| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 |
| CLXXI | CLXXII | CLXXIII | CLXXIV | CLXXV | CLXXVI | CLXXVII | CLXXVIII | CLXXIX | CLXXX |
Gyűlölet, de nem az igazságtalanságé, mert az igazságtalanság pillanatnyi átmenet, és igazságosság lesz.
Gyűlölet, de nem az egyenlőtlenségé, mert az egyenlőtlenség látható vagy láthatatlan hierarchia.
Gyűlölet, de nem az élet megvetéséé, mert ha nálad nagyobb előtt hódolsz meg, életed odaajándékozása cserévé lesz.
De gyűlölete az állandó önkénynek, mert az önkény magát az élet értelmét rombolja le, amely továbbélés a cseréd tárgyában.
A jelenből olvasd ki azt a lényt, akivé leszel. És fejezd ki. Értelmet fog adni az embereknek és az emberek cselekedeteinek. Nem kíván tőlük a jelenben semmi egyebet, csak azt, amit adnak, és amit már tegnap is adtak. Sem több, sem kevesebb bátorságot, sem több, sem kevesebb áldozatot. Nem szükséges prédikálnod nekik, sem bármiben megbélyegezned őket. Sem bármit megváltoztatnod bennük. Csupán fejezd ki őket magadnak. Mert ugyanazon darabjaikból bármit felépíthetsz, amit kívánsz. És ők kívánják is ezt a kifejezést, mert nem tudják, mitévők legyenek darabjaikkal.
De akit kifejezel, annak ura vagy. Mert irányítod azt, aki hiába kereste a célját, nem lelve utat vagy megoldást, mert az embert a szelleme irányítja.
Ne úgy tekintsd őket, mint bíró, hanem mint egy isten, aki kormányoz. A helyükre állítod, megvalósulásra készteted őket. A többi magától jön. Mert megalapoztad a lényt. Ettől kezdve már önmagát fogja táplálni, és önmagává változtatja a világ többi részét.
Csupán bárka volt, elveszve a távolban a csendes tengeren. Van minden bizonnyal másik lépték is, Uram, ahonnan ez a bárkájában ringó halász lángoló buzgalomnak vagy megkeseredett haragnak látszhatnék, aki a szeretet kenyerét vagy az éhbért halássza a tengerből asszonya és gyermekei számára. Vagy megtudnám, milyen betegség gyötri, amelybe talán bele is hal, amelyik már beléfészkelte magát és emészti.
Az ember kicsisége? Hol látsz te itt kicsiséget? Az embert nem földmérő lánccal mérik. Éppen ellenkezőleg, akkor lesz minden óriásivá, amikor belépek a bárkába.
Ahhoz, hogy megismerj, elég neked, Uram, ha belém veted a fájdalom horgonyát. Húzol egyet a kötélen, és én felébredek.
Talán az igazságtalanság rabjává lett a bárkában ülő? Semmi sem változik a képben. Ugyanaz a bárka. Ugyanaz a nyugalom a tengeren. Ugyanaz a mindennapi tétlenség.
Mit kaphatok az emberektől, ha nem alázkodom meg értük?
Uram, kötözz engem ahhoz a fához, amelyből vagyok. Nincs többé értelmem, ha egyedül vagyok. Hadd támaszkodjanak rám. Hadd támaszkodjam embertársamra. Hadd viseljem hierarchiád kényszerét. Széthullottam, nincs állandóságom.
Már szóltam neked a pékről, aki a tésztát dagasztja számodra. Amíg könnyen engedelmeskedik neki a tészta, semmi sem lesz belőle. De aztán elkövetkezik az a pillanat, amikor a tészta megköt. S az alaktalan tömegen át erővonalakat, feszültségeket és ellenállásokat fedeznek fel a kezek. A kenyértésztában olyasféle izomzat keletkezik, mint a fa gyökérzete. S a kenyér úgy veszi hatalmába a tésztát, mint a fa a földet.
Kérődzöl problémáidon, és semmi sem derül ki. Megoldásról megoldásra haladsz, mert egyik sem elégít ki. Szerencsétlennek érzed magadat tehetetlenségedben, mivel csupán az előrehaladás tud lázba hozni. Még az életedet is megunod, annyira szétszórtnak, meghasonlottnak érzed magadat. Ekkor aztán hozzám fordulsz, hogy én döntsek vívódásaidban. És valóban tudok dönteni, oly módon, hogy az egyik megoldást választom a többi helyett. Ha ezzel rabjává letté győződnek, akkor azt mondhatnám: mivel most egyszerűbbé vált számodra a dolog azáltal, hogy az egyik oldalt választottad a másik helyett, bizonyára készen állsz a cselekedetre, de csak a fanatikus, a termeszhangya vagy a gyáva békéjét lelted meg. Mert a bátorság nem azt jelenti, hogy uccu, ütlegeket osztogatsz azoknak, akik más igazságokat képviselnek, mint te.
Persze, szenvedésed valóban rákényszerít, hogy menekülj ki szenvedésed körülményeiből. De el kell fogadnod a szenvedést, hogy indíttatást érezz a felemelkedésre. Például valamelyik beteg tagod okozta egyszerű fájdalmad is ilyen. Arra kényszerít, hogy ápold magad, és ne légy hajlandó tétlenül senyvedni.
De azt, aki inkább elvágja tagjait, mert szenved miattuk, semhogy orvosságot keressen bajára, én nem bátornak, hanem esztelennek vagy gyávának nevezem. Én nem csonkítani, hanem gyógyítani akarom az embert.
Ezért intéztem Istenhez ezt az imát a hegyről, ahonnan áttekintettem az egész várost:
,,Ott vannak, Uram, és a jelentésüket sürgetik tőlem. Tőlem várják, Uram, az igazságukat, csakhogy ez az igazság még nem alakult ki. Világosíts meg! Gyúrom a kenyértésztát, hogy jelentkezzenek benne a gyökerek. De még semmi sem kötődik meg, s rossz a lelkiismeretem álmatlan éjszakáimon. Ám ismerem a gyümölcs látszólagos tétlenségét is. Mert minden alkotás előbb ázik az időben, hogy benne valósuljon meg.''
,,Elárasztanak kívánságaikkal, vágyaikkal, szükségleteikkel. Úgy halmozzák fel őket munkatelepemen, mint megannyi épületanyagot, s én szeretném összerakni őket, hogy mindet magába szívhassa, olvaszthassa a templom vagy a hajó.''
,,De nem fogom feláldozni az egyik ember szükségleteit a másikéinak, az egyik nagyságát a másikénak. Az egyik békéjét a másik békéjének. Mindegyiket a többi szolgájává rendelem avégből, hogy templommá vagy hajóvá legyenek.''
,,Mert megértettem, hogy alárendelni annyit jelent, mint kapni és a helyére állítani. Alárendelem a követ a templomnak, s a kő nem hever tovább rakásban a telephelyen. És nem marad szeg, amelyet ne használnék fel a hajóhoz.''
,,Nem fogok hallgatni a többségre, mert a többség nem látja a hajót, a hajó felettük van. Ha a szegkovácsok jutnának többségre, akkor a deszkafűrészelőket a szegkovácsok igazságának rendelnék alá, és sohasem születne hajó.''
,,Nem fogom megteremteni a termeszvárak békéjét sem hiú döntéssel, s a hóhérokét és a börtönökét sem, jóllehet aztán béke lenne, mert a termeszvár szülte ember rendeltetése a termeszvár szolgálata lenne. Ám nincs értelme a faj továbbszaporításának, ha nem származtatja tovább azt, amit összegyűjtött. Persze, a legsürgősebb az edény, de értéket mégis csak a benne tárolt nedű ad neki.''
,,Békéltetni sem fogok. Mert összebékéltetni annyi, mint megelégedni valami komisz langyos kotyvalékkal, amelyben behűtött és forró italokat békéltettél össze. Én azt akarom, hogy maradjon meg az emberek színe-zamata. Mert minden kívánatos, amire törekszenek, minden igazságuk nyilvánvaló. Az én dolgom az, hogy megalkossam az őket magába olvasztó arcot. Mert a deszkafűrészelők és a szegkovácsok igazságának közös mértéke a hajó.''
,,De eljövend az óra, Uram, amelyben megkönyörülsz majd vívódásomon, amelyet én mindenestől vállaltam. Mert én a közös érdekben feloldódott ellentéteket beragyogó nyugalomra vágyom, nem pedig az elfogult pártoskodó békéjére, amely felerészben szeretet, felerészben gyűlölet.''
,,Ha felháborodom, Uram, az azért van, mert még nem értettem meg. Ha börtönbe vetek vagy kivégeztetek, az azért van, mert nem tudok bűnt fedezni. Az az ember, aki valamiféle gyenge lábon álló igazságot alakít ki magának - például azt, hogy többre kell becsülni a szabadságot a kényszernél, vagy a kényszert a szabadságnál, képtelen lévén helyesen bánni azzal a nyelvvel, amelynek a szavai dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket -, azonnal haragra lobban, mihelyt valami megpróbál ellentmondani neki. Az ember azért kiabál olyan hangosan, mert a nyelve elégtelen, így akarja elnyomni mások szavát. Ám mi miatt háborognék, Uram, ha egyszer felhágtam a hegyedre, és láttam, hogyan folyik a munka a tűnő szavak mögött? Aki hozzám jön, szívesen fogadom. Aki háborog ellenem, megértem tévedésében, és szelíden szólok majd hozzá, hogy visszatérjen hozzám. De ebben a szélsőségben semmi sem lesz engedmény, aljas hízelgés, helyeslés hajhászása, csak azt jelenti, hogy nagyon világosan felismerem, milyen szenvedélyes vágy fűti. Elvállalva a magaménak, hiszen azt is magamba szívtam. A harag nem vakít el: a harag abból születik, hogy vakok vagyunk. Háborogsz a zsémbeskedő asszony ellen. De kinyitja köntösét, és rádöbbensz, hogy rákbeteg. Erre megbocsátasz neki. Miért háborognál ez ellen a kétségbeesett fájdalom ellen?''
,,Az a fajta béke, amely foglalkoztat, szenvedés árán vásárolható meg. Elfogadom az álmatlan éjszakák kegyetlen gyötrelmét, mert útban vagyok feléd, aki megnyilatkozás, kérdések megszüntetése és hallgatás vagy. Én lassan növő fa vagyok, de mégis fa. És te általad magamba szívom majd a föld nedveit.''
,,Ó, Uram, jól megértettem, hogy a lélek uralkodik az értelem felett. Mert az értelem az anyagokat vizsgálja, de csupán a lélek látja az egész hajót. És ha megalkottam a hajót, akkor ők kölcsönadják nekem értelmüket, hogy felöltöztessem, kifaragjam, kiégessem és felmutassam az általam alkotott arcot.''
,,Miért vetnének hát el? Nem hoztam semmi olyat, ami gyötörné őket, ellenkezőleg, mindnyájukat felszabadítottam, mindegyiket a maga szeretetében.''
,,És miért lenne kevesebb a deszkafűrészelő, ha deszkája hajónak lesz a része?''
,,Íme, még azok a közönyösek is megtérnek a tengerhez, akik nem kaptak helyet. Mert minden élőlény igyekszik magává változtatni, magába szívni azt, ami körülötte van.''
,,És ki lenne képes előre látni az emberek cselekedeteit, ha nem tud résztvenni a hajó építésében? Mert az anyagok semmit sem árulnak el a viselkedésükről. Az anyagok meg sem születtek, ha nem élő alkotásban születtek. Hanem akkor tudnak hatni a kövek a csend tengerével az ember szívére, ha már össze vannak illesztve. Mikor láthatom előre a föld viselkedését, mikor a földet magába dolgozza a cédrus magja. Akkor tudom, mi a szándéka az építésznek, ha ismertem őt is meg a munkahelyre összehordott anyagokat is, és akkor lehetsz benne bizonyos hogy távoli szigeteken fognak kikötni.''
Azt akarom, hogy megállapodott és megalapozott légy. Azt akarom, hogy hűséges légy. Mert igazán hűségesnek lenni azt jelenti, hogy hű vagy önmagadhoz. Nincs mit várnod az árulástól, mert időbe kerül, míg megkötöd a csomókat, amelyek irányítanak, lelkesítenek, értelmeddé és világosságoddá lesznek. Akárcsak a templom kövei. Nem dobálom őket vaktában össze-vissza nap mint nap, hogy jobb templomok felé tapogatóddzak. Ha eladod a birtokodat más, látszólag talán szebb birtokért, olyat vesztettél el vele magadból, amit soha többé nem találsz meg. És miért unatkozol új lakodban? Hiszen kényelmes, és többet nyújt mindannál, amit korábbi nyomorúságos lakodban kívántál. Kutad kifárasztotta karodat, forrásra vágytál. Most itt van a forrás. De mostantól fogva hiányzik neked a kerék nyikorgása, meg a föld gyomrából felhúzott víz, amely egykor ott csillogott előtted a napsütésben.
És nem mintha nem kívánnám, hogy felhágj a hegyre, magasba törj, formát nyerj, és minden órában tovább kívánj haladni. Ám más dolog a kút - kezed győzelmes munkája -, amellyel megszépíted a házadat, és megint más, ha idegen házba telepszel be. Mert más dolog a templom lassú, apránkénti gazdagodása, amely hasonlatos a maga géniuszának megfelelően növekvő fa gyarapodásához, és más a te új lakásba való költözködésed, amelyet nem szeretet irányít.
Bizalmatlan vagyok veled szemben, amikor hirtelen szakítasz, mert ilyenkor legértékesebb jószágodat kockáztatod, amely nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik.
Én mindig szomorúnak láttam az otthonukból idegenbe költözötteket.
Azt kérem tőled, nyisd meg lelkedet, mert az a veszély fenyeget, hogy a szavak csapdájában esel. Van, aki az utazásban vélte meglelni értelmét. Kikötőre vándorol, és még csak azt sem mondhatnám, hogy ettől szegényebb lesz. Folytonossága az utazás. De van olyan ember is, aki szereti a házát. Ennek viszont a háza jelenti a folytonosságát. És ha mindennap váltogatja, sohasem lesz benne boldog. Ha az otthonülőről beszélek, nem azt értem rajta, aki mindennél jobban szereti az otthonát. Hanem azt, aki már se nem szereti, se nem látja. Mert az otthonod is állandó győzelem, s ezt nagyon jól tudja a feleséged, aki minden reggel újjá varázsolja.
Felvilágosítlak hát az árulásról. Mert az ember kapcsolatok csomója, nem egyéb. Kötelékeid által létezel. Kötelékeid pedig általad léteznek. A templom egyes kövei által létezik.
Vedd el belőle az egyiket, összeomlik. Te egy bizonyos templom, birtok, ország kötöttségében élsz. Amint ezek is általad. És nem a te dolgod megítélni, mint ahogyan a kívülről jött és nem kötődött ember ítéli meg, azt, amiből vagy. Mert amikor ítélsz, magadat ítéled meg. Ez a te terhed, de egyúttal ez az, ami lelkesít.
Mert megvetem azt, aki csepüli a fiát, ha az félrelépett. A fia az ő lényének egy része. Természetesen nem maradhat el a dorgálás, a helytelenítés - ilyenkor önmagát bünteti, ha valóban szereti -, az alapos fejmosás, de ne panaszkodjon, miatta fűnek-fának. Mert ha nem osztozik vele a felelősségben, már nem atya, s nyugalma csupán azért tér vissza, mivel lemond önmaga egy részéről: ez pedig a holtak nyugalma. Én mindig nyomorultnak, szegénynek találtam azokat, akik már nem tudták, mivel vállaljanak közösséget. Én mindig csak azt láttam, hogy keresve kerestek valami hitet, csoportot, értelmet, és befogadásért koldultak. De ha befogadták is őket, az csupán látszat volt. Igazi befogadtatás csak a gyökerekben van. Mert az a vágyad, hogy jól megtaláld a helyedet, meglegyen minden jogod, kötelességed, felelős személy légy. Ám az életben nem úgy vállalod az emberség terhét, mint ahogyan a kőműves szerepét az építkezésnél a rabszolga- felügyelővel szemben való kötelezettség alapján. Ha egyszer átálltál a másik oldalra, elvesztetted értékedet.
Nekem az az apa tetszik, aki magára vállalja félrelépett fia gyalázatát, meggyászolja és vezekel érte. Mert a fia egy rész őbelőle. De mivel kötve van hozzá, mivel annak az élete beleszól az övébe, igyekszik irányt szabni neki. Mert nem ismerek olyan utat, amelyik egyetlen irányba halad. Ha nem vagy hajlandó felelősséget vállalni a vereségekért, nem leszel felelős a győzelmekért sem.
Ha szereted házad asszonyát, aki hitvesed, nem állsz be a tömegbe, hogy vele együtt ítéld el, ha történetesen vétkezik. Egy rész belőled, és elsőnek magadat ítéled el, hiszen te vagy érte felelős. Hibázott egy közületek való? Azt követelem, hogy magadat ítéld el: te is része vagy.
Mert csakugyan jönnek majd idegen szemtanúk, akik előtt pirulnod kell. Te pedig, hogy kimosakodj a gyalázatból, nem vállalsz közösséget hibáival. Ám valami mégis csak kell, amivel szolidárisnak érezd magadat. Azokkal, akik leköpdösték a házadat? Igazuk volt - mondod. - Lehet. Én azonban azt akarom, hogy együtt érezz a házaddal. És fordulj el a köpködőktől. Neked magadnak nincs semmi köpnivalód. Ellenben menj haza, és hirdesd fennszóval: ,,Szégyen és gyalázat, miért vagyok ily ocsmány bennetek?'' Mert ha hatnak rád, és szégyent hozhatnak rád a veled együtt élők, és te vállalod a szégyent, akkor te is hathatsz rájuk, megszépítheted őket. És ezzel magadat fogod megszépíteni.
A mocskolódás megtagadása nem jelenti részedről a hibák takargatását. Csak a hibák rád eső részének a vállalását avégből, hogy jóvá tedd őket.
Nézd csak ezeket: nem vállalnak közösséget, maguk bőszítik az idegeneket: ,,Nézzétek ezt a rothadást, nekem semmi közöm sincs hozzá...'' De nincs semmi, amivel ők szolidárisak lennének. Fennen hangoztatják, hogy ők szolidárisak az emberekkel vagy az erkölccsel vagy akár Istennel. De mindezek csupán üres szavak, ha nem jelentenek kötelékcsomókat. Isten egészen az otthonodig leszáll, hogy lakásoddá váljék. A gyertyákat gyújtó alázatos ember számára Isten a gyertyagyújtás kötelességét jelenti. És annak a számára, aki szolidáris az emberekkel, az ember nem egyszerű szó a szótárában, hanem azokat jelenti, akikért ő felelős. Nagyon könnyű félreállni, Istent a gyertyagyújtás kötelessége elé helyezni. Én azonban nem ismerek embert, csak embereket. Nem ismerek szabadságot, csak szabad embereket. Boldogságot, csak boldog embereket. Szépséget, csak szép dolgokat. Istent, csak a gyertyák buzgó ragyogását. És akik másként keresik a lényeget, mint születést, csupán hívságos voltukról és üres szívükről tesznek tanúbizonyságot. És nem fognak élni, és nem is halnak meg, mert nem szavakkal élünk vagy halunk.
Tehát annak, aki ítél, és nem érezvén együtt semmivel sem, csak a maga számára ítél, úgy ütközöl a hiúságába, mintha falba ütköznél. Mert számára nem fontos a szeretet, csak aminek látják. Nem emberi kapcsolataiban él, hanem mint mások által látott tárgy. Ennek pedig nincs semmi értelme.
Tehát ha házad, birtokod vagy országod népe szégyent hoz rád, akkor csalás, ha azt állítod, csupán azért hirdeted magadról, hogy te tiszta vagy, mert őket akarod tisztára mosni, hiszen te is közülük való vagy. De tanúk előtt nem vallod magadat közülük egynek, csak önmagadat igazolod. Mert joggal mondják majd az emberek: ,,Ha ők is olyanok, mint te, akkor miért nincsenek itt, hogy veled együtt háborogjanak?...'' Még mélyebbre taszítod őket a gyalázatba, és nyomorúságukból táplálkozol.
Nem kétséges, előfordulhat, hogy valaki felháborodik a háza, a birtoka, az országa aljassága, bűnei és szégyene miatt, és azért menekül belőlük, hogy becsületet szerezzen magának. Az ilyen ember a hozzátartozók becsületének nyilvánvaló jele, hiszen közülük való. Valami olyan bíz rá küldetést, ami még nem halt meg az övéi becsületében. Ami annak a jele, hogy kívüle mások is újra a fény felé igyekezzenek. De azért az ilyesmi nagyon veszélyes vállalkozás, mert az ilyen embernek még annál is több erkölcsi erőre van szüksége, mint aki a halállal száll szembe. Mert lesznek majd tanúk, akik készségesen kijelentik: ,,Te is ehhez a rothadékhoz tartozol!'' És ha ad magára valamit, akkor így fog válaszolni: ,,Igen, de én kiemelkedtem belőle.'' Bírái pedig így folytatják: ,,Lám, akik tiszták, elmehetnek... Akik pedig maradnak, rothadék.'' És téged egyedül fognak tömjénezni. Nem pedig a tiéidet tebenned. Dicsőségedet a többiek dicsőségéből nyered. De egyedül maradsz, mint a hiú ember vagy mint a halott.
Ha kilépsz, veszélyes küldetést vállalsz. Mert a becsületük jele vagy, hiszen szenvedtél. De, lám, elkülöníted őket magadtól.
Nincs reményed arra, hogy hűséges maradhass, csak arcod hiúságának a feláldozásával. Ha azt mondod, ,,Úgy gondolkodom, mint ők'', és nem teszel különbséget, akkor az emberek megvetésükkel sújtanak.
De te ne törődj ezzel a megvetéssel, hiszen valóban része vagy ennek a testnek. Hanem igyekezz hatni rá. Állítsd nemes törekvéseid szolgálatába. És megbecsülésed az övékből fog származni. Más egyebet nem remélhetsz.
Ha okkal szégyenled magadat, ne mutatkozz. Ne beszélj. Fojtsd magadba a szégyenedet. Kitűnő dolog az ilyen csömör, arra kényszerít, hogy saját házadban szerezd vissza megbecsülésedet. Mert ez a ház tőled függ. De nézd csak ezt az embert: fájnak a tagjai, tehát levágja mind a négyet. Az esztelen! Te önként vállalhatod a halált, hogy tebenned szerezd vissza hozzátartozóid becsületét, de megtagadnod nem szabad őket, mert azzal önmagadat tagadod meg.
A fa, amelyből vagy, jó is, rossz is. Nem tetszik minden gyümölcse. De azért hoz szépeket is. Nagyon olcsó dolog büszkélkedni a szépekkel, és megtagadni a többit. Mert ugyanannak a fának a különböző arcai. Nagyon olcsó dolog kiválasztani néhány ágat, és megtagadni a többit. Légy büszke arra, amelyik szép. Ha pedig a rosszabbik rész jut túlsúlyra, hallgass. A te dolgod, hogy visszatérj a törzsbe, és így szólj: ,,Mit cselekedjek, hogy meggyógyítsam ezt a törzset?''
Aki szívében kilép a közösségéből, azt megtagadja népe, és ő is megtagadja népét. Ez szükségszerűen így van. Elfogadtál idegen bírákat. Helyes tehát, hogy hozzájuk tartozzál. Csakhogy ez nem a te talajod, és belehalsz.
A lényeged okoz neked fájdalmat. Abban tévedsz, hogy különbséget teszel. Nincs semmi, amit elutasíthatnál. Itt rosszul érzed magadat. De önmagad miatt.
Megtagadom azt, aki megtagadja a feleségét, a városát vagy a hazáját. Elégedetlen vagy velük? Te is közülük való vagy. Az vagy bennük, ami a jó felé húz. Húzd hát magaddal a többit is. Ne pedig kívülről ítéld meg őket.
Mert kétféle az ítélet. Az egyik, amelyet a magad részéről, bíróként hozol. A másik, amelyet magadra mondasz ki.
Mert nem termeszvárat épít az ember. Ha megtagadsz egy házat, megtagadod az összes házat. Ha megtagadsz egy asszonyt: a szerelmet tagadod meg. Elhagyhatod ezt az asszonyt, de szerelmet nem fogsz lelni.
,,Csakhogy - mondod nekem - te a tárgyak ellen háborogsz; ám vannak olyan tárgyak is, amelyektől gyarapszom. Meg a tisztségek kedvelése ellen, holott vannak olyan tisztségek, amelyektől nagyobb leszek. És hol van ennek a titka, hiszen más tisztségektől viszont csökken az értékem.''
A magyarázat az, hogy önmagukban nincsenek tárgyak, tisztségek vagy zálogok. Kultúrád fényétől nyernek értéket.
Lényegükben egy struktúra részei. És gazdagítják ezt a struktúrát. És ha ugyanazt a struktúrát szolgálod, attól gazdagodsz, ha többen vagytok. Így van ez a csapat esetében, ha az valóban csapat. Az egyik tagját kitüntették, s ettől a többi is gazdagabbnak érzi magát szívében. Aki pedig a díjat kapta, büszke az egész csapat nevében, kipirult arccal jelenik meg társai előtt, hóna alatt a díjjal; de ha a csapat nem valódi, hanem csupán tagjainak az összege, a díj egyedül annak fog valamit jelenteni, aki kapta. És lenézi a többit, mert azok nem kaptak. Akik aztán irigyednek rá, és gyűlölik a kitüntetettet. Mert mindenki kisemmizettnek érzi magát. Így ugyanazok a jutalmak felmagasztalják az előbbieket és lealjasítják az utóbbiakat. Mert csak az válik javadra, ami cseréid útját egyengeti.
Így van ez az én ifjú hadnagyaimmal is. Ha kapitányi rangra emelem őket, arról álmodoznak, hogy életüket adják az országért. Büszkeség dagasztja a mellüket, de találsz-e ebben bármit, amitől kevesebbek lennének? Hatékonyabbá, áldozatra készebbé tettem őket. És felmagasztalva őket, valami náluk is nagyobbat magasztalok fel. Például a parancsnok még jobban fogja szolgálni a hajóját. És ama napon, amelyen kineveztem, valósággal megmámorosodik, és mámorossá teszi az örömtől a kapitányait. Vagy az asszony: a miatt a férfi miatt boldog, hogy szép, akinek a lelkét átfényesíti. Gyémántot kapott, és szép lett tőle. De a gyémánt a szerelmet szépíti meg.
Van, aki szereti a házát. A ház bizony nagyon szerény. De ez az ember küszködött érte, vigyázott rá. Hiányzik azonban még belőle néhány színgyapjú szőnyeg, vagy az a bizonyos ezüstkancsó, amelyben kedvese a teát készíti a szerelmes éjszaka előtt. Aztán egy este, miután annyit fáradt, virrasztott és szenvedett, belépett a kereskedő üzletébe, és kiválasztotta a legszebb szőnyeget, a legszebb ezüstkancsót, ahogyan templomi tárgyat választ ki az ember. És már megy is haza, büszkeségtől tüzelő arccal, mert ma este igazi házban fog lakni. Meghívja minden barátját, hogy együtt igyanak a kancsó örömére. Aztán ez a máskor oly félénk ember feláll, és beszédet mond a lakomán, és én mindezt nagyon megindítónak találom. Mert ő valóban gazdagabb lett, és a házáért még több áldozatot fog hozni, mert most még szebb.
De ha nincs ország, amelyet szolgálj, ha a hódolat, az ajándéktárgy vagy a megtiszteltetés neked jár ki, akkor az olyan, mintha az egészet üres kútba vetették volna. Mert te is ugyanúgy elnyeled őket, akár a kút. És egyre mohóbb leszel, mert egyre kevésbé laktál jól, egyre kevésbé oltottad el a szomjadat. És nem érted, miért árad feléd este annyi keserűség ezekből az oly hőn óhajtott tárgyakból. Földi javak hiúsága - gondolod magadban - hiúság!...
És ha valaki így panaszkodik, az azért van, mert önmaga javát kereste. Aztán persze, hogy nem találta meg.
Mert én szólok hozzád, te pedig jelt kapsz tőlem. Visszaadom neked isteneidet. Vannak, akik hittek az angyalokban, a démonokban és a tündérekben. Elég volt elképzelniük őket, és már hatékonyak is voltak. Ugyanúgy, mint ahogyan a szeretet megfogamzása pillanatától kezdve egyre jobban hatalmába ejti az emberek szívét. Tiéd volt a kút. Nemcsak a kútkáva nemzedékek által elkoptatott köve, nemcsak a daloló víz, nemcsak a kosárba gyűjtött gyümölcs módjára tartályokban elraktározott víztartalék (ökreid a vályúhoz mennek, hogy a már felhúzott vízzel töltekezzenek), nemcsak a víz és a víz éneke, a víztartály hallgatása, a tenyeredre csorgó víz üdesége, nemcsak a csillagokat rengető - torkot simogató - víz fölé boruló éjszaka, hanem a kút istensége is, hogy benne legyen egy és oszthatatlan, és hogy miközben szétlocsolod a kövekre, a kútkávára, szétosztod a csatornákba, az egymást lassan követő ökrök gyomrába, ne vesztegesd idegen anyagokba. Mert fontos, hogy örömöd teljék a bővizű kutakban.
És én benépesítem vele éjszakádat. Elégséges, hogy felébresszelek benne, ha már távol van is. És mennyiben cselekszem kevésbé okosan, mintha tiszta gyémántot vagy aranytárgyat kínálnék neked, amelyek szintén nem gyakorlati hasznukkal érnek valamit, hanem az ünnep ígéretével vagy az ünnep emlékével? Akárcsak a birtok ura (neki sem jelent pillanatnyilag semmi hasznot a birtoka), bár most ott bandukol a kocsikeréktől kivájt mezei úton, mégis az, aki, és nem más, és dagadozik a szíve nyájai, istállói, egyelőre még alvó bérlői, virágaikat bontó mandulafái és készülő dús aratásai miatt, holott pillanatnyilag semmit sem lát még belőlük, de azért mégis felelősnek érzi magát értük. És mindezt egyedül a dolgokat megkötő isteni csomó ereje miatt, amelyik egyetlen, falakkal és tengerekkel dacoló istenségbe csomózza a birtokot. Ilyennek kívánlak téged az éjszakában, még ha szomjúságtól halódsz is a sivatagban, vagy a források istenétől meglátogatott gyér vizű kutat igyekszel megszabadítani a homoktól, hogy életet adj vérednek. És ha egyszerűen azt mondom neked, hogy a források a belőlük élő almafák, narancsfák és mandulafák éneklő szíve (hiszen látod, mint halódnak, mihelyt elhallgat a csobogás), akkor azt kívánom, hogy olyan gazdag légy, mint az a katonám, aki azért figyel olyan nyugodtan, erejében bízva a sivatagi hajnalban, miközben én a magvakat vetem, mert valahol messze, neki pillanatnyilag semmi hasznot nem hajtva, oly messze, hogy szinte már halott, vagy talán most éppen szendereg, van egy kedves asszony, akinek a hangja, ha most hallhatná, dal lenne a szíve számára.
Nem akarom, hogy megöld gyenge istenségeidet, amelyek nesztelen fognak meghalni, mint a galambok, amelyeknek sohasem leled meg a tetemét. Mert nem fogsz soha semmit megtudni a halálukról. Mindig megmarad a kútkáva, a víz, a víz csobogása, az ónból való kifolyócső, a mozaik, és te, aki számolod a dolgokat, hogy ismerd őket, sohasem fogod megtudni, mit veszítettél, hiszen semmit sem veszttettél az anyagok summájából, kivéve az életüket.
A bizonyíték? Az, hogy ajándékként adhatom neked ezt a szót a költeményemben. Más, lassan született istenségekhez társíthatom. Mert a falud is eggyé lesz, amikor szendereg szalmatetőivel és magvaival, szerszámaival, kívánságainak, sóvárgásainak, haragjainak, szánalmainak szerény kis terhével, azzal a kis anyókával, aki úgy hal le róla, mint amikor a megérett gyümölcs elszakad a fától, amelyből élt, azzal a gyermekkel, aki most fog megszületni, a bűnnel, amelyet elkövettek benne, s most betegségként rontja meg a valóját, a tavalyi tűzvésszel, amelyet, emlékszel rá, te is segítettél eloltani, a tekintélyes polgárok tanácsának a házával, akik oly büszkén vezetik falujukat az időn át, mintha hajó lenne, jóllehet csupán csillagos ég alatt hánykolódó, semmi különösre nem hivatott halászbárka. És íme, mégis elég ennyit mondanom neked: ,,...falud forrása'', hogy felébresszem a szívedet, és apránként megtanítsalak arra az Istenhez vezető menetelésre, amely egyedül képes téged boldoggá tenni, mert jelről jelre el fogsz jutni Hozzá, akit a dolgok sűrű szövetén át tudsz csak kibetűzni, aki annak a könyvnek az értelme, amelynek a szavait elolvastam neked, aki a Bölcsesség, és aki Van, akitől mindent visszakapsz, mert emeletről emeletre összecsomózza az anyagokat, hogy kiteljesítse jelentésüket, aki, mert Isten, a falvaknak és a forrásoknak is istene.
Szeretett népem, elveszítetted mézedet, amely nem a dolgokból, hanem a dolgok értelméből van, és egyelőre még habzsolod az életet, de már nem találod meg az útját. Ismertem valaki, aki kertész volt; amikor halálán volt, gondozatlanul maradt a kertje. Így beszélt hozzám: ,,Ki fogja megnyesni a fáimat... ki ülteti el a virágaimat...?'' Csak még néhány napért könyörgött, hogy rendbe tegye a kertjét, mert ott voltak a kiválogatott virágmagvak a magtárában, a föld megművelésére szolgáló eszközei a raktárában, metszőkése az övében, megannyi céltalan tárgy, amelyek már semmiféle kultuszt nem szolgáltak. Te is így vagy a készleteiddel. Szalmatetős házaddal, magvaiddal, sóvár vágyaiddal és szánalmaiddal, vitáiddal, halálra készülő anyókáiddal, kútkáváddal, mozaikoddal, csobogó vizeddel, amelyet még nem tudtál faluvá és a falu kútjává egybeolvasztani ama csodatévő isteni csomó segítségével, amely a dolgokat megköti, és egyedül oltja a szellem és a szív szomját.
Addig-addig nem figyeltem oda rájuk, míg végül is hallottam, miről beszélnek. Egyesek bölcsen, mások balgán. És azokat is hallottam, akik a bajt a baj kedvéért kavarták. Mert nem leltek benne egyéb örömöt, csak arcuk melegét és valami olyan homályos érzést, amely a párduc mozdulatához hasonlít. A párduc hirtelen lendíti támadásra kék mancsát, hogy elkábítson vele.
Valami olyat láttam ebben, mint a vulkán tüze, amely haszon és szabály nélküli erő. De ugyanaz a fajta tűz, amely napot teremt és a napból virágot. Amint következményről következményre, reggeli mosolyod vagy a kedves láttán megdobbanó szíved is ugyanúgy mindennek a jelentése. Mert elég neked, hogy legyen egy mágnespólus, amely összegyűjtsön, és már kezdesz is megszületni.
De azok az asszonyok már nem egyebek égő sebnél...
Látod a fát: látszólag álom, mérték és lassúság, körülötte áradó illatvilág, jóllehet a fa mindenre szolgálhat, puskapor vagy tűzvész lehet belőle, örökre szétfecsérelheti erejét. Ugyanúgy belőled és visszafojtott haragjaidból, féltékenységeidből, ravaszkodásaidból meg érzékeid izzásából is, amely oly nyugtalanná tesz az éjszaka leszálltával, békés fát akarok csinálni. Nem úgy, hogy megcsonkítlak, hanem ahogyan az elvetett mag menti meg a fában a napot, amely egyébként jeget olvasztana, s aztán vele együtt veszne el örökre, az a lelki mag is úgy építsen fel téged porhüvelyedben, nem vetve el belőled semmit, nem csonkítva meg, nem fosztva meg semmitől, hanem egyetlen valóságodba olvasztva megszámlálhatatlan tulajdonságodat.
Ezért nem azt mondom: ,,Gyere hozzám, hogy megnyesselek, kényszerítselek vagy akár csak formáljalak'', hanem: ,,Gyere hozzám, hogy segítselek önmagaddá megszületni.'' Te rendelkezésemre bocsátod anyagaid halmazát, én pedig egyetlen, soha nem volt emberré válva adlak vissza magadnak. Nem én haladok benned. Te haladsz. Én nem vagyok semmi, csupán a te mértéked. Egyszóval az az asszony: forró és rosszat forgat a fejében. Mert rossz gondolatokat szül a forró éjszakák kegyetlensége, amikor csak forogsz az ágyadban anélkül, hogy önmagaddá tudnál lenni, összetörve, elhagyatva, legyőzve. Egy lerombolt város rossz strázsája. És jól látom az asszonyt, nem tud mit kezdeni szétszórt anyagaival. Hívja az énekest, aki dalol neki. ,,Ne folytasd - mondja neki -, takarodjon előlem.'' Másikat hivat, aztán megint újabbat. És sorra gyötri őket. Majd fáradtan felkel, és felébreszti barátnőjét: ,,Gyógyíthatatlan az én unalmam! Az ének sem képes immár szórakoztatni...''
Aztán következik a szerelem, az egyik, a másik, a harmadik... s egyiket a másik után fosztja ki. Mert a maga egységét keresi bennük de hogyan találhatná így meg? Hiszen nem holmi elkallódott tárgy az, amit keres.
Én azonban csendben érkezem. Én leszek a láthatatlan varrás. Nem változtatok semmit az anyagokon, még csak a helyükön sem, csupán visszaadom nekik a jelentésüket, mint a láthatatlan szerelmes, aki segítek neki, hogy meglelje önmagát.
Hangszer zenész nélkül, maga is csodálkozik, milyen szép hangokat ad. Láttam a gyermeket, amint vidáman pengette a húrokat, és kacagott, milyen csodás erő lakozik ujjaiban. De a hangok nekem nem lényegesek, én azt akarom, hogy önmagadat hozd át belém. Tenéked azonban nincsen semmi átadnivalód, mert nem vagy, mert elmulasztottad, hogy legyél. Ezért pengeted vaktában a húrokat, lesve, mikor szólal meg az a hang, amelyik más lesz. Mert reménykedsz, hogy találkozol útközben a művel (mintha olyan gyümölcs lenne, amelyet magadon kívül találhatsz), s aztán foglyul ejted, és hazahozod a költeményedet.
Én azonban azt kívánom, hogy jó mag légy, amely mindent magába szív, ami körülötte van, hogy beolvassza a költeménybe. Azt akarom, hogy erős és már szerelemre kész lelked legyen, nem pedig olyan valaki légy, aki az esti fuvallat idején keresve keresel egy arcot, amely foglyul ejtsen, mert nincs benned semmi foglyul ejthető.
Így ünnepeled a szerelmet.
Így ünnepeled az igazságosságot. Nem az igaz dolgokat. És különleges alkalmakkor nyugodt lélekkel igazságtalan leszel, hogy ezt az igazságosságot szolgáld.
Ünnepeled a szánalmat, de alkalom adtán nyugodt lélekkel kegyetlen leszel, hogy a szánalom ügyét szolgáld.
Ünnepeled a szabadságot, de börtöneidbe zsúfolod azokat, akik nem úgy dalolnak, mint te.
Nos, én csak igaz embereket és nem igazságosságot ismerek. Szabad embereket és nem szabadságot. Szeretet mozgatta embereket, nem pedig szeretetet. Amint nem ismerek sem szépséget, sem boldogságot, csak boldog embereket és szép dolgokat.
De előbb cselekedni és építeni, tanulni és alkotni kellett. Csak aztán jönnek a jutalmak.
Ők azonban, akik díszes ágyakban alszanak, úgy vélik, könnyebb eljutni a lényeghez, ha előbb nem a különbségeket alapozzuk meg. Mint a hasisszívó, aki néhány garasért szerez magának teremtő mámorokat.
Olyanok, mint a mindenkinek felkínálkozó prostituáltak. De ki nyújt nekik valaha is szerelmet?
Megvetem a hájasok dúskálását, és csak mint valami önmagánál nemesebbnek a feltételét tűröm meg, mint például a csatornatisztító munkások rosszillatú faragatlanságát, ami a város kifényesítésének a feltétele. Mert megtanultam, hogy nincsenek ellentétek, és hogy a tökéletesség a halál. Ezért tűröm meg a rossz szobrászokat, mert ők a jó szobrászok előfeltételei, a rosszízlést mint a jó ízlés, a belső kényszert mint a szabadság, és a pocakot eresztő fényűzést mint olyan emelkedés feltételét, amely nem önmagától és nem önmagáért való, hanem azoktól és azokért, akiket táplál. Mert ha a szobrászoknak megfizetvén a szobraikat a fényűző gazdagság annak a nélkülözhetetlen raktárnak a szerepét vállalja, amelyben a költő megtalálja magának azt a magot, amelyből él, s amelyet a földmíves munkájából loptak el, a földmíves ugyanis cserébe csupán költeményt kap, amelyre rá se hederít, vagy szobrot, amelyet gyakran még csak meg se mutatnak neki, vagyis, ha nem lennének, akik őt kifosztják, nem élnének meg a szobrászok: akkor mit törődöm én vele, ha ennek a raktárnak emberneve van. Hiszen csupán továbbító közeg, út és híd.
És ha azt veted szemére a magtárnak, hogy egyúttal raktára a költeménynek, a szobornak meg a palotának is, vagyis megfosztja tőlük a nép fülét vagy a szemét, akkor azt válaszolom neked, hogy éppen ellenkezőleg a hájas gazdagot arra hajlamosítja hiúsága, hogy kirakatba állítsa csodálatos szerzeményeit, ahogy ez nyilvánvaló a palota esetében, mivel valamely kultúra nem a megalkotott tárgyak használatán, hanem az alkotás hevületén alapszik, mint ahogyan - már mondottam neked - azokban az országokban, amelyek híresek táncművészetükről, jóllehet sem a hájas gazdag nem rakja ki vitrinjeibe, sem a nép nem gyűjti össze múzeumaiba az eltáncolt táncot, azon egyszerű oknál fogva, hogy a táncot nem lehet raktárban tárolni.
És ha azt veted a nagy hasú szemére, hogy tíz esetből kilencben közönséges az ízlése, és a holdvilágos költőket vagy a tökéletesen természethű szobrok alkotóit kedveli, akkor azt válaszolom neked, hogy ezzel én nem sokat törődök, mert ha a fa virágára áhítozom, akkor el kell fogadnom az egész fát, s ugyanígy tízezer rossz szobrász erőlködéseit is, hogy színre léphessen az az egy, aki számít. Azt kívánom hát, hogy legyen tízezer raktára a rosszízlésnek, ha van egy, amelyik tud különbséget tenni.
Persze, bár nincsenek ugyan ellentétek, s a hajó feltétele a tenger, mégis vannak olyan hajók is, amelyeket elnyel a tenger. És lehetnek olyan nagy hasúak is, akik másfélék, nem szállítóeszközök, út és szállítmány, tehát feltétel, és akik az emésztés kizárólagos gyönyörűségéért falják fel a népet. Nem szabad, hogy a tenger elnyelje a hajót, a zsarnokság a szabadságot, a rossz szobrász a jó szobrászt, hogy a nagy hasú felfalja az országot.
Itt most azt kéred tőlem, találjak ki neked logikámmal olyan rendszert, amelyik megóv bennünket ettől a veszedelemtől. Ilyen azonban nincs. Nem jutna eszedbe azt kérdezned, hogyan irányítsuk úgy a köveket, hogy maguktól álljanak össze katedrálissá. A katedrális nem a kövek szintjén van. A katedrális az építész dolga, ő szolgáltatta a magot, amelyik magához szívja a köveket. Az kell, hogy én legyek, s a költeményemmel én készítsem elő az Istenhez vezető utat, s akkor ez az út a nép támogatását is, a raktárban tárolt magvakat is meg nagy hasúak ügyködését is az Ő dicsőségének a szolgálatába fogja állítani.
Ne hidd, hogy azért igyekszem óvni a raktárt, mivel neve van. Nem önmagáért óvom a csatornatisztító munkás bűzét. A csatornatisztító csupán út, szállítóeszköz, rakomány. Ne hidd, hogy érdekel az anyagok gyűlölete minden egyéb iránt, ami más, mint ők. Népem csupán út, szállítóeszköz, rakomány. Én megvetem az előbbiek himnuszait csakúgy, mint hízelgéseiket, az utóbbiak gyűlöletét csakúgy, mint tapsait, és kizárólag Istent szolgálom rajtuk keresztül, a hegyoldalról, ahol magányosabb vagyok, mint a barlangok vadkana, és mozdulatlanabb, mint a fa, amely az idő sodrában egyszerűen magot hozó marék virággá változtatja a köves talajt, s aztán a szélbe szórja - így válik fénnyé a vak humusz -, jóvátehetetlenül száműzetésben élve kívül állok félreértésekből származó vitáikon, nem vagyok sem az egyik, sem a másik pártján, érdekszövetkezetek, pártok, frakciók felett az egyetlen fáért küzdök a fa alkotóelemei ellen és a fa alkotóelemeiért: ki emelhet hát szót ellenem a fa nevében?