Áldozócsütörtök

Áldozócsütörtök az Érdy- és Vitkovics-kódexben áldozónap, régi erdélyiek ajkán áldozó, áldozónap; moldvai csángó népünknél iszpász,^* Jézus mennybemenetelének ünnepe, egyúttal több régi templomnak búcsúnapja.

 

Esztergom: Barsfüss (Trávnica, kápolna), Farkashida (Vlckovce), Hont (1775), Kéménd, Alsópél (Dolny Pial), Letkés (1811), Szomolány (Smolenice, kápolna).

Rozsnyó: Ipolytarnóc (1688, új templomának titulusa: Krisztus király), Kecső (Kečovo), Vereskő (1825), Béna (Biena 1896).

Eger: Baktalórántháza (1519), Szíhalom (1758),^* Emőd (1774), Balmazújváros (1786), Mándok (1814), Felsőnyárád (1864), Portelek (1890).

Kassa: Véke (középkor), Őrmező (Stražke, 1763), Tarcal, Komaróc (Komarovce), Szakácsi (1858), Felsőlászlófalva (Vysné Ladičkovce 1902), Vilmány (1906), Opálhegy (Pakostov 1934).

Szatmár: Szatmárnémeti (székesegyház), Máramarossziget, Nagykároly (kápolna), Nagyszöllős (1791), Putkahelmec, Krasznaterebes (1838).

Vác: Kecskemét (főtemplom, 1772), Apostag (1776), Forráskút (1931).

Kalocsa: Regőce (Ridjica 1817).

Veszprém: Apácatorna, Bolhás, Galambok, Gige (kápolna), Gyúgy, Köveskál, Magyarszerdahely (szőlőbeli kápolna), Mosdós, Pakod, Péterhida (kápolna), Sand, Sümeg (plébániatemplom), Szabadhídvég, Szilasbalhás, Törökkopány (kápolna a szőlőhegyen).

Győr: Fertőrákos (1777), Felszopor (Újkér), Szilsárkány, Felsőrámóc (Ober-Rabnitz).

Szombathely: Bagonya, Nagykölked.

Pécs: Gyulaj (1752), Szekszárd (1809), Nagybicsérd (1837), Szakcs (szőlőbeli kápolna).

Erdély: Vingárd (Vingard), Uzon (Ozun), Kiskapus (Copsa Mica), Székelytamásfalva (Tamasfalau), Kézdialmás (Mereni), Kézdivásárhely (kápolna), Magyarfenes (Vlaha), Mocs (1783), Dés (kápolna a Rózsahegyen), Nyárádremete.

 

Számos középkori egyházunk, kolostorunk a Megváltó (Salvator) oltalmába ajánlotta magát. Így a bencés Szekszárd (1061), Kapornak (XII. század), Lekér (1340), a pálos Batina (Kiskőszeg, 1334), továbbá Derzs (1393), az újkorban Pozsony (jezsuiták, 1672), Bazin (kapucinusok, 1674), Léva (ferencesek, 1677).^* A búcsút a középkorban még áldozócsütörtökön tartották, de a XV. századtól Urunk színeváltozása ünnepén is. Ezt az áttételt elsősorban az obszerváns Provincia Salvatoriana szorgalmazta.

Számos búcsjáróhelyünknek (Gyűd, Mátraverebély, Radna) a keresztjárónapokat követőleg áldozócsütörtök az évkezdő nagy ünnepe.

Vizsoly gótikus diadalívének freskóján, egyik XIV. századi pozsonyi missale iniciáléján,^* továbbá Kolozsvári Tamás garamszenthenedeki Mennybemenetelén^* a mennybeszálló Krisztus a földön hagyja a lábnyomát. Az ábrázolásnak ez a sajátos, igen ritka módja népünk középkori Szentföld-élményének bizonysága. A Mennybemenetel az Olajfák hegyének bethániai oldalán történt (Lk 24, 50). Az itt álló templomot a hagyomány szerint Szent Ilona asszony emeltette, nyilván egy régebbinek helyén.

A franciskánus Kiss István szemtanúként így írt (1767)^* róla:

 

A kápolna ajtaján bémenvén, jobbra az ajtótul az Úr Jézus Krisztusnak lábanyoma vagyon a kemény kősziklába, mint valami puha viaszba. Mert innét csudálatosan tanítványainak láttára a mennybe fölmenvén, mind a két lábainak nyomait a kősziklán hagyta örök emlékezetül, hogy tiszteltessenek a világtól. Midőn mennybe fölméne, éjszak és napnyugat között volt arccal fordulva, amint az ő bal lábának nyoma nyilván jelenti. Az jobb lábának nyomát az törökök a Salamon templomában vitték és ott oly nagy tiszteletben tartják, hogy nagyobb épségben vagyon, mint a keresztényeknél, mivel ezek a nagy buzgóság miatt sok darabocskákat már kitördöstek belőle. De most teljességgel nem szabad, éppen meg nem engedik a törökök…

 

Búcsúszentlászló franciskánus templomában Szentföldről hozott, keretbe foglalt pergamen lap, rajta a lábnyommal: VESTIGIUM D. N. I. C. IN MONTE OLIVETO. Mellette a római S. Croce is Gerusalemme bazilikában őrzött szög-ereklye és titulus hitelesített másolata. A búcsúsok nagy tiszteletben tartják őket.

Jézus földön hagyott lábnyomait a magyar középkorban bizonyára még többfelé is ábrázolták, így Tata városának mostani Kálváriahegyén, a hajdani Szentistvánhegyen is, amelyet talán egy Szentföld-járó helybeli zarándok ajánlott föl: emlékeztetni a híveket a Megváltó mennybemenetelére, és majdani eljövetelére. Erről az ikonográfiai utalásról azonban a vidék népe a törökvilág balladai forgatagában megfeledkezvén, a régi templom helyére újat épített, és így az emlék megsemmisült. A szent lábnyomok azonban belekerültek a helyi mondába.

Zsigmond király idejében a vitányi vár birtoklása miatt két főúri család harcba szállott egymás ellen. A Szentistványhegyen gyülekeztek, hogy másnap hajnalban összecsapjanak egymással. Fegyverbe öltözve virrasztott mindkét fél a templom körül.

Éjfél tájban a sötétből tündöklő alak emelkedett föl, töviskoszorúval a fején. Megismerte mindenki, maga Jézus volt. Áldóan, békéltetően emelte rájuk a kezét. Nem álmodták, hiszen megvirradva megtalálták az Úr kőbe hagyott lábnyomát. A csata elmaradt, az ellenfelek megbékültek egymással.^*

A mennybemenetel ábrázolásával találkozunk még Berki (Rokycany 1480), Garamszentbenedek (Hronsky Benadik 1427), Lőcse (1494), Szászsebes (Sebisul Sasesc, 1524), Szentbenedek (Benediug, 1510), Szepeshely (Spišské Pohradié, 1490) gótikus szárnyasoltárain. A szobrokat még nem vették számba. Ezeknek valamikor a középkorban az ünnep liturgiájában is részük volt, bár a barokk időkben sem enyészik még el egészen.

A sárospataki plébániatemplomban, amely akkor a jezsuiták kezén volt, a pap áldozócsütörtök délután a középen fölállított asztalkához ment, amelyen a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobor állott. Szentbeszéd után a szobrot kötéllel fölhúzták a magasba, ahol égő gyertyát tartó angyalszobrok várták. Közben mindaddig harsonák szóltak, amíg a boltozat nyílásán Krisztus alakja el nem tűnt. Innen most különféle ajándékokat szórtak le, amelyeket a nép mohón kapkodott föl.^*

A kultuszhoz Tímár Kálmán idézi^* Magyari Istvánnak, a katolikusok bálványozó szertartásait ostorozó szavait: Az fa legények nyakon kötve, felakasztva – mintha Krisztus menne mennybe – a templom padlására való felhúzása. Tímár utal még Draskovics György prépost boldogfalvi egyházlátogatására (1634). Itt kérdezősködött, hova lettek az egyházi tárgyak. Egy Farkas Jakab nevű vén róka azt felelte, hogy az apácák mindent Pozsonyba vittek: etiam Fa legint. Crucifixum ea voce petulanter significans. Tehát a feszületet illette a falegény gúnyszóval.

 

Erről és egyebekről Bod Péter így emlékezik: ezen a napon a tudatlanság idején (vagyis a reformáció előtt) azt cselekedték az emberek, hogy egy darab tőkét, amellyel a Krisztust ábrázolták, a templomban felvontatnak annak mennyezetére. Mást, amellyel ábrázolták a sátánt, kivetettek a templomból, amelyet vertek és egyberontottak annak előadására: immár a sátánnak a Krisztus mennybemenetele után nincs hatalma az eklézsián. Ismét a templom mellett elhintettenek holmi diót és egyéb gyümölcsöket, melyeket midőn kapdosott az odagyűlt nép és gyermekek, feljül vízzel megöntőzték és nevetséget indítottak belőle. Mellyel azt akarták kiábrázolni, hogy a Krisztus feljül adja az élet vizét.

 

A hagyomány említett liturgikus háttere az volt, hogy az egyház a középkorban áldozócsütörtök napján, mise közben meg is jelenítette Jézus mennybemenetelét. Krisztus-szobrot húztak a templom padlására. Ilyen a garamszentbenedeki apátságban ránk is maradt.^* Bizonyára még több is lappang.^*

 

Közben szekvencia gyanánt az angyalok, azaz deákok kara párbeszédes formában énekelt. A himnusz latin szövegét áldozócsütörtöki szentbeszédében Laskai Ozsvát örökíti meg, de ismeri a régi zágrábi misekönyv is, amely tudvalevőleg számos archaikus magyar szertartási jellegzetességet őrzött meg egészen a jozefinizmusig. Itt a Tímár Kálmántól gondozott szöveg eleje^* következik:

A franciskánus szereztetésű Érsekújvári-kódex^* áldozócsütörtöki elmélkedése himnuszunk szimbolikus értelmét fejtegeti: ez szentséges dicséretet mondja és énekli az anyaszentegyház és minden híveknek gyülekezeti… Óh, te magas mennyország és mennyei boldogság, vigadj és örülj az mi édes Megváltónknak nagy édességes örvendetességet tévén. Óh te Úristennek méltóságos országa, ékesítsed meg udvarodat, építsed föl te székeidet, avagy te tisztelendő karaidat. Bocsássad le te öröktől fogva megszerzett kapuidat, nyissad ki te megékesült ajtódat, mert íme bemégyen az nagy dicsőségnek királya nagy hatalmassággal, nagy sokasággal és nagy győzedelemmel. Itt ez helyen megértsed, hogy nem minden angyalok ismerték mi nemes Urunk Jézus Krisztust embersége szerént, de csak azok, kiket ü istensége szerint akart szolgálnia, őhozzá jönnie. Ezek valának külenb-külenb seregekkel, ővele mind az hű lelkekkel egyetemben.

Vala akkoron nagy rémölés és indulat Krisztus Jézusnak mennybemeneti koron az szent angyalok kezett mennyeknek országában. Azért jöttek vala ő eleiben az angyalok, hogy látnák és ismernék meg, ki légyen ez nagy dicsőségnek királya, kit annak előtte soha nem láttak vala és kit soha ingyen hírrel sem hallottak vala.

Azért mondják vala ez igéket az angyaloknak, kik valának az édes idvezítő Jézussal: kicsoda e nagy dicsőséges, kinek személye nagy szépséges, nagy mondhatatlan ékességgel, És az édes követek felelének, mondván: ez, ki minden állatoknak teremtője, Ádám esésének és romlásának megépítője, ily nagy erős készülettel.

Meg ezt kérdék: kicsoda ez, kivel körülvétetött. Ezt kérdvén, az ő szent emberségét látván, mire az nagy király felség befedeztetött. Ki nem szükségfedezettel ezt mondá az Istenségnek drágalátos szépségéről, ki ő szent lelkével egyesültetett vala. Az édes követek felelének mondván: ez az szép ruha és az drága fedél, űneki kegyességes szent teste, fogadván asszonyunk Máriától, minden emberi nem nélkül.

Meg ezt kérdék: mire, hogy ez drágalátos ruha megszakadozott, és mindenfelől megfestetett, ha vérben mártották volna. Az édes követek felelének, mondván: ezek az szentséges sebek, kiket szenvedvén hordoza. Ez az drágalátos szent vér, ki őbelőle származék, meghalván emberi nemnek váltságáért.

Meg ezt kérdék: kicsoda ez ily nagy sokasággal, ily nagy fölséges és ünneplő készülettel, mire jő el nagy sokságú készülettel vagyon megkörnyékezvén. Az édes követek felelének mondván: ezek az megboldogult lelkek, pokolnak kénos fogságával kiszabadulván, kik valának megtartatván és megfogatván az első szüléknek vétkekért. Azért minden ájtatos lélek eszében vegye, mert ez okáért az édes Jézus Krisztusnak ez szent mennybemenetinek napján minden mennyei karokban való szent angyalok az szeplőtelen Szűztől született szép magzatnak mondnak egyetemben dicséretet.

 

A szertartás részleteiről többet nem tudunk, de mindenesetre áldozatul követelte a Tridentinummal életbelépő Missale Romanum tipizáló, illetőleg egyszerűsítő szelleme.

 

Az eltűnt liturgikus hagyomány azonban a két évszázadon át számtalan kiadásban megjelent Makula nélkül való Tükör épületes előadásában^* még századunk elején is él. Eszerint Urunk Jézus mennybe menetelének dicsőséges processziója így történt:

Elsőben Szent Mihály elöl menvén, vévé a kereszt jelét, mint valami győzedelem zászlóját, amely által meggyőzetett az ellenség. Őtet követték sok angyalok trombitaharsogással, és más muzsikazengéssel. Azután a kilenc angyali karok, mindenik énekelvén az ő Urának, Istenének dícséretét. Urunk Jézus előtt menének némely angyalok, akik kínszenvedésének eszközeit vitték. Utoljára Urunk Jézus, mint valami dícséretes vitéz, őket követé. És fényes fölhőben, mint valami dicsőséges szekérben ült vala, kirül Szent Lukács emlékezik, mondván: és a fölhő béfogá őtet szemek elől. Mert az a fölhő dicsőséges szekér módjára vala formálva, és az angyalok nagy tisztelettel előtte mentek: mintha magok után vonták volna. Azután menének a Szentatyák szép rendben és ékes öltözetben. Kiket mint valami fejedelmeket késérték az angyalok, kinek-kinek az ő érdeme szerént…

Óh Urunk Jézus csudálatos dicsőséges mennybe menetele! Micsoda nagy örömet vallott az a szent teste és a Szentatyáknak lelkei, midőn az Hold, a Nap és több plánéták föliben mentek, és az Istenséget világosan látták és egek forgásinak minden cselekedetit megismerték. Sokan úgy vélekednek, hogy az angyalok az égi csillagokat egy helyrül másikra hordozzák. Azért kétség kívül mindenik angyala maga csillagát az ő Ura, Istene eleibe vivén, néki tiszteletet tett véle…

Midőn a dicsőséges processzió a mennyei kapuhoz érkezett volna, aki világ kezdetétől be volt zárva, és mindaddig azon senki bé nem ment, kétségkívül Urunk Jézus azt nagy pompával felnyitotta. Megállván ott a dicsőséges processzió, mindjárt kezdének az angyali karok kiáltani: emeljétek föl fejedelmek a ti kapuitokat! Emelkedjenek föl örökkévaló kapuk és a dicsőség Királyát fogadjátok bé. Ottan mondá a Kerubin angyal, akiknek Isten parancsolta tüzes pallossal őrizni a mennyország kapuját: kicsoda a dicsőség Királya? Felelének az angyali karok: az erős Úr a hadakozásban, a dücsőség Királya. Ezen kérdés és felelet három ízben vala, míg az erős, hatalmas Úr fölkelvén az dicsőséges szekérbül a szent keresztet kezében véné. Oly erősen megüti a mennyország kapuit, hogy nemcsak felnyíltak, hanem sarkokbul kiestek, és ottan mindnyájan nagy örvendetes ének- és muzsikaszóval a mennyország kapuin bémentek…

Óh Uram Jézus Krisztus, aki szent kereszted ereje általa mennyország kapuit felnyitottad, nyisd fől nékem is a te kínszenvedésed érdeme által akkor, mikor bűnös lelkem az én testembül kiszakad, és e szarándokságbul fogadj bé az örökkévaló hazába.

 

A középkori áldozócsütörtök hazai liturgikus világából a paraszti sorban bujdosó szakrális hagyomány még mást is megőrzött.

Annak emlékezetére, hogy Jézus tanítványait kivezette az Olajfák hegyére, e napon mind a keleti, mind pedig a nyugati egyházban körmenetet tartottak. Ennek a megemlékezésen túl bizonyára könyörgő jellege is volt: a vetéstől akarták távoltartani a rontás szellemét, illetőleg megnyerni vele a megnyílt ég különös áldását. Nyilvánvalóan ezzel függ össze a Pruisz János váradi püspök Pontificaléjában olvasható szentelmény: benedictio panis, quae diebus dominicis, vel in festo ascensionis. Népi utóéletéről sajnos, nem tudunk.

A szokás a középkorban a kalocsai egyházmegyében is biztosan élt.^* Miután Szeged ekkoriban a kalocsai egyházmegyéhez tartozott, valószínű, hogy az a szokás, hogy áldozócsütörtökön az alsóvárosi gazdák zászlóval fölvonulva még a közelmúltban is misét szolgáltattak, hogy Isten bő terméssel áldja meg őket, föltétlenül középkori eredetű. Utána áldomást ültek.

Érd katolikus délszláv hívei a XVIII. században ezen a napon a szőlőhegyre mentek.^* Ercsiben a falut kerülték meg. Rokon hagyomány élt még a közelmúltban is Hosszúhetény baranyai faluban: a hívek kereszt alatt mentek föl a Zengőhegy tetejére, a Mária-képhez. Ez már a barokk Mária-kultusz fejleménye, a hagyomány nyilván még középkori. Részleteiről sajnos, nem tudtunk meg semmit.

Még szintén középkori liturgikus hagyományból sarjadt Torockó (Rimetea) unitárius magyar népének Orbán Balázstól^* megörökített ünnepi szokása, hogy áldozócsütörtökön föl szoktak menni a Székelytő tetejére, ahol egész nap és este örömtüzek mellett vigadtak, és „ottlétük emlékére magas csóvákat szoktak feltűzni.” A szokás utólagos mondai magyarázatául úgy mesélik, hogy a hegyre vonulás a székelyeknek a mongolokon nyert győzelmét hirdeti.

Nagy Miklós jegyezte, föl^* azt a sajómenti Girincs faluban élő hagyományt, hogy – miután Jézus a déli órákban ment föl a mennyekbe – déli harangszóra százával sietnek vissza a templomba, hogy „e percben az Úr Jézust imádva, mintegy utána küldjék legfontosabb kéréseiket az ég felé.” Úgy vélik ugyanis, hogy Jézus után a mennyország egy órára nyitva marad. Végül a dicsőséges olvasót imádkozzák.

Székesfehérvár-Felsővároson, Esztergomban még ma is akadnak, akik a déli harangszó hallatára az ég alatt, vagyis kint a szabadban mondják el az Úrangyalát. Kérésüket hitük szerint ilyenkor maga az égbeszálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához.

Hercegkút német eredetű magyar falu. Öregek még emlékeznek a Himmelfahrt hagyományára: a nép délután 1 órakor körmenettel, olvasót imádkozva, kiment a határba a búzavetésekhez. Innen templomi hálaadásra tértek vissza.^*

Dusnok katolikus „rác” asszonyai nem körmenetben keresik föl a temetőt. Ki-ki magában imádkozik, hogy halottjai Krisztus nyomán égbe jussanak.

A békéscsabai evangélikus szlovákság régebbi hagyománya szerint^* áldozócsütörtökön (stupeniá) a tanyán gazdálkodó fiatalok kocsira rakták a már városban élő szülőket, hogy a határt, fejlődő termést ők is láthassák. A menyecske jó ebédet készített a számukra; majd délután visszavitték őket Csabára.

Sajátos módon Harta protestáns német asszonyai régebben áldozócsütörtökön napkelte előtt mentek le vízért a Dunára. Megmosdottak benne, hogy egészségesek legyenek. Ebből a vízből orvosságul is eltettek. A most szedett orvosi füveket különösen foganatosnak tartották.^* Mindez nyilvánvalóan a megnyílt ég áldásával függ össze.

Egy múlt századvégi, nem egészen szabatos följegyzés szerint, ha e napon áldozásnál kiesik az ostya az ember szájából, akkor nemsokára meghal, és pokolba jut.^* A hiedelem bizonyára összefügg az egyháznak azzal a régi rendelkezésével, amely a hívek számára az évi egyszeri szentáldozás határidejéül áldozócsütörtököt szabja meg. Ha ez utolsó alkalommal valaki nem méltó Krisztus testének befogadására – mint a föntebbi esetben is – az bizonyára elkárhozik. Ebből sarjadt az a tréfás csengődi sentencia is, hogy áldozócsütörtökön gyónnak a lókötők, vagyis akik e határnapig gyónásukat nem értek rá elvégezni, azok hitüket könnyen veszik, haszontalan emberek.^*

Szintén ide sorolható az a hódmezővásárhelyi hiedelem is, hogy áldozócsütörtökön vérré válik a bor az emberben.^* E laikussá vált képzet szerint is nagycsütörtök misztériumát áldozócsütörtök pecsételi meg véglegesen.

Hevesaranyos palóc népe szerint^* a hegyek akkor keletkeztek, amikor Krisztus Urunk a mennyekbe ment. A föld is emelkedett utána, de Jézus intett, hogy maradjon. A föld erre megállapodott, de úgy maradt: nem ment egészen vissza a helyére.

Ságújfalu hasonló hagyománya szerint is a föld utánament a mennybe szálló Krisztusnak. Amen szavára azonban megállott. Ebből lettek a hegyek, maga a Karancshegy is. Tetejére az angyalok építették a kápolnát.^*