nincsen, mert alig nyúl hozzá, máris elpazarlódott a készlet.
Így van ez azzal a férfival vagy asszonnyal, aki csupán az emberek ürességét vette észre, mert az emberek valóban üresek, ha nem Istenre táruló ablakok vagy padlásnyílások. A közönséges szeretetben ezért szereted azt, aki menekül előled, különben jóllakat és undort kelt benned a kielégülés. Jól tudják ezt a táncosnők, akik szerelmet játszanak előttem.
Egyszóval szerettem volna embert faragni abból a lányból, aki végigfosztogatta a világot, de közben bogánccsal táplálkozott, mert igazi gyümölcsöt csak a gyümölcsön keresztül lelhetünk, és senki sem képes érzelmeket kelteni benned, ha egyszer kiismered a játékát, ha csak játékot kérsz tőle.
Csak akkor indít szerelemre, amikor megszűnsz remélni tőle. Vagy amikor már nem egyéb, mint kép, eltévedt bárány, gyenge gyermek, vagy a rémült rókafi, amelyik belemar az ujjadba, amikor élelmet adsz neki. De vajon haragudni fogsz-e rá azért, hogy rémületbe és gyűlöletbe sáncolja el magát? Sértésnek tekintesz-e egy-egy mozdulatot vagy szót, ha elég megfeledkezned a szavakról és a szavak hordozta üres értelemről, s máris Istenre lelsz rajtuk keresztül?
Persze én vagyok az első, aki leüttetem a bűnös fejét, ha így határozott bíróságom, ha engemet ér a sértés. De a csapdában kínlódó rókának túlságosan felette állok, nem azért, hogy megbocsássak neki, hiszen semmi megbocsátani való sincsen abban a magasságban, melyben egyedüllétre ítélem magamat, hanem azért, hogy féktelen vonításán túl ne halljam reménytelen kétségbeesését.
Ezért lehetséges, hogy hiába szebb, tökéletesebb és nagylelkűbb az az asszony, mégis messzebbről mutatja neked Istent. Nincs mit megnyugtatnod, összefognod, egyesítened benne. És ha azt kéri tőled, hogy csak vele foglalkozz, és zárkózz be szerelmébe, az olyan, mintha azt kívánná, hogy válj vele kétszemélyes önzéssé: ezt, helytelenül, a szerelem világosságának nevezik, holott nem egyéb, csupán terméketlen tűzvész, telt csűrök kirablása.
Én nem azért gyűjtöttem készleteimet, hogy egyetlen asszonyba zárjam be őket, s aztán gyönyörködjem bennük.
Ezért becstelenségében, hazudozásával és félrelépéseivel többre ösztönzött, szívemnek több forrását nyitotta meg, és arra kényszerítve, hogy abban a csendben éljek, amely az igazi szerelem jele, ízleltette meg velem az örökkévalóságot.
Mert van ideje az ítélkezésnek. De van ideje a megvalósulásnak is...
Szólok neked a meghallgatásról. Ha megnyitod kapudat a csavargó előtt, ő pedig eléd telepszik, ne vesd szemére, hogy nem más. Ne ítéld meg. Mert mindenek előtt arra éhezett, hogy legyen valahol, valakinél, a maga darabosságával, emlékbatyujával, nehéz lélegzetével, sarokba állított vándorbotjával. Arra, hogy ott lehessen arcod melegében és békéjében, ne legyen vele más, csak a múltja, amit most senki sem kér számon, és minden immár levetkezett fogyatékosságával. Mankójával, amelyről többé nem is vesz tudomást, hiszen nem azt kéred tőle, hogy perdüljön táncra. És akkor megnyugszik, és amit öntesz neki, a tejet megissza, amit törsz neki, a kenyeret megeszi, a mosoly pedig, amelyet ráderítesz, olyan lágy- meleg köpönyeggé lesz, mint a nap a vak számára.
És azzal az ürüggyel, hogy méltatlan rá, miért gondolod, hogy lealacsonyítana, ha rámosolyognál?
És miből gondolod, hogy bármit is adsz neki, ha éppen a lényegest nem nyújtod, a meghallgatást, ami pedig oly nemessé tudja tenni kapcsolataidat még halálos ellenségeiddel is? Miféle hálára számítasz részéről súlyos ajándékaiddal? Csak meggyűlölhet, ha adósságai alatt görnyedve távozik majd tőled.
Soha ne téveszd össze a szeretetet a birtoklás elragadtatásával, amelyből a legnagyobb szenvedések származnak rád. Mert a közfelfogással ellentétben a szerelem egyáltalán nem okoz szenvedést. Ami gyötör, az a tulajdon ösztöne, az pedig a szeretet ellentéte. Mert ha szeretem Istent, akkor gyalog is útnak indulok, kínosan botladozva, hogy minél előbb másokhoz is elvigyem. De nem alacsonyítom le Istenemet rabszolgámmá. És én abból élek, amit másoknak ad. Arról tudom felismerni azt, aki valóban szeret, hogy nem lehet megsérteni. Aki meghal az országért, azt az országa nem sértheti meg. Lehet beszélni ennek vagy annak az embernek a hálátlanságáról, de ugyan ki beszélne az ország hálátlanságáról? Az ország a te ajándékaidból épül: miféle zsugori elszámolást vezetsz be, ha egyetlen gondod a tőle kapott elismerés? Aki életét a templomnak adta, és elcserélte magát a templomra, az igazán szeretett; ám miféle formában érezhetné magát sértve a templom által? Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást. És az ember felebaráti szeretetre való tanításában főleg és elsősorban azért bizonyul oly fontosnak az imádság, mivel az imádságra nem érkezik válasz.
A ti szeretetetek gyűlöleten alapul, mert megállapodtok az asszonyban vagy az emberben, készletet csináltok magatoknak belőle, aztán gyűlölet kél bennetek, és mint a kutyák, úgy keringtek az etetővályú körül, ha bárki ráveti szemét a ti falatotokra. Az evésnek ezt az önzését nevezitek ti szeretetnek. Jóformán még el sem nyertétek, s akárcsak talmi barátságaitokban, máris szolgaságot, rabszolgaságot csináltok az önzetlen adományból, sértve érzitek magatokat érdekeitekben attól a pillanattól kezdve, hogy szeretnek benneteket. És hogy még jobban uralkodhassatok felette, szenvedéstek látványával gyötritek a szeretett lényt. Persze, valóban szenvedtek. De énbennem éppen ez a szenvedés kelt visszatetszést. Miért kívánjátok, hogy csodáljam?
Ifjúkoromban valóban jártam én is fel és alá teraszomon a felgyúlt csillagok alatt egyik szökött rabszolganőm miatt, akiben gyógyulásomat reméltem. Hajlandó lettem volna akár hadat is indítani a visszahódítására. Bírásáért tartományokat dobtam volna lábai elé, de Isten rá a tanúm, hogy nem zavartam össze a dolgok értelmét, és az ilyen hajszát zsákmányom után sohasem minősítettem szerelemnek, még akkor sem, ha az életemet tettem is rá.
A barátságot arról ismerem fel, hogy nem csalatkozhat, az igazi szerelmet pedig arról, hogy nem sértődhet meg.
Ha azt mondják neked: ,,Taszítsd el ezt az asszonyt, mert megsért téged...'' - hallgasd meg őket elnézőn, de ne változtass viselkedéseden. Ugyan kinek áll hatalmában megsértenie téged?
És ha azt mondják neked: ,,Taszítsd el magadtól, mert minden törődésed hasztalan'' - hallgasd meg őket elnézőn, de ne változtass viselkedéseden, mert már választottál egyszer. És ha ellophatják tőled azt, amit kapsz, ugyan kinek áll hatalmában ellopnia tőled azt, amit te adsz?
És ha azt mondják neked: ,,Itt neked adósságaid vannak. Emitt viszont nincsenek. Itt hálával fogadják ajándékaidat. Amott viszont semmibe veszik őket'' - fogd be füledet az effajta számvetés előtt.
Mindnyájunknak így felelj: ,,Engem szeretni velem való együttműködést jelent.''
Így van ez a templommal is, ahova csupán a barát lep be, de a barátok száma megszámlálhatatlan.
És ugyanezt a titkot tanítom én neked. Egész múltad nem egyéb, mint születés, akárcsak az ország eseményei is mind a mai napig. És ha sajnálsz valamit, akkor éppoly oktalan vagy, mint az, aki azon sajnálkoznék, hogy nem más korszakban vagy, más tájon született, vagy hogy nem kicsi, hanem nagy, és az efféle képtelen képzelgésekből állandó elkeseredést merítene. Balga ember az, aki a múlton vásítja fogait, mert a múlt megváltozhatatlan gránittömb. Fogadd el a mai napot olyannak, amilyennek számodra adatott, ne verd fejedet a megmásíthatatlanba. Megmásíthatatlan: ennek nincs is jelentése, ez minden múltnak a jegye. És ahogyan nincs elért cél, lejárt körforgás, sem bevégzett korszak, hacsak nem a történészek számára, akik az ilyen felosztásokat kiagyalják, hogyan tudhatnád, hogy sajnálni az olyan cselekvést kell, amely még nem ért célhoz, és soha nem is ér - mert a dolgok értelme nem az egyszer s mindenkorra összehordott készletekben van, amelyet az egy helyben ülők fogyasztgatnak, hanem az átalakulás, a menetelés vagy a vágy hevületében. Én azt, akit legyőztek, de legyőzőjének sarka alatt újra meg újra összeszedi magát, győzelmesebbnek mondom e viselkedésében annál, aki úgy élvezi tegnapi győzelmét, mint az eltunyult egy helyben ülő a készleteit, és immár a halál felé halad.
Dehát, kérdezed tőle, akkor hová igyekezzünk? Hiszen szerinted nincs jelentőségük a céloknak. Én pedig azzal a nagy titokkal válaszolok neked erre, amely a közönséges és egyszerű szavak alatt rejtőzködik, és amelyre életem során lassanként tanított meg a bölcsesség: vagyis hogy a jövendő előkészítése nem egyéb, mint a jelen megalapozása. És hogy azok, akik képzeletük szülte gyümölcsöket, távoli elképzeléseket hajszolnak, elvesztegetik magukat az utópiában és az álmodozásban. Mert az egyetlen igazi lelemény a jelen megfejtése a maga összefüggéstelen megjelenési formáiban, egymásnak ellentmondó megnyilatkozásaiban. Ám ha engeded magad befolyásolni jövőről szóló üres álmodozásaid ostobaságaival, akkor hasonlatos vagy ahhoz, aki azt hiszi, hogy fel tudja találni a saját oszlopát, és új templomokat képes emelni elszabadult tollával. Mert hogyan találkozhatna ellenségével, ha pedig nem lelne
164
ellenségre, akkor kinek a segítségével valósulna meg? Ki ellen alakítaná ki a saját oszlopát? Az oszlop nemzedékek során alakul, nyer formát, az élettel való küzdelem formálja, koptatja. Még a formát sem úgy találod fel, hanem lassan csiszolgatod a használatban. Így születnek aztán a nagy művek meg birodalmak.
Mindig csak a jelent kell rendbe tennünk. Mire jó az örökségről vitatkozni? Nem előrelátnod kell a jövendőt, hanem lehetővé tenned.
És, persze, dolgod akad bőven, ha a jelen kínálkozik anyagul. Ami engem illet, én ezt a pillanatnyilag adott birka-, kecske-, árpaföld-, ház és hegyegyüttest birtoknak vagy országnak nevezem, valami olyant vonok el belőle, ami eddig nem volt benne, és amit egynek és egyszerűnek mondok, mert ha értelmével nyúl hozzá valaki, tönkreteszi anélkül, hogy megismerte volna; úgy alapozom meg a jelent, ahogyan izmaim erőfeszítése szervezi rendbe a tájat, miközben felhágok a hegygerincre, és láttatja meg velem azt a kék nyugalmat, amelyben úgy húzódnak meg a városok, mint tojások a mezők fészkeiben, és ez sem igazabb vagy hamisabb, mint a hajóként vagy templomokként felfogott városok, csak éppen valami más. Hatalmamban áll táplálékot csinálnom az emberek sorsából lelkem derűje számára.
Tudd meg hát, az igazi alkotás nem a jövő elképzelése, nem agyrémek és utópiák kergetése, hanem jelenből kiolvasott új arc, a jelen pedig örökségül kapott, ömlesztett anyagok tartaléka, sem örülnöd, sem panaszkodnod nem kell miattuk, mert akárcsak te magad, ezek is vannak, miután megszülettek.
Engedd hát, hogy a jövő, mint a fa, egymás után bontogassa ágait. Jelenről jelenre haladva a fa egyszer majd befejezi növekedését, és múlttá válva belép a halálba. Ne nyugtalanítson országom sorsa. Mióta az emberek felismerték a dolgok látszólagos összefüggéstelenségében ezt az arcot, mióta szobrászi művet alkottam a kőből, alkotásom nagyszerűségével irányt szabtam sorsuknak. És most már győzelemről győzelemre fognak haladni, és ezentúl lesz mit megénekelniük énekeseimnek, hiszen halott istenek helyett egyszerűen az élet szépségét fogják ünnepelni.
Nézd csak: a kertészek hajnalban elindulnak kertjeimbe, hogy tavaszt ébresszenek, s eközben nem vitatkoznak sem bibékről, sem pártákról, hanem magot vetnek.
És mondom nektek, elbátortalanodottak, boldogtalanok és legyőzöttek: győzelem serege vagytok! Mert csak most indultok el, és gyönyörű dolog ilyen fiatalnak lenni.
De ne hidd, hogy olyan egyszerű elképzelni a jelent. Mert ilyenkor maga a felhasználandó anyag áll neked ellent, míg a jövőre vonatkozó kiagyalásaid soha sem jelentenek számodra ellenállást. Nézd csak, milyen könnyen halad álmában az, aki kiszáradt kút körül hajtja le fejét a homokba, és szinte már maga is elpárolog a tűző napon. És milyen könnyűvé lesznek számára a szabadulása felé vezető hétmérföldes lépések. Milyen könnyen oltod szomjadat álmodban, lépteid úgy hozzák feléd a vizet, mint jól idomított rabszolgáid, nem áll utadba tövisbokor, hogy visszatartson.
De éppen mivel nincsen ellensége, ez a jövendő nem is valósul meg - te pedig haldokolsz, homok csikorog fogaid között, és a pálmaliget, a lassan hömpölygő folyam meg a ruhát mosó asszonyok énekei csendesen halálba fordulnak.
Aki azonban valóságosan megy, az kimarjítja bokáját a köveken, küszködik a tüskebokrok között, véresre zúzza körmeit az omladékokon. Mert szünet nélkül szembe találja magát a megmászandó hegyoldal minden újabb nehézségével. A vizet lassan teremti elő húsával, izmaival, felhólyagzott tenyerével, véresre sebzett lábával. Az ellentmondó valóságokkal küszködve, a köves pusztaságból csuklója erejével erőszakolja ki a vizet, akárcsak a pék, aki gyúrás közben érzi, hogyan formálódik lassan a tészta, hogyan izmosodik és szegül ellen egyre jobban, hogyan áll össze csomókba, amelyeket szét kell morzsolnia, és tudja, hogy már kezd alakulni a kenyér. Ugyanígy a költő és a szobrász is: eleinte teljesen szabadon, szabadságától megmámorosodva alakítgatta költeményét vagy a követ, hiszen úgy érezte, kedvére fakaszthat mosolyt vagy könnyet a készülő arcon, kedvére billentheti jobbra vagy balra, és ebben a szabadságban mégis képtelen volt megvalósulni. Ám egyszer csak elkövetkezik az a pillanat, amikor a hal harap, és megfeszül a zsinór. Elkövetkezik az a pillanat, amikor a nyelved hegyére tolult szót nem mondottad ki egy másik szó miatt, mert azt is meg akartad tartani, azt is ki akartad mondani és mert kiderül,
166
hogy e két igazság most ellenáll neked. Erre te törölni, húzni kezdesz, vagy olyan mosolyt igyekszel gyúrni az agyagból, amely dacol veled. Te ilyenkor nem döntesz az egyik vagy a másik mellett holmi verbális logika nevében, hanem ellentmondó igazságaid lényegét kutatod, mert semmit sem szabad elvesztegetni - míg aztán érzed, hogy már alakul költeményed, hogy mindjárt előbukkan a kőből az arc, mert szívedben nőtt ellenségek állanak körülötted.
Ezért soha ne hallgass azokra, akik úgy akarnak szolgálatodra lenni, hogy azt tanácsolják, mondj le egyik-másik törekvésedről. Arról ismered fel hivatásodat, hogy belülről nyom. És ha elárulod, önmagadat torzítod el; de tudd meg, hogy igazságod lassan alakul ki, mert az igazság születése olyan, mint a fa születése, nem pedig valami formula kiagyalása, mert itt a főszerep az időé: neked mássá kell lenned, meredek hegyre kell felhágnod. Az új lény, a dolgok látszólagos zűrzavarából kibontakozó egység nem úgy születik, mint a rejtvény megfejtése, hanem mint a kétségek elcsitulása, a sebek gyógyulása. És erejét csak akkor ismered meg, amikor már valóra vált. Ezért tartottam én mindenkor nagy becsben az ember számára a hallgatást és a lassúságot, e két túlságosan elfeledett istenséget.
Mert jó nektek, hogy ilyen fiatalok vagytok ti, az élet kitagadottjai, a boldogtalanok és legyőzöttek, akik örökségtekből csak a nyomasztó tegnap részét tudtátok kiolvasni. De ha én templomot építek, ti pedig eljöttök, hogy a hivők serege legyetek, ha elvetettem bennetek magvaimat, és összegyűjtöttelek benneteket a csend nagyszerűségében avégből, hogy lassan érő, csodálatos aratássá legyetek: mi okot láttok a kétségbeesésre? Ismertétek a győzelem hajnalait, amikor a haldoklók az ágyukon, a rákosak az őket körüllengő dögletes levegőben, a nyomorékok mankóikon, az eladósodottak végrehajtóik, a rabok fegyveres őreik között, meghasonlásaikban és fájdalmaikban mindnyájan úgy találtak egymásra a győzelemben, mint valami közösségük számára készült zárókőben; ezeken a reggeleken a tarka tömeg bazilikává lett a győzelem himnuszához.
Ugyanígy láttad azt is, hogyan fogant meg a szeretet, akárcsak a földben megkapaszkodó gyökerek, az egymásban váratlanul visszhangot keltő lelkekben, talán éppen valami hirtelen tartószerkezetté, isteni zárókővé váló csapás hatására, hogy mindnyájából ugyanazt a részt, ugyanazt az együttműködő szándékot váltsa ki: ilyenkor öröm megosztani a kenyeret, helyet kínálni a tűz mellett. Undorkodtál, mint a csiga, apró házacskádban, amelyet még barátaid sem töltöttek volna meg, s íme, egyszerre nyílik a templom, ahová csak a barát lép be, de megszámlálhatatlan sereggel.
Hol találsz itt okot elkeseredésre? Nincs egyéb, csak örökös születés. Igaz, hogy létezik a helyrehozhatatlan, de nincs ebben semmi ok szomorúságra vagy vidámságra, mert hiszen éppen ez a lényege annak, ami már elmúlt. Helyrehozhatatlan a születésem, mert íme, itt vagyok. Helyrehozhatatlan a múlt, a jelen viszont olyan számotokra, mint az építő lába előtt heverő mindenféle épületanyag: a ti dolgotok, hogy jövendőt építsetek belőle.
A barát az az ember, aki nem mond feletted ítéletet. Mondottam neked, ő az, aki megnyitja ajtaját a vándornak, mankójának, sarokba állított botjának, nem unszolja táncra, hogy aztán megítélhesse tánctudását. És ha a vándor az utakat vidámító tavaszról mesél, a barát az, aki benne a tavaszt fogadja házába. És ha arról mesél, milyen borzalmas éhínség dúlt abban a faluban, ahonnan jön, akkor vele együtt szenved éhséget. Mert mondottam neked, a barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki. A barátod igaz, igaz minden, amit neked mond, és akkor is szeret téged, ha a másik házban gyűlöl. A barát, akivel Istennek hála találkozom, és összeér a könyökünk a templomban, az, aki ugyanolyan arcot fordít felém, mint az enyém; az ő arcát is ugyanaz az Isten világítja át, mert ilyenkor egyek leszünk, még ha odakint ő boltos, én meg hadvezér vagyok is, vagy ha ő kertész, én meg távoli vizeken utazó tengerész. Meghasonlásaink fölött rátaláltam, és most barátja vagyok. És hallgathatok mellette, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni. Barátom az, akit szeretettel fogadsz belőlem: az én belső országom követe. Jól bánsz vele, leülteted, aztán hallgatod. És mind a ketten boldogok vagyunk. Dehát tapasztaltad-e valaha is, hogy mellőztem a hozzám érkező követeket, vagy elutasítottam őket azon a címen, hogy országuk belsejében, ezer napi járóföldre az enyémtől, olyan ételeket esznek, amelyek nekem nincsenek ínyemre, vagy mert erkölcseik nem azonosak az enyémmel? A barátság mindenekfölött fegyverszünet, hatalmas szellemi érintkezés a köznapi részletkérdések felett. Én semmit sem tudok szemére vetni annak, aki asztalomnál trónol.
Mert tudd meg, hogy a vendégszeretet, az udvariasság és a barátság az embernek emberrel való találkozásai. Mit keresnék annak az istennek a templomában, aki híveinek a termetét vagy a pocakját vizsgálgatná, vagy az olyan barát házában, aki nem fogadná be mankóimat, és azt kívánná tőlem, hogy táncoljak, mert annak alapján akarna megítélni?
Éppen elég bírálóval fogsz találkozni a világban. Ha már mássá kell, hogy gyúrjanak, és meg kell edződnöd, bízd ennek gondját ellenségeidre. Szívesen vállalkoznak rá, akárcsak a vihar, amely a cédrust faragja ki. Barátod arra való, hogy befogadjon magához. Vésd eszedbe: amikor templomába lépsz, Isten nem ítél meg téged, hanem barátként fogad.
Ha barátságokat kívánsz kötni ott, ahol nincs immár egyéb, csak a felgyűlt készleteken való osztozkodás, meg ami ebből származik, a szív meghasonlásai - ha azt akarod, hogy meggyűlöljenek, vess elébük ennivalót! -, akkor lelj rá újra az ember megbecsülésére, és arra gondolj, hogy csak olyan közösségben lehet élni, amelyikben senki sem bírálja a másikat. Ha rosszat gondolsz barátodról, és ezt ki is mondod, ez azt jelenti, hogy nem ott találkoztál vele, nem azon az emeleten, ahol az emberek vannak, a gyülekezetben, ha az valóban gyülekezet, a templomban. És ez nem elnézés, nem gyengeség, nem holmi lagymatag erkölcsi felfogás. Szigorúságod helye másutt van, te másutt vagy bíró. Ha úgy kívánja a szükség, akkor ellágyulás nélkül fejeztess. Mert, ismétlem, a bűnöst halálra ítéled, ám ha beteg az elítélt, akkor előbb meggyógyítod. Ne félj az ilyen ellentmondásoktól, amelyeket a tökéletlen nyelv használ emberekről szólván. Mert csak a nyelv ellentmondásos, amely kifejez. Van ugyan egy rész a halálraítéltben, amelyet hóhérkézre adsz, de van benne egy másik is, amelyiket asztalodhoz ültethetsz, és amelyet nincsen jogod megítélni. Mert megparancsoltatott neked, hogy megítéld az embert, ugyanakkor azonban az is megparancsoltatott, hogy tartsd őt tiszteletben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az egyiket ítéld meg, a másikat pedig tiszteld, hanem ugyanazt az embert. Országomnak olyan misztériuma ez, amely csak a nyelv ügyefogyottsága miatt misztérium.
Ezért engem egyáltalán nem zavarnak az ilyen, okoskodó elméknek való ellentétek. Mert abban is mindig meglelem a legjobb gyakorlást lelkem számára, aki ellen hadat viselek a sivatagban, és akit gyűlöletembe zárok. Félelmetesen, de szeretettel vonulunk egymás ellen.
Elgondolkoztam a hiúságon. Mert a hiúságot én sohasem éreztem bűnnek, hanem betegségnek. És amikor láttam, mennyire izgatja azt az asszonyt a tömeg véleménye, hogyan zülleszti le tetteiben és szavaiban az emberek bámulata, milyen rendkívüli kielégülést szereznek neki a róla ejtett megjegyzések, hogyan tüzel az arca, mert tudja, hogy nézik, én nem ostobaságot láttam benne, hanem betegséget. Mert hogyan nyerhetnénk kielégülést a másik emberben, ha nem úgy, hogy szeretjük, és neki ajándékozzuk magunkat? Ennek ellenére ez az asszony a hiúságából származó kielégülést mégis szívet melengetőbbnek érzi, mint amit a gazdagság nyújthat neki, annyira, hogy minden más örömet hajlandó lenne odaadni érte.
Sovány és örömtelen öröm, szinte lelki fogyatékosság. Akárcsak annak az öröme, aki vakaródzik, ha valamije viszket, és ez gyönyörűséget okoz neki. A szerető simogatás ezzel szemben menedék és otthon. Ha megsimogatom ezt a gyermeket, azért teszem, hogy védelmezzem. Ő pedig bársonyos arcocskáján fogadja ennek a jelét.
Te azonban, hiú asszony, torzkép vagy!
A hiúsággal megvertektől én azt mondom, hogy megszűntek élni. Mert ki cseréli el magát önmagánál nagyobbra, ha előbb kapni kíván? Az ilyen ember örökre csökevény marad, nem növekszik többé.
Ellenben nézd csak ezt a vitéz katonát, hogyan felindul, hogyan reszket, ha megdicsérem, akárcsak a gyermek a simogatásomtól. De ebben nincsen semmiféle hiúság.
Mi indítja meg az egyiket és mi a másikat? Miben különböznek egymástól?
Ha elalszik a hiú asszony...
Soha nem ismeritek meg annak a virágnak az érzéseit, amelyik kirázza a szélbe minden magját, jóllehet soha többé nem kapja vissza őket.
Sohasem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket.
Soha nem tudjátok meg, milyen ujjongó örömöt érez az az ember, aki örökre megválik művétől.
Soha nem tudjátok meg, mit érez a táncosnő, mikor azt a táncát lejti el előttetek, amelyet sohasem adhattok vissza neki.
Ugyanígy van a katona is, aki az életét adja oda. És ha megdicsérem érte, azt azért teszem, mert magának épített hidat. Felvilágosítom, hogy az összes emberben mondott le önmagáról. Ő pedig nem önmaga, hanem az emberek miatt boldog.
A hiú ember azonban önmaga gúnyképe. Én nem szerénységet kérek, mert szeretem a büszkeséget, hiszen a büszkeség élet és állandó készenlét. Ha szerény vagy, akkor szélkakasként engedelmeskedsz a szélnek. Mert az a másik súlyosabb nálad.
Én azt kívánom, ne abból élj, amit kapsz, hanem abból, amit adsz, mert csak ettől nősz nagyra. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy vesd is meg, amit adsz. Te csak alakítgasd, formálgasd a gyümölcsödet. Állandósága felett a büszkeséged őrködik. Különben a szelek kénye-kedve szerint cserélgetnéd színét, ízét és illatát.
De mit jelent neked a gyümölcs? A te gyümölcsöd csak akkor ér valamit, ha nem kaphatod vissza.
Nézd ezt az asszonyt: parádés ágyán heverve élvezi az aljanép tapsait: ,,Szépségemet, bájaimat, méltóságteljes járásomat adom nekik, az emberek pedig csodálják vonulásomat, amely, mint a sors csodálatos hajója. Ahhoz, hogy adni tudjak, elég, hogy éljek.''
A hiúság az önmagát ámító hamis ajándékból él. Mert csak azt adhatod, amit magad készítesz, ahogyan a fa adja földből gyúrt gyümölcsét. Vagy a táncosnő a járásából formált táncot. És a katona templommá vagy országgá változtatott vérét.
A tüzelő szuka azonban semmi. Pedig körülugrálják, sürgetik a hímek. Mert amit ad, azt ő nem alakította át. Örömét a teremtés örömétől lopta el. Erőfeszítés nélkül áramlik szét a hímek vágyaiban.
Vagy ez a másik, ez a férfi, aki irigységet ébreszt másokban, és élvezettel szürcsöli zamatát. Boldog, ha irigylik.
Az adás torzképe ő. Nézd csak: feláll a lakomákon, és szónokolni kezd. Úgy hajol a vendégsereg felé, mint a gyümölcsei alatt hajlandozó fa. Csakhogy a vendégek semmi szedni valót nem találnak rajta.
Mindig vannak azonban közöttük olyanok, akik azt hiszik, ők szednek valamit, mert ők még amannál is ostobábbak, és megtisztelve érzik magukat általa. Ha aztán az az öntelt alak ezt tudja, akkor azt hiszi, hogy adott valamit, hiszen a vendég kapott. És úgy hajlonganak egymás előtt, mint két meddő fa.
A hiúság büszkeséghiány, meghajlás a csőcselék előtt, undorító megalázkodás. De te dörgölődsz hozzá, csakhogy hinni tudj a gyümölcseidben.
Vagy nézd ezt itt: úgy érzi, a király egyetlen mosolyától különb emberré lett: ,,Hát ismer engem'' - mondja. Ha azonban volna benne szeretet királya iránt, akkor elpirulna ugyan örömében, de egy szót sem szólna. Mert a király mosolya csak egyet jelentene számára: ,,A király elfogadja életem feláldozását...'' És ettől kezdve egész élete szinte ajándék és csere a király dicsőségéért. ,,Én is hozzájárultam - mondhatná - a király szépségéhez, aki attól szép, hogy népe büszkesége.''
A hiú azonban irigyli a királyt. És ha a király rámosolygott, akkor magára ölti ezt a mosolyt, és groteszk utánzatként páváskodik vele, hogy most már őt is irigyeljék. A király kölcsönadta neki bíborát. Mert nem más ez, csak utánzás és majmolás.