DRESKA GÁBOR

A templomos rend Magyarországon Született 1973-ban Móron. 1991-ben érettségizett Pannonhalmán, azóta az Eötvös József Collegium tagjaként folytatja tanulmányait az ELTE levéltár, történelem és latin szakjain. 1997 őszétől a Történettudományi Doktori Iskola medievisztikai programjának hallgatója. Az 1998/99-es tanévtől a Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszékén dolgozik mint tanársegéd.

V. Kelemen pápa a franciaországi Vienne városában tartott XV. egyetemes zsinaton politikai kényszer nyomására rendeletileg föloszlatta a templomosok 1118 vagy 1119-ben Jeruzsálemben alakult lovagrendjét. Az 1312. április 3-án kihirdetett Vox clamantis kezdetű bulla diplomatikusan nem mondott ítéletet a lovagrend felett, nem de iure oszlatta föl, hanem "az egész kereszténység javát célzó pápai elhatározással és rendelkezéssel". A IV. (Szép) Fülöp francia király által kitervelt "koncepciós per" befejezéseként Jacques de Molay nagymestert az ítélkezést átvevő világi hatóságok 1314 márciusában megégették, a rend többi vezetőjét pedig életfogytiglani börtönre ítélték. Mi volt ennek az eseménynek a háttere, illetve hogyan csapódtak le mindezek Magyarországon: ezt próbálja röviden összefoglalni a dolgozat. Az 1095. évi Clermonti zsinattal új korszak, a keresztes háborúk időszaka kezdődött Európában és a Közel-Keleten. A hadjáratok során visszafoglalt szent helyek védelmére, valamint az odalátogató zarándokok és betegek ellátására igen korán kialakult egy állandó keresztény fegyveres erő létrehozásának igénye. Ezt voltak hivatva kielégíteni a lovagi és a szerzetesi ideált egyesítő lovagrendek. Tagjaik nem szerzetesek voltak, akik hadakoztak, hanem olyan világi lovagok, akik elsődleges tevékenységük, a hadakozás mellett szerzetesi szabályok: a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalma szerint igyekeztek élni. Feladatuk tehát a harc mellett a zarándokok védelme, kórházak fenntartása volt. A templomos rend alapítói A templomos lovagrend a Szent Sír kanonokjainak rendjéhez kapcsolódva, nyolc francia lovag által 1118-ban vagy 1119-ben alakított közösségből fejlődött ki. A burgundiai Hugues de Payens vezetésével először ők vállalták a jeruzsálemi pátriárka előtt tett hármas szerzetesi fogadalom mellett a zarándokok és a Szentföld  -  szükség esetén fegyveres  -  védelmének feladatát. II. Balduin jeruzsálemi király, aki felkarolta a kezdeményezést, palotájában szállásolta el őket, azon a helyen, ahol Salamon temploma állt: innét ered elnevezésük is. Az első években az Ágoston-regula szerint élő rend 1128-ban a troyes-i zsinaton nyert pápai megerősítést, és ugyanekkor szerkesztette meg az egyik alapító tag, André de Montbard unokaöccse, Clairvaux-i Szent Bernát a végleges szabályzatukat is. A rendet eszerint a nemesi származású, kizárólag harcoló lovagok, az istentiszteletet biztosító papok és a minden egyéb feladatot ellátó fegyvernökök alkották. A rend élén a "jeruzsálemi templom mestere", a nagymester állt, akit a kormányzásban a rendi tanács, valamint az egyetemes káptalan támogatott. A templomosok megszervezése A templomosok második nagymestere Robert de Craon volt, akinek nevéhez a rend tényleges megszervezése fűződik. Ő eszközölte ki II. Ince pápától 1139-ben a kereszténység védelmében szerzett érdemekért azokat a kiváltságokat, amelyek a későbbiekben a rend Európán belüli elterjedését is jelentősen elősegítették: a lovagok mentesültek a püspöki joghatóság, valamint a ciszterciekhez hasonlóan a tizedfizetés alól, jogot kaptak templomok építésére és az oda történő temetkezésre. A szentföldi harc anyagi hátterét biztosítandó idővel Európán belül is alapítottak rendházakat, fogadtak el birtokadományokat, minek következtében egy évszázad alatt katonai, politikai és pénzügyi téren egyaránt igen jelentős tekintélyre sikerült szert tenniük. Az utolsó jelentősebb keresztes erőd, Akkon 1291-es eleste után előbb Ciprus szigetére, majd pedig Franciaországba vonultak vissza. Központjuk, a párizsi "Temple" nemcsak a templomos, de részben az európai pénzforgalomnak is egyik központja lett. Egyesítési törekvések A templomos rend vagyoni és hatalmi befolyásának növekedése ellenére, a keleti kereszténység 13. század végi politikai viszonyainak alakulásával egyre inkább úgy tűnt, hogy az egyházi lovagrendek nem képesek többé megfelelni eredeti céljaiknak. A pápaság a rendek külső és belső megerősítésére elsősorban a két leghatalmasabb, a templomos és a johannita rend egyesítését szorgalmazta, hogy ezáltal a szentföldi katonai pozícióik erősödjenek, hogy megszűnjön a viszály és a vetélkedés és nem utolsó sorban, hogy a pápaság könnyebben ellenőrizhesse és befolyásolhassa a két rendet. A törekvések Akkon eleste után érthető módon megerősödtek, hiszen a Keleten életre hívott szerzetes lovagrendek a Szentföld elvesztésével és a zarándoklatok megszűntével tulajdonképpen elveszítették létjogosultságukat. Az egyesítés ügye azonban az azt erőteljesen szorgalmazó IV. Miklós pápa halála után lekerült a napirendről. Utolsó lehetőségként még egyszer V. Kelemen pápasága alatt merült fel, aki a Szép Fülöp által a templomosok feloszlatásáról előterjesztett kérést 1306-ban a két rend egyesítésének ismételt felvetésével igyekezett szőnyeg alá söpörni. A rend Magyarországon Magyarországon a rend megalakulása után néhány évtizeddel, valószínűleg már 1147-ben, a második keresztes hadjáratra az országon átvonuló VII. Lajos francia király kíséretében megjelentek a templomos lovagok. A Somogy megyei Csurgón 1163-ban a rend jelenlétét említő oklevél valószínűleg hibás datálású, de 1169-ben már bizonyíthatóan a templomosok birtokában volt a Zárától délkeletre fekvő dalmáciai Vrána, amely kedvező fekvése miatt a hamarosan kialakuló magyar rendtartomány központja lett. Akárcsak Európa többi részén, hazánkban is gyorsan elterjedt és meggazdagodott a rend. Birtokainak nagy része Dalmáciában, Szlavóniában és Horvátországban feküdt, de szinte valamennyi Árpád-házi királyunk tett adományokat részére az ország különböző területein. Rendházait megtalálhatjuk a legjelentősebb egyházi és világi központokban, így Esztergomban, Budán, Székesfehérváron, Pozsonyban és Győrben is, amely helyeken többek között hiteleshelyi feladatokat is betöltött. A királyi hatalomhoz való szoros kötődést mutatja, hogy 1217-1218-ban a templomos lovagok is elkísérték II. Andrást az ötödik keresztes hadjáratra, illetve, hogy 1241-ben a muhi csatában is részt vettek, ahol szinte kivétel nélkül mind el is estek, és csak alig néhányuknak sikerült elkísérniük a menekülő IV. Bélát. A 13. század végén a magyar trónért folyó csatározásokban Guillemus de Peymes magyarországi tartományfőnök először III. András pártjára állt, később azonban  -  talán a pápai befolyás, illetve a templomosoknak a Nápoly-párti horvát Subic és Babonic családokkal való szoros barátsága miatt  -  inkább a nápolyi párthoz csatlakozott. Ennek lehetett a következménye, hogy az utolsó Árpád-házi a királyaink között az egyetlen, akitől a templomosok nem kaptak adományt. IV. Fülöp és a templomosok A folytonos háborúskodás miatt állandó pénzzavarban levő IV. (Szép) Fülöp a vele szemben egykor VIII. Bonifác pápa pártján állott templomosokban nem figyelmen kívül hagyható politikai ellenfelet, a rend hatalmas vagyonában pedig megmentőt látott. V. Kelemen pápának a templomos rend megmentésére irányuló gyenge próbálkozásait nem érezte saját szempontjából célravezetőnek, inkább elébe sietett a dolgoknak. Mivel a rend nagy, állandó hadseregével és a pénzpiacon uralkodó jelentős forrásaival a leghatalmasabb bástya volt a király abszolutisztikus törekvéseivel szemben, ezért Fülöp hátulról támadt: a templomos rend jóhiszemű védőjének mutatva magát súlyos vádakat terjesztett a pápa elé a rend hitetlenségéről, sőt a kedélyeket fokozandó, alaptalan rágalmaknak hitelt adva a lovagok eretnekségéről és erkölcstelenségéről is. Az ügyben ígért pápai vizsgálatot azonban nem várva meg 1307. október 13-án a rend összes franciaországi tagját lefogatta, javaikat elkoboztatta. A pápa hiába tiltakozott, a kínzásokkal kicsikart vallomásoktól megijedve végül ő maga szólított fel november végén minden keresztény fejedelmet a templomosok letartóztatására. Az ügy végleges lezárását az 1310 októberére Vienne-be összehívott egyetemes zsinatra bízták, amelyen V. Kelemen engedni volt kénytelen Szép Fülöp erőszakos kérésének: a templomos rend működését felfüggesztette. V. Kelemen trónraléptétől és a templomosok elleni procedúra kezdetétől, köszönhetően valószínűleg az ország egyéb politikai gondjainak, a magyarországi rendtartományra vonatkozó okleveles anyag meglehetősen szegényes. A Gentilis vezette 1309-es Budai zsinat aktái alapján azonban valószínűsíthető, hogy ekkor, bár az ellenük folyó per Franciaországban már javában folyt, Magyarországon a rend még teljes birtokában volt javainak, hatalmának és kiváltságainak, és a bíboros követségének a magyarországi templomosok sorsára egyáltalán semmi hatása nem volt. A legelső adatunk, amely a rend elleni szankciókról tesz említést, 1310 nyaráról származik. Károly Róbert ekkor Nekcha birtokát, melyet "a római egyház előtt perben álló és így a királynál is kegyvesztett templomosoktól" vett el, Aba nembeli Sándor fia Sándornak adományozza azzal a feltétellel, hogy ha időközben a rend a pert megnyeri, vagy ha birtokaikat a szentszék más rendnek adományozza, akkor a Sándor fia Sándor kárpótlásra lesz jogosult. Ezen adat szerint tehát a per folyamán kellő jogi védelemben nem részesülő magyarországi templomos birtokokra is  -  hasonlóan a francia példához  -  a királyi hatalom időlegesen rátette a kezét. A hazai per lefolyása Bár a hazai per 1310 körül elkezdődött, következő év augusztusában András, a Verőce megyei Szentmárton templomos házfőnöke a rendet fenyegető veszéllyel még talán nem lévén tisztában, birtokot adományoz. Köszönhető volt ez a nyugalom annak  -  és ezt bizonyítja a magyarországi per csendes lefolyása is  - , hogy néhány más konventhez hasonlóan a hazai rendházak sem voltak részesei azon vétkeknek, melyekkel a rendet  -  joggal vagy rágalmazva  -  megvádolták. Sőt, talán nem is tudtak azokról, így teljes bizalommal néztek a per elé. A feloszlató bulla azonban hirtelen megváltoztatta a helyzetet. A rendelkezések szerint bizottságoknak kellett alakulniuk a templomos javak átvételére és a johanniták kezébe való átadására. Franciaországban Szép Fülöp a templomos birtokok egy részét kisajátította, Magyarországon azonban hasonló adatunk nincs. Nem valószínű ugyanis, hogy az éppen hatalma megszilárdítására törekvő Károly Róbert még egy katonailag is erős ellenséget kívánt volna szerezni magának a johanniták személyében. Sőt, éppen támogatásukat igyekezett megnyerni, amire nagy szüksége is volt: 1312 júliusában a rozgonyi csatában is szerepük volt a johannitáknak a király oldalán, amit nem lett volna méltányos elfelejteni. A johannita rend mint utód A feloszlatott rend tagjai közül a bulla rendelkezései szerint az ártatlanokat semmiféle retorzió nem érhette, sőt ellátásukról is gondoskodni kellett. A magyarországi rendtartomány tagjait a Zágráb melletti Szent János rendházba gyűjtötték össze, ahol a rend birtokainak egy része biztosította tisztességes ellátásukat a zágrábi püspök gondviselése alatt. Feltehetőleg azonban, a lovagok nagy száma miatt más rendházakat is kijelöltek számukra, így talán az esztergomi és a vránai rendház lehetett még menedéke a hivatalosan megszűntnek nyilvánított és kihalásra ítélt lovagrendnek. A testvér-lovagrend és a birtokok, sőt a tekintély hivatalos utóda a johannita lovagrend volt. Arra ugyan nem volt szükség, hogy a János-lovagok a rozgonyihoz hasonló szolgálatot tegyenek a királyságnak, bár hadi szerepük a banderiális keretek között sem volt lebecsülendő; konventjeik mint hiteleshelyek az ország jogi életében, a rendházaik mellett felállított ispotályok pedig a közjótékonyság és betegápolás terén játszottak fontos szerepet.

Módosítva: 1999.02.23.