14. Jézus eszkatologikus intelme (13, 1-37)

A 4. fejezetben található ‘példázatokban szólás’ mellett Márk művének 13. fejezete tartalmazza az evangélium második hosszabb lélegzetű jézusi beszédét. Ez azonban lényegesen különbözik a példabeszédeket tartalmazó résztől. A 4. fejezetet az ismételt újrakezdések világosan perikopákra tagolták. Itt azonban egy bevezető jelenet után a 13,5 versében megkezdődik egy beszéd, amely szerkesztői megjegyzések nélkül (ezzel is kinyilvánítva zárt irodalmi jellegét) egészen a 13,37 verséig terjed. Mesterségesen kialakított szerkezetéről még a felületes szemlélő számára is árulkodik az a tény, hogy a részletben folytonosan váltakozik a közvetlen beszédmód és az elbeszélői stílus. A következő témákból áll: apokaliptikus színezetű jövendölések, amelyeknek párhuzamát számos helyen felfedezhetjük a korabeli apokaliptikus irodalomban; az Úrnak olyan mondásai, amelyek egy része visszavezethető Jézusra, más része csak ajkára adott logion; a fügefáról és a kapuőrről szóló két példázat. A 27 jövő idejű igealak mellett 21 parancsoló módú alakzat szerepel benne, ami a végidő várásának összefüggésében az intelmi célzatra helyezi a hangsúlyt. Annak ellenére, hogy a részlet az apokaliptikus hagyományt keresztény szempontból dolgozza fel, az apokaliptikus lelkület mégis erősen érezteti hatását a szövegben. A keresztény felfogás és az apokaliptikus gondolkodásmód kölcsönös viszonyának megállapítása számos olyan kérdéssel áll összefüggésben, amelyekkel a szentírás-magyarázóknak újra és újra szembesülniük kellett, és amelyeknek mi is figyelmet kell, hogy szenteljünk. A végidő várása miért kerül kapcsolatba a templom lerombolásával, ha a beszéd az utóbbit többé már nem (vagy csak a 14. vers homályos utalásával) említi? Meg lehet-e pontosan állapítani, hogy milyen tévtanoktól óv a beszéd? Mire gondol Márk, amikor virrasztásra buzdít, és hogyan lehetne eszkatologikus állásfoglalását körvonalazni? A megjövendölt evilági történések már bekövetkezett vagy történelmileg leírható eseményekre utalnak? Minthogy az apokaliptikus gondolkodással való szembesülés a történelem vizsgálatára ösztönöz, mindenekelőtt azt a kérdést kell feltennünk, hogyan gondolkodott az evangélista a történelemről.
Ha áttekintést akarunk a részletről, azokra a jelzésekre és utalásokra kell figyelnünk, amelyeket a szerkesztő illesztett a beszédbe. Az időponttal kapcsolatos érdeklődés már a bevezetésben feltett tanítványi kérdésben megnyilvánul (4. v.). A «még nem a vég» (7. v.), a «kínok kezdete» (8. v.) és a «végig» (13. v.) kifejezések ezt az irányt követik, és összekapcsolják az 5b-13 verseit. A 14. versben álló tote (akkor, amikor) kifejezés éppúgy új részlet kezdetét jelzi, mint a 24. versben az «az után a nyomorúság után» szókapcsolat. Míg az 5b-27-ig terjedő versek időben egymást követő eseményeket írnak le, a 28-37. versekben a központi kérdés a «mikor», amelyre a két példázat válaszol, de az ‘arról a napról és arról az óráról’ szóló mondás minden kiszámítható felvilágosítást megtagad (32. v.). Ennek alapján már a hármas tagolódás körvonalai bontakoznak ki (5b-23; 24-27; 28-37), amelyben az Emberfia parúziájáról szóló rész mutatkozik uralkodó központi elemnek. Ezt a felosztást más jelek is megerősíthetik. A csábítókkal kapcsolatos figyelmeztetések (5b.6 és 21-től) inklúziót alkotnak, amely egybefogja az első részt (a ‘blepete=vigyázzatok’ az 5b elején és a végén a 23. versben). A 9. versben a blepete de hümeisz heautousz (ti pedig magatokra vigyázzatok) felszólítás a felosztás új elemére utal. A harmadik részt a parancsoló módban álló mathete (tanuljátok meg) kifejezés vezeti be, és a grégoreite (virrasszatok) szó zárja le. A 33. vers kezdetén álló kettős imperatívusz azt javallja, hogy e részleten belül ide gondolatjelet illesszünk. Így a felosztás szempontjából a következő képet kapjuk: 1) 5b-8. 9-13. 14-23; 2) 24-27; 3) 28-32. 33-37.[1] - Márk a beszédet négy kiválasztott tanítványnak szóló külön-oktatásként mutatja be. Az apokaliptikus irodalomban gyakran találkozunk titkos oktatásokkal. Minthogy Jézus halálára készül, beszédét talán ahhoz a végrendelethez is hasonlíthatnánk, amelyet a testamentum-irodalom szerint a halála előtt álló pátriárka hagy fiaira. Figyelembe kell azonban vennünk e beszéd sajátos szerkezetét. A végidő várásának rejtett indokával megfogalmazódó felszólítások azt javallják, hogy a beszédet eszkatologikus intelemnek tekintsük. Az Emberfia megnyilvánulását a parúzia alkalmával a Márk-féle «messiási titok» fogalmával összefüggésben kell látnunk. Lehetséges, hogy az eszkatologikus kérdések befejezésként való tárgyalása megfelelt a katekétikai gyakorlatnak, az evangélium esetében azonban figyelembe kell vennünk, hogy a beszéd a szenvedéstörténet elé került. Erre való tekintettel nyílnak meg az evangéliumi távlatok.

IRODALOM: Feuillet, A., Le discours de Jésus sur la ruine du temple d’après Marc XIII et Luc XXI, 5-36, RB 55 (1948) 481-502.; 56 (1959) 61-92.; Harder, G., Das eschatologische Geschichtsbild in der sogenannten kleinen Apokalipse Markus 13, Th Viat 4 (1952) 71-107.; Cranfield, C. E. B., St. Mark 13, SJTh 6 (1953) 189-196.; 287-303.; 7 (1954) 284-303.; Beasley-Murray, G. R., A Commentary on Mark Thirteen, London, 1957.; Conzelmann, H., Geschichte und Eschaton nach Mc 13, ZNW 50 (1959) 210-221.; Marxsen, Evangelist, 101-140.; Perrot, C., Essai sur le discours eschatologique, RSR 47 (1959) 481-514.; Schoeps, H.-J., Ebionitische Apokalyptik im NT, ZNW 51 (1960) 101-111.; Hartman, L., Prophecy Interpreted, Lund, 1966.; Lambrecht, J., Die Logia-Quellen von Markus 13, Bib 47 (1966) 321-360.; Walter, N., Tempelzerstörung und synoptische Apokalypse, ZNW 57 (1966) 38-49.; Lambrecht, J., Die Redaktion der Markus-Apokalipse, 1967. (AnBib 28); Schreiber, Theologie des Vertrauens, 126-157.; Pesch, R., Naherwartungen. Tradition und Redaktion in Mk 13, Düsseldorf, 1968.; Flükkiger, F., Die Redaktion der Zukunftsrede in Mk 13, ThZ 26 (1970) 395-409.; Gaston, L., No Stone on Another, 1970. (NT S 23); Grayston, K., The Study of Mark XIII, BJRL 56 (1974) 371-387.; Rousseau, F., La structure de Marc 13, Bib 56 (1975) 157-172.; Hahn, F., Die Rede von der Parusie des Menschensohnes Markus 13, in: Jesus und der Menschensohn (FS. A. Vögtle) Freiburg, 1975., 240-266.; Dupont, J., La ruine du temple et la fin des temps dans le discours de Marc 13, 1977. (LeDiv 95) 207-269.

a) A bevezető jelenet (13, 1-4)

    1. És amikor ment kifelé a templomból, egyik
    tanítványa ezt mondja neki: Mester, nézd,
    micsoda kövek és micsoda épületek!
    2. És Jézus azt mondta neki: Nézed ezeket a nagy
    épületeket? Nem hagynak követ kövön, amelyet
    le ne rombolnának.
    3. És amikor az Olajfák-hegyén ült, szemben a
    templommal, megkérdezte tőle külön Péter,
    Jakab, János és András:
    4. Mondd meg nekünk, mikor lesznek ezek, és
    mi lesz a jele, amikor ezek mind teljességre
    fognak jutni?

Elemzés

A kutatók nagy része tisztában van azzal, hogy az eszkatologikus beszéd bevezetőjét túlnyomórészt Márk alkotta meg. A legvitatottabb téma a templom lerombolásáról szóló jövendölés (1-től) és az Olajfák-hegyi jelenet (3-tól) kapcsolata. Több szerző szerkesztői összeillesztésről beszél, illetve azt feltételezi, hogy az 1. verstől kezdődő részben mondottak a Márk előtti hagyomány elemét alkották.[2] Az első versben (a görög szövegben) a bevezető genitivus absolutus és a «Mester» megszólítás Márk szerkesztői munkájára utal. Aligha tagadható azonban, hogy az 1. versben szereplő egyetlen névtelen tanítvány alakja és a 3. versben feltüntetett négy tagból álló csoport feszültségben áll egymással. Nem valószínű, hogy a templom lerombolásáról szóló jövendölés elszigetelt mondásként szerepelt a hagyományban. A névtelen személlyel kapcsolatos megelőző utalással együtt azonban kicsiny apoftegmának mutatkozik, amelyet már önállóan is átadhattak a tradícióban.[3] Márk nemcsak beillesztette az apoftegmát az evangélium szövegének egészébe, hanem - mint ahogyan a «Mester» megszólítást is a mondatba szőtte - feltehetően a névtelen (heisz: vö. 10,17) embert is ő tüntette fel tanítványként.[4] A kettős tagadás (ou mé) által a jövendölés egyértelművé válik. E prófécia néhány párhuzamát megtaláljuk a prófétai, a ‘szövetségek közti’ és a rabbinikus irodalomban, de nincs irodalmi mintája. A Mk 14,58 és a Lk 19,44 sem jöhet ebből a szempontból számításba.[5] A jövendölést a hagyomány többféleképpen is megfogalmazhatta (vö. Lk 23, 28-31; Mt 23,38 és párhuzamos versek). A 4. vers első kérdése a templom lerombolásáról szóló jövendölést összekapcsolja a következő résszel. Így a 3-tól kezdődő verseket nem szabad elválasztani az 1. verssel kezdődő részlettől. A 3-tól kezdődő versek azonban teljességgel Márkra utalnak. Az ülő Jézussal kapcsolatos jelenet a példázatokban szólás bevezetéséhez (4,1) hasonlít. Az elkülönítés motívumát (kat’idian: külön) Márk szívesen használja. A tanítványoknak ugyanez a négyes csoportja jelenik meg az 1, 16-20.29 versekben is. A nevek szokatlan sorrendjének párhuzamát a 3, 16-18 részletben látjuk.[6] A második kérdés a 4b-ben nem mutat Márkra jellemző vonásokat. Minthogy azonban az első kérdés folytatása, csak az evangélistától származhat.[7]

Magyarázat

1-2. Jézus elhagyja a templomot, amelyben a 11,27 vers állítása szerint tartózkodott. Az a tény, hogy kimegy a templomból, a megelőző ítéleti és fenyegető szavak (különösen a 11, 12-19 és a 12, 1-12) hátterében jelentőségteljes mozzanattá válik. Mostantól kezdve saját akaratából hagyja el az épületet. Egy névtelen tanítvány megjegyzése a kövek, illetve a templomépület nagyszerű és pompás voltára irányítja figyelmét. Az észrevétel megegyezik azokkal a rabbinikus megnyilvánulásokkal, amelyek a zsidóknak a jeruzsálemi templommal kapcsolatos büszkeségét tanúsítják: «Aki nem látta a templom teljes épületét, sosem látott még pompás építményt». Az egymásra helyezett kőrétegek, amelyek egy része előrenyúlt, más része hátrébb húzódott, olyan látványt nyújtottak, amelyet a tenger hullámaihoz lehetett hasonlítani.[8] Jézus válasza először kérdés formájában ismétli meg a tanítvány megjegyzését, de csak a templom épületét említi, amelyet nagynak, hatalmasnak (megalasz) nevez. A kövekről prófétai kijelentést tesz, amely a templom teljes lerombolását hirdeti meg. Nem hagynak követ kövön, mindegyiket összetörik (valójában: eltávolítják az építményből).[9] Ezek a kettős tagadószóval (ou mé) összekötött kijelentések nem hagynak kétséget a templom teljes pusztulása felől.[10] A templom lerombolásának, mint ítéleti próféciának párhuzamát a prófétáknál is megtaláljuk, akik azonban más formulákat választottak: «A templomhegy erdős magaslat lesz» (Jer 26,18; Mik 3,12). «Akkor úgy bánok ezzel a házzal, mint Silóval» (Jer 26,6).[11] Az evangéliumi szöveg mondanivalójához legközelebb az a tanács áll, amelyet Husaj ad Absalomnak az ellenszegülő városokkal kapcsolatban: «Vonszoljuk le ezt a várost a völgybe, hogy még egy kövecske se maradjon meg ott» (2 Sám 17,13). Az összehasonlítás arra utal, hogy Jézus próféciája a templom eltávolítását hirdeti meg. Az apokaliptikus írók látomásában a régi templomnak ‘el kell tűnnie’, hogy helyet adjon egy új és pompásabb épületnek.[12] E vízió azonban a templom felszámolását nem olyan ellenséges cselekedetként tünteti fel, mint amilyenre a Márk-féle éles kifejezés utal. Ebből arra következtethetünk, hogy a meghirdetés a Márk előtti hagyományban sem semleges jövendölésként szerepelt. Még kevésbé ilyen az evangélista számára.[13]

3-4. A templommal átellenben az Olajfák-hegyén ülő Jézus képe kinyilatkoztatói tekintélyt sugároz, és a jeruzsálemi szentélytől való eltávolodásra utal. A szerkesztőnek tudnia kellett arról, hogy az Olajfák-hegyéről az ember egyetlen pillantással át tudja fogni a templom körzetét. A Zak 14,4 szerint az Olajfák-hegye az isteni ítélet színhelye. Néhány évvel Jézus halála után fellépett egy önmagát messiásnak tartó egyiptomi ember, aki az Olajfák-hegyéről akarta összeomlasztani a város falait.[14] A négy tanítvány, akik mostantól kezdve Jézus mellett vannak, azonosak azokkal, akiket először hívott meg. Nehéz volna biztosan megmondani, hogy a három helyett itt miért erről a négyről történik említés. Mindenesetre a tanítványok kiválasztása összefügg a kinyilatkoztatás gondolatával. Az evangélium címzettjei a tanítványok közvetítésével értesülnek arról, amit eddig még nem, vagy nem pontosan tudtak. Talán azért vannak négyen, mert a végidőre vonatkozó kinyilatkoztatásról van szó, és hármas számuk csak a földi Jézust érintő eseményekre korlátozódik.[15] Az első tanítványi kérdés a templom lerombolásának időpontjára vonatkozik. A második ismétli az elsőt, de ezt pontosabbá teszi. Kérdés, hogy milyen értelemben. A szünteleiszthai (bevégződni, beteljesülni) igével jelölt végső beteljesülést szükségszerűen összekapcsolja a templom lerombolásával (Marxsen)?[16] Kérdés, hogy a templom pusztulását az egyetemes vég előjelének kell-e tekinteni (Grundmann). Szerintünk Lohmeyer helyesen járt el, amikor a templom lerombolásának és az egyetemes beteljesülésnek kapcsolatát mesterségesen alkotott összefüggésnek minősítette. Ez az összekapcsolás konkrét problémát vet fel, nevezetesen a templom pusztulása és az egyetemes beteljesülés kölcsönös viszonyának kérdését. Ha a tanítványok az egyetemes beteljesülés jele felől érdeklődnek, ez a templom pusztulásával összefüggésben azt jelenti, hogy az utóbbi is ilyen jelnek tekintendő? Az evangélista címzettjei között nyilván akadtak olyanok, akik a templom lerombolását a meghirdetett jelnek tartották. Az eszkatologikus beszéd az ezzel összefüggő közeli parúziavárással kapcsolatban akar állást foglalni.[17]

Történeti értékelés és összefoglalás

A 2. vers tartalmazta próféciát aligha vezethetjük vissza Jézusra. Túl érzékletesen írja le azt az állapotot, amelyet a templom környéke mutatott a római-zsidó háború után. Emellett nem motiválja kifejezetten a benne megfogalmazódó fenyegetést sem. - Az 1-4. versek előrebocsátásával egyrészt megfelelő irodalmi átvezetést alkot Jézus templomi tartózkodása és az eszkatologikus intelem között, másrészt a négy tanítvány célirányosan feltett kérdésével kiindulási pontot teremt a közösségben sürgető problémává váló eszkatologikus álláspont kialakításához. Az olvasó feszülten várja a választ. Már most figyelembe kell vennünk, hogy a beszéd (29-től) még vissza fog térni arra a megkülönböztetésre, amelyet a kettős kérdés tesz a tauta (ezek) és a tauta panta (ezek mind) között. Ügyelnünk kell majd összefüggésükre.

12. Exkurzus: A TEMPLOM LEROMBOLÁSA ÉS A ZSIDÓ HÁBORÚ

A Templom lerombolása és a Zsidó Háború[18] a zsidó és a keresztény emlékezetben elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. A megszálló hatalomnak a templom életébe való erőszakos beavatkozásai állandóan ébren tartották a zsidókban az idegen római uralom negatív élményét. Ezeknek példái közé tartozik a templom profanizálása Pompeius által Kr. e. 63-ban, az épület kifosztása Crassus idejében, Kr. e. 54-ben, megszentségtelenítési kísérlete Caligula részéről Kr. u. 39/40-ben, és ismételt kifosztása Florus, az utolsó római helytartó alatt. Egy római csapat állandó jelenléte a templom Antonia-várában a folyamatossá váló kultikus tisztátalanság állapotát jelentette az épület számára. Ráadásul hosszú idő óta itt őrizték a főpapi ünnepi ornátust is. A felszabadítási mozgalom és a szent hely kapcsolatát már a Makkabeusok idejében erősítette a templomszentelés (chanukka) ünnepének bevezetése. A zelóták haragja a rómaiakkal szemben lojális magatartást tanúsító szadduceus papi nemesség ellen is irányult, amely a saját (és sajátságos) Tóra-értelmezése alapján önálló álláspontokat alakított ki tisztasági kérdésekben. A zelóták azon fáradoztak, hogy Isten egyedüli uralmának eljövetelét elősegítsék, azaz megtegyék az első lépést az isteni uralom érvényre jutása érdekében. Ezzel párhuzamosan minden eszközt megragadtak ahhoz, hogy helyreállítsák Izrael tisztaságát. Ebből már látszik, hogy a 66-tól 70-ig tartó háború, amelynek a szabadulást kellett volna elhoznia, eszkatologikus jellegű küzdelem volt. A háború folyamán, különösen annak végső szakaszában egyértelműen a templom került az események középpontjába. Ez az eseménysor az Antonia-vár bevételével vette kezdetét: a szabadságharcosok végül a templom belső körzetében sáncolták el magukat, és csak ennek elestével hagyták abba a küzdelmet. Josephus Flavius[19] beszámol azokról a baljós jelekről, amelyek állítólag előre mutatták a véget, és megpróbálja a rómaiakat a templom elpusztításának bűne alól felmenteni. Azt is megtudjuk azonban tőle, hogy az Isten közvetlen beavatkozásának reménye, amelyet a zsidókban a zelóta próféták erősítettek, szinte az utolsó pillanatban újra megcsillant. Minél nagyobb a veszély, annál közelebb van a felülről jövő segítség - hirdette az apokaliptikus elvárás. Közvetlenül a szent hely bevétele előtt egy próféta, akit Josephus álprófétának nevez, Isten parancsára hivatkozva arra szólította a lakosokat, menjenek fel a templomba, mert ott kapják majd meg a menekülés jelét.[20] A templom tűz általi pusztulásáról a következőket tudjuk meg: «Ekkor történt, hogy egy katona, anélkül, hogy parancsra várt volna, vagy meggondolta volna cselekedetének súlyos következményeit, mintegy felsőbb sugallatra csóvát ragadott; egyik bajtársa felemelte őt, ő pedig az arany ajtón át (...) bedobta a templom belsejébe. Amint a láng fölcsapott, a zsidók felordítottak a szörnyű szerencsétlenség érzetében, és nem törődtek az életükkel, nem kímélték az erejüket, hanem mindenfelől odarohantak, hogy gátat vessenek a tűznek, mert íme, itt volt a veszedelem, amelyet eddig mindenáron igyekeztek elhárítani».[21] A végérvényes bevétel után Vespasianus úgy rendelkezett, hogy rombolják le a templomot, a várost és a körfal nagyobb részét.[22] Barukh szír apokalipszise egy nem sokkal 70 után keletkezett dokumentum, amely tanúsítja, hogy az eszkatologikus remény nem szűnt meg. Bizonyos körök továbbra is várták Isten végső ítéletét, a templom pusztulását pedig kihívásnak tekintették arra vonatkozóan, hogy Isten végre avatkozzon be az eseményekbe és nyilatkoztassa ki önmagát. A város és a templom lerombolásának vázolása után a «meddig fog még ez tartani számunkra?» (81,3) aggódó kérdését és a következő bizakodó mondatokat olvashatjuk benne: «Tudnotok kell azonban, hogy Teremtőnk biztosan megbosszulja majd valamennyi ellenségünkön, amit velünk tettek. Tudnotok kell azt is, hogy ez a vég, amelyet a Magasságbeli fog elhozni, nagyon közel van, ugyanígy kegyelme is, amelynek meg kell nyilvánulnia, és hogy nincs távol ítéletének vége» (82,2; vö. 83,1). A hangulat, amelyet Márk bemutat, talán nem a zsidó jellegű reményt tükrözi, hanem inkább a közeli vég várásának lelkiállapotát, amelyet a templom pusztulása váltott ki.

IRODALOM: Dupont, J., Il n’en sera pas laissé pierre sur pierre (Mrc 13,2; Lc 19,44) Bib 52 (1971) 301-320. Az egyéb irodalmat illetően ld. a 678. oldalt.

b) Óvás a tévútra vezetőktől és a fájdalmak kezdete (13, 5-8)

    5. Jézus pedig így kezdett beszélni hozzájuk: Vigyázzatok,
    félre ne vezessen valaki benneteket!
    6. Sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják:
    Én vagyok! - és sokakat félrevezetnek.
    7. Amikor pedig háborúkról és háborús hírekről hallotok,
    ne rémüljetek meg: meg kell lennie, de ez még nem a vég.
    8. Mert nép nép ellen támad, és ország ország ellen. Lesznek
    helyenként földrengések. Lesznek éhségek: a fájdalmak
    kezdete ez.

Elemzés

A részletben a közvetlen beszéd (5b és 7. v.) és az elbeszélői stílus (6. és 8. v.) váltja egymást. Két időadatot (7b és 8c) is találunk benne. Ha a verseket önmagukban nézzük: a 6. vers a «nevemre» (azaz Jézusra) történő utalás alapján keresztény hallgatóságot feltételez, a 7-től kezdődő részlet bármelyik apokalipszisben állhatna, az időadatokat pedig külön kell megvizsgálnunk. Elsősorban az 5. verset kell Márk szerkesztői művének tekintenünk. Az evangélista parancsoló módban elővételezi a következő rész üzenetét, így az egész beszédnek kezdettől fogva intelmi hangsúlyt ad, ami aztán folytatódik és a szöveg végén még erőteljesebbé válik.[23] Az «én nevemben» kifejezés (6. v.) és az «én vagyok» kinyilatkoztatási formula bizonyos feszültségben áll egymással. Ha az első szókapcsolatot elhagyjuk, a kinyilatkozatási formula jelentése megváltozik. Az «én nevemben» kifejezés Márktól ered, amelyet azért illesztett ide, hogy sajátosan keresztény jelleget adjon a figyelmeztetésnek.[24] A 7. versben a zsidó apokaliptikára nem jellemző személyes megszólítás Márk mellett szól ugyan, de a ‘háború’ jellegzetesen apokaliptikus motívum, a «háború és a háborús hírek» pedig alapvetően biblikus kifejezések.[25] Az evangélista feltehetően valamilyen meghirdetést alakított át megszólító mondattá, hogy lehetővé tegye a zsidó háborúra való közvetlen visszaemlékezést.[26] Ily módon jól be tudta illeszteni a szövegbe az első, negatív jellegű időmegjelölést is. A 8. versben a pozitív és a megfogalmazásában szokatlan időpontmegadás a hagyományból ered. A két időpont-meghatározás összhangban áll egymással, és mindkettő ugyanattól a szerzőtől származik. Ily módon már itt felfedezhetünk egy Márk előtti összefüggő szöveget, amelynek folytatódására ügyelnünk kell. Ehhez tartoznak a tévútra vezetők fellépésére, a háborúkra és a világméretű katasztrófákra vonatkozó meghirdetések a 6-8. versekben. Ezeket Márk átvette, alkalmazta, majd imperatívuszokkal és időmegjelölésekkel látta el.[27] Tagolás szempontjából az 5b és a 6. vers elválasztható a 7-től kezdődő résztől. Az előbbiek a 21-től kezdődő versekkel inklúziót alkotva a félrevezetésről szólnak, az utóbbiak témája a háború, a felkelés stb. Az inklúzió ismét megerősíti, hogy az egész beszéd egyetlen irodalmi egységként fogalmazódott meg, és ilyennek is kell tekinteni. Ha a jobb áttekinthetőség kedvéért alfejezetekben tárgyaljuk is a szöveget, erről akkor sem szabad megfeledkeznünk.

Magyarázat

5-6. A teljes beszéd alapvető megértése szempontjából eleve tekintetbe kell vennünk, a maga egészében az a rendeltetése, hogy választ adjon a tanítványok kérdésére. Az a tény, hogy Jézus az időpontra és a jelre vonatkozó kérdéssel kapcsolatban először a tévútra vezetőktől óv, meghatározott irányba tereli a figyelmet: a címzetteket ne az eszkatologikus kíváncsiság vezérelje, hanem az eszkatologikus éberség. A jövendölés szerint sok csábító fog sikerrel fellépni, és sokakat félrevezetnek. Az általuk kisajátított «én vagyok» mondat az ószövetségi kinyilatkoztatási formulára utal, és az a rendeltetése, hogy igazolja: a félrevezetők a hiteles messiási üdvösséghozók.[28] Ha önmagában vesszük a kinyilatkoztatási formulát és a benne támasztott követelményt, gondolhatunk a kor olyan messiási igényekkel jelentkező embereire vagy prófétáira, mint amilyen Gisalai János, Theudasz, illetve az Egyiptomi volt, akik 70 előtt léptek fel.[29] Ám az «én nevemben» formula a meghirdetést a keresztény közösség felé fordítja, és már olyan valódi vagy lehetséges álmessiásokra vonatkozik, akik Jézusra hivatkozva állítják vagy állíthatják, hogy a végidők üdvössége elérkezett. Jézus, a visszatérő Emberfia azonban másként fog eljönni, így a tévútra vezetőket már fellépésük módja is leleplezi.[30] Jézus visszajövetele nem történelmi keretekben fog megvalósulni, hanem olyan dimenziókban, amelyek a történelmet áttörik és bevégzik.

7-8. Háborúk és háborús hírek fogják nyugtalanítani a közösséget, amelynek azonban ezektől nem kell megrémülnie. A háború az apokaliptikus szorongattatások közé tartozik,[31] de az evangélista csupán ezek kezdetének tekinti. Ezáltal egyrészt a zsidó háborúra és a templom elpusztítására utal, másrészt az álmessiások témájával is kapcsolatot teremt. Semmi sem várható egy olyan messiási lázadástól, amely erőszakkal akarja elhozni az üdvösséget. Feltűnő, hogy a szöveg szerint az emberek csak hallanak a háborúkról, de még nem közvetlen részesei ezeknek. Minthogy az előzményekben a 66-70-es évek palesztinai eseményeiről volt szó, itt a szöveg valószínűleg arra utal, hogy a címzettek térbelileg távol vannak ezektől az eseményektől. E szörnyű történések szükségszerűségét olyan kifejezés világítja meg, amely a Dán 2,28-ra emlékeztet:[32] Isten előre látta ezeket a történelemre vonatkozó tervében, és ezért elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Az eseményeket azonban nem szabad (és ez a válasz közvetlenül a tanítványi kérdésre vonatkozik) a vég jelének tekinteni.[33] A háborúkat világméretű háborús összecsapások, földrengések és az előbbiek következményeként éhínségek kísérik. A földrengéseket bizonyára szó szerint kell értelmezni, nem pedig a háború zavarait szimbolizáló képként.[34] A megnevezett szörnyűségek már állandósult alkotóelemei a végső szorongattatásokra vonatkozó prófétai és apokaliptikus igehirdetésnek. Az evangéliumi szövegre nagyon hasonlít az Iz 19,2 (LXX), amely talán mintájául is szolgált: «Egyiptomit egyiptomira uszítok, hogy testvér testvér ellen, ember embertársa ellen, város város ellen, tartomány tartomány ellen harcoljon» (vö. Mk 13,12; Jer 27,41 - 28,6 LXX; 4 Ezdr 13,31-től). A 4 Ezdr 6, 22-24 az éhínséget és háborút egyaránt a végső idők fenyegetései között említi.[35] Minthogy a zsidó háború képe immár világméretű katasztrófák sorozatát mutató horizonttá tágul (amit egyébként a többes számú «háborúk és háborús hírek» kifejezés már előre jelez), a szentírás-magyarázók újra és újra megpróbálkoztak azzal, hogy ‘rámutassanak’ az ezeknek megfelelő korabeli történelmi eseményekre: például a Claudius császár alatti éhínségre (vö. ApCsel 11,28), a pompeji (Kr. u. 63) vagy a kis-ázsiai (Kr. u. 61) földrengésre. Az utóbbiról Plinius (Nat. hist., 2,84) így emlékezik meg: «A földrengéssel egyidőben a tenger is rengeni kezdett, (...)és egyetlen éjszaka alatt elpusztította Ázsia tizenkét városát».[14] Bármennyire is igazoltnak tekinthetők ezek az utalások, Márknál háttérbe kerülnek azzal a megállapítással, hogy e sok szörnyűség csak a fájdalmak kezdetét jelenti. A szülési fájdalom képe, amelyet már az Ószövetség is többnyire a szerencsétlenségek jelölésére használ (Iz 26,17; 66,8; Jer 22,23; Oz 13,13; Mik 4,9-től), a rabbinikus teológiában a Messiás szenvedéseinek kifejezőjévé válik.[15] E vajúdás a véget megelőző vészes időszakot jelöli, amelyből fájdalmas szülés módjára fog kibontakozni a messiási üdvösség ideje. A «fájdalmak kezdete» újonnan alkotott kifejezés, amely a vázolt eseményeket a vég felől értelmezi ugyan, de ezzel még nem azonosítja. Ha a két időpont-megadást (7b és 8c) összekapcsoljuk, az eszkatologikus távolság és várakozás egyszerre válik érzékelhetővé. A történések nem jogosítják fel az embert arra, hogy azt állítsa, a végidőket éli, de igazolják a közelgő vég várásának soha fel nem adandó reményét. A versek nem írják le a vég bekövetkezésének konkrét történelmi jelét. A keresztény közösségnek arra kell gondolnia, hogy Isten oltalma alatt él. Erre utal a dei geneszthai (meg kell lennie) megállapítás is.

c) Kitartás a végsőkig (13, 9-13)

    9. Ti pedig magatokra vigyázzatok! Mert bíróságnak
    adnak át benneteket, zsinagógákban megvernek.
    Helytartók és királyok elé állítanak titeket énértem,
    bizonyságul ellenük.
    10. És minden nép között hirdettetnie kell előbb az
    evangéliumnak.
    11. És amikor elvisznek, hogy átadjanak benneteket,
    ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem
    ami megadatik nektek abban az órában, azt
    mondjátok: mert nem ti vagytok, akik beszéltek,
    hanem a Szentlélek.
    12. És halálra adja majd testvér a testvért, és apa a
    gyermeket. És fellázadnak gyermekek a szülők
    ellen, és megölik őket.
    13. És mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért:
    de aki végig kitart, az megmenekül.

Elemzés

Ezt a részletet is a közvetlen beszéd (9.11.13. v.) és az elbeszélői stílus (10.12. v.) váltakozása jellemzi. A bevezető imperatívusz - amely, mint láttuk, a blepete (vigyázzatok) felszólítással újabb gondolati egység kezdetére utal - az evangélistának tulajdonítandó. A tanítványok üldöztetésére vonatkozó jövendölést (9b v.) értelemszerűen a 11. vers folytatja azzal az ígérettel, hogy a Szentlélek mellettük fog állni. Itt olyan összefüggést láthatunk, amely feltehetően az üldözésekről szóló régebbi hagyományra utal.[36] Az evangélium világméretű hirdetését kötelességként feltüntető 10. verset az evangélista illesztette a szövegbe. Vitatott, hogy ő alkotta-e meg a verset, vagy átvette valahonnan. A szóhasználat egyértelműen Márkra vall. Az apokaliptikus hangvétel (dei = kell) sem ellene, hanem éppen mellette szól (vö. 13,7).[37] A 8,35 és a 10,29 versekben láthattuk, hogy az evangélium eredetének megjelölése céljából (az evangélium szót többnyire önállóan szerepeltető) Márk bővítette a szöveget a heneken emou (énértem) kifejezéssel. Ennek a kiegészítésnek alapján a heneken emou említése után (9. v.) újra várható az evangélium kifejezés megjelenése. Bizonyossággal nem tudjuk eldönteni, hogy vajon a 9. versben szereplő «bizonyságul ellenük» kifejezés is tőle származik-e. Minthogy ez a formula az 1,44 és a 6,11 verseiben a hagyományból ered, valószínű, hogy a 13,9-ben is ugyanez a helyzet. A gyilkos családi viszályokról szóló meghirdetés a 7. vers témáját folytatja. A népek szétzilálódását és a családok meghasonlását már az Iz 19,2 is összefüggésbe hozta egymással.[38] A Márk előtti hagyomány-forrás rekonstruálása szempontjából ügyelnünk kell a 7. és a 12. vers kapcsolatára. A 13a vers az üldözésekről szóló tradícióhoz (9b és 11. v.) illeszkedik, a 13b pedig a 12. vers mintájához alkalmazkodik. E két versrészletet (a 13a verset talán a 9b és a 11. közé helyezve) tehát ehhez a hagyományhoz kell sorolnunk. Márk a beszédrészletben mozaikszerűen két forrást kapcsolt egybe, közben a 9a és a 10. verset saját megjegyzéseivel egészítette ki. Ez a kompozíciós és szerkesztői munka (mint látni fogjuk) nem csekély mértékben változtatta meg a hagyományt.

Magyarázat

9. A bevezető imperatívusz (tudniillik, hogy ügyeljenek magukra; vö. 2 Jn 8) összefoglalót ad e részlet témáiról, amely a tanítványok számára szenvedést és üldöztetést helyez kilátásba. Az időpontokra és a határidőkre vonatkozó apokaliptikus érdeklődést ez a vers is elutasítja. Sokkal fontosabb, hogy a címzettek valóban tanítványnak bizonyuljanak. Nagy kihívások várnak rájuk. Ezekre az átadni (paradidonai) szó utal. A kifejezés Jézussal, illetve a Keresztelővel kapcsolatos használatát már ismerjük, most azonban a tanítványokra vonatkozik. A törvényszéki szóhasználatban gyakorlatilag azt jelenti: valaki ellen pert indítani.[39] Jóllehet a kifejezés itt nem áll közvetlen kapcsolatban Jézus sorsával (9,31; 10,33), az evangélium szövegének egésze utal erre az összefüggésre. A bíróságoknak, az egyes városok helyi törvényszékeinek való ‘átadatás’ előfeltételezi a zsidók részéről az üldözést. A verés büntetése (vö. 12, 3.5) az említett törvényszékek illetékességi körébe tartozott. Az a tény, hogy e büntetést a zsinagógákban hajtják végre, elrettentésül szolgál. A helytartók és a királyok, akik elé Jézus követői kerülnek, a pogány hatóságokat jelentik. A megfogalmazás arra utal, hogy a keresztényekkel kapcsolatos bíráskodás még alárendelődik a zsidó gyülekezetnek, és nem vált el ettől.[40] E háttér arra enged következtetni, hogy a logion Palesztinában keletkezett.[41] A tanítványok elleni eljárás oka Jézus nevének megvallása. Az üldözéskor és a védekezéskor adott tanúbizonyság objektív esemény, amely vétkessé teszi az ellenfeleket. A mondás első megfogalmazása még nem emeli ki a tanúságtétel pozitív mozzanatát.[42] Ezt a szempontot a következőkben csak az evangélista fogja hangsúlyozni.

10-11. A közösséget az üldözések közepette az a felismerés segíti saját helyzetének megértésében, hogy az evangéliumot minden népnek hirdetni kell. Ebből a szempontból a dei (kell) szóval kezdődő kijelentés két dolgot jelent. A tanítványoktól megkívánt tanúságtételt az evangélium hirdetésének lehet tekinteni. Ezt Isten rendelte így. Kérdés azonban, hogy minden jelentését figyelembe vettük-e a versnek, ha csupán a heneken mou eisz martürion autoisz (énértem, bizonyságul ellenük) szókapcsolat értelmezésének tekintjük.[43] A népek világának bevonása a szövegbe más jelentésre is utal. Kétségtelen, a missziós igehirdetés úgy történik, hogy a tanítványok a bíróság előtt tanúságot tesznek. Ezáltal azonban még bizonyára nem válik egyetemessé. Ezen a ponton vonja magára az «előbb» kifejezés az őt megillető figyelmet. Ha az evangélium világméretű hirdetése a vég eljövetelének egyik feltétele, azt kell mondanunk, e feltétel megvalósulása folyamatban van, de még nem teljesült be. A feszült várakozás és a Márk szívéhez közel álló cselekvési készség gondolata csak így kerülhet összhangba egymással.[44] Figyelembe kell vennünk, hogy a 8,31 és a 9,11 versektől eltérően a dei (kell) szóval kezdődő állítás nem a Szentírás egyik kijelentésére alapozódik, hanem az apokaliptikára jellemző módon a történelemmel kapcsolatos isteni irányítás szem előtt tartásával fogalmazódik meg. A szerző azonban lényegesen megváltoztatja az apokaliptikus felfogást azáltal, hogy egy történeti és végső fokon a közösség felelősségére bízott eljárást tüntet fel olyan eseményként, amely szükségszerűen előzi meg a vég eljövetelét. Az érvelés nem az Emberfia parúziájából indul ki, hanem abból, ami Jézus által a történelemben valósággá lett, és amit az evangéliumon keresztül ismertté kell tenni a világban.[45] Az evangélium hirdetéseként értelmezett tanúságtétel, amelyet az üldözött tanítványok mutatnak a világnak, a Szentlélekben történik. A mártírokban különleges módon is jelen van a Lélek. Felesleges tehát előre gondot csinálniuk abból, hogyan fognak védekezni.[46] Abban az órában kell majd beszélniük, amikor megtámadják őket. Arról már az Ószövetség is tudott, hogy Isten övéi mellett áll: «Én a te száddal és az ő szájával leszek, és megtanítalak benneteket arra, hogy mit cselekedjetek» (Kiv 4,15).

12-13. A versek tovább taglalják az ‘átadatás’ témáját. A tanítvány megpróbáltatásait a halálos családi viszály is súlyosbítja. A család felbomlása és a családtagok egymás ellen fordulása a szerencsétlenségek időszakát leíró prófétai nyelvezet elemei közé tartozik. Az apokaliptikus irodalomban ezek a végső idők erkölcsi romlottságának kifejezői. Minthogy az archaikus szemlélet a családot az istentisztelet ‘otthonának’ tekinti, a család felbomlása a kultusz megszűnését is jelenti. A szöveg mintájául a Mik 7,6 (LXX) szolgál: «Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a leány anyja ellen támad (epanasztészesztai), a meny az anyósa ellen. Az embernek saját háza népe is ellensége». A megölés (etióp Hénokh, 100, 1-3) és az átadás (szír Barukh, 70,3-tól) motívuma is a hagyományból származik.[47] Márk megváltoztatja a megpróbáltatásokkal kapcsolatban elterjedt elképzeléseket, miközben ezeket a tanítványokra vonatkoztatja. Jézus követőjét saját rokonai fogják üldözni és megtámadni.[48] A támadások skálája a részlet végén csúcspontjához érkezik, de ehhez vigasztaló távlat is kapcsolódik. Annak magyarázataként, hogy a tanítványokat mindenki gyűlölni fogja, ismét csak Jézus nevét, a belé vetett hit megvallását említi a szöveg. Az egyetemes gyűlölet túlzásnak látszik. Ezt némileg az a szükségszerűség ellensúlyozza, hogy az evangéliumot az egész világon kell hirdetni (10. v.). A részlet talán konkrét, helyi események emlékét őrzi, ami újból palesztinai eredetére utal. Amennyiben Márk római címzettekhez szól, a logion a Néró-féle üldözések háttéri ismeretében új színt kap. Ez a helyzet azt követeli az embertől, hogy tartson ki a végsőkig. A telosz (vég) kifejezés kettős értelmű szó. A hagyományban bizonyára a halált jelentette. A Márk-féle szövegkörnyezetben (vö. 7b) többre utal: azt állítja, az áhított világvége egyesek számára már erőszakos halálukban bekövetkezhet. A tanítványoknak meg kell szabadulniuk az apokaliptikus rajongástól, és a realitások talajára kell helyezkedniük. A kilátásba helyezett megmenekülés nem csupán a fizikai bajoktól való szabadulásra utal, hanem valami többletre is: az Isten műve általi üdvözítésre. A 4 Ezdr 6,25 azt sugallja, hogy már a Márk előtti hagyomány is hordozta ezt a jelentést: «Ám aki megmarad és túléli mindazt, amit előre megmondtam neked, megmenekül, meglátja üdvösségemet és a világ végét».[49]

Történeti értékelés és összefoglalás

Az üldözésre vonatkozó kicsiny hagyományban összegyűjtött logionokat nem vezethetjük vissza Jézusra, hanem egy olyan keresztény prófétának kell tulajdonítanunk, aki a megdicsőült Úr megbízásából bátorítani akarta a szorongatott helyzetben lévő közösséget. - Márk számára a beszédnek ez a részlete azért válik fontossá, mert az intelmet az eszkatologikus várakozás szolgálatába állítja és föléje rendeli ennek. Az evangélistának sikerül a különféle eredetű hagyományokat egyetlen (általa egyébként is kedvelt) téma köré csoportosítani: ez a tanítványi lét megtapasztalása. A tanítványi lét igazolódása az üldözések közepette és a szenvedésben történik. A részlet kifejezetten nem utal a tanítvány és Jézus sorsának kapcsolatára, de a követés gondolata nyilvánvalóvá teszi ezt az összefüggést: a tanítványnak az intelmeket megfogalmazó és a ‘kiszolgáltatott’ (átadott) sorsú Jézust kell követnie. A részlet bemutatja ennek a kiszolgáltatottságnak többféle módját, és ezt nem csupán passzív tűrésként ábrázolja, hanem pozitív módon, annak az evangéliumnak egyetemes hirdetéseként is, amely a végső beteljesülést tartja szem előtt, és ezt emberközelbe hozza. Úgy látszik, éppen a szenvedés és az eszkatologikus lét összefüggésének belátása alkotja a Márk-féle teológia e részletének lényegét.

d) A végső és a legnagyobb szorongattatás (13, 14-23)

    14. Amikor pedig látjátok a pusztító utálatosságot
    ott állni, ahol nem kellene - aki olvassa, értse
    meg! - akkor, akik Júdeában vannak,
    meneküljenek a hegyekbe.
    15. Aki a háztetőn van, ne szálljon le, és ne menjen
    be, hogy kihozzon valamit házából.
    16. És aki a mezőn van, ne forduljon vissza, hogy
    elvigye felsőruháját.
    17. Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak
    azokban a napokban.
    18. Imádkozzatok, hogy ne télen történjék.
    19. Mert azok a napok olyan nyomorúsággá
    lesznek, amilyen a teremtett világ kezdete óta,
    amelyet Isten teremtett, nem volt mostanáig,
    és nem is lesz többé.
    20. És ha az Úr nem rövidítette volna meg a
    napokat, egyetlen ember sem menekülne meg.
    A választottakért azonban, akiket kiválasztott,
    megrövidítette a napokat.
    21. És akkor ha valaki ezt mondja nektek: Nézd,
    itt a Krisztus, nézd ott! - ne higgyétek!
    22. Fellépnek majd hamis krisztusok és hamis
    próféták, és jeleket és csodákat művelnek,
    hogy ha lehet, félrevezessék a választottakat.
    23. Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam
    nektek mindent.

Elemzés

A szöveg eredetének megértéséhez itt is abból kell kiindulnunk, hogy különféle természetű részekből tevődik össze. Az imperatívuszok és a leíró mondatok, a személytelen felszólítások és a személyes jellegű felhívások váltakozásából (például: pheugetószan = meneküljenek; proszeukheszte = imádkozzatok, a 14. és a 18. versekben), a theosz (Isten) szónak a küriosz (Úr) kifejezéssel való helyettesítéséből (19-től) és a 23b versben váratlanul feltűnő első személyű alanyról ezt már a felületes szemlélő is észreveheti. A személyes megszólításnak (idéte: látjátok) személytelenné válása (pheugetószan: meneküljenek) alapján feltételezhetjük, hogy a 14. verset az evangélista alakította át, aki az «amikor pedig látjátok» kifejezéssel egyrészt személyessé tette a megszólítást, másrészt határozottabban hozzáigazította a 7. vershez («amikor halljátok»).[50] A szokatlan és rejtélyes helymegjelölés («ott, ahol nem kellene») valószínűleg világosabb utalást szorított ki a helyéről. E változtatásra az adhatott alkalmat, hogy a beszéd jelenlegi felépítésében a 14. vers új szakaszt vezet be: erre egy személy fellépése utal, aki a hagyományban feltehetően nem szerepelt. Fellépésére abból következtethetünk, hogy a semlegesnemű bdelügma szóval jelölt «utálatosságot» a görög szöveg férfiszemélyként értelmezi (a hesztékota hímnemű melléknévi igenév jelentése: ott álló, ott állni). A hagyományban a mondat feltehetően így kezdődött: Amikor a pusztító utálatosság a templomban fog állni, illetve felállítják ott (...).[51] A kijelentés figyelmes olvasására vonatkozó felszólítás a hagyomány része. Márknál nem találunk hasonló megjegyzést.[52] A Júdeából a hegyekbe menekülést (tekintettel arra, hogy Júdea hegyes vidék) sokan tautológiának tekintették, az en té Ioudaia (Júdeában) kifejezést pedig utólagos kiegészítésnek. Ez a nehézség megoldódik, ha egyrészt figyelembe vesszük, a figyelmeztetés az erődítményszerű városba meneküléstől óv, másrészt, hogy a hegyek kiváló rejtekhelyek.[53] A 15-től kezdődő versek más hagyományhoz tartoznak. Párhuzamot alkotnak, amennyiben az egyik a városi, a másik a vidéki viszonyokat tartja szem előtt. A Lk 17,31 más összefüggésben mutatja be ezt a párhuzamot. A 17-20-ig terjedő rész jól illeszkedik a 14. vershez. Lehetséges, hogy a proszeukheszthe (imádkozzatok) kifejezés (18. v.) a proszeukheszthószan (imádkozzanak) felszólítás helyébe került.[54] A 19. versben álló («amelyet Isten teremtett») pleonasztikus jellegű mellékmondatot ismét Márk szerkesztői művének tekinthetjük, aki azt akarta kiemelni, hogy Isten uralkodik a végidők eseményei felett. Ez a törekvése magyarázza azt is, hogy a theosz (Isten) szót a küriosz (Úr) kifejezéssel váltja fel a 20. versben. A 20b Márk előtti hagyományból származik: ezt a feltevést a «választottak» említése sugallja.[55] Valószínűleg az «akiket kiválasztott» értelmező mondatot is (újra csak Isten tevékenységének hangsúlyozása végett) az evangélista szőtte a szövegbe. A 21. vers ismét más hagyományból került a részletbe (vö. Mt 24,26-tól és Lk 17,23-tól). Márknál a logion rövidített formában jelenik meg. A 22. a 6. versre emlékeztet, és egy terjedelmesebb apokaliptikus hagyományhoz tartozik. Minthogy a 6. verssel együtt egy Márktól eredő irodalmi inklúziót alkot, a hagyományban más helyen, feltehetően közvetlenül a 6. után szerepelt. A ‘hamis krisztusok’ kifejezés keresztény színezete önmagában véve még nem igazolja azt a feltevést, hogy ebben az esetben Márktól származik (vö. 1 Jn 2,18: sok antikrisztus). Mivel a ‘hamis krisztusok’ kifejezés (mint majd látni fogjuk) bizonyos szempontból ellentétben áll a 14. versben mondottakkal, leghelyesebb, ha a hagyomány részének tekintjük.[56] A 23. vers (amely a teljes beszédben cezúrát alkot) az általánosan elterjedt vélemény szerint az evangélista műve.[57]
A részletet a következő módon tagolhatjuk: A 14. vers megnevezi a döntő eseményt, amely kiváltja az ezt követő történéseket. Ezeket a 15-18. versek írják le. A 19-től kezdődő versekből értesülünk a szorongattatás nagyszabású voltáról, de arról is, hogy Isten gondolt az ő választottaira. A 21. versben ismét szóba kerül a sok tévútra vezető, míg a 23-ban az elbeszélő egészen személyes formában fordul címzettjei felé.

Magyarázat

14. A 7. versben mondottakkal kapcsolatban kifejezetten elhangzik, hogy ezek még nem a vég közvetlen előzményei. Az az esemény, amelyről most értesülünk, közvetlenül érinti a címzetteket, mert felszólítást kapnak a menekülésre. Ezért ebben a közelgő beteljesülés jelét kell látnunk, amely felől a tanítványok a 4. versben érdeklődtek. Kérdés azonban, hogy konkrétan mi ez a jel. Az előttünk álló versben csaknem mindegyik szó problémás. A menekülés, amelyre az esemény az olvasókat készteti, azt sugallja, hogy eljövendő történésről van szó. Mivel döntő jel, még ha a jövőben adatik is meg, elkerülhetetlen. A bdelügma szóval az Ószövetség az utálat tárgyát, nevezetesen a kézzel alkotott bálványképet jelölte.[58] A pusztítást és rombolást kiváltó iszonyat értelmében vett ‘pusztító utálatosság’ kifejezés ebben a jelentésében a Dán 9,27, a 11,31 és a 12,11, valamint az 1 Mak 1,54 és 6,7 verseiben szerepel. A Makkabeusok 1. könyvében azt a bálványáldozati oltárt jelenti, amelyet a Kr. e. 2. század közepe táján a szírek állítottak fel a templomban. Amikor a Márk előtti hagyomány egy ehhez hasonló utálatosságot hirdet meg a végső időkre, ez feltehetően annak emlékét őrzi, hogy Caligula császár imperátor-szobrot akart felállíttatni a templomban.[59] A Júdeából a hegyekbe való menekülés a Márk előtti tradícióban attól az ötlettől óvta az embereket, hogy Jeruzsálem megerősített városában keressenek menedéket. A város fenyegetettsége a zsidó háború kitörésének időszakára utal. Márknál elmarad a templomra utalás (vö. az Elemzéssel), amelynek lerombolásáról már említést tett (2. v.). A személyként feltüntetett ‘utálatosság’, amely a (szándékosan rejtélyes kifejezésekkel leírt) szent helyen egyértelműen meg fog mutatkozni: az Antikrisztus.[60] A hegyekbe menekülés különféle veszélyhelyzetekben az utolsó mentsvárnak számított.[61] Ha a hegyek (a Márk előtti hagyomány szerint) biztonságot nyújtanak a római seregekkel szemben, talán az ‘utálatosság’ ellen is védelmet adnak, jóllehet az ettől való menekvés összehasonlíthatatlanul nehezebbnek látszik. A fenyegetés súlyos voltának kiemelése a figyelmes olvasás követelményét akarja tudatosítani a címzettekben (ez az igény csak itt szerepel az evangéliumban).[62] Márk számára a végidő az Antikrisztussal érkezik el. Minthogy az Antikrisztus még nem jött el, az evangélista kiigazítja azt a felfogást, amely a templom lerombolását a végső időszak elérkezéseként és a vég jeleként értelmezte. Ily módon a 14. verstől kezdődő részben leírt események elkülönülnek az 5-13. versekben mondottaktól.

15-18. Az Antikrisztus megjelenésekor, amely Júdeában fog bekövetkezni, ajánlatos pánikszerűen menekülni. A tetőn és a mezőn tartózkodó embert bemutató két kép nagyon alkalmas annak a rémületnek leírására, amelyet az esemény kivált. Míg ezek a képek eredetileg Isten országának érkezésére, illetve az Emberfia eljövetelére vonatkoztak, Márknál azt a fenyegető veszélyt mutatják be, amelyet az ‘utálatosság’ fellépése jelent az emberek számára (vö. Lk 17,31). A lapos tető tartózkodási helyül (1 Sám 9,25), az imádság helyéül (ApCsel 10,9), rejtekül (Józs 2,6) és raktártérként szolgált.[63] A külső lépcsőn való menekülést nem szabad megszakítani azzal, hogy az ember megpróbál újra lemenni a házba, hogy valamit magával vigyen. Ez már valószínűleg semmit sem segítene.[64] A mezőn dolgozó ember, aki felsőruháját az út szélén hagyta, emiatt ne forduljon vissza. Ez a kép nem idézi fel Lót feleségének esetét, de tágabb összefüggésekben a Lk 17,31-től kezdődő versek erre is utalnak. A visszafordulás Márknál csak a felsőruhával áll kapcsolatban, és nem a hátrahagyott városra utal.[65] A vidéken élők is pánikba esnek. Minden katasztrófa fokozottan sújtja azokat az asszonyokat, akik éppen várandósak vagy szopós gyermekük van (vö. Lk 23,29). Josephus Flavius ezekkel a szavakkal számol be a pártusok támadásáról, amely Palesztinában Hirkanosz alatt történt: «Bizonyára nem volt ember, aki ha itt lett volna, ne érzett volna szánalmat, midőn az asszonyok magukhoz szorították kis gyermekeiket, és sírás és jajgatás közben elhagyták hazájukat és bilincsbe vert rokonaikat, mert ezeknek a jövője bizony már semmi jót nem ígért» (Antiquitates, 14,354).[66] A szöveg írója a háborús ínség képeit vetíti rá a végidők szörnyűségeire. Ugyanez érvényes arra a kérésre is, hogy az esemény ne télen, azaz ne a keleti ember számára hideg és esős évszakban legyen. Ez az imádság feltételezi, hogy télen az utak nehezen járhatók, de ennél többre is utal.[67] Minthogy az ilyesfajta kérés ismert motívum, (a Márk előtti hagyományt illetően) nem igényli a történeti rekonstrukciókra irányuló törekvéseket.[68] A Tanhuma egyik szövege szerint Isten megkönyörült, és úgy rendelkezett, hogy az izraeliták ne a hideg évszakban, hanem nyáron menjenek száműzetésbe.[69] Az a felhívás, hogy az imádságban enyhítést kell kérni, értésünkre adja: Isten a végső szorongattatásnak «azokban a napjaiban» is megőrzi szabadságát.

19-20. Az érzékletes képeket elvont és teológiai jellegű kijelentések váltják fel. A szorongattatás, amelynek nagyságát a szöveg kiemeli, nem az a szorult helyzet, amelyet az embernek az ige miatt (vö. 4,17) kell elviselnie, hanem az az általános nyomorúság, amelyben mindenki részesül a földön az ‘utálatosság’ megjelenésének időszakában. A jelen, a múlt és a jövő nem tud felmutatni ehhez hasonló eseményt. A hármas tagolás különös, de az egyes elemek megfelelnek az irodalmi formának. Már az egyiptomi csapásokkal kapcsolatban is elhangzik: olyan jajveszékelést vált ki, «amilyen nem volt, és nem is lesz többé» (Kiv 11,6).[70] Az apokaliptikus irodalomban a «második megpróbáltatás» és a «második harag» olyan szörnyűségek, amelyekben az embereknek «nem volt részük a kezdetek óta egészen addig az óráig» (Mózes mennybevitele, 8,1). A 19. vers formulája a Dán 12,1-re (LXX) támaszkodik, ahol azonban nem szerepel a jövő említése. A «mostanáig» kifejezés (a Márk előtti hagyományban) a hangsúlyt a jelenben folyó zsidó háborúra helyezi, amelynek borzalmait hasonló formulával lehetett leírni.[71] A teremtő Isten említése arra a kormányzó hatalomra utal, amely kezdettől fogva kézben tartja a történelem irányítását. Ez a hatalom (az «Úr» szó itt Istent jelenti) eleve úgy döntött (az ige múlt időben áll!), hogy megrövidíti a napokat. E rövidítés célja az emberek megmentése, és nem az általános zűrzavar kifejezése (miként az etióp Hénokh, 80,2-ben).[72] A vers nem áll kapcsolatban az Iz 54,7-tel («Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek»),[73] mindazonáltal az isteni döntés motívuma az irgalom. Enélkül a földön élő valamennyi ember (= minden hús; vö. Jer 12,12) elpusztulna. A megmentés mindenesetre többet jelent, mint csupán a fizikai szükséghelyzetből való kiszabadítást.[74] A szorongattatás a hitet és az Istenbe vetett bizalmat is veszélyezteti (vö. 13,13b). A választottak, akiket az apokaliptikus irodalom az igazakkal azonosít (etióp Hénokh, 38,2; 39,6-tól), Márknál (aki csak az eszkatologikus beszédben használja e kifejezést) a közösséget jelenti.[75] Az Isten részéről történő kiválasztás tevékeny jellegét a mellékmondat emeli ki. A választottság a gyülekezet számára vigasztalást jelent, de nem feltétlen biztonságot. A közösség tagjait ez nem védi meg a próbatételtől.

21-23. Az óvás a tévútra vezetőktől a 6. vers gondolatmenetét folytatja. Míg azonban ott a figyelmeztetés a jelenre vonatkozott, itt a jövőre utal. A végső idő szorongattatásai (a Krisztus kifejezéssel jelölt) Jézus várható visszatérésének idején egyre erőteljesebbek lesznek, és elősegítik a tévútra vezetők tevékenységét. Parúziája azonban nem rejtett módon fog történni, mint ahogyan ezt a zsidóságban időnként a messiás első eljöveteléről gondolták (vö. Jn 1,26; Jusztinosz, Párbeszéd, 49).[76] Ezért ezek a hírek, bármilyen tetszetősek is, nem érdemelnek hitelt. Több kárt okoz a hamis próféták és krisztusok tevékenysége, akik jeleket és csodákat mutatnak fel. A MTörv 13, 2-4 verseiben, amelyekre utalás történik, a szémeia kai terata (jelek és csodák) a hamis próféták és álomlátók kísérőjelenségei, amelyekkel ezek az Istentől eredő megbízatásuk látszatát keltik. Míg a szémeia az eljövendő időre utalnak, a terata főként a bámulatos csodákat jelentik. Jézus csodatevői működésével kapcsolatban Márk érthető módon kerülte e kifejezés használatát.[77]
A pszeudoprophétész (hamis próféta) kifejezést a görög nyelvű Ószövetség is ismeri, a pszeudokhrisztosz (hamis krisztus) ellenben keresztények által alkotott szó.[78] A két csoport között nem lehet lényeges különbséget tenni, s főleg nem állíthatjuk, hogy az előbbiek az utóbbiak útjának előkészítői, mint ahogy ezt a Jel 12. fejezetében (egyes számban) látjuk (vö. Jel 13,13). A nagy rémületet, amelyet az Antikrisztus kelt, a 22. vers nem mérsékli, mert a hamis próféták és krisztusok tevékenysége az ‘utálatosság’ következménye, aki nem kapja meg a krisztus nevet. Ugyanez a helyzet más írásokban is, amelyek «törvénytiprónak» (2 Tessz 2,3) vagy «világcsalónak» (Didakhé, 16,4) nevezik, illetve így jellemzik: regnabit quem non sperant (‘az uralkodik, akiben nem reménykednek’; 4 Ezdr 5,6).[79] Lohmeyer úgy véli, az ‘utálatosság’ tevékenysége Júdeára korlátozódik, míg a tévútra vezetők (21. verstől) a világ többi részét teszik próbára.[80] A szöveg szerzője azonban aligha akart ilyen finom különbségtétellel élni. Fontosabb az, hogy a választottak ismét örvendhetnek az isteni pártfogásnak. A beszéd e része személyes megszólítással fejeződik be. Az ismételten elhangzó figyelmeztetés («vigyázzatok») a választottak fogalmát értelmezi. Értésünkre adja, hogy az isteni gondviselés nem zárja ki a tanítvány próbára tevését. Jézus a tanítványoknak tárta fel a teljes jövőt (panta: mindent), de nem kíváncsiságuk kielégítésére, hanem azért, hogy felvértezhessék magukat. Az «előre megmondtam» kijelentés szavait - a hamis prófétákéval ellentétben - igaz beszédnek tünteti fel.[81]

Történeti értékelés és összefoglalás

A vizsgált logionok közül a 15. verstől kezdődő mondásokat bátran Jézusnak tulajdoníthatjuk. Jól beilleszkednek az Isten országáról szóló prédikációjába.[82] - A hagyomány más anyagaiból merítve Márk megalkotja a beszéd egy részletét, amelyben bemutatja a véget közvetlenül megelőző időszakot. Ez az idő különbözik attól a jelentől, amelyet az 5-13. versek körvonalaznak. Nem a templom lerombolása, hanem az Antikrisztus fellépése lesz a jel, amelyről a vég közeledése megsejthető. Ebben a végső és legnagyobb szorongattatásban két dolog válik szükségessé: egyrészt bizalommal kell tudatosítani, hogy Isten akkor is a történelem irányítója marad, mint ahogyan ő a világ teremtője, aki nem fogja elfeledni közösségét; másrészt szilárdan ellen kell állni mindenféle ördögi csábításnak. Ha nem is tudjuk könnyen felfogni az apokaliptikus színezetű képek nyelvezetét, alapvető mondanivalójukat nem szabad szem elől téveszteni, hanem fel kell ismerni: a világnak, amely kaotikussá válhatna, Isten a maradandó ura. Ez a hit erőt ad ahhoz, hogy a pusztulást hozó rossznak ellen tudjunk állni.

IRODALOM: Rigaux, B., Bdelygma the epêmôscôs. Mc 13,14; Mt 24,15, Bib 40 (1959) 675-683.; Sowers, S., The Circumstances and Recollection of the Pella Flight, ThZ 26 (1970) 305-320.; Günther, J. J., The Fate of the Jerusalem Church, ThZ 29 (1973) 81-84.

e) Az Emberfia eljövetele és a választottak egybegyűjtése (13, 24-27)

    24. Azokban a napokban azonban, a nagy szorongattatás
    után, a nap majd elsötétedik, a hold nem adja fényét.
    25. És a csillagok lehullanak az égről és az egekben levő
    erők megrendülnek.
    26. És akkor meglátják majd az Emberfiát eljönni a
    felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel.
    27. És akkor elküldi majd az angyalokat, és összegyűjti
    választottait a négy világtáj felől, a föld szélétől az
    ég széléig.

Elemzés

Márk e beszédrészletet úgy vette át a hagyományból, hogy saját irodalmi beavatkozásának nem hagyta látható nyomát. A 24. versben szereplő két időpontból azonban az egyiket neki kellett megadnia, mert ezek bizonyos szempontból ellentétben állnak egymással: az első adat szerint (amely a 19. versre utal) a vázolt esemény «azokban a napokban» történik, a második azonban a «nagy szorongattatás után» kifejezéssel elszakítja ezt az előzményektől. Jóllehet biztosan nem tudjuk eldönteni a kérdést, több okunk van arra a feltételezésre, hogy az első időmegjelölés származik a szerkesztőtől: ez az adat ugyanis szorosabban kapcsolja össze egymással az Antikrisztus fellépését és az Emberfia parúziáját.[83] Az Antikrisztussal feltartóztathatatlanul megindul a végső idők lavinája. Kérdés, hogy a szerkesztő máshol is változtatott-e a szövegen.[84] A beszédnek e részlete tartalmának megfelelően mindvégig jövő időben fogalmazódik meg. A Lk 21,28-tól eltérően nincsen benne parancsoló mód.

Magyarázat

24-25. A nagy fordulatot az «azonban» (alla) szó vezeti be. «Az ég beavatkozik a földi nyomorúságba» (Wellhausen). A kettős időmegjelölés kapcsolatot teremt az előzményekkel, egyben el is választ ezektől. Az utolsó nemzedék idejét az 1 QpHab 7,1-től kezdődő rész is elkülöníti az idő beteljesülésétől. Az, ami most történik, az ‘utálatosság’ garázdálkodásának végét jelenti. A szorongattatás elmúlik. A nappal, a holddal és a csillagokkal kapcsolatban vázolt események az apokaliptikus irodalmi eszközök tárházába tartoznak: «Minden világítótest megrendül a nagy ijedelemtől, az egész föld rémületbe esik, félni és remegni fog» (etióp Hénokh, 102,2).[85] A Márk-féle szöveg az Iz 13,10-re támaszkodik: «Az ég csillagai és csillagzatai nem ragyogtatják világosságukat. Sötét lesz a fölkelő nap, nem fénylik a hold világa». Az Iz 34,4 (LXX) szavait is visszhangozza: «Úgy hull le valamennyi csillag, mint ahogy a levelek a szőlőről vagy a lomb a fügefáról» (vö. Joel 2,10 - 3,4; 4,15-től).[86] Az Ószövetségben ezek a jelenségek az isteni büntető ítéletnek, Jahve napjának kísérő körülményei. Izajás versei szerint az ítélet Bábelt és Edomot sújtja. E bibliai háttér alapján ezeknek a képeknek az a szerepük, hogy szemléletessé tegyék az ítéletet, amely a bűnösöket sújtja, akik a teremtésben eluralkodó zűrzavar kiszolgáltatottjaivá válnak. Helytelen tehát azt állítani, hogy Márk csupán a választottak megmenekülését veszi figyelembe. Nem a bűnösök ellen irányuló haragvó ítélet részleteit írja le, hanem ezt metaforákba öltöztetve mutatja be.[87] Kérdés azonban, hogy e kijelentéseket csupán kozmológiai jellegű metaforáknak kell-e tekintenünk, vagy esetleg a világ sorsára vonatkozóan is mondanak valamit. Nyelvezetük a metafora és a realista beszédmód között helyezkedik el. Ezért nem csupán a büntetésre vonatkoznak, hanem a kozmosz hathatós változásaira és átalakulására is utalnak.[88] Az ég erőinek megingása és megrendülése (25b) a 24. és a 25a verseket foglalja össze. A szövegben semmi sem utal arra, hogy a dünameisz (erők) kifejezésen (tartalmát megszemélyesítve) angyali hatalmakat kellene értenünk.[89]

26-27. A végső dráma csúcspontját az Emberfia megjelenése alkotja. Itt is ügyelnünk kell a különleges nyelvezetre, amely a valóságosan várt eseményt metaforákba öltözteti. Márk és olvasója számára világos, hogy az eljövendő Emberfia nem más, mint Jézus,[90] akit a felhők, amelyeken megjelenik, égi, Istenhez tartozó lényként tüntetnek fel.[91] Az őt övező nagy hatalom és (talán a Zsolt 8,6-ra utaló) dicsőség kiemeli méltóságát, amely ragyogása miatt teljesen elválik a sötétségtől és a káosztól. Eljövetelének célja különös módon homályban marad. A szerző fontosabbnak tartja annak kiemelését, hogy az emberek látják eljövetelét. A nyilvánvalóan személytelen beszédmódból arra lehet következtetni, hogy a címzettek elsősorban az ellenfelek, a gonoszok és a bűnösök.[92] Az ő számukra az Emberfia ítélni jön. Röviden azt mondhatjuk, hogy az ítéletet akkor kapják meg, amikor megpillantják őt. A bíró ‘megsemmisítő pillantása’ már az apokaliptikus hagyományban is szerepel: «Azon a napon minden király, hatalmas és mindenki, aki a földön uralkodik, fel fog támadni. Meg fogják látni és meg fogják ismerni őt (az Emberfiát), aki dicsőségének trónján ül. (...) Arcuk szégyenben fog égni, és sötétség borítja el őket» (etióp Hénokh, 62, 3.10). Annak ellenére, hogy a Márk-féle megfogalmazás a Dán 7,13-ra (LXX) támaszkodik, világosan látszik, hogy képanyaga megfelel a Hénokh könyvéből idézett verseknek. Az Emberfia képét a szerző «nem közvetlenül veszi át a Dán 7. fejezetéből, hanem inkább erre a szentírási helyre utalva szentesíti».[93] Az utolsó esemény - amelyet ismét az «és akkor» szókapcsolat választ el az előzőtől - az angyalok elküldése (vö. Mk 8,38) és a választottak egybegyűjtése a négy világtájról. Ennek hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy Isten népe szétszóródik az egész földön, majd egybegyűlik az idők végén. Ezt Márk a keresztény közösségre alkalmazza. A Zak 2,10 szerint az izraeliták szétszóródtak a négy égtáj felé, a MTörv 30,4 (LXX) pedig azt állítja, hogy az Úr az ég egyik szélétől a másikig szétszórtakat (hé diaszpora szou) újra össze fogja gyűjteni. Ez a feladat immár az Emberfiára hárul, akinek választottai a közösség tagjai.[94] Isten (20. vers: az Úr) választotta ki őket, így az Emberfiához tartoznak. A négy égtáj vagy a föld négy sarka megfelel az ókori bibliai (LXX Ez 37,9; Jel 7,1) és görög világképnek.[95] A «föld szélétől az ég széléig» kevert formulát többféleképpen értelmezték: vonatkoztatták már a föld és az ég legnagyobb magasságaira, Galileára, az élők és a holtak országára, vagy olyan kijelentésnek tekintették, amely semmit sem akar kihagyni a szóban forgó ‘elemek’ közül.[96] A kép csak azokra vonatkozik, akik a parúziáig életben maradnak. A kifejezés valószínűleg arra utal, hogy az Emberfia magával ragadja őket. A szöveg nem tesz külön említést a halottak feltámadásáról. Az utolsó időkre vonatkozóan az etióp Hénokh (62,13-tól kezdődő rész) is beszél az Emberfiával való közösségről: «Az igazak és a kiválasztottak azon a napon megmenekülnek, és nem fogják többé a bűnösöket és az igaztalanokat látni. A Szellemek Ura lakik majd felettük, és az Emberfiával együtt fognak étkezni, vele fognak feküdni és vele kelni örök időkig». Az Emberfiával való együttlét és együtt-lakozás lehetősége olyan távlat, amelyet más újszövetségi iratokkal (vö. 1 Tessz 4,17; Lk 23,43; Jel 20,4) együtt evangéliumunk is felmutat.[97]

Összefoglalás

Márk (az első időadattal a 24. versben) nyilvánvalóvá akarja tenni az Antikrisztus megjelenésének és az Emberfia parúziájának időbeli összefüggését. Szerinte ugyanis az Antikrisztus feltűnése a jel, amely a beteljesülésre utal. Az evangélium egészének összefüggéseiben a részlet újabb, sajátos árnyalatokat kap. A gonoszok számára fenyegetést jelentő Emberfia-bíró eljövetelének képe felvillan a szenvedéstörténetben is (14,62). Ez minden félreértést kizár ezzel az Emberfiával kapcsolatban: ő nem valamiféle természetfeletti lény, hanem azonos a Názáreti Jézussal, akit kereszthalálra ítéltek. A tanítványok remélhetik ugyan, hogy az Emberfia választottai közé tartoznak, de ebben a tudatban nem lehetnek teljesen bizonyosak. A fenntartást a 8,38 fogalmazza meg, amely már említést tett az eljövendő Emberfia látásáról. Egy bűnös és parázna nemzedéken belül Jézus szavait szégyellni olyan kísértés, amelynek ellent kell állni, ha a tanítvány el akarja kerülni az ítéletet. Így a végidőkre irányuló pillantás visszatér a jelenbe, amelyet az Emberfia keresztje fémjelez, és azt várja az embertől, hogy foglaljon állást mellette és szavaival kapcsolatban.

IRODALOM: Vögtle, A., Das NT und die Zukunft des Kosmos, Düsseldorf, 1970., 67-71. Az egyéb irodalmat ld. a fejezet elején.

f) Mikor jön el a vég? (13, 28-32)

    28. Tanuljátok meg azonban a fügefáról szóló
    példázatot: Amikor már zsendül az ága,
    és hajtanak a levelek, felismeritek, hogy
    közel a nyár.
    29. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek történnek,
    ismerjétek fel, hogy közel van, az ajtó előtt.
    30. Bizony, mondom nektek, hogy nem múlik
    el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem
    történik.
    31. Az ég és a föld elmúlnak, de az én igéim nem
    múlnak el.
    32. De azt a napot vagy azt az órát senki sem
    tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú,
    hanem csak az Atya.

Elemzés

E beszédrészlet meglehetősen különböző hagyomány-anyagokból tevődik össze. A példázatot, amely a tanítványoknak szóló személyes megszólításban tanításként hangzik el és kap magyarázatot (28-tól), prófétai kijelentés követi: ez a «bizony» szóval megerősített bevezetés alapján újra közvetlenül a négy tanítványnak szól (30. v.). A 31-től kezdődő verseket két önállóan is áthagyományozható logion alkotja, amelyek közül az első krisztológiai tartalmú, és a parerkheszthai (múlik) ige kapcsolja a 30. vershez. A 32. vers ismét az eszkatologikus problémával kapcsolatban foglal állást, ‘tartózkodásával’ azonban világosan elhatárolódik a parúziát közeli időpontra váró 30. verstől. Tekintettel arra, hogy a részlet nagyon különböző elemekből állt össze, szerkesztői műveletekkel mindenképpen számolnunk kell benne. Felvetődik az a kérdés is, vajon egyik vagy másik mondás nem tartozott-e hozzá már a Márk előtti hagyományhoz, amelynek elemeire az előző beszédrészletben rámutattunk.
A példázat parancsoló módban álló «tanuljátok» kifejezéssel való bevezetése egyedülálló jelenség a példabeszédek hagyományában. Jól illik azonban az imperatívuszokkal tarkított beszéd kompozíciójába, és így a 28a verset az evangélistának kell tulajdonítanunk.[98] A 29. versben álló hotan (amikor) szóval kezdődő mellékmondat (vö. 13, 7.14), amely a bevezető «amikor» időhatározóval (28. v.) kissé ütközik, olyan elem, amellyel a szerző valamiképpen az egész beszédet át akarta fogni. Ez a szándéka még világosabbá válik, ha felfigyelünk arra, hogy az «amikor ezek történnek» mondat összhangban áll a tanítványok bevezető «mikor lesznek ezek?» (4a) kérdésével. Vajon mire vonatkozik az «ezek» kifejezés? Az «így ti is ismerjétek fel» imperatívusz megismétli a 28. versben álló «tanuljátok meg» felszólítást. Ez a tény megerősíti a 28a szerkesztői eredetét, de amellett is szól, hogy a 29. vers fő része a hagyományból származik.[99] Vajon az «amikor» szóval kezdődő mellékmondat valami mást szorított ki a helyéből (ami talán Jézus életének vagy a későbbi időknek meghatározott eseményeire utalt)? A kis példázat régi és a palesztinai tradícióból származik. Az «ajtó előtt» megjegyzés későbbi kiegészítés, mert a hellén gondolkodásmódnak megfelelően képszerűen utal a közelgő eseményre, és megteremti a kapcsolatot a következő példázattal, amely az ajtóőrről szól.[100]
A «bizony» szócskával kezdődő 30. verset a 32a-val együtt egyes értelmezők a Márk előtti apokalipszis záradékának tekintették, mások pedig az evangélista művének.[101] Az első állítással kapcsolatban arra lehet hivatkozni, hogy a logion önmagában véve a határozatlan «ezek» kifejezés miatt érthetetlen, és valamilyen szövegösszefüggésre utal. A második feltevést azzal lehet alátámasztani, hogy az «ezek» szó a tágabb szövegkörnyezetben a 4b-ben szereplő tanítványi kérdéssel áll kapcsolatban, és ebből az evangélista szerkesztői művére lehet következtetni. A Mt 5,18 versében hasonló ígéretet találunk: «míg minden be nem teljesedik». Minthogy ez a vers az ég és a föld elmúlásáról is beszél, kézenfekvőnek látszik a feltevés, hogy a 30. és a 31. vers már Márk előtt is összekapcsolódott egymással (a 30. vers csak a ‘panta=mind’ kifejezéssel).[102] A 31. vers képviseli a régebbi elemet, amelynek párhuzamai (a Törvényre vonatkoztatva) a zsidóságban is megtalálhatók. Ez eredhet Jézustól is, aki talán saját szavait szembeállította a Törvénnyel. A 30. vers a 9,1-ben szereplő kijelentéshez hasonlóan érinti a parúzia elmaradásának problémáját, de a nagyobb időtáv (az itt állók - ez a nemzedék) feltételezése miatt későbbinek tekintendő.[103] A 30. a 31. verssel együtt - keresztény apokaliptikus szerző állításaként -a biztosan közeli véget hirdeti meg ‘e nemzedéknek’. Ha korábban a 30-tól kezdődő versek a Márk előtti apokalipszis befejezését alkották, akkor ezt már az evangélistát megelőző formájában is keresztény jellegűnek kellene tekintenünk. Valószínűbb, hogy a 30-tól kezdődő verseket egymástól elkülönülten hagyományozták tovább.
Annak, aki a 32. verset zsidó eredetű kijelentésnek és a zsidók számára írt Márk előtti apokalipszis záradékának tartja, a Fiúról és az Atyáról szóló részt keresztény kiegészítésnek kell tekintenie. Ám ebben az esetben (eltekintve attól a lehetőségtől, hogy valamikor a kijelentés a «csak az Isten» kifejezéssel végződött[104]) a szövegből csupán nehezen érthető mondattöredék maradna hátra. Minthogy azonban ez túl merész feltevés, helyesebb ha a mondatot hármas (angyalok - Fiú - Atya) tagolásában tekintjük eredetinek, annál is inkább, mert a Fiú-Atya szembeállítás sajátosan keresztény gondolat. Az ‘azt a napot’ szókapcsolat mellett csak az ‘órát’ (az ekeinész névmás nélkül) kifejezés látszik később betoldott mondatrésznek.[105] Ez Márktól származik, aki a következő példázatban szereplő éjszakai éberség (35b) témáját akarta előkészíteni. Amennyiben Márk volt az, aki a 28-tól és a 30-tól kezdődő részek, valamint a 32. vers különféle hagyományait egységbe fogta, ezt úgy tette, hogy a parúzia eljövetelére vonatkozó különféle álláspontokat saját nézőpontjába integrálta. Most azt kell megmutatnunk, hogy ezt hogyan vitte végbe.

Magyarázat

28-29. A «mikor» kérdésre először egy kicsiny példázat adja meg a választ. Tanulni kell a fügefa látványából: levélhajtásai csalhatatlanul jelzik a nyár közeledését. A kép világosabbá válik, ha az ember tudja, hogy a fügefa - ellentétben a Palesztinában honos többi fával - a tél folyamán lehullatja lombját, s hogy a tél és a nyár között húzódó tavaszi időszak ezen a vidéken nagyon rövid. Ebben az esetben tehát nem valamiféle különleges fügefáról van szó, mint a 11, 12-14 részletében.[106] A fügefa változásait a rabbik is tekintetbe vették az évszakok megjelölésénél.[107] A nyár érkezése, amelyet a természet változásai jeleznek, mintájává válik annak, hogyan kell értelmezni a jeleket, amelyek egy másik közeledésre utalnak. Ebből kell okulniuk a tanítványoknak, akik a Mk 4,34 szerint minden példázathoz megkapják a magyarázatot. A hasonlattal korábban Jézus talán működésének azokra az eseményeire utalt, amelyek Isten országának közelségét vagy a küszöbönálló ítéletet jelezték.[108] Márk az «amikor látjátok, hogy ezek történnek» mondatban visszatér a közvetlen beszédmódhoz. Utalásából látszik, hogy ez nem a 24-27. versekben foglaltakra vonatkozik. Vajon a 6-13-ig, a 6-23-ig vagy a 14-23-ig terjedő versekben leírtakat tartja szem előtt? Minthogy a mondat megfogalmazása (hotan idéte: amikor látjátok) a 14. versre emlékeztet, az utóbbi feltevést kell előnyben részesítenünk.[109] A véget az Antikrisztus fellépése fogja végérvényesen jelezni: minden előzmény, amely a jelent már érinti, csupán a kínok kezdete (8c vers), és csupán az az esemény vezeti majd be közvetlenül a véget. Az Antikrisztus immár az ajtó előtt áll, és vele együtt az Emberfia is. Az engüsz esztin epi thüraisz (közel van, az ajtó előtt) kifejezés egyszerre utal az ítéletre, az üdvösségre és a bíróra.[110] Az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan, akik meghirdették az Úr napjának közelségét, az engüsz (közel van) kifejezés itt átfogó módon utal a végre és az ítéletre.[111]

30-31. A példázatban szólást nyílt beszéd követi: ‘mindennek’ még e nemzedék életében kell bekövetkeznie. A «bizony» szóval kezdődő ünnepélyes bevezetés erősíti meg e jövendölést. A «mindez» kifejezés a tanítványok kérdése (4b v.) és a tauta (ezek) szónak ismételt előfordulása (29. v.) alapján csak azoknak az eseményeknek összességére (az Emberfia parúziáját is beleértve) utalhat, amelyeket a beszéd eddig felvázolt. Önmagában véve a mondat olyan intenzív várakozásról tesz tanúságot, amely közeli időpontra helyezi a parúziát. Az «ez a nemzedék» kifejezés mint ősi bibliai formula ugyanis csak a kortársakra vonatkoztatható.[112] A fogalomhoz egyben negatív jelentés is kapcsolódik, mint ahogyan ezt a Mk 8, 12.38 («parázna és bűnös nemzedék») is tanúsítja (vö. 9,19). A 9,1-hez képest a várakozás mérséklődik, ám a kilátásba helyezett időtáv így sem lehet több 30-40 esztendőnél. Amikor az evangélista az ‘e nemzedékre’ vonatkozó mondást újra alkalmazza, nem tagadja meg az ebben rejtőző elvárást, amely a parúziát közeli időpontra teszi. Ám ahogy a színeváltozás jelenetével a 9,1-ben álló jövendölés értelmezésének új irányt adott, feltételezhető, hogy ebben az esetben is hasonlóan járt el. A vég időpontjának számítgatásánál (amit a logion kétségtelenül tartalmaz) fontosabb, hogy a keresztények eredményesen kiállják az eszkatologikus próbát. Fontosabb számukra annak megőrzése, amit a jelenben birtokolhatnak: és ez Jézus igéje. A 31. vers Márk előtt valószínűleg más hangvételű volt, különösen, ha helyes a 30. verssel való összekapcsolódására utaló feltevésünk (vö. az Elemzéssel). Az evangéliumba illesztve általánosságban hangsúlyozza Jézus szavainak maradandó értékét:[113] érvényét tehát nem szabad a 30. versre, a közvetlen szövegkörnyezetre[114] vagy az eszkatologikus beszédre korlátozni. Jézus szavai ‘túlélik’ az eget és földet, és az Emberfia által hozott ítéleten is ezek a szavak szolgálnak mértékül (8,38). Ha a hangsúly nem is erre helyeződik, a kijelentés az apokaliptikus gondolkodással összhangban a föld és az ég elmúlására vonatkozó várakozást is tanúsítja.[115] A logion előképei bizonyos értelemben az ószövetségi zsidóság világában is megtalálhatók, amely nagyon hasonló módon magasztalja a Törvényt (Bár 4,1; Bölcs 18,4).

32. A hangsúly ezen az utolsó mondaton van, amely egyszersmind korlátozza a 30. vers időhöz kötött jövendölését. A nap és az óra az Emberfia parúziájára utal. A kijelentés nem a 30. verset teszi pontosabbá, mintha a nap és az óra csak ‘e nemzedéken’ belül lenne ismeretlen. Inkább bizonytalan állításként kerül a biztos kijelentés mellé.[116] A ‘nap’ az Ószövetségben szereplő Úr napjára utalva az ítélet idejét jelenti. Az ‘óra’ a 35. versben említett négy ‘őrváltást’ elővételezi, amelyek nagyobb időszakokat jelképeznek. A mondás valószínűleg a parúziát sürgető várakozás időszakában, ennek kiigazításaként fogalmazódott meg, és így aligha vezethető vissza Jézusra.[117] Ezért a Fiú ‘nem-tudása’ nem tartalmaz krisztológiai problémát. Inkább azt jelenti, hogy a keresztény közösség nem tud pontos felvilágosítást adni az időpontot illetően. A Fiú nem-tudását későbbi korokban találták problematikusnak. A szöveg áthagyományozásában időnként előfordult, hogy kihagyták a Fiú szót.[118] A Fiú krisztológiája szempontjából jellemző, hogy ez a hagyomány a Fiút és az Atyát együtt említi (Mt 11,27). Azt, hogy az angyalok fontos dolgokról nem tudnak, gyakran említi a zsidó irodalom is (vö. 4 Ezdr 4,52, valamint 1 Pét 1,12 és Ef 3,10),[119] és ehhez hasonlóan azt a gondolatot is, hogy Isten magának tartotta fenn a végső kinyilatkoztatás idejét (Zak 14,7; Salamon zsoltárai, 17,23; szír Barukh, 21,8). A Márk-féle közösség számára csupán egy a fontos: a hit erejében bízzon abban, hogy Isten marad a történelem ura, és ennek végső szakaszában is ő rendezi az eseményeket. A végre vonatkozó számítgatások elutasítása alapján a verset találóan nevezhetjük apokaliptika-ellenes állításnak.

Összefoglalás

Az evangélista az időpontra vonatkozóan feltett bevezető kérdésre úgy válaszol, hogy új egységbe rendez különféle eredetű tradíciókat. Fontos, hogy eközben olyan hiteles jézusi tanításra is hivatkozik, mint a fügefáról szóló példázat és a 31. versben álló logion. E tanítás azzal válaszol a felvetett kérdésre, hogy a jelenben csak a vég közelségének jelei fedezhetők fel, amelyekre az embernek fel kell figyelnie. Ez a fájdalmak kezdete. A vég jele, a fellépő Antikrisztus még nem mutatkozik, még ha a jelen eseményei és főleg a templom pusztulásával járó zsidó háború keserű tapasztalatai ízelítőt is adnak e végső és legnagyobb szorongattatásból. Ezért készenlétben kell lenni és a dolgokat a vég szempontjából megítélni. A parúziát közeli időpontra helyező várakozás és a bizonytalanság feszültségében az embernek nem szabad apokaliptikus nyugtalanságba esnie, hanem egyedül Jézus szavára építve az Atya gondviselésére kell hagyatkoznia. Ez azonban azt jelenti (amint ezt a következő rész is mutatja), hogy a jelenben kell a próbát eredményesen kiállnia.

IRODALOM: Kümmel, W. G., Verheissung und Erfüllung, 31956. (AThANT 6) 15-18. 47-57. 84-97.; Jeremias, Gleichnisse, 119. oldaltól; Dupont, J., La parabole du figuier qui bourgeonne (Mc 13, 28-29 et par) RB 75 (1968) 526-548.; Winandy, J., Le logion de l’ignorance (Mc XIII, 32; Mt XXIV, 36) RB 75 (1968) 63-79.; Klauck, Allegorie, 316-325. Az egyéb irodalmat ld. a fejezet elején.

g) A tanítványoknak és a közösségnek címzett éberségre szólítás (13, 33-37)

    33. Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok,
    mikor jön el az idő.
    34. (Úgy van ez) mint az idegenbe távozott ember,
    aki elhagyva házát, szolgáinak felhatalmazást
    adott, kinek-kinek a maga munkáját, és az
    ajtóőrnek megparancsolta, hogy vigyázzon.
    35. Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, mikor
    jön a ház ura, este vagy éjfélkor vagy kakasszóra
    vagy reggel:
    36. nehogy, ha hirtelen megjön, alva találjon benneteket!
    37. Amit pedig nektek mondok, mindenkinek mondom:
    legyetek éberek!

Elemzés

Márk kicsiny példázat segítségével alkotta meg a beszéd befejező részét. A blepete (vigyázzatok; 33. v.), a grégoreite oun (legyetek hát éberek; 35. v.) és a grégoreite (legyetek éberek; 37. v.) imperatívuszok, amelyek az egész részletre rányomják bélyegüket, egyértelműen a szerkesztőtől eredőnek látszanak. Az a rendeltetésük, hogy befejezésül megerősítsék a beszéd intelmi jellegét. A ritkán előforduló agrüpneite (legyetek éberek; 33. v.) kifejezés talán a példázat régi bevezetője volt. A 33. versben található magyarázat olyan összekötő elemnek látszik, amelyet Márk helyezett a 32. és a hasonló («mert nem tudjátok...») megokolást tartalmazó 35. vers közé. Neki tulajdonítandó a beszédet lezáró és a hallgatóság táborát kibővítő teljes 37. vers is. - Lehetséges, hogy a példázatot már Márk előtt átdolgozták. A Márknál található változatában két, részben töredezett képsor áll egymás mellett: az egyik az idegenbe utazó embert mutatja be, aki szolgáit hatalommal ruházza fel (vö. Mt 25,14), nyilván azért, mert hosszabb ideig szándékozik távol maradni; a másik pedig arról az emberről szól, aki elhagyja házát, és az ajtóőrt virrasztásra szólítja, hogy hazatérésekor majd ajtót nyisson neki (vö. Lk 12, 36-38, ahol az ajtóőr helyett szolgák csoportja szerepel).[120] Az ‘őrségváltások’ a példázat hagyományának alkotóelemei (Lk 12,38), a négy római ‘vigília’ említése azonban valószínűleg Márk műve.[121] A ritkán használatos «ház ura» kifejezés (35. v.) is jól illik az ajtóőrről szóló példázathoz. Újra láthatjuk, hogy a szinoptikus szöveghagyomány töredezett formában jutott el Márkhoz. Műfaji szempontból a szöveg tradíciója példázat (múlt idő!), amely különleges esetet mesél el.
A befejező részen belül párhuzamos felépítést figyelhetünk meg, amely Márk szándékáról árulkodik. Ezt a következőképpen vázolhatjuk:

Vigyázzatok, legyetek éberek (33a v.)

- Legyetek hát éberek (35a v.)

mert nem tudjátok, mikor (33b v.)

- mert nem tudjátok, mikor (35b v.)

hogy vigyázzon (34c v.)

- nehogy alva találjon (36b v.)[122]


A részlet határozottan kiemeli a parúzia időpontjának ismeretlenségét. A bizonytalanságból az következik, hogy az embernek ébernek kell lennie.

Magyarázat

33. A beszéd bevezetőjéhez hasonlóan az utolsó részlete is a «vigyázzatok» figyelmeztetéssel kezdődik. Ez sűríti magába az eszkatologikus intelem lényegi mondanivalóját. A ritkán előforduló agrüpneite (legyetek éberek) kifejezés, amely a grégoreite (virrasszatok, legyetek éberek) szinonimája, a bölcsességi irodalomból származik.[123] Minthogy voltaképpen annyit jelent, mint «nem aludni», az Ószövetség a kifejezést össze tudja kapcsolni a phülasszó (őrizni; Ezdr 8,59 LXX; Zsolt 126,1) igével, illetve az ajtó előtti őrködés képével (Péld 8,34; Én 5,2). Kétségesnek látszik az a feltevés, amely szerint Márknál a szó valamiféle kultikus virrasztásra utal.[124] Az éberség azért szükséges, mert a parúzia időpontja nem tudható,[125] amint erre az ajtóőrről szóló példázat is rámutat. Arról, hogy mit kell éberségen értenünk, Lohmeyer így ír: «A jámbor nem szunnyadozással, álmodozással vagy ábrándozással tölti életét, hanem a mindig virrasztó és józan emberi szív erőfeszítései közepette».[126]

34-37. A példázat egyik fő adata a ház urának kiszámíthatatlan visszajövetele, ami az ajtóőrt arra készteti, hogy mindvégig virrasszon. Az utóbbi feladatát nem szabad csupán arra korlátoznunk, hogy vigyáznia kell a ház biztonságára.[127] Ilyen szerepe inkább az éjszakai tolvajról szóló példázatban lehet (Lk 12,39). Ez az ajtóőr azt a megbízatást kapta, hogy várja urát. A feltételezett helyzetben nem falusi közösségre és ennek éjjeliőreire, hanem gazdag emberre lehet következtetni, akinek elkerített portáján az ajtóőrnek kapusfülkéje volt.[128] Ha az eredeti példázatot, amelyben csak a ház ura és az ajtóőr szerepel, Jézusnak tulajdonítjuk (amivel kapcsolatban nem merül fel kényszerítő ellenérv), a példabeszéd egykor a küszöbönálló végső katasztrófára utalt. Címzettjei leginkább a zsidóság felelős vezetői lehettek.[129] Be kell látnunk azonban, hogy a példázat nagyon alkalmas arra, hogy parúziával kapcsolatos példabeszéddé alakítsák. Ez történt vele Márknál. Most az úr idegenbe távozik, ami feltételezi késedelmes visszatérését. Volt, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy az álomfejtés szerint az útra induló ember a halált jelenti.[130] Az allegorizálás fokozódik azáltal, hogy említés történik a szolgákról, akik különleges hatalmat és feladatot («kinek-kinek a maga munkáját») kapnak. Alakjuk mögött felsejlik a gyülekezet és a közösségért felelős emberek személye. Az ajtóőr a maga feladatával, a virrasztással különleges helyzetben lévő embernek látszik (vö. Zsid 13,17). Itt azonban túlzás volna Péterre gondolni.[131] A szolga és a hatalom fogalma a valóságban ellentmond egymásnak, de a keresztény allegóriában nem, mert az úr minden hatalmi megbízatásról számadást fog kérni.
A 35. vers megszakítja az elbeszélést. Az elbeszélő nyíltan színre lép, és közvetlenül szólítja meg a közösség tagjait. Uruk visszatérésének időpontja bizonytalan. E ponton a ház talán már a gyülekezetet jelképezi.[132] Az éjszakai visszatérés illik az ajtóőr feladatához, de az allegória keretén belül megfelel annak az elterjedt várakozásnak is, amely szerint a parúzia éjnek idején fog bekövetkezni. A zsidókkal ellentétben, akik csak három éjszakai őrváltást ismertek, a rómaiak négyet különböztettek meg. Teljes felsorolásuk fokozza a bizonytalanság érzetét, de összefügg azzal a tapasztalattal is, hogy a parúzia várat magára. A lehetőség, hogy a visszatérő úr alva találja a szolgákat, figyelmeztetésként fogalmazódik meg. Minthogy az úr hirtelen és váratlanul fog érkezni, tanácsos folytonosan készültségben lenni. Bármikor megérkezhet, tehát a készenlétnek állandósulnia kell. Az utolsó versben ismét az elbeszélő személye jelentkezik közvetlen szólásra: a négy tanítványból álló meghitt csoporton túllépve valamennyiüket (a közösség minden tagját) éberségre szólítja.[133] A tanítványok reakciójáról nem értesülünk, és arról sem, hová húzódott vissza Jézus e beszéd után. A részletet azonnal követi a szenvedéstörténet. Ezzel pedig megkezdődnek a beszédben megjövendölt szenvedések és üldözések.

Összefoglalás

Márk a beszéd befejező részében az egész intelem alapvető mondanivalóját azáltal foglalja össze, hogy az időpont bizonytalanságára való tekintettel eszkatologikus virrasztásra sürget. A közösség várja az Emberfia napját, de nem szabad tétlenül várakoznia. A vég gondolatkörében élés nem lehet egyenértékű azzal, hogy az ember lázasan sóvárogja azt a napot, de azzal sem, hogy számolgatja bekövetkezésének időpontját. Inkább azt jelenti, kísérje figyelemmel a kor eseményeit, gyakorolja az Úrtól kapott meghatalmazásokat, és tudatosítsa, hogy ezekről el kell majd számolnia előtte. Az egész evangéliumot átszövő utalások fényében a szolgákra bízott hatalom összefüggésben áll azzal az exouszia-val (hatalommal), amellyel Jézus felruházta a ‘tizenkettőt’, hogy ennek erejében folytassák az ő művét (3,15; 6,7). Ugyanez a mű most a közösségre bízatik. Az Olajfák-kertjében alvó tanítványok negatív példája, akiket bátorítani kell a virrasztásra és az imára (14, 37-39), jól érzékelteti, mi az ajtóőrről szóló példázat üzenete. A végidők várása és a szenvedésre való készség nem választható el egymástól. Az Emberfia, aki egy napon majd a felhőkben jön el, előbb végigjárja a kereszthez vezető utat.

A MÁRK ELŐTTI APOKALIPSZIS

A részletek elemzése nyomán összefüggő szöveg bontakozott ki előttünk, amelyet a következőkben vázolhatunk (a csillagok arra utalnak, hogy a verset a szerkesztő bővítette vagy átdolgozta): óvás a tévútra vezetőktől (6.* és 22. v.); háború, zavargás, földrengés, éhség (7.* és 8.* v.) és családi viszály (12. v.) meghirdetése; bátorítás a végsőkig való helytállásra (13b v.); a templom megszentségtelenítésének és a Jeruzsálemet fenyegető veszélynek megjövendölése (14.* v.), valamint az ezekkel kapcsolatos nagy szorongattatások (17.18.*19.* és 20.* v.); az Emberfia parúziájának meghirdetése (24.*25-27. v.). Az apokaliptikus írások irodalmi forrását már régen feltételezték, és a múltban is gyakran körvonalazták. Rekonstrukciójában a különféle szerzők egymástól eltérő eredményekre jutottak, de a fent említett verseket általában ehhez a forráshoz sorolták.[134] Elemzéseink szerint ezek formai ismertetőjegye az elbeszélői stílus, amely kerüli a közvetlen beszédet (különösen szembetűnő ez a 14. versben: aki olvassa, értse meg!). Azt a kérdést, hogy a hagyomány bővebb volt-e, illetve voltak-e olyan részei, amelyeket a szerkesztő nem vett át, nem tudjuk biztosan megválaszolni. Kétségtelen, hogy a felhasznált toposzok az apokaliptikus irodalom egyetemes kincsestárába tartoznak, de egymáshoz rendelésük módjából arra következtethetünk, hogy a szerző Júdea és Jeruzsálem háborús fenyegetettségét tartja szem előtt, amelyet ő maga az Emberfia parúziájának nyitányaként értelmez. Ezért az ezeket a részleteket tartalmazó írás keletkezési ‘helyének’ (Sitz im Leben) Júdeát, illetve a zsidó háború kitörését közvetlenül megelőző időt vagy a már elkezdődött háborús zavargások időszakát kell tekintenünk, és nem a Caligula által tervezett templomgyalázás[135] korát. Az utóbbi terv azonban, amely szűk három évtizeddel korábban fogant meg, bizonyára éreztette utóhatását. Az írást nem minősíthetjük ‘röpiratnak’, mert nincsenek korabeli párhuzamai. A nagy bizonytalanságok miatt nem hozhatjuk kapcsolatba a jeruzsálemi keresztény közösségnek a Jordán keleti partján fekvő Pellába menekülésével sem.[136] Inkább kicsiny apokalipszisnek kell tartanunk, amely a közelinek hitt végről akar tanítást adni. Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés, vajon zsidó vagy zsidó-keresztény ember volt-e a szerzője. Kétségtelen, hogy nem mutat kifejezetten keresztény vonásokat. Az általunk ismert zsidó apokaliptikus elképzelésekkel ellentétben azonban ez az írás egyrészt nem tartalmazza a templom fényes megújulásának témáját, valamint az igazak és a bűnösök földi sorsának érzékletes leírását, másrészt nagyon mértéktartóan mutatja be a gonoszok feletti diadalt, és egyáltalán nem veszi figyelembe azt az eszmét, amely szerint Izrael a pogányok felett uralmat gyakorol.[137] Ennek alapján mégis azt kell feltételeznünk, hogy Márk egy zsidó-keresztény szerző művét vette át, amely szoros kapcsolatban állt a zsidó apokaliptikával. Az evangélista szinoptikus tradíciók segítségével dolgozta fel a hagyományt, megfosztotta apokaliptikus jellegétől, és a 14. vers értelmezésével térben távolra helyezte Jeruzsálemtől. A közeledő parúzia várásának témájával egyrészt el akarta oszlatni a közösségben a hamis és feszült várakozások illúzióját, amely a véget nagyon közeli időpontra helyezte, másrészt serkenteni kívánta a gyülekezet tagjainak hitbeli elköteleződését és éberségét. A hangsúlyt az utóbbi szempontra helyezte. Mivel aligha mondhatjuk, hogy ez az eszkatologikus távlat idegen az evangélium egészétől (vö. 8,34 - 9,1; 14,62), nem állíthatjuk, hogy a 13. fejezet valamilyen időszerű motiválás céljából utólag került a műbe.[138] Ez az állítás egyébként az evangélium palesztinai eredetét is feltételezné, amit nem fogadhatunk el.

Hatástörténet

A parúziát közeli időpontra helyező várakozás problémáját az exegéták egészen a bibliakritika megjelenéséig gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. A kérdést két módon kerülhették meg.
Az egyik megoldási lehetőséget az ókori görög egyház kínálta fel. Korszakokra osztották a szöveget. A zsidó háború időszakát teljességgel elkülönítették a végidők történéseitől, éspedig úgy, hogy (a tapasztalatnak megfelelően) évszázadokat lehetett a két eseménysor közé iktatni. Így Theophülaktosz[139] a 6-20-ig terjedő versekből álló részt Jeruzsálem lerombolására vonatkoztatja, emellett olyan megállapításokat tesz, amelyek mindmáig visszhangra találtak. Ilyenek például a következők: a 7. vers a zsidó háborúra utal; a 10. versben megnevezett feltétel Márk idejére már beteljesült (itt Pál missziós munkájára utal); a 14. vers a templom lerombolására vonatkozik; az eklektoi (választottak) a zsidó-keresztények. A múltat és a jövőt szerinte a 21-24-ig terjedő versek választják el egymástól. A 21. vers ugyanis a távoli végidők Antikrisztusát hirdeti meg, és az ő napjaiban (24a v.) jön el az Emberfia ítélete. A fügefáról szóló példázat az Antikrisztusra utal.
Jelentősebb volt azonban a nyugati egyházban elterjedt értelmezés, amely azt hirdeti, Márk 13. fejezetében a jelen és a jövő egymásba ‘csúszik’. E szemlélet szerint a 6-23-ig terjedő versekben említett események a zsidó háborúra éppúgy vonatkoznak, mint azokra a megpróbáltatásokra és üldözésekre, amelyek azóta érték az egyházat, illetve mindig is érni fogják az idők végezetéig.[140] Már a templomban és az Olajfák-hegyén lejátszódó bevezető jelenetek is az eljövendő eseményekről alkotott összképet készítik elő. A templom és az Olajfák-hegye a zsinagógát és az egyházat jelképezi. Jézus templomból való kivonulásának rejtett értelme van. A tanítványok kérdése, amely összekapcsolja egymással a templom pusztulását és a világ végét, az értetlenkedésből és a hitetlenségből fakad. Ők ugyanis «már a versenyfutás elején birtokolni szerették volna a győzelmi pálmát». Ily módon az egész beszédnek az a rendeltetése, hogy a tanítványokat és velük együtt az egyházat előkészítse az abban a korban és a ma is kilátásban lévő küzdelemre. A harc kimeneteléről akar tanítást adni, hogy ezáltal vigasztalást és bátorítást nyújtson: «Mert minél keményebb a megpróbáltatás harca, az éber harcosoknak annál világosabban kell látniuk ennek végkifejletét, hogy helyt tudjanak állni a küzdelemben».[141] Nyilvánvalóan Kálvinra támaszkodva, de jobban ügyelve a krisztológiai mondanivalóra, a beszédet K. Barth is a várható szenvedésre és harcokra való előkészítésnek tekinti. Szerinte ez a részlet «kozmikus dimenziókba kivetített megismétlése a Jézus szenvedéséről és feltámadásáról szóló három jövendölésnek». A meghirdetett szorongattatások a részletet követő szenvedéstörténetben kezdenek beteljesülni.[142]
A múlt században új korszak kezdődött az evangélium 13. fejezetének értelmezése szempontjából. Az új felfogás abból a feltételezésből indult ki, hogy a fejezet egy Márk előtti apokaliptikus forrás átdolgozása. E tétel megalapozója T. Colani.[143] Azóta ezt a forrást többször is rekonstruálták. Nevezték már ‘röpiratnak’, zsidó vagy zsidó-keresztény apokalipszisnek, és terjedelmét meglehetősen különböző módokon határozták meg.[144] A «pusztító utálatosságot» azonban mindig e forráshoz tartozónak tekintették, és csak magyarázatában voltak jelentős véleménykülönbségek. Ez egyébként már a kritikát megelőző értelmezésekre is érvényes.[145] Colani[146] a templom megszentségtelenítéseként értelmezte. Weizsäcker hasonló módon vélekedett, így ellentétet fedezett fel a 14. vers és a templom lerombolásáról szóló jövendölés (2. v.) között, ami egyébként megerősítette őt a forrás feltételezésében. Keim úgy gondolta, a verset Dániel-könyve befolyásolta, és olyan pogány profanizálásként értelmezte, mint amilyet Antiochus hajtott végre vagy Caligula tervezett. Más magyarázók a bdelügma kifejezésen a templomnak azt a meggyalázását értették, amely a zelóták miatt következett be, amikor ezek megsebesülvén a templom belső körzetébe húzódtak vissza, és vérükkel beszennyezték a szent helyet. A forrás keletkezési idejének megállapításához mindig a bdelügma értelmezése szolgált fokmérőül. Voltak, akik keletkezési idejét a Caligula alatti zavargásokra helyezték (Hölscher), de olyanok is, akik a császár szobrának a lerombolt templom körzetében való felállításával hozták kapcsolatba, ami Hadrianus alatt történt (Baur). Ezek mellett mindig tartotta magát az az értelmezés is, amely a 14. versben az Antikrisztus meghirdetését látta. Exegetikai szempontból helytelen az az építő szándékkal megfogant nézet, amely a szent helyen lévő utálatosságot metaforának tekinti, és az egyházon belüli pogányságot (J. Ratzinger)[147] vagy a keresztényeknek az Istentől való elfordulását (Schleierma cher)[148] érti rajta.
A véget közeli időpontra helyező logion problémáját (30. v.) az értelmezők ‘gyorsan megoldották’ (és megoldják). A mondást sokan Jeruzsálem lerombolására korlátozták,[149] illetve az «ez a nemzedék» kifejezésen a zsidók, a keresztények vagy általában az emberek ‘nemzedékét’ értették.[150] Míg manapság egyes szentírás-magyarázók a közeli vég várását az ősegyház történeti jelenségének tekintik, és nem foglalkoznak vele, mások még a szisztematikus teológiában is új típusú megértési módot próbálnak kiolvasni belőle. Az exegéták számára nem túlzottan meggyőző a távlatokat megrövidítő szemléletmódra utalás, amelyben a jelen és a jövő együtt szerepel. Az sem segít túl sokat, ha a hegycsúcsról való ‘távolba látás’ hasonlatára hivatkozunk.[151] Egy önmagában mérlegelt felfogásból kiindulva W. Pannenberg úgy látja, a 30. vers a rövid távú vég-várás többi logionjával együtt beteljesült abban az értelemben, hogy a halottak feltámadásának eszkatologikus valósága Jézusban már megjelent, és így Jézus közeli eljövetelének várása újra megalapozza egy már beteljesült végnek a várását.[152] Ez a felfogás azonban nem nagyon ügyel arra, hogy a 30. vers nagy valószínűséggel húsvét után keletkezett. P. Althaus, aki tiltakozik a Márk-evangélium 13. fejezetének dogmatikus értelmezése ellen, a gyülekezet közeli vég-várását tévedésnek minősíti, de azt nem csupán a látásmód beszűkülésének tartja. Ez a közeli vég-várás inkább «múlékony és törékeny forma, amelyben a hit szempontjából minden időben fontos eszkatologikus világítélet és a végső nap mindenkor időszerű lehetőségét szem előtt tartó hívő tudat kifejeződésre jut». Althaus lényegi közelségről, ennek szükséges és elkerülhetetlen voltáról beszél, egyben úgy véli, minden történelmi időszak, miként maga a történelem egésze is, végső idő. Arra gondol azonban, hogy egyes korszakok közelebb állnak a véghez (mint például egy-egy kultúra hanyatlásának időszaka). Teljesen egyetérthetünk vele, amikor elutasítja C. Stange felfogását, aki a 10. verset az idő fékezéseként és naiv derűlátással így értelmezi: a föld akkor érik majd meg a végre, amikor «a kereszténységnek a nagy világvallásokkal vívott harca meghozza a kereszténység győzelmét». Althaus szerint a 10. vers inkább azt tudatosítja, hogy a kereszténység felelős az evangelizálásért.[153]
A közeli vég várásával kapcsolatos álláspontok magyarázatában H. Küng[154] is elutasítja az apologetikus törekvéseket. E témával összefüggésben arra hívja fel a figyelmet, hogy lényeges különbség van az apokaliptika és az evangéliumok között. Az előbbi Isten uralmára helyezi a hangsúlyt, és eljövetelének pontos ideje iránt érdeklődik. Az utóbbiak az isteni uralom felől kiindulva foglalkoznak az ember és a világ helyzetével. Minthogy Isten országa már ‘betört’ a jelenbe, az embernek nem apokaliptikus számítgatásokkal kellene törődnie, hanem azzal, hogy megtérjen és teljesítse Isten akaratát. Találóan ítéli meg a Márk-evangélium 13. fejezetét J. Moltmann, aki abból indul ki, hogy e részlet a keresztény hagyomány anyagát dolgozza fel. A keresztény eszkatológia nem világtörténetről beszél, és nem olyan időszakról, amely majd Krisztust nyilvánvalóvá teszi, hanem inkább Krisztus jövőjéről, amely az embert és a világot helyezi reflektorfénybe. «Krisztus második eljövetele nem ‘spontán módon’ következik be, mint például az 1965-ös esztendő, hanem akkor, amikor Isten akarja, és úgy, ahogyan ígéretének megfelelően ő akarja». A keresztény történelmi tudat nem a történelemre vonatkozó isteni terv ismerete, hanem az Istentől eredő megbízatást szem előtt tartó küldetéstudat, vagyis annak tudatosítása, hogy a küldetés és a remény e megváltatlan világ és a kereszt jele közti ellentmondásban válik valóra (a 13, 9-13 verseire utaló magyarázat).[155]
A régi szentírás-magyarázók számára botránykövet jelentett a nem-tudásra utaló logion (32. v.). «Gaudet Arius et Eunomius» (Örvendezik Arius és Eunomius) - mondja Beda. Ezután azonban a tanítványokkal kapcsolatos pedagógiai megfontolás alapján magyarázza a mondást: szerinte a tanítványoknak éppoly kevéssé kellett tudniuk a vég időpontjáról, mint az embernek saját halála pillanatáról.[156] Mások azt mondták, hogy a nem-tudás Jézus emberségére vonatkozik.[157] Ismét mások a Fiúra utalást egyszerűen heretikusok általi betoldásnak tekintették.[158] M. Schmaus szerint Jézus azért nem adott felvilágosítást, mert erre az Atyától nem kapott megbízatást.[159] Basziliosz a Jn 13,15a és a 10,15 alapján cáfolja a 30. verset.[160] E megjegyzések szerzői nem veszik észre, hogy a logion rendeltetése nem valamiféle krisztológiai állítás, hanem a közeli vég túlfűtött várásával szemben adott eszkatologikus tanítás megfogalmazása. Az észrevételek annyiban mindenesetre tanulságosak, hogy árulkodnak szerzőik gondolkodásmódjáról.
A 24-től kezdődő és a 30. versek a kozmosz végpusztulását sugallják. Aligha kételkedhetünk abban, hogy az ó- és középkori értelmezők a kozmikus katasztrófát betű szerint értették. A világkép megváltozásával azonban ez az értelmezés nehézkessé vált. Kálvin felfogása alapján nem betű szerint kell venni azt, hogy a csillagok lehullanak az égről. Az egész leírás inkább ezt akarja mondani: «Oly erőteljes lesz a megrázkódtatás, hogy még a csillagok is lehullani látszanak az égből». A magasság és a mélység teremtményei küldöncök, ‘akik’ az embereket Krisztus bírói széke elé idézik.[161] Schmaus, aki szerint a Jeruzsálemet sújtó ítélet a történelemben eljövendő ítéleteket elővételezi, még teljesen a bibliai világkép talaján állva fogalmaz: «Minden elmúlás nyomában fenyegetően tornyosul az újabb és nagyobb pusztulás, mígnem Krisztus második eljövetelének villámcsapásával minden véget ér».[162] A világvégi hangulatot idéző kijelentések és a végre vonatkozó prognózisok megfogalmazói azonban félreértik a Márk-féle beszéd üzenetét, amely inkább éberségre, bizakodásra és ezáltal keresztény küldetésünk teljesítésére buzdít. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a keresztények számára az örök világ elgondolhatatlan. E nehéz kérdéskomplexummal kapcsolatban (jóllehet Márk evangéliumának keretein túllépve) a legmeggyőzőbb módon talán K. Rahner nyilatkozott. Ő az egyéni eszkatológiából kiindulva a halálra utalva alapozta meg az egyéni és a kollektív eszkatológia közti megfelelőséget. Szerinte «a világ nem pusztán pihenőhely, amely mindig megmarad, és csupán alkalmat ad az egyénnek, hogy továbbhaladjon egyéni történelmének pályáján». Egykor teljesen ‘feloldódik’ majd Isten tökéletes önközlésében.[163]

IRODALOM: Michaelis, Gleichnisse, 81-86.; Strobel, A., Untersuchungen zum eschatologischen Verzögerungsproblem, 1961. (NT.S 2) 222-233.; Jeremias, Gleichnisse, 50-52.; Dupont, J., La parabole du maître qui rentre dans la nuit (Mc 13, 34-36), in: Mélanges bibliques B. Rigaux, Gembloux, 1970., 89-116.; Weiser, A., Die Knechtsgleichnisse der synoptischen Evangelien, 1971. (StANT 29) 131-153.; Weder, H., Die Gleichnisse Jesu als Metaphern, 1978. (FRLANT 120) 162-168.; Klauck, Allegorie, 326-338.

[1] Vö. Lambrecht (Redaktion, 286. o.), aki az 1. és a 3. részben az a b c b’ a’ szerkezetet látja, és Pesch (Naherwartungen, 74-82. o.), aki az ettől eltérő felosztási javaslatok széles panorámáját mutatja be.
[2] Schmidt, Rahmen, 290. o.; Marxsen, Evangelist, 113. o.; Bultmann, Geschichte, 36. o.; Haenchen, Weg, 437. o. Vö. a Schnackenburg-féle (II, 187. oldaltól) felosztással vagy Aland Synopse című művével. Az 1-től kezdődő részt teljes egészében Márk szerkesztői művének tekinti: Lambrecht, Redaktion, 69-79. o.; Pesch, Naherwartungen, 83-96. o.
[3] A jelenet előfeltételezi, hogy az esemény helye a templom. Egykor talán így kezdődött: kai legei autó heisz tó hieró (és azt mondja neki valaki a templomban). Megjegyzendő, hogy mind a Mt 24, 1-3, mind a Lk 21, 5-7 megváltoztatja a Márk által jelzett személyeket, és a maga módján mind a kettő összhangot teremt a következő résszel. A párhuzamos beszámolók szerkesztői észrevették az általuk követett hagyomány következetlenségét.
[4] Pesch (Naherwartungen, 84. o.) szerint Márknál csak ezen a helyen szerepel egyedüli névtelen tanítvány.
[5] Pesch (Naherwartungen, 91. o.) szerint a katalüthé (rombolnának) kifejezés a Mk 14,58 versére emlékeztet. Vö. azonban Pesch észrevételével (II, 269. o.). Mindenesetre ott a templom építményéről van szó, ebben az esetben pedig a kövekről. Dupont (Bib 52, 1971., 312. oldaltól) úgy véli, a 13,2b a Lk 19,44 versétől függ, és ezzel kapcsolatban arra utal, hogy Lukács kerüli a kettőzéseket.
[6] Lohmeyer (267. o.) úgy véli, hogy András neve később került a szövegbe. Ebben az esetben arról a hármas csoportról van szó, amely az 5,37, a 9,2 és a 14,33 versekben is szerepel.
[7] Hirsch (Frühgeschichte, I, 139. o.) a két kérdést a hagyomány két különböző szintjének szeretné tulajdonítani. Lambrecht (Redaktion, 87. o.) azt feltételezi, hogy a 4b a Dán 12,7 versétől függ. A katenanti (szemben, átellenben) szóval kapcsolatban vö. Mk 12,41; a mellé (lesz) kifejezést illetően ld. a 10,32 versét (ta mellonta: amik történni fognak). A hotan (akkor, amikor) szó Márknál 21 alkalommal szerepel.
[8] Babilóniai Bava Batra, 4a, in: Billerbeck, I,944.
[9] Vö. Bauer, Wörterbuch, címszó.
[10] A D it «bizony» szóval kezdődő kijelentésnek tünteti fel a jövendölést. Ez a Mt 24,2 hatása. A hóde (itt) kifejezést a következő szövegtanúkban találjuk: ℵ B D Θ it sy. A D W it Cyprian hozzáfűzi: «És három nap múlva egy másik, nem kézzel építettet emelnek». Ezt a kijelentést a Mk 14,58 színezi. Ezzel az olvasattal kapcsolatban vö. Beasley-Murray*, 23. o.
[11] Vö. 1 Kir 9,7-től. Dániel könyvében a 9, 2.26(?) kivételével nem a templom lerombolásáról van szó, hanem megszentségtelenítéséről. A Dán 9,2 kifejezetten Jeremiás prófétára hivatkozik.
[12] «Akkor felkeltem, hogy lássam, miként szedik össze a régi házat. Valamennyi oszlopát kirakták (...). És láttam, hogy a juhok Ura új házat hozott, nagyobbat és magasabbat, mint az előbbi. Az első helyébe állította, amelyet összeszedtek stb.» (etióp Hénokh, 90,28-tól). - Flückiger* (405. oldaltól) azt állítja, hogy a Mk 13,2 eredetileg a templom újjáépítésének meghirdetését is tartalmazta, amelyet a 2 Sám 7,5-től kezdődő részlettel összefüggésben kell látnunk.
[13] Pesch (Naherwartungen, 95. o.) vitatja a prófécia fenyegető jellegét. Ugyancsak ő (II, 271. o.) helyesen jegyzi meg, hogy nem csupán a templomépület, hanem a teljes épületcsoport lerombolásának megjövendöléséről van szó.
[14] Josephus Flavius, Antiquitates, 20,169; Bellum, 2,262.
[15] Masson feltevése: Rome, 101. o.
[16] Evangelist, 114. o.
[17] A vég időpontja felőli érdeklődés az apokaliptikában általánosan elterjedt kérdés. Vö. 4 Ezdr 4,33; 6, 7-12; szír Barukh 21,18-tól; 81,2-től. Dániel könyvében a kérdés összekapcsolódik a templom megszentségtelenítésével: 8,13; 12, 6-12. A rabbinikus világban a Messiás érkezésére vonatkozó kérdésként él tovább. Vö. Billerbeck, I,949.
[18] Vö. M. Hengel, Die Zeloten, 1961. (AGSU 1) 211-234. 277-293.; W. R. Farmer, Maccabees, Zelots and Josephus, New York, 1957.; H. Windisch, Der messianische Krieg und das Urchristentum, Tübingen, 1909.
[19] Bellum, 6, 288-309.
[20] Bellum, 6, 285-től.
[21] Bellum, 6, 252-től (Révay József fordítása). Érdekesen írja le a templom pusztulását Dio Cassius (66,6) is. A szöveg Hengel művében olvasható: 228. o., 18. jegyzet.
[22] Bellum, 7, 1-4.
[23] A beszéd elejét Jézus neve jelzi. Az érxato (kezdett) Márk kifejezése lehet. A blepete (vigyázzatok) a 9., a 23. és a 33. versben megismétlődik.
[24] Pesch (Naherwartungen, 108-112. o.) fordítva gondolja. Szerinte az «én vagyok» mondat származik a szerkesztőtől, és az «én nevemben» kifejezés a hagyományból. Ettől eltérő véleményt fogalmaz meg: Pesch, II, 277. o.
[25] Az akoé (hallás, hír) kifejezéssel kapcsolatban vö. Dán 11,44 Θ; 2 Kir 13,30; 3 Kir 2,28; 10,7.
[26] Feltűnő, hogy a 7. versben jelen van a throeiszthai (megrémül) ige, amely a hasonlóan apokaliptikus színezetű 2 Tessz 2,2-ben is szerepel.
[27] Lambrecht (Redaktion, 113. oldaltól) nem feltételez semmiféle korábbi, összefüggő prófétai vagy apokaliptikus szöveget, hanem arra gondol, hogy ezeket a témákat Márk szerkesztette egybe.
[28] Beasley-Murray* (31. o.) alábecsüli a kijelentést, amikor csak azonosítási formulának tekinti.
[29] Ezek az utalások megtalálhatók a következő szerzőknél: Taylor; Haenchen (Weg, 438. oldaltól); Marxsen (Evangelist, 116. o.). Marxsen szerint még Josephus Flavius is a messiási igénnyel fellépők közé tartozott. Conzelmann* (218. o.) úgy véli, Márk olyan «igénylőkre» gondol, akik talán visszatérő Jézusnak adták ki magukat.
[30] Érdekes, hogy a Mt 24,5 a Márk-féle hagyományt krisztológiai («Én vagyok a Krisztus») értelemben, a Lk 21,8 pedig a parúziára («Én vagyok» és «Az idő közel jött») vonatkoztatva fejti ki. Amikor a párhuzamos beszámolók ezeket a szavakat adják az álmessiások ajkára, mindig olyan mozzanatból indulnak ki, amelyet a Márk-féle részlet tartalmaz. A félrevezetés apokaliptikus motívumával kapcsolatban vö. Mózes mennybevitele, 7,3; szír Barukh, 70,5. A motívum tovább él a keresztény gondolatkörben is: Péter apokalipszise, 1; Jusztinosz, Párbeszéd, 82,1-től. Vö. a 2 Pét 3,3 versével is.
[31] Vö. etióp Hénokh, 99,4; szír Barukh, 48,30-tól; 70,2-től; Sybilla-jóslatok, 2,153-tól; babilóniai Szanhedrin, 97a; babilóniai Meg. 17b.
[32] Pesch (Naherwartungen, 121. o.) idézetről beszél. Lambrecht (Redaktion, 108. o.) szerint a dánieli hatást nem szabad túlértékelni. A megfogalmazást illetően vö. Jel 1,1; 1 QpHab 2,6-tól.
[33] A telosz (vég, befejeződés) szó a történelem lezárulását jelenti. Vö. Dán 12, 4.9.13 és Billerbeck, I, 949-től.
[34] Állítjuk Pesch (Naherwartungen, 123. o.) ellenében. A LXX Jer 29,3 és a Náh 3,2 világosan mutatja a szeiszmosz (remegés, földrengés) szó szimbolikus értelemben való használatát: apo szeiszmou tón harmatón; phóné szeiszmou trokhón kai hippou diókontosz.
[35] Vö. szír Barukh, 25,1-től; 70,2-től; Sybilla-jóslatok, 2,153-tól; babilóniai Szanhedrin, 97a. Az anyagot Hartman* (1-101. o.) gyűjtötte össze, és vizsgálta meg.
[14] Vö. Tacitus, Annales, 14,27 (földrengés Laodiceában és Puteoliban); Seneca, Nat. quaest., 6,1 (földrengés Pompejiben és Herculaneumban); 6,30: montes a montibus recessisse. A Jel 6,5-től kezdődő versekben az éhínség fekete lovon ülő lényként jelenik meg. A koiné-szöveg a fájdalmak (többes számban) «kezdeteiről» beszél. A koiné-szöveg Θ q sy a megnevezett szörnyűségekhez még hozzáteszi: kai tarakhai (és zavargások).
[15] Vö. Billerbeck, I,950; Beasley-Murray*, 38. o. A kép alkalmazását Eliezer rabbi tanúsítja Kr. u. 90 körül.
[36] Pesch, Naherwartungen, 126-135. o.
[37] Vö. Schnackenburg, «Das Evangelium», 312. oldaltól. F. Hahn a 10. verset Márk előttinek tekinti, és e véleményét elsősorban szövegének szigorúan apokaliptikus hangnemével támasztja alá: Das Verständnis der Mission im NT, 1963. (WMANT 13) 59-63. o. Pesch (Naherwartungen, 130. o.) nem tartja kizártnak, hogy a vers a próton (előbb) kifejezést leszámítva Márk előtti mondás. A vers régebbi eredete mellett száll síkra J. Jeremias is: Jesu Verheissung für die Völker, Göttingen, 21959., 19. oldaltól.
[38] Ezt már Wendling is látta: Entstehung, 156. o.
[39] Vö. Popkes, Christus traditus, 147. oldaltól.
[40] Nem tudjuk bizonyossággal igazolni, hogy a helytartók és királyok említése már a pogányok közti misszióra utal, mint ahogyan ezt Pesch (Naherwartungen, 127. oldaltól) gondolja.
[41] A túl merész rekonstrukciókkal fel kellene hagyni. Marxsen (Evangelist, 118. o.) úgy véli, a 9. vers arra utal, hogy a keresztények között ahhoz hasonló feszültségek alakultak ki, mint amely a zelóták és a mérsékeltek, Gisalai János és József között húzódott.
[42] Vö. H. Strathmann, ThWNT, IV, 508-510. o.
[43] Először ezt Lohmeyer gondolta így. Vö. Lambrecht (Redaktion, 126. oldaltól), aki szerkezeti érvekkel próbálja védelmezni a tételt.
[44] Marxsen (Evangelist, 120. o.) úgy látja, a feltétel beteljesült, és a parúzia egyre gyorsabban közeledik. Pesch (Naherwartungen, 129-131. o.) megvalósult előfeltételről és a végre nyitott tekintetről beszél. W. G. Kümmel (Verheissung und Erfüllung, 31956., AThANT 6, 77. o. és 220. jegyzet) védekezik az ellen, hogy korlátozza a panta ta ethné (minden nép) fogalmát. Beasley-Murray* (43. oldaltól) megvizsgálja a mondatot záró pont áthelyezésének lehetőségét: eszerint a 9. versben álló sztathészeszthe (fogtok állni) kifejezéssel új mondat kezdődik, amely felöleli a 10. verset is.
[45] Vö. Tödt (Menschensohn, 175. oldaltól), Lohmeyer, Jeremias (2. jegyzet), akik a 10. verset - legalábbis az összefüggéseiből kiragadott mondatot illetően - a Jel 14,6 alapján akarják értelmezni. Ha azonban a vers Márk szerkesztői műve, ezt a magyarázatot el kell utasítani.
[46] Egyes szövegtanúk (Θ koiné-szöveg) a méde (pro)meletate (és ne készüljetek előre) kifejezés betoldásával hangsúlyt adnak ennek a gondolatnak.
[47] Az összehasonlításra alkalmas anyagot már több ízben összegyűjtötték. Vö. Billerbeck, I, 951; Popkes, Christus traditus, 145. o., 399. jegyzet.
[48] Pesch (Naherwartungen, 134. o.) a testvéren a hittestvért érti. Másként vélekedik Pesch (II, 286. o.). Az általános erkölcsi romlás várása folytatódik a keresztény kezdetek korában is. Ezzel kapcsolatban vö. Didakhé, 16, 3-5; Barnabás levele, 4,9.
[49] Vö. Mk 8,35; Lambrecht (Redaktion, 141. o.), aki feltételezi a Mik 7,6-tól kezdődő versek hatását.
[50] Vö. Lambrecht, Redaktion, 147. o.
[51] Vö. Walter*, 43. o. - Egészen másként értelmezi a szöveget Taylor (512. o.). Ő úgy gondolja, hogy a Mk 13,14 egy olyan állításnak politikai okokból történő elkendőzése, amely leplezetlenül jelenik meg a Lk 21,20 versében. Beasley-Murray* (70. o.) rekonstruál egy jézusi mondást, amely a mondat alapjául szolgálhatott: Amikor az utálatosság jelét látjátok, meneküljetek a hegyekbe. Nézetünk szerint egyik feltevés sem helyes.
[52] Grundmann (266. o.) az észrevételt egy korábbi írásos forrásra való utalásként értékeli.
[53] Vö. Wellhausen. A Júdea szó betoldására nem kínálkozik elfogadható indok. Pesch (Nah-erwartungen, 146. és 234. o.) és Schreiber (Theologie des Vertrauens, 143. oldaltól) úgy gondolja, Júdeát a zsidóságra utaló jelképnek kell tekintenünk. Klostermann szerint előfordulhat, hogy a Júdea szót akkor toldották a szövegbe, amikor az evangéliumot Palesztina területein kívül kezdték hirdetni. Már Hauck is ezt a véleményt vallotta. Ám nagyon valószínűtlennek látszik, hogy a zsidóságtól való eltávolodást a pánikszerű menekülés képével ábrázolták. Pesch (II, 292. o.) módosította felfogását, és jelenleg azt tartja, hogy a felszólítás a menekülésre a (Pellába való menekülését előkészítő) jeruzsálemi közösségnek «a (Jeruzsálem környéki) júdeai zsidó-keresztény gyülekezetekhez szóló tanítása». Vö. Sowers*, Günther*.
[54] Ezt feltételezi Pesch: Naherwartungen, 150. o.
[55] Másként vélekedik Wendling (Entstehung, 158. oldaltól) és Pesch (Naherwartungen, 153. oldaltól).
[56] Pesch (Naherwartungen, 116. o.) szerint a pszeudokhrisztoi kifejezés Márk szerkesztői műve. Azt a kérdést, hogy az ei dünaton (ha lehet) szókapcsolat is az evangélistától származik-e, nem tudjuk megválaszolni.
[57] Vö. Lambrecht, Redaktion, 171. oldaltól.
[58] Vö. W. Foerster, ThWNT, I, 598-600.
[59] A tervet a császár Kr. u. 41-ben bekövetkezett halála miatt nem valósították meg, a népet azonban nagyon nyugtalanította a szándék.
[60] Állítjuk Grundmann, Klostermann és Schmid véleményéhez csatlakozva. A 2 Tessz 2, 3-10 és a Didakhé, 16,4 hasonló elképzelésekről ad hírt. Több kézirat emlékeztet az utálat tárgyának személyes jellegére azáltal, hogy a hesztékosz (aki ott áll; D), illetve hesztosz (A E F) kifejezést használja. A ‘pusztító utálatosságot’ történetileg sokféleképpen értelmezték: a zelóták templomi akciójára az ostrom idején, a templom meggyalázására a római zászlók kitűzése által (vö. Josephus Flavius, Bellum, 6,316) vagy a templom már bekövetkezett pusztulására vonatkoztatták. Ezek az értelmezések azonban megfosztják a 13, 14-23 részletét dinamizmusától, és aligha adhatnak megnyugtató magyarázatot arra, hogy a szöveg időbeli megszakítás nélkül folytatódik a 24. versben. Vö. az áttekintésekkel Beasley-Murray* (59-72. o.) és Lambrecht művében (Redaktion, 145-154. o.). Érdekes Marxsen (Evangelist, 123-125. o.) értelmezési javaslata, amely szerint a templomnak az Antikrisztus fellépésével egybekötött pusztulása még eljövendő esemény. Feltevése azonban ellentétben áll az evangélium keletkezési idejére vonatkozó felfogással. Vö. 16,7. Rigaux* (678-680. o.) feltételezi, hogy a Dán 9,27 (a ‘pusztító’) hatással volt a Mk 13,14 versére.
[61] Ter 19,17; Jer 4,29; Ez 7,16; 1 Mak 2,28.
[62] Semmiképpen sem Dániel könyvének olvasására buzdít, mint ahogyan ezt esetleg a Mt 24,15 sugallná. Vö. a Lambrecht művében található értelmezési javaslatokkal (Redaktion, 146. o.).
[63] Vö. Billerbeck, I,952.
[64] A koiné-szöveg D Θ ezt a kiegészítést hozza: «ne menjen le a házba».
[65] Pesch (Naherwartungen, 148. o.) a képet városi helyzetre alkalmazza. Ez a 15. vers esetében helyes eljárás, de a 16. vers vidéki körülményekre utal. A két vers tehát mindenkire, a város és a vidék lakosságára egyaránt vonatkozik. Megjegyzendő, hogy Pesch (II, 293. o.) helyesbíti korábbi álláspontját.
[66] Az apokaliptikus irodalomban megtalálható az az ijesztő motívum is, amely szerint az asszonyok idő előtt szülnek (4 Ezdr 6,21).
[67] Egyes kéziratok a Mt 24,20 alapján ezt a kiegészítést teszik: «hogy menekülésetek (koiné-szöveg) ne télen vagy szombati napon (L) történjék».
[68] Grundmann a tél említésében utalást lát Caligulára, akinek tervei szerint állítólag Kr. u. 39/40 őszén kellett volna felállítani a császárszobrot a templomban.
[69] In: Billerbeck, I,952.
[70] Vö. Kiv 9, 18.24; 10, 6.14; Joel 2,2; 1 Mak 9,27; Jer 30,7; Jel 16,18 és Rigaux*, 680. oldaltól.
[71] Josephus Flavius (Bellum, 1,1) ezekkel a szavakkal kezdi írását: «A zsidók háborúja a rómaiak ellen nemcsak korunk, hanem az egész történelem egyik legjelentősebb háborúja volt azok közül, amelyeket államok államok, népek népek ellen viseltek».
[72] Az emberek megmentése érdekében megrövidített idő motívuma tovább él a rabbinikus irodalomban. Vö. Billerbeck, I,953.
[73] Ezt a lehetőséget F. Busch művére támaszkodva Beasley-Murray* (81. o.) mérlegelte.
[74] Állítjuk Lambrecht (Redaktion, 165. o.) véleményével szemben.
[75] Az eklegeszthai (kiválaszt) igét Márk csak a 13,20-ban használja. Korábban egyesek úgy vélték, hogy a kiválasztás gondolatát Pál követői tüntették fel a szövegben. Vö. Klostermann.
[76] A Mt 24,26 jobban megőrizte a titokban való visszatéréssel kapcsolatos hagyományt: a pusztában - a belső szobákban.
[77] Vö. Kertelge, Wunder Jesu, 28. oldaltól.
[78] Vö. LXX Jer 33, 7.11.16; 34,9; Zak 13,2. A maszoréta szöveg prófétákról beszél. Egyes szövegtanúk (D i k) a Mk 13,22-ben elhagyják a pszeudokhrisztoi kifejezést. Az egyiptomi és a koiné-szöveg a poiészouszin (tesznek) szó helyett a dószouszin (adnak, művelnek) kifejezést olvassa.
[79] Vö. Bousset-Gressmann, Religion, 255. o.
[80] Lohmeyer, 277. o.
[81] A ritkán előforduló proeiréka (megmondtam) ige Márknál hapax legomenon.
[82] Vö. Lohmeyer, 276. o.
[83] Hasonló módon vélekedik Schweizer (150. o.). Ettől eltérő nézetet vall: Masson, Rome, 105. o.; Pesch, Naherwartungen, 157. o.
[84] Pesch (Naherwartungen, 169. oldaltól) szerint a 26. versben Márk az eredeti erkhetai ho hüiosz tou anthrópou (eljön majd az Emberfia) mondatot talán a 14,62 hatására így változtatta meg: hopszontai ton hüion tou anthrópou (meglátják majd az Emberfiát). Vö. azonban Dán 7,13: «láttam, (...) jött». Lambrecht (Redaktion, 191-193. o.) úgy véli, az egész részlet Márk alkotása, aki Jézusnak egy hiteles tanítását fogalmazta meg. Ez a vélemény azonban nem látszik megalapozottnak.
[85] Más példák in: Billerbeck, I,955.
[86] Lambrecht (Redaktion, 177. oldaltól) úgy véli, hogy Joel nagyobb hatással volt a szövegre, mint Izajás, mert Joel az Úr megjelenéséről is beszél.
[87] Carrington, 280-283. o.; Pesch, Naherwartungen, 158-166. o.; Vögtle*. Másként vélekedik Lohmeyer, aki a 24-27. verseket töredéknek nevezi.
[88] Vö. Hahn*, 264-266. o. Azt is figyelembe kell venni, hogy az apokaliptikát (ellentétben az ószövetségi prófétákkal) a kozmosz sorsa is érdekli. Vö. Jel 8,12; 12,4; 21,5.
[89] Állítjuk Grundmann ellenében. Vö. Billerbeck, I,956.
[90] Az, hogy ez a Márk előtti hagyomány szövegére is érvényes-e, a tradíció keresztény vagy zsidó eredetének függvénye. Vö. a ‘Márk előtti apokalipszis’ fejezettel.
[91] Vö. Iz 19,1; Zsolt 18,12; Kiv 34,5 és A. Oepke, ThWNT, IV, 904-912. A különféle prepozíciók (en: -ban, -ben; epi: -on, -en, -ön; Mk 14,62 meta: között) váltakozása és a többes számnak egyes számra cserélődése különféle kéziratokban a Mt 24,30 és a Lk 21,27 verseinek hatásával áll összefüggésben, valamint azzal, hogy mindkét változatra hatott a görög nyelvű Dániel könyve. Valójában a dolognak nincs nagy jelentősége.
[92] Vö. Pesch, Naherwartungen, 166-168. o.; Lambrecht, Redaktion, 180. o.
[93] Tödt, Menschensohn, 32. o. Ezért nem helyes a Dán 7,13 alapján értelmezni. Carrington (283-285. o.) a dánieli verset teszi az értelmezés kiindulópontjává, és az Emberfia-Jézust jelképnek tekinti:«valamiképpen Isten országát jeleníti, sőt testesíti meg».
[94] Az egyiptomi és a koiné-szöveg olvasata szerint: tousz eklektousz autou (választottait).
[95] Vö. Plinius, Nat. hist., 2,47: veteres quattuor...mundi partes. Vö. Lk 13,29.
[96] Az említett vélemények sorrendjét követve: Lohmeyer a Mózes mennybevitele 10,9-re utal («És Isten felmagasztal téged, a csillagos égbe, lakóhelyére emel»); Marxsen, Evangelist, 126. o.; Beasley-Murray*, 92. o.; Pesch, Naherwartungen, 174. o. A formula az «ég egyik szélétől az ég másik széléig» (MTörv 4,32; LXX) és a «föld egyik szélétől a föld másik széléig» (Jer 12,12; LXX) kifejezések egybevonásából származik. Vö. Billerbeck, I,960; Bauer, Wörterbuch, 67. o.
[97] Figyelemre méltóak a végső dráma bővített változatai. A korai patrisztikus ábrázolásokat illetően vö. Didakhé, 10,5; 16, 6-8; Barnabás levele, 15,5.
[98] Állítjuk Pesch (Naherwartungen, 176. o.) és Lambrecht (Redaktion, 194. o.) véleményéhez csatlakozva.
[99] Vö. Lohmeyer, 280. o.; Pesch, II, 308. o.
[100] Amennyiben a fügefáról és az ajtóőrről szóló példázat már Márk előtt is összekapcsolódott, amint ezt Wendling (Entstehung, 161-164. o.) feltételezi, a kiegészítés az evangélista előtti szerkesztőtől származik. Ellenkező esetben Márk szerkesztői műve. Az «ajtó előtt» képpel kapcsolatban ld. J. Jeremias, ThWNT, III,174.; Bauer, Wörterbuch, 723. o.
[101] Az első feltevéssel kapcsolatban vö. Bultmann, Geschichte, 130. o. A második hipotézist illetően ld.: Lambrecht (Redaktion, 202-211. o.), aki feltételezi a Mt 5,18, a Mt 23,36 és a Mk 9,1 (sic!) hatását is; Schreiber (Theologie des Vertrauens, 140. oldaltól); Pesch (Naherwartungen, 181-188. o.).
[102] A problémát illetően, amelybe akkor ütközünk, ha a 30. verset Márk szerkesztői művének tekintjük, vö. Schweizer, 152. o. Hahn* (251-263. o.) a 28-31. verseket a Márk előtti apokalipszishez sorolja, de azzal a megjegyzéssel, hogy a tauta (ezek; 29. v.) és a tauta panta (mindez; 30. v.) jelentése Márknál megváltozott. A 29-től kezdődő rész és a 4. vers összhangja miatt valószínűbbnek látszik Márk szerkesztői munkája.
[103] Vö. Vögtle, Exegetische Erwägungen über das Wissen und Selbstbewusstsein Jesu, in: Gott in Welt, I. (FS. K. Rahner), Freiburg, 1964., 608-667. o.; Grässer, Parusieverzögerung, 128-131. o. Vögtle a Mk 9,1 versét a 13,30-ból próbálja levezetni.
[104] Így véli Pesch, Naherwartungen, 194. o. Ugyancsak ő óvatosabban fogalmaz: II, 310. o.
[105] Jegyzi meg helyesen Pesch (Naherwartungen, 194. o.) és Lambrecht (Redaktion, 237. oldaltól).
[106] Ezt állítják Wellhausen és a régebbi exegézis más képviselői is. Vö. Beasley-Murray*, 97. oldaltól. Újabban Schreiber (Theologie des Vertrauens, 134-140. o.) képviseli e nézetet, aki a zsidókra és a zsidó-keresztényekre vonatkozó ítélet meghirdetéseként értelmezi a példázatot. Egyes szövegtanúk (B3 D Θ) a 28. versben a ginószketai (ismerni, ismerszik) kifejezést hozzák. Ez kiemeli, hogy az igének itt olyan jelentése van, amely közel áll a «megállapítás» szóéhoz. A jelen idejű elbeszélési forma szoros értelemben vett példázatként, vagyis egy mindig, mindenütt és mindenki számára (semper, ubique et ab omnibus) elérhető tapasztalatra épülő elbeszélésként tünteti fel a leírást.
[107] Vö. Carrington (291. oldaltól), aki Simeon rabbinak, Gamaliel fiának egyik mondását idézi: «A levelek sarjadásától a zöld fügék megjelenéséig 50 nap telik el. A zöld fügéktől a rügyek lehullásáig ismét 50 nap múlik el, és ettől kezdve a gyümölcsök beéréséig még 50 nap».
[108] A példázatot egyes szerzők az eljövendő üdvösségre (Jeremias, Gleichnisse, 119. oldaltól), mások az eljövendő isteni uralomra (Kümmel*, 15. o.) vonatkoztatják.
[109] A vélemények éppen ezen a ponton térnek el jelentősen egymástól. Vö. Hahn*, 253. o.; Marxsen, Evangelist, 127. o.; Pesch, Naherwartungen, 179. oldaltól. Grässer (Parusieverzögerung, 165. o.) a parúzia késlekedésének igazolásaként értelmezi a példázatot.
[110] A képet illetően vö. Jak 5,9; Jel 3,20; Ter 4,7.
[111] Vö. Joel 1,15; 2,1; Abd 1,15; Szof 1, 7.14; Iz 13,6.
[112] Állítjuk Kümmel* (54. o.) véleményéhez csatlakozva, aki joggal szólal fel a kifejezést mérséklő értelmezések (‘ez a nép’, ‘ez a faj’) ellen. Vö. Beasley-Murray*, 99. oldaltól. Grässer (Parusieverzögerung, 128. o.) így minősíti a logiont: «a parúzia elmaradása miatt adott egyik legrégibb vigasztalás». Hartman* (224-226. o.) a 30. verset a templom lerombolására vonatkoztatja.
[113] Taylor (521. o.) megjegyzi, hogy a két tagadószóval (ou mé) és jövő idővel hangsúlyossá tett kijelentésnek Márknál nincs párja.
[114] Pesch (Naherwartungen, 189. oldaltól) szerint a 31. versnek az a szerepe, hogy egyensúlyba hozza a 30. és a 32. verseket, és mindkettőnek nyomatékot adjon.
[115] Vö. Kümmel*, 84. oldaltól.
[116] Másként gondolja Beasley-Murray*, 18. o. Schreiber (Theologie des Vertrauens, 129-133. o.) ugyancsak úgy véli, nem a parúzia áll a középpontban, hanem a 4. versben megfogalmazódó kérdés talál határozott elutasításra.
[117] Nehézséget jelent a Fiú kifejezés önálló (jelző vagy birtokos feltüntetése nélküli) használata is, ami krisztológiai reflexiót előfeltételez.
[118] Ez történt a 983. kisbetűs kézirat esetében. Lukács elhagyja a mondást, és megváltoztatott formában említi az ApCsel 1,7-ben.
[119] Más bizonyítékok in: Billerbeck, II,47. A ‘B’ szövegtanú egyes számot olvas: «sem angyal».
[120] Dupont (La parabole, 102-107. o.) és Jeremias (Gleichnisse, 50. oldaltól) azt feltételezi, hogy a Mk 13,34-től kezdődő rész és a Lk 12, 36-38 közös bázis-példázatra támaszkodik. Hasonló módon vélekedik Michaelis (Gleichnisse, 82. o.), aki példázat-pár lehetőségével is számol. Lambrecht (Redaktion, 243-251. o. és Logia-Quellen, 350. o.) arra gondol, hogy a Mk 13,34-től kezdődő rész négy különböző példázat elemeit fűzi egybe. Pesch (Naherwartungen, 195-202. o.) szerint Márk jelentős szerkesztői változtatásokat végzett a szövegen (a 35-től kezdődő versek tőle származnak, és ugyanígy a 34. versben a felhatalmazásra utaló tén exouszian kifejezés is), Weiser* (131-144. o.) ellenben úgy gondolja, hogy az evangélista csak kis mértékben változtatott. Az utóbbi véleménnyel annyiban egyet kell értenünk, hogy a 35-től kezdődő versek sok olyan elemet tartalmaznak, amelyek a hagyományból származnak.
[121] A tanítványokhoz intézett szavak (a 35-től kezdődő versekben) valószínűleg már Márk előtt belekerültek a szövegbe. Másként vélekedik Weiser* (139-144. o.). Vö. Lk 12,36-tól.
[122] Vö. Lambrecht, Redaktion, 284. o.
[123] (LXX) Jób 21,32; Péld 8,34; Én 5,2; Bölcs 6,15; Sir 36,16. Az Újszövetségben: Lk 21,36; Ef 6,18; Zsid 13,17. Pál az agrüpnia (virrasztás, éberség) főnévi alakot használja az átvirrasztott éjszakák jelölésére: 2 Kor 6,5; 11,27. Sok kézirat hozzáfűzi a Mk 13,33 szövegéhez: «és imádkozzatok». Ez valószínűleg utalás a 14,38 versére.
[124] Ez Strobel* feltételezése (223. oldaltól).
[125] Ez a kairosz nem azonos a Mk 1,15-ben szereplő idővel, amely már beteljesedett.
[126] Schweizer így írja körül az éberséget: olyan «magatartás, amelyben az ember mindig felelősen várja az eljövendő Urat, és nem hagyja, hogy bármi is eltántorítsa az iránta tanúsított készségtől».
[127] Strobel*, 226. o.
[128] Vö. Billerbeck, II,47-től.
[129] Jeremias (Gleichnisse, 52. o.) az írástudókra gondol.
[130] Carrington, 294. o.
[131] Schreiber (Theologie des Vertrauens, 92. o.) a példázatot exisztenciálisan értelmezi. Ez a magyarázat adott esetben hasznos lehet, de ha azzal az igénnyel lép fel, hogy Márk szándékát fejezi ki, téves.
[132] Lohmeyer.
[133] Egyes szövegtanúk (D it) újra korlátozzák a mondatot: «én azonban azt mondom nektek». Nem érthető a ‘k’ szövegtanúban olvasható javítás: «Amit azonban egynek mondtam, mindegyikőtöknek mondom».
[134] Vö. Hartman*, 235. o.; Pesch, Naherwartungen, 207. o.; Pesch, II, 266. o.; Bultmann, Geschichte, 129. o. Hartman* (235-252. o.) az apokalipszist Dániel-midrásként értelmezi és Jézusra vezeti vissza. Mindkét feltételezését el kell utasítanunk. A magyarázat megmutatta, hogy Dániel könyve nem az egyetlen ószövetségi mű, amelyet a Márk-evangélium 13. fejezete idéz. Jézus eszkatologikus meghirdetése pedig más jellegű. Ezzel kapcsolatban vö. elsősorban: Kümmel, Verheissung und Erfüllung, 88-97. o.; N. Perrin, The Kingdom of God in the Teaching of Jesus, London, 1963., 130-134. o. A korábbi rekonstrukciós kísérleteket illetően ld. Taylor, 498. oldaltól. Klostermann (132. o.) a korábbi hagyományhoz sorolja a 30-32a verseket (kérdőjellel), Hahn* (258. o.) pedig a 28-31. verseket is a forrás alkotóelemének tekinti. Kümmel (i. m.), Harder* és Lambrecht (Logia-Quellen) nem fogadja el az összefüggő hagyomány hipotézisét. Az utóbbi szerző szerint Márk a logionok forrásából (Qmk) és az Ószövetségből merített, majd az ezekből az írásokból vett logionokat mozaikszerűen egymáshoz illesztette. Gaston* (8. oldaltól) a forrás Márk előtti fejlődésével is számol, amelynek magját szerinte a 14-19. versek alkották. Az újabb kutatások eredményeit illetően ld. J. Gnilka, «Markus 13 in Diskussion», BZ 13 (1969) 129-134.; F. Neirynck, «Markus 13 - eine anti-apokalyptische Rede», EThL 45 (1969) 154-164.
[135] Ezt a tételt G. Hölscher állította fel: Der Ursprung der Apokalypse Markus 13, ThBl 12 (1933), 193-202. o. Átvette Sundwall (Zusammensetzung, 76-78. o.) és Pesch (Naherwartungen, 216-218. o.).
[136] Vö. H. J. Schoeps, Theologie und Geschichte des Judenchristentums, Tübingen, 1949., 269. o.; Pesch, II, 266. o.
[137] Jellemzését illetően vö. Jeremias, Theologie, I, 127. o.
[138] Ez Pesch tétele (Naherwartungen, 240. o.), aki az evangélium aritmetikusnak tekintett szerkezetével próbálta álláspontját megalapozni (68-73. o.). Az utóbbi feltételezés azonban nagyon problematikus. A tétellel szemben álló véleményt illetően ld. D.-A. Koch, Zum Verhältnis von Christologie und Eschatologie im Markusevangelium, in: Jesus Christus in Historie und Theologie (FS. H. Conzelmann) Tübingen, 1975., 395-408. o. Vö. Pesch újabb álláspontjával is (II, 266. oldaltól).
[139] PG, 123, 633-641.
[140] Vö. Beda, PL, 92, 259-265.; Calvin, II, 254-279. o.; Erasmus, 7. k., 253-257. o. F. Schleiermacher teljességgel a jelenre vonatkoztatja a szöveget, és egyáltalán nem törődik történelmi dimenziójával: Predigten, III., Berlin, 1843., 805-816. o. (1834-es prédikáció a Mk 13, 14-37 verseiről).
[141] Calvin, II, 254-259. o.
[142] Dogmatik, III, 2, 602. oldaltól.
[143] Jésus Christ et les croyances messianiques de son temps (Strassburg, 21864).
[144] Vö. Kümmel, Verheissung und Erfüllung, 88-97. o. Egyébként már Beda is tud a 14. versnek arról az értelmezéséről, amely a Júdeából való ‘futást’ kapcsolatba hozza a zsidó-keresztényeknek Pellába való menekülésével.
[145] A bdelügma szónak Már Beda is (PL, 92,261) a következő jelentéseit sorolja fel: Antikrisztus, a császár szobra, amelyet Pilátus felállíttatott, Hadrianus lovas szobra.
[146] A bdelügma szó különféle értelmezéseit illetően ld. Beasley-Murray*, 59-69. o.
[147] Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1969., 325. o.
[148] Predigten, i. m. (21. jegyzet), 805. oldaltól.
[149] Calvin, II, 277. o.; M. Schmaus, Von den letzten Dingen, Münster, 1948., 157. o.
[150] Vö. Beda, PL, 92,264; Theophülaktosz, PG, 123,641.
[151] Vö. Schmaus, i. m., 153. o. Barth (Dogmatik, III/2, 602. oldaltól) a 29. és a 30. verset a véget megelőző eseményekre vonatkoztatja.
[152] Grundzüge der Christologie, Gütersloh, 31969., 232. o.
[153] P. Althaus, Die letzten Dinge, Gütersloh, 101970., 273-279. o. Vö. C. Stange, Das Ende aller Dinge, 1930., 236. oldaltól.
[154] Die Kirche, Freiburg, 21967., 77-79. o.
[155] J. Moltmann, Theologie der Hoffnung, München, 41965., 173-179. o.
[156] PL, 92,265. Hasonlóképpen vélekedik Theophülaktosz, PG, 123,641; Schleiermacher, Predigten, i. m. (21. jegyzet) 810. o.
[157] Órigenész, In Matth. (GCS Orig. 12,200); Calvin, II, 278. oldaltól.
[158] Ambrosius, De fide, V,16,193 (CSEL 78,289).
[159] I. m., 158. o.
[160] Ep., 236,2 (PG, 32,877-től).
[161] II, 273. oldaltól.
[162] I. m. (30. jegyzet) 159. o.
[163] K. Rahner, Grundkurs des Glaubens, Freiburg, 71977., 428. o.



Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Irodalom