Kisasszony, olykor Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt.
Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek főleg a Legenda Aurea és a Stellarium révén kódexirodalmunkba is belekerültek (Teleki-, Horváth-, Tihanyi-, Debreczeni-, Érdy-kódex).
A Teleki-kódex Anna-legendája elmondja,* hogy Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.
Következő, Balassa-strófára szedett énekünk* egyaránt idézi az Énekek énekének és a magyar rokokónak világát:
|
A néphagyomány szerint már Mária születésénél megjelenik Gábor arkangyal:
|
Hallgassuk meg – kissé összevonva – Varga Lajos epikai igényű, pietisztikus hangzású újraköltését* is:
|
Ezeket a szövegeket és egyéb változataikat különösen búcsújáró helyeink Kisasszony éjszakáján való virrasztásain énekelték gyertyatény mellett. Erre más vonatkozásban még visszatérünk.
Mária születésének táblaképével találkozunk Berethalom (Biertan, 1515), Eperjes (1497) szárnyasoltárain.* A barokk ikonográfia számbavétele még késik. Ha tekintetbe vesszük, hogy a téma egyike az egykorú olasz és német festészet leggyakoribb ábrázolásainak, ami alkalmat ad a polgári élet, otthon derűs megörökítésére is, akkor a magyar emlékanyagot meglepően soványnak érezzük. Mi magunk egyelőre kétségtelen középkori templomtitulusról sem tudunk. Így azt kell hinnünk, hogy hazai földön a Kisasszony kultusza, patrociniuma a reformáció és hódoltság miatt kissé megkésve, csak a barokk időkben, de akkor már búcsújáróhelyeinktől is támogatva, annál káprázatosabb gazdagságban bontakozott ki. Patrociniumaink is leginkább ebből az időből valók. A középkori templomok egy részének eredetileg Mária-titulusa lehetett, a barokk időkben aztán a Kisasszony-búcsúnapot választották hozzá.
Esztergom: Alsónyárasd (Topolníky), Bajta (Bajtava), Csermend (Čermany), Csév, Dejtár (1713), Endrefalva, Felsőpél (Horny Pial), Felsőrados (Radošovce), Felsősipék (Šipice), Felsőszeli (Horné Saliby), Hontbessenyőd (Pečenice), Hugyag (1751), Ispáca (Špačince), Istvánlak (Boleráz), Jác (Jakovce), Jókő (Dobrá Voda), Kemence, Kisgeszt (Hoste), Máriavölgy (Vallis Mariana, Marianka), Mohora, Muzsla (Mužla, 1718), Nagycétény (Velky Cetín), Nagyhind (Velké Chyndice), Nagyjóka (Jelka), Nógrádmegyer, Nyitrakoros (Krušovce), Ratkóc (Ratkovce), Szelincs (Linč), Szécsény (kápolna), Szomolány (Smolenice), Taksonyfalva (Matuškovo, 1785), Teplafő (Teplá), Vágmedence (Madunice), Vágújhely (Nové Mesto nad Vahom, 1670), Zsitvaapáti (Tekovská Opatovce), Zsitvabesnyő (Bešenov).
Nyitra: Alsóelefánt (Dolné Lefantovce), Alsómogyoród (Dolné Lieskové), Alsómotesic (Dolné Motečice), Borcsic (Boršice), Budatin, Eszterce (Otrhánky), Felsőköröskény (Horné Krškany), Frivald (Rajecká Lesná), Laáz (Lazy), Misság (?), Nemeskutas (Kotešová), Podklutec (1845, szentkút Bittse mellett), Soltészperecsény (Prečin, 1670), Tesmag (Tešmák), Tőkésújfalu (Klátova Nová Ves), Trencsén, Trencsénpéteri (Petrovič), Trencsénrákó (Rakova), Vágegyháza (Kostolná), Vágszabolcs (Velké Záblatic), Veselény (Riečnica), Zsámbokrét (Žabokreky).
Besztercebánya: Radvány (Radvan, 1287; Mária, 1666: Kisasszony), Korpona (Krupina, XIII. század), Breznóbánya (Breznó, XIV, XIV. század), Újbánya (Regiomontum, Nová Bana, XIV. század, restaurálva: 1725), Rásztony (Ráztočno, XV. század), Berzence (Breznica, XV. század), Janolehota (Drechsler Heu, Janova Lehota, 1487), Chrenóc (Chrenovec, középkor), Benyus (Benuš, 1753), Szklenó (Sklené).
Rozsnyó: Berzence (Breznička, 1735), Ipolygalsa (Galša, 1768), Krasznahorka (Krasna Horka, 1770, vár), Harkács (Hrkáč, 1784), Sánkfalva (1784), Sajópüspöki (1794), Udvarnok (1801), Forgácsfalu (Lom nad Rimavicou, 1822), Salgótarján (1820), Miksi (Mikušovce pri Lučenci, XIX. század), Mizserfa (1929).
Szepes: Szepesváralja (Spišské Pohradie), Lőcse (jezsuita templom), Igló, Teplicska, Savnik (Štiavnik), Szentmária (Liptovská Mara).
Eger: Gyöngyöspata (1332), Jászapáti (XIV. század)*, Szűcs (1710), Nyírbátor (1717), Eger (1720, kápolna), Harsány (1736), Tarnalelesz (1736), Pusztamonostor (1743), Szirmabesenyő (1762), Kistálya (1767), Dormánd (1773), Kompolt (1858), Tiszabábolna (1871), Szomolya (1897), Peres (1902, kápolna), Felsőtelekes (1914), Boldogháza (1930), Tiszacsege (1737).
Kassa: Tőketerebes (Trebišov, 1400!), Sároskisfalu (Malá Vieska, 1433), Szinye (Svinia, középkori, 1853-ban teljesen fölújítva), Bodrogszentmária (Bodrog, 1609), Bartosfalva (Bartošovce, 1610), Gergelylaka (Gregorovce, 1672), Varannó (Vranov nad Toplou, 1672), Alsószalók (Nižny Slavkov, 1674), Szinye (Svinia, 1701), Csörgő (Čergov, 1718), Nagymihály (Mihalovce, 1724), Nagytárkány (Velké Trakan, 1724), Kisszilva (Maly Slivnik, 1730), Magyarraszlavica (Nižny Raslavice, 1732), Alsómecenzéf (Nižny Medzev, 1732), Hernádgecse (Geče, 1750), Felsőgagy (1758), Szerencs (1759), Jánok (1767), Felsőlánc (Vyšny Lánc, 1776), Felsőfeketepatak (Čierna nad Toplou, 1792), Kisszalánc (Slančík, XVIII. század), Kisfalu (Malá Veska, 1803), Kellemes (Lubotice, 1806), Pósfalva (Pušovce, 1812), Alsószabados (Nižna Vola, 1822), Kishely (Mestisko, 1847), Hercegkút (1847), Zemplénróna (Rovné, 1852), Ratvaj (1857), Nagyazar (Velké Ozorovce, 1890), Bártfaújfalu (Bardjekovská Nová Ves, 1913).
Veszprém: Csesznek, Gyulakeszi, Homokhomárom (1753), Kenese, Keszthely (1896 óta Magyarok Asszonya), Mihályfa (1740 után), Nagydém, Ötvös, Pápa (1676), Szentgál, Szöllősgyörök, Taszár (1747, ma Magyarok Asszonya), Tüskevár.
Győr: Sopronkövesd (1644), Boldogasszony (Frauenkirche 1695), Dőr (1714), Himod (1878), Röjtökmuzsaj (1879), Beled, Bezenye, Kistata, Lajtaszentmiklós (Neudörfl), Lócs, Petőfalva (Pöttelsdorf), Vértesszöllős.
Szombathely: Alsópaty (kápolna), Csendlak (Kisina), Egyházasszecsőd (1734), Pelsőpaty, Ivánegerszeg (ma Vasegerszeg), Németcsencs (Tschantschendorf), Pecöl, Rábasömjén, Sámfalva (Hannersdorf), Telekes, Zalaboldogfa.
Székesfehérvár: Tököl (1734), Perkáta (1757), Előszállás (1776), Sóskút (1779), Máriaremete (1898).
Pécs: Szekszárd (1741, búcsújáróhely), Himesháza (1753), Kisasszonyfa (1765), Iregszemcse (1766), Kisbudmér (1775), Püspökbogád (1783), Sásd (1796), Görcsöny (1812), Erdősmecske (1813), Torjánc 1850), Magyaregregy (18ő7, búcsújáróhely), Kápolna (Zomba határában).
Vác: Alsósáp (XV. század), Csécse (XV. század), Tápiósüly (középkor), Héhalom (1715), Tápiószele (1729), Szegvár (1737), Kiskunmajsa (1745), Rád (1767), Szendehely (1775), Zsidó (1788), Dóc (1802), Tiszavárkony (1812), Újpest (1881), Jakabszállás (1917).
Kalocsa: Akasztó (1744), Bátya (1780), Máriakönnye (1811), Nemesmilitics (1818), Doroszló (Doroslovo, szentkúti kápolna, 1823), Gunaraspuszta (Mol Gunaraš, 1925), Szabadka (1929).
Csanád: Dognácska (Dognecea, 1735), Temesvár (1774), Máriafölde (Marienfeld, Teremia Mare, 1787), Szanád (1810), Cseralja (Alunis, 1838), Réthát (Wiesenhaid, 1846), Kevermes (1847), Királykegye (Königsgnad, Tirol, 1850), Udvarszállás (Fehértemplom leányegyháza, 1861), Mezőkovácsháza (1878), Kövegy (1901), Sofronya (Sofronia, kápolna).
Nagyvárad: Rézbánya (Baiţa), Tasnád.
Szatmár: Fekésháza (Fekišovce), Láposbánya (Baiţa).
Erdély: Barcarozsnyó (Rosenau, Raşnov, kápolna), Bálványosváralja, Bolya (Baia), Csíkrákos (Racul), Hídalmás (Hida), Hosszúaszó (Husasau), Jobbágytelke (Simbroasi), Meqgyesfalva (Medişa), Szászrégen (Reghin), Székelykál (Caluseri), Székelyvecke (Veţca), Torda, Zágon (Zagon).
Az áttekintésből kitűnik, hogy a Kisasszony-titulusok nagy része a Tridentinumot követő, de a jozefinizmust megelőző időszakra, a barokk Mária-kultusz virágkorára, éspedig leginkább a régi Felvidékre, a mai Szlovákiára esik. A hódoltság után újjászületett nagy egyházmegyékben már szórványos. Talán csak Csanád a kivétel. A patrociniumokat itt nyilván az egyházmegye két nagy búcsújáró helyének, a franciskánus Máriaradnának és Szeged-Alsóvárosnak kultikus kisugárzása magyarázza.
*
Mária a hajnali, szép csillag, a Stella puerpera Solis. A nap miséjének egyik szövegrészlete: felix es Sacra Virgo Maria et omni laude dignissima: quia ex te ortus est sol iustitiae, Christus, Deus noster. Alleluia, azaz: boldog vagy szentséges Szűz Mária és legméltóbb minden dicséretre. Belőled támadt az igazság Napja, Krisztus, a mi Istenünk.
Ebből a liturgikus képhagyományból sarjadt Telek Józsefnek tanácsa: ha egyébkor tőletek ki nem telhetne, legalább estéli és reggeli hajnalkor, mikor a hajnali csillagot, a többi csillagok között, legtetszetesb fényességgel ragyogni szemlélitek, elmélkedjetek a Jákobbul támadott csillagnak, az Isten szent Anyjának felséges méltóságáról.*
Egy középkori eredetű legenda szerint Kisasszony hajnalán angyalok zengenek a mennyekben.
E régi hiedelmeknek jellegzetes népi hajtásai is vannak. Tápén a jámbor hagyománynak hódolva, még napjainkban is sok jámbor asszony kimegy Kisasszony hajnalán a Tisza partjára, napköltét várni. Az időt az olvasó és az Úrangyala-koszorú vagyis tizenkét Úrangyalából álló és a Mária tizenkét csillagú koronája tiszteletére végzett imádság elmondásával szokták eltölteni. Mint mondják, akinek „érdeme van rá”, az a fölkelő napban megláthatja Máriát. Sugarai rózsát szórnak. Ez a látomás nyilvánvalóan a Napbaöltözött Asszony Jelenések-könyvebeli képzetköréből merít, amelyhez újabb fejleményként adódhatott a rózsaeső mozzanata. Van olyan asszony is, aki Mária alakja mellett bölcsőt is vél látni.
Ismeretes, hogy a Maros Tápé alatt ömlik a Tiszába. Tápai öregasszonyok ajkán a Marosnak radnai víz neve is hallható. Mondják, hogy még a századfordulón is az idősebb asszonyok pünkösd és Kisasszony hajnalán a Maros torkolatánál a radnai vízben mosdottak meg. A szokás nyilván még a Radnán átélt Kisasszony-napi régi búcsúhagyományokból ered.
Kisasszony napjára a jámborabb asszonynép másfelé is virrasztással készül. Somlóvidéki hiedelem szerint, aki megvárja a napköltét, meglátja benne Máriát. Sümegi öregasszonyok már csak annyit tudnak, hogy a nap legszebben Kisasszony hajnalán szokott fölkelni. A vásárosmiskeiek a közeli Sághegyre mennek és ott várakoznak, hogy meglássák a hajnali fényben Máriát. Szentsimoni, hangonyi, gyöngyöspatai, nagykátai, vásárosdombai öregasszonyok is fölmennek a hegytetőre, illetőleg ki a szabadba, hogy a fölkelő napban megpillantsák a bölcsőben fekvő Máriát. Bátya „rác” asszonyai szerint a nap most játszadozva, táncolva kel föl: örül most is Mária születésének. Így vélekedik Mezőkövesd matyó népe is.
Boldogasszony (Frauenkirchen) híres mosoni, illetőleg burgenlandi búcsújáróhelyen, ahová magyarok is mindig jeles számmal jártak, hajnali három órakor körmenet vonul a falun keresztül. Virrasztanak és várják a hajnalt más kegyhelyeink is, így Andocs, Vodica, Pócs, Csatka búcsúsai. Amikor földereng, letérdelnek és elimádkozzák az Úrangyalát. Minderről azonban a búcsújárásról szóló munkánkban szeretnénk bővebben szólani.
*
Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a századfordulón még élő Balaton vidéki* és göcseji* szakás, hogy a vetőmagot Kisasszony napjára virradó éjszaka, illetőleg korahajnalban kiteszik a harmatra, hogy az Úristen szentelése fogja meg. Napköltekor már be is viszik. Az a hiedelem, hogy az ilyen búza nem üszkösödik meg, és bőven terem. Ebbe a képzetkörbe tartozik, hogy Zagyvarékason a búzát kétasszonynap között is ki kell szellőztetni, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.*
Ez az elnépiesedett hagyomány középkori liturgikus gyakorlat maradványa, amint erről európai katolikus vonatkozásban Adolf Franz kutatásai* és a Rituale Romanum* máig érvényes áldásformulája is meggyőznek bennünket. Bár hazai liturgikus forrásokból az áldást egyelőre nem tudjuk kimutatni, mégis valamikor föltétlenül virágoznia kellett. Ezért a népemlékezet kezeskedik.