Nagyböjt

Nagyböjt, az Érdy-kódexben negyvenlőböjt, az egyházi évben hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő, Jézus negyven napi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezetére szentelt negyvennapos időszak, amelynek kisebb megnevezett egységei: hetei, vasárnapjai, ünnepei is vannak. Középkori magyar nyelvhasználatban gyökerező nevük máig él idősebb népünk ajkán.

A böjt, népnyelvi alakjában bűt szó megbecsülendő régiségünk, hiszen még a magyar nyelv szakrális pogány rétegéből került át a keresztény szóhasználatba.^*

A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában. Ennek az épületes, önmegtagadó életnek számos példája és nyoma maradt fenn népünk körében, mutatván azt, hogy a jókedvű áldozatban öröme telik. Mutatja azonban azt is, hogy a nép vallásos életében is döntő a hagyományok kultusza. A hivatalos enyhítések következtében már nem volna kötelezve a szigorú böjtre, különleges kikötésekre, de apáinak jámbor élete megszentelte, és így ő is a legújabb időkig megtartotta őket. Nálunk is akadtak még a múlt század végén is faluk, illetőleg paraszti közösségek, amelyek a halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz. Még tejneművel sem éltek. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Annyira mentek, hogy a böjtös eledelek számára több helyen, még nem is régen, külön edényeket használtak. Kiszombor helyi hagyománya szerint a nagyböjt péntekjein még főtt ételt sem ettek.

Ókeresztény regula szerint a húsfélék mellett lacticinium, keleti, görögkatolikus szóhasználat szerint fehér eledel (tej, túró, vaj, sajt, tojás) sem kerülhetett ilyenkor a hívek asztalára.

Az ország több vidékén hallottuk, hogy voltak, akik a házasélettől, dohányzástól is megtartóztatták magukat, Nem nyiratkoztak, nem borotválkoztak. Ez utóbbi fogadalmak nagyhétre, esetleg már csak nagypéntekre korlátozva, máig élnek. A negyvenelést ismerte a szegedi, Kalocsa vidéki magyarság, mátrai palócság, de a sokácok, bunyevácok is. A felsorolásból kitűnik, hogy jelesen azok a tájak, amelyeket évszázadokon át a franciskánus obszerváncia pásztorolt.

Itt nem foglalkozhatunk bővebben a bármikor vállalható böjtölés, továbbá másnak megszégyenítésére, halálba kívánására fogadott kiböjtölés, ráböjtölés, elböjtölés^* hagyományvilágával, néhány mozzanatra azonban mégis utalunk. Öregek szerint a böjt különösen érdemszerző az Úr előtt. Ezért népünk a fogadalmait, imádságait, olykor még babonás praktikáit is iparkodik böjttel is kedvessé tenni. Így asszonyok közeli búcsújáróhelyekre éhnyálon, azaz étlen-szomjan szoktak elmenni, hogy kéréseik ezzel még biztosabb meghallgatásra találjanak a csodatevő Szűzanya előtt. Laskai Ozsvát mondja Szent Ambrusra hivatkozva, hogy a böjtölő ember nyála megöli a kígyót: a gonoszt, amely száján behatolva próbálja az embert hatalmába keríteni.^* Ezért tulajdonít a szegedi néphit még a boszorkánypörökben (1728), de meg manapság is az éhnyálnak, nyálnak gyógyító erőt. A hagyomány evangéliumi ősképe: nyálával nyitja meg Jézus a süketnéma nyelvét (Mk 7, 33), a vak látását (Jn 9, 6, 15). Erdélyből nyoma van, hogy – talán a keleti egyház hatására – esküdtek is a böjtre. 1665. Esküszöm az élő Istenre… Szűz Máriára, Tizenkét apostolokra… és minden szent napokra és böjtökre, melyek úgy adják lelkem üdvösségét…^*

Székesfehérvár-Felsővároson még napjainkban is szép számmal vannak, akik húshagyóvasárnaptól húsvétig csak növényi eredetű, főzetlen táplálékot vesznek magukhoz. A füstölt húst, szalonnát régebben a kemencébe rakták, a tívű-t a szájára borították és betapasztották. Húsvétra bontották ki. Ezelőtt voltak, akik kanalukat erre az időre a tisztaszobában a szentkép mögé dugták. Németbólyi mondás szerint a gazdasszony az éléskamra kulcsát a kútba dobja és csak nagyszombaton halássza ki belőle, vagyis jelképesen elzárja a családtagok elől.

Nyilván hajdani kultikus, de egyelőre tisztázatlan háttere van annak a jámbor gyakorlatnak, hogy a szegedi, kalocsai tájon a hagyományőrző asszonynép között sokan akadnak, akik a nagyböjt péntekjeit, különösen pedig a nagypénteket három, esetleg hét szem búzán tartják meg. Emlegetik, hogy Patosfán némelyek még a század elején is a nagyböjti szerdát, pénteket, szombatot három szem búzán meg vízen böjtölték meg. Mint mondogatták, Jézus is így cselekedett a pusztában. Megjegyezzük, hogy ismeretes legenda szerint minden búzaszemen pecsétként rajta van Jézus ábrázata.

Az egész böjti hagyományrend korunk nagy gazdasági és társadalmi változásában, világnézeti forrongásában gyorsan pusztul, és hovatovább a maga aszkétikus erkölcsi szándékaiban a múlté lesz. Ezt a bomlást a folyton enyhülő egyházi rendelkezések is nyomon követik, bár öregek keserű fejcsóválással fogadják őket, és nem élnek velük.

Hamvazószerda, másképpen böjtfőszerda, böjtfogadószerda, bukovinai székelyek ajkán hammazószerda, Székelyföldön még tréfásan fogöblítőszerda, szárazszerda, Óbecsén is szárazszerda,^* Szendrey Zsigmond felületesen odavetett adata szerint aszalószerda, Hercegszántón, Dávodon tisztaszerda; a sokác, horvát čista sreda átvétele, a nagyböjt kezdete, első napja. A szegedi eredetű Lányi-kódex (1520) is böjtfogadó szerda néven emlegeti.^*

E napon mise előtt van a templomban a múlt évi virágvasárnapi szentelt barkából keletkezett hamu megszentelése, utána pedig a hamvazás.

A hamu a bűnbánat szimbóluma már az ószövetségben is. Az őskeresztények a töredelem jeléül hamuval hintették meg magukat. A nyilvános bűnbánat ugyanis a nagyböjt első napján, hamvazószerdán vette kezdetét. A nagy bűnösök mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában, a templom kapujában várták a püspököt, aki a templomba vezette őket. Elmondták a hét bűnbánati zsoltárt, majd a püspök fejükre tette a kezét. Megszórta őket hamuval, rájuk tette a ciliciumot, feladva a penitenciát és meghintve őket szenteltvízzel, majd miként az Úr a paradicsomból Ádámot, kiutasította őket a templomból. A nagyböjt egész idején többé a templomba nem mehettek, csak az ajtóban állottak és a bemenő hívek imádságát kérték.

Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt. A hívek közül azonban sokan csupa alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval. Szokásban volt az is, hogy a haldoklók a nyilvános bűnösök ciliciumát vették magukra és hamuval hintették meg magukat. A nyilvános vezeklés megszűntével, a XIV. században a hamvazás szertartása, mint a nagyböjt kezdete, általánossá lett.^*

Hamvazószerda legrégibb hazai liturgiáját a Pray-kódex őrizte meg. Feltűnő benne a exorcismus cineris, mely az európai liturgikus hagyományban ritkán bukkan föl, és így hazai jellegzetességnek számíthat.

Szintén a Pray-kódexből tudjuk, hogy bencés közösségeinknek Cluny példájára a szertartás után a templomot övező temetőben, hajdani nevén cinteremben mezítláb körmenetük volt.^*

Az 1500-ból való Baptismale Strigoniense szerint^* ezen a napon szentelték a zarándokok botját és tarisznyáját, akik voltaképpen szintén vezeklő útra készültek.

Idéztük már azt a követi jelentést, melyet I. Ferdinándnak írtak a fényes portáról: a török szerint a keresztények az év bizonyos részébe megtébolyodnak. Most itt folytatjuk: csak miután valami csodálatos erejű port (szentelt hamut) hintenek a fejükre, akkor térnek józan eszükhöz.^*

Népünk a hamvazást többfelé szentelménynek tekinti. Tudomásunk szerint Algyő, Maroslele, Kiskunmajsa, Jászladány, Apátfalva (Csongrád) idősebb népe úgy tartja, hogy aki hamvazkodik, annak nem fáj a feje. Előfordul, hogy a templomból hazatérők összedörzsölik homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük. A tápai anya hazaérkezve, kisgyermekei homlokára dörgöli a homlokán maradt hamut. A kölesdi gyerek markában a keresztapjának, keresztanyjának hamut visz. Rászórja ruhájukra. Ajándékot kap érte.^*

Ha Klézse moldvai faluban nem jött el a pap hamvazni, akkor a hívek tavalyi pimpóból, vagyis virágvasárnapi barkából maguk égettek hamut. Ujjukkal belenyúltak és úgy vetettek homlokukra keresztet. A szintén moldvai Pusztina faluban a templomi hamvazásról hazajövet az asszonyok meghamvazták a tányért, tálat, kanalat és csak utána fogtak munkához.^*

Apátfalván, Szajánban régebben szokás volt az is, hogy férfiak jártak házról házra és egyikük hamvazott. Fáradságukért jutalom járt. Tévedés volna azonban itt csak az egyházi szertartás kicsúfolására, paródiájára gondolni. A népiessé vált szokás bizonyára a régi török időkbeli licenciátus-hagyományban gyökeredzik, amikor egyes szertartásokat laikusok végeztek. A szokás az egyházi hamvazás újjászületésével párhuzamosan, lappangó gyakorlatként megmaradt, a szakrális színezet azonban elhomályosodott benne.

A rábaközi Szil faluban lapáton hamut vittek a kocsmába és rászórták azokra a korhelyekre, akik a farsangi mulatozást még nem hagyták abba. Tréfás-komolyan mondogatták nekik: porból lettél, porrá leszel!^*

Az udvarhelyi székelység szerint a hamvazószerdán született gyerek halála után nem rothad el. Az akkor vágott fa sem. Így tartják a zágoniak is.^*

Dány öregei régebben nem gyújtottak tüzet ezen a napon. A kiszombori gazdasszony valamikor az egész házat hamuval hintette meg, hogy a bűn, baj, kár elkerülje a családot.

A húshagyói vendégeskedés után Szihalom hevesi faluban az a szokás járta, hogy a hívek hamvazószerdán kenyeret, nyers ételféleségeket vittek a templomba. Szentelés után a pap a szegény között osztotta szét.

Pusztakovácsi katolikusai a megmaradt farsangi ételeket a református családoknak ajándékozták^*

A hamvazószerda és nagyböjt első vasárnapja közötti pár napnak Pölöskefőn húshagyóhét, általában azonban csonkahét,^* így a csütörtöknek is csonkacsütörtök, Székelyföldön kövércsütörtök, zabálócsütörtök, torkoscsütörtök, tobzódócsütörtök, Székesfehérvárott is torkoscsütörtök, a nyugati Kethelyen kisfarsang^* a neve. Ilyenkor még megették a farsangi ételmaradékot, hogy kárba ne vesszen. Mecsér szigetközi faluban a szegényeknek adják. Azután itt is szigorúan megtartották a nagyböjtöt. Sajátságos, hogy az ország egyes vidékein ezt a csütörtököt is kövércsütörtök névvel illetik. Az azonosítás, illetőleg eltolódás nyilvánvalóan másodlagos, hiszen szokáskészlete ezeken a helyeken is az eredeti: jól kell enni.

Csíkménaságon kövércsütörtökön még szintén elfogyasztják a húshagyókedden megmaradt finom eledeleket, majd a böjti tilalom ellenére táncra perdülnek. Eljárják a zsidóvecsernye nevezetű táncot. Hogy pedig Isten angyalait igazi székely furfanggal megtévesszék, tánc közben románosan kieresztik az ingüket, a kalapot vagy sapkát a fejükön hagyják. Így az a látszat, hogy ők nem katolikus magyarok, hanem románok, akiknek nagyböjtje később kezdődik. A zsidóvecsernye szó is tréfás megtévesztésre való.^*

A franciskánus jámborságtól ihletett közösségek régebben, öregasszonyok itt-ott még manapság is végezni szokták a nagyböjt péntekjeire rendelt, de Szent X. Piustól már eltörölt officiumokat, zsolozsmákat is, amelyek a kínszenvedés egy-egy eszközéről szólnak.^*

Az első péntek zsolozsmája: Krisztus Urunk töviskoronája. A másodiké: Krisztus Urunk lándzsája és szögei. A harmadiké: Krisztus Urunk szent leple. A negyediké: Krisztus Urunk szentséges sebei. Az ötödik már jobban ismert: a Szűzanya hét fájdalmának napja, szokottabb nevén fájdalmaspéntek. Olvasók és litániák, ponyván élő imádságok és énekek, középkori misekönyveinkben pedig miseszövegek mutatják hajdani népszerűségüket, virágzó kultuszukat.^*

Említettük, hogy a hamvazószerda és nagyböjt első vasárnapja között van a csonkahét, Sümegen semmihét. Csütörtökjének hajdani kolozsvári neve böjtfőcsütörtök (1572).^* Péntekjének XVII. századi kalendáriumban felbukkanó neve böjtelőpéntek. Magának a vasárnapnak (Invocabit) csonkavasárnap, a Döbrentei-kódexben böjt elő vasárnap a neve. A régi tömör vármegye rimaszombati börtönkápolnájának jellemző titulusa tentatio Domini a diabolo, és így csonkavasárnap a búcsúnapja.

A vasárnap hagyományos evangéliuma (Mt 4,1-11) csakugyan az Úrnak a sátántól való megkísértéséről és a gonosz megszégyenítéséről szól. Kísértések idején a töredelmes keresztény lélek is számíthat a zsoltáros ígéretre: angyalainak parancsolt felőled, tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kőbe ne üssed lábadat (90. zsoltár, 11).

Ennek örömére Franciaországban,^* Tirolban, és még más német tartományokban^* is fáklyát szoktak égetni, tüzet gyújtani (féte des brandons, Funkenfeuer). Ez nyilvánvalóan a téltemetésnek egyik formája, amely a liturgiával is kapcsolatot talált.

A szokás itt-ott hazánkban is feltűnik. Valószínű, hogy a XVIII. században bevándorolt németek hozták magukkal. Csonkavasárnapot a szatmári, részben mór elmagyarosodott népsziget Funkensonntag néven tartja számon. Az itteni német legények fahasábokat szoktak égetni a szántóföldön. Régebben földíszített kocsin szalmát és fakeresztet vittek ki a mezőre. Imádkoztak, majd alkonyatkor a legidősebb lány szentelt gyertyával gyújtotta meg.^*

A szokást a szatmári Kaplony (Capleni) német eredetű magyar népe sajbózás néven emlegeti. Csonkavasárnap előtti napon a falu legelőjén nádból kunyhófélét építenek. Eléje lócát vagy széket állítanak. A falu legényei 15-20 sajbóval, azaz araszos átmérőjű fakarikával és a sajbóhajításhoz szükséges 3-4 darab méteres bottal kimennek a kunyhóhoz, ahol már ott találják a leányokat, akik a kunyhót körüljárva énekelnek, majd letérdelve imádkoznak. Az imádság után az egyik leány szenteltgyertyát gyújt és azzal meggyújtja a kunyhó belsejét, mire a legények sajbójukat a botra fűzve megtüzesítik. Mikor a sajbók már tüzesek, az egyik legény a lócára helyezett deszka mellé áll, sajbóját feje fölött forgatja, közben ezt kiáltja: sajbó, sajbó, kié ez a sajbó? Felelet: ez a sajbó a Szűz Máriáé és Szent Józsefé – ezzel sajbóját odacsapja ferdén a deszkához úgy, hogy a sajbó a bottól elválva elröpül és tűzvonalat ír le. Mikor az első legény sajbóját már elhajította, elhajíthatja a többi is. Mindegyik a sajbójára egy-egy szent nevét kiáltja ki. Amikor ezt már mindannyian elvégezték, akkor a falubeliekről elnevezett sajbókat röpítik el. Így megy ez, amíg a tűz ki nem ég. Ha elalszik, a leányok és legények sorba állanak, együtt eléneklik az Ámbár vétettem… kezdetű egyházi éneket, amelynek végeztével csöndben hazamennek.^*

Nagyböjt első vasárnapját a hajósi németség Scheibensonntag néven emlegeti. Régebben a legények, lányok kimentek a szabadba, ahol tüzet gyújtottak, és csicsókát, krumplit sütöttek benne, majd amikor megsültek, a legények nyársra tűzték, és hajigálták, miközben ezt mondogatták:

A nevén szólított lány tartozott a vele együtt emlegetett legénynek kalácsot (Krapfen) adni, amely ezen a napon minden háznál sült.^* Számos hazai német faluban, így Várgesztesen, Vértessomlón sütöttek ezen a napon különleges kalácsot, fánkot (Brandkrapfen), hogy a búza majd ne üszkösödjék mag.^* Hőgyészen Pretzlsonntag a neve, mert perecet szoktak sütni.

A vasárnapot a baranyai Feked,^* Hímesháza, Babarc, Cikó németjei Hutzelsonntag néven emlegetik. Régebben szalmával átkötözött kereket (Hagelrad, Halräder) hajtottak a hegyre, ott meggyújtották, majd leeresztették a faluba. Úgy vélték, hogy ez a szertartás majd megvédi az új termést a természeti csapásoktól. Este a legények és fiúgyermekek (Hutzeljungen) jókívánságokat hangoztatva járták be a falut. Ezért megvendégelték őket.

A játékot a nógrádverőcei német és magyar fiatalság a múlt században egyformán kedvelte,^* a szakrális képzetek azonban itt már kihullottak belőle: „Tavasz kezdetén, de leginkább böjti vasárnapok estvéin a fiatalság a faluhoz közeleső magaslatokon tűzet rak, és abba száraz tölgy-, de leginkább bükkfából készült kis karikákat – ők sajba néven emlegetik –, melyek középen lyukkal vannak ellátva, tüzesít. Midőn már egészen lángol, egy pálcára szúrja és egy, a földre fektetett deszkadarabon csúsztatva, ezen felkiáltással: sajba, sajba, kié legyen ez a sajba? Kálmán Katié vagy Magyar Annáé? Többnyire kedvese nevét említve, a légbe dobja… Ezen mulatságot leginkább német helyeken gyakorolják. Verőcére meglátszik, midőn a két dunántúli bogdányi fiatalság szórja a tüzes karikákat…”

A nagyböjt következő, második hete, illetőleg vasárnapja (Reminiscere) a Döbrentei-kódexben böjt másod vasárnap, Telegdi Miklósnál, továbbá Bujákon nevetlenvasárnap. Tápén guzsahét, guzsavasárnap, Szakmáron guzsolóhét, guzsolóvasárnap, Hangonyban vitérhét, vitérvasárnap, Győr vidékén torkoshét, illetőleg torkosvasárnap,^* Kresznerics szerint világoshét, mert ennek vasárnapján az evangéliumi szakasz Urunk színeváltozásáról szól.

A harmadik (Oculi), a Döbrentei-kódexben böjt harmad vasárnap Telegdi Miklósnál böjtközépvasárnap, egy XVII. századi evangélium-magyarázatban szemek vasárnapja.

Szinnyei Merse Pál egyik koratavaszi tájat ábrázoló képének az Oculi nevet adta. A hajdani deákos műveltségű úri vadászok a vasárnapot az ez idő tájt kezdődő szalonkales miatt tartották számon.

A görögkatolikus liturgia szerint most van a kereszthódoló vasárnap, evangéliuma (Márk 8,34,35) nyomán: aki engem akar követni, vegye föl keresztjét. A liturgikus ének: a Te kereszted előtt leborulunk Urunk és a Te szent feltámadásodat dicsőítjük.

A hét és vasárnap nevei Tápén nevetlenhét, nevetlenvasárnap, Bujákon fehérvasárnap, Győr vidékén búzahét, Kunszigeten buzsahét, Rábagyarmaton guzsahét,^* Erdélyben böjtközép, böjtközépszerda (1557, 1600),^* a kalocsai tájon, Szakmóron fébűthét, fébűtvasárnap.

A rákövetkező szerda lőcsei kalendáriumbeli neve böjtközépnap, Hahóton kántorhét, Kresznericsnél böjt dereka. Öreg kalocsaiak félböjtszerda néven emlegetik és szigorúan megböjtölik.^* Horvát-szlovén neve is hasonló: sredopostna. A hétnek a középkori egyházi latinságban hebdomada mediana, a napnak pedig nyilván evangéliumának a verse miatt: ha pedig vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik (Máté 15, 14) coecus natus volt a neve.^*

A nap hagyományvilága elevenen él az eleki németség körében. Neve Mitte in der Fasten. Itt ellenkezőleg: a szigorú böjt erre a napra kissé fölenged és a télkihordás egyes mozzanataival is összeszövődött.^* Schram Ferenc rövid, de jelentős utalásából^* tudjuk, hogy a Rákóczi-birtokok több helységében ezen a szerdán (in medio Quadragesimae) akár a lakosok adóba, akár a mészárosok árendába aranyozott szarvú ökröt szolgáltattak a földesúrnak. A terminus talán a beuf de la mi-caréme hajdani hagyományvilágával egyezik.

Nyilvánvalóan ugyanerről a böjti szokásról sarjad, de a nagypéntekhez, a közvetlen húsvéti készülődéshez tapad a hajdani kecskeméti bikahajsza. „Szigorúan tartott nagyböjt korlátozta a mészárszéki húsfogyasztást. Hogy tehát a székállók hosszú fogat csináljanak a fogyasztóközönségnek húsvétra, az újfönt meg-megeredő szarvasmarha-vágást ünnepélyességgel szokták bevezetni. Hízott bikát szalagoztak föl nagypénteken, a szarvát megaranyozták és legényeik vérebek kíséretében vitték a városon kívül álló vágóhídra.”^*

A negyedik (Laetare) Tápén, Szakmáron, északi csángóknál^* sükethét, süketvasárnap, a Winkler-kódexben még süketpéntek is, Hollókőn csíkvasárnap, Győr vidékén guzsahét. Kresznericsnél guzsáshét, Mezőföldön guzsapéntek,^* a Döbrentei-kódex szerint guzsalyütővasárnap, Telegdi Miklósnál, napjainkban is Bujákon guzsalyvasárnap. Erdélyben (1560) böjtközépvasárnap.^* A régiségben még vigadozóvasárnap (1635), másként rózsavasárnap (1635). Az elnevezést az magyarázza, hogy a pápa aranyrózsát szokott szentelni, amelyet előkelő és jámbor világi személyiségeknek küld ajándékba.^* Aranyrózsát kapott Nagy Lajos felesége VI. Kelementől, Erzsébet királyné pedig XIII. Leótól.

A guzsaly megnevezés nyilvánvalóan az asszonyi szövés-fonás befejezését jelenti. Tavaszodik, kezdődik a mezei munka. Mihálygergei jellemző hagyomány szerint guzsalyvasárnap hosszú metélt tésztát kell enni, hogy majd vékonyszálú legyen az új kender.^*

Az ünnep német neve Sommertag, amely a tavaszvárásra, melegedő időre utal. Régebben Kelet-Németországban e napon hurcolták ki a telet jelképező bábot (Todaustragen) a városból, majd elégették.^*

Ennek – tudomásunk szerint – egyetlen hazai, éspedig nyilván az ősi szülőföldről hozott erdélyi szász nyoma,^* hogy Brassó városában egy szalmabábot cifrán felöltöztettek, s sárga fátyollal bekötve, vitték a Szentmártonhegyre, ahol egész nap táncoltak a feltűzött báb körül. Este levetkőztették, és sajátságos temetési dallam éneklése mellett gödörbe temették. A szokást 1714-ben tiltotta be a brassai tanács.

Minthogy a hagyomány tájanként és népenként az Egyháznak más-más tavaszi ünnepéhez kapcsolódik, jónak láttuk, hogy a mi szokásainkat a virágvasárnapi kiszejárásnál együttesen méltassuk.

Az ötödik (Judica): általában és ismerten feketehét, feketevasárnap. Szlovákul: smrtna, cerna (nedelja). Rá következik a feketehétfő. A megnevezés Melich odavetett megjegyzése szerint német eredetű. A Lányi-kódex szerint ez a sükethét, süketvasárnap,^* előtte süketpéntek, a muraközi horvát nyelvjárásban is gluha, vagyis süket (vasárnap).^* Somogyi Elek szerint^* kereszthét, keresztvasárnap (dominica de passione).

Liturgikus hagyomány, hogy feketevasárnaptól a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket, továbbá a főoltár képét violaszín lepellel eltakarják. Egyes kutatók szerint ez a nap evangéliumával függ össze: Jézus azonban eltűnt és kiment a templomból (János 8, 59). A lepel (Hungertuch) a középkorban sokszor egyúttal szegények bibliája is volt, mert sorjában vagy Jézus egész életét, vagy pedig kínszenvedésének állomásait festették rá.^*

A böjti lepel nálunk sem volt ismeretlen, de fennmaradt figurális emlékről sajnos, nem tudunk, följegyzéssel is kevéssel dicsekedhetünk. A magyar középkorban a mennyezetről, a triumphus gerendájáról csüngött le és teljesen eltakarta a szentélyt, illetőleg a miséző papot a hívek szeme elől. A délnémet jámborságra mutat a soproni Szent György-templom leltári adata (1534): in der ladt der Syben Schmertzen zuegehörig zehen slayr vund ain vbersylberte tafl.^* Az 1727. évi canonica visitatio jegyez föl Ecseg palóc faluban: pro quo altari est tempore quadragesimae cortina mysteria passionis repraesentans.^* Ismereteink szerint ez a Hungertuch egyetlen magyar nyelvterületen való előfordulása.

A vasárnap nevéből érthető, hogy régebben a falusi asszony- és lánynép az ország számos vidékén fekete gyászba öltözve ment a templomba, Püspökbogád, Hajdúszoboszló és bizonyára még más helységek katolikus családjaiban odahaza a szentképeket is fekete kendővel, ruhával takarták le, amint a templomi oltárokon látták.

Székesfehérvári gazdák feketehéten nem dolgoznak a szőlőben.^*

Szarvas és Endrőd szlovákból magyarosodott katolikus népének töredékes köszöntői^* nyilvánvalóan még az egykori felvidéki szülőföld teljesebb hagyományának emlékezetét őrzik. Az endrődi gyerekek házról házra járva, kosarakból zöld búzát szórtak a küszöbre. Tojást kaptak érte ajándékba.

A szlovákiai falusi nép körében a virágvasárnapnál később még méltatandó kiszejárás, szlovákul morena, marmarienna már feketevasárnap (smrtna nedela) sorrakerül. Csak egy jellegzetes árvai mozzanatra utalunk: Turdossin (Turdošin) faluban a bábot istentisztelet alatt a templomban végigviszik. Onnan egyenesen a folyóhoz mennek vele, és beledobják a vízbe.^*

Hatodik (Palmarum): közismerten és már az Érdy-kódexben virághét,^* virágvasárnap. A régiségben virágcsütörtök,^* a Veszprémi-kódexben, a szegedi népnyelvben pedig, de elvétve más tájakon is virágszombat. Az ünnepről a nagyhét kezdeteként szólunk.