Szegény Dzsoninak meg repesett örömében a szíve. Attól is, hogy Rézbányai Győző jókedvűen kiabál, meg attól is, hogy most már egykettőre Csodaországba érnek, a Hétfejű Tündér színe elé.
- De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel.
- Milyen tizenkét testvérrel?
- Te mondtad egyszer, hogy Csodaország mellett lakik tizenkét testvér.
- Én mondtam?
- Persze, hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon testvérek!
- Ja, akik nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze hogy találkoznak velük.
Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót.
- Nagyon megszomjaztam - mondta Árnika -, kérjünk itt egy pohár vizet.
Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.
- Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! - kiabálták.
- Mi az, megbolondultatok? - nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.
- Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.
- Kicsoda?
- Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.
- Honnan tudjátok? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.
- Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!
- Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.
Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.
- Hű, de nehéz! - mondták.
- Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!
Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.
- Most meg mi bajotok? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett... Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!
És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:
- Szégyelljétek magatokat.
Fölkapták ám a fejüket a testvérek.
- Ezt meg ki mondta? A kacsád?
- Tud beszélni a kacsád?
- Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony - mondta szegény Dzsoni.
- Ugyan már! Nem hisszük - mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.
- Könnyen bebizonyíthatom - mondta szegény Dzsoni.
- Legyek én a kacsa, s Árnika az ember!
S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.
- Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.
- Hű, de szép lány vagy! - mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.
- És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? - kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.
- Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember - válaszolt Árnika.
- S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.
- Na látjátok, ez a ti bajotok! - mondta haragosan Árnika.
- Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?
- Igen.
- Ez nekem eszembe se jutott.
- Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe.
- És Árnikának meg szegény Dzsoninak?
- Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se!
- De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott.
- Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük.
- Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.
- Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is.
- Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy mi az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?
- Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is.
- De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden.
- Szerinted jó lenne vagy rossz?
- Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon.
- Nagyon kedves tőled.
- Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól.
- Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról.
- Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?
- Már mondja is.
- Ó, ti balgatagok - mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!
- Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni - mormogtak a testvérek.
- De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek - mondta nekik Árnika. - Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.
- Tényleg - mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. - Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!
És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.
Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.
Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
- Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
- Én sírok - mondta a tizenkettedik testvér -, de örömömben.