Nagypéntek

Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek,^* ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem pirosbetűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének.

Nagypénteknek a hivő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele. Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is.^* Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle.

A kínszenvedésről való ájtatos megemlékezés természetesen nincs kötve a nagyböjthöz, nagyhéthez, nagypéntekhez, bár ez az időszak szentesíti. Alkalomszerűen sorrakerül pénteki napokon, a Szentkereszt és a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepein, továbbá búcsújáró helyeken végzett ájtatosságokon, halotti virrasztásokon, mindennapos magánáhítatban is.

 

Jézus a keresztet hordozván, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének mondatik, zsidóul pedig Golgotának (János 19, 17). A Kálvária latin képzésű szó.

A Kálvária a keresztáldozat színhelye, ahol a hagyomány szerint Ádám sírja volt. Erre emlékeztet a keresztfa tövében ábrázolt koponya, amely a legenda jelképes nyelvén a bűnbeesés és megváltás összefüggését fejezi ki. Ezt az őshagyományt már egy Tertullianusnak tulajdonított versezet is megörökíti:

Katolikus tanítás szerint a passió a Kálvárián való beteljesedéssel az első miseáldozat, amelyet engesztelő halálával a Fiú mutatott be az Atyának. Ez ismétlődik meg vérontás nélkül a katolikus kultusz leglelkében, a szentmisében. Ordacsehi barokk Főoltárának menzájába a Szentsír van beépítve, így folyton emlékeztet nagypénteknek a miseáldozatban megújuló misztériumára. Innen a szimbolikus misemagyarázatok is, amelyek szakrális hagyományvilágunkban, ponyvairodalmunkban sem ismeretlenek. Legelső hazai emléküket a Pray-kódexben olvassuk.^* Sajátos változat az Aranykoronáé^* és a franciskánus Nagy Jánosé;^* a mise minden mozzanatát a kínszenvedés és kereszthalál jeleneteivel kapcsolják össze. Ponyvairodalmi eredetű a Krisztus zsoltára, vagyis a vérben mondott szentmise. Szövege romlott. Nyelvének archaizmusa miatt réginek kell tartanunk. Forrását nem ismerjük. Egyelőre nem tudjuk, hogy a középkori egyházi folklór vulgáris nyelvű változatával, vagy talán barokk megnyilatkozással van-e dolgunk. Nótája van, azaz valamikor énekelték is, ez viszont a népszerűsége mellett bizonyít:

A kereszt a keresztény ókor és koraközépkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül. A keresztesháborúk Szentföld-élménye nyomán, főleg franciskánus értelmezésben inkább Istenemberre emlékeztet.

A Kálvária ábrázolása is visszatükrözi az áhítat korszakait.^* Eleinte csak azok jelennek meg a keresztfa alatt, akiket a kánoni evangéliumok említenek: a Szűzanya, János, Mária Magdolna. Később, a román kor Krisztus királyának szimbolikus és allegorikus alakok hódolnak, hangsúlyozván a dogmát: a megtestesülést és a kereszthalállal való megváltás misztériumát. Egyes ábrázolásokon nyilvánvalóan a Grál-legenda ihletésére angyalok is föltűnnek, amint az Úr kicsorduló vérét kehelybe gyűjtik. Ez a fogalmazás misekódexekben, korai nyomtatott misekönyvekben is sűrűn előfordul.

A német későgótika, illetőleg az olasz quattrocento művészetének a Legenda Aureától is ihletett elbeszélő kedve ezt a kötött előadást kibővíti: a Kálváriát világtörténeti esemény, spectaculum, látványosság gyanánt örökíti meg és odahozza a maga korába, környezetébe. A középkori város népe, élén a királlyal, mintegy kirándul a Kálváriára, részben részvétből, hódolatból, részben csak bámészkodó kíváncsiságból. A zsúfolt képen olykor megjelennek a kínszenvedés és megdicsőülés szimultán odafestett jelenetei, sőt a Tízezer Vértanú (Berki 1480, Nagyekemező 1480, Bártfa 1500, Kisszeben 1520)^* is. Hazánkban legismertebb spectaculum Kolozsvári Tamásnak garamszentbenedeki Kálvária-oltára (1427).^* Zsigmond király is rajta van. A nagyszebenin Szent István és László királyaink tűnnek föl. A téma Kálmáncsehy Domokos misekönyvében is megjelenik.^*

A passió épületes szándékkal való szemléltetésével, megelevenítésével találkozunk középkori templomaink falfestményein, szárnyasoltárain, hazánkban is felbukkanó nagyböjti leplein (Hungertuch). Maga az egész szenvedéstörténet a virágvasárnapi és nagypénteki liturgiában hangzik el az evangéliumi passiószövegek anyanyelvi előadásában. Mindezek együttesen ihletik a misztériumjátékokat és vezeklő körmeneteket, a stációjárást, a Kálvária és Szent Garádics (Scala sancta), szentsír kultuszát, továbbá a népi ájtatosságok változatos gazdagságát.

 

A passiót számos középkori templomi freskóciklusunk ábrázolja: Almakerék (Malmkrog, Malamcrav, XIV. század), Csécs (Čečejovce, XIII. század), Csetnek (Stitnik, XIV. század), Gecelfalva (Gecelovce, XIV. század), Gelence (Ghelinta, XIV. század), Gerény (Horiany, XIV. század), Mártonháza (Ochtiná, XIV. század), Nagyselmec (Stiavnica, XIV. század), Nagytótlak (Selo, XIV. század), Podolin (Pudlein, Podolinec, XIV. század), Segesvár (Sighisoara, XV. század), Svábfalva (Svábovce, XIV. század), Szepesdaróc (Spišske Dravce, XIV. század), Szepesolaszi (Spišske Vlachy, XIII. század, Arbor vitae), Szucsány (Sučany), Újvásár (Rybnik, XV. század), Vadász (Vadas, XV. század), Velemér (XIV. század), Zsegra (Schigra, Žehra, XIV. száazd).^*

Szárnyasoltáraink a szent időkhöz alkalmazkodnak. Kitárt szárnyaik általában a karácsony misztériumát, Mária, esetleg a szentek életét idézik elénk, a becsukott, de nagyböjtben kifordított táblákon pedig a kínszenvedés jeleneteit látjuk: Bakabánya (Pukanec, Mária koronázása-oltár, 1500), Bártfa (Krisztus születése-oltár, 1480, Vir dolorum-oltár, 1500), Csegöld (Segítőszentek oltára, 1494), Csíkménaság (Armaseni, Mária-főoltár, 1543), Csíkszentimre (Santimbru, Mária-oltár, 1500), Csíkszentlélek (Leliceni, Szentlélek-főoltár, 1510), Dovalló (Dovalovo, Mária és István vértanú-oltár, 1520), Farkasfalva (Farkašovce, Mária-oltár, 1480), Földvár (Marienburg, Feldioara, 1490), Garamszentbenedek (Hronsky Benadik, Kálvária-oltár, 1427, Passió-oltár, 1495), Héthárs (Lipany, 1520), Hizsnyó (Chyžné, Angyali üdvözlet-oltár, 1508), Homoródbene (Beia, Szent Orsolya-oltár, 1514). Höltövény (Holchiu, Üdvözítő-oltár, 1530), Jánosrét (Lučky pri Kremnici, Passió-oltár, 1470), Káposztafalu (Hrabušovce, Szent Lőrinc-oltár, 1516), Kassa (Szent Erzsébet-főoltár, 1474), Késmárk (Kálvária-főoltár, 1500), Kisszeben (Sabinov, Keresztelő János-főoltár, 1500), Kund (Cund 1500), Lándok (Lendak; 1500), Leibic (Lubica, 1521), Liptószentandrás (Liptovsky Ondrej, 1480), Liptószentmária (Liptovska Mara, 1450), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikulás, 1470), Lőcse (Havi Boldogasszony-oltár, 1494, Szent Miklós-oltár; 1507, Szent Jakab-főoltár, 1517), Medgyes (Medias, 1480), Mosóc (Mošovce, 1520), Muzsna (Mojna, 1521), Nagyőr (Stražke, 1524), Nagyszeben (1520), Németlipcse (Lupča, 1450), Németújvár (Güssing, 1469), Okolicsnó (Okolično, 1500), Prázsmár (Prejmer, 1450), Rádos (Roades, 1520), Sárosszentkereszt (Križovany, 1520), Segesd (Saes, 1520), Somogyom (Smig, 1500), Sorostély (Sorostin, 1500), Sövénység (Fiser, 1520), Székelyzsombor (Jimbor, 1540), Szepeshely (Spišske Pohradie, Szent-Márton-főoltár, 1470), Mária koronázása-oltár, 1499), Szepesszombat (Spišska Sobota, 1480), Tóbiásfalu (Dupusul, 1522), Turócszentilona (Sväta Helena, 1520).^*

 

A kínszenvedés misztériumára emlékeztet az eucharisztikus jellegű Vir dolorum, illetőleg imago pietatis későközépkori ábrázolása. Erről itt csak annyit említünk meg, hogy Bauerreiss kutatásai szerint a zarándokok az 1300-ban meghirdetett szentévben a S. Croce in Gierusalemne templomában ismerkedtek meg a vérrel verejtékező Krisztusnak a legendák szálaiból (Nagy Szent Gergely pápa miséje, továbbá a jeruzsálemi szentsír, olykor Veronika kendője) összeszőtt képmásával. Az ábrázolás Izaiás próféta (55,2) által bibliai hitelesítést is kapott: íme láttuk őt, nem volt sem szépsége, sem ékessége… a fájdalmak embere, a betegség ismerője… Villámgyors elterjedését az magyarázza, hogy búcsúkiváltságok fűződtek hozzá.

 

Egykorú falképei: Barcarozsnyó (Rosenau, Rasnov, 1500), Csaroda (XIV. század), Cserkút (XIV. század?), Gyöngyöspata (XV. század?), Hizsnyó (1400), Kolozsvár (Szent Mihály-templom, XV. század), Lőcse (XIV. század), Magyarfenes (Vlaha, XIV. század), Mártonhely (Martjanci, XIV. század), Mezőtelegd (Tileagd, XIV. század), Nagyszeben (1445), Őraljaboldogfalva (Sintamaria-Orlea XIV. század), Radvány (Radvan), Remete (Ramet, XV. század), Vizsoly (XIV. század), Zeykfalva (Streiu, XIV. század).^*

Táblaképek: Almakerék (Malamcrov, 1440), Berzenke (Bzinov, 1500), Csíksomlyó (1510), Csíkszentlélek (Leliceni, 1510), Dovalló (Dovalovo, 1500), Felsőerdőfalva (Stará Lesná, XVI. század eleje), Garamszentbenedek (1470, 1510), Igló (1500) Kassa (Mária halála-oltár, 1470, főoltár, 1474), Liptószentmária (Sväta Mara 1450), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikuláš, 1470), Lőcse (Oltárka, 1470), Magyarfenes (Vlaha, 1490), Malompatak (Mühlbach, Mlynica, 1480), Mateóc (Matejovce, 1450), Nagylomnic (Lomnica, 1500), Nagyőr (1450), Nagyszalók (Velky Slavkov 1483), Németújvár (Güssing, 1460), Pónik (Poniky, 1512), Szászbogács (Bagaciu, 1518), Szepeshely (1470, 1480), Zólyomszászfalu (Sásová, 1440), Zsidve (Jidveu 1508).^*

Gótikus faszobrok, domborművek: Bakabánya (1500), Bártfa (1460, 1480), Késmárk (1510), Kisszeben (1516), Lőcse (1494), Márkfalva (Jazernica Markovice, 1500), Nagylomnic (Lomnice, 1500), Nagyőr (1520).^*

A triumphus sajátos helyi fejleményeként, illetőleg örökségeként a Vir dolorum Mária és János között jelenik meg Malompatak és Szepesszombat gótikus szárnyképein, továbbá Cserény (Čerin), Lőcse (Vir dolorum-oltár, 1476, Péter és Pál-oltár, 1490), Nagylomnic, Nagyőr, Szepesdaróc (1470), Szepesszombat (1510) fa-szobrain.^*

 

A Vir dolorum barokk ábrázolásainak, illetőleg elnépiesedett változatainak felsorolására megfelelő előmunkálatok, kellő személyes gyűjtőtapasztalatok híján nem merünk vállalkozni.

 

A liturgiában és ikonográfiában, a legendában és szakrális folklórban évszázadokon át kivételes helyet foglalt el a már röviden említett arma Christi kultusza.^*

Az arma Christi az apokrif iratokban és középkori legendákban Krisztus kínzóeszközeinek összefoglaló neve. Egyúttal azonban signa is: a feltámadt és újra eljövendő Krisztusnak fölségjelvényei. A kereszt mellett idetartoznak a töviskorona, lándzsa, szögek, botra tűzött szivacs, 30 ezüstpénz, kakas, ostor, oszlop, amelyhez az Urat odakötözték, nádszál, harapófogó, Veronika kendője (sudarium), az INRI-titulus, három kocka, kalapács, fúró, kötél, szarkofág, halotti lepel. Az ábrázolásokon, szentképeken ezeket többféleképpen is csoportosították.

Az arma Christi tisztelete bizonyos ikonográfiai kezdemények után a S. Croce di Gerusalemme római templomában bontakozott ki és összefügg a Vir dolorum kultuszával is. Támogatta a kor passiómisztikája is. A festum de armis Christi húsvét nyolcadára következő pénteken volt, amelyet VI. Ince pápa 1353-ban már Német- és Csehország számára is engedélyezett. A kultusz egyidejűleg hazánkban is gyökeret vert. Ikonográfiai emlékeink is ezt tanúsítják.

Az arma Christi legrégibb, legterjedelmesebb, magyar nyelvű, épületes szándékú, burjánzó képzeletű irodalmi méltatása az Érsekújvári-kódex (1530) apácáknak készült előadása,^* amely az ikonográfiai típusnak nyilvánvalóan egykorú jámbor magyarázatául is szolgált. A nagypéntek, illetőleg bűnbánat népies élményforrásáról lévén szó, idéznünk kell:

 

Itt immár kezdetnek Krisztusnak kénjáról való tudások: a fegyverökről avagy állatokról, melyekkel Krisztust kénzották, honnan vótanak azoknak eredeti.

Miképpen az zsidó doktorok mondják, először az kötélről, mely kötelet kötének Krisztusnak nyakára. Először, hogy első kötél az volt, az kivel az tulkot megkötik volt, az Salamonnak temploma előtt az áldozásra. És volt az lónak szőréből csinálva, kin Ábrahám atyánk ült előszer. És az kötél fekete volt, de hol Krisztusnak nyakát illeté az kötél, megfehéredett volt, mikén az tej. Az kötél kedég hosszú volt, mint egy futamás. És az kötél mostan vagyon arméniai királnál.

És az Krisztusnak bosszúságáról, az kit Krisztuson töttenek, megírták egy báránynak bőrére, ki vörös szőrű volt. Ez bárányt kedég nyúzták volt meg az áldozásra, mikort Salamon az templomot megkészítötte volt. Az bárányt kedig az zsidók tartották volt fel három esztendeig csak tejjel. És annak utána adatott volt köznépnek eleségére. Azért az ő bűre igen nagy volt és széles. Ez bűren kedég megírták az Krisztuson lött bosszúságokat. És a zsidóknak pecsétök rajta vagyon fejér viaszból. Ez pecsétnek kedig egyik Kaifásé, másik közönséges népé, harmadik Pilátosé, negyedik Erodesé, ötödik mind közönséges papoké. És az megírott bűr vagyon az arméniai királnál. És az ítélet napján megmutattatik mindazoknak ellenök, kik azt gonoszul írták és hamisan szörzötték.

És Krisztusnak fejér ruhájáról szólnak az doktorok, kit Erodes reá adott volt. Ez ruha fejér volt, és Salamonnak templomában állott és selyemből volt alkotván. És tartják vala az áldozásra való tisztességre, miként nálunk az kárpitot. Azért fölül az ruha likas volt és felköttetik volt kötelekvel. Ez ruhát kedig Erodes tartja vala emléközetre, hogy ki volt Salamoné. És az idegökkel, melyekkel az ruha felköttetik volt, azonokból csináltanak ostorokat Krisztust ostorozni.

Az ruhával, kivel Krisztusnak szemeit bekötték volt, ez volt egy papi fejedelemnek inge, és az ki bekötötte volt, Longinosnak atyjafia volt. Volt anyjáról, de nem atyjáról. Annak kedig megjelent Krisztusnak kénja és idvezült.

Krisztusnak ostorozói voltanak hat ifjak. Egyiknek sem volt huszonöt esztendejénél több. Először kettei mindaddig, míg megfáradtak. Másodszor meg kettei, mindaddig míg elfáradtak. Harmadszor esmég kettei kegyetlenben és keservében mindaddig, míg elfáradtanak. Úgymond Izsák nevű zsidó doktor, hogy kötelet köttenek a latrok az ő firfiúságára és az házban tétova vondozták mind ét (éjjel) által nagy szégyenségben anyaszült mezítelen. Mely kénnak miatta Krisztusnak teste mind megdagadozott volt, azért menye (mennyi) nagy ként avval látott avagy vallott, nem illik nekünk megszámlálnunk, de csak kegyesen róla gondolkodni.

Továbbá Krisztusnak keresztfájáról szólnak, hogy kit az mesterek meg akartanak csinálni. Jupiternek napján Krisztusnak megfogásának utána kezdének keresni fát. Keresztfának mind ét által, avagy mind ét szaka, és jutának egy álló tó mellé hajnal felé. És látának egy fát az tóban félig kitetszvén, ki sok ideiglen az tóban állott vala. Mondja egyik ezök közül: ez éjszaka mind fát kerestünk feszíteni, és nem leltünk. Vegyük ki azt, kit láttunk az tóban, mert jó leszen keresztfának. Kivevék azért és elhozák feszítőfának csinálnia. Ez fa kedég hosszú vala, mint hét seng (sing). De maga ez lött dolgot kell tudnunk, kik úgy mondnak avagy írnak, hogy lött légyen tizenöt láb nyomdék. Azért ezképpen ez hét mondás nem kilennöz, mert hét seng teszön tizenöt láb nyomdékot.

Az általfára kedig, kire szegezték Krisztusnak kezeit, az áll vala az Salamonnak templomában az oltár felett által, kire ragasztnak volt három györtyát áldozáskoron. Ez kedig almafa vala, és ezön vala egy nagy vas, kinn állottanak a három györtyák. Ez vasat kedig csinálták vala az nagykésből, kivel Ábrahám atyánk az ő fiát Izsákot akarta vala megölni, Istennek parancsolatja szerint. És azon helyen, hol Salamonnak temploma vagyon csinálván, úgy mond Izsák nevű zsidó doktor, hogy azon vasból csináltanak volt tizenhárom vasszeget, hármat nagyot, Krisztusnak feszítésére, négyet kedég a keresztfának egybeszegezésére, és négyet az tőkének szükségére, kiben az keresztfa állott, két szeget kedig az olajfának. És az olajfa táblának, mely táblán megírták volt az titulost: Jesus Nazarenus Rex Judeorum. Az általfa kedég öt seng volt. Azért Krisztusnak keresztfája megmérvén Krisztusnak testének hosszúsága szerént és ő karjának hosszúsága szerént. Pilátosnak utcáján az keresztfát megfúrák mindeneknek előtte, mert a szegek igen temérdökök valának, és az keresztfának mértékéről, hogy megfúrták volt, oly igen nehéz vita, hogy két ember nehezen vitte vala el. Azért Krisztusnak első kénjáért, ostorozásáért, töviskoronázásáért, vére kifolyásáért, a fának nehéz voltáért és az tóban sokáig állásért és vizes voltúért oly igen nehéz vita, hogy semmiképpen el nem viheté. Azért úgymond Szent Nódius, kinek Krisztus kénje megjelent volt, hogy Krisztus az keresztfát az ő nagy erőtlen voltáért el nem viheté. Azért kényszeríték az Simon Cireneust, hogy segélene neki vinni.

És úgymond Szent Nódius; hogy az időben sírt az édes Jézus és öt könnyet hullatott: kettőt az jobb szeméből, hármat az bal szeméből. Nézjed araér ájtatos lélök az te lelki szemeiddel: ki sír, nem egyéb, hanem az felséges Istennek fia, az te idvezítőd. És az könnyhullatások oly igen megsértették volt az ő szemét, hogy csak alég látott véle. És úgymond Szent Nódius, hogy az könnyhullatások az ő fejében meggyűltek volt. És az ő oldalát mikort megnyitották, akkoron folytanak ki belőle. Mert úgy mondanak természettudó doktorok, hogy szükség felfüggesztött embernek, hogy először könyvezjenek, mert ha kenyvet nem húllatnak, tahát szükség nedvességnek jőni ki belőle. De maga Krisztus Urunk az keresztfán az ő oldalán eresztette ki az vizet.

Az kűről kedig, kiben állott Krisztusnak keresztfája, úgymond Izsák nevű zsidó doktor, hogy az követ csinálták volt Salamonnak láttára az kőművesek az templomnak épülésére. És vót az templomban kereszthelyen az áldozatnak okáért, melyen Ábrahám atyánk az ő fiát akarta áldozni. És ez kű volt szintén fejér és hétszegű hosszúsága kedig öt seng. És egy nagy harangszabású, magasságával álla az földig. És az kűre tötték Salamonnak zászlóját, kinek vasa ércből volt csinálván, és az kopja öt szegű volt. És az végén volt egy levegő. És az kőben állott Salamonnak zászlója az templomnak kezdetitül fogva mind végezetiglen. És az kopján volt egy küs vas, mint egy cérnaszál, vasból csinált. És az mesterek avval mérik volt az templomnak hoszjúságát és szélösségét és magasságát. A zászlónak lobogója pedig selyemből volt csinálván, és égi színű, kiből Bódogasszonynak csináltak volt első palástot, mikort kiment volt az templomból, és az templomnak emlékezetiért tartotta az palástot. És egy részével födte fejét be, másod részével földet. Az korona kedig, ki a zászlónak tetejében volt, Salamoné volt, kivel királlyá lött volt. Most az koronát damascénos király tartja.

És az fölül megmondott kő, kibe Salamon zászlója állott volt, annak utána az kővel Pilátus adta volt az üldöklő helyre, mely hely heles volt, avagy tettetes (híres) embereknek haláláért, és tolvajoknak avagy gonosztévőknek gyötrelmökért. Azért, mikoron a tolvajokat megölték, közönséges Jeruzsálemnek zászlóját az kertben tették, és ott állott addig, míg az latrokat megverték, avagy egyéb gyötrelmeket tettek rajtok. De zsidóknak innepe napján, azon Jupiternek napján egy zászló sem állott a kőben. De igazságnak igaz zászlója állott a kőben, azaz kin Úr Jézus Krisztus felfüggeszteték. Ezeket Izsák nevű zsidó doktor beszéli.

De a keresztény doktorok a megfeszítésrűl, avagy a megfeszítésnek módjárul különben szólnak, és először úgy mondanak: két tolvajt feszíttetének meg. Egyiknek neve Gyizmás, kinek harminchárom esztendeje volt, és Krisztust megismérvén üdvezült. A másiknak Gyézmás volt a neve, kinek hatvanhárom esztendeje volt. Ez Krisztust káromolván, elveszett.

És Krisztus Urunkat mezítelen az keresztfára feszítvén, nagy éktelenül. Először a bal kezét megszegezék, mely szeget a verővel kilencszer ütöttenek. Úgymond Izsák nevű zsidó doktor, hogy az verő volt Salamonnak idejében, kivel a sült báránynak csontját megtörik vala, és a csontjából a velőt kiszedik vala a zsidó papok, és mikoron pappá löttek, avval magokat megkenik vala. Ez verő pedig régente Mojzesé volt, kivel a bálványt, avagy az tulkot letörte volt, mikoron az táblát Úristentül hozta volt. És a verő egyfelől hasított volt, kivel a vasszegeket kivonták. Annak utána Üdvezítűnknek az jobb kezét a fúrásra vonták, mely fúrás igen messze volt a másiktűl, és még kilencszer a szeget reá ütötték.

Azután az ő fölséges lábait is megszegezték. És mivelhogy messze fúrták volt a szeghelyt, ismég kivonták és ismég kilencszer a szeget reá ütötték. De a jobb lábát a bal lábára tévén – úgymond Szent Nódius – mivelhogy a szeg félen ment volt, azért ismég a szeget a verővel kivonták lábából, és az fúrásban verték annak utána. Azért néha a verő a szegre, néha pedig Krisztus Urunk lábaira esett, azképpen azért igen nagy kint vallott őfölsége.

Úgy mondanak a doktorok, hogy az időben Krisztus Urunk nem ivöltött, de az ő szemeit mennyországra emelte, és imádkozott.

Eképpen nagy éktelenül fölfeszétvén Krisztus Urunkat, a keresztet felemelték dorongokkal, mely dorongok, amint mondja Izsák nevű zsidó doktor, magosak voltanak, és Salamon templomában állnak vala. Mert Salamon csináltatott volt egy szép termöt, és az teröm igen magos volt, mely csinálva volt elefánt tetémbül és aranyból. És áldozatkor Salamon király az terömben felment, és ott ült, míg az áldozást elvégezték, hogy mindenek látnák őtet. Mikoron pedig leszállott a terembül, az termöt béfödik vala, mint most nálunk az orgonát. Dorongokkal köllött pedig azt béfödni, mely dorongokkal emelték föl a Krisztust, és a megmondott fehér kőben úgy eresztették, Azt mondja Szent Nódius, hogy a felemelt Krisztus keserőséggel, szidalmazással és káromlással függött a keresztfán, minden testében megsebesülve.

Némelyek az doktorok közül úgy mondnak, hogy Asszonyunk Mária födte bé Urunk Krisztust. Némelyek pedig azt mondják, hogy egy szegény özvegyasszony leánya födte volna bé, miképpen olvastatik egy jeles csodában… És ott nagy sérelömvel megfeszíttetött. Némelyek kedég úgymondnak, hogy cipriai király tartja a ruhát, az, kivel bekötték volt Krisztusnak szemérmét.

Az nevezetről kedig, kit az olajfatáblákra írtak volt, úgymondnak az doktorok, hogy ez az olajfából volt csinálván, melyet az galamb Noénak bárkájában az vízözönnek idejében estve felé hozott volt. És az tábla volt Salamonnak templomában, és ezt hozták volt Pilátushoz. Ezön kedig az papok esküsznek volt valamit megtartani. Azért akkoron azon esküdtetnek Krisztust méltónak lenni halálra. Ezt az evangélisták nem írták meg, mert sokat elhagytanak benne. Némely doktorok azért úgymondnak, hogy az szolga, ki az táblát az keresztfához vitte, olvastatik, hogy tízször esött és háromszor megholt, azért ezképpen két szeggel megszegezték az keresztfához.

Az ecetöt, kit Krisztusnak hoztak volt, vötték volt Jeruzsálemnek előtte egy vénasszonynak házában. Némelyek kedég az latrok közül mérgöt bocsátanak volt bele, mely mérög volt az tuloknak epéjéből csinálván, kit áldozzanak idegön moherekért és jövevényökért.

Az kopja kedig, kivel Krisztusnak szívét megöklelték, volt Salamonnak templomában, az templomnak szükségére. És aki megöklelte, az Longinos volt Az gyermek, ki az pásztoroknak üzenést tött volt. Azért minden fegyverök voltanak Salamonnak templomából, mert azokkal szereznek volt áldozást.

Azért továbbá az házról, kiben Krisztust ostorozták, a volt az ház, kiben az bárbárányokat nyúzják volt áldozásra és vérektül megtisztíttatnak volt. Kiével Istennek előtte az templomban áldoznak volt. Azért azon házba ez bizony bárányt, ez Krisztust vesszőknek miatta és ostoroknak miatta megnyúzattaték az kötelekvel, avagy az idegökkel, kivel Krisztust verték volt, az kosnak beliböl csinálván, ki jelen volt Ábrahámnak.

És Istennek szent teste fölülhaladja volt az latroknak fejeket, hogy mindenektül inkább láttatnék.

Cipriai királynál vagyont az fejér kő, kiben az keresztfa állott. Az asztal es nála vagyon, kin Krisztus az végvacsorát tette. Az ostoroknak es egyik nála vagyon. Arméniai királynál vagyon az kötél, az kit Krisztus nyakára kötöttenek volt. Az ruha es nála vagyon, kivel szemét bekötötték volt. Az fának egyik es nála vagyon, kivel az keresztfát felemelték. Arméniai fejedelömnél vagyon az Krisztusnak szakállában nyolc szálak, kiket kiszaggattak volt az gonosz zsidók. Kik kevéssé láttatnak verhönyösnek lenni. Arméniai királynál vagyon az posztószél, kivel az spongyát megkötötték volt, kibe ecetöt és mérgöt felnyújtottak volt. Indiai királynál vagyon Krisztus lábainak szege, ki négy ujjal volt hosszabb az többinél. Cipriai ispánnál vagyon az szék, kin Krisztus ült, mikoron megkoronázták. Boldogasszony házánál vagyon az keszenő, kivel Krisztus általkötötte volt magát az végvacsorán. Az nagy egyházban vagyon Boldogasszonynak inge. Franciai királynál vagyon az tiviskorona, és az keresztfának nagyobb része. És az szegnek egyik parozai császárnál vagyon az csúcsa, melyet elvött franciai királytól. És még nála vagyon az szegnek egyik, és nála vagyon Boldogasszonynak egy fő fedele, ki Boldogasszonynak fején volt az keresztfa alatt, kire húllott Krisztusnak szent vére. És nála vagyon az asztalnak nagyobb része, kin Krisztus vacsorált az apostolokkal.

Az Krisztusnak ostorozói közül kettő kárhozott, kik káromlották Istent, és őtűlle távol estenek, és hirtelen megholtanak. Egy káromlót kedig az föld elnyelt. És az négye kedig idvezült. Olvastatik kedig, hogy kik Máriával bánkódtanak, azok idvezültenek. Ezüket azért szerelmes atyámfiai kegyesön higyjétek és szívetökben hordozjátok, hogy mehessetek az örök örömben azokkal, kik Máriával bánkódtanak. Amen, vége vagyon.

Itt immár elvégeztettenek Krisztusnak kénjáról való fegyvereknek tanulságai, kikkel Krisztust kénzották.

 

Sajnos, népibe hajló szakrális művészetünk kutatásának fájdalmas elmaradottsága, és ebből következő hiányosságai miatt kevés arma Christi-ábrázolásra utalhatunk.

Első emlékeink a XV. században, az európai párhuzamokkal majdnem egyidőben tűnnek föl. Segesvár szentségház melletti freskóján angyal kezében,^* Mezőtelegd (Tileagd) falképén négy angyal kezében a kínszenvedés eszközei.^* Siklós várkápolnájának reneszánsz domborművén is föltűnik. Talán még abból az időből való, amikor a híres bátai szentvérereklyét átmenetileg itt őrizték.

A barokk világból megtaláljuk Vörösberény mennyezetfreskóján, Nádújfalu famennyezetén,^* önálló keresztkompozícióként Máriabesnyő kapucinus kolostorának udvarán, amelyet ájtatosságukkal a búcsúsok is megtisztelnek. Ilyen körmeneti keresztet őriz tudomásunk szerint Szolnok, Mátraverebély (Szentkút), Gyöngyöspata, Gyöngyöstarján franciskánus ihletésű temploma. Alatta járják a hívek a nagyböjti stációt.

Nem feledkezhetünk meg azokról a régebben olykor raboktól, ágyban fekvő betegektől nyilván fogadalomból is készített alkotásokról sem, amelyek az arma Christi darabjait nagy türelemmel keskenyszájú üvegekbe építik bele. Régebben búcsúkon árusították és a paraszti tisztaszoba szakrális díszei közé tartoznak. Manapság már inkább múzeumainkban találkozunk velük. Bő változatokban apró szentképek, üvegképek (Hinterglasbild) is akadnak.

A motívum fölcsillan a csíksomlyai nagypénteki misztériumokban és a Jézus Társaságtól ihletett nagypénteki barokk bűnbánó körmenetek élőképeiben is. Ezekről, továbbá az INRI titulusról más összefüggésekben (szentkereszt föltalálása, úrnapja) még szó lesz.

A hajdani vásári képmutogatók az újdonságokat, furcsa történeteket balladaszerű fogalmazásban adták elő, miközben az előadás egyes mozzanatait rúdra erősített ábrákkal, rajzokkal is szemléltették. A régi írástudatlan nép szívesen hallgatta őket. Ennek műfaji sarjadéka a Jézus Krisztus keserves kínszenvedése címen emlegetett ábrázolás, amely a passiót rövidre fogott énekben, szimultán képektől kísérve egyetlen lapon adja elő. A szöveget ábrasorozat szakítja meg,^* mint az újságok mai népies képregényeiben. A hazai kiadások közül magyar és illír változatokban ismeretes előttünk.^* A kép keretbe foglalva függött a régi parasztszobában.

 

A nagypénteknek, Krisztus kínszenvedésének tisztelete a keresztes háborúk, személyek szerint főleg Szent Bernát és Szent Ferenc kezdeményeire a kései középkorban és barokk időkben gazdag változatokat teremtett.^* Az evangéliumok egyszerű, szűkszavú előadását kevésnek találják. Új élményforrásokat keresve, hamarosan az apokrif hagyományokból, ereklye-kultuszból és látomásokból is merítenek.

Így amikor Jézust a Gecemáné kertjéből a városba vezetik, a legenda szerint beledobják a megáradt Cedron patakba. Más változat szerint kényszerítik, hogy gázoljon át rajta. Ez – mint láttuk – népünk kultikus jellegű tavaszi mosakodásának adott biblikus igazolást.

A kánoni evangéliumok Jézusnak kereszthalála előtti megkínzásáról két alkalommal szólnak, de nagyon röviden. Először, amikor nagycsütörtök éjszakáján a zsidó főtanács méltónak ítéli a halálra. Erre arcul köpdösték és ököllel ütötték, mások pedig arcul verték (Mt 26, 17). Azután börtönbe vetették. A másik bántalmazás nagypéntek délelőtt történt, amikor a rikoltozó nép Barabást választotta, Pilátus pedig megostoroztatta. A vitézek tövisből koronát fontak, fejére tették és nádszálat adtak jobb kezébe. Aztán térdet hajtva előtte, így gúnyolták: üdvözlégy zsidók királya! Közben leköpdösték, és fogva a nádat, fejére vertek (Mt 27, 29).

Ez a két kínzás az élőszóból táplálkozó népi utókor jámbor emlékezetében, látomásaiban, illetőleg épületes könyveiben általában összefolyik és kiszínesedik.

A középkor végéről ismert franciskánus hagyomány szerint Jézus már börtönben sokkal többet szenvedett, mint ahogyan az evangélisták sejtetik. Halandó ezt föl sem tudja fogni, csak az Utolsó ítéleten derül majd ki. Akadtak hívek, akik a maguk ismeretlen és titkolt bűneiért Krisztusnak e rejtett szenvedéseit ajánlották föl.

 

Valami gyalázatot – írja^* a Makula nélkül való Tükör – csúfolást kigondolhattak, nagy örömmel mind elkövették rajta. Elsőben fejére tettek néminemű bolondsüveget, vagy csapkát, és előtte térdet hajtattak. Sokszor nagy kiáltással, nevetéssel a csapkát szent fejérül levetették, és ismét föltették. Szalmakoronát is tettek szent fejére, és a palotában fel- s alávezették, mint valami szalmakirályt. És akik mellette elmennek vala, előtte csúfságból térdet hajtanak vala. Némelyek ujjokkal fügét mutattak, azután székre ültették és nagy kiáltással ugrándoztak körüle. Azonban véletlenül a széket alóla elrántották és az édes Jézus a földre esett, akin nagy nevetést tesznek vala. Némelyek kezét fogták és tánc formára körös-körül vezették, és előtte, utána táncolnak vala. Mely táncban legtöbb táncoló volt a pokolbéli Belzebub, a muzsikások a több pokolbéliek…

Tizenöt titkos sebet ejtettek rajta. Ereket, továbbá a kínzás rémregénybe illő módszereit, perverz túlzásait itt nem szükséges fölsorolnunk, mert mértéktartó népünk hagyományaiban egyébként is alig ismeretesek.

Csak egyet idézünk belőlük, mert ponyvairodalmunkban nyoma van. Eszerint Jézus fejét a poroszlók a földre nyomták. Egyikük rátérdelt, és a töviskoronából egy tüskét a nyelvébe szúrt. Maga az ördög mondta volna, hogy aki az Úrtól nagy kegyelmet akar kiérdemelni, tisztelje ezt a tövist és csókolja meg helyette a földet. Ugyanis az egyik jelenlévő zsidó könyörületből kihúzta Jézus nyelvéből a tövist és eldobta. A tüskét mintha a föld nyelte volna el.^*

 

Ebből a legendából fejlődött, föltétlenül a német népi barokk hatására, a Megváltó megsebzett nyelvének tisztelete. Az édes Jézus szentséges nyelvéhez való ájtatos imádság így szól:

 

Oh legbékességesebb, tűrő Jézus, alázatosan csókolom és tisztelem a te szentséges nyelvedet, mely a zsidóktól egy tövissel kegyetlenül fájdalommal által szúratott. Óh édes Jézusom, kérlek adj szent malasztot, hogy se szent felségedet, sem az én felebarátaimat az én nyelvemmel soha ne bántsam, hanem inkább szüntelenül dicsérhesselek, tisztelhesselek és magasztalhassalak téged. A csöndes hallgatást szeressem, minden ellenkező dolgokat békességgel tűrjem, az én ellenem vétőknek mindeneket szívből megbocsássak. Adjad, hogy utolsó szóm is a Te szent neved és dicséreted legyen, és hogy minden időben mondhassam: óh Jézus ne engedd a te kínszenvedésedet és halálodat elveszni én rajtam szegény bűnösön, hanem légy irgalmas, kegyelmes nékem most és halálom óráján. Amen.^*

 

A Liliomkertetske (1779) középkori jámbor becslések, főleg Brigitta és Mechtildis látomásai, továbbá a franciskánus Johannes de Caulibus, Ludolf, majd a mindezeket összefoglaló kapucinus Martin von Cochem nyomán számát is adja Jézus gyötrelmeinek. Az összefoglaló imádság múlt századi ponyvairodalmunkban is sűrűn fölbukkan:

 

Óh Uram Jézus Krisztus! ki százkét csapást a zsidóktól felvettél, azoktól a kertben harmincszor pofonverettél. Annás házánál hétszer földre estél, fejeden, karjaidon és melleden harminc ütést szenvedtél, vállaidon is harmincat, szent hajadnál fogva harmincszor vonattál, szentséges szívedből százhuszonkilenc fohászkodást bocsátottál, harmincháromszor szakálladnál fogva hurcoltattál, halálosképpen taszíttattál. Hogy a kereszttel a földre estél, tehát ezerhatszázhatvanhat csapást ostorozásodkor szenvedtél, szent fejeden a töviskorona miatt ezer sebet szenvedtél. A kereszten három hegyes tövis szent fejedet átjárta, orcádra harminchétszer köptek, szent testeden ötezernégyszázhetvenöt seb. A vitézek, kik megfogtak, ötszáznyolcvanan voltak, a hóhérok harminchárman, kik kötözve vezettek: hárman. Vérednek cseppjei, melyek kiszármaztak szent testedből, harmincezernégyszázharminc volt. Kérlek Tégedet, e keserves kínszenvedésed, vérednek kiontása és szent halálod által, minden bűneimnek bocsánatáért, és hogy engem megments minden testi és ördögi veszedelemtől…^*

 

E gyötrelmek, illetőleg kínzások, vagyis a Megváltó szenvedésének egyes mozzanatai az idők során mintegy önállósulnak, és külön kultusz fejlődik belőlük. Hazánkban nem annyira, mint a lengyeleknél, cseheknél, továbbá az osztrákoknál és bajoroknál, bár a mi szűkebb körű hazai barokk gyakorlatunk nyilván ezekkel függ össze.

Kiemelkedik az ostorozás tisztelete. A kultusznak középkori flagelláns, önostorozó előzményei is vannak.^* Hazai megnyilatkozásaira még utalunk.

A börtönbe zárt, oszlophoz láncolt Jézus szobormását láttuk Szabadka, Baja,^* Szombathely franciskánus, Győr karmelita templomában, Győr orsolyita kolostorában, a kassai Kálvárián, a csongrádi nagytemplomban, Kiszomborban (itt a hívek Láncos Jézus néven emlegetik), Mesztegnyőn. Útfélen, sőt parasztotthonok szakrális díszeként is. A székesfehérvári egykori karmelita templom Szentkereszt-kápolnájában freskón ábrázolják. Számukat nyilván még szaporítani lehetne.

A budavári klarisszák barokk szobra csodatevő hírbe került. Emlékezetét egy német szentkép, továbbá egy magyar ponyvanyomtatvány őrzi: Imádság a titkos fogságban lévő idvezítő Jézushoz, mellyet minden titkos szükségben, és szenvedésben lévő Keresztyén lélek fohászkodással mondhat.^*

A franciskánus Johannes de Caulibus 1300 táján írt műve, a Meditatio vitae Christi hatott Pelbárt és Laskai Ozsvát passió-előadására is. Ő állítja, hogy Jézus az ostorozás után annyira kimerült, hogy szétszórt ruhájához csak a földöncsúszva tudott odajutni.^* Ez főleg a szlovák és lengyel népies fafaragást ihleti a mai napig.^* Színmagyar vidékről való ábrázolását sem a képzőművészet, sem a népművészet világából még nem ismerjük. Egyedül Fertőszéplak barokk Kálváriáján láttuk.

A délnémet barokk jámborsági gyakorlatai között feltűnik a vállseb tisztelete is. Szent Bernát egyik látomásában kérdezte Jézustól, hogy melyik volt a legfájdalmasabb titkos szenvedése. Azt a feleletet kapta, hogy a válláé, mert azon hordozta a keresztet. Krisztus felszólította a szentet, hogy ezt a sebet különösen tisztelje: a vállsebre való hivatkozással minden kérést teljesíteni fog, a halálos bűnöket pedig megbocsátja. A téma ábrázolása a barokk időkben tűnik föl. Szentképekre és imádságosszövegekre szívesen rányomtatták, hogy a vállseb tiszteletére végzett imádságért III. Jenő pápa ezer, később háromezer évi búcsút engedélyezett. Ennek a jóváhagyott búcsúkiváltságok között semmi nyoma.^*

Az ájtatosság nyomaival nálunk is találkozunk, de tudomásunk szerint egyetemessé nem vált. A csíksomlyai, Szenvedő néven emlegetett kápolnában különös tiszteletben áll egy vállsebeket viselő barokk Krisztus-szobor. Ennek több hazai mása egyelőre nem ismeretes előttünk. Nyilvánvalóan ponyvai eredetű, de élőszavassá lett ez a szeged-domaszéki imádság:

 

Én Istenem, Istennek szeplőtelen szent báránya: szegény bűnös áldom és imádom legfájdalmasabb szent sebeidet, melyet a válladon éreztél, mikor nehéz keresztedet hordoztad, és áldott szent testeden különösen nagy kínt, fájdalmat szenvedtél szenvedő Jézus Krisztusom. Nekem nagy bűnösnek irgalmazzon, bűneimnek megbocsásson, a Te szent keresztutadon, véres lábnyomodon az örök boldogságba elvezéreljen.^*

 

Jézus szenvedő tagjainak dicsérete, vagyis a Szent Bernátnak tulajdonított Salve mundi salutare kezdetű siralom a középkor óta számos literátus és népies magyar változatot ihletett. Verses formában először a Thewrewk- és Peer-kódexben, prózában a Gömöry-kódexben bukkan föl. Barokk énekköltészetünkben, így a Cantus Catholici-ban, Kájoni János énekeskönyvében, majd szakrális ponyvairodalmunkban is tovább él.^* Egyik szép, félnépi változata:

A következő versszakban magasztalja a szent ábrázatot, szemet, lábat, szájat, fület, vállat, kezet, hátat, oldalt, majd az egész testet. Utolsó szakasz:

*

Midőn Urunk Jézus Simonnal a keresztet vinné, és az előbbeni esete után százkilencven lépést tött volna, és Szent Veronika házához érkezvén, az 8 szent ábrázatja a vértül, sártul bé volt mocskolva, úgyhogy alig nézhetett. Látván ezt az áhitatos asszonyi állat, nagy szárrakodásra indula. Örömest adott volna néki egy jó italt, kivel megerősödhetett volna, vagy más kegyességgel is lett volna. De mivel a gonosz hóhérok meg nem engedték, levévén fejérül pamutos ruháját és a hóhérok között által tolongolván, Urunkhoz jőve és mondá: óh édes Mesterem, mely nagyon szánakodom szent Anyádon és terajtad. Mivel mással nem segithetek, azért ezen ruhával véres ábrázatodat törüld meg. Tetszett Urunknak ez asszony szánakodása, és elvévén a ruhát, erősen orcájára nyomá. És ottan valamint akkor volt ábrázatjában, úgy rányomá a maga képét és visszaadá Szent Veronikának. Kit nagy böcsülettel elvévén, hazaméne, és midőn kitakará, látá egészlen az ő szent ábrázatját rajta lenni. Nem valami képíró által leírva, hanem Isten ujjával reányomva, és mint eleven, úgy láttatott rajta.^*

 

A Képmás tiszteletéből bontakozott ki Orosz István jászladányi szentember magánájtatossága, az Úr Jézus szentséges szent arcáról. Tiszabalán licenciátus volt, amikor szerkesztette.^* Forrását, mintaképét egyelőre nem ismerjük. Lehetséges, hogy voltak későbarokk előzményei. Úgy tetszik azonban, hogy egészében mégis maga szerezte.

A szegedi és csiksomlyai búcsújáró templomokban, a jászberényi nagytemplom mellett, Jászárokszálláson és más helyeken is, így Nógrádbercel temploma előtt, látható olyan korabarokk, népies fölfogású szobor, amely a szenvedő Megváltót ülve ábrázolja. Nagyméretű barokk képe a veszprémi püspöki kápolnában, márianosztrai templomban. Az ábrázolás azokat a perceket idézi, mikor a Golgotára érkezve, addig megpihen, amíg a hóhérok a kivégzésre készülődnek. A szobornak németül Rastchristus, Christus in der Rast a neve.^* Egy ponyvanyomtatvány barokkos metszetének aláírása: haec est requies mea segít az ábrázolás, illetőleg kultusz megértéséhez.

Ismeretes, hogy a Frigyszekrényt Izrael népe magával hordozta vándorlásaiban és harcaiban. Amikor megállapodtak, vagy a háborúk megszűntek, a Frigyszekrényt nyugalomra helyezték: indulj Uram nyugalmadra Te és szövetséged ládája (Ps. 131,8). Az Úr nyugalmának helye pedig a szent sátor, majd Salamon jeruzsálemi temploma. A kereszthalálra ítélt Örökösnek elhagyatottságában azonban ebből már csak egy kődarab jutott: ez az én nyugvóhelyem mindörökkön örökké. Itt fogok lakni, mert ezt választottam (Ps. 131,14).

 

A jelenetről a Makula nélkül való Tükör, már elfeledkezve az Ószövetség világával való titokzatos összefüggésről, a misztériumot épületes legendává oldva egy emlékezik meg^* Szent Anzelm látomása nyomán, amelyet a jámbor hagyomány szerint Mária nyilatkoztatott ki neki: midőn a Kálvária hegyére érkeztek, ottan szent Fiamnak ruháját levették, és egész testében megmeztelenítették, én pedig hogy megláttam, mindjárt elholtam… Mezítelen lévén Urunk Jézus, a vitézek egy kőre leültették, és a töviskoronát újabban sebes szent fejébe nyomták. És valamint a vetkeztetésben, úgy ezen harmadik koronázatjában irgalmatlanul bántak vele, és nagy erővel fejébe nyomták, az ő vére nagy bőven lefolyt. Mely kegyetlenségről a szomorú Anya panaszolkodott, Szent Brigitta jelenésében mondván: azután a töviskoronát újabban fejére nyomták, és fél homlokáig volt. És az ő szent vére patakocska formán szent orcáján lefolyt. Az ő haja, szakálla, szeme és füle vérrel bétöltek, egész ábrázatja éppen véresen láttatott…

 

Nagypéntek és húsvét titkának évről évre való mélyebb átélésére, megünneplésére egyrészt a passiójátékok,^* nagypénteki misztériumok, felvonulások, másfelől ájtatosságok: keresztút, fájdalmas olvasó, főleg pedig a Mária-siralmak adtak alkalmat. Mint már karácsony ünnepénél is láttuk, a dogmatikus-liturgikus eredetű misztérium és a kötetlenebb, népies devoció szakrális élményvilága itt is egyformán ihleti, formálja a hivő közösséget. A kettő között természetesen számos átmeneti formával, vegyüléssel, színes változatokkal találkozunk. Elkülöníteni teljességgel lehetetlen, de szükségtelen is őket.

A két műfaj közül föltétlenül a nagypénteki misztériumjáték a régebbi, amely a liturgikus passiómondás templomi gyakorlatából kívánkozott ki a szabad ég alá. Ihlette azonban a prófétajáték (ordo prophetarum), illetőleg az égi pör, procés de paradis is, amelyről karácsonynál már szólottunk, és később még itt is megemlékezünk.

Első hazai bizonyságaink a XV. századból valók. A derekáról származó Bánfai Színlap német előadás emlékezetét őrzi, de talán magyar városaink egykorú hasonló játékaira is következtethetünk. A bártfai színjáték nemcsak a kínszenvedés, hanem a pokolraszállás, feltámadás eseményeit is megelevenítette népies, olykor vidám jelenetekkel is tarkítva.^* Rövid följegyzések soproni, pozsonyi német játékok emlékezetét is megörökítették.

Nagy jelentőségű az a híradás, hogy a pálos Csanádi György a teljes passiót magyar versekben dolgozta fel (1515). Sajnos, esetleges előadásáról nem tudunk, de föltételezhetjük. Helyesen jegyzi meg Kardos Tibor,^* hogy aligha ez volt az első ilyen nemű alkotás.

Időrendben, illetőleg párhuzamosan devóciós színjátékaink következnek, amelyeket a franciskánus obszervancia részben – még említendő – itáliai lauda-előzményekből teremtett meg és plántált át hazánkba is. Ilyen emlékeink a XV. század derekáról származó Sermones Dominicales egyik latinnyelvű, prédikációban megörökített, tizenhét jelenetből álló passiója, továbbá Temesvári Pelbárt prófétajátéka, illetőleg égi pöre, Pelbártnak van egy latin passiószövege is. Laskai Ozsvát prédikációiban is megjelenik az égi pör. Ő különösen Mária szenvedését emeli ki. Ezzel a középkori planctus-hagyományokhoz, élőszavas népi gyakorlathoz is kapcsolódik.

Nem célunk mindezeknek szabatos szövegelemzése, ezt Tímár Kálmán, illetőleg Kardos Tibor már jórészt el is végezte. Csak annyit említünk meg, hogy közel egykorú kódexeink, éspedig a Winkler-, Nádor-, Weszprémi-, Érsekújvári-kódex passióit leginkább e latin mintákból fordították főleg apácák, beginák számára. Erre is még visszatérünk. Megjegyezzük, hogy az Érsekújvári-kódex jeleneteihez Sövényházi Márta illusztrációkat, éspedig tollrajzokat is készített. Már Kardos hangsúlyozza, de mi is nyomatékosan utalunk középkori templomi passióciklusainknak szemléltető hivatására.

Kardos előfordulásuk számával együtt 19 jelenetben állította össze^* a Sermones Dominicales, Temesvári Pelbárt, Laskai Ozsvát^* latin, illetőleg említett magyar kódexeink passiójeleneteit. Ezeknek jelentős részét a kánoni evangéliumokban nem találjuk. Forrásuk az apokrifokban, középkori látomásokban, obszerváns szerzők épületes műveiben található meg. Nem szabad az íratlan jámborság mindenkori ihletéséről sem megfeledkeznünk. E jelenetek ugyanis számos más epizód mellett, ponyvairodalmunkban is fölbukkannak. Hogy milyen úton-módon jutottak el népünkhöz, azt a barokk jámborsági irodalom feltárása fogja részben tisztázni. Máris bizonyosnak látszik azonban, hogy a ponyvaszövegek teljes egészükben nem származnak nyomtatott épületes forrásokból. Számot kell vetnünk az évszázadokon át licenciátusoktól, énekesasszonyoktól, búcsúvezetőktől megőrzött élőszavas, számtalanszor újraköltött hagyománnyal is. Innen kerültek akkor a ponyvára, amikor népünk írástudása a Ratio Educationis nyomán lassan mégis növekedett. Egyes népi verselőknél, így főleg Orosz Istvánnál, Varga Lajosnál, de jelentéktelenebb másoknál is számos újraköltéssel találkozunk. Mindez sajnos, még alig ismert, sürgős földerítésre váró világ.

 

Kardoshoz igazodó vizsgálatunkban mindjárt megemlítjük a későbbi ponyvairodalmi párhuzamokat, illetőleg élőszavas népi gyakorlatot is.

1. A keresztfa imádása (2 előfordulás) a nagypéntek liturgiájának egyik kiemelkedő mozzanata. Még később is szólunk róla. Itt csak arra utalunk, hogy a klasszikus szöveg, a Crux fidelis, inter omnes arbor una nobilis számos vulgáris változatban folklorizálódott. Idézünk^* a jászladányi Orosz István átköltéséből:

A kereszt-kultusz különben a nagypéntek rendjétől függetlenül számtalan önálló ájtatosságban, imádságban, tiszteletadásban megnyilvánul. Ezekre máshol is – így a Szentkereszt feltalálásának és felmagasztalásának ünnepénél – sokszor emlékeztetünk.

2. Mária dicsérete (1 középkori előfordulás): angyalok fölkeresik Máriát Názáretben és tudtára adják az ő választottságát, de a fájdalom kiváltságát is. Erről itt nem szólunk, utalunk azonban arra, amit karácsony ünnepénél már előadtunk.

3. Mária Bethániában Jézushoz könyörög (7 előfordulás). Emlékezik Simeon szavára: tőr járja át szívedet. Ez a jelenet a népi, illetőleg barokk utókorban összefolyik a már bemutatott Aranymiatyánkkal és Jézus még idézendő végbúcsújával.

4. Mária Júdáshoz fordul (4 előfordulás). Az egyik csíksomlyai misztériumjátékban (1756) a gyanútlan Mária éppen Júdást kéri Jézus megoltalmazására. Egy másik (1759) valósággal Júdás-misztérium.^* Ponyvairodalmunkban a Júdás siralma több változatban is föltűnik. Szépkenyérűszentmártonban följegyzett biblikus népballada:

egyik legkedvesebb, sok változatban ismert, bensőségesen átélt megnyilatkozási formája. A Makula nélkül való Tükör szerint Jézus nagyszerdán Bethániában vacsorált édesanyjánál, akinek tudtára adta, hogy mi várakozik reá. Búcsúzáskor letérdelt Mária előtt, és kezét kezében fogva, így köszönt el tőle: óh én drágalátos szülém, immár elválok tőled és most búcsút vészek. Kérlek bocsáss el a te anyai áldásoddal. Amellett én édesanyám köszönöm néked, hogy az angyalnak szavára engem méhedbe fogadtál, kilenc hónapig hordoztál, ez világra szültél, és szűz tejeddel föltartottál. Óh édes szülém, mely nagy ájtatossággal szolgáltál te énnékem ez harminchárom esztendő alatt. Azért valamennyi munkát vettél föl érettem, mennyi csöpp tejet adtál nékem, mindannyiszor köszönöm néked édesanyám… Annak utána fiúi alázatossággal megjegyzé Krisztus Urunk a Szűz Máriát a szent kereszt jelével. És őrajta kezdé a szent kereszt jegyét és mondá: óh én drágalátos szülém, áldott vagy te mindenestül fogva, mert megáldott téged mennyországban az én Szent Atyám, és e földön az angyal. Én is mostan megáldlak újobban… Azután Urunk Jézus megköszönvén Máriának és Magdolnának minden gazdálkodásokat, és hogy sokszor nékik tanítványival szállást adtak…^*

A búcsúzkodás ponyvairodalmunkban sok szép dramatizált változatban él:

6. Mária Jézushoz küldi Gábor arkangyalt. Ezt a jelenetet egyedül a Sermones Dominicales említi. Jézus édesanyja oltalmára küldi Gábort, aki elmondja neki, hogy mennyit szenved a Fia. Mária most a kendőjét küldi, hogy az angyal szárítsa föl vele Jézus verejtékét. Ez azonban nem akarja magára hagyni a Szűzanyát. A Makula nélkül való Tükör szerint^* a kesergő Mária nagycsütörtökön este így könyörgött: kérlek én Szent Atyám, küldd hozzám Gábriel arkangyalt, aki nékem megmondja: hol vagyon és mit csinál az én édes Fiam?… Ímé nagy hirtelen előtte Gábriel arkangyal megállapodék, és térden állva köszöne néki, mondván: Üdvözlégy keserves Mária! Kit látván Szűz Mária, elfakada sírva, mondván: Óh Gábriel, Gábriel… Akkor mondád, hogy Úr vagyon velem, most pedig jól látod, hogy elváltam tűle. Gábriel rendre elmondja néki Fiának megpróbáltatásait.

A jelenet ponyvairodalmi, illetőleg népi utóételével mi eddig nem találkoztunk.

7. János jelenti Máriának Jézus elfogatását (5 előfordulás). Mint a Makula nélkül való Tükör írja,^* János éjfél után két óra tájban Bethániába szelelt: Óh én szerelmes Asszonyom! Mint lett dolga, ugyan iszonyodom kimondani, mert a Te Szent Fiadot, mint valami gonosztevőt, megfogták, Annáshez és Kaifáshoz vitték. Ott oly gonoszul bántak véle, hogy lehetetlen kimondani, a gonosz Judás árulta el. Óh, keserves Mária, mely keserves hír volt ez néked! Mely fájdalmasan mozdult meg szívedben a Simeon tőre…

A néphagyományban ezzel a jelenettel sem találkoztunk.

8. Péter találkatik Máriával (3 előfordulás). Megtagadta Urát és íme megszólalt a kakas. Kimenvén Péter – írja^* a Makula nélkül való Tükör – keservesen síra. Egész holtig meg nem szűnt sírni… Lelkiállapotának hű tükre a Péter siralma címen emlegetett versezet, amelyet ponyvairodalmunk több változatban ismer:

9. Mária a keresztácsolóknál (2 előfordulás). A jelenet, mintegy az arma Christi dramatizálása, inkább közjátéknak tetszik. Megragadhatta azonban az egyszerű nép képzeletét, mert a barokk jámborságban, majd ponyvairodalmunkban, illetőleg népköltészetünkben is találkozunk vele. Itt először megint a Makula nélkül való Tükör előadására^* utalunk:

Mikor a városba mennének, a szél a lámpásokat elfújta. Világgyújtásért egy házhoz bemenések, és ott láták, hogy egy ács keresztfákat csinál. Mondá a Szűz Mária Magdolnának: édes leányom, kérlek, kérdezd meg, kinek csinálja e keresztfákat? És megkérdezvén, mondá az ács, hogy a ketteit két tolvajnak, a harmadikát a Názáreti Jézusnak, kit csak ezen éjjel fogtak meg, Ezt midőn hallotta volna Szűz Mária, a keresztfára borula, és sírva mondja vala: Fiam, fiam, én gyönyörűséges fiam, fiam Jézus, honnét érdemletted ezt? Lám, senkinek nem vétetté.: De látván az ács, hogy nem dolgozhatna, kitaszigálá a Szűz Máriát, mert fél vala a zsidó fejedelmektől…

A szögek kovácsolásáról egy hazai cigány legenda emlékezik meg.^* Elmondja, hogy Jézust miért szögezték négy helyett három szöggel a keresztre. Ehhez nem árt tudnunk, hogy cigányaink mindig kitűnő szögverő mesterek voltak.

Három katonának az volt a parancsa, hogy hozzanak keresztre feszítéshez való négy szöget. Kaptak hozzá nyolcvan krajcárt, hogy minél erősebb legyen. Elindultak, de útközben betértek egy kocsmába borozgatni. Már esteledett, amikor útnak indultak, de már csak negyven krajcárjuk maradt.

Egy arab szögkovácsnál megrendelték a szögeket, de amikor ez meghallotta, hogy kit akarnak vele keresztre feszíteni, a munkát nem vállalta. A katonák erre lándzsájukkal megölték.

Most egy zsidó mesterhez tértek be. Ez amikor a szögeket izzítani kezdte volna, az arab szavát hallotta a lángok közül: ne csináld, mert Krisztus keresztjére kell a szög. A zsidó abbahagyta: nem, ha addig élek is. Láttam a múlt vasárnap a szamár hátán. A katonák őt is leszúrták.

Ezután egy cigányt vettek észre az árokszélen. A négy szöget most nála rendelték meg. A cigány megörülvén a váratlan keresetnek, hozzá is fogott a munkához. De megszólalt az arab és a zsidó lelke, csak ő hallotta: Krisztus keresztjéhez kell a szög. Nem merte a szögverést abbahagyni, mert félt a katonáktól, látván lándzsájukon a friss vért. Bármint is iparkodott, a negyedik szög nem akart kihűlni. Így a katonák maguk is rosszat sejtve, megelégedtek a három szöggel. A cigány hiába próbálkozott, a negyedik szög csak izzott tovább. Hát így jutott Urunk Jézusnak három szög.

10. Mária Kaifás háza előtt (3 előfordulás). Kiss István^* a környezetet így jellemzi: „mik történtek az Kaifás házánál, mai napig is mutogatják. Először most is kőből faragva vagyon egy kakas, annak emlékezetére, hogy Péter a kakas szóllás előtt háromszor tagadást tört, hogy nem üsméri a Názáreti Jézust, az ő Mesterét… Ez a Kaifás háza most bé vagyon kerítve, és klastrom is vagyon ott, mely az örmény nemzet birtoka alatt vagyon. Az templom oldalában a kórus mellett vagyon egy igen kis kápolnátska, mely az Úr Jézus üdejében tömlötzke vala. Oda zárták először, míg Kaifás eleibe állították és előtte vádolták. Ebben az kápolnában az oltárnak asztalában vagyon most az a nagy kő, mely a Krisztus Jézus koporsaja ajtaján volt, és meg vala pecsételve. (Márk 16). Magam is heves csókkal illettem tiszteletnek okáért. Innét a szelíd Jézust nagy gyalázattal vitték Pilátus tiszttartó eleibe.” Kiss István barát arról nem tud, hogy ott Mária is megfordult volna, a kő eredetét is másként magyarázza.

A jelenet népies változatát Varga Lajos örökítette meg, a századforduló Verses Szentírást forgató jámbor parasztnépe inkább ezt ismerte:

11. Mária Pilátus előtt siratja Jézust (4 előfordulás). A jelenetet a Makula nélkül való Tükör, de a Verses Szentírás, továbbá népi forrásaink is csak érintik, a figyelem fokozottan a keresztút felé fordul. A Verses Szentírás utalása:

12. Mária a kereszthordozó Jézussal találkozik (6 előfordulás). János Máriával várakozik a kereszthordozó Jézusra. Igyekezik vala – írja^* a Makula nélkül való Tükör – azért a nyomorult anya, hogy láthassa szent Fia ábrázatját. De mivel a földhöz volt hajolva, és a töviskorona is nagy volt, nem láthatta. De az édes Jézus tudván Szent Anyja fájdalmát, midőn azon helyre jött, ahol állott, fölemelkedett a kereszttel és véres szemeivel nagy keservesen tekintett szent anyjára… A Szűz halálnál erősebb szeretete az erős fegyveres vitézektül sem fél, hanem azoknak fegyverénél is az ő szeretete erősebb volt… Azért a vitézeken általtolongott, és szent Fiához jutván, nyakára esett, és mondá: Óh én szerelmes Fiam! És ez volt véle minden beszédje, mert a nagy fájdalom miatt többet nem szólhatott, hanem a földre esvén, elholt. Melynek bizonyságára azon kő, akire esett, a vacsoráló Sion hegyén a templomba vitetett. Azon helyen pedig, ahol Szűz Mária leesett, Szent Helena templomot építtetett volt, és mind e mái napig is, ha szinte a törököktől elrontatott is, Szűz Mária elájulásának hivattatik. De nemcsak a szomorú Anya, hanem az ő szent Fia is úgy megkeseredett, hogy mind a két kezével egy kőre leesett, mely kő azután az itt élő Sabbata helyre vitetett. Óh fájdalmas látás, kin az angyalok mennybe megrettentek, mert a mennyeknek két erős oszlopa leesett: az Isten erőssége úgy elbágyadott, hogy a földre dűlt.

A jelenet végén a könyv olvasója így könyörög: Óh Mária, e szomorú útadért légy mellettem, midőn az örökkévaló útra indulok, és a te sok könnyhullatásidat mutasd be bűneimért.

13. Mária siralma a megfeszítés közben (2 előfordulás).

14. A szent kereszt bemutatása (2 előfordulás).

15. Jézus fohásza a fekvő kereszten (1 előfordulás).

16. Mária siralma a kereszt alatt (7 előfordulás).

E jeleneteket a barokk jámborságban és népi utókorában nem lehet élesen elkülöníteni egymástól. Uralkodó mozzanatként az elsiratás emelkedik ki.

 

A már többször emlegetett Mária-siralmak a népi devocionalizmus legrégibb, máig eleven megnyilatkozásai közé tartoznak hazánkban is.^* Érzelmes, lírai hangjukkal kinőttek a liturgia kötöttségéből. Inkább írástudatlan, csak magyarul értő női közösségekben, apácák, beginák világában, majd később – napjainkban is – jámbor parasztasszonyok körében terjedtek el, akik a maguk ügyét-baját, anyai fájdalmát, olykor emberi elhagyatottságát is felajánlják bennük.

Mezey László kutatásai szerint a dominikánus szerzetestől fordított Ómagyar Máriasiralom már a XIII. század közepén keletkezett, és összefügg a laikus vallási mozgalom, főleg a hazai beginizmus, religiositas beginarum bontakozásával, a margitszigeti kolostor alapításával, Szent Margit szellemi környezetével.^*

A kultuszt a franciskánizmus is ihlette. A humanitas Christi szakrális képzetkörébe Mária öröme, bánata is szorosan beletartozott. Ennek klasszikus megnyilatkozása a Stabat Mater, majd az itáliai lauda világa. Gondos szövegelemzéssel nem volna nehéz bemutatni a Máriasiralom és Stabat Mater számtalan magyar változatban folytonosan újjáköltött származékait, egészen későbarokk ponyvairodalmunkig, illetőleg a máig élő szájhagyományig. Népszerűségükben a már említett Crux fidelis kezdetű nagypénteki liturgikus ének is osztozott.

Kardos Tibor elemzi az olasz drámai lendületű laudának és kódexirodalmunk több darabjának műfaji összetartozását. Mint mondja, a Donna del Paradiso, a passiót átélő Mária drámai igénnyel való méltatása devóciós drámairodalmunknak legjellegzetesebb megnyilatkozása.

Az Ómagyar Máriasiralom költészetünk archaikus remeklése. Hangja, érzésvilága, képei az elmúlt hét évszázad alatt szinte megszámlálhatatlan változatban születtek szakrális költői hagyományunkban újjá. Sajnos, a középkor későbbi századaiból nem maradt fönt újabb verses siralmunk, a templomban, közösségekben azonban orális hagyomány alapján föltétlenül énekeltek ilyeneket.

A barokk időkben, a nyomtatott könyvek terjedésével már vannak újraköltött változataink, parafrázisaink. Ilyen a Cantus Catholici (1651) nagypénteki Máriasiralma:

Kájoni János énekeskönyvéből:

A Makula nélkül való Tükör érzelmes, szívhez szóló hangon, áradozva emlékezik^* Mária nagy fájdalmáról. Méltán szól róla Jeremiás próféta, mondván: kihez hasonlítsalak Jeruzsálem leánya! Nagy, mint a tenger e szomorúságod…. Óh, fiam, Jézus… Immár elmúlt minden vigasságom és gyönyörűségem…

Hallgassunk most meg a sok közül egy népéneket:

17. Levétel a keresztről (8 előfordulás), másként Jézus temetése.

Midön Szűz Mária – írja^* a Makula nélkül való Tükör – az ott lévők kérésére öléből szent Fia testét letette volna; leveték a kősziklára. Szűz Mária pedig fejéhez állva, Mária Magdolna lábaihoz, Szent János a két Máriával egyfelől, József és Nikodémus másfelől. A többi pedig körülállott és térdepelt. És vizet, kenetet, kendőket kezekhez adott vala és más szükséges dolgokat készített vala. Elsőben vévén tiszta vizet, a szent testet megmosák… Midőn megmosogatták és megtörlötték volna, kezdék drága kenettel kenni és sebeit véle bétölteni… Utoljára egész testét bétakarták egy lepedőben, kit az Arimathiai József hozott: akivel nagy csuda történt, mert egész tagjai sebeinek formáját reája nyomta. Azon lepedőnek hossza hat könyöknyi és három ujjnyi vala, aki most is Taurinum (Torino) városában nagy böcsületben tartatik. Ott megláttatnak Urunk Jézusnak minden sebei és annyi üres hely nincs rajta, ahová egy tűhegyet tehetnének. Oly nagy ereje vagyon azon lepedőnek, hogy valaki ránéz, mintha szívét általvernék, és bűneiért töredelmességet nyer és sírásra indul.

Urunk Jézus temető helye szép kertben volt, és ott nagy kőszikla volt, kívül az Arimathiai József magának nagy költségű koporsót kivágatott vala… Bétakarván Urunk Jézus testét, József és Nikodémus Szent Mihály lovára tévék, kit magokkal hoztak volt. Vállokra vevén, a koporsóhoz vitték. Utánok mindjárt a szomorú Anya mégyen vala, azután Szent János, Mária Magdolna, Kleofás és Salomé, Máriák, Veronika több áhitatos asszonyokkal. Utoljára százados némely vitézekkel, kik Urunk halálakor megtértek… Bevivék azért József és Nikodémus a szent testet az hajlékban és nagy böcsülettel a koporsóba tették: a fejét napnyugotra, a lábát napkeletre fordították. És attul fogva szokták az holttesteket úgy temetni. Midőn Urunk Jézus a koporsóba tétetett, azt mondja Szent Bernát, hogy Szűz Mária véle akart temetkezni… Az asszonyok ülvén a koporsónál, keservesen sírtak, siratván az Urat. Mely szókkal akarja jelenteni, hogy elbágyadván a sírástul, leültek a koporsó mellé, és oly sok könnyhullatásokat öntöztek, hogy ruhájokat megáztatják vala…'

Ez a jelenet: Jézus temetése, virrasztása a nagypéntek népi liturgiájának máig eleven része. Helyi szokás szerint hol temetőben, hol templomban, hol pedig útszéli kereszteknél, esetleg egy-egy háznál – napközben vagy az éjszakába belenyúlva gyülekezik rendesen a liturgikus jeremiásvecsernye, másként zörgőzsolozsma, illetőleg a szentségbetétel után.

Szentistván borsodi faluban ezt mondják: ha halottjaink mellett virrasztunk, akkor mennyivel inkább Jézusért. Virrasztanak az Úr koporsaja mellett Zalaszentbalázson is. Ilyenkor régebben külön alamizsnát adtak a jeruzsálemi Szentsír fenntartására, őreinek istápolására.

Vasvár sajátos hagyománya a feketelakodalom, másként gyászmenyegző. Nagypéntek este összegyülekezve, egész éjszaka virrasztanak, imádkoznak, a fájdalmas olvasót végzik, közben Mária-siralmakat énekelnek. Ilyenkor kerül sor a gyászmenyegző énekére is, amelytől az ájtatosság vasvári nevét kapta. Középkori, illetőleg barokk előzményei, ikonográfiai inspirációi egyelőre nem ismeretesek előttünk. A szövegnek számos ponyvairodalmi változata van. Egyik szép félnépi, már kántorra valló megköltése:

Más, Varga Lajos búcsúvezetőtől^* gondozott változatának eleje:

Egy másik énekünkben Mária többek között így kesereg:

Bágyog-Rábaszovát falusi baktereinek nagypéntek éjszakájára külön versük volt:

18. Mária János házához megy (2 előfordulás). Ez a mozzanat inkább olvasmányból, mint énekként ismeretes.

A Makula nélkül való Tükör szerint^* Mária a szomorú anya maga társaságával a Sion hegyére, hol a végvacsorát megtette szent Fia, mene. Az hová sok áhitatos asszonyok késérték. József és Nikodémus örömest házakhoz vitték volna, de a Szent Szűz alázatosan megköszöné, mondván: az én szent Fiam halálakor Szent Jánosnak ajánlott. Azért ahol ő akarja, ott maradok. Az Atya mindenható Isten légyen megjutalmazója a ti fáradságtoknak és jó akaratotoknak, kit énhozzám és szent Fiamhoz mutattatok… Azután az asszonynak is megköszönvén jó akaratjokat, elbúcsúzék tőlük, és a maga társaságával beméne az házba, és a nagy sírás miatt semmit sem evének. Óh elhagyatott Anya, mely nagy a te keserűséged. Óh mely igazán mondhatod ezeket: ne híjjatok engem Noéminak, azaz szépnek, de híjjatok engem keserűnek, mert megtöltött engem az Úr keserűséggel. Bétöltve mentem ki és üresen tértem vissza…

19. Búcsúimádság a Megváltóhoz (1 előfordulás).

Ezzel elvégeztük középkori kódexeink dokumentációjának, illetőleg Kardos Tibor csoportosításának és folklórhagyományunknak szűkrefogott szembesítését.

 

Vannak olyan más költött, apokrif jelenetek is, amelyek középkori kódexeinkben még nem bukkannak föl.

Csak a barokk folklórhagyomány ismeri a Bolygó Zsidó, másként Ahasvér mondáját, amely bizonyos mediterrán előzményekből a XVI. század folyamán tűnt föl, és azóta számtalan változatban ismeretes.^*

 

Az elterjedt Csodák Könyve előadását^* nyilván német népkönyvből költötte át. Jézus a keresztúton Ahasvérus jeruzsálemi csizmadia háza előtt akart megpihenni, ez azonban öklével megütötte és elkergette. Az Úr megátkozta, hogy ne haljon meg, hanem örökké vándoroljon a világban. Bolyongása közben egy villámsújtott cserfát látott, amelyet még vékony cserjeként ismert. Elfogta a sírás és panasz, majd elaludt. Álmában úgy tetszett, mintha temetőben állott volna. Hirtelen vihar támadt, és a világ lángbaborult. Mintha a halottak feltámadtak és hódoltak volna a dicsőségben megjelenő Úr előtt, aki szelíden nevén szólította Ahasvért. Ez boldog rettenetében porrá omlott, és mintha az égbe emeltetett volna. Álmából fölébredve, rádöbbent a végzetére, a világ végeztéig való további vándorlásra.

A mondát nagyjából a Csodák Könyve nyomán Varga Lajos is versbe foglalta.^* A végén a hívő lélek így fogadkozik:

 

A szegedi tanyák élőszavas hagyománya szerint Jézus a keresztúton Ahasvér gazdag zsidó padjára akart leülni, ez azonban elkergette. Ezért nagyon megbűnhődött: ezerszer megkerülni a világot és nyugtot nem találni. A halált keresve, oroszlánok ketrecébe ugrott. Szétmarcangolták, mégis életben maradt. Háborúban a golyó nem éri.

Apokríf hagyomány a Veronika kendője is, amelyről majd a névnapnál emlékezünk meg bővebben.

Jézus szenvedése, üldöztetése számos természeti mondáknak is forrása lett. Az országszerte elterjedt, de még nem rendszerezett hagyományokból idézzük a náprádfai szóbeszédet:

 

Amikor Krisztust hajszolták, egy nyárfa alá menekült és így szólt hozzá: én fám, nyárfám borulj alám! A nyárfa azt felelte: én nem borulhatok rád, mert miattad meghajigálnak, talán ki is vágnának. Krisztus azért megbüntette. Azóta reszket a nyárfa levele.

A nyárfától a párnafához; vagyis a jegenyenyárhoz futott Krisztus. Az sem adott neki menedéket, hanem inkább fölnyúlt. Azóta is olyan magas maradt.

Ezután az Úr a cserfához menekült, de ez sem borult rá. Megátkozta: a ménkű üssön meg! Ezért csap a villám leginkább a cserfába.

Most pedig a nyírfa alá ment, az szépen ráborult. Azóta hajlós a nyírfa ága. Amikor pedig üldözői megfogták, ide-oda hajszolták tüskön-bokron át, de csak egy nagyon tüskés bokor szaggatta meg az Úr testét és tépte le a ruháját. Ezért lett aztán az Úr anyaszült meztelen, azóta mái napig istenátkozta tüske a neve. Ugyancsak Náprádfa hagyománya a madarakról így emlékezik meg: amikor az Úr kínszenvedése előtt a fák között bújdosott, a cinegemadár ezt mondogatta: csincserere, csincserere! Vagyis nincs ott, ahol keresik. Egy dárdával megdobták, tizenkét darabba szakadt. Krisztus futtában a részeket fölkapta és egy növendék fára hajigálta föl, ahol életet nyertek. Ezért olyan kicsi a cinege és ezért költ mái napig is tizenkettőt.

A kakukk mindig ezt hajtogatta: kukucs, kukucs! Így vezette nyomra az üldözőket. Az Úr megátkozta; többet ne szólj sohasem. Szent Péter azonban könyörgött, hogy az ő nevenapjáig mégis szólhasson. Krisztus ezt meg is engedte, de a kakukk Péter-Pál után már nem szólhat, nem is költhet.

A huputamadár, vagyis a büdösbanka csúfolta Krisztust, amikor üldözték. Mondogatta: hupp, hupp! Ezért kell neki csúnyasággal táplálkoznia.

A varimadár, a varjú károgott, amikor Krisztust ütötték: kár ütögetni őt! Ezért károgat mái napig.

A gilicemadár altatta az Istent: pru, pru! Azóta ilyen a szava.

A vadgalamb meg azt mondta, amikor Krisztust már megfogták: nyúzzuk, nyúzzuk! Azért szól így máig is.^*

Dési hagyomány szerint mikor Krisztust fel akarták feszíteni, alkalmas fát kerestek, hogy kiácsolják. A tölgy keményen ellenállott. A fűzfa jobbra-balra hajlongott, hogy ne tudjanak hozzávágni. A fenyő a szurkával védte magát. De a nyárra nem hederítettek, vágni kezdték. Rengett belé minden levele. Ma is folyvást reszket, mert fél, hogy megint ráakasztanak valakit.

Mikor a zsidók Jézust ostorozni vitték, egy fűzfáról vágtak fiatal ágakat és azzal ütötték őt. Senki nem sajnálta Jézust, inkább vadul csúfolták és szidalmazták. Az Úr most a fűzfához szólt: szomorkodjál fűzfa! És mikor Jézus elesett a hóhérok csapásai alatt és a fűzfavesszők pirosak lettek vérétől, a fa ágai szomorúan a földig hajoltak. Amit tehát fájdalmában parancsolt az Úr a fának, azt hűségesen megfogadta.^*

Az 1752-ben előadott somlyai misztériumban több interlocutio elmondja, hogyan választanak a fák királyt maguknak. Nincs azonban bennük utalás a keresztfára.^*

 

Említettük, hogy a nagypénteki társulati körmenetek, élőképes felvonulások, passiójátékok a hazai középkorban már virágoztak, de adataink nagyon szűkösek. A hagyomány később sem szűnt meg. A XVII. század puritán hitvitázói elítélően emlegetik. Pósaházy János szerint^* a katolikus Egyháztól való elszakadás egyik oka többi között a Christus szenvedésének és halálának játékos komédiára való fordítása, amely Jesus Christust bosszantó szokást esztendőnként a pápistáknál szemünkkel tapasztaltunk… Czeglédi István így kiált föl: mégsem szűntök meg Christus Urunk szenvedését kitragédiázni?…

A barokk fejlődés két irányban halad. Az egyik a csíksomlyai misztérium franciskánus útja, amely nyilván a. középkorba visszanyúlik, és népies elemekkel átszőve, főleg a Mária-siralmak élőszavas világától is ösztönözve, az iskoladráma barokk műfajában teljesedik.

Hatása nem szorítkozik az ifjúságra, iskolai előadásra. Külön játékszínben került nagypénteken bemutatásra. Az alkalomra Csíkból, Gyergyóból, Kászonból, de a Székelyföld távolabbi vidékeiről is nagyszámmal vándorolt ide a jámbor nép, amely húsvéti gyónását is itt, ekkor végezhette el. A prológusok mindig emlékeztetik a nézőket az előadás épületes szándékára:

Helyi hagyomány szerint előfordult, hogy az ifjak olyan hatásosan jelenítették meg a szereplő személyeket, hogy a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítőket megverte.^*

A játékok nagyobb része nem maradt ránk, jó esetben lappang. Alaposabb drámatörténeti elemzésük, hasonló, főleg osztrák játékokkal, barokk világdrámával való összevetésük, illetőleg a székelység élőszavas hagyományvilágában való utóéletük vizsgálata lényegében még mindig a jövő kutatás feladata. Egyes mozzanatokra, egyezésekre már többször rámutattunk.

Föltűnnek a jezsuitáktól kezdeményezett vezeklő körmenetek, élőképes felvonulások is. Ezeknek a penitenciatartás és megigazulás épületes szándékával való fölidézése, szemléltetése elsősorban a deákság és jámbor társulatok feladata.^*

A Paolo Segneri (1624-1694) olasz jezsuitától kezdeményezett töviskoronás, önostorozó, kereszthordozó körmenetek a XVIII. század elején hazánkban is elterjedtek.^* Különösen a Congregatio Bonae Mortis és a Congregatio Jesu Christi Agonizantis, másként röviden: Congregatio Agoniae tagjai vettek részt bennük.

A temesvári Agónia-Társulat följegyzései szerint a hívek nagypéntek délután fekete vezeklő kámzsába öltözve, körmenetben látogatták az egyes templomok szentsírjait. Hátuk csupasz volt. Korbáccsal, kötéllel ostorozták magukat. Suhanc gyerekek edényben meleg vizet vittek utánuk, és időnként lemosták róluk a megalvadt vért. A Megváltó példájára némelyek nehéz fakeresztet is hordoztak a vállukon. A püspök a látványos felvonulást 1732-ben eltiltotta.^*

A pécsi kongregáció tagjai a nagyböjt pénteki napjain önostorozást végeztek, nagypénteken pedig fekete zászló alatt a jezsuita templomból kiindulva, vezeklő ruhában körmenetet tartottak. Részt vettek benne a vármegyei tisztviselők, a város kapitánya és huszárjai, majd zászló alatt az önostorozók csoportja. Egyikük a keresztet, a többiek pedig a kínszenvedés jelvényeit (arma Christi) vitték. Egyes helyeken, talán a stációkat jelezve, a menet megállott, és a deákok latin, magyar, horvát, német nyelven beszédet rögtönöztek. A menet végén föltűnt a szentsír, amelyet egyesek vállukon hordoztak. Négy sarkán egy-egy angyalnak öltözött fiú foglalt helyet. Könnyezve mutogatták a kínszenvedés eszközeit, és ők is bűnbánatra buzdították a népet. A szentsírt tizenkét fegyveres, egyenruhás városi hajdú kísérte (1713). Nesselrod pécsi püspök később (1717) a körmenetet megtiltotta, az önostorozást azonban nem tudta megszüntetni.^*

A jezsuiták Buda-vízivárosi Szent Anna-templomának nagypénteki körmenetét a deákság nyitotta meg. Fekete csuhába öltözött, vállukon keresztfát hordozó, önsanyargató (flagelláns) hívek követték. Nyomukban hozták Szent Mihály lován a halott Krisztusnak fekete lepellel borított szobrát, amelyet kétoldalt fáklyás polgárok és a kínszenvedés eszközeit vivő, fehér angyali köntösbe öltözött ifjak kísérték. Ezután haladt baldachin alatt a lefátyolozott Oltáriszentséget vivő pap. Nyomában újra a kereszthordozók és flagellánsok gyászoló csoportja. A menetet a hívek sokasága zárta be. Visszatérvén a templomba, Krisztus szobrát a szentsírba fektették.

A délelőtti vezeklő gyászmenetet délután a Felsővásártéren felállított nyílt színpadon Krisztus kínszenvedésének előadása követte. Ezt a franciskánusok rendezték. Amikor az előadásban a keresztúthoz értek, a hét főbűnt jelképező alakok után a megkorbácsolt, töviskoronás Krisztus, vállán a keresztfával, űzve az ütlegelő pribékektől és kísérve a flagellánsoktól, bejárta az egész Vízivárost, és a várat. Visszatérve a színpadra, megtörtént a keresztrefeszítés is, az összeverődött néptömeg nagy álmélkodására. A krónikás szerint Krisztus alakítója^* ugyancsak megszenvedett a pribékeket játszó hidegkúti parasztoktól. A gyászkörmenet később túlzásokba csapott. A flagellánsok másokat is beszennyeztek vérükkel, és sokakban irtózatot keltettek. Ezért az érseki helynök 1782-ben eltiltotta.^*

 

Christus címen előadott jezsuita iskoladrámáink a kínszenvedésből sarjadó megváltást mutatják be nagypénteki vezeklő körmenetek, esetleg úrnapi felvonulások élőképeként, anyanyelvi betétekkel, olykor interludium formájában: Christus patiens (Trencsén 1651, 1652, 1665, Selmecbánya 1665, Kassa 1680, Zágráb 1694), Crucis imitatio (Sárospatak 1664), Christus humanum genus redimens (Trencsén 1671), Pilátus előtt (Trenesén 1694), Christus triumphans (Zágráb 1688).^* Egy nagyszombati játék: Moriens Deus-homo pro homine peccatore (1703, négy szimbolikus bibliai jelenet).^*

Nagypénteken került színre (Trencsén 1666, Nagyszombat 1667, 1675, Szakolca 1674) az evangéliumi szőlőművesekről szóló példázat (Lukács 20, 9-17) is, akik a gazda fiát megölik.^*

 

A piaristáknak is voltak nagypénteki iskoladrámáik, de előadásuk körülményeiről – címükön kívül – semmit sem tudunk: Christus patiens sub allegoria vineae illius Evangelicae (Privigye, 1673), Reus Charitatis Christus Jesus (Privigye, 1690), Fortis Agon Amoris Divini pro Anima (Pozsonyszentgyörgy, 1700), De vineae administratoribus (Szeged, 1743), De Christo patiente (Szeged 1744), Christus sub figura Isaaci (Szeged 1749).^*

 

A nagypénteki vezeklő felvonulások patetikus látványosságát, hatáskeltő külsőségeit egyidejűleg átveszik a bármely időszakban, mégis leginkább nagyböjtben tartott népmissiók is, amelyek a hitélet elmélyítésén, bensőségesebbé tételén fáradoznak. Az előbb elmondottakból érthető, hogy nagymesterei a jezsuiták.

Jánosi Gyula jeles művében olvassuk, hogy a kor penitenciára hajló szellemisége a missiós szentbeszédek keretében tartott bűnbánati, engesztelő körmeneteken (supplicatio de poenitentia) nyilatkozik meg a legbeszédesebben. Szinte a flagellánsok középkori világa elevenedett bennük újjá. „Töviskoronák, óriás keresztek – írja^* – láncok, kötelek, kövek, bűnbánati ruhák és az önsanyargatásnak annyi eszköze jelenik meg előttünk, amennyit az erősen érzelmes lélekből fakadó bűnbánat ki tud magának találni. A bűnbánat fokozására még sok helyen hozzájárult a trombiták harsogása, a dobverés tompa pergése, a lélekbe markoló bűnbánati zsoltárnak, a „Misesere”-nek muzsikusok által való játszása. Sok más helyen még ezzel sem elégednek meg, hanem barokk módra a lelkek minél nagyobb megrendítésére mozsarakat durrogtatnak és fegyvereket pattogtatnak. Ki csodálkoznék ezek után azon, hogy a bűnbánat annyira magával ragadta a lelkeket, hogy a könny szinte patakokban folyt le az arcokról és a sírás, jajgatás töltötte be levegőt, hogy szinte nem is lehetett mást hallani.”

Egy felvidéki tót missiós körmenet (1744) élén a misszionárius haladt. A fejét töviskorona övezte, nyakáról kötél csüngött le, azonfelül még nehéz láncokat is rakott magára. Utána következtek a férfiak: legelöl a gyermekek töviskoronával a fejükön, kereszttel a kezükben. Majd az ifjak és meglett férfiak válogatott kínzóeszközökkel. A férfiakat a nők követték. Itt is elöl a kislányok, majd a serdültebbek töviskoronával, végül az asszonyok, akik arcukat kendővel – Veronika Képmást ábrázoló kendőjének másával – födték el és nagyrészük szintén töviskoronát viselt. Sokan voltak mezítláb.

Selmecen a misszionáriust a város zenészei követték, akik gyászénekeket játszottak. Utánuk négy előkelő hajadon feketébe öltözve vitte a keresztre szegzett Megváltónak eltakart képét.

Maga a missziós hitszónok is megostorozza magát a szószéken, hogy a híveket bűneik igaz megbánására, életük megjavítására bírja. A hatás nem is marad el. Egyik misszió alatt a székelyek lángbuzgalma még a misszionárius szeméből is könnyet csal ki. Úgy tekintenek rá, mintha egyenesen az égből jött volna közéjük. Összegyűjtik az ostorozásnál kicsorduló vércsöppjeit, hogy aztán szent emlék gyanánt megőrizzék. Csókolgatják ruhája szegélyét, lába nyomát. Ilyen, Nagyszombat városában tartott körmeneten az ifjú Eszterházy Pál is részt vett. „Egyízben – írja később – nagypénteki processión disciplinát csinálván, ecettel mosták a hátamat… Igen kisebesedett s egynéhány hétig rosszul voltam miatta”

 

A jezsuita módszert a ferencesek is átveszik. A szentéletű minorita, Kelemen Didák írja^* az első miskolci misszióról, amely a XVIII. század első felében volt:

…Oly nagy zokogással voltak, hogy meg kellett inteni az népet, hogy az prédikációt kontinuálhassam, hogy csendesedgyenek, szűnyenek az sírástól. Voltak Istennek hála kétezerhatszázan, láncok, kötelek nyakokban. Voltak, kik kereszteket hordtak, kik magokat disciplinázták; az ellenkező atyafiak közül is csak ezen alkalommal öten tértek meg…

 

A kínszenvedés és kereszthalál megünneplése, a memoria passionis nem marad meg a liturgia, misztériumjáték, ájtatosságok zártabb, alkalomszerűbb keretei között, hanem a templomból, a középkori trimphus magasságából kilépve, architektonikus kompozícióként reprezentálva megjelenik a profán környezetben: Kálvária, olykor Szentgarádics építésében, keresztek, keresztutak állításában.

Nem tudjuk, hogy hazánkban mikor kezdődött a szabadban való Kálvária-emelés. Szakrális kordivattá nálunk mindenesetre a XVIII. században lett: a hódoltság után éledező katolikus társadalmunk áldozatkészségét a pestisjárványok szorongásai is növelték. A jezsuitáktól alapított Agonia-társulatok kezdeményezésére, illetőleg példájára emelt, uralkodó helyen, magaslaton, hegyoldalban emlékeztető Kálváriák barokk városképeiknek (Selmecbánya, Eperjes, Kismarton,^* Kőszeg, Szombathely, Pécs, Pápa, Győr,^* Esztergom, Szentendre, Kassa,^* Rozsnyó, Gyöngyös^*), olykor faluinknak (Buják, Szíhalom, Püspöknádasd, Báta, Máriagyűd, Csíksomlyó, Dorog) jellegzetes, artisztikus, atmoszférateremtő értékei.^* A városi polgárságot a falusi nép, a jezsuitákat más rendek is követik.

A győri Kálváriát (1714) jellemző módon az egykori vesztőhelyre építik. Első kápolnáját Dizmasz, a jobb lator tiszteletére szentelik.

A Kálváriahegyhez vezető stációkápolnák, oszlopok száma eleinte változó. A pápák csak később, a XVIII. században szabják meg tizennégyben, a franciskánus gyakorlat elismerésével. Eszerint a via crucis, via dolorosa állomásai, illetőleg templomi ábrázolásai ezek: 1. Pilátus halálra ítéli Jézust. 2. Jézus vállaira veszi a keresztet. 3. Először esik a földre. 4. Édesanyjával találkozik. 5. Cyrénei Simont kényszerítik, hogy segítsen neki. 6. Veronika kendőjét nyújtja. 7. Másodszor roskad a földre. 8. Jeruzsálem síró leányaival találkozik. 9. Harmadszor esik a földre. 10. Megfosztják ruháitól. 11. Megfeszítik. 12. Meghal a kereszten. 13. Leveszik a keresztről. 14. Sírbatétel. A jelenetekből csak kilenc olvasható az evangeliumokban. A többi öt tiszteletre méltó apokrif hagyományokból való: háromszor roskad le a kereszt súlya alatt, Máriával találkozik, Veronika kendője.

Így aztán eredetileg csak a szentföldi zarándoklathoz, a Megváltó jeruzsálemi keresztútjának végigjárásához fűzött búcsúkiváltságok és élmények: a szülőföldre igézett szentfölddel elérhetővé, szinte megszokottá válnak. Az ünnepélyes menetben fölvonuló, reprezentáló kálváriajárás ma már szinte mindenütt a múlté. Az imitáció barokk szenvedélyéből napjainkra már a templomi keresztút előtt végzett csöndes megemlékezés lett. A keresztutat egyes helyeken (Szolnok, Gyöngyöstarján) olyan kereszt körülhordozásával végzik, amelyen az arma Christi is rajta van. Szentistván matyó faluban nagypéntek délután a stációkat fáklyafény mellett járták.

A Kálvária hiedelemvilágának, helyi jellegzetességeinek megörökítésével már alighanem elkéstünk. Diószegi Vilmos jegyezte föl,^* hogy az elmaradt, beteges, szőrös, tájszóval agos gyereket édesanyja a moldvai Pusztina faluban hétköznap elvitte a templomba, amikor senki sem volt ott. A harangozótól elkérte a kulcsot. A gyereket hozzáverte a keresztút 14 képéhez, utána pedig imádkozott.

A Szentgarádics a passiókultusznak egyik jellegzetes, de ritka barokk sarjadéka. Mintaképe a római Scala Sancta.^* A jámbor hagyomány szerint Szent Ilona császárnő hozta magával a helytartó palotájának lépcsőjét, amelyen nagypénteken a Megváltó többször is fölment, miközben vérét hullatta rá. Eleinte a régi Lateráni Palotában tisztelték, majd V. Szent Pius pápa 1585-ben fényes ünnepséggel a mostani helyére, külön épületbe vitette át. A XVIII. században a lépcsőket diófa burkolattal látták el, hogy a hívek faragcsálásától megkíméljék. Ereklye gyanánt vágtak le belőle. Vezeklésből máig térden kapaszkodnak föl a 28 lépcsőfokon, miközben búcsúval járó imádságaikat végzik.

Mását a jezsuita Agonia-társulatok ösztönzésére Rómán kívül is sokfelé felépítették. Máig állanak tudomásunk szerint Selmecbánya, Eperjes,^* Malacka, (Malacky) Kismarton szentlépcsői, amelyeket a hívek valamikor messze környékről is fölkerestek. A kultusz hazai jellegzetességeiről sajnos nem sikerült adatokat szereznünk.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Kálvária, Szentgarádics, Ecce Homo, Szentsír ájtatosságai és architektonikus megjelenítései legtöbbször elvegyülnek egymással és számos helyi változatot szültek. Külön is említést érdemel a nyírbátori Krucsay-oltár, amely az egész szenvedéstörténetet szimultán egységben tárja a hívek elé.^* Magyarpolány szépfekvésű Kálváriájához öt stációs kápolna vezet: fájdalmas olvasó öt titkát örökítvén meg.

Ebből a kompozícióból olykor az Ecce Homo-szoborcsoportozatot ki is emelik és föltűnő helyen állítják fel. Ilyen volt a máriagyűdi templomnak az utóbbi években elkótyavetyélt együttese.

 

A nagypénteki templomi liturgiának máig egyik legjellegzetesebb mozzanata a János-passió anyanyelvi előadása, amelynek hagyományrendjéről elég keveset tudunk.

Az egri székesegyházban a középkor folyamán mezítláb adták elő.^* Amikor a bencés templomokban az éneklésben odaértek, hogy a katonák Jézus ruháit elosztották maguk között, akkor a Pray-kódex szerint szétszakítottak két vászonleplet és eltűntek velük. Csak a csonkamisére öltöttek sarut.^*

Galsán (Holiša), illetőleg az Ipoly felső vidékén, de bizonyára még sok más helyen is a passió szerepei egy-egy családban nemzedékről nemzedékre öröklődnek.^* Hétfalu evangélikus csángósága körében még a századforduló táján is járta az énekelt passió, amelyre évről évre gondosan készültek. Amikor a kóruson befejezték, a templomban ülő asszonyok rákezdtek a katolikus ihletettségű Mária siralma éneklésére. A szokást legtovább Tatrang (Tarlugení) őrizte meg. Csernátfaluban (Cernatu) szintén nagyhéten énekelte egy rátermett parasztember az Ádám siralmát. Ezért a kántortól fél véka búzát kapott.^*

Megjegyezhetjük különben, hogy a passió és lamentáció a reformációtól egészen a XIX. századig része volt a magyar protestáns istentiszteletnek. Szövegei rendesen a kancionálék, graduálok függelékeként szerepeltek: az énekvezér az evangélisták szövegét, illetőleg Jeremiás siralmait énekelve adta elő. Ez maradt meg a református kultuszban a katolikus liturgiából legtovább.^*

A szentsír,^* másként Úr koporsója, Csököly katolikusainak ajkán Isten koporsaja, sajátos hazai, illetőleg közép-európai liturgikus fejlemény. Első hazai nyomai Hartwik győri püspök Agendájában bukkannak föl. A keresztimádása és az Oltáriszentség kitétele szolgált kiindulással. A szentsír eredetileg csupán a keresztből állott. Ezt födték be gyászénekek kíséretében gyolccsal, sőt miseruhával és stólával is. Meghintették szentelt vízzel, és úgy füstölték meg, mint a temetésnél szokás. A drámai hatás fokozására követ is helyeztek rá, lepecsételték, még őrséget is állítottak melléje. Így fejlődött ki a szentsír állítása, amely voltaképpen a jeruzsálemi szentsír utánképzése.

Legszebb hazai emléke a garamszentbenedeki bencés apátságé.^* Az esztergomi Keresztény Múzeum őrzi. Alsó koporsószerű részének két hosszanti oldalán alvó katonák. Egyik végén Krisztus alászáll a poklokra, és kézenfogja Ádámot meg Évát. A másikon a feltámadás angyala és a szent asszonyok. A felépítményt a tizenkét apostol faszobra díszíti. Hozzátartozott még egy meztelen, ágyékkendős Krisztus-corpus, amely máig Garamszentbenedeken maradt. Ennek karjai mozgathatók, ami kétségtelenné teszi, hogy évközben a kereszten függött. Nagypénteken levették, nyilván föl is ravatalozták, utána háromnapos nyugalomra az Úr koporsajába helyezték, eltemették. Ez a szertartás talán nem állott egyedül a hazában. Garamszentbenedeken egyébként – nyilván elnépiesedett középkori liturgikus hagyományként – a XVIII. században a megkorbácsolt és oszlophoz kötözött Krisztus szobormását hordozták körül a templomban.

Manapság a nyitott koporsóba fektetett Krisztus-szobrot a benedekiek már nagycsütörtök este ravatalra helyezik, felvirágozzák és a hívek késő éjszakáig virrasztanak imádsággal és énekkel mellette. Nagypénteken a csonkamise végeztével a koporsóban hagyott corpust Szent Mihály lovára teszik, és a templomon körmenetben kísérik végig a Koháry-sírbolt fölé állított szentsírhoz.^*

Hasonló felvonulást figyelt meg Szebelléb (Sebechleby) szlovák faluban is Divald Kornél.^*

Ilyen elmozdítható szentsír Pozsonyban és Ráckevén máig látható. Számukat a szorgos kutatás nyilván még gyarapítani fogja.

A barokk szentsír-állítás szinte külön művészetté vált.^* Ennek hazai emlékei – tudomásunk szerint – alig maradtak ránk, a felvilágosodás liturgikus közönye száműzte, valósággal kisöpörte a templomból, és legtöbb helyen egyházművészeti giccsek kerültek a helyükre. Így történhetett meg az is, hogy a sümegi plébániatemplomban egy háttérül szolgáló Maulbertsch-freskót is elfödtek, még jó, hogy el nem pusztították. Csak napjainkban tárták ismét föl.

A sír körüli díszőrség-állás valamikor céhes, illetőleg jámbor társulati kiváltság volt. Csanádpalotán a jézuskatona alkalmi névvel illették őket. A ferencjózsefi időkben városi helyeken a katonaság adott őröket.

A szentsírt a tápai asszonyok régebben rozmaringgal, a múlhatatlan szeretet virágával ékesítették.

Csepel régi német hívei a szentsír díszítésére hat nagyobbacska üveggömböt állítottak föl. A ministráns gyerekek nagycsütörtökön kétkerekű kocsin két kis hordót húztak végig a falun, és a szőlősgazdáktól bort kértek. Az egyik hordó piros, a másik fehér borral telt meg. A szentsír előtt álló üveggömbökbe váltakozva fehér és piros bort öntöttek. Mindegyik mögött gyertya égett, amely átvilágította az üvegeket. A kimaradt bor a papot illette.^* A többi alighanem alkalmi szentelmény volt, de fölhasználására már nem emlékeznek. A hagyomány nyilván a szőlőprésben szenvedő Krisztus tiszteletével függ össze. Erről a szentvér ünnepénél szólunk bővebben.

A régebben fehér gyászba öltözött csökölyi református asszonyok tiszteletadásból meglátogatták, látogatják a helybeli katolikus templom szentsírját.

A nagypénteki szentségimádással legtöbbször az előtte fekvő szentkereszt előtti hódolat is együtt jár. A keresztfa nemcsak száraz, elhalt lignum, hanem eleven arbor is. A liturgia is különbséget tesz közöttük. Egyszer: ecce lignum crucis, máskor: crux fidelis, arbor una nobilis. Ilyenkor pénzdarabokat szokás a kereszt elé dobni. Mai általános vélemény szerint a virágdíszítés költségeire fordítják, eredetileg azonban másról volt szó.

Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térdencsúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje. Szeged Temesközbe, Szaján faluba vándorolt népe nagypénteken és nagyszombaton a szentsírt látogatva, tojást vitt a Kisjézus néven emlegetett feszület mellé.^* A mohácsi sokácoknál is hasonló hagyomány élt. Az adatokat még nyilván szaporítani lehetne.

Bár hazai források előttünk egyelőre nem ismeretesek, külföldi párhuzamok nyomán mégsem kétséges, hogy a középkorban nálunk is szokás volt húsvéti gyónás alkalmával a papnak pénzt (Beichtkreuzer) átnyújtani. A simonia, vagyis a szent dolgokkal való üzérkedés látszata miatt a zsinatok ezt szigorúan tilalmazták. Ehelyett alakult ki az a laudabilis consuetudo, közvetett gyakorlat, hogy a hívek a szentsírra hoztak tojást (Beichteier), illetőleg vetettek pénzt.^*

 

Öregek emlékezetében sokfelé máig él a nagypénteki kenyér híre. Ez nyilvánvalóan a középkori nagycsütörtöki eulógia, vagyis az Oltáriszentség szereztetésének emlékezetére szentelt kenyér elnépiesedett, nagypéntekhez tapadt, eucharisztikus színezetű maradványa és sajátos alkalmazása.

Nagypénteken a szegedi tájon nem ég a tűz, tehát kenyeret sem szoktak sütni ezen a napon. Akkorát mégis dagasztottak, mint egy libatojás. Később megszárították, eltették, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. A vízre eresztették, és ahol a gyertya belefordult, hitük szerint ott kellett a holttestet keresni. Algyőn úgy tudják, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret, benne a hétszer megszentelt égő gyertyát a vízre eresztették. A hiedelmet a dunai hajósok is emlegetik.^* Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte fegyver.

A szentelt kenyérnek e sajátos erejét már a középkorban híresztelték. Bornemissza Péternél olvassuk: minden nagy és kicsiny dolgokba sok ezer bűvölés-bájolás, superstitio és hamis vélekedő erősség vagyon. Mintha valaki vízbe hal, Tányérra viaszgyertyát gyújtsanak, es ott megaluszik, ahol fekszik.^*

Nyilván az eulógia képzetköréből sarjadt az a székesfehérvár-felsővárosi, pölöskefői szokás is, hogy a gazdasszony régebben az ünnepekre nagycsütörtökön sütötte a kenyeret, de csak akkor nyúltak hozzá, amikor a pap a húsvéti eledelekkel együtt ezt is megszentelte.

Hazai németségünk nagypénteki kenyérsütése is ebbe a paraliturgikus összefüggésbe tartozik. Abaliget gazdasszonyai egyetlen kenyeret sütnek. Mint mondogatják: Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl.^* A Buda-vidékiek a sütést úgy magyarázzák, hogy a Kálváriára hajszolt Jézust annak a friss kenyérnek illata erősítette, amely egy pékműhelyből áradt feléje.^* Hasonló hiedelem él a vegyesajkú, de katolikus Dávod bácskai faluban is. Csátalja német gazdasszonyai sütés közben a kiskaput is kinyitják, hogy a sülő kenyér illatától a szenvedő Krisztus jobban érezze magát.^*

Csanád német asszonyai^* nagypénteken kenyeret szoktak sütni. Ez a Karfreitaglaibchen, Karfreitagmitschel, amely áldást hozott a házra. Egészen a következő nagypéntekig őrizték, különösen árvíz idején tartották foganatosnak. Akadtak házak, ahol húsvétkor az első koldusnak adták oda, hogy imádkozzék a családért.

Országszerte több monda valami nagypénteki látomást idéz.

A békési Gerendás határában van egy Alberthegy néven emlegetett homokhalom templomrommal és felszínre kerülő sok embercsonttal. A helyi hagyomány szerint a templomot a törökök éppen nagypénteken, Úrfölmutatáskor lőtték össze. A pap és a ministránsgyerekek ottmaradtak a romok alatt. Még most is minden nagypénteken Úrfelmutatásra megjelenik a pap és áldást ad a csontokra. Ez addig lesz így, amíg a törökök újra föl nem építik a templomot.^*

A múlt század közepéről származó szegedi följegyzés^* szerint, ahol pénz van, ott a föld a nagypénteki passió éneklése alatt megnyílik. Annyit ki lehet szedni belőle, amennyi csak jólesik. Jaj azonban annak, aki elkésik, mert a föld a passió elvégzése után becsukódik.

Németpróna (Slovenske Pravno) hagyománya^* szerint a közeli Visehrád hegyen minden századik évben a nagypénteki passió alatt gyönyörű szép vár látható. Szintén ezen a hegyen ugyanekkor barlang nyílik meg, tömérdek kincs van benne. Aki be tud jutni, sokat szerezhet belőle.

Úgy véljük, hogy itt a középkori Grál-legenda élőszóval fenntartott és céltudatos gyűjtéssel bizonyára még szaporítható hazai változataival van dolgunk.

A Grál-történetből tudjuk, hogy minden nagypénteken galamb szállott az égből alá, szájában a szentostyával, amely a Grál-ereklyét erővel, lovagjait gazdagsággal töltötte el. A kincset a Mons Salvationis várában éppen a Grál égi erejével, sugallatával épített, drágakövekkel tündöklő templomban őrzik.

Ugyanezen a napon jut be egyik szövegváltozat szerint a bolyongó, Grál-kereső Parsifal a várba, ahol balgaságból nem kérdezősködik a beteg Amfortas király baja felől, akinek gyógyulása éppen a felebaráti szeretet szavától függ. A kelyhen utódként mégis Parsifal neve tűnik föl, aki jóváteszi mulasztását.

Albrecht von Schaffenberg továbbszőve Wolfram von Eschenbach előadását, leírja a Grál-templom csodálatos szépségét és további történetét. Az emberek bűnbe merülnek, ezért a Grál eltűnik, illetőlég messzire, napkeletre kívánkozik. Amerre híveivel átvonul, mindenütt megajándékozza a kolostorokat, kórházakat és a szegényeket. Végre János pap országába, a paradicsom szomszédságába jutnak, ahonnan a csodálatos bibliai folyók erednek. A templomos lovagok könyörgésére az Úr ide parancsolja a Grál-templomot is, Parsifal pedig papkirályként uralkodik.^*

A mi mondai látomásainkban, továbbá archaikus népi imádságainkban ez a templom villan föl.

Ami az étkezést illeti, nagypénteket református, evangélikus szlovák^* népünk is böjttel üli meg. Még más vonatkozásban is szólunk róla, hogy a középkor liturgikus szemlélete és gyakorlata értelmében a tüzet nagycsütörtökön este eloltották, és a húsvéti szentelt tűz parazsából gerjesztették újra. Ahol ennek emlékezete még él, így hagyományőrző szegedi, tápai családok körében, ott csak hideg ételek kerülhetnek nagypénteken az asztalra (olajban főtt káposzta, bab, laska, olajban sült guba). Addig nem ettek, amíg a délelőtti templomi szertartásokról: passióról, csonkamiséről haza nem tértek. Vacsorára megelégedtek a sóspaprikás kenyérrel. Hercegszántó régi sokácai, Versend horvátjai egész nap böjtöltek, csak este, amikor a hold és csillagok már feljöttek az égre, ettek egy darabka szárazkenyeret és vizet ittak rá.^* Miskén régebben akadtak, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek.

Felnémet, Bélapátfalva és bizonyára még más környékbeli palóc faluk hagyománya szerint nagypénteken éppúgy szokták az asztalt megteríteni, mint karácsony estéjén: a fölterített abroszon az ételek mellett fokhagyma is volt. Alatta szakajtóban búza, kukorica, zab a jószágnak, továbbá bab és más vetőmag. Mint látjuk, a palócoknál egyes karácsonyesti szokások ide települtek át.

Zagyvarékason nagyhéten piros almát dobtak a kútba. Egész héten erről ivott az ember is, jószág is, hogy egészséges maradjon. Húsvétkor vették ki és megették.^* Az alma itt már a keresztfának a Megváltóra emlékeztető gyümölcse.

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, valami naiv, de annál bensőségesebb átéléssel ünnepli a nép idősebbje. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetőleg nem húzzák föl. Úgy járnak-kelnek, mintha halott volna a háznál.

Istensegíts székelyei az innapló gúnyát nagypénteken kitették az udvarra, hogy a szél fújja meg. Ez hitük szerint áldást hozott a viselőjére. Csikszentmártonban (Sinmartin-Ciuc) moly ellen szokták szőtteseiket kirakni. Ez nyilvánvalóan már másodlagos fejlemény.^*

Aki nagypénteken káromkodik, a zagyvarékasiak szerint oda vág a villám.^* Az ipolymenti palóc gazda így oktatja fütyörésző, káromkodó szolgáját: az Úrjézus halálakor ne örülj, de ne is káromkodj.^*

Még a közelmúltban is az egész család kora reggel, jóval az isteni szolgálat előtt elment a templomba. Az apátfalvi tanyák népe gyalog érkezett. Ezen a napon a kocsira ülést illetlennek tartották volna. Gyalog ment a nyíregyházi nagytemplomba a bokortanyák evangélikus tirpáksága is.^* Nagyécsfalu legényei elmentek ugyan a nagypénteken is a nekik kedves lányhoz, de nem keresték a vele való találkozást. Csak egy fekete szalagot kötöttek a fára.

Nagypénteken régebben fekete gyászban mentek nemcsak az asszonyok, hanem még a lányok is a templomba. Csököly református asszonynépe még a század elején is tiszta fehérben, eltakart arccal igazodott fel a nagypénteki gyászistentiszteletre. Ezt a ruhát csak kézzel volt szabad megvarrni.^* Ormánságban is fehéret öltöttek magukra nagypénteken. Fehérben mentek azonban a csonkamisére a vend eredetű Tarany asszonyai és lányai is. Az utóbbiaknak még fehér szalag is volt a hajukba fonva.

Református hagyomány, hogy a nagyszalontai anyák nagypénteken apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy hamarább kezdjenek beszélni.^* Görgeteg református anyái kisgyermeküket szintén nagypénteken viszik először templomba, és fejét – nyilván hasonló szándékkal – háromszor a falához érintik.

Napjaink liturgikus reformja az ünnep hagyományos rendjében nagy változásokat idézett elő. Így a csonkamisét délutánra helyezte, fölújította a hívek nagypénteki áldozását,^* lehetővé tette az anyanyelv liturgikus használatát. Mi a hagyományt ábrázolván, a régi évszázados gyakorlat bemutatására törekedtünk. Ez a meglett korú nemzedékek emlékezetében még elevenen él.