Minden időben törekedtek az emberek a dolgok summázására, a szerteágazó és sokrétű kérdések és válaszok összefoglalására. Régen és ma is vannak például törekvések a hit rövid foglalatának az összeállítására. Ilyen igényből született meg az első időkben az ,,apostoli hitvallás'', a Hiszekegy. A mai evangélium hasonló igényről beszél, de nem a hit, hanem az erkölcs, a törvény területén. A farizeus azt kérdezi Jézustól: ,,Melyik a főparancs a törvényben?''
A főparancs tulajdonképpen összefoglalás. Nem azért fő, mert valami mondvacsinált rangsorolás alapján az első helyre állították, hanem mert ,,ezen alapszik az egész törvény és a próféták''. És amikor a farizeus Jézust próbára akarja tenni, nem csupán elméleti kérdést akar vele megbeszélni, s nemcsak ,,teológiai jártasságát'' akarja vizsgáztatni, hanem egész törvényszemléletének és magatartásának beállítottságát is vizsgálni. Benne áll-e Jézus a törvény rendjében, Mózes és a próféták világában?
Nem válaszol-e erkölcsileg kifogásolhatóan, hitbelileg tévesen? Mert ez esetben meg lehet őt támadni és lehetetlenné tenni a nép előtt.
Jézus azonban ,,jelesen vizsgázott'' a farizeus kérdésére, amikor a kettős főparancsot válaszolta. S válasza nem volt téves, bár ,,két'' parancsot emlegetett. A két szeretet, Isten és ember szeretete ugyanis lényegében egy parancs. A kettő összetartozik, az egyik a másikra épül. Nem szeretheti Istent igazán, aki nem szereti embertársait, - hirdeti később mintegy magyarázatul Szent János apostol. ,,Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is'' (1Jn 4,21). Teológiailag vizsgálva a tételt: mindkét szeretet forrása és mintája Isten szeretete, mégpedig az ó hozzánk lehajló, irgalmas szeretete (vö. 1. olvasmány mondanivalóját és főleg 1Jn 4,7-21).
Isten szeretetével kapcsolatban - legalábbis elvileg - nemigen van nehézségünk. Annál több az embertársi szeretettel. Az ,,önmagunk'' mértéke sok kimagyarázkodásra és elsekélyesedésre ad lehetőséget, ha nem kapcsoljuk Isten szeretetéhez a miénket. Ezért ez a kifejezés: ,,a második hasonló hozzá'', nyilván úgy is érthető, hogy a kettőt kapcsoljuk össze, és együtt, egymáshoz hasonlóan éljük meg a két szeretetet.
Jézus pontos válaszának a nagysága nemcsak a szóbeli megfelelésben mutatkozott meg, hanem életének tanúságtétel-válaszában is. Ő önmaga teljes feláldozásáig és teljes ,,kiüresítéséig'' szeretett minket, egészen a halálig. S. ezzel elvette a szeretet egyéni kimagyarázkodása és bizonytalansága elől a lehetőséget. Jézus élete, mint teljes válasz új parancs és példa lett számunkra: ,,Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!'' (Jn 15,12)