Karácsony böjtje

Karácsony böjtje (dec. 24), másként Ádám-Éva napja, két ünnepi mozzanatot foglal magában, amelyet az Egyház liturgikus körültekintéssel kapcsolt össze. Egyrészt bibliai ősszüleinknek, Ádámnak és Évának nevenapja, emlékezete: a karácsonyi misztériumjáték és ünnepi szimbolika forrása. Másfelől az Ószövetség megváltatlan világából, Ádám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, egyúttal a halott természet életre igézésére, a kezdődő új esztendőre, továbbá az emberi megújulásra való előkészület, vigília: archaikus emberi követelményei szerint, de szakrális-liturgikus értelemben is.

Ádám és Éva volt a szűcsök érsekújvári céhének védőszentje. Zászlajuk bibliai felírása (Ter 2,25): ISTEN ÁDÁMNAK ÉS ÉVÁNAK BŐRKÖNTÖST KÉSZÍTE. 1861. A mohácsi fazekasok céhmiséje Ádám és Éva napján, a céhpatrónusok ünnepén volt. Utána a céh új elöljáróit választották meg. Templomi zászlajukon (1906) is ősszüleinket látjuk a tudás fája alatt.^* A szegedi fazekasok céhének pecsétjén (1719) és zászlaján (1824) a föld porából alkotott emberpárnak, Ádámnak és Évának képe látható. Baja címerében Ádám és Éva áll, mert szabadalmas mezővárosi rangra emeltetése karácsonyi ajándékul 1699. december 24-én történt.^*

 

A nap, illetőleg este nevei: Rozsnyó vidékén, görögkatolikusoknál, evangélikus tirpákoknál,^* debreceni kálvinistáknál karácsony víliája, váltakozva még vilin estéje, az istensegítsi székelyek ajkán karácsony szenvedeje, röviden szenvedeje, az andrásfalviakén szenvedejeeste, a bukovinai eredetű Székelykeve (Skorenovac) szóhasználatban szenvedeeste,^* az északi csángóknál karácsony szenvedje,^* a református Csúza baranyai faluban béved,^* máshol Ormánságban bévődeste,^* Bátán pedig bővedeste, egyes helyeken karácsony szombatja (még ha nem is erre a napra esik), Szakadát szebeni evangélikus magyar faluban ünnep szombatja.^* Az erdélyi szászok ajkán Christsonnabend. Tanult köreinkben, továbbá Dunántúl a szenteste, a német heiliger Abend tükörszava járja. Katolikus délszlávjainknál kvatre post, Horvátzsidányban badnjak, a görögkeleti pomázi szerbeknél badnji dan,^* a bánáti bolgároknál babinden.^*

 

Karácsony böjtjén gondosan rendbeteszik, kitakarítják a házat, udvart, a jószág helyét is, hiszen vendéget várnak, a világra születő Kisdedet, de most fordulnak az új esztendőbe is. Mindennek a helyén, otthon kell lennie. A kikölcsönzött tárgyakat legalább erre a napra sokfelé hazakérik. Mint Tófej göcseji faluban mondják: nehogy „megboszorkányozzák”. Nem adnak, nem kérnek kölcsönt. Nem örülnek a látogatónak, csak a köszöntőket: pásztorokat, gyerekeket fogadják szívesen. Háromszékben a készülődést így jelentik:

Egész nap folyik az ünnepi előkészület: sütés-főzés, a karácsonyi asztal és az ajándékok elrendezése, a jószág ellátása, egyes vidékeken a hajlék „fölszentelése”. Ez utóbbiról külön is szólunk.

Áta sokácai a karácsonyi ünnepekre kimeszelték a szobát, lemosták a bútorokat, az ágyba friss szalmát tettek, a szalmazsák négy sarkába pedig a boszorkányok ellen fokhagymát, kést. A gyerekeket megfürösztötték, a felnőttek hajat mostak.^*

Mint Manga János írja,^* a palócoknál az ünnepre a haragosok is – legalább látszólag – kibékülnek, a szegényebb rokonoknak, a család állandó munkásainak természetbeli ajándékot küldtek. Ezek segítettek a gazda portáját rendbetenni. Régebben a gyónás, áldozás sem maradt el.

Sajátos hagyomány élt még a múlt században is Bajmóc (Bojnice) mezővárosban. Karácsony estéjén a család egyik tagja, nyilván az apa papnak öltözött, majd az asztalfővel szemben leült egy székre és a családtagjait gyóntatta: mindenkire ráolvasta az esztendő folyamán elkövetett hibáit, bűneit. Az este méltóságából következik, hogy ennek nem volt parodisztikus jellege.

A megújulást célzó karácsonyböjti, újévi, egyes helyeken tavaszi fürdés, mosakodás, tisztálkodás az évkezdet ősi kultikus hagyományaihoz tartozik. Régiségére, illetőleg szívósságára jellemző, hogy behatolt a középkor hazai liturgikus szokásrendjébe is, mert a Genezis (2,8-10), másfelől a Jelenések Könyve (22,1,2) szakrális értelmezést, utólagos igazolást adott neki.

 

Mózes első könyvében az idézett helyen ezt olvassuk: plántálta vala pedig az Úristen a gyönyörűség paradicsomát kezdettől, melybe helyezé az embert, akit alkotott vala. És nevele az Úristen a földből minden féle, tekintetre szép és ételre kellemes fát. Az élet fáját is a paradicsom közepén, s a jó és gonosz tudásának fáját. És folyóvíz megyen vala ki a gyönyörűség helyéről a paradicsom megöntözésére.

A Jelenések Könyvének látomása szerint Isten Báránya, vagyis a Betlehemi Kisded trónusából az üdvösség forrása ered. Hallgassuk meg János bizonyságát: az angyal megmutatá nekem az élet vizének folyóját, mely fényes vala, mint a kristály, s az Istennek és Báránynak királyi székéből fakada. Az ő utcájának közepén és a folyóvíznek mindkét felén az élet fája vala, tizenkét gyümölcsöt termő, minden hónapban meghozván gyümölcsét. És a fa levelei a népek egészségére valók.^*

 

Temesvári Pelbárt szerint „Krisztus testében jött el, tehát az ő testi eljövetelének megfelelően testedet is nagy tisztaságban kell megtartanod és megőrizned. Mint ahogy nem akarsz a holnapi ünnepen fürdetlen testtel részt venni, annál inkább kell bűneid mocskát levetned magadról.”

 

Ez nömös sziletéséhöz uronknak – írja^* a Debreczeni-kódex (1525) – kell készülnönk és magonkat megszentölnönk szent töredelmességvel, azaz szívönk szerint való bánattal, hogy ő szent felségének ellen vétköztönk. És igaz gyónással, bizony elégtétellel, mert ha a házat megsöpörjük a holnapi napnak tisztösségére és szennyes üngeinket megmosatjuk és még némelyek testöket is ma megförösztik, nagyval inkább a bínöknek szennyét le kell magonkról tisztítanonk.

 

Martonfalvy György debreceni kálvinista professzor az ünnepek méltó megünnepléséről szólva (1663) megrója, hogy némely emberek Karátson napján jeges vízben mosdanak.^*

 

A szokásra utal^* ez a kuruckorból ránkmaradt koledáló versezet (rythmus natalis ad deportandum auream aquam):

Inter lavandum (mosdás közben):

Valedictio (búcsúzkodás)

 

Az aranyvíz, aranyosvíz, életvíz, élet vize, szerencsevíz, szentvíz hagyományainkban nem más, mint karácsony, ritkábban Szilveszter, újév, vízkereszt estéjén, éjszakáján, hajnalán kútból, folyóból, esetleg forrásból frissiben merített víz. Szimbolikáját a középkori liturgia, majd az elnépiesedett szemlélet az élővizek megrekedt paradicsomi forrásával hozta kapcsolatba: a megszületett Jézus megnyitotta az ember számára, aki most megmerül, vagyis újjászületik benne. Legarchaikusabb formáit reformátusságunk őrizte meg.

A Szernye mocsár vidékének kálvinista népe nagyon megbecsülte a kutakat, hiszen a faluban kevésnek volt jó vize. Így Fornoson egyetlen kút volt a falun kívül. Odamentek a fonóban gyülekező lányok és legények éjféltájban, várva Jézus születését. A magukkal vitt, földíszített fenyőfát, koszorúkat a kútágashoz szögezték. Ezután gúzsvesszőt tekertek össze és az ágast odakötötték vele a kávához. Aki ezt éjfél után elsőnek föloldotta, az merítette az aranyvizet, amelyben Jézus fürdött meg. Ez a lány ment legelőször férjhez. Aki már elvitte, az keresett egy tövises gallyat és elreteszelte vele a kutat. Jelezte, hogy valaki már járt ott.

Máshol a fiatalok szintén a fonóban gyülekeztek, és a lányok puszpángból, borostyánból, virágból koszorút fontak, Ezt vitték ki a kútra, majd felkötötték az ágasra.

Tornyospálcán karácsony éjfelén viszik az eladó lányok a jó kútról az aranyvizet. Reggel abban mosdanak, hogy szépek legyenek. Isznak is belőle, hogy betegség ne érje őket.

Kissárréten azt tartják, hogy éjjel tizenegy órától éjfél után egy óráig aranyos víz folyik a Kőrösön. Ha az ember ebből itatja meg a jószágait, nem áll beléjük a nyavalya.^*

Az őrségi Kercavidék protestánsai, hogy egészségesek legyenek, karácsony és újév reggelén olyan vizet isznak, amelyet éjfélkor merítettek a kútból. Kercaszomor fiatalsága a kutakra fenyőágat, szalagokat köt.^*

Számos más református vidékünkön a hagyomány Szilveszter estéjére, éjszakájára került át.

Póka (Poca) marostordai falu fiatalsága Szilveszterkor muzsika és nótaszóval megkerüli a falu határát. Ilyenkor merítenek az útbaeső kutakból aranyosvizet. A határjárás hajnalban fejeződik be. Utána táncba mennek.

A kalotaszegi Nyárszó legényei Szilveszter estéjén valamelyik lányosháznál szórakoznak, majd éjfél előtt korsókkal kimennek a csurgóra, vagyis a forrásra. Amikor megszólal az újévet köszöntő éjféli harangszó, akkor a csurgó fölé tüzet raknak: fénye aranyosan tündöklik a vízen. A megmerített korsókkal végigdalolják a falut. A lányosházak ajtajánál újévi éneket énekelnek, majd köszöntőt mondanak. A gazda kaláccsal, pálinkával hálálja meg a legények figyelmét. Régebben az aranyosvizet hozó legényeknek a lányok négy-öt piros vagy kék gyöngyszemet fűztek a csuklójukra, ami talán a házasélet gyümölcsére, a gyermekáldásra emlékeztetett. Tudnivaló, hogy a lánygyermeknek piros, a fiúnak pedig kék a bölcsőszalagja.^*

Petri eladólányai újév hajnalán mennek aranyosvízért. A legelső megy leghamarább férjhez. Aki már merített, a kutat polyvával szórja be, hogy a később jövő lány lássa, hogy már megelőzték.

Maroscsesztve (Cisteul de Mures) faluban a gazda merít Szilveszter éjszakáján, pontosan éjfélkor. Az aranyvíz egészségben tartja azt, aki ilyenkor iszik belőle.

Ormánság szintén Szilveszter estéjére került hagyománya szerint vízzel telt vödröt készítettek be a szobába. Újabb reggelén a ház földjére teknőt tettek. A vödörből szótalankezdetlen, tehát másra még nem használt vizet öntöttek némán bele. Tettek bele piros almát, ezüst pénzt. Ebben mosdott meg az egész háznép, hogy szép piros, serény legyen az új esztendőben.^*

Ami a katolikusokat illeti, Déllő (Dileul) székely falucskában^* az aranyvizet éjfélkor hozzák be a kútról. Mint mondják, azért ez a neve, mert ilyenkor fürösztötte meg Mária az ő Jézuskáját. Éjféli miséről hazajövet, a gazdasszony kicseréli a fehércsíkos piros abroszt, amelyen este a böjtös vacsorát ették. Tiszta fehéret terít föl helyette. Most már disznótoros ételek kerülnek az asztalra, majd a család az aranyvízből iszik.

Istensegíts egykori bukovinai székely faluban karácsony ünnepére virradva, a gazda a kútról behozta az aranyosvizet. Itteni hagyomány szerint Mária megfürösztvén az újszülött Jézuskát, éjfél után a kutakban aranyos lesz a víz. Annak jut, aki legelőször merít. Éhomra kell inni, megmosakodni belőle, mert így lesz egészséges, áldásos.

Hajdúdorog görögkatolikusai az éjfélkor merített aranyosvíznek gyógyító erőt tulajdonítanak.^*

Apáfalván karácsony böjtjén a család tagjai a kútvödörből mosakodnak meg, éspedig kor szerint egymás után, hogy – mint mondogatják – egészségük olyan friss legyen, mint a kútban a víz.

Dány faluban, amikor az éjféli misére elsőt kondul a harangszó, akkor a család legidősebb férfitagja, vagy a menyecske frissen merített vizet visz be vödörben a szobába. Vetnek bele egy piros almát és egy ezüst pénzdarabot is. Ez a szerencsevíz. Így köszönti be: dicsértessék a Jézus Krisztus, szerencsés legyen a magok ünnepjük. Több jóval, kevesebb búval megérhessük Krisztus Urunk születése napját. Adjon az Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget!

A beköszöntés után a vízből isznak, reggel pedig megmosakodnak. Ilyenkor az almával végighúzogatják az arcot, Az almát mindig az veszi először a kezébe, aki a szerencsevizet behozta. Utána, életkor szerint a család minden tagja.

Ezután a vízből visszalöttyentenek a kútba, a többit a jószággal itatják meg. Az almából minden családtag eszik. A pénzt pásztoroknak, esetleg koldusnak adják. Vannak, akik a templomi perselybe vetik. Egyes családok nem költik el, megőrzik. Ősszel a vetőbúza közé teszik, utána pedig ők is a perselybe dobják.^*

A bujákiak is az éjféli misére hívogató első harangszóra mosdanak meg.

Mihálygerge palócai a vigília estéjére megmosakodnak és tisztába öltöznek.^*

Szanyi szokás szerint karácsony böjtjén az apró gyermekeket megfürösztik a kis Jézus viziben. A felnőttek sem mulasztanák el a lábmosást, amelyet valamikor a család legfiatalabb asszonytagja végzett. Lábat mosnak, megmosakodnak Őrség reformátusai, Csököly katolikusai is.

Búcsúszentlászlón éjféli mise előtt a kútról mosdóvizet készítenek be, almát is tesznek bele. Karácsony reggelén ebben mosdik meg a család. A jószág vödrébe most almát is aprítanak. Erről itatják az ünnepen.

Zalaszentbalázsi hiedelem szerint újév napján megvirágzik a víz, Aki először megy a kúthoz, elhozza a virágját. A család megmosdik benne.

 

Az aranyvíz képzetköre a boszorkánypörökben is felbukkan.

Győr, 1608: Kis Györgyné karácsony napján az kútra küldötte azon szolgát és arra tanétotta, hogy amikor visszajössz és kérdem tőled, mit hozol azt mondjad: földnek, mennynek és mindennek zsírját és hasznát.

Hódmezővásárhely, 1744: még özvegy voltam, karácsony első íjszakáján hajnal előtt a vizet meghoztam a tórul. És ha magamnak nem volt, mástul is felkértem hét máriásokat, és akkor hozott vizet falban töltvin a hét máriásokra, abban megmosdottam és gyermekeimet is megmosdattam. És abban az esztendőben semmi kártol nem féltem. A hetedik máriást pedig elváltván, férfinak igyekeztem adni, vagy pásztornak füzetísiben, vagy adósságban.^*

 

Az aranyvíz a szomszédos népeknél sem ismeretlen. Amikor a szlovák leány hazatér az éjféli miséről, vizet megy meríteni. Közben ezt mondja: először víz, utána tűz! Ha ebben a vízben a család megmosakodik, egész éven át egészséges marad.^*

Miske elmagyarosodott szlovák népe körében^* a szokás úgy él, hogy a nagylány, ha nincs: a gazdasszony akkor hoz be a kútról egy vödör vizet, amikor az éjféli misére elsőt harangoznak. Beledobnak egy szép piros almát, amelyet foggal halásznak ki a vízből. A család minden tagja ezzel húzogatja meg az arcát, hogy így majd pirosak, egészségesek legyenek. Most az almát visszadobják a vízbe, de ostyamaradékot is vetnek bele. Ezzel meg a jószágot itatják meg, vigyázva, hogy az alma azért épségben maradjon egészen újévig.

A délszlávoknál a karácsony éjszakáján, még napkelte előtt merített víznek jakovna voda, vagyis hatalmas, erőt adó víz a neve. Merítés előtt valami ajándékot: gabonaszemet, almát, kalácsot, sót dobnak bele, és a maguk nyelvén így üdvözlik: jóreggelt kedves vizecske, boldog karácsonyt! A vízből tesznek a česnica, vagyis az ünnepi kalács tésztájába, mosnak vele, meghintik a méhkaptárt is.^*

Pomáz szerbjeinél prva voda, vagyis a karácsony első napján először merített és a česnica készítéséhez szükséges víz behozatala a gazda feladata. Közte és a gazdasszony között szerbül ez a párbeszéd hangzik el: Krisztus született! Valóban megszületett! Mit hozol? Egészséget és örömet! Te is élj és maradj egészséges! A česnica készítése közben az asszony kimegy a kertbe és tésztás kézzel rázza meg a gyümölcsfákat. A česnicába ezüst pénzt rejtenek. Aki megtalálja, az új esztendőben szerencsés lesz. A pénzdarabot egyébként a boroskancsóba teszik és erről isznak egészen újév napjáig.^*

 

A néphagyományban a víz mellett a tűz is tanúságot tesz mind a megszületett Kisded, mind pedig az idő új fordulata mellett.

A téli napfordulathoz kapcsolódó ősi mágikus cselekmények között a tüzet mint a világosság és meleg hordozóját, a Nap szimbólumát is kellő szertartással megtisztelik, hogy az új esztendőben árassza el áldással a családot.

A szokás Közép-Európában már csak csökevényekben, de a Balkán szlávjai, főleg szerb, sokác, bunyevác szomszédaink között a badnjak égetésében máig elevenen él.^*

A badnjak ,tuskó', de átvitt értelemben ,karácsonyeste’ is, más néven veseljak ,örvendeztető', blažena palica ,üdvösségszerző pálca'. Eredetileg tölgyfa, amelyet a gazda karácsony böjtjén napkelte előtt vág ki sajátos szertartások mellett. Így kesztyűt húz, gabonaszemet szór a fára, levegőbe lő. Horvátországban, Boszniában, a Szerémségben egy fatuskó szolgál badnjak gyanánt.

Hozóját a családban örömmel fogadják. A gazdasszony kalácsot nyújt neki. Ezt a fa fölött töri ketté, majd megcsókolja és megeszi. A badnjak estig kint marad az ajtóban. Amikor az első csillag föltűnik, a gazda kesztyűs kézzel a jobb vállán behozza. Arra is ügyel, hogy a jobb lábával lépjen a ház küszöbére. A házbeliek égő gyertyával fogadják. Kölcsönös üdvözlés után a gazdasszony szitából magvat és diót szór rá. Ezután a gazda a tűzhöz lép és a badnjakot ráteszi. Sok helyen el is áldja, ilyenképpen: amennyi a szikra, annyi nyáj, pénz, gödölye, tyúkocska, nagyszervű búza, fiúgyerek, szürke disznó, fekete kecske, erő, egészség! Máshol szenteltvízzel hintik meg, tömjénnel megfüstölik, majd felköszöntik és borral meglocsolják. Vágott felét mézzel megkenik, minden ételből egy kanállal tesznek rá, a bor sem hiányzik róla.

A badnjak-égetésnek és a visszamaradó hamunak gyógyító, termékenyítő, bajelhárító erőt tulajdonítanak. Rászórják az emberre, jószágra, házra, kertre, földre. A fa maradékából kis kereszteket faragnak és a házra, földre tűzik. Mások ekerészeket készítenek belőle.

A badnjakról való első följegyzések a XIII. századból valók. Valvasor a XVII. században írja, hogy Isztriában a parasztok karácsony estéjén nagy fatönköt visznek haza és tűzbe vetik. Vacsora közben megkínálják és evésre biztatják. Bár a papok tiltják, szokásukhoz erősen ragaszkodnak, mert hitük szerint csak így lesz az új esztendőben szerencséjük. A kultusz a szabadtűzhellyel van összefüggésben és a kemence terjedésével lassan háttérbe szorul. Jellemző, hogy a Szerémségben már állítanak karácsonyfát, de azért a badnjak égetéséről sem mondanak le. A szokás eredete homályos, de szinte csak a régi római birodalom területén találkozunk vele és így valószínű, hogy klasszikus ókori előzményei vannak.

A tűzhely karácsonykor a délszlávoknál máig nagy tiszteletben részesül. Ilyenkor férfinak kell meggyújtania, tűzkővel gerjesztik, és áldozatul sót, ételt, pénzt szórnak rá, hogy a betegségtől megszabaduljanak. Dalmáciában a szabadban nagy tüzet raknak, ürüt sütnek, isznak, énekelnek, és ugrándoznak fölötte.

Hercegszántón a badnjakot, tuskót a századforduló táján kemencében égették el. Ezt a módosult hagyományt is halálra ítélte azonban a takaréktűzhely. Bátyán a polažaj éjféli mise után régebben a nyitott tűzhelyen verte a parazsat, miközben jókívánságokat hangoztatott, ilyenformán: jókor jött a Jézus születése! Legyen mindenünk bőven, rossz ne érjen bennünket! Legyen szerencsénk a jószághoz, mindenünk teremjen! Szalánta sokácai szerint karácsonykor egész éjjel égnie kell a tűznek. Mindig vigyáz rá valaki, még akkor is, ha már aludni térnek. Vastag fákat, tuskókat (badnjak) raknak rá, hogy szép lassan, tartósan égjen.

Pomáz szerb családjaiban vacsora alatt egyik fiatal férfi őrzi a tüzet és időnként borral locsolja meg. Ezért ajándék jár neki.

A hagyomány a középkori magyarság körében sem volt ismeretlen. Erről azonban már csak református vidékeinken élő, elszigetelődött töredékek tanúskodnak. Nagyszalontán este a cselédség még a századfordulón is fatuskót hozott a szobába, amelyet a gazda e szavakkal tett tűzbe: áldott legyen a Krisztus születísnapja! A gazdasszony meg szalmát hozott be, és annak egy részét a tuskóra tette. A másikat eltette, hogy majd kotlója alá rakja, mert csak ezen tudott jól költeni. A tuskó maradványát a következő karácsonyon égették el egészen. A gazda a kutyának a karácsonyi fatuskó kormával bekent kenyeret adott, hogy meg ne ártson neki más kutya marása.^*

Csenger, Zilah (Zalau), Dés (Dej) vidékén élő hiedelem szerint karácsony estétől egészen az ünnep reggeléig nem szabad a tűznek kialudnia.^* Kibéd székely faluban a hagyomány már Szilveszterre tolódott át, mint református népünknél annyi más karácsonyi hiedelem. Eszerint a tűzre egész éjszaka ügyelni kell, hogy ki ne aludjék, különben az új esztendőben a családfő meghal.^*

A hagyomány katolikusainknál már csak nyomokban villan föl. Dávod magyarrá asszimilálódott bácskai faluban karácsony este jól meg kell rakni a tüzet, hogy reggelig égjen, mert a kis Jézus melegszik mellette.^*

Nyilván a badnjak csökevénye a göcseji kotyoló, vagyis Lucát köszöntő fiúgyerekek kopott fadarabja, tuskója, amelyre szertartás közben ráülnek. A fának mágikus erőt tulajdonítanak. A Csertamelléken karácsony böjtjén ebéd előtt a család minden tagja részére egy-egy darab vágott fát támasztanak a tűzhely töltése mellé. Megjelölik, hogy melyik kié. Akiét étkezés után eldőlve találják, az a következő évben meghal. Ha egyik sem dől el, a családban mindenki életben marad.^* Búcsúszentlászló régi hagyománya szerint Luca estéjén annyi tűzrevaló fát készítettek elő, hogy karácsonyestéig elegendő legyen: a tűznek folyamatosan kellett égnie e tizenkét nap alatt.

A tűz, illetőleg gyertya lángja és fénye is szimbolikus, sőt mágikus értelmet kap, különösen katolikus délszlávjainknál. Egész éjszaka világítania kell, ha mindenki elment is az éjféli misére. Bátyán régebben annyi gyertya égett a karácsonyi asztalon, ahány tagja van a családnak. Mások hármat gyújtanak. Ha füstje fölfelé száll: kedvesek vagyunk a Kisded előtt. Ha lefelé: bűnösök, akiknek életükön változtatniok kell. A közeli Drágszél magyar népe az asztalon égő gyertyát vacsora után a gabonás szakajtóba állítja. Bátmonostoron a gyertyát már a széna bevitelekor meggyújtják.^*

Németprónán (Slovenské Pravno) a karácsonyi gyertyát, amely a vacsorán világított, elteszik, és nyilallás ellen fájós tagra kötik vagy csöppentik.^*

Regöly jellemző, az ünnep fénymisztikáját idéző hagyománya szerint a század elején minden ember égő gyertyával a kezében ment az éjféli misére. A vasi Kőszegpaty, Kőszegszerdahely, Gencsapáti, Perenye, Csipkerek, Olaszfa, Salköveskút jórésze régebben filia lévén, éjféli misére a másik faluba, a plébániatemplomba jártak. Útközben a pásztorok ostort durrogattak, lövöldöztek, a legények pedig egész éven át gondosan félretett, elhasznált nyírfaseprűkből fáklyát készítettek, és rúdra, ágra tűzték.^* A szokás eredeti boszorkányűző, rontás ellen védekező szándéka kétségtelen. Ezt az is bizonyítja, hogy visszafelé már nem volt kivilágítás.

Nyitranagykéren (Milanovce) a ház ablakába egész éjszakára égő gyertyát raknak.

A gyertyakultusz somogyvámosi profán elhajlása szerint az eladólánynak olyan gyertya fénye mellett kell az éjféli misére öltözködnie, amely menyasszonytáncnál már lakodalomban is világított.

A hagyomány liturgikus forrása: karácsony éjszakáján Betlehemben nagy fényesség támadt, új napfény született, az Úr dicsősége beragyogta a pásztorokat (Lk 2, 9), és az egész világot. Amint Gyergyóban éneklik:

Ebből érthető, hogy az éjféli miséről hazajövő tápai gazda, kezében az asztalon még mindig égő gyertyával, a világ most született világosságának jelképével kimegy az istállóba, hogy megnézze, megsimogassa a jószágot, és messzire űzze a leselkedő, károkozó gonoszt. A tápai lányok pedig szintén ezzel az égő gyertyával állanak ki a kapuba, hogy az evangéliumi okos szüzek példájára várják a vőlegényt. A szőregi gazda régebben karácsony éjszakáján tüzet gyújtott és átvezette rajta a lovát, hogy majd ne legyen ijedős. Amikor Valkonya hivő népe Bánokszentgyörgyről az éjféli miséről hazaérkezik, száraz gallyakat vagy szalmát gyújtva világít.^*

 

Az ünnep legjellegzetesebb készületei közé tartozik a lakószoba, karácsonyi asztal szalmával való telehintése, illetőleg ennek jelképes, de szívósan élő maradványaként az asztal alá helyezett kosárban szalma, vetőmagvak, továbbá kultikus szándékkal rájuk helyezett házieszközök behordása. A hagyomány olykor már csak csökevényekben Európa-szerte ismeretes, illetőleg élt. Eredeti vegetációs célzata, az Adonis kertjének archaikus képzetkörével való összefüggése, mediterrán jellege kétségtelen.^* Természetes tehát, hogy különböző fokozatokban inkább hazánk déli részein, a franciskánus műveltségű magyarok, sokacok, horvátok, bunyevácok, bánáti bolgárok, továbbá pravoszláv szerbek körében él.

A földre hintett szalma biblikus népi értelmezés szerint már a betlehemi istállót jelképezi. Általában úgy magyarázzák, hogy legyen a szálláskereső Máriának, Józsefnek és a szamárnak helye, ha útjukban betérnének a családhoz. A szalmának és a ráhelyezett holmiknak szentelményi erőt tulajdonítanak.

 

Martonfalvy György az ünnepek megüléséről már idézett beszédében még elmondja, hogy rosszul ünnepelnek az emberek, mert karácsony napján szalmával házaikat bétöltik, s azon, nem ágyokban feküsznek, mint a rácok és más némely keresztyén nevet viselők. Asztalaikat kaláccsal, mézzel, borral éjszakán az angyalok számára megrakják. Egész éjszaka tüzeiket bé nem takarják, barmaikat szénával tartják. Két karácsony közben nem fonnak, sütnek, kérőt nem adnak.

 

A szalma és a többi gazdasági holmi elkészítése a családfő feladata, sőt kötelessége. A kiszombori gazda hajadonfővel hozta a szobába. Amikor belépett, háromszor e szavakkal hajtott térdet: möggyűtt a Kis Jézus. Utána a családdal együtt elmondta a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Csak ezután tette a kosárra, magvakat is rakván rá. A tiszaszigetiek (ószentivániak) mindent födetlen fővel hordanak be a lakószobába.

A szegedi tájon egyébként az asztal alá szakajtóban búzát, szalmát, takarmányt tesznek, sokszor még só is kerül melléje. A szakajtó mellett sok helyen ott van a lószerszám is. Tetejére kerül a gazda kalapja, sapkája, jegykendő, istráng, sulyok, nagykés, olykor balta, mosogatóruha. Mindez – családonként hol az egyiknek, hol pedig a másiknak nagyobb foganatosságában bízván – később a fájós testrész, beteg jószág beborítására, meghúzogatására szolgált. Lúzsok ormánsági faluban a lovak békóit láncolták az asztal lábához, hogy ne lehessen ellopni őket.^* Miskén hosszú rudallókötéllel kötözik meg. A hagyomány nyilván még másfelé is él. Eredeti célzata: a karácsonyi asztalhoz kapcsolódó szertartások és szándékok foganatosságát a gonosz ne rontsa meg. Kiskőrösön a katolikusok jégeső ellen azt a baltát dobják ki az udvarra, amely karácsonykor az asztal alatt volt.^*

Az a szegedi népi hiedelem, hogy ezen az éjszakán az angyalok pihennek meg a szalmán, sőt magának a Kis Jézusnak is ez a fekvőhelye. Innen alsótanyai neve: Jézuska ágya, Ószentivánban Jézus ágya, Szatymazon Jézus jászla, Tápén karácsonyi jászol, Kiszomborban Jézuskafészök. Más magyarázat szerint a Jézuska szamara telepedik rá, és eszik a takarmányból. Ahol ezt a készületet elhagyják, oda a Kis Jézus nem tér be.

Már említettük, régebben az egész lakószobát telehintették szalmával, hogy annál hasonlatosabb legyen a betlehemi istállóhoz. Él a híre, hogy ilyenkor rajta is háltak. Az ajtót Szeged-Alsóvároson, Törökkanizsán kissé nyitva hagyják, hogy a Kis Jézus be tudjon jönni, ne találjon zárt ajtóra és zárt szívekre. Ez eredetileg még a karácsonyi halottkultusz maradványa. Az ünnepek után a szegedi tájon a szalmát csóvákban gyümölcsfákra kötőzték, Dombiratoson az istállóban a tehén jászla fölé akasztották jószágvész ellen.

Az ősi Báta faluban vetőmagvakat, szerszámot, zablát, kenyérsütéshez használatos kovászfát, keverőlapockát raktak az asztal alá. Nyitragerencsér (Hrnčiarovce) magyar faluban karácsony estéjén a gazda egy csomó, a tetőfedéshez előkészített és kice – Nyitranagykéren – bárányka – néven emlegetett rozsszalmával köszönt be a szobába összegyúlt családhoz:

A gazda e beköszöntés után a szalmát, amelynek most már bárány, Isten báránya a neve, berakja az asztal alá. Ott is marad a földre terítve az ünnepek idején. Utána kiviszik, elteszik. Később a költő lúd alá teszik, vagy fát kötöznek át vele.

A gazda kezébe most a felesége kerek kalácsot ad, és rostába tett diót tart eléje. A dióból a családfő egyet-egyet a szoba négy sarkába dob, majd a kalácsot az asztal belső sarkára helyezi. A sarokpad, másként padszáj tetejére teszi a szénát, az asztal alá a szalmát, és erre szekérláncot, ekevasat is dob. A szalma és széna ünnepek alatt végig a helyén marad. Utána a szénát teheneknek adják, a szalmát tyúkok alá szórják.

Vacsora kezdete előtt a padszájban a szénától balra ülő gazdához rostát visz a felesége, ebben búza, szőlő, dió, alma, ostya, méz, feketebors, fokhagyma. Mindezekből a gazda ad a család tagjainak. A fokhagymát annyi darabra tördeli, ahányan vannak, majd a magáét mindenki ostyába teszi, mézbe mártja és megeszi.

Most kezdődik a vacsora. A gazda minden fogásból az angyalok részére a szénára tesz egy keveset. Vacsora közben mellette balra ül a gazdasszony, majd a menyecskék és férjeik következnek. A szénától jobbra a gyermekek ülnek. Vacsora alatt a szoba közepén áll a karácsonyfa, rajta égő gyertyák. Utána a karácsonyfa az asztal belső sarkára kerül a kaláccsal együtt. A vele keresztben lévő sarkon gyertya ég. A kalácsot az ünnepek után eszik meg.^*

A közeli, zoborvidéki Kolon (Kolinany) faluban a karácsonyi szalmát elégetik. A tűz körül mondogatják: ég a karácsonyi bárányka! Utána a gyerekek a hamura fekszenek.^* A játékossá vált szokás eredeti célzata szerint az egészség megoltalmazására irányult.

Göcsejben az asztal alá kis csomó szénát és szalmát tesznek. A család valamelyik tagja ráfekszik, hogy „jelképezze szalmán való fekvését”. Sok házieszközt, szerszámot, vetőmagvat is tesznek részben az asztalra, részben alája, hogy használatukon, illetőleg termésükön áldás legyen.^*

A szőlőtermelő Zala somogyi faluban a szalmával, szénával, illetőleg gabonaszemekkel, kukoricával megrakott szakajtóra metszőkést is tesznek. Pusztakovácsiban József ácseszközeit: a fűrészt, vonókést is rárakják.^*

A szobának szalmával való felhintése evangélikus szlovákjainknál is általános, A szalmának szintén szentelményi erőt tulajdonítanak.^*

Bátya „rácainak” körében élő hagyomány szerint vacsora előtt a gazdasszony bögrébe öntött vetőmagvak közé szúrt három szál égő gyertyával, a gazda pedig egy köteg szalmával jön a szobába. A szalmával imádkozva kerüli meg az asztalt. A többiek is vele mondják a Miatyánkot, Üdvözlégyet, Úrangyalát. A szalmát most szórják szét, terítenek belőle az asztalabrosz alá is. Csak ezután kezdődik a vacsora.

Az ünnepek alatt a szalmán szoktak aludni, hogy betegek ne legyenek. Karácsony másnapján összeszedik, és az ágyzsákokat töltik meg vele, a régi szalmát kifordítják belőle. Ha öreg ember is van a háznál, azt fektetik a frissen töltött szalmazsákra, hogy – mint mondják – a télen ne haljon meg.^*

Jankó János írja,^* hogy a bácskai sokác gazda karácsony estéjén szalmát visz a házba. A szobában a földre szórja, jut belőle az asztal alá, de az asztalra is. A szoba szalmájából visznek a ház más részeibe: konyhába, pincébe, padlásra, istállóba, jószág alá is. Az asztalabrosz alá almát tesznek, ezt mindhárom karácsonyi misére elviszik, harmadnap pedig darabokra szelve, a marhának adják. Az asztal alatt zab, kukorica, amelyet az ünnep harmadnapján az aprójószággal etetnek meg. Azt a kötelet, amellyel a szobába hozott szalmát átkötötték, az asztal lábai köré tekerik. Harmadnap kört alkotnak belőle, ebben etetik meg a baromfit. Az asztalra szórt szalmát gyümölcsfára kötik, hogy a fa ne szórja el éretlenül a gyümölcsét. Az asztal alá behozzák még az ekevasat, lószerszámot és ostort is.

A szalmát szétszórván, kiválasztanak három olyan kalászt, amelyben még benne van a szem. Ezeket három kis gyertya közé teszik, melyeket egy fiúgyermek tart kesztyűs jobb kezében. A fiú hármat fordul sarka körül, miközben mondja: dicsértessék a Jézus! Mindnyájan felelnek: Krisztus megszületett! A fiú: vigadjunk tehát! Ezután ugrik egyet és eloltja a gyertyákat: Hercegszántón a gyerek ezt mondja: köszöntöm Ádámot meg Évát és a karácsonyestét (čestitam vam Adoma i Evu i Badnje veče). A családfő most előveszi a badnjacát, vagyis kenyér alakú fonott kalácsot. Az alsó haját keresztbevágja, majd ráteszi a levessel telt tálra. Most imádság következik, az amen után a békesség jeléül összecsókolóznak. Megcsókolják a karácsonyt jelképező szalmát is.

A baranyai Szalánta sokác családjaiban „karácsony este – írja^* Dömötör Sándor – a gazda szalmát hoz be a szobába, és elteregeti a padlón. Ilyenkor a családfő nem az ágyban alszik, hanem a padlón, illetőleg a szalmán, mint egykor a pásztorok. A szalma mindkét ünnepnapon ottmarad a padlón. A két ünnepnap elteltével összeszedik és a kertbe viszik. Egy-egy marékkal a gyümölcsfákra kötnek belőle, hogy jó termésük legyen: mintegy elzárják a rontás és ártalom elől. Karácsony estéjén azonban nemcsak a szoba földjére, hanem az evősarokban lévő karácsonyi asztalra is szalmát hintenek. Erre teszik rá az ünnepi abroszt. A szépen kiterített és elsimított abroszra mindenféle magot szórnak: kukoricát, búzát, zabot, árpát, rozsot, kendermagot, babot, borsót, diót stb. Ezek másnap reggelig maradnak az asztalon. Ekkor összekotorják valamilyen edénybe, kiviszik a kertbe, és szétszórják, mintha vetnének, hogy mindenből jó termésük legyen az új esztendőben.”

Mohácson az égő gyertyával és szalmacsomóval belépő gazda anyanyelvén így szól: boldog bővedestét és Jézus születését^* kívánok! Ezt háromszor megismétli, miközben a szalmát háromszor odébb teszi.

A drávamenti sokácoknál a köszöntő így hangzik: dicsértessék a Jézus, boldog karácsonyt és jó nyarat, mindenkinek erőt, egészséget! A baranyai bosnyákoknál: dicsértessék a Jézus! Boldog karácsonyt és új esztendőt kívánok. A válasz: amen! A maga lelke az Isten előtt! A többi már termékenységet bűvölő mágia.^*

A szalmaszórást ismerik a bánáti bolgárok is.^*

 

Majd százéves feljegyzés szerint a beregi ruszinok szalmával terítették be a ház földjét. Azon mindenki, még az aggastyán is egyszer-kétszer végighengergett, hogy derekából a jövő évi csömör a szalmába szálljon. Ezután a gazda ünnepélyes komolysággal egy mostanra készített, király néven emlegetett zabkévét az asztalra tett. Közben kívánta gyermekeinek és egész családjának, hogy ahány zabszem van a kévében, az Isten annyi bárányt, juhot, tehenet, ökröt, félasztagos zabkereszteket adjon jövőre. A kévére vacsora közben az első pohárból minden családtag három csöpp pálinkát öntött. Mellette széna volt és annyi vöröshagyma, ahány a ház lakója. Ezután egy eleven juhot, vagy borjút – poláznik a neve – hoztak be. Minden főtt, vagy sült ételből adtak neki egy-két kanálnyit. Utána a gazda az istállóba ment és az ott telelő marhákkal sót nyalatott. Ilyenkor egyébként a ruszinok is úgy tartják, hogy a jószág, különösen a tehén megszólal és emberi hangon panaszolja, hogy a gazda miként bánt vele az elmúlt év folyamán.^*

 

Felsorolásunkat a magunk gyűjtésével is hosszasan lehetne folytatni.^* Utalunk itt is Pócs Éva fejtegetéseire,^* aki helyesen tesz különbséget a vegetáció és egészség archaikus intenciójának továbbélése és a másodlagos népi értelmezés: a betlehemi istálló felidézésének üdvös szándéka között. Mint sokfelé mondják, a Kis Jézust várják így: a Szentcsalád hátha az ő hajlékukba tér be, és a Kisded őnáluk születik meg. Nyilvánvaló, hogy eredetileg a család karácsony éjszakájára hazatérő halottjait várták a terített asztal mellett a fekvőhellyel is. Jellemző módon Kapuvárott a szalmának fogadjisten a neve.

 

Az angyalok felszólítására pásztorok hódoltak először a betlehemi Kisded előtt. Érthető tehát, hogy ivadékaik az új esztendő mágikus előkészítésében, a karácsonyi ünnepkör jellegzetes hagyományvilágában, főleg a bajelhárításban, gonoszűzésben kiváltságos szerephez jutottak.

Göcsejben a pásztorok a sötétség beálltával, a kezükbe vett csöngettyű és kolomp rázásával, kürtfúvással, ostorpattogtatással végigvonulnak a falun, jelezve – mint mondják – a Betlehembe menést. Azt hiszik, ha ilyenkor nagy lármát csapnak, a következő évben sok malac és borjú lesz.^* Nagyatádon a majorokból és környező filiákból a juhászok ünneplőbe öltözve vonultak fel és járták a község utcáit: elöl a kisbojtárok csöngettyűvel, majd a bojtárok kolompokkal, maguk a juhászok karikásukkal ütöttek zajt: Nem az éjféli misére, hanem a pásztorok miséjére mentek.^* A ráckeresztúri Szentlászlópusztán a köszöntő belépve a konyhába, kérdezte: meghallgatják-e az Isten izenetét? Ha igen, akkor a köszöntő megrázta a kezében lévő kolompot. E jeladásra udvaron várakozó társai egymástól hét-nyolc lépésre állva, új sudárral ellátott ökörhajtó ostorokkal durrogtatni kezdtek. Közben odabent is elhangzott a köszöntővers. Most a kolomp ismételten megszólalt, mire a durrogtatás abbamaradt és a társaság továbbment.^*

 

Tápiósápon ilyenkor a pásztorok minden gazda házánál megjelennek egy-egy köteg nyárfavesszővel és elmondják a következő jókívánságokat: dicsértessék a Jézus Krisztus, adjon Isten jó estét! Megengedte érni Krisztus Urunk születése napját, de engedjen még több számos esztendőket is, hogy több számos esztendőket megérhessünk együtt erőben, egészségben, testben és lélekben, bosszú életben Adjon bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget. Dicsértessék a Jézus Krisztus! A köszöntő elhangzása után a gazda minden pásztor kötegéből egy szál vesszőt kihúz és aprószentek napján a jószágokat megveri vele, hogy elkerüljék a betegséget és hogy szaporák legyenek.^*

 

Hallgassuk meg Maraga János gazdag gyűjtéséből^* az érsekvadkerti hagyományt is: „A pásztorok minden házhoz elmentek, ahonnét marhát őriztek… Velük voltak a feleségeik és a fiaik, de ők kint maradtak az utcán, vagy az udvaron. A feleség és a fiú vitte az üveget, amibe a bort, vagy pálinkát öntötték és a kosarat, amibe az egyéb ajándékokat rakták. Az aprószenteket, a vörösgyűrű vesszőket a pásztor a hónalja alatt vitte, botját pedig a jobb kezében. Belépett a szobába és elmondta a köszöntőt… Egyes családokban régebben a gazda, mostanában a gazdasszony kötényébe csavart visszakézzel három vesszőt húz ki a kötegből, majd rávág a pásztor farára és ezt mondja: „frissek legyenek és szaporodjanak a barmok.” Amikor még a gazda húzta ki a vesszőt, ezt mondta: „a jó Isten tartsa meg az én jószágaimat erőben, egészségben, hogy sok szaporodás legyen ebben az esztendőben betegség nélkül Isten és országunk javára. A pásztor megverése után a vesszőket az asztal mögötti sarokba tették…”

Vámosladányban az asszonyok karácsony napján kalácsot és pálinkát szoktak vinni a pásztornak, aki egy csomó fűzfavesszőt tesz a gazdasszony elé, ez meg egy szálat húz ki belőle. Ahány rügy van a kiemelt ágon, annyi szaporodást remélnek a következő esztendőben jószágaik között. Vesszőt húzni csak kendővel szabad, mert különben kopasz lesz a borjú.^*

Bori (Bor) faluban is karácsony böjtjén járnak a pásztorok. Köszöntőjük után a gazdasszony két nyírfavesszőt húz ki a csomóból, kötényébe csavart kézzel, majd a kihúzott vesszőkkel ráver a pásztorokra. Erre ezek ugrálni kezdenek, hogy a barmok frissek és egészségesek legyenek. Ha a vesszőkön sok az ág, akkor a jószág szapora lesz.^*

A galgamácsai pásztorok az erdőben vesszőt szednek, és csomóba kötik, reggel pedig a szentmisén, nyilván a pásztorok miséjén, megáldatják. E vesszőknek itt is aprószentek a neve. A pásztorok hónuk alatt viszik házról házra. A gazdasszony a kezét itt is kőtője sarkába csavarja és visszakézből annyi vesszőt húz ki, ahány jószág jár ki a házból a legelőre. Elveri velük a pásztorokat, mire ezek ugrálni kezdenek. A vesszőket kilenc napig a sarokba állítják. Nem szabad hozzájuk nyúlni. Aki megfogja őket, beteg lesz.

A felsorolást még hosszasan lehetne folytatni.^* Megjegyezhetjük, hogy e hagyományok máshol, főleg Dunántúl Márton, sok helyen pedig Szent György napjához kapcsolódnak. Célzatuk szerint az Aprószentek-napi vesszőzéssel egyeznek. A pásztorokkal egyébként még majd az éjféli misén is találkozunk.

A gonosz zajütéssel való elriasztásának más jellemző, régebben sokfelé élt módja volt a lövöldözés, vidékenként váltakozva karácsony estéjén, éjszakáján, éjféli mise idején, esetleg Szilveszter estéjén. Már Komáromi Csipkés György írja (1671), hogy az emberek karátson napján örülnek és örömet lőnek.^*

Szeged városában még századunk elején is sok háznál puskalövés előzte meg a karácsonyesti étkezést. Az udvarban a gazda vagy a levegőbe, vagy a trágyadombra irányította. Kint a tanyán háromszor is lőttek egymás után. A helyi hagyomány szívósságára jellemző, hogy a tanács már 1819-ben hiába tilalmazza: bent a városban puskát kilőni, kivévén veszedett állatokra, még karácsony és újesztendő napján sem szabad, egy arany büntetés alatt.

A szokás Hercegszántó sokácai, Buják palócai között is járja. Sály borsodi faluban csak egy helyen lőnek. Ennek elhangzását várva, minden család egyszerre kezdi meg a vacsorát.^*

A téli napforduló örömünnepére, a föld jövőévi áldásának, a család és jószág gyarapodásának kiérdemlésére, a szellemvilág megvendégelésére az európai pogány népek nagy, kultikus célzatú áldomásokkal^* éltek.

A hajdani áldozati lakomákra nálunk már alighanem csak a decemberi disznótorok emlékeztetnek. A keresztény ember a nagy ünnepekre böjttel, megtartóztatással, testi-lelki tisztálkodással készül, hogy így érdemelje ki a karácsony, illetőleg új esztendő áldásait.

Ádám és Éva ünnepe hamvazószerda és nagypéntek mellett katolikus népünknél a legszigorúbb, de örömmel vállalt böjti nap. Innen deák neve is: ieiunium gaudiosum. Szegedi öregek valamikor egész nap nem szoktak mást enni, csak kenyeret és nyers, olajba áztatott savanyúkáposztát.

Ismét mások són, kenyéren, vízen böjtölnek. Csépa hagyománya szerint egész nyáron szomjas lesz, aki karácsony böjtjén akárcsak vizet is iszik.

A böjt miatt éhes gyermekeket az újkígyósiak azzal szokták biztatni, hogy jutalmul majd meglátják az arany szekeret a mennyezeten. Balástyán ezüst csikókkal vigasztalják őket, amelyek a ház tetején nyargalnak. Ki is szokták küldeni őket, nézzék meg, vajon látják-e már a csikókat ott szaladozni. Régi szőregi hiedelem szerint meglátja az aranymadarat aki a karácsony böjtjét megtartja: a madár beszáll a szobába és végigsétál a mestergerendán. Az Európa-szerte ismert^* hiedelemnek szlovák,^* erdélyi magyar református^* párhuzamai is vannak.

Aki e napon húst eszik, azt Kömpöc szegedi eredetű népe szerint elviszi az ördög.

A karácsonyi asztal, vagyis a karácsonyesti étrend hagyományvilága máig igen eleven. Az egyház-adta újabb böjti fölmentésekkel csak a városi, műveltebb körök élnek, parasztok és öregek máig kitartanak a növényi eredetű eledelek mellett. Még halat is ritkán esznek.

A karácsonyi asztal hazai, illetőleg közép-európai világát Pócs Éva rendszerezte. Az értékes, többször idézett dokumentáció fölment bennünket a részletezés alól. Mi itt is a liturgikus eredetű és ihletésű mozzanatokat emeljük ki. Először szólunk az előkészület, azután a lakoma sajátosságairól, majd meg az egyes ételekhez fűződő áldozati, illetőleg megszentelő, megerősítő szándékokról.

A vigília fő étkezése egyes palóc vidékeken kora délután, egyébként a rendes vacsoraidőben történik. Jól megéheznek a böjt után, de addig a szegedi tájon nem látnak hozzá, amíg az első csillag föl nem tűnik az égen. Régebben a békési evangélikus szlovákok is egész nap böjtöltek. Csak akkor ültek asztalhoz, amikor az esthajnalcsillag (zornička) föltűnt az égen.^* Székesfehérvár-Felsővároson esti harangszóra kezdődik. A család közösen elmondja az Úrangyalát, és csak utána fognak az evéshez.

A vacsorán ősibb, archaikus hit szerint az asztalnál megjelennek, ott vannak a halott ősök is. Hangonyi hiedelem szerint ilyenkor nem jó az asztal alá nézni, nyilván mert oda telepednek a lelkek. Selmecbánya szlovákjai a vacsorából adnak minden jószágnak, dobtak ki belőle a szeleknek, a tűzbe pedig halottjaiknak. Terítenek a távollévő családtagnak is. Üresen hagyják a helyét.^* Ezért történik valami jelképes módon az elhunytakról is gondoskodás. Nagykanizsán a közelmúltban elhalt családtag számára is terítenek. Ugyanitt a fogásokból a tűzbe is vetnek, a tisztítóhelyen szenvedők táplálására. A terített asztalt egész éjszakán át Hosszúhetényben úgy hagyják, hogy – másodlagos magyarázatként – a halottak helyébe lépő Szent Család is jóllakjék belőle. Nógrádságon a karácsonyi asztal alá kis teknőt tesznek. Ez a Mária teknője. A vacsora fogásaiból mindenki rak bele. Másnap koldusok kapják. Hasonlóképpen Egerbaktán is: egy tányérba mindenki rak a maga ételéből, majd a jószágnak adják oda. A szegedi tájon vacsora elején mindent az asztalra készítenek, hogy közben ne álljon föl senki. Aki a hagyományról megfeledkezve mégis fölkel, a szatymaziak szerint az új esztendőben a másvilágra távozik az élők sorából.^* Ebbe a képzetkörbe tartozik az a tápai hiedelem is, hogy karácsony böjtjén, de főleg éjszakáján nem jó senkiért sem az ablakon beszólni, mert akkor az új esztendőben meghal a családból valaki.

A könnyen vihető, hozható abrosz a karácsonyi asztal bűvös erejét, vegetációs szándékait veszi át, illetőleg közvetíti számos hagyományunkban. Nemcsak egy, hanem két, sőt Görgeteg somogyi faluban, a szlovák eredetű Miskén három asztalterítővel is találkozunk. Ebbe a gyakorlatba nyilvánvalóan belejátszott az is, hogy valamikor karácsony éjszakáján – mint később látjuk – egymást fölváltva, három takaró borította a templomi oltárt. Ez a göcseji Kányaváron – mint mondják – a három isteni személy tiszteletére történik.

A szegedi tájon régebben a beteg embert, jószágot vele simogatták, kötötték át. A karácsonyi magvakat, takarmányt, szalmát az ünnepek után erről az abroszról szórták oda a jószágoknak. Apátfalván ebből vetették a búzát.

A hercegszántai sokácok a karácsonyi abroszt régebben betegre terítették. A falu magyarjai ellés idején az istállóajtóra függesztették, amíg a kisborjú világra nem jött.

Pócs Éva térképéből kitűnik, hogy egynél több abroszt leginkább a Zoborvidéken, Zalában, Baranyában terítenek föl. Van külön karácsonyi abrosz is, amely csak ilyenkor kerül asztalra. Utána legföljebb búzát vetettek belőle Pócs Éva felsorolt helységei mellett Tápé, Balástya, Csököly, Nemessándorháza, Lickóvadamos, Hosszúpereszteg, Vásárosmiske falukban is. Algyőn sütőabrosznak használták. Használatukról is részletesen tájékoztat bennünket: a vetőmagvakat teszik két abrosz közé.

Bátán a szépen hímzett, gondosan őrizgetett karácsonyi abroszt a lakodalomban a menyasszonyra vetik, hogy a rontás ne fogjon rajta. A menyasszonyos házhoz látogatva reá is, a vőlegényre is ráterítik. Eredeti célzata szerint nyilván még az asszonyi termékenységet, a család boldogulását akarták előmozdítani.

Menyhén (Mechenice) a gazda és gazdasszony együtt teríti föl a két abroszt, háromszor: megcserélve az alsót és felsőt, miközben párbeszédet folytat a gazhúzásról. Ezután vetésutánzó cselekmény következik. A gazda bemegy a szobába, a gazdasszony pedig kint marad és búzát szór az ablakra. A gazda az asztal mellől kiszól: mit vet kend? A gazdasszony ezt kiáltja be: ezüstöt, aranyat, gyöngyarany búzát, mindennapi jó szerencsét!

Pogrányban (Pohranice) szintén két abroszt tesznek föl. A gazda és gazdasszony egymással szembenállva húz egy-egy abroszt, a következő párbeszéd kíséretében: mit húz kend? Üszögöt, konkolyt, Boldogasszony tízparancsolatját! Ezt háromszor ismétlik. Úgy vélik, hogy ezzel a szertartással a gabonából kihúzzák a piszkot és üszögöt. Az őrségiek szerint a termés tiszta lesz, ha két karácsony között az asztal le van terítve.^*

Az abrosz, továbbá az abroszra, abrosz asztal alá helyezett, esetleg a szoba földjére, padlójára tett széna, szalma, vetőmagvak, gazdasági eszközök, használati tárgyak az archaikus hagyomány értelmében karácsony éjszakáján szinte természetfölötti erővel telnek meg, paraliturgikus szentelménnyé válnak. Mágikus hitelük fölött eljárt ugyan az idő, a megszokás azonban még mindig életben tartja őket.

 

Egy ebergőci boszorkánypörben (1746) elhangzott vallomás: Karácson estén az asztalyra sok félét rakott: rostát, búzát, seőt almát, kenyeret, kalácsot etc. és azokat külömb külömbféle allapotokra applicalta.^*

 

Göcsejben, továbbá Zalatárnokon, Nemesszentandráson, Zalaszentbalázson, valamint Vasban kaszakövet és sót tesznek a karácsonyi asztalra. A szikrázó kaszakő világosan a mennykövet helyettesíti, amint egy pókaszepetki ember meg is erősítette. Máshol erről már elfeledkeztek. Az égből lehulló mennykőnek, Isten nyilának különös foganatosságot, szentelményi erőt tulajdonítanak. „A talált mennykövet – írja^* Gönczi Ferenc – hazaviszik és gondosan elteszik, hogy alkalomadtán egyes betegségeknél orvoslásra használják. Némely háznál évszázadokon át tartogatják mindaddig, amíg csak el nem vesz. Mint valami ereklyét őrzik. Rendesen a mestergerendán, üstökben, padláson, a ház keresztvégében és a talp boronájában tartják. Azt hiszik, hogy ez elhárítja a mennykőcsapás veszedelmét. Az ilyen házhoz, mint hiszik, még csak nem is közeleg a mennykő.” Elmondja még, hogy Bánokszentgyörgyön egy kis mennykő tejesfazéktartóba csapott. A gazdasszony ezt észrevette, megőrizte, és minden karácsonykor az asztalra tette, hogy „ott, arra az évre gyógyító erőt véve magába”, fölhasználhassa.

Ahol karácsony este ott a mennykő – újabban ennek helyettesítésére a kaszakő –, ott a jószág nem pusztul. A tehén fájó tőgyét azzal húzogatják meg, hasonlóképpen a szoptatós asszony megdagadt mellbimbóját is.

Az asztal szakrális ékessége a lucabúza, amely archaikus vegetációs, illetőleg eucharisztikus szimbólum egyszerre. A nép a megtestesült Igét, az emberrévált Jézust a kizöldellő búzaszem és kenyér képében is szemléli, ünnepli.

Mezőkövesdi jámbor magyarázat szerint még a vetés is eljön köszönteni Őt.^*

Mint majd máshol elmondjuk, az esztendő legrövidebb napján, legsötétebb éjszakáján, Luca estéjén kezd a délvidéki magyar, délszláv, német gazdasszony tányérban búzát csíráztatni. Éppen karácsony estéjére már szép zöld szálat ereszt. Odakerül a karácsonyi asztalra, templomi oltárra. Sokszor égő gyertyát is tűznek közé. Az ünnepek után paraliturgikus szentelménnyé válik, leginkább jószággal etetik meg.

A karácsony népi szimbolikájából a bárány sem hiányzik.

A szegedi tájon a múlt században, itt-ott még manapság is a gyerekeknek ajándékul karácsonyi bárány, kisbárány, tápaiasan sárbuba, maksus, Drágszélen Jézuska báránya néven emlegetett bárányalakú játékszer készül szikföldből, esetleg sárból. Vékony fácskából, gyufaszálból van a lába, borsóból a szeme, báránygyapjút is ragasztanak rá. Karácsony estéjén régebben vagy koledáló, azaz köszöntő gyerekek kapták ajándékba, vagy az ablakba rakták, végül ezt is a család gyermekeinek ajándékozták.^* Manapság – ahol még nem feledkeztek el róla – a karácsonyfa alá, a lucabúza mellé teszik. Tápai gyerekeknek azt mondják, hogy a Jézuska hajtotta nekik az ablakba. A játékszer bizonyára más vidékeken sem volt ismeretlen. Utalunk arra, amit a zoborvidéki magyarság bárány néven emlegetett karácsonyi szalmájáról mondottunk. Emlékeznek rá a hercegszántai sokácok is.^*

A bárányszimbólum a szlovákoknál is félreérthetetlenül a karácsonyra utal. Velke Rovne (Nagyróna) népe szerint legelőször kisbárányt kell karácsonyi ajándékul átnyújtani, mert így áldással jár az új esztendő.^*

A játékszer, illetőleg szokás a betlehemi jelenetet idézi: a barmok között Isten báránya született a világra, aki majd elveszi a világ bűneit és gondot visel az emberre.

Kétségtelenül középkori liturgikus hagyomány, vagyis a pap hajdani ház, asztal és ételszentelésére emlékeztet néhány főleg németeknél élő szokás, amely a Rauchnächte bajor-osztrák világával függ össze a Zwölftenzeit alatt, vagyis karácsonyeste és vízkereszt között, rendesen Tamás, karácsony, újév, vízkereszt vigíliáján: a gazda vagy gazdasszony szentelt fűvel, tömjénnel felfüstöli, szenteltvízzel meghinti a hajlékot meg az istállókat. Ez régebben a pap dolga volt.^*

A zoborvidéki Menyhe régebbi hagyománya szerint amikor már az egész család körülállotta az asztalt, a gazda meg a gazdasszony kiment és tömjénnel a ház minden helyiségét megfüstölték, szentelt vízzel fölhintették, fokhagymával keresztet húztak az ajtók és ablakok fölött.^*

Csék (Malinová) középkorban települt németsége vacsora előtt a szobát, istállót, pajtát szenteltvízzel hinti meg, hogy a kígyómarás elkerülje a családot. Vacsora után az erdő közelében lévő szállásra, azaz juhakolba viszik a Nagyboldogasszony ünnepén szentelt kaprot. Meggyújtják, megfüstölik rontás ellen vele az aklot, meg a juhokat.^* Fölszenteli a szobát, hajlékot Százhalombatta gazdasszonya is.

Dunaszentmiklós,^* Vértessomló, Várgesztes,^* Lányvár, Magyarpolány XVIII. században bevándorolt németjei gonoszűzés céljából lapáton vagy alkalmas edényben parázsra tett úrnapi virággal, esetleg még szentelt barkával füstölik végig a házat, istállót, ólat, borospincét. Ez nyilvánvalóan a pap hajdani tömjénezésének paraliturgikus maradványa. Rendes templomi tömjénnel füstölnek vacsora előtt sokacaink is. Jellegzetes Mosonszolnok német hagyománya: régebben a Máriacellből hozott viasztekercset gyújtották meg ilyenkor és végigjárták vele az egész hajlékot. Hasonlóképpen Mohács sokacai is.

A kányavári, bozsoki magyar asszony éjféli mise előtt szenteli, illetőleg füstöli föl a hajlékot, Zanat gazdasszonya pedig utána az istállót. Horváth István gyűjtése szerint hasonló Zsidány horvát hagyománya is. A szentelés celli máriagyertya, marianske spica hozzáadásával történt. Utoljára hagyták a lakószobát, ahova így köszöntek horvátul be: dicsértessék a Jézus Krisztus! Krisztus megszületett. Adjon az Isten egészséget, békességet, halálunk után örök üdvösséget! Így köszöntek egészen újév napjáig. Ez Hollókőn már vacsora előtt megtörténik. Jánoshalmán az asztalt szentelik meg, csak azután ülnek mellé. Dozmaton az éjféli mise idején az végzi, aki házpásztornak otthon marad.^*

Különben maga az egyházi áldás is egykét helyen máig él. A bajai bunyevácok, mohácsi sokácok Tamás apostol napján a barátok templomában kosárba rakott almát, diót, szőlőt, fokhagymát, babot, káposztát, sót, mézet, mézeskalácsot, pattogatott kukoricát, továbbá három sárga és egy nagy fehér gyertyát szoktak együttesen szentelni. Ételeikből adtak a klastromnak is. A szenteltet fehér ruhával letakarva, a szekrény tetejére teszik, hogy a gyerek karácsony estéig ne férjen hozzá.

A Szepesség és Pozsony németsége körében még a század elején is a plébános, kántor és számos csengettyűs ministráns gyerek ment a házat, illetőleg az ünnepi asztalt megáldani. Szolgálatukért bőséges ajándékban részesültek. Ez volt a Klingeltag, de nem tudjuk, melyik nap (in der Vorweihnachtszeit).^* Helybeli középkori előzményeit, nyomait hiába kerestük a pozsonyi kódexek liturgikus szövegei között.

 

A szakkutatás már régóta tisztában van a karácsonyesti fogások mágikus rendeltetésével. Rámutatott egyfelől a vegetációs, pánspermiás célzatokra, az Adoniskert képzetkörére, másrészt pedig a halottak archaikus kultuszára, etetésére. Mi ezekre a vonatkozásokra éppen csak utalunk, és most is elsősorban az egyházi ihletést, adaptációs szándékot keressük, illetőleg vizsgáljuk.

Így tehát a téli napfordulat, illetőleg a megtestesülés ünnepe az esztendő középkori kezdete, készülete is. Az alvó természet, a téli álmába merült anyaföld ébresztése, termőre igézése jellemzi a karácsonyi asztal képzetkörét. Mint már előbb is láttuk, az óév fölterített termését az Egyház valamikor, egyes helyeken még manapság is meg szokta áldani, hogy ezzel az áldással elvetve új életre keljen, gazdagon gyümölcsözzék és legyen a család táplálására, oltalmára.

A Fasciculus Triplex (1739) elmondja (de benedictione domorum in vigilia nativitatis Christi), hogy szláv ajkú országokban karácsony estéjén a pap eljön az asztalt megáldani, tömjénnel megfüstölni, koledálni, hogy a hívek hajlékából a gonosz távozzék, és áldás szálljon a házra. A család tagjai a pap keresztjét és a nála lévő ereklyéket ájtatosan megcsókolták. Az ismeretlen szerkesztő megjegyzi még, hogy ez a szokás Csehországban született. Áldásra a vízkereszti házszentelés szövegét ajánlja.

Az ételek és hajlékok megáldása a praetridentinus időkben hazánkban is föltétlenül ismeretes volt. Ennek elnépiesedett bizonysága a karácsonyesti eledeleknek, magvaknak, használati tárgyaknak, sőt emberi gesztusoknak máig tulajdonított szakrális telítettség, szentelményi erő.

A liturgikus gyakorlatra más korábbi katolikus adatok híján is következtethetünk a dobsinai evangélikus lelkész 1622-ben kelt javadalmi jegyzőkönyvének^* följegyzéséből: „A pápista korban szolsás volt, hogy a plébános karácsonykor (in vigiliis nativitatis Christi) feszülettel áldozva járt körül, mi nyilván bálványimádás lévén, jámbor elődeink helyette azt hozták be, hogy az evangélikus lelkész poharat küld körül, és így gyűjt magának egy forintot és egy-két garast.”

 

Mintha a pap karácsonyi szava, áldása épült volna bele és csendülne tovább a regösök köszöntőjében:

Áldáskérő szavaiban:

Máshol:

 

A földre szállott, megtestesült Ige misztériumára akart emlékeztetni és az Utolsó Vacsora eucharisztikus rendelkezéseire előremutatni hajdanában a karácsonyi eulógia, azaz szentelt, de nem konszekrált kenyér, ostya, amely a lucabúza képzetkörével is összefügg, és amely a középkorban nyilvánvalóan nálunk is hozzátartozott az ünnep liturgikus rendjéhez. Amikor a félreérthetőségtől félve, már nem a pap osztogatta a templomban, akkor laikus hagyománnyá vált: már karácsony böjtjén a kántor, mester, harangozó, egyházfi jövedelemszerzés, koleda okából osztogatta a nép között, amely a többi kultikus eledelek mellett, ennek is szentelményi erőt tulajdonított. A Zoborvidéken Alsóbodok (Bodok) faluban láttunk paraszthajlékban is ilyen különleges ostyasütőt, amely Krisztus-jelképet is nyomott bele.

A karácsonyi ostya, Bélapátfalván, Szarvaskőn, Felnémeten emlegetett nevén molnárkalács osztogatása, illetőleg eszegetése – tudomásunk szerint – ismeretes az északi, főleg palóc, továbbá göcseji magyarság, hasonlóan a szlovákok, csehek, lengyelek körében. Egyik-másik, XVIII. század folyamán Alföldre települt palóc közösség körében, így Mezőkovácsházán is él. Hasonlóan a Nyitra vidékéről származó, szlovák eredetű Miskén is. Itt már a harangozó árulja a piacon.^*

Az ostyahordás hagyományát a békési szlovákok is sokáig őrizték. Tessedik Sámuel, a híres szarvasi evangélikus lelkész már a felvilágosodás korának gyermeke. Küzd tehát a karácsonyi ostyahordás ellen is. A Szarvasi nevezetességek c. művében (1759) írja, hogy sikerült a hostiatio káros hagyományát megszüntetnie. Szenvedélyes hangon mutatott rá, hogy a szokás miért fölösleges: a tanulók több hetet mulasztanak az ostya sütésével és széthordásával, továbbá lopnak, koldulnak, korhelykednek, az ostyákkal meg babonaságot űznek. 1771-ben királyi rendelet is tiltja az iskolamesterek ostyasütését, Mindezek ellenére a szokás a békési szlovákság körében, csak a XIX. század folyamán enyészett el.^*

Maraga János idézi a cseh Božena Nemcová leírását a múlt század derekáról: Balassagyarmaton a katolikus tanítók valamikor koledálni mentek, most azonban ostyát sütnek és ezt ünneplőbe öltözött iskolás lányokkal hordatják szét a falu népének. Ajándékba, illetőleg természetbeli járandóságba babot, lisztet, tojást, szalonnát és hasonlókat adtak a mesternek.

 

Még a század elején is a nógrádi Piliny faluban^* karácsony előtti napokban a kántor ama növendékeivel, akiket különösen kedvelt, ostyákat küldött a tehetősebb házakhoz. Az ostya formája hosszas téglalap volt, azonban azokra a helyekre, melyeket különösen meg akartak tisztelni, összesodorták. Az ajándék néven emlegetett csomóért a kántor pénzt vagy gabonát kapott, az ostyahordó gyereknek is járt néhány krajcár. A jelesebb házak a szomszéd faluból is kaptak ostyát. A gyerek a kosárba rakott, fehér kendőbe takart ostyacsumát lóbálva, ezt a versezetet mondta gyors, éneklő beszéddel:

Karácsony estéjén a ház népe ezt az ostyát eszegette.

 

A Mátra vidékén az iskolás gyermekek karácsony böjtjén a múlt század végén szép fehér asztalkendővel bekötött tányéron, tálban vagy kosárban ostyát hordoztak szét a faluban, rendesen mise utántól délig. A kántor küldte. Minden házhoz annyit vittek, ahányan laktak benne. Mielőtt átadták volna, itt is verset mondtak. A gazdasszony a szívességet annyi lencsével, mákkal, aszaltgombával, esetleg szilvával viszonozta, amennyi a gyerekek tányérjába vagy táljába belefért.

Mátraballán a kapott ostyát nem ették meg, hanem a gazda ollóval szépen kivágta belőle a fölfeszített Krisztust ábrázoló részt, vagy pedig az ostyából keresztalakot nyírva, cérnára fűzte, és az asztal fölé, a gerendára akasztotta. Ott csüngött aztán a jövő karácsonyig. Rendeltetése nyilvánvalóan az volt, hogy Isten töltse be áldásával azokat, akik az asztalhoz ülnek.

Terpes faluban az ilyen ostya jeles szentelménynek számít: imádságos könyvbe téve, karácsonykor elvitték mindhárom misére. Ha valakit a háznál kilelt a hideg, letörtek belőle egy darabkát az ostyából, hogy a beteg meggyógyuljon.

A borsodi palócoknál az ostyát a kántor abból a magból sütötte, amely az őszi vetéskor kimaradt, és erre a célra a gazdák elküldötték neki ^*

A honti Kemence faluban karácsony böjtjén szokták az ostyát a gyerekek széthordani, amelyet a pap és a tanító közösen süttet. Minden ház ablakán bekopognak, és megkérdezik: befogadják-e az Isten Igéjét?, vagyis a karácsonykor megtestesült Jézust. Ha megengedik, énekelnek, és az ostyát szétosztják.

Az ostyahordás és a kantáció névvel illetett versmondás a Zoborvidéken karácsony böjtjének délelőttjén, esetleg délutánján történik. Az ostyák a kántortanító küldi a családoknak. Ez régen egyik jövedelmi forrása volt a gyermekek kantációjával együtt, amely még a díjlevélbe is belekerült.

A szokás ismeretes volt az Ipoly mentén még Ipolyfödémesen (Ipelské Ulany), Kelenyén (Klenang), és más falukban is ^*

A zalai Kékkúton^* hajdanában a karácsony hetét megelőző napokon a tanító házában sütötték a karácsonyi ostyát. Megbeszélték, hány család van a faluban, és kinek milyen színű ostya jár. Ötféle ostyát sütöttek: december 18-án fehéret, 19-én zöldágas fehéret, következő nap pirosat, 21-én kéket, majd pedig sárgát. Az ostyát a legfehérebb búzalisztből készítették. Az ötféle ostyát osztályozták és átkötötték pamuttal. A csomókat tányérba rakták, majd fehér kendőbe kötötték. Már december 23-án reggel megindult három fiú velük:

Az ének – nyilván valami régi iskolamester szerzeménye – végével a gazdasszony tojással, dióval, aszaltgyümölccsel szokta megajándékozni a gyerekeket.

Hasonló a somogyi Nemesvid ostyahordó hagyománya is. Ebből és a göcseji ostyázásból bátran következtethetünk, hogy a karácsonyi eulógiát valamikor még a középkorban országszerte ismerték. Láttuk, hogy a Baja környéki magyarok, bunyevácok, sokácok a termőfára ostyadíszeket is kötnek.

Hercegszántó magyar családjai vacsora előtt ostyát kötöttek a mestergerendára.

Nem volt ismeretlen az erdélyi szászok körében sem. A brassai evangélikus szász iskolában ugyanis hajdanában szokásban volt^* az égi kenyér sütése. Advent elején – szerintünk a gabonacsodájáért is tisztelt Miklós napjára – a tanulók lisztet vittek a tanítónak, aki karácsonykor ezt az égi kenyér néven emlegetett alkalmi süteményt osztotta ki tanítványai között. A szülők ennek fejében ünnepi ajándékot küldtek a mesternek. A szokást 1730-ban eltörölték.

Már Pócs Éva észreveszi,^* hogy népünknél számos vidéken a kenyérnek a kalácsféléknél is nagyobb a karácsonyi jelentősége. Ez természetes, hiszen a megtestesült Kisded alakja az archaikus ostya-eulógia karácsonyi kenyérkultuszában, hiedelemvilágában él tovább.

A kultusz régies megnyilatkozásaként a bukovinai Istensegíts székely népe a múlt században vacsorára még mézzel ízesített főtt búzát is evett. A jómódú gazdák asztalukhoz régebben tizenkét szegényt is meghívtak, mintegy halottjaik helyett.^*

A karácsonyra sült kenyeret a gazda szegi meg (Pográny), máshol akkor, amikor az asztalnál már együtt ül a család (Vének). Az asztalra egész kenyér, a kis Jézus számára pedig cipó, koszorúba font kalács kerül (Csorna, Egyed, Sármellék). Ez utóbbit a szegényeknek adják, eredeti meggondolás szerint mint a család halottjait illető részt. A göcseji Vaspör hagyománya szerint a gazdasszony a karácsonyi kalácstésztából cipót is süt. Ebből minden jószág is kap egy-egy darabot. Rédics családjaiban a cipót a karácsonyi asztal sarkára teszik, majd vízkeresztkor a jószágnak adják.^* Győrvárott a karácsonyra sütött kukoricakenyérnek pásztorkenyér a neve.^* Úgy véljük, hogy ez valamikor ősi, kultikus rendeltetésű, szaporaságot varázsló köleskásából készült. Eredetileg talán a köszöntő pásztorok ajándékozták a családnak. Magyarszombatfa és Gödörháza reformátusai a karácsony böjtjén sütött cipót az asztalon két abrosz közé tették. Ottmaradt újévig, amikor földarabolták, és a jószágokkal etették meg.^* Teskánd göcseji faluban meghagyott karácsonyi rozskenyeret tesznek tűzvész ellen a kapufélfára.

Sárbogárdi hagyomány szerint a kenyeret az asztal alá készített szalmára teszik, vacsorakor innen veszik elő.

Maroslelén a karácsonyi kenyérből eltett darabkát valamikor olyan emberrel etették meg, akit a veszett kutya megmart. Karácsonykor a göcsejiek meghagyott rozskenyeret tettek a kapufélfára, vagy vetettek a fenyegető tűzvész lángjai közé.^* A karácsonyi kenyér Alsó- és Felsőszentmihály hagyománya szerint nem penészedik.

Bátya „rác” katolikusai között az asztalra tett kenyér elköltésére csak karácsony napján kerül sor. A polažaj szegi meg. Egy-egy darabka a jószágnak is jut belőle.^* Hercegszántó sokác családjaiban a božicni kolač, vagyis karácsonyi kalács közepére a polažaj keresztet vág, majd bort önt rá. Csak ezután esznek belőle. Mohács sokácai a tetején a maga tésztájából madárral, kalásszal díszített karácsonyi kenyeret kendőbe fogva szegik meg. A szokás föltétlenül eucharisztikus eredetű: a pap is tiszteletből fehér színű vállkendő (velum humerale) végeivel fogja meg a kitett vagy körülhordozott Oltáriszentséget. Olykor a leszelt kenyérdarabra bort öntenek, szőlőt is raknak. Felajánlják, keveset imádkoznak, és csak most esznek belőle.^*

A baranyai Németi sokácai az asztal külső sarkára teszik a karácsonyi fehér kenyeret, amely mostanra kalácslisztből készül. A belső sorokra rendes lisztből sült kenyeret tesznek. Ezt karácsony estéjén, a másikat újévkor szegik meg. A belső kenyérre néhány almát is tesznek. A külső kenyéren csupán egy van. Ebbe ezüstpénzt szúrnak, és körülfonják az olvasóval. Melléje teszik az imádságoskönyvet is.^*

A régi felvidéki németség karácsonyi asztalára mákkal és túróval töltött sütemény került, neve: Luketschn. Az első darabokat a tisztítóhelyen szenvedő lelkeknek áldozták.^* Ettek mézzel ízesített ostyát is, amely nyilván koledálás útján jutott a házba.

A karácsonyi kenyérkultusz távolabbi hajtása, áttétele szerint Alpár faluban karácsony estéjén a liszteszsákot odaverik a gyümölcsfákhoz, hogy bőven teremjenek. Újszentiván régi német hiedelemvilága szerint éjféli mise idején kell kimenni a gyümölcsösbe, és liszteszsákkal szintén megütögetni a fák törzsét. Ez azonban csak akkor foganatos, ha olyan zsákkal történik, amelynek lisztjéből a karácsonyi kalácsot sütötték. Rém bácskai német faluban a fekélyt, kelevényt kifordított liszteszsákkal borogatták.^*

A karácsonyesti mákostészta, guba, kalácsfélék fogyasztására nézve ismét Pócs Éva munkájára utalunk. Megjegyezzük, hogy a környező népekre annyira jellemző kultikus-vegetációs célzatú, alakos kalácsfélék (Gebildbrote)^* nálunk szórványosan fordulnak elő. A somlóvidéki Oroszi szarvas-alakú karácsonyi kalácsai nyilván a regölés hagyományait, a csodafiúszarvas, vagyis Jézus Krisztus alakját is idézi.^* Ilyen a Délfő székely faluban sütött galambas, a Szeged vidéki pipícske, tubus, ,kisgalamb,’ a bátyai galamb (a pásztorok miséjéről hazajövet lónak, marhának adták, hogy egészséges legyen). Törökkoppányban, Sióagárdon fánktésztából készített, Ádám-Éva néven emlegetett ember alakú sütemény került a karácsonyfára.^*

Az ostya, illetőleg kenyér, kalács vegetációs-szakrális kultuszából következett a karácsonyi morzsa megbecsülése is. A morzsa, továbbá másodlagos fejleményként minden asztali hulladék, szemét pars pro toto képviseli, őrzi az ünnep kozmikus telítettségét, idézi az Úrnak a hivő környezetben való jelenlétét, gondoskodását. Éppen ezért elteszik, és a következő év folyamán szintén paraliturgikus szentelményként használják föl: embert, jószágot gyógyítanak, sokszor füstölnek vele, kertre, gyümölcsösre szórják rá, csomóba kötve, tűzvész ellen a padlás szarufájára akasztják. Némely helyeken a család halottjainak szánják.

Így Kemence honti faluban a karácsonyi morzsát tűzbe kell dobni, hogy annyi lélek szabaduljon ki a tisztítótűzből, ahány morzsa elégett. A bácskai Baracskán éjjelre a halottaknak hagyják ott az asztalon a morzsát, miután behintették szenteltvízzel és áldást mondtak fölötte.

Vác városában a karácsonyi ételmaradékot elégetik, füstjét és szagát pedig belélegzik. Nagykáta, Sellye, Nemesvita, Pográny, Búcsúszentlászló gazdasszonyai a morzsát az ég madarainak szórják oda az ünnepek után. Balástyán a szőlőtőkékre hintik. Zagyvarékason az összegyűjtött morzsalékot vízkeresztkor elviszik a templomba, hogy szentelés érje. Így még foganatosabbnak tartják.

Ipolydamásd, Bernecebaráti és Maconka hagyománya szerint az eltett karácsonyi morzsát égiháború idején – esetleg szentelt búzával együtt – tűzrevetik, miközben imádkoznak.^*

A néphit szerint a szentelményi erő az oltárnak érzett asztalról, illetőleg az eucharisztikus eredetű zöld búzáról, eulógiáról, kenyérről átsugárzik az este többi kultikus célzatú eledeleire is. A méz, dió alma, továbbá az archaikus fokhagyma, olykor só, kapor is foganatossággal telik meg.

A méz kultikus jelentőségét nyilván még a Physiologus mediterrán képzetköréből származó hiedelemtől kapta. Eszerint a méhek szűzies életet élnek, parthenogenesis által^* szaporodnak: régi szőregi hagyomány szerint a Boldogasszony szívéből, magyarszentmártoniak szerint pedig a könnyeiből vannak. Nem döglenek, pusztulnak, hanem ők is halnak, mint az ember. Innen van az is, hogy a liturgia lehetőség szerint ragaszkodik ahhoz, hogy a Jézus-jelkép, vagyis a templomi, illetőleg szentelt gyertya ne faggyúból, hanem a méhek viaszából készüljön. Vegyük ehhez még hozzá, hogy a középkorban a tej és a méz megáldása (benedictio lactis et mellis) a nagyböjt után, a húsvéti ünnepekre történt ugyan, de ez később elmaradt, kultikus jellegét azonban a karácsonyi asztal hagyományai között megőrizte.^* Régi szimbolikus magyarázat szerint a tej és méz az emberi és isteni természetnek Jézusban való egyesülését, egységét jelképezi.^*

Ezekből érthetjük meg, hogy a vacsora kezdő fogása sokfelé máig éppen a méz, mézbe mártott fokhagyma, dió, mézzel ízesített ostya. A méz foganatosságát évkezdő vacsorán az ősi gonoszűző szerrel, a fokhagymával is fokozni vélik. Okát már nem tudják mindenütt magyarázni, de Szeged vidékén még lényegében a szentelményi erőt hangoztatják: azért kell mézbe mártott fokhagymát enni, hogy a földön fekvő ember szájába a kígyó nyáron majd ne másszék bele, vagy amint szatymazi öregek mondják: a kígyó ne marja meg, a kígyó képében rejtőző gonoszlélek ne kísértse meg.

A mézbe mártott fokhagyma nyeléséről máshol már csak annyit tudnak, hogy az ősök is így cselekedtek. Esetleg azt mondják, hogy az új esztendő „édes” legyen, vagyis gondtalan. A délszlávok a badnjakot is bekenték vele.^*

A karácsonyi mézet régebben paraliturgikus szentelménynek és foganatos házi orvosságnak tartották.^*

A Kiskárpátok vidékén^* karácsonyi vacsora alatt a szlovák édesanya eladólányainak és legényfiainak homlokát mézzel kente meg, hogy majd kedvesek legyenek a legények, illetőleg lányok előtt. Ugyanígy cselekedett Németprónán is^* az anya eladólányának arcával. Selmecbánya és a szomszédos Hegybánya (Pjerg Stiavnícké Bane) szlovák családjaiban a családfő a karácsonyi ostyára kent mézzel rajzol a családtagok homlokán keresztet.^* Ha a horvátoknál karácsonyeste elsőnek asszony lépne a házba, a fejét mézzel bekenik és azonnal elküldik.^*

Más németprónai hagyomány szerint, ha lopás történt, a károsult karácsonyi mézzel kenje meg a harangot. A tolvajnak addig mindig zaklatott lesz a szíve, amíg a lopott jószágot vissza nem adja.

A Garam völgyében az ajtókat gonosz ellen karácsonyi fokhagymával keresztezik meg.^* Miske elmagyarosodott szlovákjainál vacsora előtt az ajtófélfára, ablakra a gazda, vagy a gazdasszony fokhagymával keresztet húz, nehogy a gonoszok bejöjjenek.

 

A karácsonyi fokhagymát szintén orvosságul használták. A szegedi boszorkánypörökben is emlegetik. 1731. Megértette Molnárné, hogy fokhagyma koszorújával akarták gyógyítani, mondá: nem olyan, hanem amely fokhagyma karácsonykor az tál alatt volt, kell orvosolni.^* A múlt században karácsonyi fokhagymát, diógerezdet és szentelt tömjént kellett a szegediek hite szerint az embernek nyakába hordani. Így sem a gonosztól, sem a járványoktól nem kellett félnie. A szegediekből települt Mórahalmon karácsonyi hagymát dugnak az új tehén szarvához, hogy ne fogjon rajta rontás.

 

Nux est Christus, a dió ősi Krisztus-jelkép: a Megváltó Anyja méhében, majd sziklasírjában rejtőzködött, hogy utána az embereknek karácsonyi üdvössége, majd húsvéti eledele és öröme lehessen. Elmaradhatatlan a vigília egésznapos szigorú böjtjét követő esti étkezésnek növényi eredetű, kultikus célzatú fogásai közül. Ebből következőleg az éjszaka profanizálódott, gonoszűző hagyományaiból sem hiányzik.^* A karácsony képzetköréből érthető meg esztendőn át a dió paraliturgikus kultusza is.

Országszerte ismeretes, hogy a család tagjai vacsora kezdetén diót törnek. Akinek diója egészséges, az a következő évben nem lesz beteg. Akié viszont férges, hibás, az már ne reméljen hosszú életet.

Aki ilyenkor akár az egész diót, akár a kibontott dióbelet a földre ejti, nem szabad fölvennie, mert ez most már az elhunyt családtagokat illeti. Oda is teszik a megőrzésre szánt karácsonyi morzsa, bujáki nevén karácsonyi morzsika közé: Betegség idején évközben is előveszik és tűzre vetve, megfüstölik vele a beteg embert, illetőleg jószágot.

A dióhéj sem kerülhet semmi körülmények között szemétre. A vacsora többi morzsalékával ezt is zacskóba gyűjtik és hasonló módon használják föl. Püspökbögád faluban szenteltvízzel meglocsolva teszik el. Ha valaki évközben megbetegedett, ennek füstjével gyógyítgatták.^* Göcsejben, Lispe faluban, még századunk elején is a karácsonyi dió belét villára szúrva, hamuvá égették, az eltett hamut vízbe áztatva itatták a beteggel.

 

Nagycétény (Velky Cetin) nyitravidéki magyar faluban élő hagyomány szerint karácsonyi vacsora idején a gazda a szoba négy sarkába egy-egy diót dob az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, azért, hogy „minden sarok tele legyen dióval.” Ez a magyarázat természetesen utólagos, az eredeti célzat már elhomályosodott. Ezután a család minden tagjának négy-négy diót kell megennie, mert – mint mondják – négy évszak van. A diót csak kézzel szabad megtörni, különben elromlanak a fogak. Egy gerezdet, egy szem feketeborssal és fokhagymával a karácsonyi ostyára tesznek, és mézzel eszik, hogy erősek és egészségesek legyenek.^*

A közeli Nyitranagykér: a családfő a terített asztal előtt megállva, kezében négy szem diót tartva, keresztet vet, majd a szoba négy sarkába hajítja. A diókat csak vacsora végén szedhetik föl a gyerekek.^*

Nyitragerencsér hagyománya szerint vacsora kezdete előtt az asztal belső sarkánál, két pad összeszögellésére a gazdasszony rostát tesz, benne ostya, dió, szőlő fokhagyma, köménymag, alma, feketebors. A gazda a rosta mellett balról, a gazdasszony meg jobbról foglal helyet. Most a gazda az asztal négy sarka felé egy-egy diót dob, – háttal a belső sarok felé – e szavakkal: édes angyalkáim, ti megajándékoztatok erővel, egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval. Atyának, Fiúnak, Szentlétek Istennek nevében. Amen. Az angyaloknak járó rész után a családtagok is behunyt szemmel, hasonlóképpen vetnek diót a rostából.^*

Hasonló hagyományok élnek a közeli Zsérén is.

Gimes (Jelenec) faluban a családfő ezt mondja, amikor a diót a sarokba dobja: éjszak, kelet, dél, nyugat megajándékozlak téged, le adjál erőt, egészséget!^* Erdélyi Zsuzsanna lédeci (Ladice) magyar asszonyok ajkáról jegyzett föl egy imádságot (1970). Karácsony estéjén kísérik vele a diószórás szertartását. A szoba minden sarkába keresztben, azaz átlósan diót dobnak: édes sarkocskáim, mással nem ajándékozhatlak meg, csak ezzel a dióval, miközben a család tagjai keresztet vetnek a négy sarok felé, és így imádkoznak:

A hagyománynak szomszédos szlovák párhuzamai is vannak. Tormos faluban a gazda a szoba négy sarkába e szavakkal dob diót: kedves négy sarok, nem tudok nektek más ajándékot adni, mint ezt a csekélységet! Fogadjátok hálásan!^*

A lédeci verssel kísért szertartásnak meglepő interetnikus szlovák párhuzama él az Alföldön. Kiss Ilona gyűjtéséből tudjuk, hogy Miske Nyitra vidékéről származó elmagyarosodott, de családban még szlovákul beszélő idősebb népe körében a legutóbbi időkig élő szokás szerint vacsora alatt a gazdasszony négy szem diót fogott a kezébe e szavakkal:

Magyarul: ebben a házban négy sarok, minden sarokban Isten angyala. A közepén maga Isten fia. Az ajtó fölött kisasszonyka, Mária. Fiúcskát szült, pólyába takarta, szent keresztet vetett rá. Mi is úgy vessünk keresztet.

Csakugyan mindhárman keresztet vetettek. Utána a gazdasszony átlós alakban e szavakkal dobta a négy szem diót a szoba négy sarkába: Milé moje kuti ki, nemam vas s čim obdarit len s timto jenim oreškom. Vagyis: kedves sarkocskáim, nem tudlak benneteket mivel megajándékozni, csak ezzel a diócskával.

A diókat a gyerekek gyorsan fölkapkodták. Öregek magyarázata szerint az ajándék a négy evangélistát illette. Mások meg úgy mondják, hogy a négy sarok a négy világtájat jelképezi: mindenfelől kedvező időjárás jöjjön az új esztendőben.^*

 

A vacsora hagyományőrző szegedi családokban mai napig mézbe mártott fokhagyma és dióbél nyelésével kezdődik. Régebben a gyerekeknek nyújtották először, hogy egészségesek legyenek. A szegedi világhoz tartozó Szatymazon a megtört dió beléből először a gazdája eszik, de nyomban megkínálja a többieket is.

Baranyai hagyomány szerint, aki most diót eszik, nem lesz golyvás.^*

A Kálmánytól leírt szegedi diószórás már a múlté: az éjféli misére igyekvők közé a legények diót dobáltak, majd kedvteléssel kapkodták össze. Mise alatt a kórusról szórták a padban ülő hívek, főleg a bűbájosnak vélt öregasszonyok közé. Egyesek nem vették föl, hátha rontásból dobták el.

A diószórás valamikor egyetemesebb lehetett. Eger vidékéről származó századeleje följegyzés szerint^* az éjféli misén az oltár felé diót dobáltak. A szokást a nép már úgy magyarázta, hogy a zajtól az alvó pásztorok fölébrednek, és a néppel együtt örvendeznek Jézus születésén. Mezőkövesd és Tard legényei az éjféli misére igyekvő lányokat dióval és piros almával szokták megdobálni. Tardon még az a szokás is járta, hogy a legény éjféli mise előtt diót vagy almát vitt a lánynak. Bény faluban, a Garam mentén az éjféli misén a legények diót szoktak a papra dobálni.^* Nyitranagykéren hasonló szokás járja. A lányokat veszik célba Kőszegpaty, Kőszegszerdahely, Gencsapáti, Gyöngyösfalu, Tanakajd, Vép és más vasi faluk legényei, bár a papság szívósan küzd a szokás ellen.^*

Hogy a karácsonyi diókultusz hajdanában nyilván még a középkorban országszerte ismeretes volt, arról az ünneptől elszigetelődött számos szentelményi alkalmazása is tanúskodik.

Szabófalva (Saboeni) csángói dióval szokták megkínálni a kézfogóra érkező kérőket. Amikor a jegyesek kezetfognak, a kérő egy tálból két-két szem diót ad nekik. Majd a tálban maradt diót a levegőbe dobja, kapkod is utána az összegyűlt fiatalság. Megérkeznek a rokonok, a vőlegény szülei is, de dión kívül semmivel sem kínálják meg őket.^*

A református szatmári tájon, akinek kelése van, dióval vagy mogyoróval kerekíti meg, majd hátratett kézzel az úton elhagyja.^*

Szentistván matyó faluban annak a gyereknek fürösztővizébe, akit szemmel vertek meg, két egész diót tesznek.^*

A dióhagyományt is a karácsony éjszakájának telített hiedelemvilága érteti meg velünk. Mint már többször is érintettük, a gonoszok, bűbájosok – az esztendő leghosszabb éjszakáitól is bátorítva – a Luca és karácsony estéje közötti tizenkét nap alatt vannak ártó hatalmuk teljességében. Most már az éjféli miséig kevés idejük van hátra, az Úr születése után már oda a hatalmuk. Ott is sürgölődnek mindenütt. Még a templomba, az éjféli misére is belopakodnak, hogy meghiúsítsák a pap áldozatát, a Kisdednek világra igézését. Ezekben a valamikor szorongó várakozásban töltött, eszkatológikusnak érzett pillanatokban megnyugtatott a felnyíló és gyümölcsét kínáló dió, a Messiás archaikus jelképe.

Mezey László mutatott rá a karácsonyi dió szimbólumának bibliai, illetőleg liturgikus inspirációjára, kijelölvén szellemi vándorútját. Az őskép Áron kivirágzott vesszeje. Tud róla egy Szent Ágostonnak tulajdonított adventi homília, azaz lelkiolvasmány is, amely a mi középkori kolostorainkban, így a premontrei apácák szegedi közösségében sem volt ismeretlen. Hozzájárult ehhez Adamus a S. Victore karácsonyi szekvenciája is, amelynek egyik versszaka így hangzik: Frondem, florem, nucem sicca virga profert, et pudica Virgo Dei filium. Vagyis: a száraz vessző lombot, virágot, diót sarjaszt, a szemérmes Szűz pedig Isten Fiát szüli. Lomb Krisztus: befödöz bennünket, de illatozó virág, tápláló dió is.^*

Említést érdemel, hogy a virrasztásnak ezekben az óráiban az embernép álmosság ellen országszerte dióra szokott kártyázni. Pénzre nem szabad, illetőleg nem illik. A kártya egyébként az ördög bibliája, a könnyű nyerészkedés eszköze, most karácsony estéjén azonban a tét mintegy a Kisded. Jellegzetes csanádapácai hiedelem szerint, aki nagyon szeretne a kártyajátékban nyerni, varrja a mellényébe a kártyalapokat és vigye el őket magával az éjféli misére. A zsebet ott vágja föl. Ezentúl mindig nyerni fog. Jól vigyázzon azonban, hogy éjfélkor soha kívül ne maradjon a hajlékán, mert magukkal ragadják az ördögök. Istensegítsi hagyomány, hogy játék végén a nyertes a gyerekeknek ajándékozza dióit.

Az alma a diónál is jellegzetesebb gyümölcse a karácsonyi asztalnak. Vegetációs áttétellel azonban erotikus szimbólum is, a tudás fájának termése, amelyet Ádám és Éva bűnbeesésének bibliai hagyománya, illetőleg napjának emlékezete színezett.

Az alma a legtöbb népnél: primitívnél, kereszténynél egyaránt erotikus jelkép. Az almával űzött szerelmi varázslat karácsony böjtjén, Ádám és Éva napján általános szinte egész Európában. Hogy a varázslat foganatosabb legyen, természetesen vallásos képzetek, mozzanatok is szerepelnek benne. Országszerte elterjedt szokás, hogy az eladólány különböző előzmények után és különböző körülmények között, de mindenütt ugyanegy szándékkal: hogy jövendőbelijéről egyet s mást megtudjon, almába harap. Az alma ebben az esetben nem akar más lenni, mint a paradicsomi tudás fájának szimbolikus gyümölcse, azaz a szerelmi megismerésnek kezdete.^*

A tudás fája mellett azonban ott virágzik az élet fája.^* Belőle sarjadzik Jesse már többször emlegetett vesszeje, amelynek virága Mária, almája pedig kisfia:

Az alma tehát a karácsonyi ünnepkörben a Kisdednek, Isten hozzánk való szerelmének jelképe, amelyhez szintén számos szokás és hiedelem fűződik.

A szegedi tájon piros almát tesznek az ivópohárba, tanyahelyen pedig az ásott kútba. Erről iszik ember, jószág egészen vízkeresztig. Ezt azért teszik, hogy egészségesek maradjanak. Az almát a család közösen fogyasztja el, sőt a jószág ételébe is kevernek belőle. Hollókőn annyi almát raknak a vályúba, ahány házbeli jószág ivott belőle. Litkén három almát tesznek az itatóba, és erről itatják karácsony böjtjétől vízkeresztig a jószágot.^* A hagyomány részben az aranyvíz képzetkörével is összefügg.

Bátyán karácsony estéjén a gazda egy szép piros almát annyi részre szel, hogy minden családtagnak jusson belőle. Így a család az alma erejével, majd a mennyekben is együttmarad.

A megromlott világ orvosa a kis Jézus: amit az alma elrontott, alma teszi jóvá.

A karácsonyi asztal, illetőleg ünnep kozmikus ereje a néphit szerint még a szemetet is átjárja. Az egész nyolcad alatt bent marad a szobában, nehogy ártó kezekbe kerüljön. Országszerte élő szokás, hogy gyümölcsfára szórják, hogy bővebben teremjen. Tamási falu hagyománya szerint a családfő kiskarácsony után a fa tövébe szórja. Törzsét bottal megveregeti, miközben ezt mondja: teremjetek, teremjetek Isten áldásával!

A szegedi tájon a vacsora és éjféli mise közötti órákban, közvetlenül a szent éjszakán hangzott el még a századfordulón is az angyali vigasság, vagyis az ünnep titkának megjelentése. Fiúgyermekek mentek házról házra, illetőleg ablakról ablakra, és beszóltak: möghallgatják-e az angyali vigasságot? Ha kedvező választ kaptak, akkor rázendítettek. Deszken így köszöntöttek:

A vidám mozzanatokban is bővelkedő ünnepköszöntés más szegedvidéki neve kántálás, koledálás, kóringyálás volt, ami világosan a régi rekordáció világát idézi. A hagyomány – mint láttuk – Erdélyben, főleg az archaikus Székelyföldön, továbbá a palócoknál ostyahordás kíséretében más-más adventi időponthoz tapadva, máig virágzik. Tisztázásra vár a betlehemezéssel való műfaji, illetőleg kultikus összefüggése.

A gombosi (Bogojevo) kántálás^* ünnepélyes, megilletődött hangjával, még a régebbi idők komolyságát idézi:

A vacsora utáni órák meghitt együttlétében teljesedik az advent minden várakozása. A téli napfordulatnak, az esztendőváltásnak szorongó örömében a múlt és jövő, elmúlás és keletkezés, elevenek és holtak találkoznak egymással. Mindennek sejtelmes bűvölete, kozmikus jelentése támad ilyenkor. A harangszó is más, mint egyébkor. Székesfehérvár parasztpolgársága szerint a karácsonyesti harangszóra megnyílik az ég, és egészen az éjféli misére való beharangozásig így is marad. Ezt az időt békességben, szeretetben kell eltölteni, hogy a kis Jézus áldására méltók legyünk. Az éjféli harangszóra pedig az istállóbéli jószág is talpra áll.

A falusi bakterek valamikor tűzre-vízre, emberek nyugalmára vigyáztak, és megkiáltották az éjszaka óráit. Mondókájuk karácsony estéjén és éjjelén az ünnephez igazodott.

 

Nagyölved (Velké Ludince) múlt század derekán följegyzett^* rigmusa:

Lövő^* régi karácsonyi bakteréneke:

 

A karácsonyt, a betlehemi jászol misztériumát már Nagy Szent Gergely pápa idejében három misével ünnepli az Egyház.^* Középkori magyarázat szerint^* az éjféli mise a törvény előtti időt jelképezi, amikor még sötétség volt a földön: Populus gentium, qui ambulabat in tenebris. A hajnali mise a törvény alatti időt jelzi, annak halvány világosságával: Lux fulgebit hodie (Izaiás 9,2), a nappali mise pedig a kegyelem teljességének felel meg, amikor a lelkek napja, Jézus már fölkelt: Puer natus est (Izaiás 9,6). A régiek ezt versbe is foglalták:

Ugyanezt a magyarázatot fűzték a karácsonyi három éjszakai imaórához (nocturnus). Ezért az első alatt fekete takaró, a sötétség jelképe födte az oltárt, a második alatt fehér, amely a világosságra utal, míg a harmadik alatt vörös, ami Jézus és jegyese, az Egyház közötti szeretetet jelképezte. Ennek elnépiesedett nyomaival a karácsonyi asztal terítésénél már találkoztunk.

 

Bod Péter^* a három miséről ezt írja: egyet virradt előtt, mely jelentette a Törvény kiadattatása előtt való időt. Mást virradatkor, amely a Törvény idejét; harmadikat nappal, amely előadta a Kegyelemnek idejét, ama versek szerént:

A három mise – írja^* Somogyi Elek – jelképesen Jézus Krisztus háromféle születésére emlékeztet. Az első születése volt az égben az Atyaistentől anya nélkül. Ezt bizonyítja Szent Dávid, szólván ezen szókkal a mennyei Atyának képében: én Fiam vagy te, én ma szültelek téged. Erről a születésről szól Szent János is mondván: kezdetben, azaz Atyában, ki mindeneknek kezdete és teremtője, vala az Ige, azaz a Fiú… Második születése az üdőben lett Atya nélkül anyától, mikor Betlehemben született emberi testben. Erről szól Izaiás: Kisded született nekünk és Fiú adatott nekünk, és hivattatik csudálatosnak, Istennek. Szent János: és az Ige testté lőn… Harmadik születése vagyon Atya és Anya nélkül az emberek lelkében kegyelme, vagyis szentelő malasztja által. Ezt bizonyítja Szent János: és bennünk lakék. Úgyhogy nemcsak akkor lakik bennünk, mikor az Oltáriszentségben magunkhoz vesszük, hanem akkor is, mákor hozzája megtérünk, mibennünk lakik szentelő malasztja által…

Ezen három születésnek emlékezetére három szentmise mondatik. Első éjfélkor: a mennyei Atyátúl Krisztus öröktül fogva születésének emlékezetére. Másodikán, mely hajnalban vagy napkeltekor vagyon, jelentetik üdő szerént való születése a Boldogságos Szűztől. Ennek népünk ajkán pásztorok miséje a neve. Harmadik szentmisével, mely fényes nappal mondatik, jelentetik az emberek lelkében való születése a szentelő malaszt által, melynek fényességével az egész világ tündöklik.

Ponyvairodalmi magyarázat szerint az első mise: Krisztus a feslettségnek sötétségében született a világra (Iz 9, 2, Lk 2, 32). A második mise: a hajnali csillag a hívek szívében kiderül (Pét 2, 1,19). A harmadik mise: Jézus a világ világossága (Jn 1,1-14).

 

Az írástudatlan hívekre gondol, de a liturgia iránti teljes érzéketlenséget és a barokk devocionalizmus túltengését mutatja a Liliomkertecske, karácsonyra ajánlott három olvasójával, amelyeket a három mise alatt kellett végezni:

 

Első misére való Rozsárium. Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes, Úr vagyon teveled, te vagy áldott az asszonyi állatok között és áldott az az óra, melyben Isten és Ember születék, Jézus Krisztus. Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Amen.

Második misére való Rozsárium. Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes, Úr vagyon teveled, te vagy áldott az asszonyi állatok között és áldott légy dücsőséges szép Szűz Mária, kitől Isten és Ember születék, a Jézus Krisztus. Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Amen.

Harmadik misére való Rozsárium. Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes, Úr vagyon teveled, te vagy áldott az asszonyi állatok között és áldott légyen az az óra, melyben születék Isten és Ember és te tisztaságos szép Szűz Mária szűzen megmaradtál. Te Istennek szent anyja és mennyei királyné asszony, hiszen, hogy meghallgatod az én imádságomat az Istennek akaratja szerént, és az én lelkemnek üdvösségére. Amen.

 

Szokatlan, kiváltságos időpontja, ebből fakadó sejtelmes bűbája miatt az éjféli mise, középkori kódexeinkben,^* továbbá a kálvinista Komáromi Csipkés György szerint^* aranyos mise mindig megragadta a hivő népnek amúgy is élénk fantáziáját, költői készségét. Az éjfél a napnak különben is a legtitokzatosabb pillanata, a néphitben a szellemek, hazajáró lelkek, sőt kísértetek ideje. A világ világossága, a Betlehemi Kisded azonban ura a téli napfordulatnak is: elűzi a sötétség hatalmait és megörvendezteti azokat, akik őt várják. Krisztus születésének ünnepével a világ évről évre mintegy megújul, érthető tehát, hogy az éjféli miséhez annyi különös képzetet fűznek a jámbor lelkek. Adventnek minden várakozása összesűrűsödik e pár órára: jelet látnak mindenben, a titkok megnyílnak, a jövő feltárul a fiatal szívek előtt, az állatok megszólalnak. A patak vize borrá változik,^* minden folyóban tej és méz folyik, úrfelmutatáskor a vizek borrá változnak.^* Egy régi német följegyzés (1848) szerint Jézus születése pillanatában fakadt^* a Balaton tava, „mindenkinek álmélkodására, amint a balatoni lakosok még minap is regélik”.

Az éjféli órának csodálatos színváltozását, paradicsomi boldogságát már a Debreceni-kódex magasztalja,^* fölidézvén vele a magyar középkor archaikus világát is:

 

Ő szent felségének ez velágra születése megbizonyíttatik mindön terömtött állatoktól. Először az éltető állatoktól és a kövektől, elesztébb az égtől, kin Uronk sziletése napján három nap jelönék napkelet felől, kik lassabban öszvemenvén, egy napot szerzének, melyen értetik vele, hogy a Szentháromság egy bizony Istennek esmereti támadott volna ez velágnak. Napnyugat felől kegyig mikoron Oktáviános császár éjjel Rómában az ő házában Uronk Jézus sziletése napján imádkoznéjék, a napnak kilenced óráján láta a fényös nap környül egy arany perecöt, és közepötte egy szüzet, és karján egy szép kis gyermököt. Tahát homlokán arany bötűkkel ezök irattattanak meg: ez az élő Istennek oltára. S ottan imádá a császár e gyermököt, és nagy áldozatot teszön vele őneki, mert megérté, hogy ez gyermök nagyobb volna őnálánál. Ott a helyön vagyon mast a Szent Ferenc fiainak kalastromok, ki Ara Coeli-nek hivattatik…

A víznek éltető állatja es megmutatá a sziletésnek igaz voltát, mert miképpen harmad Inocencius pápa mondja: a Tiberisön által Rómában mely forrás vagyon, Uronk sziletése napján a kút a víz helyében nagy jóillatú és ízű olajat folya és származa magából oly nagy bévön, hogy a Tiberis vizében foly vala.

A föld is tanúbizonyságot tőn Uronk Jézus születéséről, mely ez éjszaka, mikoron ő szent felsége ez velágra születék, csudaképpen elvelágosodék. Mely velágosság mikoron a földnek temérdökségéért nem világosíthatna limbusba a szent atyáknak. Mint a Szent Damascenus János doktor mondja; nagy sok helyön a föld megnyílék, és az ő hasadásain a velágosság leszálla a szent atyákra, kik isteni jelönetből megértvén, hálákat adának Úristennek.

Megmutaták továbbá az Engadi hegyön való szőlők az édös Isten fiának sziletését, mert éjszaka megverágozának, és gerezdöt terömtenek, melyekből a balzsamomot szűrik.

Ím ez is nagy jegy róla, hogy ha a vízimentát Keresztölő Szent János napra veradóan hajnalba szedik, és kévében kötik, vagy kötelegben karácsony napján a megaszott fivet, ha az oltárra teszik, kin az első misét kántálják, a megaszott menta megzöldül, és megelevenödik.

Ezönképpen a Jerikó mezején termött rózsa is.

Megbizonyíták az oktalan állatok és Uronk sziletését, mert mind az ökör, kit Betlehemben József eladni vitt vala, s mind a szamár térdökre esve imádák Uronk Jézust a jászolba.

Megbizonyíták e sziletést az angyalok es, kik a szent pásztoroknak jelönvén, megmondák, hogy emböri nemzetnek megváltója sziletött volna. Kit a pásztorok meg is érdemlék látnia.

Az ördög is tanúságot tőn erről, mert a rómaiaknak régi kronikájokban vagyon, hogy mikoron Oktáviánus császár birodalmának harmincötöd esztendőjében a Capitoliumba, azaz a tanácsházba, hol a rómaiaknak istenök közül is vala bálványuk… Megkérdé az istenöktől, azaz az ördögöktől, kik a bálványokban Isten gyanánt imádtatják vala magokat: ki birnája ő utána ez világot? Felelének az ördögök, mondván: egy zsidó gyermök, ki az élő Istentől öröktől fogva sziletöt…

Ezönképpen a Jerikó mezején termött rózsa is.

Elközelgetvén azért – írja^* a Makula nélkül való Tükör – azon Szerencsés óra, kit az ég és föld óhajtott, és akin a világ váltsága állott, kiben az Isten fia, mint valami koronás vőlegény az ó ágyasházábul, úgy mint a Szűz méhébül ki kellett jönni. Óh bizony aranyos óra az, aki éjfélkori tizenkettődik óra vala. Azért elérkezvén az éjfél, nagy világosság szálla le az égből. Oly világosság lett, valamint déltájban szokott lenni. Ezen világosságtul nemcsak az istálló és Betlehem városa, hanem az egész világ megvilágosodott: látván az emberek, igen csodálkoztak, hogy éjfélkor világos nap van.

 

Ez a fénymisztika néphagyományainkban sem ismeretlen. Mezőkövesden, Búcsúszentlászlón, de bizonyára – főleg régebben – más helyeken is a hívek a sötét templomban szoktak gyülekezni. Az éjféli mise sötétben, mintegy az Ószövetség éjszakai várakozásában kezdődik. Amikor azonban a pap éneke: Gloria in excelsis Deo felhangzik, egyszerre, szinte nappali fényben ragyog a templom. Ilyenkor egy matyó asszony szerint örömében az emberből majd kiszakad a lélek.

A betlehemi jászol és a benne fekvő Kisded imádásában a barmok megelőzték az embereket.^* Az írásmagyarázók szerint így teljesedett be Izaiás (I, 3) jövendölése: megismeri az ökör gazdáját és a szamár ura jászolát, Izrael pedig nem ismer engem és az én népem nem ért. Az ökröt egyébként a zsidóság, a szamarat pedig a pogányság jelképének, másként az üdvösség befogadására alkalmas, illetőleg alkalmatlan lélek képviselőjének is magyarázzák.^* Ez a kép ihlette egyik régi karácsonyi énekünket is:

Ez a kiváltság magyarázza ezen az éjszakán a jószág és istálló néphagyománybeli ünneplését is. Erről még szó lesz.

Már a régieknek is feltűnt, hogy a pátriárkák, Dávid, a próféták valamennyien pásztorok. A pásztor jelképe a királynak, prófétának, tanítónak. Maga Isten is pásztorként jelenik meg választott népe előtt, és forrásból itatja meg őket. Jézus a jó Pásztor, Péter az ő juhait és bárányait legelteti. A püspök is híveinek pásztora.^*

 

Az angyalok után pásztorok találtattak méltónak a Kisded udvarlására. Az éjféli mise evangéliumában szó van a pásztorok imádásáról is: azon a vidéken pásztorok tanyáztak kinn a szabadban és éjszaka őrizték a nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala és az Úr dicsősége beragyogta őket. Nagyon megijedtek. De az angyal bátorította őket: ne féljetek, nagy örömet hirdetek Nektek és az egész népnek: ma született az Üdvözítő Dávid várasában. Ő a Messiás és az Úr. Ez a jele: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve. Hirtelen nagy mennyei sereg vette körül az angyalt. Dicséretet énekeltek az Istennek: dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.

Miután az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így bíztatták egymást: menjünk át Betlehembe) Hadd lássuk a történteket, amiket az Úr hírül adott nekünk. Odasiettek és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elhíresztelték azt is, amit már előbb tudtak a gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat és elgondolkozott rajtuk. A pásztorok azután hazatértek (Lk 2, 8-20).

 

Érthető, ha az officium pastorum, vagyis a pásztorok tiszteletadása hozzátartozott a mise praetridentinus liturgiájához, de még barokk hagyományrendjéhez is.^*

A Pásztor Lajostól kiadott^* gyöngyösi két pásztormise (1767) liturgikus szövegei közé magyar nyelvű betlehemes énekek vannak iktatva, amelyeknek betlehemezéseinkkel való kronológiai és funkcióbeli összefüggését még a jövő kutatásnak kell annyi más idetartozó kérdéssel (szlovák, cseh, lengyel interetnikus kapcsolatok, barokk pásztorjáték, népi dudazene) egyetemben eldöntenie. Mi itt csak a második miséből idézzük az Agnus Dei-részt kővető magyar éneket:

Nyilvánvaló, hogy e barokk pásztormisének középkori templomi előzményei is voltak, amelyeket hazai forrásokból, sajnos, nem tudunk igazolni. Népi utóéletükről azonban sok, egyelőre nem rendszerezett ismeretünk van. Így még a múlt században is a Szeged-felsővárosi minorita templomban mise után nyomban csodálatos alakok dülöngéltek a szentélybe. „A felsőtanyai mezőkről, havas legelőkről jöttek a karácsony éjféli szent misére ezen küldöttek. Virágokkal varrott subájukat szőrével fordították kifelé. Hájjal kent zsíros hajuk a subára omlott. Kampós botjuk kopogott a templom kőpadlóján. A birkabőrsüveg alól vihartól cserzett magyar arcok tekintettek szét. A felsőtanyai juhászok voltak ezek. A pásztorok karácsonyi adózását szállították be a Jézuska bölcsőjéhez. Jancsika bojtár vezette a hófehér báránykát és a mekegő kis gedácskát. A minorita páterek fráter szakácsa a sekrestyeajtóból leste őket. Vajon lészen-e olyan kövér az ajándék, amilyen a tavalyi karácsonyi bárányka és gedácska volt?

A juhászok pedig dudaszó mellett énekelték karácsony éjszakai alkalmi éneküket. Az orgona búgását túlsivította a mekegő duda, s az egész felekezet együtt énekelte a juhászok egyszerű énekét. Most a tömjén bódító nehéz illata helyett a pusztai széna jó szaga érezett a subákról. Dudakíséret mellett énekelték:

Sírt a bárányka. Mekegett a gedácska. Sikoltoztak a dudák. Nosza zengett az ének is. Hajlongtak a kifordított subás pásztorok és a kegyes öregasszonyok karikában forogtak a templomban a szent öröméjszakán, hogy jászolban Jézuska született…”^*

Apátfalva (Csongrád) egyházi följegyzései között olvassuk, hogy a pásztorok és juhászok kérésére a plébános 1872-ben megengedte, hogy a pásztorok miséjén az ő rendes viseletükben ismét megjelenhetnek, de csak azzal a föltétellel, ha magatartásukkal a hívek épülésére szolgálnak. Ajándékaikat: báránykát, sajtot, tejet, vajat offertórium (felajánlás) idején az oltár körüljárása után a szentély közepére állított asztalra rakták. Ezeket mise végén a szegények között osztották szét.^*

A jozefinista pasztoráció ezeket a tisztes múltú hagyományokat kitessékelte a templomból, de megörökítésük eszébe sem jutott. Töredékesen, laicizálódott formában itt-ott még századunkat is megérték. Így Tápén máig elvárják a kántortól, hogy mise alatt dudaszerű futamokat szólaltasson meg az orgonán.

Erdélyi Zsuzsanna följegyzése szerint Rum, Ikervár vasi falukban az éjféli misén cigánybanda muzsikált.

Prohászka Ottokár naplójában^* egy Makfalvy nevű minisztériumi főtisztviselő, somogyi földbirtokos közlése nyomán olvassuk, hogy az uraság egyik „őspásztora” karácsony éjjel a nagy akolban, és a vele egy tető alatt lévő istállóban istentiszteletet szokott tartani a jószágokkal együtt. Oltárt készített, lámpát gyújtott. Odajöttek ilyenkor a juhászok, bojtárok, cselédek. A pásztor valamilyen imádságokat mondott: egyszerre bőgni és bégetni kezdtek az állatok. „Már csak hárman vagyunk őspásztorok” – mondta a somogyszéplaki ember. Prohászka hozzáfűzi: multa sunt in mundo, quae non sunt in libris!

Az őspásztor haláláról is szó esik. „Nagybeteg volt: kérte urát, engedje meg, ha meghal, temetésén az állatok is elkísérjék. Makfalvy megengedte. Nos, a koporsó után mentek az ökrök, tehenek, a juhnyáj, s elkísérték a határig. Ott megálltak, nagyot bőgtek, és visszatértek. Az ősjuhász lelke ment bizonyára a koporsó után és az vonzotta, azután visszaterelte őket.”

Az őspásztor emlékezete élhet még a somogyi öregek között. Érdemes volna a hagyományt, a paraszti szakrális önellátásnak megragadó példáját felkutatni. A Kadarkúton élő Varga János hajdani juhásztól, pásztorművészetünk agg mesterétől hallottuk, hogy karácsony éjszakáján, messze a falutól, juhaival a karámban a Csordapásztorok midőn Betlehemben, és hasonló énekeket énekelve, ő is virrasztott.^*

Szűr baranyai német falucskában pár emberöltővel ezelőtt a juhászok éjféli misére a templom elé hajtották nyájukat és ott tanyáztak, furulyáztak. Mise után a pap kijött és a templomajtóban föláldotta a juhokat.^*

Bélapátfalván az éjféli misét a kalastorom néven emlegetett apátsági templomban mutatják be. A hagyomány szerint valamikor a félórás utat mezítláb tették meg, hogy a kis Jézus betlehemi szegénységét ezzel megtiszteljék. Aki Kiskanizsán nem jut el az éjféli misére, az udvarban térdel le, amikor Úrfelmutatásra csöndítenek.^*

Még századunk első évtizedeiben is egyes zalai uradalmak távoli majorokban (Kismező, Barnakpuszta, Alizmajor) élő cselédnépe karácsony éjszakáján a csillagos ég alatt összegyülekezve karácsonyi énekeket énekelt, közben a legények trombitáltak, ostorukkal durrogtattak.^*

A kapuvári, vitnyédi, ghimesi menyecskék, nagylányok fehérbe öltözve mentek az éjféli misére.^* A bernecebaráti menyecskék menyasszonyruhájukban.

A csökölyi református asszonyok eljárnak a helybeli katolikus templomba éjféli misére.

Az éjféli misére vitték el valamikor a lucaszéket, hogy ráállva, meglássák, kik a boszorkányok. Erről csak igen röviden szólunk.^* Ajánlatos szentelt krétával a székek körül kört vonni, hogy a bűbájosok ne árthassanak az illetőnek. Eger környékén különben azt tartják, hogy amikor a pap az éjféli misén a Szentséget felmutatja, akkor mind maga körül látja a boszorkányokat, akik igyekeznek a stólát a nyakáról leakasztani.^* Tornán (Turnianske Pohradie) is az a hiedelem járja, hogy amikor a pap az ostyán átnéz, minden boszorkányt megismer, mert ekkor annak szarva nő, aki boszorkány.^* A palócok szerint a bűbájosokat a pap a templomban megismeri, amikor a nép felé fordul. Az ilyenek háttal állnak a szentség felé. A pap nem meri őket elárulni, mert elváltoztatnák kutyává vagy egyébbé.^*

Nyitranagykéri öregek mesélik,^* hogy egyszer egy szabadságos huszár is készített lucaszéket és elvitte magával az éjféli misére. Amikor az úrfelmutatás elkövetkezett, ráállott a székre. Látta ám, hogy a boszorkányok mind háttal állottak az oltárnak. Észrevették, hogy valaki fölismerte őket, rohantak is a huszár felé, ez azonban derekasan vagdalkozott a kardjával. Közben azonban a lábát levette a lucaszékről, mire valahány boszorkány csak volt, mind egyszerre eltűnt. Megfenyegették azonban a huszárt, hogy elragadják a hetedik határba és széttépik, ha el találja árulni őket. A hívek látván a huszár hadakozását, azt hitték, hogy meghibbant.

A lucaszékkel kapcsolatos szokások és hiedelmek már régen csak mondaként élnek országszerte.

Ditró és más környékbeli székely faluk sajátos templomi hagyománya, hogy az éjféli mise egyik énekének e szavainál: A madarak megszólaltak… a gyerekek cserépsípokkal madárhangot utánoztak egészen a mise végéig. Déllő (Dileul) Maros menti, szintén székely falucskában Glória éneklésekor a férfiak kalitkában hozott csízeket eresztettek föl, hogy szép szavakkal ők is dicsérjék a Kisdedet. A bácskai Szentfölöp (Filipovo) német hagyománya szerint a mise alatt fülemüle éneket hallattak a legények.^* Sándorfalva csongrádi községben jókedvű legények magukkal hozott verebet engednek el a mise alatt a templomban.

Nyilván helyes Kardos Tibor nézete,^* amikor a következő dunántúli, kiskanizsai betlehemező dalban^* a madármise goliard nyomát látja:

A Speculum Perfectionis előadása szerint^* Szent Ferenc szerette volna rábeszélni a császárt, külön törvényben parancsolja meg az embereknek, hogy karácsony napján illő módon gondoskodjanak a madarakról, ökörről, szamárról, és az emberekről: minden esztendőben gabonával és más magokkal hintsék tele az utakat, hogy pacsirta nővéreinknek, de meg más madaraknak is legyen mit enniök e nagy ünnepen. Úgyszintén az Isten Fia iránt való tiszteletből, kit a Boldogságos Szűz ez éjszakán az ökör és a szamár elé fektetett a jászolban, kötelezne mindenkit, akinek ökre és szamara van, hogy e szent éjszakán bőségesen gondoskodjék számukra jóféle abrakról. Nemkülönben a gazdagoknak is rajta kell lenniök, hogy e napon ízletes ételekből minden szegény jóllakhassék.

A madarak karácsonyi etetése hazánknak franciskánizmustól ihletett több táján máig virágzik. Búcsúszentlászló gazdasszonyai éjféli mise előtt magot szórnak az ég madarainak. Fél Editnek mondotta el egy harmadrendben élő mezőkövesdi parasztasszony,^* hogy karácsony éjszakáján a madarak is csicseregnek, énekelnek örömükben, mert Szent Ferenc atyánk karácsony napján az összekoldult búzát kivitette a dűlőútra, kiszóratta az ég éhező madarainak táplálására. Ezért kell nekünk is az ablak párkányára szemeket szórni. Már adventben morzsával kezdik, hogy a madarak odaszokjanak. Még a szegények is magot vásárolnak, hogy karácsony éjszakáján széthintsék a számukra. Az ünnepi ételmaradékot a kiskertbe tett deszkára szórják Apátfalván a madarak részére.

A középkor igézete, a Fioretti költészete él abban a lelkendezésben, amellyel a régi mezőkövesdiek a karácsonyt ünnepelték. Eszerint a fák hajladoztak, a görbe fa kinyújtotta a derekát, a csillagok különös ragyogással fénylettek, hogy az angyaloknak utat mutassanak, akik a Tejúton jöttek le Betlehembe. Jönni akart a Göncölszekér, Fiastyúk, meg a Sántalány is köszönteni. Az Esthajnalcsillag azóta olyan fényes, mert a Szűzanya ragyogó tisztaságát hirdeti. A holdvilág is nagy fénnyel világított az istállóba, mert Máriának bizony nem volt gyertyája.

Amikor az angyalok az örömhírt vitték a pásztoroknak, még az erdei vadak is táncra kerekedtek. A farkas odújába húzódott, nehogy mérgében valakit megtámadjon. Az egerek azóta sem tesznek kárt az ember és jószág eledelében karácsony éjszakáján. Azóta erre az időre eláll a szél. A háborgó tenger is lecsillapodik. Mondogatja: behúzom a derekamat, nem háborgok. Nem mehetek ugyan Betlehembe, de nekem is megszületett, aki a tengernek, víznek parancsol. A kút vize is lágyabb ilyenkor. Hajnalban odaköszönnek neki: dicsértessék a Jézus Krisztus, áldassék, imádtassék!

Az éjféli mise egyéb hiedelemvilágába tartozik, hogy a szegedi nép szerint Isten éjfélkor áldását adja az emberekre. Az áldás az egyszülött Fiú, aki megváltásul jött a földre. Parádon úgy tartják, hogy most egy percre világosság támad az istállókban: jelenségül a Jézus születésének.^* Többfelé ismeretes hiedelem az is, hogy ilyenkor a jószágok emberi hangon beszélnek. Göcsejben úgy vélik, hogy misekor, Úrfelmutatás idején a barmok, a betlehemi esemény tanúi emberi hangon szólalnak meg. Mindegyik megmondja a másiknak, miféle veszély környezi, hová jut, kihez kerül. Ezeket a beszélgetéseket a szénahányó lyukon ki lehet hallgatni. Aki az istállóban hallgatná, meghalna. Ha most a velük rosszul bánó bérest az istállóban találnák, szarvukkal agyonöklelnék.^* Az eleki németek a lovak elé ilyenkor kilencféle takarmányt raknak. Ezt még a tanyai istállóba is kiviszik. Egy bérest az állatok agyonrúgtak, mert kihallgatta beszédjüket.^* Németbólyban, ha valaki meg akarja tudni, hogy mint beszélnek az állatok, az éjféli mise vége felé menjen haza, járja háromszor körül a helyüket, akkor megérti szavukat. Mádi hiedelem szerint a jászolba hétszer szentelt keresztre kell feküdnie, aki ki akarja őket hallgatni.^* A jószágnak ilyenkor mindenfelé kedveznek és sokféle szokással élnek az érdekükben. A ballai palóc az igavonó marhának, hogy egész éven át jól egyék-igyék, éjféli mise előtt első harangszókor enni ad, beharangozáskor pedig megitatja. Parádon, hogy a ló jól menjen, felmennek a legények éjféli misekor a toronyba és Úrfelmutatás alatt négyelleő (négy lóra való) ostort a harang tengelyén kenegetik meg. Az Alföldön, hogy a méhek sok mézet gyűjtsenek: az éjféli misére tiszta búzát kell vinni, kijövet pedig minden kas alá kell tenni belőle.^* Az eucharisztikus színezetű hiedelemnek úrnapi párhuzamai is vannak.

Élők és holtak karácsonyi symposionja érteti meg velünk azt a sokfelé ismert hiedelmet, hogy a halottaknak is van éjféli miséjük, éspedig az eleveneké előtt, máshol utána. Az eleki német néphagyomány szerint éjféli mise előtt van a bűbájosok órája (Unglücksstunde). A hazajáró lelkeket ugyanis a néphit olykor a gonoszokkal, rontó démonokkal is azonosítja.

A hiedelem forrása egy középkori legenda, a Speculum Exemplorum egyik elbeszélése. Az összefüggésekre Mathilde Hain mutatott rá.^* Eszerint egy ember szüntelen jót szeretett tenni másokkal. Templomba menet a temetőn át vezetett az útja. Ilyenkor mindig imádkozott a halottakért. Amikor halálra vált, egy Dániel nevű pap látta el szentségekkel. A visszatérő pap elcsodálkozott, hogy elmentében bezárta a templomot, pedig tárva-nyitva találta. Még inkább elbámult, amikor a temetőben könyörgő éneket hallott, amellyel a halottak vissza akarták fizetni, megköszönni a jámbor ember könyörületességét. Maguk a meghalt lelkek is fölkeltek sírjukból és bementek a templomba, ahol a gyertyák gyújtatlan gyulladtak meg. Felajánló imádságukat elvégezve, visszatértek nyugovóhelyükre, a gyertyák pedig szépen elaludtak. Dániel pap a látomás után lépett a templomba és rakta a szent edényeket a helyükre.

Nyilván ennek népi tükröződése ez a régebbi gömöri hiedelem: aki karácsony éjszakáján kimegy a temetőbe és ott egy Miatyánkot elmond, meghallja az angyalok énekét.^*

A legenda mondai utóéletét a téli napfordulat kísértetjárásai, szellemhite is befolyásolták: a hazajáró lelkek már nem mindig segítenek, hanem az élők ártalmára is törnek.

 

A hagyományt – tudomásunk szerint – Cserei Mihály említi^* először hazánkban: ebben az esztendőben (1692) Magyarországban, Pécs város táján csuda jelenések látszanak vala. Négy öreg tüzes oszlopok függöttenek le az égből és két nagy üstökös csillag napnyugot felől tíz nap s tíz éjszaka láttatott… A pécsi templomban barátköntösben megjelenvén sokan, pápista mód szerint mise ceremóniát szentén úgy elvégezték, és a karban úgy muzsikáltanak, énekeltenek, mintha valóságos emberek lettenek volna…

 

A zalai Hahót határában, Fakos pusztán kolostor romjai állnak. A közeli Búcsúszentlászló környékén élő monda szerint a benne élő barátokat a templomba menekülő falubeliekkel együtt karácsony estéjén törökök mészárolták le. Egyik társuk, aki nem messze remetéskedett, és éppen az éjféli misére iparkodott, döbbenettel látta a pusztulást. Elhatározta, hogy a misét ott, a felkoncolt halottak között mégis elmondja. Közben a még életben maradtak is ide menekültek, a templomba, az üldöző törökök azonban őket is megölték a remetével együtt, aki a misét nem tudta elvégezni. Az a hiedelem, hogy amikor megcsendülnek a környék éjféli misére hívogató harangjai, a fakosi vértanú barátok fénybe öltözve, föltűnnek a romnál, hogy az éjféli zsolozsmát elvégezzék és befejezzék a félbenmaradt szentmisét. Utasemberek, virrasztó pásztorok hallani vélik az éneket, meg az orgonaszót is.

A pozsonyi franciskánusok templomához az a helybeli német hiedelem fűződik,^* hogy éjfélkor mise előtt az elhalt barátok fölkelnek sírboltjukból és öröméneket zengenek a Kis Jézus tiszteletére, mert eljött az emberiség megváltására.

Németprónán is úgy tartják,^* hogy az élők éjféli miséje után a holtak tartják a magukét. Ezen már azok is részt vesznek, akik a jövő évben fognak meghalni.

Többfelé élő hit, hogy ügyelni kell arra, nehogy valaki 11 órakor menjen a templomba, mert akkor még a halottak miséznek ott. Egyszer egy asszony egyedül volt otthon, elaludt és 11 óra felé fölébredve azt hitte, hogy már éjfélre jár az idő. Elment a templomba, ahol csodálkozva látta sok ismerősét, akik már régen elhaltak. Mindjárt tudta, hányadán áll a dolog és kifelé indult a templomból. A halottak utána. Ekkor egy láthatatlan lény, aki nem volt más, mint az őrangyal, azt súgta a fülébe, hogy dobja le a felsőruháját. Úgy is tett. Mikor a rendes misére gyülekeztek a hívek, a ruhadarabot ízzé-porrá tépve találták. A gonosz lelkek a templomba is behatoltak és halottak alakjában kísértették meg az asszonyt.

A budaőrsiek nem mennek túl korán az éjféli misére, mert a halottak előtte tartják a miséjüket és magukkal vinnék a közéjük tévedt élő embert. Az úton óvatosan kell járni, mert aki megbotlik, az a jövő évben meghal.^*

Bátya „rác” hagyománya szerint éjféli mise után egy öregasszony a templomban maradt. Hátranézett. Látta, hogy csupán egy-két öreg ül a padokban. Ő is megindult hazafelé. Lassan megfogyatkozott az utcai nép, már csak egymaga volt odakint. A házuk előtt meglátott egy asszonyt. Megismerte, meg is szólította: az ő elhalt ángya volt. Észrevette, hogy sírjából mezítláb jött haza. Nagyon megijedt. Alighogy be tudott előle a házba jutni. A család látta rajta, hogy valami történt vele. Nagy nehezen megnyugodott és elmondta, hogy kivel találkozott.

Reggel fölkeltek havat söpörni. Éppen a halott egyik hozzátartozója ment arra. Megkérdezte, hogy mi van az anyjukkal, nincs kint söprögetni. Mondták, mi történt vele. A rokon megnyugtatta őket, hogy ne féljenek. A halott sűrűn hazajár valami helytelen családi osztozkodás miatt.^*

A néphagyományok lélektanából érthető, hogy a hiedelem egyes vidékeken már adventhoz, karácsony előkészületéhez, olykor halottak napjához kapcsolódik.

A háromszéki székelyek mesélik,^* hogy egy szentgyörgyi asszony este korábban lefeküdt, hogy hajnalban elmehessen a rórátéra. Egyszer mintha beharangoznának. Az asszony felült az ágyában és gondolta: de jó, hogy fölébredtem. Elment a templomba, ahol szokatlan világosságot talált. Furcsállotta, hogy az asszonyoknak mind fehér kendő van a fején. Beült a padba. Szétnézett, de ismerőst nem látott. Ahogy a mellette ülő asszonyt jobban szemügyre vette, fölismerte, hogy az ő régebben elhalt komaasszonya. A halott így szólt hozzá: ne féljen kend komámasszony, csak menjen ki szépen.

A hiedelem a bukovinai székelyek körében sem ismeretlen.^* Hosszúfalu (Dlhá nad Váhom) szlovákjai között az a hiedelem,^* hogy halottak napján a megholtak éjjel misére gyűlnek a templomban. Mindegyiken fehér lepedő, amely földig ér. A misézőket megnézni nem szabad, mert aki ezt megteszi, egy év múlva ő is közöttük lesz.

Rudnó (Rudna) szlovák faluban van egy fatemplom, mellette temető.^* Éjfélkor mindig harangozás, orgonálás, énekelés hangzott benne. A templomot szétbontották és más helyen építették föl. Másnap azonban megintcsak a régi helyén volt, és tovább folyt a csudálatos éjféli templomozás. Egyszer egy öregasszony ment késő éjjel haza a szomszéd faluból. Messziről hallotta az éneklést. Odaérve bement a kivilágított templomba. Hát látja, hogy a halottak templomoznak. Ráestek, letépték a ruháját, majd azt mondották, hogy menjen haza, de ne nézzen hátra. Hazaérve, ájultan esett össze.^*

A hagyomány megkopva, időponthoz nem kötve is él. Kiskunfélegyházi hiedelem szerint a megholtak üdvözült lelkei éjjelenként misére jönnek össze a templomban. Utalunk Nagyboldogasszony ünnepének hagyományaira is.

Szegedi öregek úgy mondják, hogy a halottak éjszakának évadján tartják a miséjüket, búcsújukat. Az jár elöl, aki legutóbb halt meg, Ezért nem jó az ablakot éjszakára nyitva hagyni, mert betévedhetnek.

 

A legények Kenéz, Töttös, Ivánc, Pósfa nyugati falukban már karácsony éjszakáján is megsuprikálják az éjféli miséről kijövő lányokat.^* Az éjféli miséről hazatérve, Búcsúszentlászlón még meg szokták rázni a gyümölcsfákat, hogy majd bőven teremjenek, és hogy „a Jézuskának legyen aranyalmája”.

Galgamácsa jószágtartó gazdái azzal az aprószentek néven emlegetett vesszővel most veregetik meg állataikat, amelyet a karácsony böjtjén a pásztortól kaptak. Közben ezt mondogatják: keljetek föl, megszületett az Úr Jézus!^*

Németpróna vidékén a gazda éjféli mise után azt a zabot eteti a felköltött jószággal, amelyet külön erre az alkalomra tett el. A kertben szalmakötéllel kötözi át a fákat, hogy bőven teremjenek.^*

Bátya faluban éjféli miséről hazatérve, a polažaj a karácsonyi szakajtóból kukoricával eteti meg a lovakat, hogy egészségesek legyenek.^*

A mihálygergei fiatalok éjféli miséről hazajövet, a szájukba vett szenteltvízzel otthon megmosták az arcukat.^* Ez az aranyvíz sajátos helyi fejleménye.

Éjféli mise után megszűnik a hagyományos böjt. A család most finom, régebben kemencében melegített vacsorához ül, amelynek a katolikus Székelyföldön Mária radinája, máriaradina, másként Mária vacsorája, vagyis mintegy a gyerekágyban fekvő Szűzanya keresztelői áldomása a neve: a kis Jézust a család szülöttjeként is köszöntik. Csíkménaságon ez kerül asztalra: bordáslaskás húsleves, galuska, vagyis töltöttkáposzta, kolbász, kocsonya, kalács, gyümölcs. Ilyenkor az apa elköszönti gyermekeit: jóra inti őket.

A szegedi tájon az angyali kóbász, vagyis fölmelegített disznótori lakoma, esetleg angyali kocsonya mellé ül a család.

Mezőkövesdi hagyomány szerint angyalhurka kerül asztalra.

Mihálygerge mostani, már nem böjtös ételének összefoglaló neve: angyalguba.^* Most eszik meg Zagyvarékoson a mákoscsík maradékát. A neve: angyalcsík.^*

Olykor már előre fölterítenek. Ez nyilvánvalóan még a halottak megvendégelésének jelképes maradványa. A hiedelem, illetőleg szokás Dávodon már úgy módosult, hogy ilyenkor jönnek a táltosok, nekik is jusson az ételekből.

Végre pihenőre térnek. Mint már mondottuk, sokfelé a földrehintett szalmán aludtak az ünnepek alatt.

A bánáti bolgárok tovább virrasztanak, majd elmennek a pásztorok miséjére is.^*

 

Az ünnep második miséjének a magyar egyházi szóhasználatban, de népünk ajkán is pásztorok miséje a neve, mert evangéliuma kizárólag a betlehemi pásztorok idézett imádásáról (Lukács 2, 15-20) szól. Ezért pásztoraink említett hódolata is egyes helységekben ezen a misén történt. Egyik pécsi középkori misekönyv így emlegeti: ad galli cantum.

Mohácsi sokác hiedelem szerint, aki nem volt az éjféli misén, zsebében almával most megy a pásztorok miséjére. Az almát utána a jószágnak adják, hogy egészséges és szapora legyen.^* Dávod pásztorai, csordásai a pásztorok miséje után házról házra járva suprikálták végig a családot.^*