Beesteledett, mire Sumiswaldba ért. Müneberg felől fekete felhők száguldottak, kövér esőcseppek potyogtak, s beivódtak a porba... A kis harang tompa kongással figyelmeztette a népeket: gondoljanak Istenre, s kérjék fordítsa el tőlük haragját, ne ítélje meg őket. A pap már kinn állt a háza előtt útra készen, mindenre készen, bárhová küldi őt a feje felett viharzó Úr, haldoklóhoz, vagy tűzesethez, vagy akárhová... Ahogy meglátta Hansot, tudta, hogy nehéz útra hívják, felövezte magát, megüzente az éppen harangozó sekrestyésnek: hagyja másra a harangozást, és kísérje el őt útjára. Közben frissítő italt tett Hans elé, mert jól esik a frissítő annak, aki rekkenő hőségben loholva érkezik valahonnan, de Hansnak nem volt szüksége rá. A pap nem is sejtette, mire képes az emberi alattomosság. Hans csak ímmel-ámmal ivott. Nemsokára megjött a sekrestyés, az szívesen fölhajtotta az itókát Hans kínálgatására. Fegyvereivel felövezve állt előttük a pap; megvetvén az italt - mikor harcba indult, nem volt szüksége rá. Nem szívesen hívta el embereit, hisz maga tette a kannát elébük, nem szívesen sértette meg a vendégjogot, de muszáj volt, mert ismert egy törvényt, ami előbbre való a vendégszeretetnél... Ingerelte is azok kényelmes iszogatása. Végre megszólalt: ő kész van; bajban levő asszony vár rá, borzalmas gaztett fenyegeti... A szent fegyverekkel az asszony és a gaztett közé kell állnia, ezért ne késlekedjenek, hanem jöjjenek vele, odafenn biztos kárpótolják őket, ha itt lenn nem csillapíthatták szomjukat.
Nem sietős az ügy - mondta Hans, a várandós asszony férje; feleségénél minden olyan kínosan lassan megy.
Ebben a pillanatban éles villámfény cikázott át a szobán, mindhármukat elvakította, s iszonyút csattant az ég; a ház minden pillére, darabja megremegett.
A sekrestyés nagyot fohászkodott, majd így szólt:
- Hallga, mi van odakinn! Maga az Ég is azt igazolja, amit Hans mondott: várni kell. Mit érnénk vele, ha el is indulnánk? Élve úgyse jutunk el a hegyre, s Hans már mondta, hogy a felesége dolga nem olyan sürgős.
Ekkor olyan zivatar kerekedett, amilyet emberemlékezet óta nem láttak. Mintha a föld szakadékaiból hasadékaiból tört volna elő, mintha minden szélirányból Sumiswald felé csapott volna össze: minden felhő egy hadsereg volt, mindegyik felhő a másikára torlódott iszonyú élethalál-harcban, megkezdődött a felhők csatája, bömbölt az orkán, villám villámra született, villám villám után csapott a földbe, mintha utat akarna törni magának a föld közepén át a föld túlsó felére. Szakadatlanul zengett az ég, dühösen bömbölt a vihar, meghasadozott a felhők öle, patakokban ömlött az eső, - a pap még habozott társai miatt. De amikor hatalmasan kitört a felhők csatája, nem felelt a sekrestyésnek, nem ült le, egyre fokozódó szorongás fogta el, valami belső erő húzta, hogy belevesse magát az elemek tusakodásába... És ekkor, mintha a mennydörgés iszonyú dörején át egy asszony velőt hasító sikolyát hallotta volna... A mennydörgésben megértette Isten feddő szavát késlekedése miatt - már nem törődött társaival, elindult. Mindenre elszántan lépett a tűz örvénybe, az orkán kavargásába, a felhők ömlésébe. Társai lassan, vonakodva követték.
Zengett-bongott, tombolt a vihar - hangjai mintha eggyé. olvadva az utolsó ítélet harsonáiként hirdetnék világok pusztulását - tüzes kévék hulltak a falura, hogy sorra gyújtogassák a házakat. De aki Annak szolgája, kinek szava: a mennydörgés, kinek fullajtárja: a villám - az Úr szolgájának nincs mit félnie szolgatársaitól - s aki Isten útján jár, az nyugodtan rábízhatja ügyét Isten viharaira, villámaira. A pap tehát félelem nélkül ment a viharban Kilchstalden felé. Társai bezzeg más indulatokkal követték, mert szívük egész másfelé húzott; dehogy akartak lemenni Kilchstaldenbe ilyen rossz időben, ilyen késő éjszaka, és Hansnak különös oka is volt a késlekedésre.
Könyörögtek a papnak; forduljon meg, menjenek másfelé. Hans rövidebb, a sekrestyés jobb utat tudott, s mindketten intve-intették, a megduzzadt Grüne-patak most elárasztja a völgyet. De a pap nem ügyelt rájuk, óvásukat semmibe vette, csodálatos ösztöntől űzve, az ima szárnyán igyekezett Kilchstalden felé, nem botlott meg a kőbe, szemét se vakította el a villám. Hans és a sekrestyés messze mögötte botladozva követte, bízván, hogy a szentség a pap kezében megvédi őket.
A falun túl, ahol az út Stalden felé, a völgybe ereszkedik, a pap hirtelen megáll, szemét elfödözi kezével. A kápolna alatt, a villámfényben egy vörös toll ragyog fel, s a pap éles szeme a zöld sövényből egy fekete fejet lát előbukkanni, azon imbolyog a vörös toll. Amint kémlel tovább, a túlsó hegyoldalon sebes futással a legvadabb szélrohamok sodrában, egy nekiszilajodott emberi alak repül a fekete fej irányába, amelyen zászlóként leng a vörös toll. Szent harci hév lángolt fel a papban - akik szívüket Istennek szentelték, azokban lángol fel így, ha érzik a Gonosz közeledtét... Fellángolt, mint magban a csírázó ösztön, ha az élet ösztökéli, mint a virág ösztöne, ha kibomlani készül, a hős hevülete, mikor ellenfele kardot emel reá. Mint a szomjúságtól lihegő a folyó hűs habjába, mint a hős a csatába: úgy rohan le a pap Staldenen, s veti bele magát a legvakmerőbb harcba: a zöldruhás és Christine közé áll, mielőtt ez a másik karjába tenné a kisdedet, s nagy fennszóval kiáltja a Három Legszentebb nevét. A Szentséget a zöldruhás arcába nyomja, szentelt vizet hint s gyerekre és Christinére. Erre a zöldruhás iszonyú vonítással eloldalog, mint vérvörös csík elvillan; elnyeli a föld. Christine a szentelt víztől iszonyú sistergéssel összezsugorodik, mint gyapjú a tűzben, mint mész a vízben, úgy zsugorodik össze sisteregve, lángokat szórva, míg csak a felpüffedt, borzalmas pók marad meg az arcán - abba zsugorodik össze, abba sistereg belé. A pók csak ül, mérgesen dacolva, ül a gyereken és dühös pillantásokat lövell a pap felé. Az szentelt vizet locsol rá, ami úgy sistereg a pókon, mint izzó kövön a közönséges víz: a féreg egyre puffad, fekete lábait szétterpeszti a gyereken, s mind mérgesebben dülleszti szemét a papra, de az lángoló szent haragjában merész kézzel megfogja. Mintha izzó tövisekbe nyúlna... De rendíthetetlenül szorongatja markában a férget, majd fogja a gyereket, s azonnal, viszi anyjához.
Mire véget ért a harc, a felhők harca is lecsendesedett: visszatértek sötét kamráikba... S nemsokára csendes csillagfény szikrázott a völgy felett, ahol még röviddel ezelőtt a legvadabb csata tombolt. Lélekszakadva ért a pap a házhoz, ahol a gyermekkel s az anyával a gaztettet elkövették.
Még ájultan feküdt az anya. Éles sikollyal szállt ki belőle az élet, mellette az öregasszony ült és imádkozott: még most is bízott Istenben, hogy hatalmasabb az ördög gonoszságánál. A pap a gyerekkel együtt visszaadta az asszony életét is, mikor magához tért, s meglátta a kicsit, olyan gyönyör áradt el benne, amilyet csak az Ég angyalai ismernek.
Anyja karjában keresztelte meg a pap a kisdedet: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Most már megmenekült az ördög hatalmából örökre, ha csak önként nem adja át magát. De ettől megóvta az Isten, akinek hatalmába adatott át a lelke, jóllehet a testét már megmérgezte a pók.
Hamarosan kiadta a lelkét. Kicsi teste tele volt égési sebekkel. Szegény anyja siratta nagyon - de ha az ember részei oda térnek vissza, ahova tartoznak: a lélek az Istenhez, a test a földbe - ez előbb vagy utóbb megvigasztalja szeretteit.
Ahogy a pap elvégezte szent tisztét, különös viszketést érzett karján, kezén - éppen azon, amelyikkel elhajította a pókot. Kis fekete foltokat vett észre rajta, szemmel láthatóan nőttek és dagadtak: halálos borzongás nyilallt a szívébe. Megáldotta az asszonyokat és hazasietett: a szent fegyvereket - mint hűséges harcoshoz illik - visszatette a helyükre, hogy utódjának keze ügyében legyenek. Vastagra püffedt a karja, fekete tályogok duzzadoztak rajta, halálos fáradtsággal küzdött, de nem adta meg magát.
Mikor Kilchstaldenhez ért, észrevette, hogy az út közepén Hans fekszik a hátán, az Istentől elvetemült apa, kiről nem tudta senki, hova tűnt. Arca püffedt volt és üszögös, ott ült rajta az undok, nagy, fekete pók. Hogy közeledett a pap, a pók felfújta magát, szőre mérgesen meredezett a hátán, szikrázva meregette rá a szemét, úgy tett, mint a macska, amikor készül halálos ellensége arcába ugrani. Ekkor a pap egy Igét kiáltott, felemelte a szent fegyvereket, mire a pók összeborzadt, hosszú lábaival lemászott a fekete arcról, s eltűnt a sistergő fűben. A pap hazament, helyére tette a szentséget, s bár a testét vad fájdalmak gyötörték halálra, lelke édes békében várakozott Istenére, akiért megharcolt merész tusában. Isten nem sokat váratott magára.
De lenn a völgyben s fenn a hegyekben nem honolt ilyen csendes, istent váró béke. Attól a perctől fogva, hogy Christine a lopott gyerekkel az ördöghöz rohant, olthatatlan rémület költözött a szívekbe, borzalmas égiháborúban, halálfélelemben reszkettek az emberek, mert szívük mélyén tudták: nagyon is megérdemlik, ha most Isten keze elveszti őket. Hogy elmúlt a vihar, házról házra terjedt a hír: a pap visszahozta a gyereket, megkeresztelte, s hogy Hans és Christine nyomtalanul eltűnt.
A hajnal csupa sápadt arcot talált. A ragyogó nap sem adta vissza színüket; mindannyian tudták: csak most következik a borzalmak borzalma. Most tudták csak meg, hogy meghalt a pap, hogy fekete kelések ölték meg, hogy Hansot is megtalálták, szörnyen eltorzult arccal. Furcsa, zavaros hírek kerengtek arról, hogy Christine átváltozott azzá a förtelmes pókká...
Szép aratási idő volt, de egy kéz sem mozdult. Az emberek összecsődültek, ahogy az szokás egy-egy nagy csapást követő napon. Remegő lelkükben csak most érezték igazán: mire visz az, ha az ember halhatatlan lelkének elvesztése árán akar megmenekülni a földi bajoktól, szenvedéstől. Érezték, hogy van Isten az égben, aki irgalmatlanul megbosszul minden gazságot, amit a szegény, magukkal tehetetlen gyermekekkel követnek el. Egybegyűltek tehát nagy reszketéssel, jajveszékeltek, s aki épp a másikánál volt, azt már nem engedték haza, mégis civódás, viszály támadt közöttük: mindegyik a másikat okolta, mindegyik azt bizonygatta, hogy ő ellenezte, ő óvást emelt... egynek sem volt kifogása az ellen, hogy a bűnösök nyerjék el méltó büntetésüket, de úgy, hogy magukat és házuk népét ne érje büntetés. És ha most ebben a rémes várakozásban és civódásban újabb ártatlan áldozatot találhattak volna, melyikük ne vétkeznék annak reményében, hogy így menti a bőrét.
A tömegben valahol iszonyú jajszó hallatszott. Aki kiáltott, úgy érezte, mintha tüzes tövisbe lépett volna, mintha izzó szögekkel szegelnék lábfejét a padlóhoz, mintha tűz áradna szét velejében, csontjaiban. A tömeg szétrebbent, minden szem a lábat kereste, melyhez a feljajduló férfi odakapott. S íme, azon a lábon ott ült a fekete pók és mérgesen, kárörvendőn bámult az összegyűltekre. Mindnyájuknak megdermedt a vér ereikben, lélegzetük elállt, szemük megmeredt... S a pók nyugodtan és kárörvendően bámult körül... Az ember lába megfeketedett, testében mintha tűz és víz küzdene sisteregve, szorongásuk megtörte rémületük béklyóit, a tömeg szétfutott. De a pók mint a villám hagyta el a helyét, ennek lábára, annak sarkára szaladt, azon nyomban tűz futott az illetők testébe, iszonyatos jajszavuk még jobban sarkallta a menekülőket. Mint megbolydult vad a kegyetlen vadászok elől, rohantak szélnél sebesebben a halálra rémült emberek hajlékaikba, mindegyik azt hitte, hogy nyomában a pók; elreteszelték ajtóikat, de úgy is reszkettek kimondhatatlan félelmükben.
Egy szép napon eltűnt a pók, nem hangzott fel újabb halálkiáltás, az emberek kinyitották bereteszelt ajtóikat, hogy magukat, állataikat elláthassák élelemmel. Mindezt halálos rettegéssel cselekedték. Hová lett a pók? Vajon nincs-e most is itt, s nem mászhat váratlanul a lábukra? S az, aki a legóvatosabban lépkedett, meregette vigyázó szemét, hirtelen mégis azon vette észre magát, hogy ott ül a pók a kezén vagy lábán, végigfut az arcán, nagy, fekete potrohával az orrára telepszik, s onnan bámul a szemébe, tüzes fullánkokat bocsát a csontjaiba, aztán feje felett összecsapnak a pokol lángjai, mígnem a halál leteríti.
A pók tehát el-eltűnt, majd felbukkant újra, hol lenn a völgyben, hol fenn a hegyekben, hol a fűből szisszent elő, hol meg a mennyezetről pottyant alá, hol a föld alól bújt elő. Fényes nappal, amikor az emberek épp zabkásájukat kanalazták, surrant ki az asztal alól s meregette szemét reájuk, s még mielőtt a nagy ijedelemben szétrebbenhettek volna, már végigfutott valamennyiük kezén, leült az asztalfőn a házigazda fejére, s onnan bámult az egyre feketedő kezekre az asztalon. Éjszaka rápottyant a népek arcára, elibük toppant az erdőben, megkereste őket az istállóban is. Senki se védekezhetett ellene, sehol se volt és mégis mindenütt, virrasztókat, alvókat egyaránt meglátogatott. Mikor épp a legnagyobb biztonságban érezték magukat kinn a szabadban, egy fa tetején: hirtelen tűz szánkáz végig a gerincükön, a pók tüzes lábait érzik a nyakukon, már a vállukon ül, onnan bámul a szemükbe. Nem kímélte a gyereket a bölcsőben, az aggastyánt a halálos ágyon - emberemlékezet óta nem hullott így a nép, s e halál szörnyebb volt minden halálnál, s még a halálnál is iszonyúbb volt a leírhatatlan rettegés, mert a pók mindenütt jelen volt, mégse volt sehol, és ha valaki egy percre biztonságban érezhette magát, a szemébe bámult s halált hozott reá.
A nagy rémület híre nemsokára eljutott a várba is, és ott is ijedelmet, viszályt támasztott, már amennyire azt a rend szabályai megengedték. Von Stoffeln megszeppent, hátha őket is utoléri a vész, mint előzőleg marhacsordáit - a megboldogult pap mindenről megmondta neki a véleményét, az most felkavarta a lelkét. Hányszor mondta néki, hogy még a fejére száll vissza az a sok szenvedés, amit a parasztoknak okozott, de ő nem hitte, mert úgy vélte: Isten bizonyára különbséget tesz lovag és paraszt között, utóvégre nem hiába teremtette őket annyira különbözőknek. De most mégis rettegett, hátha a papnak lesz igaza, kemény szemrehányással illette a lovagokat könnyelmű beszédük miatt. A lovagok közül azonban egyik se akart bűnbak lenni, s mindegyik a másikat hibáztatta, s bár egy se mondta ki, mégis titokban mind azt tartotta: ha komolyra veszik a dolgot, tulajdonképpen von Stoffeln a vétkes, mindennek ő az oka. Rajta kívül még egy fiatal lengyel lovagra néztek rossz szemmel, mert valóban az kezdett könnyelműen beszélni a várkastélyról, ő biztatta leginkább von Stoffelnt az építkezésre, az átkozott sétány plántálására. Ez a lovag még nagyon fiatal volt, mégis a legszilajabb közöttük, és ha valami vakmerő kaland adódott, abban ő járt legelöl, mint valami pogány, s nem félt sem Istentől, sem ördögtől. Jól tudta, mit gondolnak a többiek, észrevette titkos félelmüket, mégha nem is beszéltek róla. Gúnyolta őket: ha már egy rusnya póktól is félnek, mit csinálnak akkor, ha sárkánnyal kell megverekedniük? Elbizakodottságában megfogadta, hogy addig nem tér vissza, míg a pókot lándzsája hegyére nem tűzi, öklével agyon nem nyomja; tehát jól felfegyverkezve lelovagolt a völgybe. Szelindekek ugrálták körül, öklén sólyom ült, lándzsája mellette lógott a nyeregben, lova vidáman ágaskodott. Hogy a várból kilovagolt, a többiek félelemmel vegyes kárörömmel néztek utána, s eszükbe jutott az az éjszakai őrség a Bärhegenen: mily gyöngéknek bizonyultak a lovagi fegyverek a titokzatos ellenséggel szemben.
A lengyel egy fenyőerdő mentén lovagolt a legközelebbi tanyának, szeme fürkészőn járt körül. Hogy megpillantotta a házat és lakóit, kiáltott a kutyáknak, kiszabadította a sólyom fejét, tőre megzörrent a tokjában. A sólyom felvetette káprázó szemét, ura intésére lesve, aztán lepattant ökléről, s mint a nyíl, úgy hussant a levegőbe, a viháncoló ebek felvonítottak, majd farkukat hasuk alá húzva futottak, amerre láttak. A lovag hiába lovagolt, hiába kiáltozott utánuk, többé nem látta őket. Akkor az emberekhez lovagolt, hogy állatai felől tudakozzék, azok bevárták, míg a közelükbe ért. Egyszerre iszonyúan elkezdek sikoltozni, s futottak előle erdőbe, szakadékokba, mert a lovag sisakján ott ült a fekete pók, rettentő nagyra nőve, mérgesen és kárörvendőn bámult széjjel a határban. A lovag nem tudta, hogy amit keres, ott ül a fején, izzó haraggal kiáltozott, vágtázott az emberek után, egyre dühösebben üvöltött, mind veszettebbül lovagolt, mind hátborzongatóbban vonított, míg végül egy meredek sziklafalról lezuhant lovastul a völgybe. Ott találták meg sisakját és holttestét. A pók lábai átégették a sisak falát s pokoli tüzet szítottak a lovag agyában, mígnem belehalt.
Erre lett ám csak nagy riadalom a várban: bezárkóztak, mégsem érezték magukat biztonságban; lelki fegyverekhez akartak folyamodni, de sokáig nem találtak senkit, aki őket vezetni tudta és merte volna. Végre akadt egy pap, akit sikerült valahonnan messziről pénzzel, szépszóval elcsalogatni. Ahogy megérkezett, rögtön ki akart vonulni a Gonosz ellen szentelt vízzel, s az Igével felövezve. De nem készült fel imával és böjttel erre az útra: kora reggel már ott lakmározott a lovagokkal, olvasatlanul hajtotta fel a boros kupákat, s eltöltekezett szarvas- és medvehússal. Lakoma közben sokat fecsegett lelki hőstetteiről, a lovagok is a maguk világi hőstetteiről, nem számolták a kupákat, s közben teljesen megfeledkeztek a pókról. Egyszerre mintha kialudt volna bennük az élet, megmerevedtek a kupát, villát tartó kezek, szájuk tátva maradt, mindannyian egyetlen pontra meredtek. Csak von Stoffeln ürítette fenékig poharát, s folytatta pogányországbeli hőstetteinek elbeszélését. Pedig a fején ott ágaskodott a pók, dülledt szeme sugarával befonta a lovagi asztalt. Von Stoffeln még mindig nem sejtett semmit. Hirtelen azonban átizzott az agya, a vére, iszonyúan elordította magát, a fejéhez kapott, de a pók már nem volt ott, szörnyű gyorsasággal végigfutott valamennyiük arcán, senki se bírt védekezni. Sorra felkiáltottak, égette őket a parázs. Majd a pap tar fejéről bámulta a pók a borzalmas látványt. A pap az elválhatatlan serleggel próbálta eloltani a fején át csontját-velejét átégető tüzet. De mi volt ez a fegyver a póknak? Magas trónusáról bámult a borzalmas képre, mígnem az utolsó lovag is végsőt nem sikoltott, végsőt nem sóhajtott.
A várból csak néhány szolga menekült meg, kik soha se gúnyolták a parasztokat, ők beszélték el később e szörnyűségeket. De a parasztokat nem vigasztalta meg annak tudata, hogy a lovagok elnyerték méltó büntetésüket, egyre iszonyúbb félelem vett rajtuk erőt.
Volt, aki menekülni próbált. Egyesek el akarták hagyni a völgyet; ezek egyenesen a pók karmai közé rohantak. Az úton találták meg holttestüket. Mások a magas hegyekbe menekültek, de a pók megelőzte őket, s amikor már azt hitték, megmenekültek: akkor ült arcukra, nyakukra. Egyre bosszúállóbb, egyre ördögibb lett. Már nem támadt váratlanul áldozatára, nem égette rá mintegy véletlenül a halál bélyegét, hanem ott ült előtte a fűben, ott függött feje felett a fán, onnan bámult le mérgezőén. Menekült az áldozat, míg csak a lába bírta, s ha kifulladva megállt egy percre, a pók már ott ült előtte, mérgesen bámult rá. És ha újra nekiiramodott, újra kifulladt, a pók megint csak ott ült előtte, és csak akkor kúszott felé csigalassúsággal, ha már végleg nem tudott menekülni. Elkeseredésükben többen megpróbálták megölni. Mázsás köveket dobtak rá, ahogy ott ült előttük a fűben: bunkókkal, fejszékkel mentek neki: mindhiába, a legsúlyosabb kő se nyomta agyon, a legélesebb fejsze se tudta megsebezni, váratlanul ott termett az emberek arcán, sértetlenül felmászott rá. Menekülés, ellenállás hiábavaló volt. Minden reménységük kihunyt. A kétségbeesés betöltötte a völgyet és rátelepedett a hegyekre.
Csak egyetlenegy házat kímélt meg a szörnyeteg, ott még nem jelent meg eddig: az a ház volt, amelyben Christine lakott, ahonnan elrabolta az újszülöttet. Tulajdon férjét egy néptelen legelőn támadta meg, ott lelték siralmasan megcsonkított holttestét, senkit se mart meg annyira, arcvonásait kimondhatatlan kín torzította el; rajta töltötte ki legszörnyűbb bosszúját. Rémes volt az utolsó találkozás, melyet férjének tartogatott. De hogy valójában hogy történt a dolog, azt senki se látta.
Otthonába még egyszer sem tért vissza: talán a végére tartogatta ezt a látogatást, vagy talán irtózott tőle - ki tudja?
Pedig a félelem ide is befészkelte magát. A hívő asszonyka meggyógyult, s nem is maga miatt reszketett, de kisfiacskája, s annak húga miatt, éjjel- nappal őrködött felettük, s a hűséges nagyanyó megosztotta vele a gondot, virrasztást. Közösen fohászkodtak Istenhez, hogy tartsa nyitva szemüket, ha virrasztanak, világosítsa meg elméjüket, s adjon nekik erőt, hogy megmenthessék az ártatlan kicsikéket.
Hosszú éjszakákon át virrasztottak, sokszor úgy rémlett nekik, mintha a pókot látták volna ott csillogni-villogni a sötét sarokban, vagy mintha az ablakon bámult volna be. Ilyenkor még jobban féltek, mert tanácstalanok voltak hogyan is menthetnék meg a póktól a kicsinyeket, s annál buzgóbban könyörögtek Istenhez tanácsért, segítségért. Ellátták magukat különböző fegyverekkel, de mikor hallották, hogy a kő elveszíti súlyát, a fejsze az élét, félredobták azokat. Ekkor az anyának eszébe jutott valami, s mind világosabbá, mind élőbbé vált benne ez a gondolat: ha valaki puszta kézzel meg merné fogni a pókot, akkor legyőzhetnék. Hiszen hallott olyanokról, akik - ha már a kő nem használt - puszta kézzel próbálták megölni, sikertelenül. Az iszonyú lángáradat, mely kézen és karon átcsap, minden erőn diadalmaskodott, s a szívet halálra sebezte. Az asszonyka érezte: ő sem tudná agyonnyomni a pókot, de megfogni megfogja, Isten bizonyára ad neki annyi erőt, hogy valahova bedugja, ártalmatlanná tegye. Sokat hallott már arról, mint dugtak be hozzáértő emberek sziklarésbe vagy faodúba szellemeket, majd dugóval bezárták őket. A szellem mindaddig benn marad a lyukban, míg ki nem rántják a dugót.
Az asszonyt egyre jobban szorongatta a lélek, hogy maga is így cselekedjék. Lyukat fúrt a gerendába... abba, amelyik jobb kéz felől keze ügyébe esett, ha a bölcső mellett ült. Kerített egy dugót, ami jó szorosan illett a lyukba, meglocsolta szentelt vízzel, odakészített egy kalapácsot, és attól kezdve éjjel-nappal imádkozott Istenhez, adjon neki erőt. Néha a test erősebb volt a léleknél: ólmos álom nehezedett szemére, ilyenkor álmában a pókot látta, amint ott ül kisfia aranyos fürtjein és szemét meregeti... Erre felriadt, megsimította kisfia haját. A pók nem volt ott, a kisfiú boldogan mosolygott, ahogy a kisgyermekek szoktak, amikor álmukban angyalokat látnak; de az édesanyának úgy rémlett, mintha innen is, onnan is a sarokból a pók mérges szemei szikráznának. Sokáig kerülte az álom.
A kimerítő virrasztás után így nyomta el egyszer az álom. Igen mélyen aludt. Egyszerre úgy látta, mintha végtelen messzeségből az a jámbor pap rohanna felé, aki gyermeke megmentésekor vesztette el életét, s mintha távolból kiáltaná felé: "Asszony, ébredj! Itt az ellenség!" Háromszor kiáltott így, ő csak a harmadik kiáltásra bírt kiszabadulni az álom béklyóiból, és amint nagy nehezen felnyitotta duzzadt szemhéjait, látta: méregtől puffadva kúszik a pók a kis ágyacskán, egyenesen a kisfiú arcocskája felé. Istenre gondolt s villámgyorsan megragadta a pókot. Tűzfolyamok áradtak belőle kezébe, karjába s onnan a szívébe, de az anyai szeretet és hűség összeszorította az öklét, az Isten erőt adott neki, hogy kibírja... Ezerszeres halálos kínok közt dugta a pókot fél kézzel az előkészített lyukba, másik kezével rányomta a dugót, és beverte kalapáccsal.
Zúgott, tombolt a pók a lyukban - forgószelek küzdenek így egymással a tengeren - a ház fundamentuma megingott, de a dugó szilárdan állt, a pók benn maradt.
A hű anya még örvendezett, hogy megmentette fiát, hálát adott Istennek kegyelméért, aztán meghalt ő is, mint a többiek, de anyai hűsége kioltotta szenvedéseiket, és az angyalok Isten trónusához vezették, ahol mindazok összegyűlnek, akik életüket másokért áldozták, s akik Istenért s az övéikért semmitől nem rettennek vissza. Így lett vége a fekete halálnak. A völgybe ismét visszatért a béke és az élet. A fekete pókot nem látták többé, mert be volt zárva abba a lyukba, ahol még most is van.
- Jaj, csak nem abba a fekete fába? - kiáltott fel a komaasszony és úgy felpattant, mintha hangyabolyba ült volna. Mert éppen a mellett a gerenda mellett ült a szobában. Most égett a háta, forgolódott, nézegetett hátra, tapogatta magát, s szorongásában már-már azt hitte: a nyakában ül a pók.
A többieknek is elszorult a szívük. Nagyapó csak hallgatott. Dermedt hallgatás vett rajtuk erőt. Senki sem mert gúnyolódni a hallottakon, de helyeselni sem: mind arra várt, mit mond a másik, hogy aztán ahhoz igazodjék, nehogy bakot lőjön.
Ekkor a bábaasszony jött lélekszakadva, már többször kiáltott utánuk, de senki se felelt neki: az arca tüzelt, mintha a pók mászta volna meg. Méltatlankodott, hogy nem mozdulnak, hiába kiabál. Mégis csak furcsa: megfőzi az ételt, s ők meg nem akarnak asztalhoz ülni; ha aztán minden pocsékba megy, persze ő az oka mindennek - tudja jól, hogy szokott lenni ez! Fel van tálalva a zsíros hús, s ha egyszer kihűl, nem kell senkinek; de nem is egészséges úgy hidegen.
Erre aztán felkerekedtek nagy vontatottan, senki se akart elsőnek belépni az ajtón, végül is nagyapó ment előre. De a húzódozás most nem a szokásos illendőségből történt - hogy ne gondolják azt, nem tudnak várni az ételre - olyasféle szabódás volt ez, ami akkor fogja el az embert, ha valami rettenetes helyre kell belépnie; pedig odabenn igazán nem várt reájuk semmi szörnyűség. Az asztalon ott csillogtak az újra színültig töltött szép borosüvegek, két gyönyörű sonka hivalkodott ott, hatalmas birkasült-darabok gőzölögtek, közöttük friss fonott kalácsok, tortástányérok szorongtak, tányérok háromféle süteménnyel, sőt az édes teával telt kis teáskannák sem hiányoztak. Gyönyörű látvány volt, mégis a vendégek ügyet sem vetettek rá, félénken kémleltek körül a szobában: nem villan-e fel a pók valamelyik sarokban, vagy nem mered-e rájuk mérges szeme a pompás sonkáról. Nem, nem látta senki. De még a szokásos bókoktól is megfeledkeztek, hogy: hová gondolnak! Mekkora trakta! Ugyan ki tudja ezt mind megenni? Hisz már eddig is többet ettünk a kelleténél... Mindenki az asztal alsó végére tömörült, senki sem akart feljebb ülni.
Hiába tessékelték a vendégeket az asztalfőre, megálltak az asztal végén, mintha odaszegezték volna őket, hiába töltögetett a házigazda, hiába kurjongatott, hogy: "Kedves egészségükre!"... Végül karon fogta a komaasszonyt s így szólt hozzá:
- Légy te a legbátrabb, adj jó példát a többieknek.
De a komaasszony teljes erőből megvetette a lábát - pedig erős lány volt...
- Ezer fontért sem ülnék oda fel! - kiáltotta. - Még most is szánkáz a hátamon a hideg, mintha csalánnal csiklandoznának. Ha a gerenda mellett kéne ülnöm, mindig az lenne az érzésem: az a borzalmas pók ül a nyakamba.
- Látod, te vagy az oka, nagyapó! - mondta a nagymama. - Minek hozakodtál elő vele! Ha majd sírva jönnek haza a gyerekek az iskolából és azon panaszkodnak, hogy társaik csúfolják őket, hogy boszorkány volt az öreganyjuk, és a gerendába van bezárva - annak te vagy az oka.
- Légy nyugodt! - mondta a nagypapa. - Manapság hamar felejtenek az emberek, nem tartanak mindent emlékezetükben, mint a régiek. Hallani akarták a dolgot... És jobb is, ha az emberek a színtiszta igazságot tudják meg, mintha pletykát költenének... Az igazság nem hoz gyalázatot a házunkra. Most pedig üljetek le, látjátok, magam ülök a dugó alá. Hisz már sok ezer napja ülök itt félelem és rettegés nélkül, épp ezért nem ért semmi baj... Csak ha gonosz gondolataim támadtak, melyek az ördög malmára hajtották a vizet, akkor mintha valami dorombolt volna a hátam mögött, mint a macska, ha jól tartják, cirógatják a bundáját, s jól érzi magát. Ilyenkor bizony furcsán éreztem magamat, végigfutott a hátamon a hideg. Máskülönben a pók megvan szép csendesen odabenn, amíg idekinn nem feledkezünk meg az Istenről, odabenn is marad.
Erre mégis felbátorodtak a vendégek, asztalhoz ültek, de senki se ült az öreg közvetlen közelébe. Végül a gazda hozzálátott az osztáshoz: hatalmas szelet sült húst rakott a mellette ülő asszony tányérjára, az levágott belőle egy kis darabot, a többit szomszédja tányérjára tette, a hüvelykujjával tolva le a villáról. Így vándorolt a hús egyik tányérról a másikba, körbe, míg végre valaki megtartotta magának, mondván: van ott még több is, ahol ez volt. Ekkor újabb szelet hús kezdett körbe járni.
Míg a házigazda töltött és osztott, és a vendégek megállapították: "Kemény nap volt ez", a bábaasszony körülhordozta a sáfránnyal, fahéjjal fűszerezett édes teát. Kínálgatta: aki szereti a teát, csak szóljon, mindenkinek jut. És aki azt felelte: igen, szereti, annak a borába töltött, mondván: maga is így szereti, így jobban bírja a bort, nem száll a fejébe. Ettek, ittak. De ahogy elült az egy-egy újabb fogás felszolgálásával járó zaj, elcsöndesedtek, arcuk elkomorodott: ismét csak a pók járt az eszükben. Félénken és lopva nézegettek a nagyapó háta mögött a dugó felé, de restellték újra szóba hozni. Ekkor a komaasszony hangosan sikított, majd leesett a székről.
Egy légy mászkált a dugón, s a lány már azt hitte: a pók fekete lábai csápoznak elő a lyukból. Egész teste remegett a nagy ijedtségtől. Nem nagyon mertek nevetni rajta, de hirtelen ijedelme jó alkalmat szolgáltatott, hogy újra előhozzák a pókhistóriát. Mert ha valami egyszer megrázza az ember lelkét, attól nem könnyű szabadulni.
- Hallod-e, bátyámuram! - kérdezte az öregebbik koma. - Azóta se jött elő az a pók egyszer se? Annyi sok száz év óta?
- Ejnye! - dohogott a nagymama. - Hagyjátok már abba! Hisz egész délután másról se beszéltek!
- Nem úgy van, öreganyám! - mondta a bácsi. - Csak hadd beszéljen az öreged, nagyon jól elszórakoztatott bennünket. Senki se vetheti a szemetekre a pók dolgát, hiszen nem Christinétől származtok. Most már úgyse tudod másra terelni a gondolatainkat, s ha nem beszélhetünk erről, akkor nincs is miről beszélnünk, vége a szórakozásnak. No, nagypapa, csak beszélj, csak nem tiltja meg az anyjukod!
- Hát ha nem nyughattok, felőlem csak unszoljátok - mondta nagyanyó. - Pedig okosabb lett volna most valami másról beszélni, különösen így estefelé-.
Nagyapó újra beszélni kezdett; mindenki feszült figyelemmel nézett rá.
- Nem sok az, amit még tudok, de amit tudok, elmondom. Talán a mi időnkben is lehet tanulni belőle, ami sokakra ráfér.
Mikor az emberek megtudták, hogy a pók be van zárva, s újra biztonságban tudták életüket, állítólag olyan boldogok voltak, mintha a mennyországban lennének, s maga a boldogságos Isten lakoznék közöttük; hosszú ideig boldogan éltek. Istenfélők voltak s kerülték az ördögöt. Féltek Isten kezétől még a lovagok is, akik a régiek helyébe költöztek a várba: szelíden bántak a néppel, segítettek neki.
Erre a házra mindnyájan tisztelettel néztek, mint valami templomra. Eleinte persze borzongtak, ha ránéztek a rettenetes pók börtönére, s arra gondoltak: milyen könnyen kiszabadulhatna onnan, s akkor elölről kezdődne a vész az ördög hatalmából... Azonban hamarosan belátták, hogy Isten hatalma erősebb az ördögénél. S az anya iránti hálából, aki meghalt mindnyájukért, megsegítették gyermekeit, ingyen építették fel nekik ezt a tanyát. A lovagok azt tanácsolták: építsenek új házat, hogy ne kelljen félniük a póktól, hogy véletlen előjön a lakóházban, sok szomszédjuk felajánlotta segítségét - még mindig nem bírtak megszabadulni a rettegett szörnyeteg rémképétől. De az öreg nagymama nem akart új házat. Így tanította unokáit: ide van bezárva a pók, Atya, Fiú, Szentlélek nevében: amíg e szent nevet e házban megbecsülik, amíg ennél az asztalnál a Szentháromság nevében esznek és isznak, mindaddig nyugodtak lehetnek a pók felől, jól be van zárva a lyukba, semmiféle "véletlen" nem jöhet. Itt, ennél az asztalnál hátuk mögött a pók, sohase fogják elfelejteni, mennyire rá vannak utalva Istenre, milyen hatalmas Ő. Figyelmeztesse a pók istenfélelemre őket, s az ördög daca munkálja üdvösségüket. De ha elpártolnak Istentől, akkor a pók s maga az ördög akár száz órányi távolságból is megtalálja őket. A gyerekek megértették mindezt: ottmaradtak a régi házban, istenfélelemben nőttek fel, s a házra Isten áldása szállott.
A kisfiúból, aki olyan hűséges volt édesanyjához, s az anyja is hozzá - derék ember lett, kedves Isten és emberek előtt, s a lovagok kegyét is elnyerte. Ezért megáldatott földi javakkal, de bőségében sohase feledkezett el Istenről, nem lett fösvénnyé, segített a bajbanlevőkön, mint ahogy ő is szerette volna, ha a végszükségben segítenek rajta. Gyengének bizonyult a segítségben - annál erősebb volt mint közbenjáró Isten és emberek között. Isten megáldotta bölcs feleséggel, akivel végtelen békességben éltek, azért serdültek fel gyermekeik hitben, s mindketten igen magas kort értek el és jó halállal haltak. Családjuk istenfélelemben és igazságban virágzott tovább.
Az egész völgyön Isten áldása volt, mezőkön és istállókban jószerencse, az emberek közt békesség uralkodott. A népek szívükbe vésték a szörnyű leckét, hívek maradtak Istenhez: minden cselekedetüket az ő nevében végezték, s ha valamiben segíthettek embertársuknak, azt nem mulasztották el. A várból sem származott rájuk rossz, inkább jó. Mind kevesebb lovag lakott a várban, mert a pogányföldön egyre erősbödött a harc, s mind nagyobb szükség volt kardforgatókra. Azokat pedig, akik a várban laktak, naponként figyelmezte a halotti terem, ahol a pók megmutatta hatalmát lovagok és parasztok felett egyaránt, hogy Istennek is hasonló ereje van mindenki felett - legyen az paraszt vagy lovag - ha elpártol tőle.
[ Előző rész | Következő rész ]