Elhatározták, hogy megpróbálják a dolgot. A legrosszabb esetben se lehet belőle nagy baj. Hányszor megtörtént már, hogy az emberek a legveszedelmesebb szellemeket is becsapták, s ha nem boldogulnak vele maguk, még mindig ott a pap, az majd eligazítja a dolgot. Egyesek már azt forgatták sötét lelkükben - mint ezt később beismerték - hogy egy kereszteletlen újszülött dehogy ér annyi pénzt, fáradalmat...
Alig fejezték be a tanácskozást, melyen Christine elgondolása győzött, odakint megerősödött a vihar. Mintha a világ összes forgószele tombolna fejük felett, megbolydult vadászok seregei csapnának össze odakinn: a házat tartó cölöpök meginogtak, a gerendák meghajoltak, fák csapódtak a házhoz, s úgy pattantak le róla, mint lándzsák a lovag páncéljáról. Az emberek elsápadtak, megborzongtak, de a határozatot nem másították meg: szürkületkor nekiláttak a munkának.
Reggelre gyönyörű, ragyogó idő lett: nyoma se volt viharnak, ítéletidőnek. A fejszék élesebben vágtak, mint máskor, a talaj egyszerre fellazult, s a bükkfák szinte parancsszóra dőltek, a szekerek nem törtek össze, az igavonó barom egyszerre kezessé vált, és mintha titkos kéz óvta volna az embereket a szerencsétlenségtől. Csak egyvalami volt különös. Sumiswald alatt akkor még nem vitt út a hátsó völgybe, ott akkor még mocsár volt, melyet a zabolátlan Grüne-patak táplált, s a Staldenre csak a falut érintve, a templom mellett vitt az út.
Mint az előző napokon, most is három-három fogat indult egyszerre, hogy egymást segítsék tanáccsal, erővel, igával, de most csak Sumiswaldon hajtottak át, s a falu mellett le a Kilchstaldenig. Ott egy kis kápolna állt, az alatt kellett a lapályon lerakodniuk. Ahogy a Staldenről leereszkedtek a völgybe, s a síkságon a templom felé közeledtek, szekereik nemhogy könnyebben gurultak volna: egyszerre mind nehezebbé és nehezebbé váltak. Barmokat kellett még eléjük fogni, pogányul ütötték-verték a jószágot, maguk is nekirugaszkodtak a küllőknek... Hozzá a legszelídebb lovak is megbokrosodtak, mintha a temető felől valami láthatatlan veszedelem állná el útjukat... A templomból tompa harangkongás hallatszott, mint a lélekharang messziről szálló elhaló éneke, melynek hallatára a legerősebb ember is megborzongott. Valahányszor a templom közelébe értek, ember és állat egyaránt reszketett. A templomon túl ismét nyugodtan haladhattak, rakodhattak le, fordulhattak vissza újabb rakományért.
Még aznap hat bükkfát raktak le a megbeszélt helyen, s másnap reggelre mind a hat el volt ültetve odafenn a Bärhegeni várban. Az egész völgyben senki se hallott szekérnyikorgást, amit a tengely forog az agyban, senki sem hallotta a szállítók szokásos lármáját, a lovak nyerítését, az ökrök egyhangú bőgését. És a hat bükkfa mégis állt, bárki megnézhette, s ugyanaz a hat bükkfa volt, amit a Stalden lábához hordtak.
Az egész völgyben híre ment ennek, s nagy volt a csodálkozás, az emberek kíváncsisága nőttön-nőtt. Legjobban a lovagok ámuldoztak, s találgatták, miféle szerződést köthettek a parasztok, s mi módon szállítják fel a fákat a várba. Szerették volna pogány módon kicsikarni belőlük a titkot, de hamarosan belátták, hogy a parasztok se tudnak többet, s maguk is meg vannak neszűdve. Különben is védte őket von Stoffeln lovag. Neki édesmindegy volt, hogyan kerülnek a fák fel a várba, s ha egyszer fönn voltak, csak örült, hogy a parasztok nem gyötrik halálra magukat. Közben belátta, hogy a lovagok csúfolódására meggondolatlanságot követett el, mert ha a parasztok tönkremennek, s a földek parlagon maradnak, abból elsősorban az uraságnak lesz kára. Viszont ha egyszer kimondott valamit, attól nem tágított. Most örült, hogy a parasztok könnyítettek helyzetükön, mit bánta ő, hogy eladták a lelküket. Mi köze neki a pórok lelkéhez, ha egyszer a halál elragadja a testüket! Csak nevetett a lovagokon és megvédte a jobbágyokat túlkapásaiktól. De a lovagok mégis szerették volna megtudni a dolog nyitját, és apródokat küldtek, hogy lessék meg. Reggelre azonban félholtan találták az apródokat az árokban, ahova éjszaka egy láthatatlan kéz bedobta őket.
Következő alkalommal két lovag vonult ki a Bärhegenre, merész harcosok voltak, a pogányok közt a legvakmerőbb kalandban is megállták a helyüket. Reggel dermedten feküdtek a földön, s mikor végre ismét szólni tudtak, elmondták, hogy egy vörös lovag tüzes lándzsával teperte le őket. Egy-egy kíváncsi asszonyi állat nem tudta magát megtartóztatni, hogy éjfélkor ne kukucskáljon ki valahol egy résen a völgyben vezető útra. Nyomban mérges fuvallat csapott rájuk, s úgy megdagadt az arcuk, hogy hetekig nem látszott szemük, orruk, és csak nagy üggyel-bajjal találták meg a szájukat. Egyszeribe elment az emberek kedve a kíváncsiságtól, s ezentúl, ha eljött az éjfél, egyetlen szem se kémlelt le a sötét völgybe.
Egyszer egy embernek elközelgett a halála, fel akarta venni az utolsó kenetet, de senki sem mert a papért menni, mert éjfél volt, és a Kilchstalden mellett kellett elhaladni. Ekkor a haldokló ártatlan kisfia, aki kedves volt Isten és emberek előtt, apjáért való félelmében, küldetlen is elindult Sumiswald felé. Mikor a Kilchstalden közelébe ért, hát látta, hogy a bükkfák felemelkednek a földről, mindegyiket egy-egy tüzes gyík húzza, mellettük fekete bakkecskén egy zöldruhás ember lovagol, tüzes ostor a kezében, arcán tüzes szakáll, s a kalapján izzó tűzpiros toll lobog. Így vonult a menet fönn az égen, magasan a hegycsúcsok felett, gondolatnál is sebesebben. Ezt látta a fiú, s nem bántotta senki.
Még három hét sem telt el, már kilencven bükkfa állt a Bärhegenen, gyönyörű, árnyas út volt alattuk, mindegyik dús lombot hajtott, egy se száradt el. De a lovagok és maga von Stoffeln is ritkán sétáltak alattuk, mert valami titkos borzongás fogta el ott őket. Legszívesebben tudni se szerettek volna róla, egyik sem akart a végére járni, mindegyik azzal vigasztalta magát: ha baj lesz, a másik bűnhődjék érte.
A parasztok minden egyes fának örvendeztek, mert minden bükkfával nőtt bennük a reménység, hogy eleget tesznek uruknak, és rászedik a zöldruhást, hisz még zálogot se kért tőlük, s ha egyszer már fönn lesz mind a száz fa, mi dolguk a vadásszal. De azért még gyanakodtak, hátha tréfát űz velük a zöldruhás, s egy szép napon cserben hagyja őket. Urbán-napkor szállították le a Kilchstaldenhez az utolsó bükkfákat, öregje, fiatalja alig aludt azon az éjszakán, nem tudták elhinni, hogy a vadász ilyen egyszerűen: zálog nélkül, anélkül, hogy a gyereket megkapta volna, befejezi a munkát.
Másnap már jóval napfelkelte előtt talpon volt öregje, fiatalja; ugyanaz a kíváncsi szorongás gyötörte őket, de nem mertek kimenni arra a helyre, ahol a bükkfák feküdtek, hátha tőrbe esnek, amiért a zöldruhást be akarták csapni.
Egy tehenesfiú sajtot hozott nekik a havasból, az vállalkozott rá, hogy megnézi... de már nem talált ott egy bükkfát sem, nyomát se tapasztalta semmi alattomosságnak. De a parasztok még most se hittek, elküldték a fiút a Bärhegenre. Ott is rendben volt minden, ott állt a száz bükkfa szép sorban, egy se száradt ki közüle. Egyik parasztnak se dagadt meg a képe, nem marjult ki s keze, se lába. Csak most tört ki szívükből az ujjongás, jókedvükben gúnyolták a zöldruhást meg a lovagokat. Harmadszor is elküldték a tehenesfiút, s megüzenték von Stoffelnnek, hogy a Bärhegenen minden rendben van, jöhet megszámolni a fákat. De a lovagnak inába szállt a bátorsága, visszaüzent, hogy takarodjanak haza azonnal. Legszívesebben azt parancsolta volna nekik, hogy tüntessék el a fákat, de mégse... Nem akarta, hogy a lovagok gyávának higgyék. Különben sem tudta: kivel szövetkeztek a parasztok, kivel gyűlnék meg a baja.
Mikor a tehenesfiú meghozta az úr válaszát, szívük még dacosabb lett: ott táncolt a szilaj fiatalság az árnyas fák alatt, vad jódlizásukat többszörösen verték vissza a szakadékok, a hegyek, a sumiswaldi vár falai. Hiába intették őket, könyörögtek nekik a megfontolt öregek, dacos szívük nem hajtott a megfontolt aggok szavára; s ha aztán baj lesz, azt is persze az öregek hozták rájuk örökös csüggedésükkel, intelmeikkel. Még nem jött el az ideje annak, hogy belássák: a szerencsétlenséget a dac toporzékolja ki a földből. Nagy volt a vigalom minden házban: hegyen-völgyön lakodalom. Ha csak egy ujjnyi hús lógott a kéményben, azt megfőzték, ha csak öklömnyi vaj volt a háznál, abból fánkot sütöttek.
A húst megették, a fánk eltűnt, a nap leáldozott, s új nap jött fel az égre. Közeledett az idő, amikor az egyik asszonynak szülnie kell. Minél jobban közeledett az a nap, annál jobban elfogta őket a félelem, hogy a zöldruhás újra jelentkezik és követeli járandóságát.
Ki tudná leírni az ifjú nő fájdalmát, aki gyermeket várt? Sírása felverte az egész házat, s lassan az egész családra rátelepedett a bánat; senki se tudott segíteni, csak azt tudták, hogy akivel egyezséget kötöttek, abban nem bízhatnak. Mennél közelebb volt a végzetes óra, a szegény asszonyka annál jobban vágyott Isten közelségére, átfogta az Istenanyát, de nem csak karjával: testével-lelkével s minden erejével belékapaszkodott, könyörögvén neki, hogy óvja meg születendő gyermekét. Mind világosabban látta, hogy életben-halálban, minden szükségben Istenben van legnagyobb vigasztalódása, mert ahol Ő jelen van, ott a Gonosznak nincs helye, nincs semmi hatalma.
Egyre jobban hitt abban: hogy ha a szülésnél jelen lesz az Úr papja a szentséggel, az Üdvözítő szent testével és hatékony varázsigékkel: távol tudja tartani a gonosz lelket, s ha az újszülöttet az akkori szokás szerint azonnal megkereszteli, akkor a szegény kisgyerek egész életére megmenekül attól a veszedelemtől, amit az apák vakmerősége hozott rá. Ez a hit másoknak is megfordult a fejében, a fiatalasszony siralmas állapota megindította a szíveket, de restellték a papnak megvallani, hogy a Sátánnal szövetkeztek; azóta se voltak nála gyónni, nem mertek vele szóba ereszkedni. A pap igen kegyes férfiú volt, még a várbeli lovagok se mertek tréfálkozni vele, mert a szemükbe mondta az igazságot. A parasztok tehát így gondolkoztak: ha egyszer megtörtént a baj, már nem lehet rajta változtatni, és senki se akart első lenni a bűnvallásban - bizonyára azért, mert mardosta őket a lelkiismeret.
Végre egy asszony megszánta a szegény várandós anyát, elszaladt a paphoz és meggyónt neki mindent, előadta a szegény asszony óhaját. Iszonyúan elszörnyedt erre a kegyes lelkű férfi, de nem vesztegette az időt üres fecsegéssel, merészen harcba fogott a hatalmas ellenséggel egy elkárhozandó lélekért; azok közé tartozott, akik az öröklét koronájára törekedvén, nem félnek a legkeményebb küzdelemtől sem, mert tudják, hogy csak az koronáztatik meg, aki szabályszerűen küzd.
A házat, amelyben a fiatalasszony a szülés óráját várta, szentelt vízzel körüllocsolta, mert a gonosz lelkek nem tudják átlépni e bűvös kört, megszentelte a küszöböt, a szobát; az asszony szépen megszülte gyermekét, s ő meg szépen megkeresztelte. Kinn is nyugalom honolt, a felhőtlen égen hunyorogtak a csillagok, halk szellő susogott a fákon. Némelyek ugyan azt állították, hogy messziről mintha nyerítő kacajt hallottak volna, mások szerint csak a kuvik szólt az erdőszélen.
Az egybegyűltek közt nagy volt az öröm, azt hitték, többé nincs mitől félniük: ha már egyszer rászedték a zöldruhást, máskor is sikerül majd.
Nagy lakomát csaptak, nagy vendégsereg gyűlt össze a környékről. Hiába figyelmeztette őket a pap, hogy tartóztassák meg magukat a lakmározástól s a vigalomtól, hiába kérte őket, hogy nagy félelemmel imádkozzanak, mert még nem győzték le az ellenséget, nem engesztelték ki Istent. Lelke mélyén úgy érezte, hogy még nem róhat ki rájuk engesztelő vezeklést, mert az Úr kezéből még súlyos büntetés vár rájuk. De a népek nem hallgattak rá, kínálgatással próbálták lekenyerezni... Ő pedig szomorú szívvel hazament, könyörögvén azokért, akik nem tudják, mit cselekszenek, és mint jó pásztor, imával és böjttel készült fel a harcra a rábízott nyájért.
Christine is ott ült a mulatozók között, izzó arccal, komor szemekkel; szokatlanul csendesen... Látták: furcsán megrándul az arca. Mint tapasztalt bába volt jelen a szülésnél; az orcátlan nem félt: még a keresztanyaságot is elvállalta a gyors keresztelőn, de ahogy a pap meglocsolta a keresztvízzel az újszülöttet és megkeresztelte a Szentháromság nevében, hirtelen úgy érezte, mintha tüzes vasat nyomnának arcába ott, ahol a zöldruhás megcsókolta. Ijedtében összerázkódott, majd elejtette a gyereket, s attól fogva nem szűnt meg a fájdalma, de óráról órára izzóbb lett. Eleinte csak ült csendben, legyőzte fájdalmát, s csak titokban őrölte ocsúdó lelkében súlyos gondolatait... Majd mind gyakrabban kapott oda az égő folthoz, úgy érezte: mérges darázs ül ott, s izzó fullánkja a velejéig hatol. Hogy a "darazsat" nem bírta elhessenteni, s a szúrások mind jobban égtek, mind szörnyebb gondolatai támadtak: másoknak kezdte mutogatni az arcát, azokat faggatta, mit látnak rajta. Sorra kérdezett mindenkit, de senki se látott rajta semmit; végül elunták a szórakozást, hogy Christine arcát fürkésszék. Már kukorékolt a kakas, pitymallott, Christine végezetül egy öregasszonyhoz fordult. A vénasszony halvány, alig látható foltot vett észre az arcán.
- Semmiség - mondta. - Majd elmúlik - s ezzel otthagyta.
Christine igyekezett megnyugtatni magát: semmi az egész, hamarosan elmúlik... De kínja csak nem enyhült, s a folt alig észrevehetően nőtt, már mindenkinek szemet szúrt, meg is kérdezték: mi az a feketeség az arcán? Talán nem is gondoltak semmire, de kérdezősködésük Christine szívébe szúrt, nyomasztó gondolatokat támasztott benne, amelyek mindig csak arra emlékeztették: ott csókolta meg a vadász... S hogy az a parázs, mely akkor mint villám járta át csontjait: most is benne van, állandóan égeti, emészti őt. Kerülte az álom, az étel mint a tűzláng égette a száját, szüntelen ide-oda szaladgált, vigasztalást keresve, s nem találva, mert fájdalma még jobban fokozódott, s nőttön-nőtt az a fekete folt. Sötét csíkok ágaztak ki belőle, s kerek magjában mintha gombóc nőtt volna a szája felé.
Így kínlódott s szaladgált Christine éjjel-nappal. Senkije se volt a világon, akinek kiönthette volna szívét, hogy a vadász csókolta meg ott, attól van az... Ha tudta volna, miképp szabadulhatna ettől a kíntól, az eget-földet is odaadta volna érte. Különben is vakmerő természete volt, eszeveszett fájdalma most egészen megvadította.
Ismét elközelgett egy asszony lebetegedése. Az emberek már nemigen féltek, többnyire bizakodtak, azt hitték, ha időben elhívják a papot, csúfolódhatnak a zöldruháson. Csak Christine sejtett mást. Mennél jobban közeledett a szülés ideje, annál szörnyűbben égett az arca, annál jobban terjedt rajta a fekete folt: szabad szemmel is jól látható lábak nyúltak ki belőle, szöszöcskék, fényes pontok, csíkok jelentek meg a hátán, a púpból fej lett, s mintha két ragyogó, mérges szem villogna ki belőle. Mindenki, aki csak meglátta ezt a mérges keresztespókot Christine arcán, szűkölve- borzongva menekült tőle, mer úgy látszott: a pók az arcából nőtt ki, abban gyökerezik. A népek sok mindenről fecsegtek, egyik ezt tanácsolta neki, a másik azt, de mindnyájan azt gondolták magukban: "Úgy kell neki!" S ha csak tehették, menekültek előle. Mennél jobban menekültek előle, Christine annál jobban üldözte őket: házról házra járt, bizonyára érezte, hogy az ördög figyelmezteti az ígért gyermekre, s most pokoli szorongásban igyekezett rábeszélni őket az áldozatra. De azok nem sokat törődtek vele; Christine gyötrelme nem nekik fájt, s azt tartották: amit főzött, egye meg, s ha már semmiképp sem térhettek ki előle, ezt mondták: "Csak lásd magad a bajt. Gyereket mi nem ígértünk, hát nem is adunk!" Dühös szavakkal támadt rá tulajdon férjére is. Az is futott előle, akár a többiek, s ha már nem sikerült neki elmenekülni, hidegvérűen biztatta: majd elmúlik, közönséges anyajegy, másnak is van ilyen; ha már egészen kinő, megszűnik a fájdalom, akkor majd könnyen elkötik.
Azonban Christine fájdalmai csak nem csillapodtak: a póklábak mindenike pokoltűz volt, a potroha meg maga a pokol: és amikor elérkezett a szülés órája, Christine úgy érezte, mintha tűztenger zajlanék körülötte, mintha tüzes kések hasogatnának a velejébe, mintha tüzes forgószelek táncolnának agyában. A pók pedig egyre dagadt, felágaskodott rövid sertéi alól mérgesen dülledt ki a szeme, Christine izzó kínjában nem talált részvétre, s látta, hogy a vajúdó asszonyt szigorúan őrzik... Mintha megkergült volna, vágott neki az útnak arrafelé, ahonnan a papnak kellett jönnie.
Már jött is a pap gyors léptekkel a hegyi legelőn keresztül, a markos sekrestyés kíséretében. A forró napsütés, a meredek hegyoldal ellenére sem lassította meg lépteit, hiszen egy lélek megmentése forgott kockán, egy iszonyú szerencsétlenség elhárítása. Épp egy távollakó betegtől jött, s félt, hogy szörnyű mulasztást követ el. Christine kétségbeesésében elébe vetette magát, átfogta a térdét, kérte, hogy mentse meg őt a pokol kínjától a gyermek feláldozása árán, hisz az még nem is ismeri az életet... A pók egyre jobban felfújta magát, ijesztő feketén villogott Christine vörösre püffedt arcán, csúf pillantásokkal sandított a pap kegyszereire és keresztjére. De az gyorsan félretolta az asszonyt, keresztet vetett, jól látta, hogy itt az ellenség, de most egy lélek megmentéséről van szó: nem vette fel a harcot. Christine felugrott, a papra vetette magát, s a legvégső tettre vetemedett... De a sekrestyés izmos keze távol tartotta a veszett asszonyt a paptól, az még időben megoltalmazhatta a házat, felszentelt kezébe vette a gyereket, s Annak kezébe tette le, akin a pokol sohase győzedelmeskedhet. Christine közben odakinn szörnyű tusát vívott. Meg akarta kaparintani a kereszteletlen gyermeket, be akart törni a házba, de erős férfiak lefogták.
Vad szélroham zúdult a házra, fakó villámok csapkodták körül, de az Úr keze felette lebegett: a gyereket megkeresztelték, és Christine tehetetlenül kerülgette a házat. Egyre vadabb, pokoli kínjában csak üvöltött - hangja már nem emlékeztetett emberi hangra... Az istállókban vacogott a jószág, s félelmében elszakasztotta kötelékeit; az erdőben iszonyodva zúgtak a tölgyfák.
Odabenn a házban ujjongva örvendeztek az újabb győzelmen, a zöldruhás tehetetlenségén és cinkosa meddő tusakodásán; Christine azalatt odakinn feküdt a földön, leteperte a borzalmas kín, tüzes arcában fájások indultak, olyan erősek, aminőket szülőasszony még sohasem élt át a földön. Arcán a pók egyre puffadt, egyre izzóbban égette csontjait.
Ekkor úgy érezte, mintha hirtelen szétpukkadna az arca, mintha izzó szenet szülne, s a széndarabok megelevenednének, arcán, tagjain végigfutkosnának, mintha minden íze elevenné válna, s izzó férgek nyüzsögnének a testén. Ekkor a villám sápadt fényénél látta, hogy milliónyi mérges, hosszú lábú, fekete pók szalad végig a testén szét az éjszakába, s ahogy eltűntek, a nyomukban újabb hosszú lábú, mérges pókok végtelen sokasága sereglik. Végre megszűnt a futkározás, elült arcán az égő fájdalom, a nagy pók összehúzódott, szinte láthatatlan ponttá zsugorodott, kialvó szemekkel nézett szétfutó pokolfajzata után... Megszülte s szélnek eresztette őket: így akarta megmutatni, hogy a zöld emberrel nem lehet tréfálni.
Bágyadtan vánszorgott hazafelé Christine, akár egy gyerekágyas asszony; arcát már nem égette annyira a forróság, szíve annál jobban tüzelt. Erőtlen tagjai pihenni vágytak, de a zöldruhás többé nem hagyta nyugodni: így bánik azzal, akit egyszer megkaparint.
A házban ezalatt állt a bál, sokáig észre se vették, hogy kinn az istállóban bőg, tombol a jószág, végre mégis felfigyeltek rá és kiszaladtak. Rémülettől holtsápadtan tértek vissza s jelentették, hogy a legszebb tehén döglötten fekszik, a többi meg tombol, őrjöng... Ilyet még sose láttak. Itt valami nincs rendjén, titokzatos erők műve ez. Elnémult a vigalom, mindenki az istállóba szaladt a jószághoz, amelynek panaszos bőgése betöltött hegyet-völgyet. Tanácstalanok voltak. Minden egyházi és világi fortélyt kipróbáltak a rontás ellen - hasztalan. Mire felkelt a nap, valamennyi állat holtan feküdt az istálló földjén. Alig ült el a zaj, felhangzott másutt: itt is, ott is elbődült a jószág. A vendégek hallották, mint tör ki saját istállóikban a vész, milyen fájdalmas hangon hívja segítségül gazdáját a jószág.
Szaladtak haza, mintha a házuk égne, de hiába: nem volt segítség, itt is, ott is rakásra hullt a jószág. Ember és állat panaszszavát visszhangozták a hegyek, a lapályok, s a nap, mely tegnap alkonyatkor még oly vidámnak látta a völgyet, most a siralom völgyébe tekintett. Csak a nap fényénél vették észre a népek, hogy istállóikban millió fekete pók nyüzsög. Megmászták a jószágot, a takarmányt, amihez értek, méreggé vált, minden élőlény tombolni kezdett, míg végül holtan nyúlt el. És az istállókat nem lehetett megtisztítani a millió póktól, mintha a földből bújtak volna elő... És ahol még nem volt belőlük, ott se védekezhettek, csak úgy véletlenül bújtak elő a falakból, estek le csomókban a mennyezetről. Ha meg a legelőre hajtották a jószágot, egyenesen a halál torkába hajtották. Ahogy az első tehén a legelőre lépett, nyüzsögni kezdett körülötte a föld, hosszú lábú fekete pókok sarjadtak a földből - szörnyű alpesi rózsák - megmászták a jószágot; egyszeriben iszonyú fájdalmas bőgés zendült fel a völgyből. Ezek a pókok éppen olyanok voltak, mint a Christine arcán ülő, úgy hasonlítottak arra, mint gyermek az anyjára - ilyen pókokat azelőtt sose láttak.
A szegény állatok panaszos bőgése felhallatszott a várba is, nemsokára megjelentek ott a pásztorok, jelentvén, hogy nyájaikat megölték a mérges pókok. Egyre jobban dühöngött von Stoffeln, amikor hallotta, mint pusztulnak sorra a tehéncsordái, megtudta, milyen egyezséget kötöttek a parasztok a zöldruhással, hogy szedték rá másodszor is, s hogy e pókok annyira hasonlítanak a lindaui nő arcán fészkelő nagy pókra, mint gyermek az anyjára, hogy Christine a többiek tudta nélkül egyezett meg a zöld emberrel, de hogy miben, azt nem árulta el. Éktelen haragjában fellovagolt a hegyre, onnan mennydörgött le a szegény pórokra, hogy miattuk veszíti sorra gulyáit, térítsék meg a kárát... S amit megígértek, azt teljesíteniük kell, s amit maguktól tettek, annak viseljék következményeit. Miattuk ő nem károsodik, és ha mégis kárt szenved, megtérítteti ezerszeresen... Úgy vigyázzanak! Így beszélt hozzájuk, mit sem törődve azzal, mit kívánt tőlük; eszébe sem jutott, hogy maga hajszolta bele a szerencsétleneket a csávába és most egyedül őket hibáztatja. A parasztok legtöbbje sejtette már, hogy a pókok az ördög csapása - így akarja figyelmeztetni őket, hogy tartsák meg az egyezséget - s hogy Christine még nem mondott el mindent: mit tárgyalt a zöldruhással; Ismét reszkettek a zöld embertől, dehogy merték kinevetni, és reszkettek világi uruktól is. De ha a vadásznak tesznek eleget, mit szól hozzá a pap? Jóváhagyja? Milyen vezeklést ró ki rájuk? Félelmükben összegyűltek a legtekintélyesebbek egy elhagyott csűrben, Christinét is odarendelték: mondjon el mindent, mit tárgyalt a vadásszal?
Christine eljött, bosszút szomjazva, teljesen elvadultan az egyre duzzadó pók újra kínozta.
Amikor látta, milyen csüggedtek az emberek, s hogy egy asszony sincs jelen, töviről hegyire elmesélte nékik mi történt vele: milyen gyorsan szaván fogta a zöldruhás, s ő zálogul egy csókot adott neki, mert csak annyiba vette mint a többi férfit... Mint jelent meg ott, ahol a vadász megcsókolta, pokoli kínokat okozva a pók, rögtön azután, hogy az első gyereket megkeresztelték - s amikor megkeresztelték a másodikat is, bolonddá tartva a zöldruhást, hogy szülte meg a nagy pók a többi pókot, mert az ördög nem hagyja büntetlenül, ha becsapják... Ő is ezért bűnhődik ezerszeresen. Most újra duzzad a pók fokozódik a kínja, s ha a következő újszülött sem lesz a zöldruhásé, nem lehet tudni, milyen irtózatos új csapás jön, s mily kegyetlen lesz a lovag bosszúja.
Így beszélt Christine, a férfiak szíve remegett, sokáig hallgattak. Lassan, lassan tört elő szorongó torkukból egy-egy félbeszakadt szó, s e szófoszlányokat összerakva: kiderült, hogy egy véleményen vannak Christinével, de azért egyik sem adta beleegyezését javaslatához. Csak egy férfi állt fel, kurtán, érthetően beszélt: üssék agyon Christinét, szerinte az lesz a legjobb. Ha ő halott, a zöldruhás viheti a hulláját, hozzájuk, élőkhöz pedig többé- semmi köze. Christine vadul felkacagott, orra előtt hadonászott. No csak rajta - mondta - csakhogy nem ő kell ám a zöldruhásnak, hanem egy kereszteletlen gyerek; és ahogy őt megjelölte, megjelölheti a kezet is, amely őt bántani meri! A férfi keze rögtön rángatózni kezdett (ő volt az egyetlen, aki szólni mert)... Leült és némán hallgatta a többiek tanácskozását. S csak úgy félszavakban - az egészet senki se mondta ki, mindenki csak valami alig érthető szófoszlányt mondott - megegyeztek abban, hogy a következő újszülöttet feláldozzák. Persze erre megint nem akart egy se parolát adni (még hogy ő vigye el a gyereket a Kilchstaldenre, ahová annak idején a bükkfákat lerakták!). Mert a vélt közjó érdekében egyik se vonakodott szövetkezni az ördöggel, de személyes ismeretségbe lépni vele egyik sem kívánt. Christine vállalkozott erre is; ha egyszer már összeállt az ördöggel, másodszorra már mit árthat neki. Jól tudták, kinek születik a legközelebb gyereke, de senki se szólt... A leendő apa nem volt jelen.
Így félig szóban, félig csak hallgatólagosan megegyeztek és hazamentek.
Éppen az a kis fiatalasszony szülése volt esedékes, aki úgy megrémült, és sírt (maga se tudta miért) azon a borzalmakkal teli éjszakán, amikor Christine beszámolt nekik arról, mit tárgyalt a vadásszal. A közelmúlt eseményei nem vigasztalták meg, nem tették bizakodóvá; megmagyarázhatatlan szorongás nyomta a szívét, amitől sem imával sem gyónással nem bírt megszabadulni. Vészjósló hallgatás vette körül: senki se beszélt a pókról, az is gyanús volt neki, ahogy az emberek mustrálgatták őt, mintha azt számítgatnák, mikor jön rá a szülés, hogy kicsinyét megkaparintsák, s kiengeszteljék vele az ördögöt.
E titokzatos erővel szemben olyan magánosnak, elhagyatottnak érezte magát! Nem volt más támasza, csak az anyósa: egy jámbor anyóka, az istápolta - de mit tehetett egy öregasszony a vad tömeg ellen! Igaz, ott volt az ura is, az fűt-fát ígért neki, de folyton csak a jószágot siratta és édes keveset törődött az asszony szorongásaival. A pap megígérte, hogy rögtön jön, mihelyt érte küldenek, oly gyorsan, ahogy akarják, de mi minden történhetik attól fogva, hogy érte küldtek, addig, míg ideér... és a szegény asszonykának nem volt megbízhatóbb küldönce csak az ura - hisz a férj dolga az asszony védelme, a készenlét... S még hozzá Christinével lakott egy fedél alatt, mert férjeik testvérek voltak... Vér szerinti rokona senki, hisz mint árva leány került a házhoz... Elképzelhetjük a szegény asszony szívet tépő szorongásait. Jámbor anyósával imádkozott; a közös ima kissé megnyugtatta, de rögtön elcsüggedt, ha az emberek gonosz szemébe pillantott.
A dögvész még nem szűnt meg, még mindig rettegésben tartotta a népet. Már csak itt-ott hullt egy-egy állat, s pókot is mind ritkábban láttak. De mihelyt valakiben csak egy pillanatra megszűnt a rettegés, s ezt mondta vagy gondolta: "A baj lassan megszűnik magától; jó lesz észre térnünk, mielőtt a szörnyű bűnt a gyerekkel elkövetnők", Christine pokoli kínjai kiújultak, a pók felfújta magát, s aki azt gondolta vagy mondta, annak a gulyájában újra dühöngeni kezdett a halál. Minél jobban közelgett a várva várt óra, annál nagyobbnak tűnt a veszély; az emberek arról pusmogtak, valahogy össze kell beszélniük, hogy a gyereket biztosan megkaparinthassák.
Legjobban az asszony urától tartottak; erőszakhoz nem szívesen folyamodtak volna. De Christine vállalta, hogy rábeszéli az embert - s ez sikerült is neki. Ő nem tud semmiről, majd azért teljesíti felesége kérését: elmegy a papért, de nem fog sietni, s ami távollétében történik, arról ő nem tehet - ezzel nyugtatta meg lelkiismeretét. Az Istent majd kiengeszteli misékkel, és talán a gyerek lelkiüdvéért is tehet még valamit - gondolta. - A jámbor pap talán még ki tudja ragadni az ördög markából, így eleget tesznek a szerződésnek is, s a gonosz eszén is túljárnak.
Így gondolkozott a férj... Akárhogyan is lesz, ő nem vétkes benne, mert tulajdon kezével nem vesz részt semmiben.
Szegény asszonyt eladták, anélkül, hogy tudott volna róla. Bár szűkölt- szorongott, még mindig hitt a menekülésben, pedig a kupaktanács már eldöntötte, hogy lecsapnak szívére... de hogy ott fenn az Isten mit határozott, azt még a jövendő köde burkolta.
Eljött az aratás ideje abban a viharos esztendőben. Minden erejükkel nekifeszültek a munkának, hogy a gabonát jó időben betakaríthassák. Forró délután volt. A sötét hegyek mögül fekete felhőfejek ágaskodtak fel, félénken cikáztak a fecskék a háztetők felett, a szegény asszonyka szűkölt, szorongott, mert egyedül volt odahaza; a nagymama kinn segített a mezőn - persze inkább csak szándékkal, mint tettel. Ekkor a fájdalom kétélű tőre hasított az asszonyka szívébe, elfeketült előtte a világ, eljött a szülés órája - s egyedül volt. A félelem kiűzte a házból, nehéz vergődéssel kitámolygott a mezőre, de hamarosan leült; segítségért akart kiáltani, de szorongó kebléből nem jött ki hang. De vele volt kicsiny fia is, aki még csak most tanult járni, eddig még csak édesanyja karján ment ki a mezőre. Szegény asszonynak most nem volt más küldönce, csak ez a kisfiú, de vajon megtalálja- e földjüket, vajon bírják-e lábai a hosszú utat; De a hűséges fiúcska látta, mennyire fél az anyja, csak szaladt, szaladt, elesett, de felkelt, pedig nyulacskáit éppen kergette a macska, lábainál galambok, tyúkok kergetőztek, báránykája is futott utána, játékosan döfködte, de a kisfiú ezt mind nem látta; nem hagyta magát feltartóztatni, híven teljesítette küldetését.
Lélekszakadva jött a nagymama, csak a fiatal férj késett. Azt üzente, hogy még megrakja a szekeret szénával. Egy örökkévalóság telt el, míg hazaért, újabb örökkévalóság, amíg nagy kényelmesen végigposzogott a hosszú úton. A szegény asszony pedig halálos szorongások közt érezte, hogy a szülés órája gyorsan közeledik.
Ujjongó szívvel figyelte mindezt Christine a mezőn. A nap erősen tűzött, nehéz volt a munka, de a pók most jóformán alig égette, szinte könnyűnek érezte a rá váró feladatot. Vidáman folytatta a munkát, egy cseppet sem sietett haza, hisz jól tudta, milyen lassan jár a hírnök. Csak amikor az utolsó kévét is felrakták, és szélrohamok jelezték a vihar közeledtét, sietett a biztos zsákmányra - mert már a karmai közt érezte. Útközben jelentőségteljesen intett egyik-másik szembejövőnek; azok is bólintottak, siettek haza a nagy újsággal... Hej, de sok térd reszketett e hír hallatára, de sokan próbáltak imádkozni önkéntelen félelmükben, de nem tudtak.
Benn a kis szobában, jajgatott a szegény asszony, a percek örökkévalóságnak tűntek: a nagymama hiába csitította imádsággal, vigasztaló szóval. Bezárta erősen a szobát, súlyos tárgyakkal torlaszolta el az ajtót. Míg egyedül voltak odahaza, az még istenes volt, de amikor Christinét látták közeledni, mikor már füleltek, hogy valaki settenkedik az ajtó előtt, és idegenek lépteit is hallották meg valami titokzatos pusmogást, s pap még mindig nem jön... Nincs senki hűséges emberük, s a különben oly epedve várt pillanat egyre jobban közeledett: képzelhetjük, mily szörnyű ijedelem vett erőt a két szegény asszonyon; mintha forró olajba mártották volna őket, úgy vergődtek segítség nélkül, reménytelenül. Hallották, hogy Christine nem tágít az ajtó elől: szegény kis asszony az ajtón keresztül is érezte vad sógorasszonya izzó tekintetét: átégette testét, lelkét.
Egyszerre gyenge nyöszörgés szűrődött át az ajtóhasadékon: az újszülött első életjele. Odabent igyekeztek azonnal elfojtani, de már késő volt. Az ajtó egy őrjöngőn vad, előre kiszámított ütésre felpattant, s mint a tigris a zsákmányra, úgy vetette rá magát Christine a szegény gyerekágyasra. Az öregasszony közbeveti magát, de felbukik. A féltő anyai szeretet talpra segíti a gyermekágyas nőt, de gyenge teste összeroskad, s a kicsi már Christine kezei közt van. Velőt rázó sikoly tört fel az anya szívéből, aztán beburkolták az ájulás fekete árnyai.
Hogy Christine kilépett az elrabolt gyermekkel, az embereket iszonyatos rettegés fogta el. Egyszerre szörnyűséges balsejtelmek szállták meg őket, vajon mit hoz rájuk a holnap? De egynek sem volt bátorsága ellenszegülni, jobban féltek az ördög mesterkedéseitől, mint magától az Istentől. Csak Christine nem félt, izzón fénylett az arca, mint ahogy a győzteseké ragyog a kiállott küzdelem után. Úgy érezte, mintha a pók most szelíd csiklandozással cirógatná, s a villámok, amelyek útban Kilchstalden felé körülcikázták, most vidám fényeknek tűntek, a mennydörgés gyöngéd mormogásnak, a bosszút lihegő vihar bájos fuvallatnak.
Hans a szegény asszony férje, túlságosan is megtartotta ígéretét. Lassan poszogott az úton, megfontoltan vizsgálgatva minden egyes tábla földet, minden madár után megfordult, figyelte a patakban a halakat: hogy ugrálnak fel a közeledő vihar előtt, hogy kapdosnak a szúnyogok után. Hirtelen azonban, mintha megcsiklandozták volna, meggyorsította lépteit és nekiiramodott: valami feltámadt benne, hajaszála is égnek állt tőle... A lelkiismeret szava volt, fülbe sugdosta: mit érdemel az olyan apa, aki elárulja feleségét, gyermekét? A szeretet volt, mi még nem aludt ki benne felesége és testéből leszakadt magzata iránt. De aztán újra lenyűgözte valami más, ami erősebb volt a szeretetnél: az emberektől s az ördögtől való félelem, s annak szeretete, amit az ördög elvehet tőle. Még lassabban ment, olyan lassan, mint a halálraítélt a vesztőhelyre. Talán így is volt: hány ember nem tudja, hogy utolsó órájára indul... Mert ha tudná, el se indulna, vagy mást cselekedne.
[ Előző rész | Következő rész ]