A természet szüntelen körforgásában, az évszakok változásában: tavaszi újulásában és őszi érettségében, nyári gazdagságában és téli álmában a napok mellett, az esztendő a legkerekebb időbeli egység. Ezt a ritmikus váltakozást és nyomában a vegetáció bontakozását a nap járása idézi elő, amely az ember napi életét és munkáját, a gazdasági élet alapvető feltételeit megszabja.
Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait máig számontartja. A keresztény egyházi évnek Jézus evangéliumi életéhez igazodó liturgikus rendje az ószövetségi kultuszból, az antik pogányság és az európai népek archaikus ünneplő hagyományaiból ötvöződött össze, egyben ráépült a csillagászati, illetőleg gazdasági évre. Innen az európai népek jeles napjainak szinte testvéri hasonlósága. A népi, illetőleg tradicionális életérzés szerint a világ és ember teremtmény, a Teremtőtől függ, aki ura a természetnek és életnek, és így kultusz illeti. Ez nemcsak az egyén esetleges, magányos imádságában ájtatosságaiban, hanem főleg a közösség kötelező, liturgikus formáiban és gesztusaiban, az ünneplő szokás és hagyomány társadalmi örökségében jut kifejezésre.
Ez a kultusz az esztendő folyamán „primitív” fokon mágikus kényszerítéssel, az egyházi gyakorlatban és népi sarjadékaiban könyörgéssel, liturgikus szertartással, áldással és szentélménnyel, olykor böjttel és penitenciával akarja az egyén, család, közösség számára megnyerni az áldást, az életben való boldogulást, főleg asszonynak, földnek, jószágnak termékenységét, bőségét, továbbá elhárítani a természeti csapásokat, betegséget, késleltetni a halált.
A primitív pogány szakralizmust az Egyház tövestől nem tudván kiirtani – bár türelmetlenebb szolgái ezt olykor kíméletlenül megkísérelték – alkalmazkodott Mesterének tanításához, aki nem eltörölni, hanem betölteni jött a régi törvényt, igazolni a prófétákat (Mt 5,17). Ezzel a türelemmel, olykor kényszerű belenyugvással természetesen az archaikus világszemlélet fennmaradásához, továbbéléséhez is hozzájárult. Iparkodott a hagyomány kategóriáinak, emberi reflexeinek bibliai szentesítést adni. Így rendelte egyebek között a téli napfordulat elragadtatott pogány áldozati időszakának helyére a karácsonyt, az ősi tavaszi nagy ünnepek helyére a húsvétot és pünkösdöt. A természet immanenciáját transcendens távlatokba állította. A szellemek idézése helyett ajánlotta a szentek segítségül hívását, névünnepüknek megülését.
Világos, hogy az Egyház kegyelmi és liturgikus rendszere új szokásoknak, hagyományoknak, az ünneplés sajátos formavilágának lett forrása. Számos népszokásban. emberi gesztusban már nem is érezzük a szakrális ihletést, jelentést, pedig a lélektani sugallat, illetőleg történeti folytonosság kétségtelen.
A liturgikus egyházi év nem egészen azonos a polgári évvel. Adventtel, tehát nagyjából december elejével kezdődik és a következő decemberig tart. A középkorban egyes országokban Gyümölcsoltó Boldogasszony volt az új esztendő első napja, mert akkor történt az angyali üdvözlet, vagyis Jézus fogantatása, a megváltott idő kezdete. Az Egyház más liturgikus évkezdetet is elismer. A keletieknél, így a mi görögkatolikusainknál is szeptember 1-én kezdődik.* Föltűnő, hogy nemcsak a parasztság, hanem olykor agnosztikus városlakók is az egyházi ünnepek szerint (karácsony, húsvét, Szent György, Iván, Mihály) tájékozódnak az esztendő napjai között. Ezt a szóhasználatot egy-egy kisebb-nagyobb társadalmi közösség tudatában és beszédében a névnapok, búcsúk, vásárok, továbbá a mezei munka jeles naphoz kötött időpontja is elősegíti.
Az egyházi év liturgikus-szimbolikus tanítás szerint visszatükrözi a bibliai emberiség egész üdvösségtörténetét. Már a középkorban párhuzamba állította az esztendő egyes részeit az emberiség életének nagy évével. Eszerint a bűnbeesett emberiség Ádámtól Mózesig terjedő korának (tempus deviationis) a tél, éjszakai sötétségének a Hetvenedvasárnaptól húsvétig terjedő időszak felel meg. Mózestól Krisztusig a próféták kora, az emberiség hajnala és tavasza járt el. Erre az egyházi évben az advent emlékeztet. A harmadik a kiengesztelődés ideje (tempus revocationis), vagyis a húsvét időszaka, tehát az az idő, amelyet a Megváltó ezen a földön eltöltött. Ez volt az emberiség nyara vagy nappala. Az Úr mennybemenetelétől a világ végéig tart a zarándoklás (tempus peregrinationis) az örök haza felé. Ez a pünkösdi időszak, az ősz és az alkonyat hangulatával.*
Az egyházi év misztériumáról XII. Piusnak Mediator Dei et hominum kezdetű liturgikus enciklikája (1947)* összefoglalóan ezt tanítja: „a liturgikus év, amelyet az Egyház áhítata tölt ki és kísér, nem puszta megjelenítése a múltnak, és nem is csak egyszerű megemlékezés a régmúlt dolgokról. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy maga Krisztus az, aki az Egyházban ugyanúgy járja irgalmasságának útjait, mint ahogyan földi életében körüljárt jót cselekedvén (ApCsel 10, 38), kegyességében azt akarja, hogy az emberek lelkébe belevésődjék az ő élete és valamiképpen ők is általa éljenek… Az Anyaszentegyház is azért esd az Úristenhez, hogy az Úr Jézus életének elénk állított eseménye a mi lelkünket is minél inkább hassa át. Jézus behatásából és erejéből mibelénk is átáramlik az éltető erő, miként a fából az ágakba, a Fejből a tagokba, és így lassacskán mi is eljuthatunk olyan életkorra, melynek mértéke Krisztus teljessége (Ef 4, 13).
Az egyházi év folyamán nemcsak Jézus Krisztus életének titkait, hanem az égi szentek ünnepét is megüljük… Hogy tudniillik közbenjárásukat kérjük, kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk … (Szent Bernát)
Valamennyi szent között különleges módon tiszteljük az istenszülő Szűz Máriát… Szentebb a keruboknál és szeráfoknál és nagyobb a dicsősége minden égi szentnél, mivel malaszttal teljes (Lukács 1, 28), és mivel ő az Isten anyja, aki nekünk Megváltónkat e világra szülte. Ha tehát ő az irgalmasság anyja, életünk, édességünk, reménységünk, akkor csak kiáltsunk hozzá sírva és zokogva e siralom völgyéből…
Az egyházi évnek ezen az évről évre megismétlődő liturgikus útján keresztül… járuljunk igaz szívvel, a hit teljességében, meghintve szívünket és megtisztítva a rossz lelkiismerettől, és lemosva testünket tiszta vízzel, a Főpaphoz, hogy ővele éljünk és érezzünk, és ővele behatoljunk a kárpit belsejéig … (Zsid 6, 19; 10, 21, 22)”