Az ember fejlõdése
során eljutott arra a szintre, hogy a természet
jelenségeit már nemcsak elfogadni, hanem megmagyarázni,
megérteni kívánta. Érdekelte, hogy
mitõl esik az esõ, reng a föld, miért
villámlik, és miért fényesek, egyáltalán
mik a csillagok. Megfelelõ választ nem találva,
a természet csodáit szellemeknek, isteneknek, egyfajta
Felsõ Mozgató Erõnek tulajdonították.
Ezt az erõt, szellemeiket gyakran a csillagokban, Holdban,
Napban vélték
felfedezni. Hogy miért? A Nap fényt, életet
biztosít a növényeknek, és így
az állatoknak is, köztük az embernek.
A Hold fény, biztonság a sötétségben,
és nemcsak az ember, de az állatok, például
a farkas érdeklõdését is felkeltette.
(Gondoljunk csak a Holdra vonyító farkasra.) A
csillagok sokasága mindig is lenyûgözte az
embert, hisz még a mai napig sem tudjuk, hány van
belõlük. Így, ha nagyon sokat akarunk mondani,
azt mondjuk:
“Annyi, ahány csillag az égen.”
Hamar feltûnt nekik,
hogy míg a Nap és az úgynevezett “állócsillagok”
alig, addig a Hold igen sûrûn változtatja
helyét az égbolton, és nemcsak helye, de
alakja is változik. Hogy csak néhány példát
említsünk: télen hosszú, nyáron
rövid íven megy át az égbolton, és
szüntelenül változik a horizonton keltének,
és nyugtának a helye.
A Hold vándorlásának kiemelkedõ mágikus
szerepe volt.
Ezt bizonyítják
a megalitikus kultúra monumentális alkotásai
az idõszámításunk kezdete elõtti
harmadik- második évezredbõl. Ilyen emlékek
találhatók Skandináviában, Angliában,
Franciaországban, Németországban, Spanyolországban
is, de mégis a leghíresebb a Londontól 130
km-re fekvõ Stonehenge.
