A. A 4. versben a két papirusz-kódex a »mi – engem« olvasat helyett a többes számú (mi – bennünket) személyes névmásokat hozza, más kéziratok pedig az egyes számú (én – engem) változatot. Az első és nehezebb olvasatot többek között azért kell előnyben részesítenünk, mert Jézus a »mi« szóval összeköti ugyan saját cselekedetét tanítványaiéval (11,7), de küldetését nem azonosítja az övékével (vö. 20,21). – A 6. versben az agyag szó a görög »pélosz« fordítása, amely jelenthet »iszapot«, »vályogot« és »sarat« is. A »pélosz« a fazekasok által használt nyersanyag. Jób így szól Istenhez: »Emlékezz csak, úgy formáltál, mint az agyagot (pélosz)« (Jób 10,9). – A »Siloam« (7a v.) nevet – a salach (küldeni, elküldeni) gyökből származó silóach szó átírásaként – ebben a formájában már a görög nyelvű Ószövetség is tanúsítja (Iz 8,6). A kifejezés eredetileg (jóllehet más vokalizálással) a Hiszkija által épített 544 méter hosszú alagúton »küldött« vizet jelentette. A János-féle magyarázat tehát a mesterkéltség benyomását kelti.

B. A korábban említett áthelyezési javaslatokkal nem foglalkozunk, mert a vak meggyógyításának jelenete és a jó pásztorról szóló beszéd eszmei egységet alkot (A. Feuillet). Henoch könyvének (Kr. e. 2. sz.) nagy álomlátásaiban a vak juhok az istentelen embereket jelképezik: »Azután pedig láttam, hogy ... eltévelyedtek, és szemük elvakult« (Henoch 89,54). Az igazak azonban látó juhokként mennek az Úr házába: »Valamennyi juhot egybehívták a házba ... Mindnyájuknak kinyílt a szeme, úgyhogy látták a jót, és egyetlenegy sem volt közülük, amelyik ne látott volna« (Henoch 90,34-től). – A Mk 7,33; 8,23 is tartalmazza azt a hagyományt, amely szerint Jézus nyállal gyógyított. Ha a húsvét előtti Jézus gyógyításaihoz nem használt volna nyálat, a »hit megdicsőült Urával« kapcsolatban senki sem merészelte volna ezt állítani.

Ezután Jézus a Siloam-tavához küldi a vakot. Ő pedig elmegy (7c v.). A beképzelt szír Naamán magatartásával (2Kir 5,11-től) való összehasonlításban mutatkozik meg, hogy micsoda nagyszerűség rejlik ebben az okoskodás nélküli engedelmességben. Miként a kenyérszaporításnál és a kenyérről szóló beszédben, János a 9. fejezetben is előfeltételezi a korai egyház szentségi gyakorlatát. Ezt a gyakorlatot szeretné lelki szempontból elmélyíteni. Hogyan közvetíthet a keresztség csekély értékű vize örök üdvösséget? Mindaz, aki magára veszi a víz természetes és önmagában elégtelen jelét, valójában alázatos hitet tanúsít: a voltaképpeni hatást ugyanis magától Istentől várja. A korai egyházban a keresztséget éppen e perikopa alapján kezdték »megvilágosodásnak« (phótiszmosz) nevezni.

D. Az agyaggal való megkenés és az a tény, hogy a vak engedelmesen elmegy a Siloam-tavához mosakodni, gyógyulást eredményez. E gyógyulás végső alapja az Atya által ebbe a világba »küldött« Jézus. »Az Atya, aki engem elküldött« kifejezés a János-evangélium teológiájának tipikus szófordulata. Míg Pál arra helyezi a hangsúlyt, hogy az üdvösséget Krisztus halála és feltámadása által nyerjük el (2Kor 5,15), a keresztben van üdvösségünk, s nekünk »Urunk Jézus Krisztus keresztjével« kellene »dicsekednünk« (Gal 6,14), János azt az isteni titkot állítja előtérbe, hogy a Logosz belép az emberi történelembe, »hússá« lesz. A világtörténelem erre a »Krisztus-eseményre«, az isteni Logosznak az emberiségben való megjelenésére, epifániájára vonatkoztatva bontakozik ki. Amikor János a »hússá levésről« beszél, elsősorban nem Krisztus lényegét, azaz nem krisztológiai szempontokat tart szem előtt, hanem megváltásunkat. Számára elsősorban nem krisztológiai, hanem szótériológiai szempontból fontos, hogy az Isten valóban »hússá« lett, és hogy az Atya a Fiát a világba »küldte«. János »megváltó hússá levésről« (A. Feuillet) beszél, amelyben a szenvedés az utolsó lépést jelenti annak életében, aki »mindvégig szerette« (13,1) övéit. Tanítványait azonban Jézus már »igéje«, azaz lénye által is megtisztította (13,10; 15,3). Amikor ezt megállapítjuk, nem a »theologia crucis« (a kereszt teológiája) és a »theologia incarnationis« (a megtestesülés teológiája) közti mesterségesen alkotott szakadékot akarjuk elmélyíteni, hanem azt idézzük emlékezetünkbe, hogy a kereszt csak akkor válik teljes értékűvé, ha az függ rajta, aki »Isten formájában« volt, mégis hasonlóvá lett hozzánk, emberekhez (Fil 2,6-8).

a) A szomszédok előtt (9,8-12)

A. A szövegváltozatok mutatják, mely szavak okoztak a másolóknak fejtörést. A 8. versben a kései bizánci kódexek csoportja a »koldus« szó helyett a »vak« (vö. 9,1) kifejezést olvassa. Ám a versben éppen ez az újdonság a fontos! – A befejezést a participiumok utánozhatatlan tömörséggel foglalják össze. Ily módon a vers jelentése nagyjából ez: »Az elmenetelem, a megmosdásom és a látóvá válásom szinte egyetlen esemény volt!«

B. Észre kell vennünk, hogy az evangélista céljának (9,37; 9,39) megfelelően mesterien dolgozta fel a perikopát. Ebből a megfogalmazásból az is következik, hogy a részletben nem a »megközelítően pontos« híradást kell keresnünk (miként abban a művészien megformált párbeszédben sem, amely Jákob kútjánál zajlott le). Legfeljebb a következő lehetőségekre kérdezhetünk rá: 1. Vajon az evangélista találta ki a történetet? 2. Vakok meggyógyításáról szóló szinoptikus elbeszéléseket dolgozott fel? 3. A szinoptikusoktól független hagyományt nagyvonalúan teológiai mondanivalójának szolgálatába állította? – Az 1. feltevés ellen az szól, amit a 9,1-7 magyarázatában (B) mondtunk. A 2. hipotézissel ellentétben áll az a tény, hogy a perikopát nem lehet levezetni a vakok meggyógyításáról szóló szinoptikus elbeszélésekből (Mk 8,22-26; 10,46-52 és párhuzamos versek; Mt 21,14), amint ezt C. H. Dodd meggyőzően igazolta. Marad a 3. lehetőség, amely összhangban áll azzal, amit a negyedik evangéliumban a (személyes vagy közvetett) történelmi emlékezés és a teológiai reflexió összekötésével kapcsolatban egyébként is megfigyelhetünk.

C. Az a mód, ahogyan a perikopában a »Siloam-tava« (9,7a) kifejezés egyszerűen »Siloamra« (11. v.) változik, mélyebb szintű igazságokra utal, amelyekre János el akar bennünket vezetni. Két elbeszélői szál kezdődik meg ebben a versben. Az egyik a józan emberi értelemmel ítélő egyszerű szomszédokat köti össze azzal a gőgös felsőbbséggel, amely Jézust elítéli. A másik a megvetett koldustól kiindulva vezet ahhoz az emberhez, aki tekintélyes személyekkel szemben merészen megvallja az igazságot, miközben Isten előtt alázatossá és így valóban naggyá válik. Az események sodrában a bírákból elítéltek lesznek. Az ítélő bíró ugyanis Jézus (9,39a). A vakok látókká lesznek, és a látók vakokká válnak (9,39b). János szemmel láthatóan négy jelenetben fejti ki ezeket a gondolatokat. Az elsőben (8-12. v.) elfogulatlan emberek, a sokaság tagjai vizsgálják ki az esetet. Miután a gyógyult ember elismeri, hogy ő az, aki korábban koldult (9c v.), nincs okuk arra, hogy kételkedjenek. Az utólagos elbeszélés alapján örömmel élik át az eseményt, és elkezdenek kérdezősködni afelől, akinek mindez köszönhető (12. v.).

D. A gyógyult emberben nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is világosság támadt (vö. Ef 5,8-tól). Ha egybevetjük a 9c versben álló »én vagyok« (egó eimi) kifejezést azzal, amit ez az állítás János evangéliumában Krisztus ajkán jelent, joggal hallhatjuk ki a perikopából a nagy újdonságot: a gyógyult ember, akinek az a szerepe, hogy megkeresztelt voltunk értelmét megvilágítsa, elkezd részesülni Krisztus isteni létmódjából. A keresztség által ugyanis az »isteni természet részeseivé« váltunk (2Pét 1,4). A keresztség azt jelenti számunkra, hogy készek vagyunk Krisztussal együtt elviselni a gyalázatot (vö. a 9,7a versét a 9,34b-vel). János azonban azt is megmutatja nekünk, hogyan néz ki az az ember, aki csírájában már befogadta az új, az igazi, az örök és végső fokon isteni életet. Bemutatja, hogyan fest az a személy, aki lelkileg felébredt álmából, Krisztussal együtt feltámadt (Kol 2,12), és akiben felfénylik Krisztus (Ef 5,14). Az a mód, ahogyan a korábban vak koldus immár magabiztosan, ugyanakkor őszinte alázattal beszámol a vele történtekről (vö. a 9b versét a 12b-vel), jelzi, hogy milyen erőt kölcsönöz a Lélekből való újjászületés, aki »arra fúj, amerre akar« (3,8). Az evangélista a 9b verstől kezdve a perikopa végéig azt állítja szemünk elé, amit Péter első levelének szerzője azoktól kér, akik »újjászülettek ... Isten igéje által« (1Pét 1,23): »legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kér tőletek ... de ezt szelíden és istenfélelemmel tegyétek« (1Pét 3,15-től).

b) Az első kihallgatás a farizeusok színe előtt (9,13-17)

A. A világos ábrázolás a szöveg egyértelmű hagyományát tükrözi. – A 17a versben a »te« személyes névmáson van a hangsúly. Ezt a fordításban a »magad« kifejezés betoldásával emeltük ki.

C. A részletből két nagy újdonságot tudunk meg: az egyik az a megjegyzés, amely szerint »az a nap pedig ... szombat volt«^[1] (14. v.), a másik az a megállapítás, amelynek értelmében »ő egy próféta« (17b v.). Az utóbbi Jézus teljesebb megismeréséhez vezet, az előbbi megkeményíti Jézus ellenfeleit. »Meghasonlás«, »szakadás« támad közöttük, miként korábban »a sokaságban« (7,43) és később »a zsidók között« (10,19). Isten Logoszával kapcsolatban ugyanis megoszlanak a lelkek (9,39).

A perikopát a 13. versben semmi sem kapcsolja az előzményekhez. Az evangélista nem akarja a részletek említésével azt a benyomást kelteni, hogy tárgyilagos leírást ad az eseményről. Megváltoztatja a színpadi képet és megnyitja a második jelenetet. Minél kevésbé tisztességes a hallgatóság által feltett kérdés, a gyógyult ember annál rövidebbre fogja beszámolóját. Az őszintén csodálkozó szomszédoknak barátságos, személyes hangvételben válaszol, és elmondja a lényeget is (9,11). A farizeusokkal csak szűkszavúan közöl adatokat, és kihagyja a legszemélyesebb elemet, nevezetesen azt az elhatározását, hogy elmegy a Siloamhoz (15b v.). Amikor majd harmadszor kérdezik, vonakodva válaszol (9,25). A negyedik kérdésnél pedig, amely már nyilvánvalóan nem az igazság kiderítésére irányul, a gyógyult ember az alakoskodást gúnnyal nyugtázza (9,27b).

D. János evangéliumában Jézust a negyedik és egyben utolsó alkalommal tartja valaki »prófétának« (1,45; 4,19; 6,14). A hatodik és a hetedik fejezetben a népsokaság úgy gondolta, hogy ő a (messiási) próféta. Ám Jákob kútjánál az asszony, miként ebben a jelenetben a gyógyult ember is, »egynek« tartja őt a »próféták közül«. A szamariai asszony és a gyógyult ember nem tudja pontosan, kivel áll szemben. Ennek ellenére példaképek lehetnek hívő magatartásunk számára, hiszen »prófétaként« elfogadták Jézust. Legalábbis egy dologban voltak bizonyosak: a velük szemben álló ember úgy beszél és tevékenykedik, mint az, aki kapcsolatban áll a számunkra ismeretlen isteni világgal. Ezért hinni lehet szavának.

c) A szülők kihallgatása (9,18-23)

A. A fordításban a 18. vers elejére beillesztettük az »akarták« szót, mert az »amíg« kifejezéssel kezdődő mellékmondat a német (és a magyar) nyelvben ezt megköveteli. – A 21b versben a »majd ő beszél önmagáról« kifejezés sokkal többet jelent, mint egy odavetett (»mondja el ő!«) mondat.

B. Tekintettel arra, hogy a zsidó jogalkotás a Kr. u. 1. században a szadduceusi irányítás alól kikerülve farizeusi irányvonalak mentén történt, nem tudjuk, hogy Jézus idejében melyek voltak a kiközösítési formák. Ezért a 22c verséből nem tudjuk egyértelműen kiolvasni a kortörténeti hátteret. R. E. Brown azonban jó nyomon jár, amikor a 22-től kezdődő versek és a 9,28-34 összehasonlítása alapján arra következtet, hogy a zsidóság és a kereszténység között már létrejött az alapvető szakadás, amelyet Jézus nyilvános működésének idején még nem feltételezhetünk.

C. Az evangélista a perikopán belül két irányban folytatja Krisztus »ítélő« szerepének (9,39) bemutatását. Először: A világosságnak a sötétséggel vívott harcából, azaz abból a küzdelemből, amelyet a gyógyult ember képviselte keresztények és a »zsidók« által megjelenített hitetlenek folytatnak egymással, megtudjuk (21b v.), hogy a gyógyult ember nem valamiféle »öreg koldus«, hanem olyasvalaki, aki éppen most lett nagykorúvá. Úgy kell tehát elképzelnünk, mint egy fiatalembert, aki most, miután látóvá lett, testi és szellemi képességei teljességének örvend. – Másodszor: Ellenfelei halogatási taktikával próbálják elkerülni a döntést. Ha ezt a komoly gyógyulási esetet a szülők megerősítik, akkor (állítólag) készek »hinni« (18. v.). A részlet újdonsága valójában a szülők magatartásában rejlik. Félnek attól, hogy saját gyermekük oldalára álljanak, aki Krisztus követője. Ily módon Krisztus mint »igazság« szétvágja a rokonság szeretetkötelékeit: nem annak okán, hogy a fiú elmegy, hanem azért, mert a szülők nem tartanak gyermekük megmentőjével.^[2]

D. Az »aposzünagógosz« szakkifejezés csak János evangéliumában^[3] szerepel. Ennek jelentése: »a zsinagógából kitaszított«, azaz »kiközösített«, illetve a »gyülekezetből« hosszabb vagy rövidebb időre »kizárt«. János háromszor használja e szót: a 22c-ben, a 12,42-ben és a 16,2 versében. Míg a 12,42-ben a lelkiismeret és az emberi félelem ellentéte játszik szerepet, a 16,2 verséből kiérezhető a fájdalom, amely az Isten ószövetségi gyülekezetéből való kitaszítást kíséri. A részletben a szülők – látszólag az igazságnak megfelelően – kijelentik, ők nem tudják, hogy most mi módon lát a gyermekük. Ennek ellenére a 23. vers kitérő válaszukat bűnnek tünteti fel. Kétségtelen, hogy a szülők semmiféle végérvényes magyarázatot nem tudtak volna adni a csodát és Jézus személyét illetően. Mi magunk sem tudnánk ezt megtenni. Kérdés azonban: miért nem azonosultak fiuk vallomásával, amely szerint Jézus Isten embere, azaz »próféta« (9,17b)? Az általuk adott »nem tudjuk« (ouk oidamen; 21. v.) válasz éppúgy bűn a lelkiismeret szava ellen, mint a Mk 11,33-ban (és párhuzamos verseiben) elhangzó »nem tudjuk« kijelentés. Az utóbbi versben a templom papsága arra a jézusi kérdésre adandó válasz alól akar kibújni, hogy vajon János keresztsége a mennyből való-e, vagy sem.

d) A második kihallgatás (9,24-34)

A. Figyelemre méltó, hogy a 27a verset illetően a P⁶⁶ íróját és néhány korai fordítót zavarta a »nem« kifejezés. Ezért ezt az olvasatot hozzák: »és ti hallottátok (ezt)«. Az evangélista azonban többre gondol, mint pusztán akusztikai értelemben vett hallásra. A D pontban még visszatérünk e témára.

C. A részlet komikuma abban rejlik, hogy a zsidók immár annak tanúságtételével akarják lezárni az ügyet, akinek korábban nem hittek (9,18). A gyógyult embernek »Isten dicsőségére« (24b v.) kellene kijelentenie, hogy az, aki meggyógyította őt, bűnös. A gyógyult vak nem azt válaszolja, hogy szerinte megmentője bűntelen (25. v.). Azt azonban biztosan tudja róla, hogy visszaadta szeme világát és hogy egy ilyen »hallatlan« (32. v.) csoda csak az Istennel való kapcsolatból származhat.^[4]

A 29. versben a zsidók látszólag támadhatatlan álláspontra helyezkednek: igaz hagyományokon alapuló bizonyosságukat Jézus vitatott új tanításával állítják szembe. Magabiztos gőgjük elvakítja őket. Nem ismerik fel, vagy nem akarják belátni, hogy Isten a Tórán túlmenően új »világosságot« ajándékoz a világnak (vö. 8,12). Bennünket, katolikusokat manapság hasonló veszély fenyeget: magabiztosan büszkélkedünk tévedhetetlen egyházunk (állítólag) megváltoztathatatlan hitbeli tanításával, és félő, hogy vakokká válunk Krisztus Lelkének mai működése iránt, amely számunkra szokatlan módon megy végbe.

D. A helyes eljárás az lett volna, ha a zsidók nem csupán természetes hallási érzékükkel észlelik a gyógyult ember szavait, hanem készséges belső hallásukkal is felfogják Isten hívó szavát. Ezt követően a hit, az igenlő hallás által tanítványokká, azaz követőkké (mathétész: 27b v.) kellett volna válniuk. Az evangéliumokban a »hallani« szót szinte azonos jelentésűnek tekinthetjük a »hinni« kifejezéssel (például: Mk 4,9 és párhuzamos versek). Az igét ugyanis, amelyet először akusztikailag fogunk fel, minden esetben közvetlenül vagy közvetve egy történelmi valóság hozza létre, nevezetesen a Logosz, aki hússá lett, és aki teljes létével van jelen a köztünk élő Isten szavában.

A. A részletből kihagytuk a 38. és a 39a verseket, pedig ezeket már a P⁶⁶ papirusz-kódex is tanúsítja. Ez a rész ugyanis nem található meg a fontos P⁷⁵ kódexben, a Codex Sinaiticus-ban, valamint latin, szír és kopt fordításokban sem. Ha ez a szöveg eredeti lett volna, lélektanilag nehezen lehetne megmagyarázni, hogy miért hagyta ki valamelyik másoló.^[5] Könnyen elképzelhető azonban, hogy e verseket már nagyon korai időszakban hozzákapcsolták a perikopához, amelyet a keresztségi liturgiában is alkalmaztak. A mondottaknak megfelelően a nem hiteles és nem feltétlenül kánoni szöveg így hangzik:

B. Az 5,14 versétől eltérően a 35. versben nincs semmiféle helymegjelölés. A szerző fantáziája nem alkot »díszleteket«. Az evangélista annak a kísértésnek sem engedett, hogy a 35. versben az »Isten Fiában«^[6] kifejezést is kimondassa Jézussal.

C. A 39. verset perikopánkhoz kapcsoltuk, mert úgy véljük, ez az eljárás megfelel az evangélista szándékának. Több helyen is úgy szerepelteti Jézust, mint aki egy-egy beszédjének végén maga vezeti be a következő párbeszédet meghatározó új témát. Így a 6,51c; 7,19c; 8,18.41a és 8,51 versek formai szempontból Jézus egy-egy megnyilatkozásának befejezését alkotják, de tematikailag már új kezdetet is tartalmaznak. A 39b vers is »kulcs a pásztorról szóló beszéd megértéséhez« (O. Kiefer). Emellett a 39. vers a 3,19 gondolatát is feleleveníti, amely szerint az ítélő döntés azáltal történik, hogy a világosság a világba jön. A kép csupán a látó-vak ellentétpárnak megfelelően változik. A 39c második részében, főleg ha a kijelentést önmagában vesszük, Jézus riasztó dolgot állít. Már a 3,17-től kezdődő részből is kiderült azonban, hogy az Úr mindenekelőtt üdvözíteni jött. A 39c versben is elsősorban arra kell felfigyelnünk, hogy elsődleges célként a »nem látók« gyógyítása szerepel. Emellett az is megfontolandó, hogy az egész perikopa főként arról ad hírt, hogy egy vak ember visszanyerte látását. »Látó« emberek csak annyiban válnak elvakulttá, amennyiben ezért ők maguk a felelősek. Az evangélista ábrázolásának megfelelően a vak ember a 9,7.11.17.25.31-33 versekben fokozatosan válik képessé az emberek világosságának, azaz az igazságnak látására. Azt, amit a »láttad őt« kifejezéssel fordítottunk, (a Jánostól megszokott módon) kettős értelemben kell vennünk.^[7]

D. Mindaz, amit a koldus kapott, kegyelem. Ennek ellenére ez az ember szabadon cselekszik. »Isten kegyelméből« vagyunk azok, amik vagyunk (vö. 1Kor 15,10). Ő meghagyta nekünk azt a lehetőséget, hogy elzárkózhassunk hívása elől, de azt is, hogy valódi és szabad szeretettel követhessük őt. A vak koldus példája azt mutatja meg számunkra, milyen fesztelenül tud kibontakozni az ember méltósága a kegyelem hatása alatt.

^[1] A Jánosnál mindig jelentőségteljes és ünnepélyes »volt pedig ...« kifejezéssel kapcsolatban ld. a következő verseket: 5,5; 6,4; 7,2.
^[2] Vö. azonban fentebb az 1,43-44 magyarázatával.
^[3] A kifejezés a Septuagintában és a profán irodalomban sem fordul elő.
^[4] Az ima meghallgatásának problémájára részletesebben kitérünk majd a Jn 14,13 magyarázatában.
^[5] Az a feltételezés, amely szerint a szöveget azért hagyták ki, mert »Jánosra nem jellemző« szavakat tartalmaz, már csupán azért sem tartható, mert a 39b versben is található olyan kifejezés (ítélet: krima), amely János evangéliumában csak egyszer fordul elő.
^[6] Ezt az olvasatot hozza számos kézirat és fordítás, így a Vulgata is, de a korai papirusz-kódexek egyikében sem található meg.
^[7] Vö. C. H. Dodd, Interpretation, 167. o. 3. jegyzet.