Karácsony napja (dec. 25) az otthon és család bensőséges ünnepe. Régivágású öregék az ételeket már előző nap elkészítették, a tüzet is úgy megrakták még éjféli mise körül, hogy arra se legyen gondjuk. Öreg bukovinai székelyek egyenesen bűnnek tartották az e napon való főzést. Amíg volt parasztkemence, előre jól befűtötték. Ebben melegítették az ételeket is.
Litke palócai is karácsony napján csak annyit jártak, amíg a templomba mentek és hazajöttek. Aki ilyenkor járkált, annak mázsát, vagyis máktörő mozsarat kötöttek a hátára.*
Most az ünnep csendjében még külön kell fölidéznünk a Betlehemi Kisdednek részben a Prágai Kis Jézus kultuszában, részben ponyvairodalmunk legendáiban, ájtatosságaiban élő népi hagyományvilágát is.
A Prágai Kis Jézus (Milostné Pražske Jezulatko) az osztrák-cseh barokk újjászületés egyik legjellegzetesebb ikonográfiai és kultikus szimbóluma. Számos templomunkban, családi otthonunkban máig látható és egész éven át a karácsony misztériumát, a gyermekség örömét idézi a hivő lélekben.
A szobrocskát Lobkowitz Polyxena kapta Spanyolországból nászajándékba, ő meg a nagy nyomorral küszködő prágai kármelita kolostornak adományozta (1628). A hagyomány szerint a szerzetesek ínsége egyszerre megszűnt, sőt ennek nyomán a kis szobor tisztelete a prágai nép körében is villámgyorsan elterjedt. Különlegesen Cyrill atya buzgólkodott még a XVII. században a terjesztésén. Imádságát a magyar ponyvairodalom szinte megszámlálhatatlan lenyomatban ismeri. A szobor hírnevére jellemző, hogy a hódító svédek tartogattak tőle. Ezért maga Gusztáv Adolf 30 dukátot ajándékozott neki, a kolostort pedig védelmébe vette.
A szobor történetét először a kultusz másik buzgó apostola, egy magyar rendtárs: Szent István királyról nevezett Imre atya írta meg (Pra-gerisches Gross und Klein, 1737). Az ő kezdeményezésére a kármelita provincia elhatározta, hogy a rend valamennyi, monarchiabeli kolostorában a prágai szobor eredetijéhez érintett másolatai kell nyilvános tiszteletre kiállítani (1739). Mária Terézia egy magahímezte köpenykét ajánlott föl a Jézuskának (1743). A szobor „ruhatára” páratlanul gazdag. A köpenykéket fogadalomból ajánlották föl.*
A kultusz hazánkban is gyökeret vert nemcsak a rendi templomokban, hanem más egyházakban is. Külön oltára van a székesfehérvári Kármelhegyi Boldogasszony-templomban (a XVIII. században kármeliták építették), a szombathelyi franciskánus templomban. Képét láttuk a csongrádi nagytemplomban. Fölírás: Máté János és Gyánti Mária kedves Béla fiuk emlékére Istennek áldozta. 1900. A kultusz fénykora a XVIII. század, azóta már inkább csak az asszonynép, gyermekek, apácák, illetőleg kármelita hatásra győri, angyalföldi kisemberek körében virágzik. A győri Kármel karácsonyra kilencedet szokott végezni a tiszteletére.
A Prágai Kis Jézus a világmindenség gyermeki Uraként királyi koronával a fején, királyi palástban, baljában a földgömböt jelképező aranyalmával, gyűrűs jobbjával pedig mellkeresztes főpapként, áldást osztva jelenik meg.
Az inkább csak hazai apácazárdákban tisztelt és apró szentképekről ismert salzburgi Loretokindl (XVII. század)* jobbjában nagy keresztet tart. Az ábrázolás egy még szóbakerülő apokrif történetből merített ihletést.
A betlehemi bazilika Kisded-szobrának átköltése, mása a római Ara Coeli-templomban tisztelt Bambino, amelyet egy franciskánus fráter a XVI. században a Gecemáné kertjének egy mohamedántól kivágott olajfájából faragott. Utána megmerítette a Jordán vizében, majd sok viszontagsággal Rómába hozta. A karácsonyi ünnepek, alatt a római gyermekek prédikálnak előtte, ágyban fekvő betegekhez viszik gyógyulás, vigasztalás végett, táviratban fordulnak hozzá segítségért.* Kultusza – tudomásunk szerint – hazánkban nem vert gyökeret, bár lehetséges, hogy harmadrendi közösségekben itt-ott tiszteletben részesült.
Amíg a Prágai és Salzburgi Kis Jézus, továbbá a római Bambino a barokk devocionális szellemére jellemző, addig egy középkori híres, magyar eredetű kultusz a megtestesülés karácsonyi misztériumát idézi.
Élt Magyarországon, állítólag IV. Béla idejében egy szentéletű pap, aki egyébként a királyné káplánja volt. Mint mondják, Istennek jámbor szolgája, 33 éven át megtartóztatta magát a hústól és keményen böjtölt, egyszer evett napjában. Imádságaiban állandóan azért könyörgött, hogy emberalakban láthassa Jézust. Egyszer éjszakai álmában megjelent Isten angyala és meghagyta neki, hogy készíttessen egy köntöst a Megváltó számára, mert könyörgése meghallgatásra talált, és a köntösre szüksége lesz a kis Jézusnak. A pap ugyanis inkább gyermekkorában, mint szenvedésében szerette volna szemlélni az Üdvözítőt. Ezért kék selyem köntöskét varratott, és mise idején az oltárra helyezte. Miután az átváltozás szavait elsuttogta és a kenyér Krisztus testévé lett: az ostya a kis Jézus látható testévé változott, és a köntösébe öltözött. A pap elragadtatásban mintegy három óra hosszáig gyönyörködött a kis Jézusban, addig, amíg a Kisded vissza nem ment a szentostya fogságába. A köntöske ottmaradt az oltáron. A királyné, aki szintén jelen volt ezen a csodálatos miseáldozaton, nem tudta mire vélni a hosszú késlekedést. A papot magához hívatta, aki némi vonakodás után elmesélte kiváltságos élményét. A királyné azonnal nagy tiszteletben részesítette és a királyi kincstárba vitette a szent köntöst.
Múlnak az évek. Egyszer Béla király nehéz helyzetében a német lovagrend nagymesterét hívta segítségül a pogányok ellen. Az ellenséget közös erővel le is győztek. A király szabad választást engedett kincseiből, de a nagymester egyedül a köntöskét kérte jutalmul. Béla király nem akart a köntöstől elválni, de háládatlannak sem szeretett volna látszani, ígéretét megszegni. Éppen ezért a köntös bal ujját levágta és ezt megtartotta magának, a többit, tehát a nagyobb részt, meg odaajándékozta. A nagymester szép ládikát készíttetett és egyik hű szolgájával elküldte húgának, aki Kölnben fehérapáca volt, de nem árulta el, hogy mi van benne. A nagymester közben meghalt, később húga is követte a sírba.
A szekrényke tálán örökre megőrizte volna titkát, ha a legenda szerint mintegy százötven év múlva, 1412 körül az Aachent járó magyar búcsúsok nem kérdezősködnek a szent ereklye után, amelyet tudomásuk szerint a Fehérapácák klastromában őriznek. Hosszas keresgélés után meg is találták a szekrényt, amely öt lakattal volt lezárva. A magyarok tehát igazat mondtak. Amikor felnyitották, ott volt a köntös, bal ujja is hiányzott, amelyet Béla király később leánya, Boldog Margit kolostorának ajándékozott. A magyarok azután is, amikor a hazai ereklye a török időkben eltűnt, hét évenként ismétlődő aacheni zarándoklataik során nagy áhítattal tisztelték a köntöskét. Gyertyát ajánlottak föl neki, amelyet bizonyos ünnepnapokon meggyújtottak a tiszteletére. A lecsorduló viaszt az apácák gondosan összegyűjtötték, és a legközelebbi zarándoklat alkalmával átadták a magyar búcsúsoknak, akik szentelményként hozták magukkal haza.*
A kölni köntöskét a XVIII. században még tisztelték,* későbbi kultuszát azonban elsöpörte a felvilágosodás szele. Nyoma veszett a magyar ereklyének is.
Baring modern angol regényíró műve a Krisztus köntöse. Magyar vonatkozásokban is gazdag, de a kölni köntöskével mégsem egyező legendája vagy előttünk ismeretlen hagyományból merít, vagy találó költői fikció.*
Mikszáth írja a Szent Péter esernyője egyik helyén: „csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi-Krisztus tagjait födte.”*