Pünkösd a moldvai csángóknál román jövevényszóval ruszáli.* Minden népnél megtalálható valamilyen formában a tavasz megünneplése, elővarázsolása: a telet jelképező szalmabábot vízbe dobják, esetleg elégetik. Mégis legjellegzetesebb talán a pünkösdi király és pünkösdi királyné választása, akik a tavasz eljövetelét, a termést, szaporodást akarják titokzatos, részben már értelmükvesztett szertartásokkal biztosítani. Ezek az ősi tavaszi ünnepek az európai népek megkeresztelkedésével leginkább pünkösdhöz tapadtak.* Az Egyház, ha nem is tudta teljesen kiirtani, keresztény tartalommal iparkodott megtölteni őket. A tavaszi virágzásban mintegy a Szentlélek ajándékát hirdette a híveknek.
A pünkösdi király legrégibb hazai emlegetése: rex pynkesthyensis. Így nevezi gúnyosan Kállay János Ferdinánd királyt Báthory Andráshoz intézett levelében.* Magáról a hagyományról való első magyar nyelvű följegyzések Geleji Katona Istvántól származnak (1647), aki ezekről a „farsangos, pünkösd királyokról” elmondja, hogy királyi ruhában öltöztettetvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik, valamely királynak históriáját és magaviseletét tüntetik, tettetik, sőt a nézőktől is mind annak ábrázoltatnak lennie, de ez csak addig tart, míg a komédia elvégződik, mely meglévén, mindjárt levonnák a királyi ékességet rólok és a magok viselt ruhájokra szorulnak.
A XVII. századból Jánosi és Pálfalva gömöri magyarfalukról tudjuk, hogy pünkösdi királyt szoktak választani, aki rövid ideig volt ugyan a hatalom birtokában, de uralkodása alatt a legfőbb bírói hatalmat gyakorolta a faluban, és királynak címezték. A XVIII. századból is vannak szórványos, de jelentéktelen falusi följegyzéseink.
A pünkösdi királyságért Dunántúl a legények lóversenyben vetélkedtek. Ennek jellegzetes birodalmi párhuzamai is vannak.
1715-ben a loretói (Sopron) szervita prior ezeket írja naplójába: fuit concessa recreatio: das Raidt des Pfingstkönig.* Csepreg városkában a versenynek az volt a föltétele, hogy minden legény a tulajdon lován nyereg és kengyel nélkül egymásután háromszor futott és kifeszített kötélakadályokat ugrott át.* A győztes lett a pünkösdi király, akinek tilosba tévedt lovát, jószágát büntetés nem érhette. Ha kocsmába tért, koronaformára font virágkoszorút kapott a lányoktól, és azt az égész mulatság alatt a fején hordta. Engedelme nélkül táncot nem rendezhettek. Más helyeken még az is a kiváltságai közé tartozott, hogy minden lakodalomra, mulatságra hivatalos volt. A község rovására minden kocsmában ingyen ihatott. Jószágát ingyen őrizték. Büntetést nem szabhattak rá. A dicsőség egy álló esztendeig tartott, és nyilván beletartozott a hajdani legénycéhek hagyományvilágába is. Megemlíthetjük még itt, hogy a pünkösdi királyságért tartott lóversenyek színes, költői leírása olvasható Jókai Mórnak Egy magyar nábob című regényében.
A pünkösdi királyjárás töredékes hagyományai Somogy magyarosodó német faluiban, (Lengyeltóti, Bonnya, Teklafalu, Ecseny)* is éltek. A Pfingstkönigreich Leányvár* német legényei között is járta: a királykoronáért felsallangozott lovon versenyeztek.
Ugocsa megyében az obsitos katonák közül választották a múlt században a pünkösdi királyt, aki álarcot, fején papírkoronát, oldalán kardot, kezében fokost, mellén mindenféle érdemrendeket szokott viselni, és szedett-vedett tarka ruhába öltözködött. Egyébként rozzant gebére szokták ültetni. Kísérete: a palatinus, azaz nádor, egyéb főméltóságok, udvarnép szintén álarcban és tarka viseletben rajzottak körülötte. A falun átvonuló menetet mindenfelől meg szokták dobálni: repült a sok törött tál, rossz edény, hamuval telt fazék a király felé. A furcsa ünnepséget, mely nyilvánvalóan már csak töredéke egy teljesebb, az európai emberiség primitívebb korszakába visszanyúló kultusznak, mulatság fejezte be. A pünkösdi király volt a bálgazda, a szokott kiváltságokkal. Uralkodása azonban itt csak egy napig tartott.*
A kiegyezés után Ferenc Józsefet pünkösdvasárnapján akarták királlyá koronázni. Valakinek azonban még idejében eszébe jutott a pünkösdi királyság egynapos dicsősége. A kedvezőtlen előjel elkerülése végett előrehozták pünkösd szombatjára.*
Az ugocsai mulatság nyilván a huszárkirály hazai hagyományvilágából sarjadt. Takáts Sándor írja,* hogy a XVI. században magyar és török katonának egyaránt pünkösd volt a legkedvesebb ünnepe. A hadakozás ilyenkor szünetelt. A paripákat füveltették, a vitézek hazamenve ünnepeltek. Erre utal A borivóknak való, Balassi Bálint költeménye:
|
Régi huszárezredeinkben még a XVIII. században is huszárkirályt választottak, akinek hivatala egyezett a pünkösdi királyéval, és szintén csak egy napig tartott. Ez idő alatt azonban az óbesterig mindenki engedelmeskedni tartozott neki.
A pünkösdi királyné archaikus alakja a pünkösdölés néven országszerte ismert ünnepi rekordációban manapság is él, sőt Kodály Zoltán kóruskompozíciója révén már az urbánus magyarság tudatába is belekerült. Egyes részletei a Cantus Catholici (1651) pünkösdi énekével egyeznek. Tudjuk, hogy ez az énekgyűjtemény ősi élőszavas népi gyakorlatot is rögzített. Így föltételezhetjük, hogy a hagyomány már a magyar középkorban élt. Kardos Tibor szerint* a pünkösdölés emlékeztet a májusi grófnő ünneplésére, amely Bologna városában már a XIII. században virágzott. A szokás a vándordiákok révén onnan terjedhetett el az Alpokon túli országokba, így hazánkba is. Meghonosodását tanúsíthatja, hogy a tavasz királynője ünnepe Nagy Lajos udvarában már ismeretes. Természetesen nemcsak a tavasz természetes emberi öröme, hanem az egyházi ünnep liturgiája is tükröződik benne.
Dömötör Tekla a XVII. századból idéz* egy székelyföldi egyházi rendelkezést, amely szerint tilos a királynéasszony-ültetés, ami nyilvánvalóan a pünkösdi királyné kultuszára vonatkozik.
A pünkösdölés legrégibb ismert népi szövegét Dugonics András jegyezte föl.* A szokást az ország számos vidékén máig ismerik.
Szegedről származik* a játék első részletes följegyzése Miskoltzy István tollából:
„Hat lányok tiszta fehér nyak-kendővel, ollyan ing-vállal és köténnyel, fejeken virág-koszorú, jobbjokban liliom-levelek és párosan öszve fogódzva (legidősbik 12, legfiatalabbik 7 esztendős lehetett) illyen képpen játszák szerepeiket. Jobbjokban levő liliom leveleket lógázva minden mesterség s bizonyos mérték nélküli hangon de még is érthetőleg, imígy énekeltek mindnyájan:
|
Ezen ének után lépett a leányok legidősbike, és szinte zöld liliomát lógázva imígy énekelt:
|
Ez után a 2-dik leányka lépett elő, és azon képpen forgatván kezét nem énekelt, hanem ezen verseket mondá el:
|
3-dik leány verse azon képpen elő adva:
|
4-dik leány versei:
|
5-dik leány versei:
|
6-dik leány versei:
Ezt királynénak nevezik; fehér fátyol fedi el képét, s leginkább a legfiatalabbik szokott lenni, és ettől még mindig ezen verseket hallottam:
|
Ezek után egyik kilép a többiek közül, s a királynéhoz ezen verseket mondja:
|
Végre párosan öszve ölelkezve, és lassú táncz-forgás között imígy énekelnek:
|
Ez után megajándékoztatva ismét párosan elmennek.
Egyes helyi változatokban Szent Örzsébet asszony a pünkösdi királyné. Sebestyén Gyula azt gyanítja, hogy itt Árpádházi Szent Erzsébetről van szó, aki gyermekkorában lett menyasszony, és akinek legendájában az ismeretes rózsacsoda szerepel. Az előforduló Adorjás bokrétás pedig édesatyja, András király volna. A föltevés megerősítésre szorul.
A pünkösdi király és királyné hagyományvilágának bemutatásában még megközelítő teljességre sem törekedhetünk.
Nádas (Trstín) egyik plébánosa Sverteczky Lipót pünkösdi rózsaünnepély rendezésére tett alapítványt (1835). Kamataiból minden év pünkösdjén egy jámbor parasztlányt díszes keretek között megjutalmaztak és ártatlansága jeléül rózsakoszorút tettek a fejére.* Ez az épületes kezdeményezés a középkori pünkösdi királyné-választásoknak kései visszhangja. A nádasi pap példáját később máshol is követték.
Egyik XVIII. századbeli halasi kéziratban református pünkösdi köszöntőt* olvashatunk:
|
A zöld ágat, a tavasz jelképét, amelyre versezetünk is utal, sok helyen ki szokták tűzni pünkösd hajnalán; az egész háztájékot feldíszítik vele. A hagyomány nyilván még középkori. Szívósságára jellemző, hogy XVII. századi evangélikus zsinatok határozata értelmében megtartandó az a szokás, hogy a diákok pünkösdkor zöld gallyakkal ékesítsék föl a szent épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel, vagy más szertelenséggel történjék, hanem énekléssel.* A bánáti katolikus bolgárok is hajlékukat bazsarózsával (buzdur) és virágzó bodzaággal (trambaz) díszítik.*
Piros pünkösd hajnalán a szegedi táj népe – Tápé kivételével, amely úrnapján díszít – zöld ággal: fűzzel, de főleg bodzával ékesíti föl házatáját, különösen a kerítést, ablakot, de régebben a vízimalmokat, hajókat is. Ez a bodzázás, ami Ószentivánban a legények dolga és a lányosházakra is kiterjed. A szegedi tanyák népéből települt Csólyospáloson azért tűzik ki az ágakat, hogy – mint mondogatják – az Isten haragja, vagyis a mennykő elkerülje a házat. Az ünnepek után régebben ezeket a bodzaágakat eltették, és ha valakit szél, azaz szélhűdés ért, megfüstölték vele. Az újkígyósiak a pünkösd hajnalán szedett bodzavirágot foganatos orvosságnak tartják. A kiszomboriak a zöldágakat pünkösdkor nyíló virágokkal is megtűzdelik.
Ugyancsak a kiszomboriak az ünnepen kenyeret szoktak elégetni. Hamuját a gabonaföldre szórják, hogy az aratás gazdag legyen. Szerencsés lesz, ki pünkösd hajnalán születik. Pünkösdi rózsát szoktak szórni ilyenkor a mosdóvízbe, hogy egészségesek legyenek.
Apátfalván az öregek úgy tartották, hogy a pünkösdi bodza leveléből és virágjából főzött ital orvossága minden betegségnek. Az a göcseji szokás, hogy a pünkösdi rózsa levelét megszárítják és a beteg tehénnek adják, halavány nyoma a régi pünkösdi liturgiának.
Székesfehérvár-Felsővárason a várandós asszonyok fürdővizébe szárított pünkösdi virágot, ágat szoktak tenni. Bátya „rác” öregasszonyai a bodzát szentképhez tűzik, ott megszárad. Ha a családban köhög valaki, ebből főznek teát.
Zöld ággal díszítettek az erdélyi és szepességi szász legények is. Az előbbiek kalapjára a lányok virágkoszorút tettek.*
Aki a pünkösdi harmatban megmosdik, azon a palóc litkeiek szerint nem fog a nyári nap.*
Az ünnep liturgikus sajátosságairól, egyházias ihletéseiről emlékezve, először hallgassuk meg Bod Pétert: a Páskabáránynak megétele után a zsengének bémutatásától fogva, ötven napot számláltak, az ötvenediken az Istennek áldozatot mutattak a mezei áldásért, amely ugyan ünnep volt és görögül pentekosté, ötvenedik, a mi nyelvünkön abból formáltatott szóval mondatik pünköstnek. Ez nevezetessé tétetett osztán, midőn a Szentlélek az apostolokra elküldetett. Nemcsak azt az ötvenedik napot tartották pedig innepnek, hanem az egész ötven napokat, amelyeken nem böjtöltek, térdet nem hajtottak, hanem fennállva könyörgöttenek, szent énekléssel töltötték idejeket, kivált a halléluját mindenütt énekelték, amelyet a negyven napi böjt idején nem cselekedtek. Szent Ambrus így szól: az Úr rendelte, hogy a negyven napokon szomorkodjunk, az ötven napokon pedig örvendjünk.*
Erre az örvendezésre emlékeztet az ország egyes vidékein (Szeged, Zenta) a húsvét és pünkösd közötti időszaknak zöldfarsang, bárányfarsang elnevezése is. Budaörsön hasonló: Lamplfasching.* Ilyenkor már ismét szabad a menyegző.
A liturgiatörténetből tudjuk, hogy a középkorban a szél zúgását, amely a Szentlélek eljövetelét megelőzte, úgy akarták utánozni, hogy a nagymise szekvenciája: veni Sancte Spiritus… előtt kürtöket és harsonákat szólaltattak meg. A tüzes nyelveket helyenként égő kócokkal jelképezték, amelyeket a templom padlásáról a hívek közé dobáltak. E veszélyes szokást sok helyen rózsának és a felhőt jelképező, természetesen szenteletlen ostyának hullatásával cserélték föl. Néhol galambokat eresztettek széjjel a templomban. Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól elmélkedve, a még eleven szokást megörökítve, gúnyosan írja: az pünkösd napi fagalambnak mint ha mennyből Szentlélek jőne, alábocsátása.* A székelyföldi Csíkdelne templomának középkori szentségházába régebben pünkösd napján fehér galambot zártak, amelyet mise alatt szabadon eresztettek.*
Somorja jámbor asszonyai még a közelmúltban is pünkösd hajnalán az egész templomot földíszítették piros pünkösdi rózsával, és amikor elkészültek, a templom ajtaját, ablakát sarkig kinyitották, hogy széljárás legyen az első pünkösdi szélvihar emlékezetére.*
Budaörs német népe pünkösd reggelén nyitva szokta tartani az ablakokat, hogy a Szentlélek átjárja a házat. A pünkösdi esővizet (Heiligengeistwasser) elteszik, és szemborogatásra használják.
Jámbor szegedi öregek szerint a szél a Szentlélek szájából jön. Nem jó tehát szidni, mert a szél, azaz szélhűdés, guta szele éri, üti meg az embert.
Számos Máriát dicsérő kegyhelyünknek, így Csiksomlyónak, Radnának, Mátraverebélynek, Máriakönnyének, Pálosszentkútnak, és még több másnak pünkösd is búcsúünnepe: a Szentlélek hét ajándékát az ő mátkája, az Apostolok Királynéja, közvetíti a hivő lelkekbe. Szegedi hiedelem, hogy aki tisztalelkű, az pünkösdkor meglátja a Szentlelket Pálosszentkút vizének tükrében.
Orbán Balázs írja,* hogy a Széphavas tetején egy kápolna romjai láthatók, amelyet a Szentlélek tiszteletére emeltek. Ide gyűlt össze régen, minden pünkösdkor a kilenc moldvai csángó falu lakossága fehér ruhában, aranyhímzésű fehér zászlókkal, ezt énekelve: Zeng az erdő, zúg a levele Mária örömére… Itt találkoztak csíki testvéreikkel. Zászlaikat összeérintve, együtt mentek a somlyai búcsúra. Visszatérőben az egész nép elkísérte őket a Széphavasig. Itt miséztek, mulattak, s jövő évre találkozást adva egymásnak, érzékenyen köszöntek el a távozó rokonoktól. 1744-ben a járványok miatt eltiltották a moldvai csángók hazajárását.
*
A liturgia szavaival: a Szentlélek hét ajándékával megújítja a föld színét és betölti híveinek szívét. Lángra lobbantja bennük a fervor caritatis tüzét, a felebaráti szeretetszolgálat készségét, minden rászorulónak önfeláldozó gondozását.
A középkori ispotályok különös bizalommal helyezték magukat a Szentlélek oltalma alá.* Titulusukat közvetlenül vagy közvetve a római Szentlélek-társulat (Confraternitas S. Spiritus in Urbe, ismertebb olasz nevén S. Spirito in Sassia) ösztönző hatására választották. Ehhez azonban tudnunk kell, hogy a XII. század végén Montpellier városában egy Guido nevű gazdag francia nemes olyan társulatot alapított, és helyezett a Szentlélek oltalma alá, amely fő feladatának a szegények és betegek kórházban, ispotályban való gondozását tekintette.
Itt a szegények, betegek, elhagyatott árvák, öregek találtak otthonra, ápolásra. A betegeket hajlékukban is fölkeresték, a szegényeket élelemmel és ruhával támogatták. Az elöljáró (magister, másként praeceptor) és alattvalók egyaránt laikusok: testvérek és nővérek. Ez utóbbiak a nőket és gyermekeket gondozták.
Montpellier mellett a rend másik anyaháza a római Hospitale S. Spiritus in Sassia lett. Ennek körzetéhez tartozott hazánk is.* A rend nyugat- és közép-európai házainak száma a XIV. század folyamán elérte az ezret. Magyarországon eddigi adataink szerint Nagyszebenben (1292) és Budán (1330) tűnnek föl először. Régi oklevelek utalnak még Marosvásárhely, a barcasági, német lovagrend-alapította Földvár (Marienburg, Castrum Mariae) és Glurni (?) ispotályaira is. Szentlélek-kórházakról tudunk Bártfán (1446). Adatok híján nehéz eldönteni, hogy Nagyvárad (1339), Kassa (1363), Lelesz (1405), Pécs (1497), továbbá Lőcse, Sárospatak, Gyöngyös, Sajólád középkori Szentlélek-ispotályait szintén a rend alapította-e, vagy csak ihlette őket.* Biztos azonban a pécsi dominikánus (1497), továbbá a szegedi premontrei apácák (1511) kolostorainak, illetőleg ispotályainak. a S. Spirito in Sassia-val való kapcsolata.
E Szentlélek-ispotályokat, egyúttal a devotio moderna hazai bizonyságait majd mindenütt a helybeli polgárság áldozatkészsége tartotta fönn, részletekről azonban itt nincs módunkban szólani.
A Szentlélek kultusza, illetőleg titulusa természetesen már az Árpád-korban feltűnik. Oltalma alatt állott a bencés Berzétemonostor (XII. század), Bátmonostor (XIV. század), a pálos Pilisszentlélek (1263). Dédes (1346), Jolsva (1473), a franciskánus Nagyvárad (1301), az ágostonrendi Hrapkó (1334), az antonita Kassa (1363) kolostora.
Szentlélek-oltárok: Buda (Magdolna-templom 1390), Sopron (1402?).
Ami hazai ikonográfiáját illeti, Zsigra (Schigra, Žehre) templomának egyik falképén a Szentlélek glóriás aggastyán alakjában jelenik meg. Két kézre fogott kendőben kilenc gyermek, vagyis a Léleknek Szent Páltól felsorolt (I. Kor. 12, 8-10) kilenc ajándéka: A Lélek ajándékait pedig kiki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik ugyanis a Lélektől a bölcsesség adományát kapja, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől, a harmadik meg a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy a gyógyítás adományát ugyanabban a Lélekben. Ez csodatevő hatalmat, amaz meg a prófétálást, egyik a szellemnek elbírálását, másik többféle nyelvet, a harmadik viszont a nyelvek megfejtését. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.
Pünkösd csodáját, a Szentlélek eljövetelét ábrázolja Csíkszentlélek (Leliceni, 1510), Nagyszeben (kálvária, 1520), Szászsebes (Sebisul Sasesc, 1524) főoltára.
A Szentháromság személyei között való ábrázolásról máshol szólunk.
Ma élő titulusok:
Esztergom: Dévényújfalu (Devinska Nová Ves), Ipolytölgyes, Kátló (Kátlovce), Pernek, Péterlak (Petrova Ves), Pilisszentlélek, Budapest-Herminamező.
Besztercebánya: Zólyomlipcse (Sohler-Liptsch, Slovenská Lupča, 1330), Besztercebánya (1650).
Rozsnyó: Oldalfala (Stranské u Tornale), Szomolnok (Smolnik, 1666), Füleksávoly (Savol, 1805).
Szepes: Zsegra (Schigra, Žehra, XIII. század), Lőcse (franciskánusok), Leibic (Libica), Tarnóc (Liptovsky Trnovec).
Eger: Gyöngyös (kápolna, 1540?), Szuha (1710), Alsóábrány (1750), Bükkszék (1759), Aldebrő (1760), Pásztó (1765), Hort (1779), Tiszagyulaháza (1927), Tarnalelesz.
Kassa: Királyhelmec (Královsky Chlumec, 1330), Szepsi (1331), Kassa (1730, kápolna), Nagykőpatak (Kvakovce, 1772), Koskóc (Koškovce, XVIII. század), Alsóberek (Brestov, 1929).
Szatmár: Szatmárnémeti (középkor), Vállaj (1771), Mezőpetri (Pestresti, 1786), Gálospetri (Galos Petrei).
Győr: Sopron (1221).
Szombathely: Rédics, Horvátnádalja, Boba.
Veszprém: Csurgó; Kiskorpád (kápolna), Porva, Rinyakovácsi (kápolna).
Székesfehérvár: Remete (Kertváros, 1942).
Kalocsa: Soltvadkert (1809).
Csanád: Rékás (1390, elenyészett).
Nagyvárad: Olaszi (1749)
Erdély: Csíkszentlélek (Leliceni), Kászonjakabfalva (Jacobeni), Kézdiszentlélek (Sanzieni), Tür (Tiur).
A Lelki Paradicsom Szentírásból összeszedett litániája jellegzetes megnyilatkozása a barokk jámborságnak. Terjedelme miatt sajnos nem idézhetjük.
Említésre méltó végül, hogy a pünkösd az Árpád-korban keresztnévként is fölbukkan. 1252. Clauigeri eisdem vinitoribus Pincusd, Kereu. Viselője nyilvánvalóan erre az ünnepre született. Az időbeli távolság miatt kérdéses, hogy a Pünkösti családnév a keresztnévből származott-e.