Tudománytörténeti áttekintés

A magyar középkor utolsó évszázadából 45 magyar nyelvű kódex maradt fenn épségben vagy töredékesen. E kézzel írott, sokszor jelentéktelen küllemű könyvek a magyar nyelv- és irodalomtörténet legfontosabb forrásai, könyvtáraink féltve őrzött kincsei, nemzeti ereklyék. Fennmaradásuk a XIX. századot megelőzően jobbára a véletlennek köszönhető, osztoztak a hazai középkori könyvállomány egészének sorsában. Azok a kötetek, melyeket sikerült apáca tulajdonosaiknak a törökök elől felvidéki kolostorokba menekíteni, s melyeket még a XVIII. században is használtak vagy legalábbis gondosan őriztek, a század végén, a II. József-féle kolostorfeloszlatások során szóródtak végleg szét. Nem sokkal később azonban a nemzeti nyelv és irodalom iránt felébredő tudós érdeklődés végre felfedezte nyelvemlék kódexeink különös forrásértékét, s a XIX. század harmincas éveiben páratlan lendülettel megindult szervezett gyűjtésük.

A Magyar Tudós Társaság 1831-ben kezdte meg működését, s mivel első két titoknoka a nyelvemlékek ügyének két olyan szenvedélyes képviselője volt, mint Döbrentei Gábor és Toldy Ferenc, az Akadémia magától értetődően vállalta magára az ezzel kapcsolatos intézményi feladatokat. Történészt, irodalomtörténészt, írót egyformán érdekelt ekkortájt a nyelvészet: az új felfedezéseket Horvát István, a Nemzeti Múzeum Könyvtárának őre rendszeresen ismertette a Tudományos Gyűjteményben, Toldy Ferenc rögtön másolatot készíttet róluk az Akadémia számára, Döbrentei Gábor pedig 1838-ban megkezdte közzétételüket a Régi Magyar Nyelvemlékek című akadémiai sorozatban.

A mozgalmat megelőző első adományokat mint legrégibb intézmény az Egyetemi Könyvtár kapta. Toldy a könyvtár őreként a Cornides-kolligátumot szétbontatta, s egyes darabjait önállóan beköttetve gyarapította még néhány kódexszel az állományt (összesen nyolc darab). Az Akadémia Könyvtára - jellemző módon - tíz (ill. tizenegy) magyar nyelvű kódexe-kódextöredéke közül nyolchoz 1850 és 1855 között jutott ajándékozás révén. Az Országos Széchényi Könyvtár birtokába először a Jankovics-gyűjteménnyel került nagyobb számú magyar nyelvű kódex, majd mint nemzeti könyvtár kapott meg nevezetes nemzeti és állami szerzeményeket. (Például a Londonban 1925-ben elárverezett Ehrenfeld-kódexet, melynek árát részben az állam, részben társadalmi gyűjtés fedezte, s melyet a Jókai centenárium tiszteletére utóbb Jókai-kódex névre kereszteltek, vagy a Velencei csereegyezmény keretében 1932-ben Bécsből visszakapott Bécsi és Birk-kódexet, illetve az államosítások után a Tihanyi, a Keszthelyi és a Festetics-kódexet. (Ma ez a leggazdagabb gyűjtemény, 17 nyelvemlék kódexet őriznek itt.) A kódexek többségét, mint látjuk, időben sikerült a három nagy kézirattár felé irányítani, a fennmaradó tíz kódex közül egy lappang, négy az ország más könyvtáraiban található, három Erdélyben, egy-egy pedig Prágában és Münchenben.

Toldy Ferencék munkájának eredményességét jelzi, hogy 1862-ben Az ó és középkori magyar nemzeti irodalom története című összefoglaló munkájában már negyven magyar kódexet be tudott mutatni a negyvenöt ma ismert kódex közül. A legtöbbet ő maga nevezte el, s három kivételével valamennyit ma is azon a néven tartjuk számon. Egyesek megtartották akkori őrzési helyük nevét, mások felfedezőjükre, adományozójukra vagy az ügy nemes pártfogóira emlékeztetnek.

1874-ben már valódi nyelvészre bízta az Akadémia a nyelvemlékek új kiadását, Volf György a Nyelvemléktár 15 kötetében - korszerű elvek szerint - 44 kódexet igényes bevezetővel közzétett (a harmadik és az utolsó kötet nem az ő közvetlen munkája). Bár később a kiadással kapcsolatban komoly módszertani kifogások merültek fel, mégis ez nyitotta meg az utat a további kutatások számára. Nyelvészek és irodalomtörténészek most már egymással párhuzamosan dolgoztak a közös forrásanyagon: megkezdődött az egyes emlékek monografikus nyelvtörténeti feldolgozása (Mészöly Gedeon, Pais Dezső, Bárczi Géza), latin forrásaik és rendi hátterük rendszeres feltárása (Vargha Damján, Horváth Cyrill, Katona Lajos, Timár Kálmán). Az első, máig érvényes nagy irodalomtörténeti összefoglalás Horváth János tollából született meg 1931-ben. Az ő gondolatmenetét építette tovább kongeniálisan Tarnai Andor, aki a szóbeliség és az írásbeliség kölcsönhatásának folyamataként kíséri végig az írott irodalmi nyelv létrejöttét kódexeinkben (1984).

A második világháború hasonmás kiadások megjelentetésére késztette a kódexek sorsa miatt aggódó Szabó Dénest. A Codices Hungarici sorozat első igényes hasonmás köteteit hasonlóan igényes szövegközlések követték a latin források és a betűhű átirat párhuzamos közlése formájában. A sorozat azonban alig gyarapodik. Az ELTE Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszéke az MTA Nyelvtudományi Intézetével együttműködve Régi magyar kódexek címen 1985-ben új sorozatot indított, mely a kódexre vonatkozó eddigi eredmények összefoglalása mellett a hasonmás és a betűhű átirat közlésére szorítkozik. Az életképes vállalkozás ma a 26. köteténél tart, nagyobb közönség számára is hozzáférhetővé téve a korszerű kiadásban eddig meg nem jelent, nem túl terjedelmes kódexeket. Ugyancsak az említett két intézmény közös nagy vállalkozása a Magyar nyelv történeti nyelvtanának a magyar nyelvű kódexek korszakát tartalmazó második kötete (II/1: 1992, II/2: 1995).

A magyar nyelvű kódexirodalom kezdetei

A XV. század közepe előtt elvétve készült egy-egy magyar nyelvű kódex. A XIV. század végéig a latin műveltségű klerikusok csak szükségből jegyeztek le egy-egy magyar szót, s csak alkalomszerűen egy-egy összefüggő magyar nyelvű szöveget. A határneveket például - az azonosíthatóság miatt - magyarul kellett megadni az oklevelekben (szórványemlékek). A Halotti Beszéd szövege (XII. sz. vége) a gyakori elmondás miatt rögzülhetett annyira, hogy érdemes volt bejegyezni egy latin szertartáskönyv törzsszövegébe (Pray-kódex). Az Ómagyar Mária-siralom (XIII. sz. második fele) egy kétnyelvű költő kitűnő magyar adaptációja. Ezek a kivételes esetek. A latin és a magyar nyelv közvetlen érintkezése jobbára a szóbeliségre korlátozódott: a latin sermo-vázlatok magyar nyelvű szabad tolmácsolására a prédikáció során, vagy a jogi végzések szóbeli ismertetésére a peres felek előtt. A klerikus latin szövegekkel dolgozott, a laikus hívek és ügyfelek pedig a magyar szövegeket éppen úgy nem tudták volna elolvasni, mint a latint.

A kolostorok latinul nem tudó buzgóbb lakói azonban nem elégedtek meg a prédikáció alkalmaival vagy a szövegében meg nem értett latin zsolozsma recitálásával. Szent Margit (+1270) - legendája szerint - gyakran olvastatta fel magának a szentek életét s a passiót. Az első fennmaradt magyar nyelvű fordítás ferences közösség számára készült 1370 táján, s a rendalapító életét és csodáit tartalmazza. Megbecsülték a magyar szöveget, 1440 körül is érdemesnek tartották a lemásolásra. Ez a ma ismert másolat a Jókai-kódex. Pedig nem jó a fordítás. A névtelen ferences mondatról mondatra megkínlódott a szöveggel. A kódex tele van latinizmussal, meg nem értett latin szerkezettel. Mi történt a száz évvel korábbi rutinnal? Az élőszó mint közvetítő elem hiányzik. Nyilván a fordító latin tudományával is voltak problémák. De a magyar nyelv mégis a következő évtizedekben az írott szövegről írott szövegre való fordítás révén vált valóban írott nyelvvé. A szóbeliségben létrejött, sztereotíp fordulatok a fordítás során nem vesztek el, hanem bekerültek az írott szövegekbe. Ez jellemzi a XV. század első harmadában készült Huszita Biblia néven ismert első magyar bibliafordítást is (Bécsi, Müncheni, Apor-kódex), amihez elsősorban e fordulatokon keresztül kapcsolódnak majd a későbbi fordítások. A korból más magyar nyelvű kódexet nem ismerünk, de néhány tucatnál több valószínűleg nem is volt.

A kódexirodalom felvirágzása

A XV. század második felének két új irodalmi jelensége a latin nyelvű humanista irodalom térnyerése a magas kultúrában, és a magyar nyelvű irodalom kibontakozása a kolostorok falai közt. Az első kifejezetten világi irodalom, melynek nyelvi normája a klasszikus latin. Az utóbbi szorosan kapcsolódik a latin nyelvű egyházi irodalomhoz. Irodalomtörténeti jelentőségét nem eredetiségének, tartalmának vagy önálló esztétikai értékeinek köszönheti, hanem annak a fordítói erőfeszítésnek, amely révén néhány évtized alatt megszületett az írott magyar irodalmi nyelv. Ezzel párhuzamosan megnyilt az írni-olvasni tanulás lehetősége azok számára is, akik latinul nem tudtak. Mindezt korszakunkban egy szűk csoport egyre növekvő igénye táplálta: a latinul nem tudó apácáké, a kolostorokban élő, fizikai munkát végző laikus testvéreké és néhány buzgó világié.

Az 1470-1530-as évekből 42 kódex maradt fenn, ezek nagyobb része sokadik másolat. A fennmaradt másolatok két-háromszáz elpusztult kódexről tanúskodnak, ami az anyanyelvű irodalom iránti igény ugrásszerű megnövekedést jelzi.

A gyors kibontakozást több tényező segítette. A meglazult szerzetesi fegyelmet a XV. század folyamán rendi reformok sorával igyekeztek nálunk is helyreállítani. Ezekben nagy hangsúlyt kapott az iskolázás színvonalának emelése s a latin nyelv- és írástudás megkövetelése. Az apácák lelki vezetését a megreformált szerzetesek végezték, ők ellenőrizték a kolostori fegyelmet, s ők voltak a közvetítői egy újfajta, személyes vallásosságnak (devotio moderna) is. Ájtatos szövegeket válogattak, fordítottak az apácák számára, ők pedig megtanultak magyarul olvasni, s néhányan közülük írni is.

Az anyanyelvű olvasmányok tartalmát az új olvasóközönség lelki igénye szabta meg. A latin nyelvű liturgikus és ájtatossági irodalom egy jól körülhatárolható részét tették szorgalmas fordítók és másolók ötven-hatvan év alatt az apácák számára hozzáférhetővé magyar nyelven. Bár a latin forrásszövegek ekkor már nyomtatásban is terjedtek, a kézzel írott magyar nyelvű kódexek mindig egyedi, alkalmi összeállítások. Sok közülük vegyes tartalmú. A kódexek egy része hosszabb-rövidebb ideig az egész kolostori közösséget szoglálta, étkezés alatt olvastak fel belőlük vagy esténként a káptalan teremben. Mások eleve személyes használatra, magánolvasásra készültek.

A nyelvemlék kódexek többsége (kb. 33 darab) a két koldulórend, a ferencesek és a domokosok között oszlik meg. A magyar domonkos rendtartomány központja a híres várbeli Szent Miklós kolostor volt, itt működött a rend egyetemi rangú főiskolája és valószínűleg innen reformálták meg a Nyulak szigeti (Margitsziget) apácakolostort is. A reform jegyében fordíthatta le az apácák számára Váci Pál 1474-ben Szent Ágoston reguláit és a rendi határozatokat. Váci Pál eredeti kéziratának fennmaradt töredékét Birk-kódex néven tartjuk számon. A domonkos szerezetesek irányítása alatt a szigeti kolostor lett a magyar nyelvű kódexek egyik fő gyűjtő- és másoló helye. Szemben, a Duna túloldalán állt az óbudai klarisszák kolostora, ennek felügyeletét a mariánus ferencesek közeli kolostora látta el, ők godoskodtak anyanyelvű olvasmányaikról is. A klarisszák és dominikánák egymásnak is szívesen kölcsönadtak lemásolásra egy-egy kódexet.

A nagyvázsonyi pálosok két imádságos könyvvel is kedveskedtek alapítójuk feleségének, Kinizsiné Magyar Benignának. 1493-ban készült a gazdag díszítésű Festetics-kódex, 1513-ban pedig a Czech-kódex. Feltehetően a szintén imádságokat tartalmazó, világi megrendelő számára másolt Peer-kódex is a vázsonyi kolostorból származik. A premontrei rendi reformok szülötte a Lányi-kódex (1518-19) néven ismert ordinárius, mely a latin szertartások rendjét tolmácsolja magyarul. Ez az egyetlen nemzeti nyelvű ordinárius Európában. Különleges színfoltot jelent a rendek palettáján a lövöldi kartauzi kolostor, ahol az Érdy-kódex készült. A kartauziaknak nem volt női kolostoruk, világiak lelki gondozásával sem foglalkoztak, mégis ebből a rendből származott a kódexirodalom első komoly íróegyénisége, aki a rendi keretek fölé emelkedve állított össze egy egész évre szóló prédikáció- és legendagyűjteményt.

A kódexek szövegeinek fordítói általában egyszerű szerzetesek voltak, akiknek személyéről semmit sem tudunk. A középkor szokása szerint nevüket sem igyekeztek megörökíteni. Váci Pál teológiai magisztert is csak későbbi rendtörténeti utalások alapján sikerült azonosítani a Birk-kódex fordítójával. A másik név szerint ismert fordító a Székelyföldről származó Nyújtódi András ferences fráter, aki Judit nevű apácahúga számára ültette át magyar nyelvre a Bibliából Judit könyvét. Nyújtódi a testvérének szóló meleg hangú ajánlásban nevezi meg magát, a Székelyudvarhelyi Kódex az ő keze írását őrzi. A Jordánszky-kódex ismeretlen bibliafordítója szokatlanul személyes hangot ütött meg arról panaszkodván, hogy Mózes II. könyvének egy részét nem érti, az V. könyv végén pedig megkönnyebbülten lélegzik fel és kéri az olvasókat, hogy imádkozzanak érte.

A már említett Érdy-kódex nem egy kész latin mű mechanikus fordítása, hanem mindenestől a magyar olvasók számára készült összeállítás. A szerző tudatosságát nemcsak a mű pontos szerkezete jelzi, hanem egy hosszabb latin és egy rövidebb magyar nyelvű előszó is. A latin prológusban az író elmondja, hogy kiknek és mi célból készíti művét, s emellett a nevét kivéve számos fontos adalékkal szolgál saját magára vonatkozóan is. Az irodalomtörténetírásban Karthauzi Névtelenként számontartott szerző a fenyegető lutheri eretnekséggel szemben akarja felvértezni hasznos olvasnivalóval a különböző rendű apácákat és laikus testvéreket. Minden ünnepre lefordítja a megfelelő szentleckét és evangéliumi szakaszt, majd ehhez egy hosszú prédikációt fűz, a szentek ünnepein pedig az adott szent legendáját is közli. A sok éven keresztül készített munka tisztázata az Érdy-kódex (1526).

A másolók között még gyakran akad szerzetes, de egyre több a nemcsak olvasni, hanem írni tudó apáca is. Legismertebb közülük Ráskai Lea, akinek öt igényes kódexet köszönhetünk (Margit-legenda 1510, Példák Könyve 1510, Cornides-kódex 1514-1519, Szent Domonkos élete 1517, Horvát-kódex 1522). A Nyulak szigeti domonkos apáca nem egyszerű könyvmásoló volt, hanem gyakran fűzött megjegyzéseket az előtte fekvő szöveghez, záradékaiban pedig utalt az adott évben történt helyi vagy országos eseményekre. Ugyancsak ő lehetett a kolostor könyvtárosa is. Sövényházi Márta szintén a szigeti kolostor lakója volt, Alexandriai Szent Katalin verses legendája az Érsekújvári Kódexben az ő keze írásában maradt fenn. A apácák gyakran elragadtatott szavakat jegyeztek az éppen lemásolt szöveg mellé, de nem restelltek fejfájásukra sem panaszkodni.

A műfajokat tekintve sokféle változatban bukkannak fel nyelvemlékeinkben bibliai olvasmányok. Rendszeres, bár nem teljes bibliafordítás az ún. Huszita Biblia és a Jordánszky-kódex (1516-1519). A folyamatos bibliafordításoknál népszerűbbek voltak a perikópa- és zsoltárfordítások, ezekkel ugyanis az apácák a liturgia keretében rendszeresen találkoztak latinul. A 150 zsoltár fordítását tartalmaz­za a hozzájuk tartozó breviáriumi himnuszokkal és bibliai énekekkel az Apor-kódex mellett a Döbrentei- (1508), a Keszthelyi- (1522) és a Kulcsár-kódex (1539). A perikópáknak az egész egyházi évet átfogó sorozata olvasható az Érdy-kódex mellett a Döbrentei- és a Székelyudvarhelyi Kódexben. Esetenként egy-egy bibliai könyvet önállóan is lefordítanak. Erre már láttunk egy példát Nyújtódi Judit esetében. Ide tartozik a Döbrentei-kódex Énekek éneke fordítása is, mely a zsolozsma ének-tételeinek gyakori forrása, allegórikus értelmezésben pedig a misztika igen kedvelt szövege.

Kódexeinkben számos prédikáció is olvasható (pl. Cornides-, Érsekújvári-, Horvát-kódex), de van két legendáriummal kombinált rendszeres prédikáció-gyűjtemény is, az Érdy- és a Debreceni Kódex. E prédikációkat eleve olvasásra, felolvasásra szánták, így funkciójukat tekintve az értekezésekkel (traktátusok) és elmélkedésekkel kerültek műfaji rokonságba.

Az értekezések témái a szerzetesi erények és bűnök, a mennyország örömei és a pokol kínja, a halál, az utolsó ítélet, a lelkiismeret, az imádság stb. Forrásaik többek között Szent Bonaventura (+1274) regulái és Az élet tökéletességéről írt műve (Teleki-, Vitkovics-, Debreceni-, Lobkowitz-, Weszprémy-k.), a misztika egyik legnagyobb hatású alkotása, Kempis Tamás (1471) Krisztus követése (Debreceni K., Lobkowitz-k.) és a német misztikus Henricus Suso (+1366) Horologium sapientiae c. dialógusa a Bölcsesség és a Tanítvány között (Nagyszombati K.). Az egyetlen traktátus, melynek talán eredetije is Magyarországon született a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról. A kitűnően szerkesztett, fordulatos „könyvecske” az első Dante-idézet és az első magyar hexameter mellett egy szellemes, pergő vetélkedést is tartalmaz az apostolok között.

A szentek élettörténetének és csodáinak erkölcsnemesítő, tudatformáló erejével tisztában volt az Egyház, ezért nemcsak ünnepeiken olvasták fel a zsolozsmában legendájukat, hanem az étkezés közbeni „asztalra olvasáshoz” is gyakran használtak legendáriumot. A rendtagok számára mi sem jelentett nagyobb ösztönzést, mint a rendalapító életpéldája. A Jókai-kódex mellett az óbudai klarisszák számára másolt Simor-kódex és a Nyulak szigeti domonkos apácák számára készült Virginia-kódex is tartalmazza Szent Ferenc legendáját. A domonkos Ráskai Lea Szent Domonkos életét és csodáit 1517-ben másolta le (Domonkos-k.). A kolostor szentjének, Margitnak a példája azonban még ennél is közvetlenebb és meggyőzőbb lehetett az apácák számára (Margit-legenda).

Rövidebb legendák elszórtan sok kódexben feltűnnek, a szentek ünnepeinek rendjében azonban csak a már sokat emlegetett Érdy-kódexben és a Debreceni Kódexben követik egymást. Az Érdy-kódex sanctoraléja az egész évet átfogja, a legendák fő forrása a középkor legnépszerűbb legendáriuma, a Legenda aurea. A Karthauzi Névtelen emellett számos más, rendi forrást is használt. A magyar szentek legendái is először nála olvashatók magyarul. A Debreceni Kódex sanctoraléja nagyon gazdag, de sajnos csonka. A legendák jórészt a Catalogus Sanctorum című gyűjteményből származnak. Önálló műfajt jelentenek a példák (exemplumok), melyek rövid, kerek történetek s valamely hitbéli vagy erkölcsi tanulsággal szolgálnak. Szívesen használják fel prédikációk vagy értekezések keretében, mert az elvont tételeket jól megvilágítják, miközben a hallgatót, olvasót szórakoztatják. Gazdag exemplum gyűjtemény a Példák Könyve.

A tanító műfajokkal szemben az imádság az Istenhez fordulás közvetlen eszköze. Imádkozni lehet közösségben (pl. a mise vagy a zsolozsma keretében, idetartozik a zsoltárok recitálása is), vagy magánáhitat formájában. Az utóbbit szolgálják az imádságos könyvek. Kilenc ilyen típusú kódexünk maradt fenn (pl. Festetics-, Winkler-, Peer-, Kriza-k.), valamennyi magánszemély számára készült, akik között már világiakat is találunk. Az imádságok forrása leggyakrabban a Hortulus animae c. népszerű latin imakönyv. Ebből fordították pl. a svéd rendalapítónak, Szent Brigittának (+1344) tulajdonított, 15 imádságból álló imafűzért, melyet nyolc kódexünk is megőrzött. Az imádságok közül kiemelkedik szépségével Petrarca hét bűnbánati zsoltára (Festetics-k.).

A latin himnuszok fordításai elsősorban a szöveg megértését szolgálták, nem éneklésre, liturgikus funkcióra szánták őket, hanem imádságként olvasták. Bár a vers a dallamtól ily módon elszakadt, egyes fordítók mégis igyekeztek a szótagszámot megőrizni, s így a latin versformákat a fordításokban meghonosítani. A Döbrentei- és a Festetics-kódex himnusz-fordításai a legsikerültebbek. Nem fordítás, hanem éneklésre szánt önálló szerzemény Vásárhelyi András cantilénája Szűz Máriához. A középkorvégi magyar költészet legnagyobb teljesítménye Alexandriai Szent Katalin 4074 sor terjedelmű verses legendája.

Művelt lovagság, tehetős magyar ajkú polgárság hiányában az anyanyelvű írásbeliség első kibontakoztatója nálunk az egyházi társadalom egy kevésbé művelt rétege lett. A latinul nem tudó apácák és laikus testvérek lelki igénye ösztönözte fordításra a vezetésükre rendelt szerzeteseket, akik számára néhány évtized alatt természetes aktussá vált a magyar nyelven való írás. Az írás, mely a jövő felé az irodalom letéteményese, az utókor felől tekintve pedig a legmegbízhatóbb nyelvi forrás.

Bibliográfia

Katalógusok

Zolnai Gyula, Nyelvemlékek a könyvnyomtatás koráig, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1894. - A korban ismert összes nyelvemlék leírását tartalmazza. A kötet második fele a fontosabb nyelvemlékek egy-egy oldalának igényes fakszimiléje mellett bő szemelvényt is ad.

Csapodi Csaba, A "Magyar Codexek" elnevezésű gyűjtemény (K 31 - K 114), Budapest, 1973. (Az MTA Könyvtára Kézirattárának katalógusai 5.) - Az MTA Könyvtára Kézirattárában őrzött nyelvemlékek leírása.

Molnár József-Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. - Bő válogatás a nyelvemlékekből, melyek kronológikus sorrendben követik egymást. A tételek felépítése: fénykép, a nyelvemlék rövid ismertetése, egy részlet tudományos igényű (egyezményes) átírása nyelvi, nyelvtörténeti magyarázatokkal, szakirodalom.

Fakszimilék, betűhív kiadások

Nyelvemléktár, közzéteszi Volf György, 1-15, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1874-1908. (A 3. köt. Koráromy Lajos és Királyi Pál, a 15. kötet Katona Lajos gondozásában jelent meg.) - A 45 kódexet ill. töredéket közreadó - a Jordánszky-kódex híján teljes - sorozatban a nyelvemlékek majdnem betűhív átírását alapos bevezető tanulmány kíséri. (A sorozatban közölt Batthyány-kódex nem tartozik a középkori kódexek közé.)

Középkori magyar verseink, szerk. Horváth Cyrill, Magyar Tudományos Akadémia Kiadóhivatala, Budapest, 1921. (Régi magyar költők tára I (2) - Tudományos igényű, teljességre törekvő szövegkiadás a latin források azonosításával.

Codices Hungarici, 1942-től. - A 2. világháború alatt indult, hogy fakszimile kiadásokkal mentse meg a kódexeket a végleges pusztulástól. Később az Akadémiai Kiadó igényes sorozataként a hasonmás mellett a nyelvemlékek betűhív átiratát és latin megfelelőit is közli. A 9. kötet 1988-ban jelent meg, jelenleg szünetel.

Régi magyar kódexek, 1985-től. - Az ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszékének ill. az MTA Nyelvtudományi Intézetének kiadásában megjelenő sorozat egyes kötetei egy alapos bevezető tanulmány után a kódexek hasonmását és betűhív átiratát tartalmazzák. 2001-ben jelent meg a 26. kötet.

Szövegkiadások népszerűsítő átiratban

A magyar középkor irodalma, szerk. V. Kovács Sándor, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984. - A kötet második része a magyar nyelvű irodalomból tartalmaz bő válogatást.

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomhoz. Középkor, főszerk. Tarnai Andor, szerk. Madas Edit, Tankönyvkiadó, Budapest, 1992. - A kötet második része a magyar nyelvű irodalomból tartalmaz bő válogatást.

Összefoglaló művek, tanulmányok

Horváth János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931.

Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. (Irodalomtörténeti Könyvtár 7.)

Tarnai Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.

A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika, főszerk. Benkő Loránd, szerk. E. Abaffy Erzsébet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. II/2. Mondattan. Szöveggrammatika, főszerk. Benkő Loránd, szerk. Rácz Endre, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.

Lovagkor és reneszánsz, szerk. Szentpéteri József, Enciklopedia Humana Egyesület, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999. (Magyar kódex 2.)