Így teltek az évek boldogságban és áldásban, s híressé vált ez a völgy a többi között. Tekintélyes házai gazdagon el voltak látva mindennel, s a szekrényekben gyűlt a pénz, állataiknál nem volt szebb hegyen, völgyön, lányaiknak nem akadt párja hetedhét országon, s fiaikat mindenütt szívesen látták. S ez a jó hírnév nem éjszaka virágzott, mint Jónásnak az árnyékot adó tök, hanem nemzedékről nemzedékre szállt Mert a fiak, miként az apák, istenfélelemben és tisztességben éltek nemzedékről nemzedékre. De miképpen a féreg a nedvdús, gazdagon hajtó körtefába veszi be magát, meglyuggatja, elhervasztja, végül megöli, úgy támadja meg a féreg éppen azt az emberközösséget, melyre a legdúsabban árad Isten áldása, felfuvalkodottá és elvakultakká teszi őket, úgyhogy a gazdagságtól megfeledkeznek Istenről: minden jó adomány forrásáról, olyanná lesznek, mint Izrael népe, mely az aranyborjú kedvéért elfeledte Azt, aki megsegítette őt. Így történt, hogy sok-sok nemzetségre rá gőg és nagyravágyás lett úrrá a völgyön: idegen asszonyokat hoztak, s egyre jobban hódoltak e kettős szenvedélynek. Ruházatuk fényűző lett, drágakövek csillogtak rajta, még szent jelvényeiken is eluralkodott a fényűzés, s ahelyett, hogy szívüket az imában alázatosan Istenhez emelték volna, gőgjükben olvasóik arany gyöngyein legeltették szemeiket. Pompa és gőg lett istentiszteletük, s szívüket megkeményítették Isten és emberek iránt. Nem törődtek Isten törvényeivel, szolgálatát és szolgáját kigúnyolták, mert ahol nagy a fényűzés és sok a pénz, ott könnyen lábra kapnak az esztelen ábrándok, s az, hogy az ember gyönyöreit bölcsességnek tartja, mégpedig Isten bölcsességénél különb bölcsességnek. És ahogy egykor a lovagok kínozták őket, olyan kegyetlenül bántak ők is szolgáikkal, s minél kevesebbet dolgoztak maguk, annál többet követeltek azoktól, és minél több munkát követeltek meg szolgáiktól és szolgálóiktól, annál inkább úgy bántak velük, mint az oktalan barommal, nem gondoltak avval, hogy a szolgáknak is van lelkük, amellyel törődni kéne. Ahol sok a pénz és fényűzés, ott az emberek építkezni kezdenek, mindenki túl akar tenni a másikon, ahogy egykor a lovagok építkeztek, ugyanúgy ők is, ahogy egykor a lovagok gyötörték őket, ugyanúgy gyötörték ők is szolgáikat és barmaikat, ha megszállta őket az építkezés ördöge. Így alakult át ez a ház is anélkül, hogy a régi vagyon megcsappant volna.
Már kétszáz esztendeje ült a pók a lyukban. Akkoriban egy ravasz, markos asszony volt az úr ebben a házban. Nem volt lindaui születésű, de sokban hasonlított Christinéhez. Idegenből származott ide, fényűzés és felfuvalkodottság volt a mindene. Egyetlen, egy szem fia volt, az ura belehalt e nőuralomba. A fiú csinos és jólelkű gyerek volt, barátságos emberhez, állathoz, szerette is az anyja, nagyon szerette, de nem mutatta előtte. Minden lépését figyelte, ellenőrizte - csak azt tehette a fiú, amit ő megengedett néki - már rég felcseperedett, mégsem mehetett legényegyletbe, búcsúba anyja kísérete nélkül.
Mikor végre az anyja szerint is elérte a férfikort, szerzett neki feleséget a saját rokonságából, olyat, aki megfelelt az ízlésének. Így aztán a fiú egy asszonykáplár helyett most már kettőnek szolgált. Mind a kettő egyformán gőgös és fennhéjázó volt, s elvárták, hogy Christen is olyan legyen. És ha mégis barátságos és alázatos volt, ami természetéből folyt, akkor megmutatták neki, ki az úr a házban.
Az öreg ház már régóta szálka volt a két asszony szemében: röstellték, hogy a szomszédok új házakat építenek, pedig aligha voltak gazdagabbak náluk. A pók mondájára és a nagymama szavára még mindannyian emlékeztek, különben rég lebontották volna a régi házat, de azt mindenki ellenezte. Az asszonyok azonban egyre inkább arra magyarázták ezt az ellenkezést, hogy az emberek irigyek, nem akarják, hogy új házuk legyen. Különben is egyre kellemetlenebbül érezték magukat az öreg házban. Mikor az asztalnál ültek, úgy rémlett nekik, mintha kedélyes macskadorombolást hallanának a hátuk mögött, s mintha halkan fölnyílna a lyuk a gerendában, s a pók a nyakukba ugornék. Bennük már rég kihalt az a lélek, amely egykor elzárta a lyukat, azért egyre jobban rettegtek, hátha fölnyílik újra. Így aztán indokoltnak látták, hogy új házat építsenek, mert az hitték, abban nem kell félniük a póktól; s a cselédeknek adják a régit, ami nagy fennhéjázásukban nem volt már jó nekik. Már el is határozták.
Christen nem szívesen engedett. Még emlékezett a régi nagyanya szavára, hogy családi áldás és családi ház elválaszthatatlan egymástól. Ő nem félt a póktól, sőt épp ott az asztalfőn tudott a legbuzgóbban imádkozni. Meg is mondta nyíltan a véleményét, de az asszonyok letorkolták. Ők viselték a kalapot, Christen csak szolga volt, elhallgatott, de ha nem látták: keservesen sírt.
Ami alatt ülünk, ettől a fától feljebb tervezték az új, nagyszerű házat, melynél különb senkinek sincs e vidéken. Türelmetlen gőgjükben, s mivel nem értettek az építkezéshez, s már alig várták, hogy az új házzal büszkélkedhessenek, keményen megkínozták a cselédeket, s a jószágot, még a szent ünnepeken, sőt még éjszaka se hagytak nyugtot nekik. Egyetlen szomszédjuk segítségével sem voltak megelégedve; azok készségesen segítettek az építkezésnél, ahogy ez szokás volt akkoriban, s miután hazamentek, hogy a maguk dolga után nézzenek, a két asszony csak szidta-csepülte őket.
Megkezdték az építkezést. Ahogy az első csapszeget beverték a küszöbbe, füst szállt fel a lyukból, mint a vizes szalmából, ha meggyújtják. A mesteremberek rosszallón csóválták a fejüket, maguk közt nyíltan is arról beszéltek, hogy az új ház nem lesz hosszú életű. De az asszonyok csak nevettek ezen, nem törődtek az intő jellel. Végre elkészült a ház, beköltöztek, berendezkedtek hallatlan pompával, majd házszentelés címén áldomást ültek: három éjjel, három nap tartott a dínomdánom, hogy az unokák is megemlegették Emmenthalban.
Ez alatt a három nap alatt az egész házban különös neszeket hallottak - a macska dorombol úgy, ha simogatják a szőrét és jól érzi magát. De hiába keresték a macskát, sehol se találták - sok vendégnek elment a kedve, hiába volt a nagy cécó, otthagyták a mulatságot. Csak a két asszony nem hallotta, vagy tán nem is bánta, azt hitték: az új házzal mindent elértek.
De aki egyszer vak, a napot se látja, a siket pedig az égdörgést se hallja: az asszonyok örvendeztek az új háznak, és napról napra fennhéjázóbbak lettek, bánták is a pókot, s az új házban dologtalan életet éltek: ettek-ittak, cifrálkodtak; senki se volt nekik elég jó, s az Istenről megfeledkeztek.
Az öreg házban csak a cselédség maradt, s élt a maga kényére-kedvére. És ha Christen néha utánuk nézett, megszidták érte és megtiltották neki... Az anyja főképpen hiúságból, a felesége meg féltékenységből. Emiatt azután fejetlenség és istentelenség lett úrrá a lenti házban, s ahol nincs gazda, aki parancsoljon, ott mindennek vége. Ha az asztalfőről hiányzik a gazda, s nincs aki a házban és házon kívül a gyeplőt kézben tartsa, ott hamarosan a legféktelenebb lesz a hangadó, s a legmocskosabb szájú a "legjobb".
Így ment ez a lenti házban is, a szolganép nemsokára olyan lett, mint valami megveszekedett macskafalka. Az imádságról tudni se akartak, így Isten akaratáról sem, adományait nem becsülték, s amiképpen a két asszonykáplár fennhéjázása nem ismert határt, olyanképpen döntött le minden korlátot a szolgák féktelensége. Orcátlanul meggyalázták a kenyeret, a zabkását elöntözték az asztalon, a kanalakat egymás fejéhez csapdosták, sőt oktalan barom módján belerondítottak az ételbe, hogy a többieknek elmenjen az étvágya. Ingerelték szomszédaikat, gyötörték a jószágot, Isten szolgálatát kigúnyolták, tagadtak minden felsőbb hatalmat, s ha csak tehették bosszantották a papot, ha az korholta őket. Egyszóval nem ismertek sem Istent, sem embert, mindjobban elvadultak. A legnagyobb féktelenség a lányok és legények közt folyt: nyúzták-gyötörték egymást, ahogy csak bírták, és amikor a legények már végleg nem tudtak mit kitalálni a lányok nyaggatására, egyikük a lyukba zárt pókkal kezdte riogatni őket, hogy megpuhuljanak. Kanalával zabkását és tejet öntött a dugóra és közben így hangoskodott: "Ez odabenn már nagyon éhes lehet, hiszen nem ehetett már több száz éve."
Volt erre nagy sikongatás, a lányok mindent megígértek néki, még a legények is beleborzongtak. Ez többször is lejátszódott - büntetlenül - így végül is elvesztette hatását. A lányok már nem sikongattak, nem ígértek semmit, s a többi legény is vérszemet kapott. Ekkor az a bizonyos legény a bicskájával ment neki a lyuknak, s ocsmány káromkodások közt istenkedett, hogy kiveri a dugót, megnézi, mi van a lyukban, legalább valami újdonságot látnak. Szavaira újabb rémület támadt, a legény pedig ettől kezdve mindenki felett basáskodhatott, mindenkivel azt tehetett, amit akart, különösen a lányokkal...
Furcsa fickó volt ez a legény, senki se tudta, hova való. Néha olyan szelíd tudott lenni, mint a kezes bárány, máskor meg vad, mint a ragadozó farkas. Kettesben egy-egy nőszeméllyel, szelíd bárány volt, a közösségben: ragadozó farkas - úgy viselkedett, mintha mindenkit gyűlölt volna, mintha mindenkin túl akarna tenni gonosz szavakban, cselekedetekben - de, úgy látszik, épp az ilyenek tetszenek a nőknek. A többiek előtt úgy tettek a lányok, mintha irtóznának tőle, de ha kettesben voltak vele, imádták jobban mindenkinél... Seszínű szemei voltak, s mintha gyűlölnék egymást, mindegyik szeme más volt, másfele kancsított, de ha alázatosan lesunyta a fejét, hosszú szempillája eltakarta. Szép göndör haja hol vörös, hol fakó színben játszott. Az árnyékban szép lenszínű volt, de ha rásütött a nap: vörösebben égett a legvörösebb mókus bundájánál. Senki se gyötörte úgy az állatokat, mint ő, azok gyűlölték is érte. Mindegyik legény azt hitte: csak vele barátkozik, s közben a hátuk mögött egymásra uszította őket. A két asszonykáplárnak is csak ő volt elég jó; feljárt hozzájuk a felső házba... Olyankor az alsó-házban nem lehetett a lányokkal bírni... Hogy ezt megtudta: bicskáját nekifeszítette a dugónak s kezdett fenyegetőzni, mire a lányok rémülten csúsztak-másztak a kereszthez.
Csakhogy ez a játék is hamarosan elvesztette hatását. A lányok megszokták, visszafeleseltek, hogy próbálja meg, ha meg meri tenni... De úgyse meri.
Közeledett a karácsony, a szenteste, de ők nem gondoltak arra, miért oly szent ez a nap, elhatározták, hogy ez este kirúgnak a hámból. Odalenn a várban már csak egy öreg lovag lakott, az már nem igen törődött a mulandó földi dolgokkal, egy csirkefogó helytartó országolt helyette a maga zsebére. A szolgák valami huncutsággal nemes magyar bort szereztek tőle - ugyanis a lovagok ez ország szomszédságában harcoltak - a nemes bor tüzét azonban nem ismerték. Szörnyű ítéletidő kerekedett, tombolt a szél, villámlott - ami ritkaság karácsonytájban; még a kutyáját sem űzné ki az ember a kályha mellől ilyen időben. Eszük ágában sem volt templomba menni - nem az ítéletidő miatt: jó időben sem mentek volna - menjen a gazda egyedül! De mások sem tudtak elmenni a rossz idő miatt... Szóval a cselédek maguk maradtak a régi házban nemes bor mellett.
Káromkodással, tánccal és még elvetemültebb dolgokkal kezdték a szent estét, majd asztalhoz ültek. A szolgálók húst, fehér szószt főztek vacsorára és mindenféle jót, amit össze tudtak lopni. Mind jobban nekivadultak, sorra meggyalázták az ételeket, káromoltak mindent, ami szent; az a fickó a papot figurázta ki, kenyeret osztott és bort ivott, mintha szent misét celebrálna, a kályha alatt megkeresztelte a kutyát, s odáig ment, hogy - bármily elvetemültek is voltak a többiek - félni, rettegni kezdtek. Belevágta a bicskáját a dugóba: majd mutat ő mindjárt ennél különbet is!
Látván, hogy társai nem ijednek meg, mert tőle sokszor láttak ilyesmit, és mert bicskával úgyse sokat árthatott a dugónak, félig őrjöngve felkapott egy fúrót s a legszörnyűségesebb gaztettre vetemedett: megkeserülik, hogy kinevették, majd megtudják, mire képes, hogy a hajuk is égnek áll tőle! - És vad lendülettel betekerte a fúrót a dugóba. A többiek sikoltozva vetették rá magukat. De még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, nagyot kacagott, mintha maga lenne az ördög, s hórukk! Egyet tekert a fúrón.
Szörnyű mennydörgés reszkettette meg a házat, a bűnös legény hanyatt vágódott: a lyukból vörösen izzó tűzfolyam ömlött ki, s középen ott ült az évszázadok alatt felgyűlt méregtől felpuffadtan a pók, s gyilkos kárörömmel bámult a gonosztevőkre. Azok halálos félelemtől kövülten meg se tudtak moccanni, hogy a szörnyeteg elől elmeneküljenek, s az lassan, kárörömmel mászott végig az arcukon, s beléjük oltotta a tüzes halált. Iszonyú, panaszon vonítás reszkettette meg a házat, száz éhségtől kínzott farkas se vonít különbül.
Christen éppen a szent miséről ballagott fel a hegyre, amikor az új házból is hasonló jajgatás hangzott fel - azt hitte, rablók támadtak a házra - erős karjában bízva berohant, hogy segítsen övéin. Rablók helyett a halált látta odabenn: azzal viaskodott felesége, anyja, megfeketült arcuk úgy bedagadt, hogy már hangjuk se volt. Gyermekei nyugodtan, pirospozsgásan, egészségesen aludtak. Christen kezdte sejteni, micsoda szörnyűség történt; rohant az alsó házba, hát látta: ott feküdtek holtan a szolgák, szolgálók, halottas kamrává változott a szoba, a gerendában nyitva a lyuk, s a borzalmasan megcsonkított szolga kezében a fúró végén a szörnyű dugó. Most már értette, mi történt, kezét összetette a feje fölött, szerette volna, ha menten elnyeli a föld. Ekkor valami kimászott a kályha mögül és hozzásimult. Borzadva rezzent össze... De nem a pók volt, hanem egy szegény kis fiú, akit Christen örökbe fogadott, s az elvetemült szolganépére bízott - mostanában is gyakran megesik, hogy gyerekeket fogadnak örökbe, aztán az ördög kezére adják őket. A gyerek nem vett részt a gyalázatban, ijedtében a kályha mögé bújt - csak ő menekült meg a póktól, s most mindent elmesélt Christennek. Míg a gyerek beszélt, a környező házakból is rémült sikoltozás hangzott fel, túlharsogva a vihart. Évszázados felgyülemlett kéjjel repült végig a pók a völgyön, először a legmódosabb házakat szemelte ki, amelyekben legkevésbé gondoltak Istennel, annál többet a Mammonnal, s a halálról pedig tudni sem akartak.
Még meg se virradt, már is minden házba eljutott a híre, hogy a régi pók kiszabadult s halált zúdít a községre, hogy sokan már holtan feküsznek, s hátul a völgyben jajszó jajszó után sikolt az égre a halni bélyegezettek ajkairól. Elképzelhető, micsoda siralom támadt az egész vidéken, micsoda szorongás a szívekben, micsoda karácsonyéjük volt a sumiswaldiaknak. Ki gondolt volna most a szokásos karácsonyi örömre? Emberi gonoszság támasztotta fel mindezt a nyomorúságot. A baj napról napra nőtt, mert a pók most gyorsabb, mérgesebb volt, mint valaha. Majd a fölvégen, majd az alvégen jelent meg, hegyeken, völgyekben, ugyanabban az időben. Régen csak elvétve szedte áldozatait, most nemigen hagyott el egy-egy házat, míg mindenkit meg nem mart benne; mikor már mindenki halálos görcsökben fetrengett, letelepedett a küszöbre, és onnan bámulta kárörvendően a mérgezettek kínját, mintha csak akarta volna mondani: "Nézzetek rám, mégis itt vagyok újra, hiába tartottatok ennyi ideig bezárva."
Vagy ezért, mert tudta, hogy kevés ideje van hátra, vagy mert kevesebbet akarta magát fárasztani: ahol csak tehette, egyszerre sokakat gyilkolt. Legszívesebben a temetési menetekre leskelődött - mikor a nép a templomhoz kísérte halottait. Majd itt, majd ott, de legszívesebben a Kilchstaldennél bukkant fel a tömeg soraiban, vagy egyszerre csak a koporsóról bámult le a halottkísérőkre. Azok soraiból iszonyú jajsikoltás hasított az égbe, ember ember után hullt el, mígnem az egész halottas menet a földön fetrengett a halállal tusakodva, megszűnt minden élet, s ott feküdtek a koporsó körül egy halomban, mint bátor harcosok a zászlajuk körül, a túlerőtől letarolva. Végül már nem merték a halottaikat elkísérni a templomhoz, már nem vitték el, ahol épp meghaltak, ott hagyták őket. Az egész völgyet elfogta a kétségbeesés. A szívekben forrt a harag, és szörnyű átkokat szórtak szegény Christen fejére, hogy mindennek ő az oka.
Most egyszerre mindenki tudta, hogy Christennek nem lett volna szabad elhagyni a régi házat, s magára hagyni a szolganépet. Egyszerre mindenki tudta, hogy a gazda többé-kevésbé felelős szolgáiért, hogy őrködnie kell asztaluk, imádságuk felett, küzdenie kell az istentelen élet, az istentelen beszéd, az Isten adományainak istentelen megszeplősítése ellen. Bezzeg most mindnyájuknak elment a kedve a pompától, a fennhéjázástól, ezeket a bűnösöket a pokol fenekére kívánták, s aligha hitték volna el Istennek, hogy néhány nappal ezelőtt még milyen gyalázatosan jártak e bűnök útján. Egyszeriben mind istenfélők lettek, legrosszabb ruháikat öltötték magukra, a régi, lenézett rózsafüzérekkel imádkoztak, s lassan meggyőzték önmagukat, hogy mindig ilyen jámborak voltak, s mindent elkövettek, hogy erről Istent is meggyőzzék. Szerintük egyedül Christen volt istentelen, záporként hullott rá az átok. Pedig talán ő volt a legjobb mindannyiuk között, de akaratát megkötözte az asszonyok akarata, és ez súlyos büntetés minden férfi számára, és nem bújhat ki a felelősség alól: mért nem lett azzá, akinek Isten akarta. Ezt Christen is belátta, nem lázadozott, nem zsörtölődött, bűnösebbnek hirdette magát, mint amilyen volt, de ezzel nem engesztelte ki embertársait, azok csak most kezdtek rá a nagy óbégatásra, hogy milyen bűnös lehet valójában Christen, ha ennyi vétket vállal magára, ha ennyire megalázza magát és maga is beismeri semmirekellőségét.
Christen éjjel-nappal imádkozott, hogy a bajt elfordítsa, de az nőttön-nőtt. Rájött, hogy jóváteheti vétkeit, ha feláldozza magát, s most őreá vár az a feladat, amire egykor ősanyja vállalkozott. Addig könyörgött Istenhez, míg szíve forró elhatározásra buzdult: megmenti a völgy lakóit, kiengeszteli a bajt, s elhatározása végül is megingathatatlan tettre kész állhatatossággal párosult.
Gyermekeivel átköltözött a régi házba, új dugót faragott a lyukba, megszenteltette szentelt vízzel és szent Igével, s odakészítette a dugóhoz a kalapácsot, leült a gyerekek ágya mellé és várta a pókot. Imádkozott és virrasztott, erős akarattal küzdött az álom ellen, nem ingott meg; de a pók csak nem jött, pedig már mindenütt volt; egyre többen haltak, egyre bőszültebbek lettek az élők. S hozzá még e rémségek közepette az egyik nekivadult asszonynak közeledett a lebetegedése. Az embereket megszállta a régi félelem, hogy a kereszteletlen újszülöttet, régi szerződésük zálogát, elragadja a pók. Az asszonyka mintha eszelős lenne, úgy viselkedett: nem volt szívében semmi istenfélelem, annál több gyűlölet és bosszúvágy.
Még emlékeztek rá, hogy védekeztek a régiek a zöldruhással szemben, ha egy-egy asszony gyermeket várt: köztük és örök ellenségük között ott állt védőpajzsként a papé. Most is küldenének a papért, de ki menjen érte? A temetői menetből elragadottak holttestei mindenütt elzárták az utakat, ugyan ki tudna eljutni a paphoz, a vad hegycsúcsokon át, úgy, hogy a póktól megmenekülne? Hisz a pók mindent tud, mindent lát. Senkinek se volt erre bátorsága. Végre az asszony férje így okoskodott: ha a pók végezni akar vele, otthon épp úgy elérheti, mint az úton, ha egyszer halál van rá kimondva, se itt, se ott nem menekülhet.
Elindult tehát. Telt múlt az idő, nem jött vissza. Az asszony dühe és kínja egyre féktelenebb lett, közeledett a szülés órája. Elkeseredett dühében kiugrott az ágyból és az ezerszer átkozott Christen háza felé rohant. Christen ott ült gyermekei ágya mellett: imádkozott, felkészülve a pókkal való tusakodásra. Már messziről hallatszott a nő sikoltozása, átkai Christen ajtaján mennydörögtek, mielőtt felszakíthatta volna az ajtót, hogy odabenn mennydörögjön A rémületes arcú némber berohant a szobába; Christen felugrott, azt hitte Christine jelent meg eredeti alakjában. De a nő a küszöbön megtorpant: rájött a fájás, az ajtófélfának dőlt, átkai zuhatagát szegény Christen fejére záporozta: menjen ő a papért, ha nem akarja, hogy őt, gyermekeit, unokáit örökre megátkozza. A nő átokszavát elnémította a fájdalom: fiúgyermeket szült Christen háza küszöbén. Azok, akik az asszony után szaladtak, el voltak készülve a legrosszabbra: ki merre látott, ész nélkül menekült. Christen karjára vette az ártatlan gyermeket. Az asszony elkínzott arcából vadszúrósan, méreggel teli villogott a szeme - Christen már-már úgy érezte: a szemből maga a pók lép feléje. Isten ereje szállott belé, emberfeletti akaraterő nyűgözte le, szerető pillantást vetett gyermekeire, meleg ruhába bugyolálta az újszülöttet, s átugorva a rábámuló asszonyt, rohant le hegyen-völgyön át Sumiswald felé. Maga vitte a kisdedet a keresztelőre, engesztelésül bűnéért, ami őt, mint családfőt terhelte. A többit az Istenre bízta. Halottak zárták el az útját, vigyázva kellett lépkednie. Egyszer csak halk lépteket hallott a háta mögött: a szegény örökbefogadott fiúcska volt - félt az őrjöngő asszonytól, gyermeki ösztöne súgta, hogy fusson a gazdája után. Mint tövisszúrás nyilallt Christen szívébe: gyermekei ottmaradtak a dühöngő asszonnyal egyedül... De lába csak vitte tovább szent célja felé...
Már lenn járt a Kilchstalden alatt, a kápolna felé igyekezett, mikor előtte, az út közepén, hirtelen fény villant fel, s valami megmozdult a bokorban... A pók ült ott előtte az út közepén, s a bokorban vörös tollbokréta imbolygott. A pók magasra emelkedett, mintegy ugrásra készen. Christen hangosat kiáltott: a Szentháromságot hívta, mire vad kiáltás hangzott a bokor felől, s a vörös toll eltűnt. Christen a kisfiú karjába tette a kicsit, s az Úrnak ajánlva lelkét, hirtelen megragadta a pókot, amely a szent Igéktől megbabonázottan, moccanatlan ült ott. Tűz csapott Christen csontjaiba, de nem tágított. Szabaddá lett az út, s az okos fiúcska szaladt a paphoz az újszülöttel. Christen pedig tűzlánggal markában röpült egyenest haza. Iszonyúan égett a keze, a pók mérge átjárta tagjait. Végre izzó parázzsá vált, ereje már-már elhagyta, lélegzete elakadt, de szüntelenül csak az Istent látta: kiállotta a pokol tüzét. Már látta a házat, fájdalmával együtt nőtt a reménysége is... Az ajtóban várt rá az asszony. Látván, hogy Christen gyerek nélkül jön, mint a kicsinyétől megrabolt tigrisanya, rávetette magát - az hitte Christen galádul összejátszott az ördöggel. Nem látta, hogy a férfi integet neki, nem hallotta hörgő melléből kitörő szavait, megragadta Christen előrenyújtott két kezét, rácsimpaszkodott. Halálos szorongások közepette cipelte magával az őrjöngő nőt a házba, szabadította ki karjait, csak aztán sikerült neki a pókot benyomni a lyukba, s már haldokolva ráverni a dugót. Isten segítsége tette képessé erre. Haldokló tekintete még gyermekeit keresi: azok boldogan mosolyognak álmukban. Christen megkönnyebbül, mintha égi kéz oltaná ki benne a pokoli lángot, fennszóval imádkozik s örökre lehunyja szemét. Akik óvakodva és félénken lopakodtak oda, hogy megnézzék, hol maradt az asszony, látták: békesség és öröm ragyogott Christen arcán. Csodálkozva vették észre, hogy a lyuk ismét zárva van. Ott feküdt holtan az asszony elüszkösödött, eltorzult testtel: Christen kezéből érte utol az izzó halál. Ott ácsorgott a nép tanácstalanul, nem tudva, mi történt: hát jön vissza a kisfiú, karján a kicsivel, a pap kíséretében. Az újszülöttet az akkori szokás szerint azonnal megkeresztelte, s fegyvereit felövezve indult, hogy megharcolja ugyanazt a harcot, amelyben elődje győztesként veszítette életét. De az Isten nem kívánta tőle ez áldozatot, már megharcolta más ezt a harcot helyette. Sokáig nem is sejtették az emberek, milyen nagy áldozatot vitt véghez Christen. Csak amikor végre visszanyerték elveszett hitüket és ítélőképességüket, akkor imádkoztak boldogan a pappal, s köszönték Istennek, hogy visszaadta nékik az életet, s Christenbe erőt adott. Christent pedig megkövették, amiért igazságtalanok voltak hozzá, s elhatározták, hogy nagy tisztességgel temetik el. Emléke, mint egy szenté, oly dicsőségben élt a lelkekben tovább.
Olyan furcsán érezték magukat: egyszeriben eltűnt a rémület, amelytől szüntelen reszkettek a tagjaik, újra örvendezve nézhettek a kék égre, már nem kellett félni a póktól, hogy a lábukra kúszik. Sok misét ajánlottak föl, szorgalmas templomlátogatást fogadtak. Első dolguk volt: eltemetni Christent és támadóját, aztán majd a többiek is, ahogy lehet, sorra kerülnek.
Ünnepi nap volt. A völgy valamennyi lakója megindult a templom felé. Ünnep volt az emberek szívében is, sokan megvallották bűneiket, sok fogadalmat tetek. Ettől a naptól fogva arcokról és ruhákról eltűnt a fennhéjázás.
A templomban és a temetőben nagy könnyhullatások közt buzgón imádkoztak, aztán: aki csak kezét-lábát bírta, a völgy valamennyi lakója eljött, összegyűlt a kocsmába halotti torra. Az asszonyok, gyerekek szokás szerint külön asztalhoz telepedtek. Aki felnőtt férfi megmaradt, az elfért a híres tükörasztalnál, ami még most is látható Sumiswaldban a "Medvé"-ben. Megőrizték annak az emlékére, hogy ott, ahol ma már majd kétezer férfi él, akkor csak két tucat maradt életben, s hogy a kétezer élete is Annak kezében van, aki megmentette a két tucatot. A halotti tor nem tartott sokáig, nem volt nagy eszem-iszom, ahhoz még túlságosan tele voltak a szívek. Mikor elhagyták a falut és a szabad dombra értek, egyszerre piros fényt láttak az égen, s mire hazaértek, az új ház már porig égett - sohasem tudták meg, mint történt a dolog.
Nem felejtették el, mit tett Christen értük, gyermekeikben hálálták meg neki. Jámbor házakban nevelték őket, jámbor, derék emberekké is lettek. Senki sem vetett kezet a vagyonukra, pedig nem volt, aki számon tartsa. Sőt gondozták, gyarapították: mire a gyerekek felnőttek, nemcsak a vagyonukban nem vallottak kárt, de lelkükben sem. Igaz, istenfélő népekké lettek, akik irgalomra találtak Istennél, és jótetszésre az embereknél. Áldottak voltak a földön, és még áldottabbak a mennyben. S a család ezt a lelkületet megőrizte, már nem féltek a póktól, mert félték az Istent. Így volt ez, adja Isten, hogy mindig is így legyen. Amíg áll itt ez a ház, míg a gyermekek szüleik útján járnak, azok lelkületét követik.
Nagyapó elhallgatott, és mindnyájan sokáig csak hallgattak. Egyesek a hallottakon tűnődtek, mások meg azt hitték, hogy nagyapó csak lélegzetet vesz és folytatja a mesét. Végre megszólalt az idősebb koma:
- A tükörasztalnál már sokszor ültem, sokszor hallottam a nagy, fekete halálról, s hogy aki férfi megmaradt, mind elfért körülötte. De azt senki se tudta, hogy történt pontosan. Egyik ezt mondta, a másik azt. De áruld el, mindezt honnan hallottad? - Honnan? Családunkban apáról fiúra szállt, a völgyben lassan feledésbe merült, a család erősen titkolta, röstellt róla beszélni. Csak magunk közt esett szó róla, hogy egyikünk se feledkezzék meg róla: mi építi a házat, és mi ronthatja le, mi hoz áldást rá, és mi űzi el az áldást. Hallhattad, az anyjukomnak mennyire nem tetszett, hogy nyilvánosság előtt beszélek róla. Pedig, azt hiszem, nem ártana minél többet beszélni róla: hova juttatja az embert a pompa, s a fennhéjázás. Ezért nem tartom titokban; nem az első eset, hogy jó barátoknak elmesélem. Mindig arra gondolok, hogy ami családunkat megtartotta boldogságban annyi éven keresztül, az másnak sem árthat, és nem helyes olyasmit titkolgatni, ami csak boldogságot és áldást hoz.
- Igazad van, bátyám! - felelt a koma. - De hadd kérdezzek még valamit. Az volt-e az ősi ház, amit hét évvel ezelőtt lebontottál? Aligha hinném.
- Nem az volt - mondta a nagyapa. - Az ősi ház már háromszáz esztendővel ezelőtt düledezett - különben sem fért már el benne az Isten áldása, amit a mezőről betakarítottak. A család ennek ellenére sem akart kiköltözni belőle, nem mertek újat építeni, mert még nem felejtették el, mi történt azokkal, akik így cselekedtek. Zavarukban a haslebachi bölcs emberhez fordultak tanácsért. Az így felelt nékik: építsenek új házat, de nem máshova, csak a régi helyébe. Két dologra vigyázzanak: tartsák meg a régi félfát, ahol a pók van, és őrizzék tovább azt a lelkületet, amely a pókot az avitt fába bezárta. Akkor az új házra is átszáll a régi áldás.
Felépítették az új házat, imádkozva, és nagy óvatossággal helyezték el benne a régi fát. A pók nem mozdult. A családi szellem és áldás maradt ugyanaz.
Idővel azonban ez az új ház is kiöregedett, kicsinek bizonyult, fája megszuvasodott és megkorhadt, csak az a gerenda maradt meg épnek, acélkeménynek. Már apám át akarta építeni a házat, le is győzte félelmét, de aztán mégis rám maradt az építkezés. Hosszú vonakodás után rászántam magamat. Úgy tettem, ahogy elődeim: a régi fát beépítettem az új házba. A pók nem moccant. De meg kell vallanom, soha életemben nem imádkoztam olyan buzgón, mint akkor, amikor a végzetes fát a kezembe vettem. Égett a kezem, az egész testem, önkéntelenül lestem, nem támadnak-e rajtam fekete foltok. Kőszikla esett le a lelkemről, hogy végre minden a helyére került. És akkor mindjobban megerősödött abbeli hitem, hogy sem nekem, se gyerekeimnek, sem unokáimnak nem árt többé a pók, ha az Istent féljük.
Nagyapó elhallgatott. A többieknek még mindig borzongott a hátuk annak hallatára, hogy nagyapa puszta kézzel fogta meg azt a fát, s arra gondoltak: mi lenne, ha nekik is meg kéne tenniük.
Végre a bácsi megszólalt:
- Kár, hogy az ember nem tudja mennyi az igazság az efféle mesékben. Mindent nem tudok elhinni benne, pedig kell legyen valami igazság a dologban, különben nem volna itt az a régi fadarab.
- Igazság vagy nem igazság, sokat lehet belőle tanulni - szólt közbe a fiatalabb koma. S hozzá még jól is szórakoztak. Úgy érzi magát, mintha a templomból jönne ki.
- No, csak vigyázzatok, ne sokat beszéljetek, mert mindjárt újabb históriába kezd az öregem - mondta a nagyanyó. Inkább az evéssel-ivással törődjenek, hisz szégyen és gyalázat, milyen keveset fogyasztottak. Csak nem ehetetlen az étel? Ők minden tőlük telhetőt megtettek...
Ezután bőségesen ettek-ittak, közben sok bölcs dologról folyt a szó. Az égen megjelent a telihold hatalmas aranykorongja, a csillagok előbújtak rejtekhelyeikről, figyelmeztetve az embereket, hogy itt az alvás ideje, térjenek nyugovóra.
Az emberek jól látták a titokzatos intő jeleket, de olyan otthonosan ültek itt, s ha eszükbe jutott, hogy haza kell menniük, borzongva kalapált a szívük a sálkendő alatt, noha nem beszéltek róla: egyik sem akart elsőnek felkerekedni.
Végre a komaasszony állt fel az asztaltól elsőnek, reszkető szívvel cihelődött haza, mindjárt akadt néhány bátor kísérője. Hiába unszolták a háziak a vendégeket egyenként és együttvéve: maradjanak, hisz holdvilágos éjszaka van - az egész társaság felkerekedett, s hangos hálálkodás és jókívánatok közt elhagyta a házat.
Csend lett a ház körül s a házban. Az békésen ragyogott a völgyben a holdvilág tiszta fényében, gondos-barátságosan őrizte a derék emberek édes álmát. Csak azoknak van ilyen édes álmuk, kiknek keblében istenfélelem és jó lelkiismeret lakozik, akiket nem a fekete pók, de a mosolygó napfény kelt fel álmukból. Mert akikben ilyen lélek van azoknál se éjjel se nappal meg nem moccan a pók. De hogy mekkora hatalma lehet, ha megváltozik ez a lélek - csak Az tudja, aki mindent tud, s aki erőt ád póknak, embernek egyaránt.
[ Előző rész ]