A ZARÁNDOKLÁS NEHÉZSÉGEI - 1999. JÚLIUS
(forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége)

"Mindent elviselek abban, aki erőt ad." (Fil 4,13)

	Kateketikai témák és segédötletek:
	Óvodások	Alsósok	Felsősök	Ifjúság	Felnőttek
	Családok	Erénygyakorlat	Liturgiára I.	Liturgiára II.	Katekizmus

BEVEZETŐ GONDOLAT: (katekétáknak)

Minden út telve van nehézségekkel. Hányszor beszéltük le saját magunkat arról, hogy valahová elinduljunk, mert láttuk, hogy az út nem lesz könnyű. Nem volt kedvünk kimozdulni megszokott környezetünkből: féltünk, hogy kényelmünket megzavarjuk. Nem akartuk vállalni az esőt, a hideget, vagy a nagy meleget. Lusták voltunk és azt gondoltuk, hogy mi már jártunk eleget, már nem vagyunk kíváncsiak, sem nyitottak többre. Vagy az is lehet, hogy kedvünk volt, és mertünk vállalni mindent, csak hogy egyedül voltunk, mert senki nem akart társulni velünk az úton. Az egyedüllét, pedig nagyon fáj. Még azt is felfedezzük ilyenkor, (amikor úton vagyunk), hogy nem tudunk jól dönteni. Az értékrendünk meg zavarodott. Sok minden megnehezíti zarándokutunkat. Most csak néhányat vegyünk például.

A bűn: - már a paradicsomkertben megmutatkozott, hogy a jót akarjuk, csak nem tudjuk, mi a jó. A teremtés története szerint, az ember erkölcsi jósága abban áll, hogy a legjobbat - Istent - választhatja. A bűn ezt a tiszta rálátást zavarja meg, és az embernek küszködnie kell azzal, hogy kitartson a legjobb mellett. A zarándok minden csábításnak ki van téve, talán még inkább, mert úton van. Könnyebb lenne, ha magát csak olyan dolgokkal venné körül, amelyek fejlesztik a hitét: ha csak "szent" emberekkel barátkozna, csak lelki könyveket olvasna, csak jó prédikációkat hallgatna, és szabadidejét olyan elfoglaltságra fordítaná, ami emberi és keresztény méltóságát támogatná. De, sajnos nem ez a helyzet. Sőt, nem is ez a küldetése. A zarándoknak nem egy "űrhajóban" kell zarándokolni, amelyben el van különítve minden "profán"-tól, hanem a világban és a világgal együtt zarándokol. Bűnös mivoltát vállalnia kell, mert Jézus vállalta vele együtt. A zarándok ezt tudja, és éppen ezért mer nemcsak útra kelni, hanem az úton is maradni.

Más zavaró körülmények, amelyek keményen megnehezítik zarándoklásunkat, a saját magunkkal kapcsolatos kételyeink. Az Atya mindig atyai szeretettel nézz ránk, és a legtökéletesebb életre hív minket. Ő hisz bennünk, tudja, hogy a hozzá vezető úton-maradás szükséges kegyelmének Ő a forrása. A kételyek nem tőle származnak. Miben kételkedünk? Többnyire abban, hogy valójában van-e kitartás bennünk. Lebecsüljük magunkat, bár valljuk, hogy Isten gyermekei vagyunk. Kételkedünk, hogy meg tudunk bocsátani, hogy a szeretetünk növekszik, nem csökken azzal, hogy másokat szeretünk: kételkedünk abban is, hogy a mi magatartásunk és hozzájárulásunk számit az Egyháznak. Nem hisszük el, hogy egy ember tényleg számít. De ha ez igaz, hogy az ember önmagában semmit sem tud csinálni, akkor nem vettük a szenteket és hőseinket figyelembe. A szeretetben való kételkedés és bizalmatlanság nem Istentől származik.

A félelem is meggyötör az úton. Sok mindentől félünk, annak ellenére, hogy a Szentírásban 365-ször hangzik el a "Ne féljetek!" üzenet. A sötétség hatalma a félelemben terjed. Ha félünk, akkor nem tudjuk bizalmunkat Istenbe vetni, sem másokra szeretettel figyelni. A félelem a halál bölcsője, mert elszakít mindattól, ami éltet minket. A befogadóképességünk leszűkül, és lelkünk éhen hal. A félelem kizárja a szeretetet, a reményt, és a hitet is - mindazt, ami élteti a zarándok lelkületét. Ha a jó Istent Atyának szólítjuk, akkor az életünknek a félelemhez nincs semmi köze.

A szeretet hiánya is nagyon megnehezíti a zarándok utat, mert a szeretet segít áthidalni a különbségeket egymás között, hogy mégis az egységre törekedjünk. A zarándok mindig Jézust követi, mivel Jézus maga az Út. Nem létezik, hogy valaki zarándokként tekintsen magára, ha nincs benne szeretet. Ez nem azt jelenti, hogy a szeretet lángoló erejét érezni fogja. Néha nem érez semmit, mert a szeretet mélyebbről fakad, mint az érzelmi világ. Arra a szeretetre van szüksége, amelyről Jézus is beszélt, - ami hajlandóvá teszi őt a társaiért feláldozni önmagát. Pedig az ember Énje ez ellen tiltakozik. Inkább azért harcol, hogy mások vegyék észre, hogy ő valaki, hogy őt szolgálják, hogy neki legyen jó. A világ ezt a hamis önbizalmat és önszeretetet sugallja, mert erre építi a piacot: így használhatja ki az ember gyengeségét. A zarándok nyitott szemmel jár. Ő tudja, hogy nem csak önmagáért van úton, mert akkor könnyű lenne feladnia. Tudja, hogy nehézségek léteznek, de ezeket úgy veszi, mint Jézus meghívó szavait, hogy naponta vegye fel keresztjét, és kövesse őt, aki majd az Atyához viszi.