A ZARÁNDOKTÁRSAK - 1999. ÁPRILIS
(forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége)

"Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni. Mentek is, és úgy telerakták mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt." (Lk 5,7)

	Kateketikai témák és segédötletek:
	Óvodások	Alsósok	Felsősök	Ifjúság	Felnőttek
	Családok	Erénygyakorlat	Liturgiára I.	Liturgiára II.	Katekizmus

BEVEZETŐ GONDOLAT (Katekétáknak):

Gyakran találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekben felmerül a mások jelenlétének igénye és szüksége. Ugyanakkor, azt is be kell vallanunk, hogy sok mindent könnyebb egyedül elvégezni. Nem kell magyarázkodni, alkudozni, alkalmazkodni, elfogadni, csakhogy így nem fejlődünk. Szóval nekünk nem jó. Kezdettől fogva, a jó Isten, akivel Atya-gyermek viszonyba kerültünk az Ő jóvoltából, azt látta, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. Társat teremtett neki. A társ fogalma a segítséget, a támaszt, az ajándékot is hordozza. Nem mindegy, hogy azért vagyok egyedül mert rá vagyok kényszerítve, vagy azért, mert így könnyebb.

Talán jó lenne megnézni, hogy kik számítanak társaknak, és ha már társ valaki, akkor mit várhatunk el tőle? Többnyire azokat hívjuk társnak, akiket ugyanaz érdekel mint minket, akiknek érdekei, értékei, és céljai hasonlóak a miénkhez. Mivel közös értékekről van szó, a társak tudnak kölcsönös megerősítést, buzdítást nyújtani egymásnak. Ha csupán így látjuk a dolgot, akkor a társnak csak a legszűkebb fogalmát fogadtuk el. De ez a fogalom, vagy értelmezés nem minden esetben érvényes. Mi van azokkal az emberekkel, akik szintén úton vannak, akikkel zarándok utunkon találkozunk, de nem nyilvánvaló, hogy bármi közös is lenne köztünk. Hívhatjuk őket is társnak? És ha igen, akkor nekünk, zarándokoknak, ez mit jelenthet?

Hogyan teszünk szert társakra, illetve hogyan és kivel kerülünk "társ" viszonyba? Mi választjuk őket, vagy ők választanak minket? Vagy már úgy születünk? Ha egy baráti körről van szó, akkor kölcsönös választás történik. Ha azt állítjuk, hogy társak mindazok, akikkel rokonságban vagyunk, akkor azt kell belátnunk, hogy nem mi választottuk társainkat, hanem a jó Isten döntött, hogy kikre lenne szükségünk az úton, és kinek lenne szüksége ránk; íme a család és rokonok. Persze vannak olyan kapcsolatok, melyeknek forrása sem baráti, sem rokoni, hanem inkább az élet különböző helyzetéből adódnak: tanárok, főnökök, szomszédok. stb. Lehet ezekre is azt mondani, hogy a jó Isten ajándékai? Ha nem az övé, akkor kié lenne? És ha nem ajándék, akkor minek minősítjük életét, és a velünk kialakult kapcsolatát?

Az angol nyelvben a társ szó fordítása igen szép: a "companion", ami két latin szóból származik. A "pan" az kenyeret jelent; a "com" az a -val -vel, a főnévképzőjét jelenti. Így a társ szószerinti értelme az, akivel kenyeremet megosztom. A társ az, akit éltetek, megerősítek, buzdítok, táplálok sok szinten, hiszen sok fajta kenyérre éhezünk. Ez a megközelítés szinten a útitárs szabad kiválasztásának értelmét támogatja. De mennyei Atyánk gondolkodása bővebb.

Ő tudta, hogy szükségünk van mindazokra, akiket Ő teremtett, és - valami módon - rá vagyunk szorulva egymásra. Az útitárs az, aki engem előre visz, és akit én is, hasonló módon, bátoríthatok előrehaladásában. Ebben az értelemben minden ember, akivel kapcsolatba kerülök zarándok-társam.

Vegyük például azt az embert, aki koldul, akinek szaga visszataszító, aki hangos, akit már áthatott a szeszes ital és nem ura saját életének többé. Az ilyen társsal, ha akarunk ha nem találkozunk, majdnem naponta. Vagy azokat is lehet például venni, akikkel nem találkozunk, de társadalmunk tagjai, akik kórházban vannak, küszködnek, gyakran emberi méltóságuktól megfosztva. Az idős ember, aki öreg-otthonban él, és akivel nem találkozunk - ő is zarándok társunk.

A szentírási idézet kiemeli a társak feladatát; mégpedig azt, hogy egymás bárkáját segítsük megtölteni, miközben a miénk is megtelik. Ha úgy tekintek másokra, mint szerencsétlenekre, azt nézem, hogy miben különböznek tőlem, és valahogy nekem el kell őket viselnem, akkor nem mondhatom azt, hogy én zarándok vagyok, sem azt, hogy a másik társ. A zarándok eleve elfogadta azt az alapvető tényt, hogy ő egy teremtmény és az Atya szeretetére van utalva. Ő tudja, hogy üres kézzel jöttünk a világba, és ha valamit találunk a kezünkben, az nem a mi ügyességünkből van ott, hanem az Atyától jött. Ha az Atya ajándéka, akkor más ember életét kell meggazdagítanom általa. Ugyanakkor az én életemet más ember gazdagítja meg. A szegény hogyan gazdagít meg engem? A nyomorult? A beteg? Az idős, aki tehetetlenné vált? A kirekesztett tag? Pedig a Jó Isten döntése az, hogy a társak között ők is szerepeljenek, mert nekem jó, és ők is táplálják bennem a zarándok lelkületet. De ezt csak akkor mondhatom, ha valóban nyitott vagyok, és az evangéliumi boldogságok (Mt 5) szellemében gondolkodom. Akkor minden emberre társként tekintek, akinek társasága lényeges zarándok utamon, és tudom, hogy az enyém is az övén.