| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 |
| LXXXI | LXXXII | LXXXIII | LXXXIV | LXXXV | LXXXVI | LXXXVII | LXXXVIII | LXXXIX | XC |
| 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Ha nem szellemed vagy szíved indíttatására, hanem kimondható és mondataidban teljesen benne foglalt indítékok alapján határozod el magad valamire, akkor én megtagadlak téged.
Mert szavaid nem valami más dolognak a jelei, mint például hitvesed neve, amely csupán jelent, de nem tartalmaz semmit. Névből nem következtethetsz semmit, a dolgok súlya másutt van. Nem jut eszedbe ilyesmit mondanod: ,,A neve tanúsítja, hogy szép...''
Hogyan kívánhatnád hát, hogy bárminő okoskodás az életről elég lehessen önmagában? És ha van mögötte valami más, ami hitelt kölcsönöz neki, akkor előfordulhat, hogy ezt a hitelt valami kevésbé csillogó okfejtés sokkal nyomósabbá tette volna. Engem nem érdekel a szerencsés és kevésbé szerencsés fogalmazások összehasonlítgatása. Az élet az, ami van.
Ha tehát az a beszéd, amellyel közlöd velem cselekvésed okait, nem költemény, amelynek bensőséges hangot kell tőled hozzám közvetítenie, ha nem valami megfogalmazhatatlant fed, és csak meg akarsz vele győzni, akkor én megtagadlak téged.
Ha viselkedésedet nem az új szerelmedet szülő, előtted felbukkanó arc miatt változtatod meg, hanem egy kis levegőrezgésért, amely csupán súlytalan, meddő logikát szállít felém, akkor én megtagadlak téged.
Mert nem a jelért, hanem azért halunk meg, ami kezeskedik a jelről. Ami - ha ki akarod fejezni, vagy csak elkezded kifejezni - a föld minden könyvtárában fellelhető könyvek súlyával nyom a latban. Mert amit oly egyszerűen ragadtam meg énem csapdájában, azt képtelen vagyok neked szavakba foglalni. Mert ahhoz, hogy teljes értelemben felfoghasd az én hegy-költeményemet, magadnak kell végigjárnod a hozzá vezető utat. És hány esztendőn át hány szót kellene elkoptatnom, ha át akarnám beléd plántálni a hegyet, aki sohasem hagytad el a tengert?
Vagy a forrást, ha sohasem szomjúhoztál, és sohasem szorítottad egymáshoz a tenyeredet, és nyújtottad vízért? Dalolhatok, amennyit csak akarok a forrásokról: de hol van az a tapasztalat, amelyet felidézek énekemmel, hol vannak azok az izmok, amelyeket megmozgatnak emlékeid?
Tudom, persze, hogy nem forrásokról kellett volna neked beszélnem. Hanem Istenről. De ahhoz, hogy szavaimnak foganatjuk legyen nálad, és műveletté váljanak számodra is, számomra is, az szükséges, hogy horgukkal meg tudjanak benned akasztani valamit. Ezért, ha Istenre akarlak megtanítani, akkor először is arra biztatlak, másszál hegyeket, hogy a csillagos csúcsok ellenállhatatlanul vonzzanak magukhoz. Hogy a források el tudjanak bűvölni, pusztákba küldelek szomjúságot szenvedni. Aztán hat hónapra követ törni küldelek, hogy tűző déli nap epesszen. És utána majd így szólok hozzád: ,,Akit elcsigázott a déli nap, a csillagok megülte hegygerincre felhágva, a titokzatos éjszaka leszálltakor az isteni források csendjében oltja majd a szomját.''
És hinni fogsz Istenben.
És nem is tagadhatod le előttem, mert egyszerűen lesz, amint a mélabú is ott lebeg az arcon, ha odavéstem rá.
Mert nincsen szó, és nincsen cselekedet, hanem egy és ugyanazon Istennek a két arca. Ezért nevezem imádságnak a munkát, és munkának az elmélkedést.
És megvilágosodott előttem a folytonosság nagy igazsága.
Mert nem remélhetsz semmit, ha semmi sem tart tovább nálad. És eszembe jut az a nép, amelyik tisztelte a halottait. És a családi sírboltok egymás után fogadták be halottaikat. És ezek a kövek teremtették meg a folytonosságot.
,,Boldogok vagytok?'' - kérdeztem tőlük.
,,Hogyne lennénk azok, hiszen tudjuk, hová megyünk majd aludni...''
Végtelen fáradtság lepett meg. És egyszerűbbnek éreztem, ha azt gondolom magamban, olyan ez, mintha Isten magamra hagyott volna. Mert úgy éreztem, nincsen zárókövem, és immár semmi sem visszhangzott bennem. Elhallgatott a hang, amely a csendben szól hozzánk. És miután felhágtam a legmagasabb torony tetejére, eltűnődtem: ,,Mire valók ezek a csillagok?'' Aztán végigsétáltatva tekintetemet birtokaimon, azt kérdeztem magamtól: ,,Mire valók ezek a birtokok?'' És mivel panasz hatolt fel hozzám az elszenderült városból, töprengeni kezdtem: ,,Mire való ez a panaszkodás?'' Eltévedt idegen voltam egy tarka tömegben, amely nem értette az én nyelvemet. Olyan voltam, mint a levetett ruha. Zilált és magányos. Hasonló voltam a lakatlan házhoz. És egészen pontosan a zárókő hiányzott nekem, mert egyetlen részem sem volt képes többé a feladatát végezni. ,,És mégis ugyanaz vagyok - gondoltam magamban - -, ugyanazokat a dolgokat tudom, ugyanazokra emlékszem, ugyanannak a látványnak a nézője vagyok, csak éppen beleveszve a haszontalan összefüggéstelenségbe.'' Akárcsak a legszebbre sikerült bazilika: ha nincs senki, aki a maga teljességében szemlélje, ízlelje és élvezze csendjét, szíve elmélkedésében leljen értelmére, nem egyéb, mint kőhalom. Így van ez velem, bölcsességemmel, érzékeléseimmel és emlékeimmel is. Már nem kéve, csak kalászok halmaza voltam. És megismertem az unalmat, a közönyt, ami nem más, mint az Istentől való megfosztottság.
Nem kivégzett elitélt - a kínhalál embertől származik -, hanem elvetélt halandó voltam. Könnyen kegyetlenné válhattam volna kertem unalmában, miközben reménytelen léptekkel jártam fel s alá, pontosan úgy, mint aki vár valakit. És egy ideiglenes világban tart ki makacsul. Nagyon sokat fohászkodtam Istenhez, de ezek nem voltak valódi imádságok, mert nem embertől, csak látszatembertől - elkészült, de lángra nem lobbant gyertyától - szálltak hozzá. ,,Ó, bárcsak térne vissza belém a buzgóság'' - gondoltam. Tudván, hogy a buzgóság kizárólag annak az isteni csomónak a gyümölcse, amely összeköti a dolgokat. Ilyenkor van hajó, amelyet kormányoznak. Bazilika, amelyet lát valaki. De mi más van összevissza hányt anyagokon kívül, ha rajtuk keresztül már nem vagy képes felfedezni sem az építészt, sem a szobrászt?
Ekkor értettem meg, hogy az, aki felismeri a szobor mosolyát, a táj szépségét vagy a templom csendjét, Istent leli meg. Mert túlhalad a tárgyon, hogy elérjen a zárókőig, a szavakon, hogy meghallja a himnuszt, és az éjszakán meg a csillagokon, hogy megérezze az örökkévalóságot. Mert Isten szavaid értelme, szavaid pedig, ha van értelmük, Istent mutatják meg neked. Ha megindítanak a kis gyermek könnyei, nyílt tengerre táruló apró ablakok. Mert ilyenkor nem ezek a könnyek, hanem minden könny kelt benned visszhangot. A gyermek csak kézenfog, hogy tanítson.
,,Miért kényszerítesz, Uram, hogy átkeljek e pusztaságon? Szenvedek a tövisek között. Elégséges tőled egy jel, hogy átlényegüljön a pusztaság, és a szőke homok, a látóhatár meg a békéltető nagy szél többé ne összefüggéstelen halmaz, hanem hatalmas ország legyen, amelyben lelkem lángra gyúl, és én ki tudjalak olvasni belőlük téged.''
És ekkor világossá lett előttem, hogy Istent minden kétséget kizáróan távollétéből lehet kiolvasni, amikor elrejtőzik. Mert a tengerész számára jelentése van a tengernek. És a hitves számára jelentése van a szerelemnek. De vannak pillanatok, amikor a tengerész azt kérdezi magában: ,,Mire való a tenger?'' A hitves meg: ,,Mire való a szerelem?'' És gyötrődnek. Semmijük sem hiányzik, csak az az isteni csomó, amely egybefűzi a dolgokat. Vagyis mindenük hiányzik.
,,Ha Isten elrejti magát népem előtt - tűnődtem -, ahogyan előlem rejtette el magát, hangyaboly hangyáivá lesznek, mert elszáll belőlük minden lelkesedés. Ha a kockák elvesztik értelmüket, nem lehetséges többé a játék.''
És rájöttem, hogy az értelemnek itt semmi hasznát nem fogod venni. Persze, törheted rajta a fejedet, hogyan vannak elrendezve a templom kövei, a lényeget azonban nem értheted meg, mert a lényeg nem a kőben van. És gondolhatsz mindenféle okosat a szobor orráról, füléről, ajkairól, az anyag körén túlmenő lényeghez sohasem fogsz eljutni. Akkor egy istent kellett volna foglyul ejtened. Mert olyan csapda kell hozzá, amelynek egészen más a lényege, mint az értelemnek.
Amikor én, a szobrász, emberarcot alkottam, akkor valamiféle kényszert hoztam létre. Minden megvalósult struktúra kényszer. Amikor valamit megragadtam, öklömbe szorítottam, hogy megőrizzem. Ne emlegesd előttem a költemény szavainak a szabadságát. Az én rendemnek megfelelő rendbe kényszerítettem őket.
Lehet, hogy templomomat lerombolják, mert köveit más templomhoz akarják felhasználni. Vannak halálok, és vannak születések. De ne beszélj nekem a kövek szabadságáról. Mert akkor nincs templom.
Nem értettem, miért tesznek különbséget kényszer és szabadság között. Minél több utat jelölök ki, annál több szabadságod van választani közöttük. Holott minden út kényszer, hiszen sorompót is állítottam rá. De mit nevezel szabadságnak, ha nincsenek utak, amelyek között választanod lehet? Szabadságnak nevezed a céltalan kószálást? Miközben megteremtődik az út kényszere, a te szabadságod is növekszik.
Hangszer nélkül nem követheted szabadon dallamaid irányát. Orr- és fülkényszer nélkül nem deríthetsz szabadon mosolyt a szobrodra. Az az ember, aki kifinomodott kultúrák kifinomodott eredménye, gazdagabbá lett e kultúrák korlátaival, határaival és szabályaival. Palotámban gazdagabb lelki életet élhetsz, mint az aljanép bűzös városnegyedében.
Mármost a kettő között a különbség lényegében a kötelezettségben rejlik. Ilyen például a királynak kijáró köszöntés. Aki feljebb akar hágni valamely ranglétrán, és gazdagodni kíván azzal, hogy több élményben legyen része, elsősorban azt kéri, hogy kényszerítsék. Mert a kötelezően előírt szokások gyarapítanak. Mert ha a szomorú gyermek látja, hogy a többi játszik, azt kívánja, hogy őrá is kötelezővé tegyék amazok játékszabályait, mert csupán ezek révén lesz képes ő is olyanná lenni, mint ők. Csak sajnálni lehet azt az embert, aki hallgatja a harangszót, de az semmit sem kíván tőle. Amikor harsan a trombita, szomorú vagy, mert teneked nem kell talpra ugranod, mert látod, milyen boldogan mondja az a másik: ,,Hallottam a nekem szóló hívást, felkelek.'' A többi számára azonban nincsen se harangszó, se trombitaszó, tehát szomorúak maradnak. Számukra a szabadság csupán a nemlét szabadsága.
Magukat csapják be azok, akik folyton keverik a különböző nyelveket. Valóban hiányozhat a nyelvedből itt-ott egy-egy jelző, például annak a bizonyos fiatal árpa-zöld színnek a jelölésére, amelyet esetleg megtalálok a szomszédom nyelvében. Csakhogy itt egyszerűen jelekről van szó. Például jelezhetem szerelmem minőségét egyszerűen azzal is, ha azt mondom, hogy az az asszony szép. Vagy például barátom kiválóságát azzal, hogy kiemelem szerénységét. De ezzel semmi olyant nem mondok, ami élettel teli mozgás. Csak amolyan holt tárgyról alkotott véleményt.
Bizonnyal vannak népek, amelyek valamiféle minőséget alkottak különböző minőségekből. Amelyek más nevet adtak a másik rajznak, bár ugyanazokkal az anyagokkal készítették. És amelyeknek külön szavuk van ennek a kifejezésére. Így például lehetséges olyan szó, amely azt a mélabús hangulatot jelzi, amelyik esténként házad kapuja előtt ok nélkül telepszik rád, amikor már nem éget a nap, s az éjszaka nemsokára majd féllángra állít téged, ahogyan éjjelente te szoktad a lámpát, azt a szomorkás érzést, amely életedet elszomorító félelem, mert gyermekeid lélegzete mindig oly könnyen átvált a betegség szaggatott lihegésébe, ahogyan a hegyre felhágva lep meg a félelem, hogy lemondanak az erőfeszítésről, s szeretnéd őket kézen fogni, hogy felsegítsd őket. Egy ilyen szó a te saját élettapasztalatodnak és néped hagyományainak a kifejezésévé válhatna, ha úgy hozná a sors, hogy gyakran használják.
Így azonban semmi olyant nem közlök veled, amit ne tudnál.
Az én beszédem lényegében nem arra való, hogy már megvalósult egészeket hordozzon, mint például pirosra festeni a virágot, hanem hogy a legegyszerűbb szavak segítségével megteremtse azokat a műveleteket, amelyek termőre fordítanak; nem annak a megállapítása a feladata, hogy ez vagy az az asszony szép, hanem hogy úgy megcsendesítette szívedet, akárcsak délután a szökőkút csobogása.
És ragaszkodnod kell azokhoz a módozatokhoz, amelyeket néped géniusza tesz lehetővé, amelyek népek géniuszának a szellemében kötnek meg, akárcsak a fűzfakosarat a háncs, a tengert a hálók. De ha kevered a különféle nyelveket, azzal egyáltalán nem gazdagítod az embert, hanem inkább kiüríted, mert ahelyett, hogy rejtélyes műveleteiben fejeznéd ki az életet, csupán már kész és elkoptatott műveleteket kínálsz neki, és ahelyett, hogy azt a felfedezést fejeznéd ki, amelyet az az előbb említett zöld szín kelt benned, hogy miként táplál téged, milyen változást idéz elő benned a fiatal árpamező megpillantása sivatagból való hazatérésedkor, megelégszel a készen kínálkozó szóval, amelyik azzal, hogy módot ad a jelzésre, megkímél a megragadás fáradságától.
Mert hiú és elbizakodott voltál, amikor azt hitted, meg tudsz nevezni minden színt, ha ott keresed a nevüket, ahol fel vannak sorolva: a szótárban, és minden érzelmet, ha onnan veszed az elnevezésüket, ahol átéljük őket, ahol a szó nemzedékek élményeit sűríti magába, és minden meghitt hangulatot - amilyen például az est melankóliája -, ha ott keresed a nevüket, ahol egyszer véletlenül kimondták őket. S azt hiszed, hogy az ember gazdagabb lesz tőle, ha ennyi mindenféle zagyvasággal tömik a fejét. Holott az ember egyetlen igazi gazdagsága és isteni jellege egyáltalában nem az, hogy hivatkozhat a szótárra, hanem a lényege az, hogy kiléphet önmagából, márpedig pontosan ez az, aminek a kifejezésére nincsen szó, de ha volna, sem mondanál vele semmit, különben is több szó kellene hozzá, mint amennyi a homokszem a tengerparton.
Azzal összehasonlítva, amit mondani tudnál, mit jelentenek az innen-onnan összelopkodott szavak, amelyektől csak megromlik a nyelved?
Mert megnevezni csak az egymástól elkülönülő hegycsúcsokat tudhatod, amelyek fényesebb világot teremtenek számodra.
Lehetséges, hogy ily módon, ha alkotok, némi új igazsággal gazdagítlak, mert jól megfogalmazott nevük valami új istenség nevévé válik szívedben. Mert az istenség bizonyos kapcsolatot fejez ki olyan tulajdonságok között, amelyeknek az elemei nem újak, de újjá lettek általa.
Mert megfogantam. És helyes, hogy tüzes vassal égessem be szívedbe azt a számot, amelyik gyarapítani tud téged. Attól való félelmemben, hogy el találsz tévedni.
De tudd meg, hogy a záróköveken kívül, amelyeket nem te, hanem mások fedtek fel előttem, te semmi olyat nem jelezhetsz számomra szavakkal, ami a lényeged és életed. És nem vagyok hajlandó meghatódni tőle, ha az eget vörösre, a tengert kékre fested, mert akkor igazán nem kerülne fáradságodba, hagy felkavard érzelmeimet!
Ha meg akarsz indítani, köss meg nyelved kötelékeivel: éppen ezért isteni művelet a stílus. Mert akkor a saját struktúrádat kényszeríted rám, életednek azokat az érzéseit, amelyekhez fogható nincsen a világon. Mert lehet, hogy mindenki beszélt már a csillagokról, a forrásról meg a hegységről, de még senki sem mondta neked, hogy hágj fel a hegyre, és a csillagok kútjaiból csorduló tiszta tejjel enyhítsd szomjadat.
De ha létezik véletlenül olyan nyelv, amelyben van ilyen szó, akkor én semmit sem találtam fel, nem hozok semmi olyat, ami élő. Ne csinálj magadnak gondot ebből a szóból, ha nincsen rá minden nap szükséged. Mert hamis istenek azok, amelyek nem kerülnek bele esti imáidba.
Előfordul azonban, hogy a kép megvilágosít, és akkor ez a kép hegygerinc, és a tetejéről szemlélve rendben összeáll a táj. És isteni ajándék. Adj neki nevet, hogy emlékezz rá.
Múlhatatlan vágy ébredt bennem arra, hogy lelkeket építsek. És gyűlölet azok iránt, akik a hasznosat, a célszerűt imádják. Mert, végeredményben, ha azt mondod, hogy a valóságot szolgálod, nem lelsz egyebet, csak embernek való élelmet, s ennek az íze alig-alig változik kultúránként. (És ekkor is még csak a vízről beszéltem, amely himnusszá lesz!)
Mert ha örömöt lelsz abban, hogy tartományi kormányzó vagy, azt is csak az én építészetemnek köszönheted, amely pillanatnyilag semmi hasznodra sincsen, csupán azzal a képpel lelkesít, amelyet a birtokomról alkottam. És még hiúságod okozta örömeid sem a pillanatnyilag semmi hasznot nem hajtó, mérhető tárgyaknak köszönhetők, hiszen csak azt a színüket látod, amelyet birodalmam megvilágításában nyernek.
És állítod-e, hogy az az asszony, aki tizenöt éven át fürdött illatszerekben és olajokban, akit költészetre, gráciára és az egyedül tartalmas csendre oktattak, és aki sima homloka mögött kutak hazája - állítod-e, hogy csupán azért, mert egy másik test is olyan, mint az övé, éjszakáid számára ugyanazt az italt jelenti, mint a pénzen vett prostituált?
És ha nem teszel közöttük különbséget azzal az ürüggyel, hogy nyersz azon, ha könnyebb hódításokat keresel, hiszen kevesebb fáradságodba kerül egy prostituáltat megszerezned, mint hercegnőt nevelned a magad számára, akkor magadat szegényíted.
Lehet, hogy nem vagy képes gyönyörűséget lelni a hercegnőben, mert a költemény önmagában nem ajándék, nem kész adomány, hanem önmagadból való felemelkedés, lehetséges, hogy nem köt le a mozdulat bája, ahogyan vannak olyan zenék is, amelyekbe nem hatolhatsz be erőfeszítés nélkül, de ez nem azt jelenti, hogy nem ér semmit, hanem hogy egész egyszerűen te magad nem létezel.
Szeretetem csendjében hallgattam, hogyan beszélnek az emberek. És hallottam felindulásaikat. Vitáik közben láttam megvillanni késük acélját. De bármily zsugoriak voltak ők maguk, és bármily mocskosak bűntanyáik, kivéve az evés vágyát, sohasem tapasztaltam, hogy olyan javak miatt jöttek volna tűzbe, amelyeknek értelme van azon a nyelven kívül, amelyet beszéltek. Mert az asszony, akiért gyilkolni kívánsz, maga sem egyszerű női test, hanem semmi mással össze nem téveszthető haza, amelyen kívül számkivetettnek, jelentésedtől megfosztottnak érzed magadat. Mert egyszerre csak hiányzik neked a vízforraló, amelyben esti teádat készíted, rajta keresztül az is elvesztette az értelmét.
De ha gondolatmeneted ostobaságában ezt nem érted meg, s mivel azt látod, kedves az embereknek este a teáskanna, önmagáért tartod becsben, arra alacsonyítod le az embert, hogy kannát készítsen, akkor nem lesz többé ember, akinek kedves lesz, és mindegyiket tönkretetted.
Hasonlóképpen, ha darabokra töröd az arcot, miután megismerted a gyermekek örömét, a beteg ágyát körüllengő szánalmat és szinte oltári csendet, és az anyaság ünnepélyességét. Akkor, hogy növeld a számukat, istállókat vagy ólakat építesz, és oda zsúfolod be asszonyaid nyájait, hogy gyermekeket szüljenek.
De ezzel örökre el is veszíted azt, amit elő akartál segíteni, mert mit számítanak neked a jószágaid számában végbemenő változások, ha háziállatokról van szó.
Én az ember lelkét építem, határokat meg korlátokat szabok, kerteket tervezek neki - és lehet, hogy talán látszólag nem is a számmal törődöm, mert azt akarom, hogy szerető gondosság övezze a gyermekeket, és kultuszuknak értelme legyen a szívekben -, mert én nem a te logikádban hiszek, hanem a szeretetre való hajlandóságban.
Ha vagy, akkor építed a fádat, és ha fát gondolsz ki és valósítasz meg, akkor magot javasolok. A virágok és a gyümölcsök lappangó állapotban szunnyadnak a mag erejének ágyában. Ha fejlődsz, akkor előre nem kitervelt vonalaim szerint fejlődsz, mert én ezzel nem törődtem. Mivel vagy, több is lehetsz. És szereteted ennek a szeretetnek lesz a gyermeke.
És küszöbbe botlottam, mert vannak korok, amikor a nyelv képtelen bármit megragadni vagy előre látni. Egyesek úgy állítják velem szembe a világot, mintha rejtvény lenne, és azt kivájnák, magyarázzam meg nekik. Csakhogy magyarázat nem létezik, a világnak nincsen értelme.
,,Mit kell cselekednünk? Meghajolni vagy küzdeni?'' Meg kell hajolni, hogy életben maradhassunk, és küzdenünk kell, hogy tovább is lehessünk. Bízd rá az életre. Mert oly nagy mindennapnak az ő nyomorúsága, hogy az élet igazsága, amely egy, ellentétes alakokat ölt, hogy kifejezésre juthasson. Te azonban ne ringasd magadat ábrándokban: úgy, ahogy vagy halott vagy. Ellentmondásaid, megrendüléseid és nyomorúságaid a vedlésből következnek. Összeroppansz, marcangolod magadat. Hallgatásod az elvetett búzaszemé, amely a földben rothad, hogy legyen. És meddőséged meddőség bábállapotodban. De aztán szárnyakkal megszépülten születsz majd új életre.
A hegy tetejéről letekintve, ahonnan megoldódtak problémáid, így fogsz gondolkozni: ,,Hogyan is nem értettem meg előbb?'' mintha bármit meg lehetett volna érteni ,,előbb''!
Nem fogsz jelt kapni, mert annak az istenségnek a jele akitől várod, maga a csend. A kövek sem tudnak semmit arról a templomról, amelyet alkotnak, és nem is tudhatnak róla semmit. Sem a kéreg valamelyik darabja arról a fáról, amelyet sok más darabbal együtt alkot. Sem maga a fa vagy a sok ház arról a birtokról, amelyet együtt alkotnak. Sem jómagad Istenről. Mert ehhez az kellene, hogy a templom megmutassa magát a kőnek, a fa a kéregnek, ami azonban értelmetlen lenne, hiszen a kő számára nincsen nyelv, amelyben felfoghatná. A nyelv csak a fa nagyságrendjében létezik.
Ezt fedeztem fel Istenhez vezető utam végén.
Mindig egyedül, magamba zárva, önmagammal szemben. És nincs remény, hogy saját erőmből ki tudjak lépni magányomból. A kő számára nincs remény, hogy más lehessen, mint kő. De ha összefog a többivel, akkor összeáll templommá.
Nincs többé reményem arra sem, hogy megjelenjen nekem az arkangyal, mert az arkangyal vagy láthatatlan, vagy nincsen. És azok számára sincs, akik jelet remélnek Istentől, mert tükörben visszavert képet csinálnak belőle, amelyben csak önmagukat ismerhetnék fel. De amikor népemmel egyesülök, melegség támad bennem, és átszellemülök tőle. És ez Isten jegye. Mert ha egyszer megszületik a templom csendje, akkor ez a csend a templom minden kövére érvényes.
Tehát önmagamban, minden közösségen kívül semmi sem vagyok, ami számít, egyedül kevés vagyok magamnak.
Nyugodjatok hát bele, hogy búzaszem vagytok, télre eltéve a csűrben, és aludjatok.
Mennyire tiltakoznak az ellen, hogy rajtuk túl is van valami!
,,Én'' - hirdetik gőgösen.
És verik a mellüket. Mintha bárki létezne bennük, általuk. Mintha így szólnának a templom kövei: ,,Én, én, én...''
Hasonlóképpen azok is, akiket arra ítéltem, hogy gyémántot bányásszanak. A verejtékük, a nyögésük, az elbutulásuk gyémánttá és ragyogássá lett. És a gyémánttól nyerték létüket, a gyémánt volt az értelmük. Ám egy napon fellázadtak. ,,Én, én, én!'' - kiabálták. És nem voltak többé hajlandók alávetni magukat a gyémántnak. Nem akartak többé valami lenni. Hanem önmagukért kívántak tiszteletet és megbecsülést. A gyémánt helyett magukat kínálták mintaképnek. Rútak voltak, mert ők a gyémántban szépek. Mert a kövek is a templomban szépek. Mert a fa is a birtokon szép. A folyó meg az országban. Így énekelnek róla: ,,Te vagy nyájaink dajkája, mezőink lassan áramló vére, te vagy hajóink kormányosa...''
Ők azonban célnak és befejezésnek képzelték magukat, immár csak azzal törődtek, ami őket szolgálta, nem pedig valami náluk is magasabbal, amelynek ők szolgálhattak volna.
Ezért legyilkolták fejedelmeiket, apróra zúzták a gyémántokat, hogy megosztozkodhassanak rajtuk, és tömlöcbe vetették mindazokat, akik igazságot keresvén, egy napon fölébük kerekedhettek volna. ,,Itt az ideje - mondogatták -, hogy a templom szolgáljon a kőnek''. És mentek, azt hívén, hogy meggazdagodtak templomdarabjaikkal, amelyeket azonban megfosztottak isteni jellegüktől, egyszerű kőtörmelékké silányítottak!
Te azonban faggatsz engem: ,,Hol kezdődik és hol végződik a rabszolgaság, hol kezdődik és hol végződik az egyetemes? És hol kezdődnek az ember jogai? Mert ismerem a templom jogait, amely a kövek értelme, az ország jogait, amely az emberek értelme, meg a költemény jogait, amely a szavak értelme. De a kövek jogait a templommal, a szavakét a költeménnyel, az emberekét az országgal szemben nem ismerem.''
Nincsen igazi önzés, csak öncsonkítás. Aki egyedül indul el, és azt hajtogatja: ,,Én, én, én...'', olyan, mintha nem tartozna az országhoz. Mint az a kő, amely nem épült be a templomba, a költeményből kimaradt puszta szó, vagy az a húscafat, amely nem része semmiféle testnek.
,,Csakhogy én - válaszolják neki - eltörölhetem az országokat, egyetlen templomba gyűjthetem az embereket, s akkor egy még hatalmasabb templomtól nyerik értelmüket...''
- Mert nem értesz semmit - válaszolta atyám. - Mert te azokat a köveket látod, amelyek kart alkotnak, és ettől nyernek értelmet. Aztán más köveket, amelyek keblet, megint másokat, amelyek szárnyat alkotnak. Csakhogy együtt kőangyal lesz belőlük. Más kövekből együtt csúcsív. Megint másokból oszlop. Mármost ha együtt tekinted ezeket a kőangyalokat, csúcsíveket és oszlopokat, akkor azt látod, hogy templommá állnak össze. Ha pedig az összes templomot tekinted, akkor kiderül, hogy ők alkotják azt a szent várost, amely a sivatagban jártodban vezérel téged. Mármost állítod-e, hogy felesleges ezt a sok követ egy-egy szobor karjának, keblének, szárnyának a szolgálatába állítanod, aztán pedig a szobrokon keresztül a temploméba, majd a templomokon át a szent városéba, mert szerinted sokkal célravezetőbb, ha mindjárt a szent városhoz látsz velük, és hatalmas, uniformizált rakást készítesz belőlük, mintha az egy és oszthatatlan szent város kisugárzása nem éppen ebből a sokféleségből származnék? Mintha az egy és oszthatatlan oszlop sugárzó szépsége nem az oszlopfő, az oszloptörzs és a talapzat együttese lenne, bármennyire különbözzenek is egymástól? Mert minél magasabb rendű az igazság, annál magasabbról kell szemlélned, hogy meg tudd ragadni. Az élet egy és oszthatatlan, akárcsak a tenger felé lejtő hegyoldal, ennek ellenére mégis más és más lesz, ahogy feljebb halad, lényről lényre, mintegy szintről szintre ruházva át a hatalmát. Mert ez a vitorlás hajó is egy, jóllehet különböző dolgok együttese. Mert közelebbről nézve vitorlákat, árbocrudakat, hajóorrt, hajótestet, tőkét fedezel fel rajta. Még közelebbről nézve azt látod, hogy mindegyiken kötelek, ékek, deszkák és szegek vannak. De még ezek is tovább bonthatók részeikre.
,,Az én országomnak sincs jelentése és igazi élete, a díszszemléknek sincsenek vigyázba merevedett katonái, akárcsak az egyszerű városnak sem, ha nem egyéb, mint szépen sorba rakott kövek együttese. Hacsak nem a te otthonod. Ha minden otthon nem egy-egy család. A családok egy-egy törzs. A törzsek meg egy-egy tartomány. A tartományok pedig az országom. És nézd csak, milyen lelkes, milyen eleven kelettől nyugatig, északtól délig ez az ország, akárcsak a tengert szántó vitorlás, amelyik a soha nem változó cél szolgálatába állított széllel táplálkozik, jóllehet a szél folyton változik, a vitorlás meg ezer alkatrészből van összeácsolva.''
,,És most folytathatod magasba törő munkádat, összefoghatod az országokat, hogy még tágasabb hajót csinálj belőlük, amely magába építi a többi hajót, és viszi őket olyan irányba, amely mindig ugyanaz, bár különböző, mindig más szelek szárnyán repül anélkül, hogy valaha is más csillagzat felé fordulna orrával. Egyesíteni annyit jelent, mint jobban megszilárdítani az egyéni különbségeket, nem pedig eltörülni őket holmi hiábavaló rendben.''
(De önmagában nem létezik emelet. Említettél néhányat. Említettél volna másokat is, amelyek az előzőkhöz csatlakoztak volna. Nem biztos.)
De lám, most nyugtalankodsz, mert azt láttad, hogy a gonosz zsarnok eltiporja az embereket. Hogy az uzsorás rabszolgaságban tartja őket. Sőt néha azt is, hogy a templomépítő nem Istent szolgálja, hanem önmagát, a maga hasznára verejtékezteti az embereket. És nem láttad, hogy ettől nagyobbak lettek az emberek.
Ez azért van, mert helytelen volt a gondolatmeneted. Mert nem arról van itt szó, hogy fel kell hágni a hegyre, vagy ahogy a kő éppen a kezed ügyébe esik, kart formálni belőle. Kő angyalt a karokból, ahogy a véletlen hozza. Majd az angyalokból vagy az oszlopokból meg a csúcsívekből, megint csak találomra, templomot. Mert így szabadságodban áll azon a szinten megállnod, amelyiken tetszik. Semmivel sem jobb a templomnak, mint a szobor karjának a szolgálatába állítani az embereket. Mert sem a zsarnok, sem az uzsorás, sem a szobor karja, sem a templom sincs hivatva arra, hogy teljesen lekösse az embereket, és gazdaggá tegye őket viszonzásul a saját gazdagodásukért.
Nem a föld anyagai szerveződnek csak úgy, véletlenszerűen, és törnek felfelé a fában. Ahhoz, hogy fát alkoss, előbb azt a magot vetetted el, amelyikben a fa szendergett. A fa felülről, nem pedig alulról jött.
Piramisodnak nincs semmi értelme, ha nem Istenben fejeződik be. Mert Isten elárad az embereken, miután átszellemítette őket. Feláldozhatod magadat az uralkodónak, ha az megalázkodik Istenben. Mert így ízében és lényegében megváltozva kapod vissza, amit adtál. Mert sem a kar, sem a templom, sem a szobor nem fog kiuzsorázni. Hiszen honnan lenne a kar, ha nem testből születne? A test nem a tagok összege. Mint ahogyan a vitorlás sem találomra összerakott különböző alkatrészek eredménye, hanem megfordítva, látszólagos különbözőségek és ellentétek segítségével kizárólag és egyedül a tengerre vágyó ember akaratának a szülötte - és ez a vágy egy és oszthatatlan -; a test is tagokra különül ugyan, de mégsem összeg, mert nem az alkotórészekből haladunk az egész felé, hanem - ahogyan minden alkotó, minden kertész vagy költő megmondja azt neked -, az egészből az alkotórészek felé. És elég tűzbe hoznom az embereket a sivatagok felett uralkodó tornyok szeretetével ahhoz, hogy építészeim rabszolgáinak a rabszolgái megtervezzék a köveket szállító szekérkaravánokat, meg mindazt, ami még kell hozzá.