Vidáman mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt a hóna alatt Árnika is. Boldogok voltak, hogy ilyen szépen elrendezték Ipiapacs, a hírhedett rabló meg a bandája sorsát.
- Egyre szebb tájra érünk - mondta szegény Dzsoni - most már biztos, hogy közel lakik a Hétfejű Tündér.
- Bizony, bizony - bólogatott Árnika -, nézd ezt a szép virágos rétet.
Olyan szép volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.
- Csodálom, hogy egy ember se jár erre - mondta szegény Dzsoni -, pedig itt aztán jókedvre derülnének, megtelnének a virágok illatával.
Ebben a pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos tekintet.
- És én? - mondta a borzas üstökű. - Én nem vagyok neked ember?
- Ne haragudj - mondta szegény Dzsoni -, nem vettelek észre.
A borzas üstökű fájdalmasan feljajintott.
- Dehogynem vettél észre! Láttál már messziről. Csak nem akartál velem találkozni. El akartál kerülni!
És hopp, fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas üstökű szemében.
Szegény Dzsoni csak tátogott-hápogott.
- Dehogy akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.
- Még ez is - sírt fel a borzas üstökű -, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.
Mondhatott szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott, lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!
Vigasztalgatta Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalan volt.
Persze hogy elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:
- Hagyjuk itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a Hétfejű Tündérhez.
- Ejnye, Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs - korholta Árnika -, nem hagyhatjuk itt sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten. Vigasztaljuk meg.
De napestig nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. ,,Na, talán reggelre elszáll belőle a sértődés'' - gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.
Felkelt reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. ,,Talán Rézbányai Győző is vidáman ébred'' - gondolta szegény Dzsoni, de ebből is látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.
- Itt akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni - panaszkodott Rézbányai Győző, és aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig.
S ez így ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. ,,Sohasem jutunk el a Hétfejű Tündérhez!'' - sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.
- Jaj, mitévők legyünk? - kérdezte szegény Dzsoni Árnikát. Rézbányai Győző fölkapta a fejét.
- Aha - mondta -, te szívesebben beszélgetsz a kacsáddal, mint velem! Tudtam, tudtam, kutyába se veszel engem, azaz kacsába se veszel.
És megint megsértődött egy teljes napra.
Egy éjszaka aztán Árnika súgott valamit szegény Dzsoninak.
- Gondolod, hogy az segít? - kérdezte elgyötörten szegény Dzsoni.
- Reménykedjünk - fohászkodott Árnika.
Másnap reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a szemét, összefutottak a ráncok a homlokán - na, most min is sértődjek meg? - gondolkozott, de szegény Dzsoni megelőzte.
- Aha - mondta szegény Dzsoni -, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.
Sértődötten nézett Rézbányai Győzőre.
Na, szegény Rézbányai Győző, ilyen kacifántos helyzetben sem volt még soha. Megelőzték a sértődésben.
- De igazán - magyarázta -, ne haragudj, Dzsoni, én nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.
- Dehogynem - mondta szegény Dzsoni -, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.
Összeroppant ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg, hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény Rézbányai Győző, vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.
- Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.
- Túl bizony.
- Nekünk is van olyan ismerősünk, aki szíre-szóra megsértődik?
- Van bizony.
- És miért sértődik meg szíre-szóra?
- Mert azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Hogy csak neki lehet bánata, hogy csak ő kerülhet nehéz helyzetbe, csak ő, ő, ő. Hogy másnak is lehet valami baja, az eszébe sem jut.
- De most majd megtanulja Rézbányai Győző, igaz?
- Meg bizony.
- De szegény Dzsoni ugye nem igazán sértődött meg?
- Persze hogy nem. Csak oktató célzattal sértődött meg.
- Te is szoktál oktató céllal megsértődni?
- Igen.
- És igazából?
- Sajnos úgy is.
- Akkor te is azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe?
- Persze, van úgy, hogy azt hiszem. De ne felejtsd el, hogy van igazi sértés is.
- Az igazi sértéstől szabad megsértődni?
- Attól igen.
- Akkor nem gondolod azt, hogy te vagy a világ közepe?
- Akkor nem.
- Én se vagyok a világ közepe?
- Te se.
- Akkor ki a világ közepe?
- Senki... azazhogy mindenki.
Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.
- Na jól van, Győző, nem haragszom - mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.
- Hát miért nem mondtátok azonnal! - rikkantott Rézbányai Győző.
- Hogy mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy rossz pulykakakas.
- Igaz, igaz - csóválta a fejét Rézbányai Győző -, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.
- Hol? - dobbant meg szegény Dzsoni szíve. Rézbányai Győző a messziségbe mutatott.
- Látod ott a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát?
- Igen, mintha lenne ott valami épületféle.
- Na, az ott Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte kezdődik Csodaország. Ott lakik a Hétfejű Tündér.
- Köszönjük, kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem vagy megsértődve.
- Azt mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok?
- Azt, mert így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy megsértődve.
- De amikor engem nagy ívben elkerülnek az emberek! Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez, kérjétek meg, hogy segítsen rajtam.
- Nem kell ahhoz Hétfejű Tündér - mondta szegény Dzsoni. - Csak az kell hozzá, hogy ne sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel, hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.
- Én? Segíteni?
- Persze, hiszen rajtunk is segítettél.
Ámulva nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes tekintetéből fénylő tekintet lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni kezdett:
- Emberek! Emberek! Gyertek a rétemre.
Az emberek eleinte gyanakodtak; naná, hogy megsértődhess valakire - gondolták magukban, de aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.
- Nahát, hogy te milyen kedves ember vagy - mondták neki az emberek.
És még Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:
- Nahát, hogy én milyen kedves ember vagyok! - ezt kiabálta Rézbányai Győző.