Húshagyó

Húshagyó, régiesen húshagyat, szerte Vasban, Zalában húsajó, huszjó, húshajó, hushajó, hadifalviak ajkán húsagyó, húsagyat, északi csángókén húshagyás,^* tréfás székely szóval csonthagyat, másként farsangháromnapok, háromnapok, farsang farka, Várgesztes, Vértessomló német népének ajkán heilige drei Faschingstag, Nagymányokon^* viszont heilige Fasching: a farsangi időszak három utolsó napja. Vigiliája a Lányi-kódex szerint a húshagyószombat. Lehetséges, hogy a szó a népnyelvben még ma is él, bár tudomásunk szerint nem jegyezték föl.

 

Első nap tehát, a húshagyóvasárnap, másként farsangvasárnap, az egyházi nyelvben ötvenedvasárnap (Quinquagesima), a Lányi-kódexben hathagyóvasárnap, a Döbrentei kódexben kilencben hagyó harmad vasárnap.^* A szakkutatás egyébként eddig még nem tudta a kilencbenhagyó, héthagyó; hathagyó összetételeket megmagyarázni. Középkori okleveleink keltezésében miséje lépcsőimádságának kezdő szavai nyomán Esto mihi-vasárnap.

A népnyelvben más megnevezésekkel is találkozunk.

A moldvai, diósfalusi csángóknál piroskavasárnap a neve, mert az ünnepre különleges kalács, a piroska sült, amelynek kultikus jellegét – utalva a kövércsütörtök moldvai hagyományaira – ez az archaikus népszigetünk máig megőrizte. A vendég ugyanis így köszönte meg, amikor evett belőle: Iszten fizessze és Iszten juttassza magukért is, amikor meghalnak.^*

A Székelyföldön, Csíkban csonthagyóvasárnap, sonkahagyóvasárnap, ha pedig farsangon esküdött újpár van a háznál: vővasárnap néven emlegetik. A szót Somogyban is így ismerik.^*

A Zoborvidéken sardóvasárnap a neve: a legények sardóznak, vagyis szerencsét, bőséget mennek kívánni.^*

Görögkatolikusoknál ez a vajhagyóvasárnap.

A hétfőnek húshagyóhétfő, farsanghétfő, a régi Erdélyben, Kolozsvárott böjtelőhétfő,^* a kedd pedig húshagyókedd, az északi csángók ajkán húshagyási kedd,^* általánosan még farsangkedd a neve. Nagyváty baranyai faluban keserű humorral madzaghagyókedd néven is emlegetik, utalással, hogy a disznótori egyetmás nem lóg a madzagon, mert már elfogyott, vagy nem is volt rajta.

 

A magyar farsangolásról Temesvári Pelbárt húshagyóvasárnapi prédikációjában^* így emlékezik meg: „óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén Krisztust… Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával a maga rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal töltik idejüket…”

 

Szintén Dömötör Tekla idézi ugyanott Pelbárt egyik elrettentő történetét: az Úr 1480. éve körül… a Kapos mellett egy falusi asszony több fiatalasszonnyal együtt férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot űzött. Egyszerre csak az asszony, aki leginkább buzdította őket erre, miközben egy falujabelinek házában a többiekkel együtt táncoltak, egy démon által a táncolók köréből elragadtatott. (A démon) láthatatlan volt, úgy hogy nem tudták, hová jutott. De mikor észrevették, hogy a mulatság vezetője nincs jelen, elkezdték keresgélni, hová tűnhetett el. Mikor nem találták, kimentek a házból, és ekkor az összes jelenlévő férfiaknak és asszonyoknak füle hallatára ez az elrabolt asszony a Kapos mocsarai között gyászos hangon panaszkodva, elkezdett kiáltozni: jaj, jaj, jaj, stb. Erre a zajra mindnyájan megrémültek, de mivel ez későn, sötétedés után történt, senki sem mert a mocsarak közé hajózni, hogy meglássa, mi történik, vagy hogy segítséget nyújtson neki. Mikor azonban már az egész falu felriadt a rettenetes kiáltozásra, egy bátor ember, aki ezzel az asszonnyal sógorságban volt, a jajgatás hatására együtt érezvén vele, csónakba szállt, hogy megsegítse. Mikor a parttól már bizonyos távolságra beljebb jutott, hirtelen heves forgószél és vihar támadt a levegőben, s a vízen úgy, hogy a hajó is veszélyben forgott. Így ez az ember észrevette, hogy démonok tömege van jelen, a hajót visszairányította a part felé, és alig volt képes kiszabadulni, hogy ne vesszen a vizekbe. Miután ez a szerencsétlen asszony még hosszabb ideig jajgatott nagy panaszkodással a démonok kínzása miatt, úgy elpusztult, hogy többé sem a testét nem találták, sem ruhái nem kerültek elő. Így tehát nyilvánvaló, milyen szörnyű módon veszejti el az Isten az ilyeneket.”

 

Pelbárt története a méltatlan ünneplés hazai hagyományvilágának legrégibb emlékei közé tartozik.

 

Hallgassuk meg most, mire tanít^* Bod Péter a húshagyóról: azt a nevezetet, fársáng, a magyarok vették a németektől, akik a cantu circulatorum, a játékos tréfát, mocskot űzőknek cselekedetekből formálták. Akik sokféle játékokat s bolondságokat indítottak ezen a napon, s ezidőben vendégeskedvén, nyargalódzván, s magukat mulatván. Deákul hívják: bachanalia a Bacchusról. Értetik pedig ez a nap egyenesebben, amely a nagyböjt napját megelőzi és utolsó húsevő nap, melyet mondanak Carniprivium vagy Privicarnium néha az írásokban, melyen még a keresztyének között is sok rendeletlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez. Némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek, melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének.

Honnan vették a keresztyének ezt a szokást?… Minthogy a következendő negyven napokon szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt megelőző három napokon vígan legyenek és szabadon cselekedjenek, amit tetszik. Idővel ez a szabadság nevekedett, úgyhogy minden külső-belső renden lévők azokon a napokon szabadosan vendégeskednének, tombolnának és, illetlenül cselekedni illetlennek nem tartanák. Úgy is viselték magukat sokszor, nem mint keresztyének, hanem mint megtestesült ördögök…

Emlékezetre méltó beszédét írta fel Bussbékius egy török követnek, aki Bécsben a császár udvarában múlatván, látta a keresztyének fársánglásokat. Mikor hazament, azt jovallotta a török császárnak, ha valaha a keresztyének ellen hadat akarnak indítani, cselekedje azt fársángban, mert akkor harmadnapig mindnyájan meg szoktak bolondulni a keresztyének.^*

 

Könyvünk célkitűzésénél fogva nem tárgyaljuk a farsang profán mulatságait, álarcos, bohókás felvonulásait, csak röviden utalunk rájuk. A tavasz a természet újjászületésének ideje, a megújult élet kezdete. Mágikus-szakrális előkészítésével már találkoztunk a lucanapi, karácsonyesti, újévi szokásokban, továbbá a regölésnél és az aprószenteki vesszőzésnél. A tavasz közeledését a farsangi szokások különös színességgel hirdetik.

A tél és tavasz szimbolikus küzdelme, amely már az óév temetésével kezdődik, a farsang farkán ér tetőpontjára. Ez a télkihordás, téltemetés. A telet jelképező bábot valami módon elpusztítják: vagy vízbe fojtják, vagy elégetik. Nem lehetetlen, hogy a báb jelképes megölése ősi emberáldozatnak csökevényes emléke, amelyet az égiek kegyének megnyerésére az élet érdekében ajánlottak fel. A szokástól több helyen Konc vajda és Cibere vajda, azaz a farsang és a böjt versengése, máshol pedig a böjt temetése lett. Ez utóbb módot a palóc kiszejárás tartotta fönn. Többfelé szokásos a bőgőtemetés is, vagyis a hangszerek tréfás búcsúztatása.

Konc vajda és Cibere vajda, vagyis Farsang és Böjt, Bacchus és Jeiunium vetélkedése az európai folklórnak középkori, Breughel híres bécsi képén is megörökített, goliard eredetű játékhagyományához tartozik.

A napjainkban már inkább csak szóbeszédien emlegetett harcot a húshagyói bohókás hagyományok, felvonulások során hajdan hazánkban is megelevenítették. A Nyárád mellékének székely faluiban két báb: Csontkirály és Cibre vajda hívei még a századfordulón is húshagyókedden tréfás háborút folytattak. A küzdelem Cibre győzelmével végződött. Végül mindkét bábot a mezőn elégették.^* Erre már Szkhárosi Horvát András szatirikus versezete is utal:

A profán hagyomány európai összefüggéseiről, továbbá hazai, főleg székelyföldi, szatmári,^* szegedi utóéletéről könyvünk megszabott keretei között többet nem szólhatunk.

A farsangi jókedv, mulatság eredetileg a tavasz eljövetelén érzett örömnek volt archaikus kifejezése. A nagy evésekkel, dús lakomákkal mintegy a természetet is hasonló bőségre akarták ösztönözni.

A moldvai csángók farsangvégi mulatságának Szent István király napja, nagykirály napja^* a neve. A görögkeleti egyház hagyományai szerint a nagyböjt nem hamvazószerdán, hanem már az előtte egy héttel való hétfőn kezdődik. Ezt a moldvai csángók mondával magyarázzák: Szent László a tatárok ellen harcolt, és nem ért haza a farsang végére: a szentséges pápa adta neki azt a két napot, hogy hagyjon ő is húst… Mikor hagyjuk a húst, akkor menen ki Szent László király kardokval a hegyekbe.^* Más változat szerint István király magától az Istentől kapta a farsang megnyújtását.^*

Húshagyó hétfőn és kedden a csángó fiatalság kimegy a mezőre, a tavasszal következő munka színhelyére és ott táncol, bármekkora is a hó. Általános egyébként a tánc, bálozás minden faluban.

A farsangi tánc régi kultikus jelentőségéből egyet-mást a hétfalust csángók borica tánca, a moldvai csángók matahálák játéka, az erdélyi turkajárás és egyéb farsangi alakoskodó szokások őriztek meg és eredeti célzatuk szerint a tavasz elővarázsolását, az élet folytonosságát, az emberek szaporodását szolgálják. Értelmevesztett csökevényük a nagyvárosi álarcosbál. Erre is itt csak utalunk.^*

A farsangvégi, termékenységre, megújulásra irányuló analógiás varázslatok változatosságban és mennyiségben vetekszenek a karácsony-körüliekkel. Ezekről mi nem szólunk, csak egyetlen hagyományra utalunk. Nemessándorháza szőlősgazdái húshagyókedden fánkot ettek és néhány tőkét megmetszettek Jézus nevében e szavakkal: adja rád Szent János ez áldását!

Hogy népünk még manapság is legszívesebben farsang idején ül menyegzőt, annak oka az, hogy az új pár jövője és az ébredező természet: a napok hosszabbodása és enyhülése között mágikus kapcsolatot érez. Ezért tartja a néphit szégyennek, eredetileg bizonyára bűnnek is azt, ha valaki házasulandó létére kimarad a farsangból, azaz nem házasodott meg a legalkalmasabb időben, és így vétkezett a tavasz kozmikus törvénye, valamint a közösség érdekei ellen. Sokfelé ismeretes a farsangvégi tuskóhúzás. Bekormozott képű legények tőkét húztak maguk után a falu utcáin. Végül aztán megszégyenítésül valamelyik pártában maradt lány kapujához kötik. E vaskos szokásban is van azonban egy olyan mozzanat, amely a farsang eredeti értelmére utal: a legények kezében tartott vessző, a virágzó élet jelképe, amellyel megütögetik az útjukba kerülő menyecskéket, lányokat, gyerekeket. A szokás érteti meg velünk az idősödő apátfalvi legényhez intézett tréfás kérdést: möddig húzod még a tuskót?

Talán még a húshagyó egykori halottkultuszának, a halottak megtisztelésének halovány nyoma, hogy húshagyókedden Csíkban, így Ménaságon^* beharangozás előtt a fiatalság a templom körül, azaz a hajdani cinteremben, az ősök sírja fölött táncol. Mise után pedig hazakíséri a papot, akinek udvarán egészen délig szintén járja a táncot. A többi már az ünnep profán, szilaj részéhez tartozik. Jegyezzük itt mindjárt meg, hogy hamvazószerdán a csíki lányok, legények több faluban a pap udvarán gyülekezve mennek hamvazkodni.^*

 

Több csíki faluban, így tudomásunk szerint Gyergyóalfaluban (Joseni) Gyergyóditrón (Ditrau), Madéfalván (Siculeni), továbbá Gyergyócsomafalván Ciumani)^* járta a dúsgazdagolás, ördögfarsang néven emlegetett Lázár-játék: húshagyókedden legények mutatták be a dúsgazdag és a szegény Lázár példázatát. A rendelkezésünkre álló változatok közül rövidsége, elnépiesedett hangja miatt Dömötör Tekla lejegyzésében^* a Küsmődi Bálint ajkáról származó, gyergyóditrói szöveget közöljük:

 

Szereplők:

 

Az ördögök rongyos ruhában, kilógó nyelvvel, zörgőkkel. Két skorpió (kirúgtatható ollós szerkezet) is van náluk. A Sátán lándzsával. A Gazdag szépen felöltözve, sapkáján piros szalag. Felesége is. A Halálon minden fehér: inge, gatyája, keménypapírból való sisakja. A Pulutornak bot a kezében. Lázár rongyos ruhában. A Vendégek rendesen felöltözve, szintén piros szalag a sapkájukon.

Bemennek a házakhoz. A házbeliek helyetfoglalnak. A Halál hátul húzódik meg. Lázár pedig az asztal alá bújik. A Vendégek táncolnak.

 

 

(A vendégek táncolnak.)

 

 

Ez a Lázár a gazdagnak öccse volt. Akkor megint mulatnak s az öccsének nem ad. Kirúgja Lázárt.

 

 

Halál megmutatja magát:

 

 

Megveri a kaszát.

 

 

A Gazdag lehajtja fejét, Felesége siratja.

 

 

A Sátán lándzsájával előugrik. Az Angyal ott áll és zsebkendővel int.

 

 

(kínozni kezdi)

 

 

(kínozzák)

 

 

Domokos Pál Pétertől tudjuk,^* hogy Gyergyóalfaluban a dúsgazdagozók vízkereszt napján kezdenek házról házra járni. Egész farsangon játszanak, húshagyó kedden utoljára. Szerintük a történet is éppen ezen a napon esett meg Lázárral.

Tudunk Bálint Vilmos székelyföldi plébános szövegfeldolgozásáról is,^* amelyet egyházközségi előadásokon szívesen bemutattak.

A hagyomány egykorú virágzásáról az is tanúskodik, hogy a Bukovinába áttelepült csíki székelyek töredékesen szintén ismerik. Istensegíts templomában a húshagyóvasárnapi misén a diák (kántor) el szokta volt énekelni a dúsgazdag siralmát. Istensegítsi öregek ezért emlegették a húshagyót dúsgazdag innapjai néven is.^* Az éneklés egyes csíki falukban kedden történik. Íme már a Cantus Catholici XVII. századi kiadásaiban, sőt Kájoni János énekeskönyvében is megtalálható ének kezdő versszakai:

A dúsgazdagolás régebben ismeretes volt Csíkbánfalván (Bancu) is. Emlékezetét ez a jellegzetes monda^* őrizte meg: Egyszer a legények színházat játszottak. Úgy hítták a darabot: A dúsgazdag. Játékosok voltak: a dúsgazdag, a szegény Lázár, egy angyal és három ördög.

 

Az egyik ördög egy szolgalegény volt. A játék után aludt a góc (ereszet) alatt, gazdája pedig a sód mellett üldögélt. Aludt a gazda fia is. A szolga álmában valamit mormogott. Egyszerre, mintha puskából lőtték volna ki, felugrott és futni kezdett. A gazda kiáltozott utána, de nem hallgatott rá, hanem még jobban futott. A gazda fölébresztette fiát is. A legény talpra ugrott, és szaladt a béres után, de ez már nem az utcán volt.

A szomszéd éppen akkor ment fáért az erdőre. A fiú rákiáltott, hogy fogja meg a legényt. Utána is futott, de a szolga megharapta a kezét. Rúgott és kapált, hogy tovább futhasson. Ezalatt a fiú is odaért, és a szomszéddal valahogy hazavitték.

A különben erős, egészséges legény olyan beteg lett, hogy három napig semmit nem evett. Egy hétig csak tejet eregettek a szájába. Nagy lázában efféle szaggatott szavakat mondott: soha… ne verjenek olyan erősen… nem leszek többet ördög… teli van a ház… mennyien vannak… az eresz teli van… jaj, jaj., A háziak egy kicsit megijedtek: tán nincs teli a házuk ördöggel?

Mikor felgyógyult, kérdezték tőle, hogy mit látott? A legény elmondta, hogy a ház tele volt hosszú fekete ördögökkel Akkorák voltak, hogy csak kétrét görbülve fértek el a házban. Éppen úgy voltak öltözve, mint ők a játékban: tiszta feketék, a fejükön magas csúcsos csákó. Erről hosszú fehér toll lógott. A foguk is hosszú fehér toll. Ahányan voltak, mind a földhöz verték a legényt. Amikor jobban lett, akkor sem bírta sokáig mozgatni kezét, lábát. Fogadtatták fele, hogy többé nem csúfolja az ördögöket.

 

Az ünneprontás az ünnep keresztény méltóságának zajos mulatsággal, tánccal való megszentségtelenítése, illetőleg a templomozás elmulasztásának büntetése. A középkorba visszanyúló, máig élő népi hagyománynak klasszikus műköltői kifejezése, szinte összegezése Az ünneprontók, a parasztfi Arany János balladája. A monda helyi hagyományokban más-más ünnepekhez, illetőleg ünnepi időszakhoz fűződik. A változatokra mindig a megfelelő helyen emlékeztetünk.

Katona Lajos hívja föl a figyelmet^* Arany balladájának közvetlen ponyvairodalmi forrására (1764), továbbá Taxonyi János történetére, ezeknek a középkori épületes irodalommal való összefüggésére,^* Balogh József újabb szálakat keresve, rámutat^* a kultikus eredetű halottastáncra, illetőleg a temetést követő torra, lakomára, amelyeknek elfajulása az Egyház ítéletét hozta magával.

A legenda ősi formája az Othbertus-anekdota. Eszerint a XI. században karácsony estéjén Szászország egyik városában mise, nyilván éjféli mise idején, tizenöt férfi és három nő a templomot környező temetőben táncot járt, világi nótákat dalolt, és ezzel megzavarta a papot az isteni szolgálatban. Ez hiába intette őket. Végre átokra fakadt: táncoljatok álló esztendeig! Úgy is történt. A kölni püspök oldotta föl egy év múltával a köteléket, amellyel kezük egymásba fonódott.

A monda később kibővül: táncukat az ördög sugallatára, félig már a földbe süppedve járják. Ponyvairatunk még azt is hozzákölti, hogy a pap a Szentséget viszi egy beteghez. A járókelők letérdelnek, ők azonban csak tovább táncolnak és nevetnek.

Az ünneprontás hiedelemvilága, mondaköre leginkább mégis a halottakat is idéző húshagyóhoz fűződik: a fiatalság féktelen jókedvének nem tud parancsolni, és beletáncol a nagyböjti szent időbe, amikor már vezekléssel, lemondással a húsvétra kellene készülődnie.

Rábahidvég határában, a Foki csárdában húshagyókedden lányok-legények báloztak. Éjfélkor mindenki abbahagyta a táncot. Egy pár azonban tovább rakta, hiába volt minden kérlelés. Hamvazószerda reggelén a földbesüllyedtek csárdástul együtt.^*

Igen jellemző az a privigyei (Prievidza) szlovák hiedelem,^* hogy aki farsang utolsó napján hal meg, a pokolba jut, mert ezen a napon zárva van a mennyország.

A zalai, főleg göcseji, farsangvégi hagyományokban sűrűn fölbukkan a torma, mint mágikus, gonoszűző, bajelhárító szer. Bár párhuzamait hazai forrásokból nem tudjuk kimutatni, a hamvazószerdán szentelt torma, esetleg retek, a középkorban német földön szentelmény volt,^* amely a papi szertartások rendjéből kikopva, máig őrzi archaikus rendeltetését: a néphit szerint a tavaszi megújulást szolgálja, biztosítja. Nyilvánvaló, hogy a megszentelendő húsvéti eledelek mellé tett torma is ennek a gyakorlatnak maradványa.

Pölöskefő zalai faluban a gazdasszony tormamártást szokott készíteni húshagyókedden, és a ház négy sarkát megkeni vele férgek, patkányok ellen. Göcsejben azt a kanalat, amellyel ilyenkor a tormát (mártást) keverik, a ház üstökébe teszi, tavasszal pedig a verebek kártevése ellen kiviszik a gabonaföldre. A farsang végén maradt tormával a házat körülhintik, hogy a kígyók, azaz a gonoszok, kártévők elkerüljék a hajlékot. Megkenik vele a tornác boronavégeit, máshol a ház négy sarkát. Hamvazószerdán a fehérnépek lábukat feltörés, eredetileg nyilván rontásba lépés ellen megkenik vele.^*