Abban a korban amikor a császári trónon zsarnokok ülnek, az embereknek már nincs semmijük amiben bízhatnak, a hit elveszett, s helyette csak hitetlen csüggedés él, s még Isten választott népére, a zsidóságra is ólomsúly nehezedik, valami hatalmas vágy lopóddza be magát a lelkekbe: egy új eszme vágya, ami megvált a szenvedésektől. Eljött az idő az emberiség hitének feltámadására. A múlt örökségét fel kellett váltania valaminek, ami még nincs elhasználva, ami mindenki számára érthető és mégis egyszerűségében hatalmas; aminek nincs szüksége a tudomány eredményeire és vitáira ahhoz, hogy győzzön és hódítson. Új életeszményre van szükség, hogy az emberek lelkük nyugalmát ismét megtalálják, s itt jelenik meg a kereszténység csillaga, a hit, remény és szeretet szózata, mely enyhülést hoz az emberiségre, s a tökéletesedésnek új lehetőségeit teremti meg.

A nem keresztény emberek életeszménye egészen más volt, mint a keresztényeké. A görög és római ember élni akart, legfőbb törekvése a földi boldogság elérése volt. Mivel nagyon megbecsüli az életet, nagyon fél a haláltól. A szellemi és testi élvezetek iránt fogékony, tudását műveli, s testét is erősíti, fejleszti. Politikai hatalomra vágyik, hódításra, nagyra tartja a hírnevet és a dicsőséget. A keresztény ember azonban mindezeknek az ellenkezője. Nem ez az élet az igazi élete, hanem a földöntúli. Arra törekszik, hogy elölje tehetségét s azt ami benne múlandó, tünékeny, s ami akadályozhatná halhatatlan lelkének tökéletesedését és megtisztulását. A keresztény ember testét és értelmét nem becsüli sokra. Minden másnál becsesebb számára a szív egyszerűsége és a lélek tisztasága. Az erkölcs forrása a hit és a szeretet, nem pedig a tudás. Az igazhitű keresztényt földi hatalom el nem kábíthatja. Megbecsüli ugyan a családi élet szentségét, s lerója tartozását az államnak, de Isten országa számára mindezek fölött áll. A keresztény ember dolga a béketűrés, a szenvedések és sérelmek alázatos elviselése, a szeretet, az önfeláldozás, az önzetlenség, a nyugalom, a béke, a szegénység, az alázatosság. Nyugat-Európában a kolostori kultúra lett minden műveltség középpontja, s ezzel megváltozott a szerzetesi életmód is. A monostorok lakói még mindig pontosan végzik a nappali és éjjeli ájtatosságot, s még mindig erős fegyelem alatt állnak; de általában derültebbé válik a kolostori élet, s idővel nagyobb kényelem jelentkezik a mindennapokban. A durvább munkát most már a kolostori uradalmak alattvalói végzik robotba. A szegény utasok ellátása erkölcsi kötelesség. A szerzetesek cellái még mindig egyszerűek, de a könyvesház, a káptalani terem már műízléssel épült helyiség. A kolostor templomát a művészet remekei díszítik, melyeket hozzáértő barátok kezei alkottak. A scriptoriumban könyvek százai készülnek kedvtelésből vagy megrendelésre. Mindenütt az Urat dicsérő tudatos műveltség és csiszolt ízlés, mindenütt a szépben való gyönyörködés, mely talán az elvilágiasodás veszedelmével járt, s bizonyára messze eltávolodott a krisztusi egyszerűségtől és alázatosságtól, de az egyetlen hatásos ösztönzője volt a magasabbrendű szellemi életnek és haladásnak. Láthatjuk, hogy a kolostori élet pezsgőbbé, mozgalmasabbá vált, s mintha nem tartotta volna már annyira be a kereszténység szigorú szabályait. A középkori kolostorok nagy számáról ma már alig alkothatunk magunknak fogalmat. Bajorország mai területén 900 előtt 96 bencés kolostor állt. Minden kolostorban folyt valamelyes oktatás, de a nagyobbakban (az ún. anyakolostorokban) rendes iskolát szerveztek.

Hogy milyen volt egy kolostori iskola belső élete, mit és hogyan tanítottak benne, milyenek voltak az iskolás gyermekek napjai, milyen volt komoly munkájuk és milyen a szórakozásuk, minderről egykorú leírásunk nincsen. Ma is csak a középkori irodalom elszórt adataiból tudjuk magunknak megalkotni egy kolostori iskola teljes képét. A nagy kolostorokban rendszerint két iskola volt: egy belső iskola (schola interna vagy schola claustri) az Istennek ajánlott gyermekek, azaz a leendő szerzetesek számára (qui Deo oblati erant) s egy külső iskola (schola exterior vagy canonica), azok részére, akik világi papok akartak lenni (discipuli canonici) s székesegyházi vagy káptalani iskolát közelben nem találtak, továbbá kivételesen olyan gyermekek számára is, kiket szüleik egyházi szolgálat célbavétele nélkül az ismeretek valamely ágában ki akartak képeztetni. Ilyen esetek, főleg bejáró tanulókra vonatkozók, általában elég ritkán lehettek. A belső és külső iskola helyiségei, nyilván a szerzetes növendékek tiszta erkölcseinek megóvása végett, teljesen el voltak különítve, úgy, hogy a kétféle iskola tanulói semmiképpen sem érintkezhettek egymással. Még istentiszteletkor sem közeledhettek egymáshoz a kétféle iskolás gyermekek: külön-külön bejáróik voltak. Rendszerint azonban a belső iskola növendékei nem is jártak a nagy templomba, hanem abba a schola interior szomszédságában lévő kápolnába, melynek az oblátusok számára fenntartott része kőfallal volt elzárva. A kolostori iskolába már a befejezett ötödik évvel felvették a fiúkat, akiket a törvényes korig, azaz tizenöt éves korukig gyermekeknek (pueri) neveztek és iskolába járattak. Az iskolák népessége nagyon különböző, néhol száz, másutt csak öt-hat gyermek jár egy iskolába. Ha még oly kevesen voltak is, egy pillanatig sem hagyták őket magukra. Főleg a belső iskola növendékeire ügyeltek állandóan, minden tettüket és szavukat megfigyelve, minden ártalmat vagy bűnre szolgáló alkalmat gondosan távoltartva tőlük. Szerénység, hallgatás és engedelmesség azok az erények, melyek a serdülő ifjúnak ékességei. Az iskolában minden növendéknek külön ülőhelye volt, hogy egymást meg ne érinthessék; a tanító ülőhelyét pedig korlát választotta el tőlük. A gyermekeknek csak tanítójával és apátjával (dékánnal, priorral) volt szabad beszélnie; más felnőtt egyénnel nem.

A fegyelmezés eszközei nagyon szigorúak voltak. A testi fenyítéket rendszeresen (sokszor igen csekély vétségek vagy hibák felmerülésekor) alkalmazták. A latin grammatika tanítóját nem is ábrázolták másképpen, mint nyírvesszőből készült virgáccsal a kezében; s ez a mondás: ,,az iskolai virgács hatalma alatt lenni", a gyermekéveket s a grammatika tanulásának idejét jelentette. Közmondássá vált az is, hogy "Verd meg fiadat vesszővel és meg fogod lelkét menteni a haláltól". Mindezt nem a mai szemünkkel kell néznünk. A középkori tanító legtöbb esetben jóhiszeműen járt el Salamon mondását idézve, mely szerint: aki gyermekét szereti, megveri. Meg volt arról győződve, hogy a gyermeket már korán hozzá kell szoktatni szenvedések elviseléséhez, ennek legalkalmasabb módja pedig a test megfenyítése. A kor erkölcsei is nyersebbek voltak s az akkori nemzedékek fizikuma is ellenállóbb volt. A verésben a középkori tanuló gyermekek nem is láttak kegyetlenséget. Tudomásunk van egy középkori iskolai ünnepről, melyet a virgács ünnepének hívtak (virgidemia). A tanulók tanítóikkal együtt kivonultak az erdőbe s itt vágták és gyűjtötték össze a virgácsnak való vesszőket, melyeknek súlyát később hátukon kellett érezniük. Munkájuk végeztével játszottak és szórakoztak az erdőnek egy tisztásán, aztán uzsonnát kaptak szüleiktől vagy tanítóiktól, s estefelé tréfálkozva tértek vissza fenyítésük eszközeivel a városba.

Mikor a kis öt-hat éves gyermeket bevették a kolostorba, mindenekelőtt imádságra tanították. Meg kellett tanulnia, habár még csak anyanyelvét beszélte és értette, a latin Miatyánkot, a Hiszekegyet, az úgynevezett Athanasius-féle szimbólumot és a zsoltárokat. Mindez körülbelül három esztendeig tartott s közben kezdetét vette az olvasás és írás megtanulása is. Az olvasást egészen módszertelenül tanították. A betűk kis lapokra voltak felírva, ezeket állandóan szemléltette a tanító. Mikor már ismerték a gyermekek a betűket, kezükbe adták a zsoltárkönyvet s ezen a szövegen tanították meg lassanként az összefüggő olvasást. Egyidejűleg, de nem az olvasással kapcsolatosan folyt az írástanítás. Ezt úgy tanították, mint a római iskolamesterek. Előbb a tanító írta le a betűket a gyermekek viasztábláira, azután a növendékek végighúzták stílusukat a táblára írt betűk barázdáin. Ezek voltak a bevezető gyakorlatok, melyek a betűk írásához szükséges ujjmozdulatok elsajátítására szolgáltak. Következett a mintáról való másolás, szintén viasztáblán. Csak mikor így némi ügyességre tettek szert a fiúk, vette kezdetét a hártyán vagy papiroson való írás íróvesszővel (tollal) és tintával. Voltak egyesek, a nagyon szépen írók , akiknek a másolás élethivatásuk lett. Tudományos műveltség nem mindig járt együtt ezzel a készségükkel; innen némely kézirat tetszetős, de nem hibátlan írásszövege. Az elemi ügyességekkel párhuzamosan folyt a gyakorlati énektanítás, melyre nagy súlyt helyeztek, hogy a gyermekeket mielőbb bevonhassák az egyházi énekbe; továbbá az elemi számolás ujjakkal és fejben. Mindezekhez járultak az első három esztendőben a latin nyelv elemei: a latin ejtés szabályai, a rendes deklináció és konjugáció; szókincs megszerzése, amihez szógyűjtemények és szótárak álltak rendelkezésre. Előmozdította a nyelv megtanulását, hogy a kolostor falain belül a társalgás szabályszerű nyelve a latin volt. A harmadik évben már olvasmányokkal is foglalkoztak: főként a Distichia Catonis cím alatt ismeretes erkölcsi közmondások és szólások voltak használatban, továbbá Phaedrusnak vagy Avianus aesopusi meséinek a kis iskola céljaira készült feldolgozásai, esetleg könnyű, párbeszédes olvasmányokat tartalmazó gyakorlókönyvek. Rendszerint csak a tanítónak, jobb esetben néhány tanulónak volt meg a saját könyve. Az emlékezetből való tanulás rendes és megszokott dolog volt. 

Az alapvető tananyag befejeztével került sor a hét szabad mesterségre (Septem artes liberales). Melyek: a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika. Az első három megadta azt, amit a középkorban általános műveltségnek tartottak: mert aki jól tudott latinul írni és beszélni s a logika szabályai szerint tudott gondolkozni és vitatkozni, azt művelt embernek mondták; az utóbb nevezett négy tudomány alaposabb ismerete ellenben az egyéni hajlandóságtól és többféle lehetőségtől függött: csillagászatot például csak abban a kolostorban tanítottak, melynek volt rá alkalmas tanára. Az első három tudomány összefoglaló neve trivium, mely szó a rómaiaknál három utcára nyíló térséget jelentett, ahol néha az iskolamesterek tanították a gyermekeket szabad ég alatt: az utóbbi négy tudomány neve quadrivium, mely elnevezés hihetően a trivium analógiájára készült akkor, mikor már ennek eredeti értelme feledésbe merült. Más elnevezésekkel is találkozunk azonban. A quadrivium tárgyait például mathematikai vagy fizikai tárgyaknak is hívják.

A középkorban tehát a papság volt a tudomány hivatott művelője; világi ember csak kivételesen foglalkozott vele. Tudós ember és pap majdnem azonos fogalmak voltak .A rendiség nemcsak jogi tekintetben tagolta a társadalmat, hanem minden rendnek megszabta a maga sajátos foglalkozását is. Az oktatásnak az egyházi nevelés mellett egy másik, teljesen különböző világi típusa fejlődött ki, mely háromféle alakban jelentkezett: egyik a lovagi nevelés, a második a céhekben, s a harmadik a városi iskolákban volt. E három nevelési forma közül a lovagi nevelést szeretném most részletesebben tárgyalni. Lovagi nevelés a XII. század elejétől kezdve volt, amikor megindultak a keresztes háborúk s a lovagi rend intézményes alakot öltött. Különösen a francia hatások azok, melyek a lovagi kor költészetében, művészetében, köz- és magánéletében mindenütt felismerhetők, valamint ama nagyszerű életeszményekben is, melyek e kort jellemzik s a lovagi nevelésnek is megadják szellemét és tartalmát. Ez a nevelés merőben különbözött attól, melyet ebben a korban az egyház adott. Míg a kolostori iskolák elméleti képzésben részesítették növendékeiket, tehát ismereteket nyújtottak könyvtanulmány alapján, addig a leendő lovagnak rendszerint készségekre és ügyességekre kellett szert tennie, melyekhez a könyveknek semmi közük sem volt. A hét szabad művészetnek megfelelő hét lovagi készséget (septem probitates) kellett elsajátítaniuk, melyek a lovagi életre és társaságra alkalmassá tették. Ezek a készségek: a lovaglás (equitare), az úszás (natare), a nyilazás (sagittare), a vívás (cestis certare), a vadászás (aucupare), az ostáblázás vagy sakkozás (scacis ludere) és a verselés (versificare). E készségekre minden tanulatlan lovagi sarjadék szert tehetett. 

Hét-nyolc esztendős koráig a család körében növekedett fel a lovag fia. Ekkor kiadták a házból, idegen lovagi udvarba, ahol csekélyebb volt a kényeztetés veszedelme és nagyobb a következetes szigorúság biztosítéka. Hetedik évétől a tizennegyedik életévig - mint apród, valet, garzun, bube, page - engedelmességet, illemet és jó erkölcsöt kellett tanulnia. Mindezt pedig akként sajátította el, hogy az egész hét esztendő alatt a lovagi udvar úrnőjét szolgálta: apróbb megbízásait teljesítette, üzeneteit elvitte, útjaiban elkísérte. Az apródok kiképzésében kezdetben csak alárendelt szerep jutott a lovagi fegyverek forgatásának. Az ifjú először a lovagság ábécéjét tanulta meg, a lovaglást, az úszást, a nyíllövést (vadászat céljából), az ökölvívást és a madárkelepcék készítését. A gyakorlás hosszú ideje alatt mindig egy tapasztalt férfi, az apród apja, bátyja, vagy egy felfogadott nevelő foglalkozott a szorgalmas tanulóval. Szellemi nevelése rendszerint arra szorítkozott, hogy emlékezetébe véste a hit tételeit, s hogy megismerte a régi idők hőseinek vitézi tetteit és kalandjait: Nagy Károly esetét a roncevalesi völgyben; a dicső Sigfriedet és a nemes Krimhildát, Nagy Sándor világraszóló hőstetteit, a mindentudó Merlint, Artur király lovagjait, az utolérhetetlenül vitéz Lancelot-ot és a nemes Tristant; és azt a számtalan hősi kalandot, melyeket a középkori képzelet ismert. Az olvasást és írást az ifjúnak nem kellett szükségképp megtanulnia; ismerünk a lovagi rendből való középkori költőket, akik mindent tollba mondtak, mert írni nem tudtak. A lovagi nevelés következő szakasza akkor kezdődött, amikor a tizennégy éves apród elhagyta a szülői házat, hogy egy másik lovag szolgálatában fegyvernöki (knappe, junkhérre, armiger, scutifer, écuyer, damoiseau) kiképzést kapjon. Az ifjú fegyvernököt elsősorban a fejedelmi udvarok vonzották, mivel ott nemcsak a katonai kiképzés és a sportélet volt magas színvonalú, de jóval nagyobb volt a gyors karrier lehetősége is. A reményteljes ifjú mindent megtett, hogy magára vonja a nagyurak figyelmét. A fegyvernöki kiképzés céljául a tökéletes lovag kikovácsolását tűzték ki. A tanulás fő feladata így természetesen a különféle hazai technikák elsajátítása volt. A napirend legelején a lándzsás rohamozás, a biztos célzás begyakorlása szerepelt. Ezt követte a kardforgatás, a csatabárdos és buzogányos közelharc elemeinek megtanulása. Az oktatók különösen ügyeltek arra, hogy az ifjú harcos a bal kezével is éppen olyan ügyesen tudjon küzdeni, mint a jobbal. Az ifjúnak persze nemcsak a harcművészetek elsajátítására kellett törekednie. Az udvar ugyanis elvárta, hogy finom úriemberként viselkedjen. A jólnevelt fegyvernök " tudjon táncolni és gálánsan udvarolni, ismerje a társas játékokat, s mindama dolgokat, melyek egy ifjú ember javára válnak!" A krónikák tanúsága szerint nem kevés olyan fegyvernök akadt, aki számára komoly gondot jelentett, hogy ura asztalánál ülve ne úgy egyen, mint egy disznó. Egy korabeli illemszabály-gyűjtemény keményen megrótta azt, aki más kanalát használta, böfögött, a terítőbe fújta az orrát, vagy aki a megrágott kenyeret és a csontokat visszadobálta a közös fazékba. A könyvecske a következő, sokat eláruló intelemmel fejeződik be: "Aki éppen tele szájjal eszik, az ne akarjon úgy inni, mint a barom!" A fegyvernöki pályafutás nemegyszer ért hirtelen, tragikus véget. Az ifjú harcos ugyan még nem számított igazi lovagnak, de kötelessége volt a többiekkel együtt hadba vonulni. Ura közeléből még a legvéresebb csata kavargó poklában sem távozhatott, és bátran szembe kellett néznie a halálos veszedelmekkel. A vazallusi hűséget rendkívül komolyan vették, emiatt nem egy fegyvernök neve került fel a hősi halottak hosszú listájára.