Szerencsére volt az udvari népség között egy öregasszony, aki tudott a Hétfejű Tündérről.
- Tudod mit - mondta Árnikának -, menjetek el a Hétfejű Tündérhez. Ha senki más, akkor ő tud segíteni rajtatok.
- Hol lakik? - kérdezte Árnika.
- Azt bizony nem tudom - mondta az öregasszony.
- Nem baj, majd megtaláljuk - mondta Dzsoni -, ha a világ másik végén lakik, akkor is megtaláljuk.
Nem sokat teketóriáztak, elbúcsúztak Östör királytól, el a főudvarmestertől, el az udvari főszámolnoktól, a királyi udvar aprajától-nagyjától, s elindultak.
- Az a jó, hogy éjjel-nappal tudunk menni - mondta Árnika.
- Már hogy tudnánk éjjel-nappal - csodálkozott szegény Dzsoni -, aludni is kell valamikor.
- Ó, hát abban nem lesz hiba - mondta Árnika. - Reggeltől estig én leszek ember, te meg kacsa. A hónom alá csaplak és viszlek. Alhatsz közben, amennyit csak akarsz. Este meg cserélünk, te csapsz a hónod alá, s viszel reggelig. Akkor meg én alszom. Így aztán egy percig sem kell vesztegetnünk az időt. Meglátod, hamar megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
Nagyon boldog volt szegény Dzsoni, hogy milyen okos menyasszonya van. S mivel éppen beesteledett, Dzsoni lett az ember, Árnika a kacsa, szegény Dzsoni a hóna alá csapta Árnikát, és elindult. Persze volt ám annyi esze, hogy a Százarcú Boszorka nagy kerek erdejét messzire elkerülje.
Hét nap, hét éjjel mentek szakadatlan, s egy árva lélekkel sem találkoztak.
- Mit gondolsz, Árnika, jó felé megyünk? - aggodalmaskodott szegény Dzsoni.
- Ne félj, Dzsoni - mondta Árnika -, ha nagyon akarjuk, megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
- Nagyon akarják, ugye?
- Igen.
- És ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni?
- Azt hiszem.
- Nem vagy benne biztos?
- Hát nem is tudom... abban vagyok csak biztos, hogy nagyon kell akarni.
Egy folyóparton mentek éppen - nappal volt, így Árnika vitte Dzsonit -, s nagy messze megláttak egy birkanyájat.
- Nicsak, ott egy birkanyáj - mondta Árnika -, akkor ott pásztornak is kell lennie, s talán útba tud igazítani bennünket.
Megtalálták a pásztort, egy fa hűsében heverészett.
- Hétfejű Tündérről még nem hallottam - rázta a fejét a pásztor -, de különben is azt tanácsolom neked, kislányom, hogy ne menj erre tovább, ha kedves az életed.
- Miért? - kérdezte Árnika.
- Mert ezen a tájon garázdálkodik Ipiapacs, a hírhedett rabló - mondta a juhász. - Elrabolja a kacsádat, meg téged is elrabol. Jobb lesz, ha visszafordulsz.
- Márpedig, kedves bátyám - mondta Árnika -, én nem fordulhatok vissza. Akkor se, ha száz Ipiapacs garázdálkodik is a környéken.
Azzal már ment is tovább.
- Bátor lány vagy, bátor - mormogta a juhász -, csak rá ne fizess.
Úgy tetszett, bátran lépeget Árnika a kacsával - aki persze, jól tudjuk, nem volt más, mint szegény Dzsoni -, de azért a szíve közepén ott homálylott egy picinyke félelem: ej, csak ne találkozzon azzal az Ipiapaccsal, azzal a hírhedett rablóval.
De bizony alig gyalogolt fél mesebeli mérföldet, megzörrent ám mögötte egy bokor, ijedten megpördült Árnika, jaj, ki az, hát egy marcona, bajszos ember ugrott elő a bokor mögül.
- Pénzt vagy életet! - mondta vérfagyasztó hangon.
- Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló - mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga -, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!
- De kacsád van - mondta Ipiapacs. - Akkor kacsát vagy életet!
Már lépett is, hogy elvegye a kacsát Árnikától.
- Akkor inkább az életem - mondta nagy elhatározással Árnika, és a háta mögé dugta szegény Dzsonit.
Ipiapacs, a hírhedett rabló hahotázni kezdett.
- Velem akarsz te ellenkezni - hahotázott -, ha rád fújok, elszállsz, mint a pitypang bóbitája.
- Árnika - suttogta szegény Dzsoni -, változzunk át.
S Árnika már mondta is:
- Legyek én a kacsa, s szegény Dzsoni az ember. S hopp, már úgy is volt.
Ipiapacs, a hírhedett rabló kinyújtotta a kezét Árnika felé, már-már megragadta, amikor legnagyobb ámulatára a gyenge lányka helyett egy jól megtermett, izmos fiatalember állt vele szemben. Na, gondolhatod, leesett az álla. De azért elordította magát:
- Ide a kacsát!
Mire szegény Dzsoni két akkora pofont adott Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak, hogy fölkiáltott tőle:
- Nagybőgő! - ugyanis nagybőgőnek nézte az eget. ,,Ennek fele sem tréfa!'' - gondolta, és futásnak eredt. De tisztes távolságból visszakiáltott: - Ezt még megkeserülöd! Összeszedem a bandámat, és úgy ellátjuk a bajodat, hogy arról kódulsz!
Szedte a lábát szegény Dzsoni, néha még futott is.
- Amíg ki nem érünk Ipiapacs területéről, addig most már végig én maradok az ember, és te a kacsa - mondta Árnikának - én azért talán jobban el tudok velük bánni.
Pedig dehogy tudott velük elbánni! Estefelé már hallotta a hujjogatást, füttyögetést, ágrecsegést - jött a rablóbanda.
- Ott van! - kiáltott Ipiapacs. - Elejbe!
Körülfogták szegény Dzsonit, s hiába küzdött emberül, nem bírt a tizenhárom rablóval. Összekötözték, elcipelték a tanyájukra, és bedobták egy nagy vasketrecbe a kacsájával együtt. Örömtáncot roptak a ketrec körül, és azt mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló:
- Most aztán itt heverhetsz reggelig. Addig kitalálunk neked valami jó kis büntetést.
- És reggelire kacsapecsenyét eszünk - tette hozzá az alvezér.
Elcsendesedtek a rablók, aludni tértek. Csak szegény Dzsoninak nem jött álom a szemére; jaj, hát ez lesz az életük vége, a rablók végeznek velük! Nem aludt Árnika se, de szerencsére kesergés helyett úgy járt az esze kereke, mint a motolla.
- Te Dzsoni - suttogta.
- Tessék?
- Megszökünk.
- Ebből az erős vasketrecből? Ugyan már! - legyintett Dzsoni.
De Árnika tudta már, mit kell csinálni. Fogta magát, kibújt a rácson. Könnyen megtehette, hiszen kacsa volt. S akkor már szegény Dzsoni is megértette. Ó, de okos vagy te, Árnika! Elmondta a varázsszót, Árnika emberré változott, Dzsoni meg kacsává. Nem volt egyéb dolga Dzsoninak, mint kibújni a rácson. S már mehettek is.
- Látod, Dzsoni - mondta Árnika -, minden rosszban van valami jó.
- Tényleg minden rosszban van valami jó?
- Azt szokták mondani.
- Most igen vagy nem?
- Sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is.
- Ha például elvágom az ujjam, abban mi a jó?
- Abban az a jó, hogy megtanulod, hogy a késsel óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi a fájdalom.
- És abban, hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban mi a jó?
- Abban semmi. Az fenékig rossz.
Újra szegény Dzsoni változott emberré, és sietett, ahogy a lába bírta. De hajnaltájt észrevették ám a rablók, hogy üres a ketrec, nosza, futásnak eredtek, üldözőbe vették szegény Dzsonit. S bizony délfelé már ott voltak a nyomában, egykettőre utolérték. Éppen egy dinnyeföld közepén járt szegény Dzsoni, s mivel okosabb nem jutott eszébe, a dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Na és lássál csodát, a rablók olyan ügyesen kapták el a dinnyéket, hogy egy se törött össze, fejjel, lábbal könnyedén szelídítették meg a röpködő dinnyéket, akár a legjobb futballisták a pályán a labdát. Ámulva nézte őket szegény Dzsoni, a rablók meg biztatták:
- Dobálj még, ez nagyon jó játék!
- Nahát - mondta szegény Dzsoni -, hogy nektek micsoda csudálatos gömbérzéketek van!
- Micsodánk? - kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló.
- Gömbérzéketek - ismételte meg szegény Dzsoni -, belőletek egy nagyszerű futballcsapat válna. Csak néztek a rablók. Futball? Az micsoda?
Szegény Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat a futball szabályaira.
- Mi az, hogy kézzel nem szabad a labdához érni - harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, nekem mindent szabad!
- Lehet, hogy különben mindent szabad - magyarázta neki szegény Dzsoni -, de a futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.
Végre aztán Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még soha életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét. Jó sokára fáradtak bele, akkor aztán Ipiapacs intett.
- Na ebből nem élünk meg - mondta -, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni, betörni, útonállni!
- Hogyhogy nem éltek meg ebből?! De mennyire, hogy megéltek - mondta szegény Dzsoni.
- Miből? Ebből a játékból? - hitetlenkedett Ipiapacs.
- Ebből hát. Hiszen olyan jól játszotok, hogy a világ bármelyik csapatát le tudjátok győzni.
- Na de mire megyünk vele - akadékoskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, győzünk, győzünk, de miből élünk?
- Fényesen megéltek belőle - mondta szegény Dzsoni: - Sok pénzt kaptok a játékotokért.
- Hiszi a piszi - mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló. Szegény Dzsoni azonban nem hagyta annyiban, addig magyarázott nekik, amíg kapiskálni nem kezdték a rablók, hogy igaza van.
- Csak borotválkozzatok meg, mosakodjatok, öltözzetek rendesebb ruhába - mondta nekik szegény Dzsoni. - A többit majd én intézem.
Klakkba-frakkba vágták magukat a rablók, s bevonultak szegény Dzsonival a legközelebbi városba.
- Ez az én futballcsapatom - mondta a városiaknak szegény Dzsoni -, bármelyik csapatotokat legyőzi.
- Nocsak, nocsak - mosolyogtak a városiak -, nem tudod, hogy a mi városunk csapata a Világhírű SC? Egy tucat gólt rúgnak ezeknek a kutyaütőknek.
- Na, fogadjunk ezer aranyban, hogy legyőzzük őket - mondta szegény Dzsoni.
- Fogadjunk - mondták a városiak.
- Jaj - suttogta Árnika -, honnan veszel ezer aranyat, ha kikapnak Ipiapacsék?
- Ne félj semmit - mondta szegény Dzsoni -, olyan ügyesek ezek, mint az ördögök.
- De nincsenek edzésben - akadékoskodott Árnika.
- Még hogy ők nincsenek edzésben - mosolygott szegény Dzsoni -, hiszen őket kergette hét ország pandúrja. Futottak annyit, hogy többet se kell. Rövid távon is meg hosszú távon is. Majd meglátod, hogy bírják a futást.
Másnap délutánra tűzték ki a mérkőzést. Tömve volt a stadion, ember ember hátán. Kifutott a Világhírű SC, düllesztették a mellüket a fiúk, na, most ők úgy nyernek itt ezer aranyat, mint a sicc. Kifutottak Ipiapacsék is. A főpandúrkapitány is ott ült a lelátón, összehúzott szemmel nézte Ipiapacsot.
- Ez a középcsatár nekem valahonnan nagyon ismerős - mondta az alpandúrkapitánynak.
- Nekem is - mondta az alpandúrkapitány.
Megkezdődött a mérkőzés. Na, még olyat nem látott a Világhírű SC! A rablók nem ismertek elveszett labdát, száguldoztak, mint a gyorsvonat. Ipiapacs, a nagy hírű rabló olyan cseleket mutatott be, hogy tátva maradt a nézők szája.
Kilenc nullra győztek Ipiapacsék. Ipiapacs, a hírhedett rabló egymaga öt gólt rúgott. A mérkőzés után Ipiapacs markába számolták az ezer aranyat. Hinni sem akart a szemének.
- A legsikeresebb rablásunk se hozott ennyi pénzt - suttogta boldogan szegény Dzsoninak. - A fene se lesz rabló ezután!
Így lett Ipiapacsból, a hírhedett rablóból Ipiapacs, a hírhedett középcsatár.
- Mondd csak, hogy is hívnak téged? - kérdezte szegény Dzsonit.
- Szegény Dzsoninak - mondta szegény Dzsoni.
- Nagyszerű - örvendett Ipiapacs, a hírhedett középcsatár -, hálából rólad nevezzük el a csapatunkat. Mától fogva mi vagyunk a Szegény Dzsoni SC.
És úgy is lett. Majd ha megtanulsz olvasni, és végigböngészed a régi, megsárgult újságokat, megtalálod bennük, hogy a Szegény Dzsoni SC a világ minden futballcsapatát könnyedén legyőzte, megnyerték az Európa-kupát, a Világ-kupát, az Óperenciás-kupát, és a Kupa-kupát is megnyerték.
- Ha ezek az Ipiapacsék ilyen jól tudtak futballozni, akkor miért lettek rablók? Miért nem futballoztak kezdettől fogva?
- Mert nem tudták magukról, hogy tudnak futballozni. Szegény Dzsoni vette észre, hogy milyen ügyesek. Ő segített rajtuk.
- Az emberek nem tudják magukról, hogy miben ügyesek?
- Nagyon sokszor nem tudják. Mással foglalkoznak, mint amihez tehetségük van.
- Pedig mindenkinek van valamihez tehetsége?
- Igen. Mindenkinek.
- Ez biztos?
- Egészen biztos.
- Nekem például mihez van tehetségem?
- Majd ha megnősz, kiderül.
- És most semmi tehetségem nem derül ki?
- De igen. Nagyon jókat tudsz kérdezni.
- Most akkor azt kérdezem, hogy megtalálják-e végre Árnikáék a Hétfejű Tündért?
- Ha akarod, megtalálhatják, de akkor vége lesz a mesének.
- Még egy kicsit ne legyen vége, jó?
- Én is úgy gondoltam. Mert még találkoznak a Rézbányai Győzővel.
- Ki az a Rézbányai Győző?
- Egy alacsony, köpcös, szemüveges ember. Egy nagy, virágos rét közepén lakik, s azt lesi, hogy végre arra jöjjön egy ember, de az emberek nagy ívben elkerülik Rézbányai Győzőt.
- Miért, gonosz ember az a Rézbányai Győző?
- Egy picurkát se. Csak éppen mindenért megsértődik.