A. A szövegváltozatok többnyire csak azokat a kifejezéseket érintik, amelyek a másolók számára meglepőek voltak. Így például vannak olyan kéziratok, amelyek az 1. (emelvén) és a 4. vers (beteljesítvén) participiumait, illetve határozói igeneveit az »emelte« és »beteljesítettem« igealakokkal oldják fel. A participiumok szorosabb kapcsolatot biztosítanak: beszélt, mialatt tekintetét emelte; megdicsőítette, miközben beteljesítette. – Néhány másoló úgy vélte, hogy az 5. versben a »lét« (einai) kifejezést a »létrejönni« (geneszthai) igével kell helyettesítenie. Ám az Atyánál való lét nem olyasmi, amit időben a világ létrejövése elé lehetne rendelni.

Filológiai szempontból a következőket kell megjegyeznünk: Az 1. versben perfektum igealak szerepel: az óra elérkezett, és így már »itt van«. – A 2. versben a pan ho (mindaz, ami) kifejezést a sémita kol szónak megfelelően is fordíthatjuk, mintha a mondatban a pantesz hoi (mindazok, akik) szókapcsolat állna. A 2. versben csaknem valamennyi modern fordító kerüli a »hús« (szarx) szó használatát, és inkább az »ember« kifejezést alkalmazza. Nyilvánvaló persze, hogy az emberekre kell gondolnunk. Ám aki mindenütt, és elsősorban az Iz 40,6 versében (»minden hús olyan, mint a fű«) kerülni akarja a »hús« kifejezést, lehetetlenné teszi a német (és a magyar) fordítás olvasói számára annak felismerését, hogy a Jn 1,14-ben az »és az Ige hússá lett« mondat egyenértékű az »és az Ige emberré lett« kijelentéssel. A sémita felfogás szerint a »hús« csak gyenge, de erkölcsi szempontból sem nem jó, sem nem rossz. A görög szemlélet azonban ellentétet lát az önmagában véve rossz hús és a lélek között (vö. például a Róm 8,4-gyel).

B. Az evangéliumok perikopái közül egyik sem tagolódik olyan egységesen, mint az itt kezdődő 17. fejezet. E befejező imádság egyértelműen az 1. verssel kezdődik, és a 17,26-tal zárul. Ezután az evangélista arról beszél, hogy Jézus kimegy tanítványaival a Kidronon túlra (18,1). A János-evangélium 17. fejezete így tehát irodalmi egységet alkot, amelyet csak szinkronikusan érdemes vizsgálni. A bevezető szavak (1-5. v.) után Jézus először tanítványaiért imádkozik (17,6-19), aztán azokért, akik általuk a hitre jutnak (17,20-23), végezetül mindenkiért, aki a Fiúnak »adatott« (17,24-26). A megszólításokban fokozást fedezhetünk fel: »Atyám!« (1. és 5. v.), »Szent Atyám!« (11. v.) és »Én igaz Atyám!« (25. v.).

A perikopának általában a »főpapi imádság« feliratot szokták adni. David Chytraeus (1531-1600), evangélikus teológus beszélt először főpapi imáról (»precatio summi sacerdotis«). Őt megelőzően Luther Márton 1528 nyarán a Jn 17-hez fűzött beszédeiben ezeket mondta: »Krisztus a mi főpapunk (pontifex noster), ő száll síkra értünk, és gyakorolja papi tisztségét ...«.^[91] Jóval Luther korát megelőzően Rupert von Deutz († 1135) a következő szavakkal fejezte be ennek az imának a magyarázatát: »Haec pontifex summus propitiator ipse et propitiatorium, sacerdos et sacrificium, pro nobis oravit«.^[92] Valószínűleg valamennyiükre hatással volt Alexandriai Kürillosz († 444), aki a 17,9-hez ezt a magyarázatot fűzte: »Valóban nagy^[93] és egészen szent főpapunk az Isten és az emberek közti békítő, közvetítő emberként újra gyakorolja az ő közbenjáró szerepét. Imája által engeszteli annak haragját, aki őt nemzette, mivel önmagát mutatja be papi áldozatként.«^[94] E szövegek mind áldozatról és képviselő imáról szólnak; ezért a szóban forgó fejezet joggal hordozza a »főpapi imádság« címet.

Ám rögtön a perikopa első versében új gondolat is felbukkan: »Dicsőítsd meg Fiadat!« Thüsing véleménye szerint voltaképpen ez »az egész imádság témája«.^[95] Az áldozat, azaz az önfelajánlás és önmegszentelés (vö. 17,19) eszméjével tehát határozottan összekapcsolódik a megdicsőítés motívuma. Krisztus keresztre emeltként vált »fontossá« a világ, az emberek számára (vö. a 13,31-hez fűzött magyarázattal). Így talán helyesebb, ha »főpapi imádság« helyett a Fölkent királyi és papi imájáról vagy »a papkirály imádságáról« beszélünk (vö. az 1Pét 2,9-ben a »királyi papság« kifejezéssel, és a Salamon király papi szolgálatáról szóló 1Kir 8,22-66-tal, főleg a 22.55. és 62. versekkel: ég felé terjesztett kezek, áldás, áldozat).

Ha valaki az imádság központi témáját a Fiú megdicsőülésében látja, megértheti, hogy Dodd miért fogalmazhatott ilyen módon: »Az imádság mintegy a Fiú felemelkedése (ascensio) az Atyához.«^[96] Szerinte ez az alapvető gondolat újra és újra megjelenik a következő részletekben: Atyám, dicsőítsd meg Fiadat ...; dicsőíts meg magadnál ...; tehozzád megyek (2x) ...; szentelem magamat ...; te, Atyám, énbennem, és én tebenned ...; én azonban megismertelek ... (17,1.5.11.13.19.21.25). Így tekintve a papkirály imája elsősorban nem a közeljövőre, a küszöbönálló»keresztáldozatra« utal, hanem a búcsúbeszédekre pillant vissza, amelyeknek koronázó befejezését alkotja.^[97]

A megdicsőítésre vonatkozó kéréshez (vö. a D ponttal) a 2. vers a kathósz szóval kapcsolódik, amely itt magyarázó (»mivel«, »amennyiben«) kötőszóként vezeti be a mondatot.^[100] A Fiú nem a természeti erők feletti uralma alapján terjeszti elő a megdicsőítésre vonatkozó kérést, hanem azért, mert »hatalom adatott neki minden hús felett«: ő emberré, az emberiség hatalmas királyává, illetve bírájává lett (vö. 5,27), és – ha nem is mindenkinek – örök életet tud adni azoknak, akiket az Atya neki adott (vö. 6,44). Igen, a Fiú különbséget tesz a »világ« és a neki adott emberek között (17,9). Titok számunkra, hogy Isten hogyan tudta összeegyeztetni egyetemes üdvözítő akaratát azzal, hogy az emberek közül kiragadott meghatározott számú választottat (vö. 1,9; 3,16; 12,37-40).

A Fiú »örök életet« tud nekik adni, és ezt meg is teszi. János teológiájára jellemző, hogy olyan örök életet feltételez, amelynek kibontakozása már a földön megkezdődik: »Aki hisz a Fiúban, annak (már) örök élete van« (3,36; vö. 11,25-től). Az ember kudarcáról szóló, szinte tragikusan hangzó kijelentései (például: 1,11; 12,37; 13,38) ellenére János meggyőződéssel vallja, hogy ez a gyenge ember-teremtmény már a földön megkezdheti örök és isteni életét (dzóé). Nyilvánvaló, hogy szerinte e »hús« fölött nem az enyészet mondja ki a végső szót.

Ez az örök élet Isten »megismerésében« áll. A Szentírásban a »megismerni« ige a szerető ismeret valamennyi fokozatát jelölheti, ezek közé értve a szeretetben való egyesülést is (vö. a héber jada igével). Ám ennek a bibliai értelemben vett ismeretnek a hétköznapokban Isten elismerésévé, imádásává és a neki való önátadássá kell válnia (vö. a Jer 22,16-tal). János evangéliuma szerint az intellektuális istenismeretnek gyakorlati megvalósulás nélkül nincs értéke. Szeretet és nem gnózis vagy gnoszticizmus által »ismerjük« az Istent. Ez a szeretet pedig már az »örök élet« (vö. 1Jn 2,4; 4,8).

A perikopa szerzője azonban nem általánosságban beszél Isten szerető megismeréséről, hanem inkább az »egyedül igaz Isten« ismeretéről szól (3. v.). E kijelentésével Krisztus átveszi egyházába Isten ószövetségi népének »értékes örökségét« (W. Thüsing). Az, amit a Tórának megfelelően minden zsidó naponta háromszor elimádkozik, számunkra is, illetve számunkra még inkább érvényes: »Halld meg, Izrael: az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr« (MTörv 6,4-9). Minthogy a szöveg szerzője az Atya és a Fiú lényegi egységének feltételezéséből indul ki, ezért állíthatja az »egyedül igaz Isten« ismeretéről szóló kijelentés mellé a kai (és, azaz)^[101] kötőszóval összekapcsolva a Fiút, Jézus Krisztust, akiben az Atyát megismerjük. Mi is monoteisták vagyunk, ami sajnos a keresztény imádságból nem mindig világlik ki. Valószínűleg emiatt értette félre Mohamed a Kr. u. 7. századi szír keresztény imádkozókat, és ezért írta az egyik Szúrában: »Higgyetek Allahban és az ő küldötteiben (Jézusban), és ne mondjátok azt, hogy ‘három’!« (Szúra 4,171). Egy másik helyen úgy érezte, hangsúlyoznia kell, hogy Jézus sosem tanította: »Vegyetek engem és anyámat Allah mellé két istennek« (Szúra 5,116).

D. Amikor Júdás elhagyta a helyiséget (13,31), megkezdődött Jézus szenvedése. A búzaszem meghalása közben vált »fontossá«. Az 1. vers ismét erről a fontossá válásról beszél. A mondat értelme nyilvánvalóan nem ez: tedd meg ezt nekem, aztán én is megteszek valamit neked! Inkább arról van szó, hogy a Fiú és az Atya dicsősége (doxa) elválaszthatatlan egységet alkot. Kérdés azonban, hogy hol található a világban olyasmi, ami dicsőséges, illetve fontos. Csillagászati méretekben nem csupán a mi »világunkra« kell gondolnunk, hanem »világokra«, naprendszerekre és fényévek millióira. A Jn 17,1-hez hasonló szövegek egyáltalán beleillenek még a »világképünkbe«?

Az Újszövetség több helyen is hangoztatja, hogy közre kell működnünk Isten »dicsőségének« előmozdításában. Pál a Fil 1,11-ben így figyelmeztet: »teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására«. Az efezusiakhoz írt levél elején pedig ismételten hangsúlyozza, hogy Isten »dicsőségének magasztalására« rendeltettünk (Ef 1,6.12.14). E levélben találjuk a »dicsőség Atyja« és a »dicsőségének gazdagsága« kifejezéseket is (Ef 1,17; 3,16; vö. Róm 9,23). A korintusiaknak »mindent Isten dicsőségére« kell tenniük (1Kor 10,31). A teremtés is sóhajtozik, míg el nem jut az »Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára« (Róm 8,21).

Vajon a jóság, az önzetlenség és az Isten akarata szerint szabadon vállalt helyettesítő szenvedés valóban dicsőséges és fontos számunkra? Ilyen az én életemben is?

Minden attól függ, hogy legalább ez az önzetlen Jézus megdicsőül-e örök dicsőséggel az ő Atyjánál (5. v.). Ebben az esetben tudja ugyanis az élet reményét nyújtani azoknak, akik neki »adattak« (2. v.).

2. »Értük szentelem magamat, akiket nekem adtál« (17,6-19)

A. E perikopában szövegkritikai szempontból több olyan hely is van, ahol egész vagy fél mondatok hiányoznak, vagy éppen megkettőződnek. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy a több hasonló szócsoport valószínűleg megzavarta a másolókat: a 11. versben kiegészítőleg található meg a 12. egyik része; a 14b-ből hiányzik a mondat vége; egyes kéziratokból kimarad a teljes 15. és a 16. vers, hasonlóképpen a 18. vers második fele. A többi kézirat alapján azonban minden esetben nyilvánvaló a szöveg elemeinek helyes sorrendje. – A 10. vers meglepő perfektum alakját (»és megdicsőültem bennük«: dedoxaszmai en autoisz) egy ismeretlen másoló így változtatta meg: »megdicsőítettél bennük« (edoxaszasz me en autoisz).^[102] Nyilvánvalóan úgy gondolta, a befejezett eseményre utaló igealak nem illik a szenvedés előtti szituációhoz.

A német (és a magyar) fordításban filológiai szempontból három szó esetében nem tudjuk érzékeltetni azokat a nyelvi finomságokat, amelyeket a görög nyelv gazdagsága lehetővé tesz. A 8. versben álló »igék« kifejezés mögött a görögben a hrémata áll, míg a 17,6.14.17 versekben szereplő »ige« szó hátterében a logosz. Az utóbbi kifejezésből az is kihallható, hogy Jézus maga testesíti meg számunkra az Atya igéjét. – A német (és a magyar) »kérni« igének a görögben a többnyire a tanítványok kérésére utaló aitein (16,23.24.26) vagy pedig az erótan (kétszer a 17,9-ben, majd a 17,15.20-ban) igék felelnek meg: az utóbbi inkább a Fiúnak az Atyához intézett kérelmét fejezi ki. – Végül: a fordítási nehézségek jelzik, hogy a német (és a magyar) nyelvben nehéz visszaadni az »elveszni-kárhozat« szójátékot.^[103] – Befejezésül még egy filológiai megjegyzést kell tennünk. A 13. és a 14. versben a »teljes legyen bennük« és az »adtam« kifejezések mögött a görögben perfektum igealakok rejtőznek: valami megtörtént, és így is marad!

B. Félreértés volna a viszonylag sok szövegváltozatot úgy értelmeznünk, hogy ezekből irodalomkritikai következtetéseket vonhatunk le. Minden amellett szól, hogy a (kézirattal nem összekeverendő) hiteles szöveg ősmintái vagy archetípusai éppen ebben a fejezetben nagyjából olyanok voltak, mint a kezünkben lévő görög szöveg. Az előzetes formákat illetően, amelyeket gyümölcsöző módon vethetnénk alá a diakronikus vizsgálatnak, nincs semmiféle objektív támpontunk.

Az a tény, hogy Jézus tanítványaiban tudja magát »megdicsőültnek«, történeti szempontból »a későbbi közösségbe és ennek önértelmezésébe enged bepillantást«.^[104]

C. Krisztus e perikopában két dolgot kér: az Atya »őrizze meg« övéit a »gonosztól« (9. és 15. v.), és »szentelje meg« őket »az igazságban« (19. v.). A 6-8. versek bevezetik és megalapozzák e kérdéseket.

A 6. verssel kapcsolatban megállapíthatjuk: tagadhatatlan, hogy a természetből mi is megismerhetjük Istent, a mindenható és bölcs teremtőt (vö. Róm 1,20). Ma sokkal több indítékunk van a »természeti kinyilatkoztatás« feletti csodálkozásra, mint valaha. Ám Isten személyes szeretetének kijelentése csak az Isten Fiának megtestesülésével kezdődött el (vö. Zsid 1,1-3).

Isten »neve« mindazoknak a lényegileg felfoghatatlan és végtelen tulajdonságoknak foglalata, amelyek számunkra belőle felismerhetők vagy »kinyilatkoztatás« útján ismertek.^[105] A csipkebokornál ez az ismeretlen JHWH néven jelentette ki magát (vö. Kiv 3,14-től LXX: egó eimi ho ón; majd később: ho küriosz ho theosz tón paterón). Az Újszövetség így nevezi őt: »a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja« (Róm 15,6).

Ha ez az Atya nem úgy dönt, hogy a világnak adja Igéjét (vö. 3,16), e világon senki, még a legnagyobb gondolkodók sem jöttek volna rá arra, hogy létezik egy Atya, aki egyetlen Fiát odaadja az emberek megmentéséért. Arról sem szereztünk volna tudomást, hogy az Atya és a Fiú a Lélekkel egységben köztünk és bennünk tevékenykedik. Aki nem veszi tekintetbe a Fiút, megfosztja az emberiséget attól az ajándékától, amely a bepillantás annak az Istennek a titkába, akit a teológusok később »Háromságnak« (triasz) neveztek.^[106]

Kérdés azonban, vajon miért mondja: »nem a világért könyörgök«. – Kétségtelen, hogy e kijelentésben a tanítványok az isteni szeretetnek olyan célcsoportjaként jelennek meg, amely különbözik a »világ« többi részétől. Újra láthatóvá válik, mit jelent az Isten általi kiválasztottság. A »világ« kifejezés itt aligha jelentheti azokat, akik elutasították Jézus örömhírét, és ezáltal kizárták önmagukat az üdvösségből.^[107] Jézus nem ezt mondja: »A világ többi része nem jelent számomra semmit, én csak a hívőkért könyörgök« (vö. a 3,16-ban álló »világ« kifejezéssel!). A búcsúimában Jézus valójában a legszűkebb baráti köréért jár közben, azokért az emberekért, akik művét folytatni fogják. Mint ahogyan (a Lk 22,32 szerint) külön imádkozott Péterért, itt is különleges kéréseket terjeszt az Atya elé apostolaiért, vagyis azokért, akiket »elküldött a világba« (18-19. v.).

A 11. versben olyan gondolat jelenik meg, amely János evangéliumában eddig még nem kapott ilyen nagy hangsúlyt: az Atya saját nevét, azaz lényegét, hatalmát és erejét ajándékozta a Fiúnak. Ha valaki figyelembe veszi a »név« bibliai fogalmának tartalmi gazdagságát és súlyát, be kell látnia, hogy a perikopa szövege ebből a szempontból a Fiú és az Atya lényegi azonosságára utal.^[108]

A 12. versben Jézus a »kárhozat fiáról« beszél, és valamiképpen érzékelteti közösségének, a Krisztus »testének« elveszett tagja feletti fájdalmát is. Még az Atya dicsőségébe való felvételt kérő nagy jézusi záróimádságban is elevenen él annak az embernek az emléke, aki Isten örök döntése alapján a romlásra, a Krisztuson való megütközésre (vö. 1Pét 2,8) rendeltetett. A »kárhozat fia« kifejezés vagy olyasvalakire utal, akinek örök pusztulás jut osztályrészül,^[109] vagy a fogalmat tágan kell értelmeznünk, és ebben az esetben ezt jelenti: »az (erkölcsi) romlás, a romlottság fia«.^[110] Jézus tudja, hogy mindaz, amit neki meg kellett tennie, és amit – tekintettel arra, hogy hű akart maradni feladatához – nem is tehetett másként, sok szempontból hozzájárult Júdás kudarcához. Nagy alázattal veti alá magát az Atya üdvözítő tervének, amely az »Írásban« fejeződik ki.^[111]

A keresztény lét paradox volta abban rejlik, hogy ezt a győzedelmes öröm koronázta életet bizonyos értelemben mindig szorongattatás, szükség és üldözés is kíséri. Erre utal a 14. vers: ugyanaz az ige, amely a 13. vers (»ezeket elmondom«) szerint az örömöt közvetíti, egyúttal (»nekik adtam igédet«) azt is eredményezi, hogy a tanítványokat környezetük gyűlölni fogja.

Hasztalan volna azt a kérdést feltenni, hogy a 15. versben álló »gonosztól« kifejezésen (ezt hímnemű alaknak tekintve) az ördögöt vagy (semlegesnemű alaknak felfogva) a gonoszságot kell-e értenünk. Helyesen jegyezte meg már Lagrange is: »Ha a ponérosz kifejezést a János-evangéliumon kívül más szöveg nem tartalmazná, senki sem részesítené előnyben a hímnemű alakot a semlegesneművel szemben.«^[112] Az evangéliumon kívüli szövegeket figyelembe véve azt látjuk például, hogy a Mt 6,13 a Miatyánk utolsó kérésében inkább a (semlegesnemű) »gonoszra« utal. Az újszövetségi írások egyébként más helyeken is a »gonosz« jelentést részesítik előnyben. E tekintetben kétségeket csak a párhuzamos helyek (1Jn 2,13-tól: »legyőztétek a gonoszt«; 3,12; 5,18 stb.) kelthetnek bennünk. A kifejezés értelmezésében mértékadónak azonban a János-evangélium szövegkörnyezetét kell tekintenünk.^[113] Az evangéliumban Jézus már kétszer is kiemelte: »e világ fejedelme« legyőzetett (12,31; 16,11). Ezért nem valószínű, hogy most azt kéri az Atyától: óvja meg a tanítványokat ettől a »legyőzöttől«. A. Wikenhauser szerint a 15. versben Krisztus inkább azokról az »erkölcsileg rossz hatásokról beszél, amelyeknek a tanítványok ki vannak téve egy olyan világban, amelynek művei gonoszak (3,19; 7,7)«.

Hogyan értsük »a te igéd igazság« (17. v.) kijelentést?

A kereszténység előtti időszakban az Isten »igéje« kifejezés egyértelműen az ő útmutatását, a Tórát jelentette. Isten »Igéje« azonban immár emberré lett: Jézus saját személyében testesíti meg számunkra az útmutatást, életvitelünk normáját. Ezért mondhatta önmagáról a 14,6 versében: »Én vagyok az út, az igazság és az élet.« E verssel kapcsolatban említettük, hogy az »igazság« János evangéliumában gyakorlati jellegű fogalom: a jó ember »cselekszi az igazságot« (vö. 3,21). Az, ami korábban a Tóra volt, a hívők számára most Jézus, az Isten Logosza.^[114] Erről a gyakorlati követésben álló igazságról hangzik el az evangéliumnak egy másik versében az, hogy belsőleg »szabaddá tesz« (8,32).

A tanítványok megtartására vonatkozó kérést (11. v.) követi a másik, a megszentelésükkel (hagiadzein) kapcsolatos kérelem.

A 11. és a 17-19. versek egységet alkotnak. A két kérés formai és tartalmi szempontból nagyon hasonlít egymásra. A korábbi »tartsd meg őket a nevedben!« kérelemnek a »szenteld meg őket az igazságban!« kérés felel meg. A mondatban nem a »te igazságodban« kifejezés szerepel. Ennek oka az, hogy a szöveg így folytatódik: »a te igéd (ez az) igazság«. Megszentelődésünknek eszerint abban az igazságban és annak megfelelően kell történnie, aki nem más, mint az Ige, vagyis Krisztus.^[115] Ő az életével kezeskedett arról, hogy a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, a fény és a sötétség a világ valóságai közé tartozik. Ez az igazság benne öltött testet (14,6). Mindaz, aki az »igazságból való«, elfogadja őt, és a világban elvégzendő feladatunkat illetően az ő felfogásához fog vonzódni (vö. 3,21; 18,37). Ha követjük ennek az isteni igazságnak az útmutatásait és együttműködünk vele, szentté válunk, mint ahogy Isten hatalmas neve is megtart és a gonosztól megóv bennünket, ha hiszünk.

A két kérés azonban különbözik is egymástól. Míg a megtartás a gonosz világtól való elkülönítésre utal, a megszentelés az erkölcsileg közömbös környezetből való kiemelést jelenti. A 17. vers tehát valamiképpen fokozza a 11-ben előterjesztett kérelmet.^[116]

A zsidók így imádkoznak, valahányszor egy parancsot végre akarnak hajtani: »Áldott légy, Urunk, Istenünk, a világ királya, aki megszentelt bennünket parancsai által!« Az az isteni norma, amely számunkra azonos Jézus szavával és életével, éppen ezt a megszentelő erejű Törvényt váltja fel.

Krisztus önmegszentelésének (19a v.) lényegét a görög szövegben két jelentéktelen szó (hüper autón: »értük«) mutatja meg. Ezekben az fejeződik ki, hogy Krisztus feláldozza magát övéiért. Ehhez hasonlóan utal a »megszentelésre«, illetve a »szentelésre« (LXX: hagiadzein) a Kiv 13,2.12 és a MTörv 15,19 az Úrnak áldozandó elsőszülöttekkel kapcsolatban. Krisztus elsőszülöttként akarja feláldozni önmagát övéiért. Bár erre lehetőség volna, most mégsem fejtjük ki részletesebben, hogy az »értük« (hüper autón) kifejezés mennyiben cseng egybe az eukarisztia alapítására vonatkozó »értetek« (hüper hümón) szóval (1Kor 11,24; vö. Mt 26,28; Mk 14,24; Lk 22,19-től).

Befejezésül inkább visszatérünk az előkép és a követés gondolatához, amely az önmagát a tanítványaiért szentelő Úr imádságában kifejeződik. A Szentírás más kijelentéseihez viszonyítva (vö. a pásztorról szóló 10,18-cal és a barátért adott életet említő 15,13-mal) ez a perikopa világosabban mutat rá arra, hogy a Krisztus önátadás általi megszentelődése valamennyi keresztény áldozat erőforrása és ősképe. Ebben rejlik annak magyarázata, hogy a papszentelés alkalmával a püspök miért ilyen módon buzdítja a jelölteket: »Ismerjétek fel, és kövessétek is, amit tesztek: alakítsátok életeteket az Úr halálának titka szerint!« Valószínű, hogy az általános papságra vonatkozó kijelentés (vö. 1Pét 2,9) mondanivalóját és igazolását is ebben a gondolatban kell keresnünk.

D. A 11. vers szerint Jézus arra kérte az Atyát, hogy tartsa meg övéit. A 12. versben ezt azzal egészítette ki, hogy eddig ő »tartotta« és »óvta meg« őket. Ezt az övéiről való gondoskodást nem szabad csupán az erkölcs területére korlátoznunk. Az Újszövetség több helyen is megemlíti, hogy az Atya gondoskodik rólunk, gyermekeiről, akik a világban különféle szükséghelyzeteknek és veszélyeknek vagyunk kitéve. A hegyi beszédben az áll, hogy mennyei Atyánk tudja, mi mindenre van szükségünk (Mt 6,32). Péter apostol a Zsolt 55 (54),23-mal összhangban fogalmazza meg buzdítását: »Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok!« (1Pét 5,7). Ugyanebben a levélben (de ezúttal inkább arra való tekintettel, hogy az Atya gondot visel lelkünkre) ezt is olvashatjuk: azok közé tartozunk, akiket »Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van« (1Pét 1,5). A kérés azonban, amelyet e perikopában Jézus az ő »szent Atyja« elé terjeszt, elsősorban arra a tanításra emlékeztet, amelyben bennünket is buzdított, hogy így imádkozzunk: »Mi Atyánk, ... szenteltessék meg a te neved ... mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma ... ne vígy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól« (Mt 6,9-13).

3. »Hogy mindnyájan egy legyenek« (17,20-26)

A. A fordításban talán szokatlan módon használt »egy«^[117] kifejezéssel arra akarjuk felhívni a figyelmet, hogy ez a szó itt nem csupán egyetértésre utal. A görög szövegben a hen, vagyis az egy (heisz, mia, hen) kifejezés semlegesnemű alakja áll: tehát valamiféle titokzatos egységre utal. A hen szó a 17,11-en kívül a 21-23. versekben négyszer fordul elő, a 21. versben ugyanis csak egyszer szerepel: a P⁶⁶, a Codex Vaticanus és a régi fordítások tanúsága szerint e versben egyszerűen ez áll: »hogy ők is bennünk legyenek«.^[118] – Az egyik modern fordítás a perikopa másik versét (20. v.) szövegkritikailag szintén megváltoztatja. E versben néhány kézirat és kései fordítás a jelen idejű igealak (»hisznek«) helyett jövő idejűt (»hinni fognak«) olvas. A jövő idejű alak történeti szemlélettel tekint előre az utolsó vacsora terméből a jövőbe, a jelen idejű ellenben megfelel a húsvét utáni helyzetnek. Még az átdolgozott német lutheránus fordítás is megőrizte a jövő idejű igealakot, mert ez állt a Luther által használt rossz kisbetűs kéziratban. – A 22. vers végén a legtöbb fordításban ez a szókapcsolat szerepel: »mint ahogy mi egy vagyunk«. A P⁶⁶-ból és más jó kéziratokból azonban hiányzik az (eszmen) ige. – A német egységfordítás (EÜ) a 24. vers végére beilleszti a »már« szót (»mert szerettél engem már ...«). Ám ez nem szerepel a szövegben. – A 24. vers elejét az EÜ készítői így olvassák: »azt akarom, hogy mindazok, akiket«. A görög szövegben tulajdonképpen meglepő módon a semlegesnemű (»amit«: ho) vonatkozó névmás áll (vö. a housz kifejezést tartalmazó szövegváltozatokkal). Vajon arról a titokzatos »egy«-ről (hen) van szó, amelyről fentebb szóltunk? Vagy a hívek összességére kell gondolnunk? (Vö. a pan ho szókapcsolattal a 6,37.39 és a 17,2 versekben, illetve a ho kifejezéssel a 10,29-ben). P. W. von Keppler e problémán töprengve ezt a véleményt fogalmazta meg: mindazokra, akiket az Atya a Fiúnak adott, »összefoglalóan az egyetlen ho kifejezés utal«.^[119]

B. A holt-tengeri leletek tükrében ma már jobban ismerjük a korai zsidóságon belül húzódó feszültségeket, főleg miután tudjuk, hogy olyan bőrtekercseket is besoroltak a »kolostori könyvtár« állományába, amelyek a kolostoron kívül keletkeztek.^[120] – A felső-egyiptomi Nag-Hammadiban talált leletekből^[121] új korakeresztény szekták alkotásait ismertük meg. Ezek között vannak a Szetről, azaz Ádám fiáról szóló gnosztikus szövegek, Valentinus követőitől származó írások, hermetikus iratok, egy Tamás-hagyomány, illetve nem gnosztikus jellegű írások is. A két leletcsoport azt igazolja, hogy az időszámítást megelőző és követő évszázadok emberei sokkal erősebben hajlottak a viszályra és a feszültségkeltésre, mint azt eddig feltételeztük (vö. az 1Jn 2,18; 4,1 és a 2Jn 7 verseivel is). Módszertanilag éppen azért helyénvaló rámutatni az ősegyházban elterjedt szektásodási mozgalmakra, mert abból indulunk ki, hogy a főpapi imádságban nem valamiféle gyorsírással lejegyzett szöveget tartunk a kezünkben, hanem egy jézusi imát, amelyet olyan szerző fogalmazott meg, aki a Lélek vezetése alatt állt (vö. 16,13). Így az egységért mondott ima egyrészt érthetőbbé válik, másrészt többet mond számunkra is, akik az egyházon belüli polarizálódás korában élünk.

A perikopa befejező részében azonban nem csupán az emberek közti egységről van szó, hanem lényegesen többről: az evangélista Isten egységét tartja szem előtt. Ugyanakkor az isteni egység fogalma e részletben »nem a tiszta lényegi egységre vonatkozó filozófiai kijelentésben ... konkretizálódik«.^[122] E versekben »az akarat, a cselekvés és a szeretet egységéről«, azaz elszakíthatatlan szellemi, élő és viszonyszerű közösségről van szó.^[123] A perikopa szövege tehát nem áll a görög filozófia hatása alatt.

Más a helyzet a qumráni szövegekben megfogalmazódó eszmék esetében. A kolostor és az ezt környező barlangok lakói a közösségüket az »egység« vagy »egyesség« (yachad)^[124] szóval jelölték, és e kifejezésen az erkölcsi és kultikus jellegű közösségi élet különleges formáját értették. Ennek a közösséget jelölő névnek kifejezetten teológiai alapvonására Cross mutatott rá.^[125] A qumrániak úgy gondolták, hogy csak ebben az »egyességben« lehet megfelelő módon visszatérni a Törvényhez, és így Istenhez.

C. Miután Jézus »munkatársainak« csoportjáért (17,6-19) imádkozott, kérését kiterjeszti mindazokra, akik általuk hinni fognak. Látszik, hogy az evangélista szándékosan fokozza a »kulcsmondatokat« (C. H. Dodd): »Értük könyörgök« (9. v.). »Hogy egy legyenek, mint ahogy mi« (11. v.). »Hogy ők is bennünk legyenek« (21. v.). »Hogy tökéletesen egy legyenek« (23. v.). »Hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük« (26. v.). A főpapi ima e harmadik részében kezdődő versek alkotják a kérés középpontját. Ebben a hangsúly arra helyeződik, hogy Jézus imát mond a benne hívő emberiség egészéért, amely nem más, mint az ő egyháza (ekklészia).^[126]

Az alábbi táblázat világosabbá teszi a fokozást:

Vajon Krisztus itt az egyháznak olyasfajta egységéért imádkozik, mint amilyenre például korunkban az »Una-Sancta-Mozgalom« hívei gondolnak? A kérdés kézenfekvő. Ám az exegézisben elsődlegesen azt kellene megértenünk, hogy János mit akart mondani. Miután már láttuk, hogy az imádság csúcspontját egyértelműen a 26. vers alkotja, nem lehet kétségünk afelől, hogy a részletben elsősorban és mindenekelőtt az Istennel való egységről van szó, nem pedig az emberek közöttiről.

Pollard két írásában is részletesen megvizsgálta a kérdést, hogy vajon e perikopa alapján szabad-e az egyház egységét szorgalmaznunk.^[127] Helyesen mutat rá, hogy ezt a részletet a Szentháromságtanban már a legkorábbi exegéták (Római Hüppolitosz, Tertullianus, Novatianus, Athanasius) is az »egységben fennálló különbözőségekre« vonatkozó elgondolások alapjának tekintették. A 17,11.21-23 versek azonban a hívők egységét az Atya és a Fiú közösségéhez hasonlítják. Ily módon az egység mellett a hívők esetében is számolnunk kell a különbségekkel. A 21. verset tehát nem szabad az egyház egysége mellett szóló érvként felhozni. Erre a véleményre Wenger^[128] válaszolt, aki a szövegkörnyezetet is szemügyre vette. Szerinte a tanítványok egységének célja nem csupán az, hogy az Atyához és a Fiúhoz hasonlóan tökéletes közösségre jussanak (21. és 23. v.), hanem az is, »hogy elhiggye a világ« (21. v.) és »felismerje« (23. v.): Jézust az Atya küldte. Ha figyelembe vesszük ezt az összefüggést, akkor az Úr kérő imáját bizonyos értelemben az egyház szerves egységének létrehozására irányuló erőfeszítéseink alapjának tekinthetjük. Természetesen azt világosan kell látnunk, hogy az evangélistát nem a mai értelemben vett »ökumenikus szemléletmód« jellemezte.^[129]

Az első célhatározói mellékmondat^[130] jelentése nagyjából világos: »hogy mindnyájan egy legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned« (21a v.). Krisztus nem uniformizált, hanem szeretetben egyesült közösségét kéri a hívőknek, akik a szektaszellemet elutasítják, mert Istenhez akarnak hasonulni.

Ezzel a harmadik jézusi kívánsággal kapcsolatban két részletet idéznénk a Koránból. Az elsőből kiviláglik, hogy a kereszténység osztottsága az iszlám követőinek szemében Isten akaratának látszik: »Jézusnak, Mária fiának (mondja Allah) nyilvánvaló bizonyítékokat adtunk és megerősítettük őt a Szentlélekkel. Ha Allah úgy akarta volna, akkor nem hadakoztak volna egymással az utánuk jött nemzedékek, miután nyilvánvaló bizonyítékokra tettek szert. Ám egyenetlenség támadt közöttük. Voltak közöttük olyanok, akik hívők, mások istentagadók voltak. Ha Allah úgy akarta volna, nem hadakoztak volna egymással. Ám Allah azt teszi, amit akar« (Szúra 2,253).^[131] – A második szöveget, amely az ötödik Szúrában olvasható, Mohamed ismét Isten szavaival vezeti be, és a keresztény egység hiányát most büntetésnek tünteti fel amiatt, hogy a keresztények nem őrizték meg sértetlenül az isteni üzenetet: »És egyezséget kötöttünk azokkal [is], akik azt mondják: ‘Mi keresztények vagyunk.’ De ők [is] elfelejtették egy részét annak, ami intés gyanánt [leküldetett] nékik. Ezért viszályt és gyűlölséget támasztottunk közöttük, ami a feltámadás napjáig fog tartani« (Szúra 5,14).

A keresztények osztottsága az iszlám számára tehát azt bizonyítja, hogy nem a kereszténység a voltaképpeni, az igazi vallás. Az a muszlim, aki ma ismerkedik meg a kereszténységgel, az egységes egyház képe alapján nem fog eljutni arra a hitre, hogy ez az egyház és alapítója isteni eredetű. A részekre szakadt kereszténység képe inkább az ellenkező hatást váltja ki Mohamed követőiben. A kereszténység tehát mindmáig nem tudta felmutatni Krisztus istenségének azt a bizonyítékát, amelyet a krisztusi egyház egysége jelentene.^[132] Ez tragikus tény. Isten ószövetségi népének helyzetére emlékeztet, amely megkapta a parancsokat, de közösségként nem tudta teljesíteni. Miért nem adott Krisztus az ő egyházának elegendő kegyelmi erőt a keresztény egység megvalósításához, illetve megtartásához? A kérdés hasonlít ehhez: miért nem adta meg Isten a zsidóságnak az erőt ahhoz, hogy közösségként eljusson a megígért Fölkentbe vetett hitre? – Izraelnek csak választott maradéka nyerte el az ígéretet, és úgy látszik, az egyház is csak részleges egységben képes az üdvtervet valóra váltani. Erre természetesen éppúgy nincs mentségünk, mint ahogyan a zsidóknak sem volt.

A 20-21. és a 22-23. versek több tekintetben megfelelnek egymásnak. A bevezető mondatot mindkét esetben három (»hina« szóval kezdődő) célhatározói mellékmondat követi, amelyek közül az első megjelöli a célt: »hogy egy legyenek«. Ezután ez a cél mindkét esetben kiterjed az isteni egységre is. A befejező részben mindkétszer arról esik szó, hogy ebből az egységből a koszmosz-nak fel kellene ismernie Jézus isteni eredetét.

A 20. vers kapcsán gondolhatunk arra, hogy a Lélek együttműködik az apostoli igehirdetéssel (vö. 15,26-27). Valószínűleg a 22. vers megértéséhez is a »Lélek« adja a kulcsot. Thüsing megjegyzi, hogy a 22. versben említett dicsőség Jézusnak arra a dicsőségére utal, amely által ő »telve van kegyelemmel és igazsággal« (1,14). Arra is gondolnunk kell – mondja -, hogy Jézus éppen ebből a teljességből tudott »kegyelmet kegyelemre« árasztani (1,16), mint ahogy a »Lelket« is mérték nélkül adja (3,34).^[133] Ezután olyan gondolatot fogalmaz meg, amely a 22. vers megértése szempontjából lényeges: »A Jézust átható atyai szeretet a maga dinamikájában övéire is ki akar áradni. A Szentlélek (!) műve általi megdicsőítés Jézusnak a 17,5-ben említett személyes megdicsőüléséből fakad.«

A 24. és 26. versekből világossá válik, hogy a Fiú voltaképpeni dicsősége a felé irányuló atyai szeretetben áll, s hogy ő éppen ezt a szeretetet ajándékozza tovább: »hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen« (26. v.). Arra a kérdésre, hogy mire utal a 22. versben a dicsőség szó, Maldonatus így adja meg az átmenetileg helyes választ: »Végül is végy el a claritas (dicsőség) szóból egy betűt, és eljutsz a jelentéséhez: caritas (szeretet).«^[134]

Kérdés azonban: végső fokon mit értsünk ezen az isteni szereteten, ha nem mást, mint »Isten ajándékát« (4,10; vö. ApCsel 8,20), vagyis az ő Lelkét? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a 22. versben a doxa (dicsőség) szót minden további nélkül kicserélhetjük a pneuma (Lélek) kifejezéssel. Ám úgy látszik, hogy az a »dicsőség«, amelyről itt szó van, azaz a jó »fontossága« olyannyira a Lélek tevékenységéből fakad, hogy az egyik adomány jelenléte feltételezi a másikét is, és fordítva.^[135] Krisztuson nyugodott meg a Lélek (vö. 1,32: a Jordánnál leszállt rá; Iz 11,2: az Úr lelke nyugszik Izáj törzsökén), mert Atyja szereti őt. Ő szabadon megajándékoz bennünket az általa birtokolt kegyelem és Lélek isteni teljességéből. Az emberi »dicsőség«, azaz a maradandó és »fontos« érték csak erre az ajándékra alapozódhat. Jézus pedig megadja a dicsőségnek ezt a kegyelmi adományát, »hogy egy legyenek, ahogy mi egy« vagyunk (22b v.). A nekünk adott Lélek gondolata kiegészítőleg még érthetőbbé teszi, hogy miért kell egységet alkotni, és e közösség miért hasonlít a Fiú és az Atya egységéhez: mindkettőben ugyanaz az egységesítő hatalom tevékenykedik, »az igazság Lelke, aki az Atyától származik« (15,26).

A 23a kapcsán nemcsak a 21. versre kell visszagondolnunk, hanem a 14,15-23-ra is. Ebben a részletben volt ugyanis szó arról, hogy a háromságos egy Isten bennünk lakozik. Ha azonban Isten beköltözött a mi véges világunkba, ez azt jelenti, hogy mi még inkább behatolhatunk a végtelen Isten létének teljességébe. Már a kinyilatkoztatott valláson kívül is érvényben volt a tétel: »őbenne élünk, mozgunk és vagyunk« (ApCsel 17,28). Ám ebben a kérő imában Jézus ezenfelül a számunkra megnyíló személyes Isten egységéről és az Isten felé kitáguló emberi egységről beszél, hogy közösségben legyünk az »Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal« és ezáltal »örömünk teljes legyen« (1Jn 1,3-4).

Ily módon megértjük, hogy a következő célhatározói mondat (23. v.) miért így hangzik: »hogy tökéletesen egy legyenek«, illetve: »teljessé váljanak egységükben«. A Fiú azt a legnagyobb célt kívánja nekünk teremtményeknek, amelyre az emberi lélek egyáltalán vágyakozhat: egységben lenni egymással és Istennel. Ez az egység ama szeretet által valósul meg, amely még a tökéletlen embert is szeretni tudja, hogy ezáltal őt értékessé és a baráti közösségre képessé tegye. Az egységben való teljességünkre vonatkozó jézusi szavak az emberi vágyak mindenkor érvényes célját fejezik ki. Ez a rövid mellékmondat (23b v.) fokozást jelent a 3,16-hoz képest, amely a világ iránti isteni szeretetről beszél. Ennél szebben aligha lehetne megfogalmazni a keresztény remény lényegét.^[136]

A hatodik célhatározói mondat (23c v.) arra a hitre utal, amelyet szeretetünk biztosíthatna a világ számára. E kívánság visszahív bennünket földi valóságunk talajára. E realitás azt mutatja, hogy a keresztények egy lényeges területen kudarcot vallanak. A 23c-ben a 21. verstől eltérően a »hogy felismerje a világ« mellékmondat így folytatódik: »és úgy szeretted őket (a hívőket), ahogyan engem szerettél«. A keresztény egység jelének nemcsak arra a hitre kellene eljuttatnia a világ lakóit, hogy Jézus Isten Fia, hanem annak felismerésére is, hogy a keresztények Isten által szeretett és kegyelmével megajándékozott istengyermekek. A világnak fel kellene ismernie, hogy a Küriosz köré gyülekező közösség, az »egyház«, azt a földi Jézust képviseli a világban, aki felett elhangzott az Atya szava: »Ez az én szeretett Fiam« (Mt 3,17 és párhuzamos versek).

Miközben fájlaljuk, hogy csak tökéletlen módon teljesítjük Krisztus kérését, nem tehetjük meg, hogy ne vessünk egy pillantást a szentek sokaságára is: ők az egyetlen szőlőtő szőlővesszőiként gyümölcsöt hoztak (15,5). Aztán arra is gondolnunk kell, hogy »vízből és Lélekből« (3,5) újjászületve minduntalan emberek ezrei emelkednek ki a keresztelőmedencékből. Róluk megszorítás nélkül elmondható: Isten gyermekeivé váltak, olyan gyermekekké, akikben Isten Lelkének dicsősége lakozik, és akikben az Atya szeretni tudja Fiát.

A 24. versben Jézus nemcsak azt kéri, hogy egykor mindazok, akik neki »adattak«, ott legyenek, ahol ő (miként a 6,37, a 12,26 stb. verseiben), hanem elsősorban azt, hogy láthassák a Fiú »dicsőségét«. Jézus olyannyira egységben érzi magát a közvetlenül megszólított »Atyával«, hogy ezt mondja: »akarom« (theló). Máskor sosem szólt így az Atyához. Itt már közösségben tudja magát vele és az ő hatalmával (vö. a 17,2-vel és a neki adott »nevet« említő 17,11-gyel). Ez a tetszésére bízott kérés az ő végső akaratát fejezi ki. »Ily módon az ‘akarom’ kifejezés valóságos testamentum jelleget ölt.«^[137]

Szabad akaratunknak, amelyet az Isten akaratával való egyesülés nem szüntet meg, hanem tökéletessé tesz, e jézusi akarathoz kellene igazodnia: ő a halállal szemközt hajlíthatatlan, erős, önálló, mégis egységben van az Atya akaratával.

Krisztus azt akarja, hogy mi is ott legyünk, ahol ő öröktől fogva volt és van. Gondoskodik életünkről az örök hazában. Már a 12,26-ban megfogalmazódott a gondolat, hogy annak, aki Jézust szolgálta és követte, ott kell lennie, ahol a Mester tartózkodik: »És ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.« A búcsúbeszédek elején Jézus még egyértelműbben nyilatkozik: »Atyám házában sok lakóhely van ... elmegyek helyet készíteni ...« (14,2).

Ez az alapja annak, hogy Krisztus azt akarja, mi is ott legyünk, ahol ő örökké van. Nem a hozzátartozók viszontlátásáról beszél, és nem is olyan rövid együttlétekről, mint amilyenek a Feltámadottal való találkozások voltak. Örökké tartó látásra gondol.^[138] E látás tárgya a Fiú dicsősége, az Atya által szeretett lénynek fényessége és szépsége (24b v.).^[139]

Az egybetartozó 25. és 26. vers harmadik fokozásként az »én igaz Atyám« megszólítással kezdődik.^[140] Már a 16,8-10 verseivel kapcsolatban is megjegyeztük, hogy az »igazság« fogalma szövegeinkben közelebb áll a jóságéhoz és irgaloméhoz, mint a büntetéséhez. A 25. versben már az »igaz« és az »Atya« szavak összekapcsolásának ténye is arra utal, hogy Jézus itt nem valamiféle büntető bíróhoz folyamodik. Az »igaz(ságos)« és az »igazság« szavak a száműzetés után a korai zsidóság világában egyre inkább a szent, a kegyes és a valódi kifejezésekkel váltak rokon értelművé. Így a holt-tengeri közösség alapítója, vagyis »az igazság tanítója« az igazi, a szent és a valódi tanító. A kereszt alatt álló százados csodálkozva jelenti ki: »Ez az ember valóban igaz volt!« (Lk 23,47). Annak ellenére, hogy mi ezt fordítva tennénk, az evangélista a fokozásban a »szent« szótól kiindulva jut el az »igaz« kifejezéshez.^[141] – Lássunk még egy példát! A Zsolt 116,5 szerzője így imádkozik: »Az Úr kegyelmes és igaz, és a mi Istenünk irgalmas (eleémón ho küriosz kai dikaiosz).« Az »igaz«, a »kegyelmes« és az »irgalmas« kifejezések tehát rokon értelmű szavakként állnak egymás mellett.

A megszólítást követő »és« (kai) kötőszót a mondottak alapján így is érthetjük: Atyám, te felettébb irgalmas vagy, és a világ ennek ellenére sem viszonozta szeretetedet (»nem ismert meg« téged)! A következő (25b v.) kai kötőszót pedig ennek ellentéteként foghatjuk fel: ők azonban felismerték. Isten lényegéhez tartozik az ő túláradó szeretete. Az Atyaistennek ezt a természetét nyilatkoztatta ki Jézus például akkor, amikor így szólt Nikodémushoz: »Mert olyan nagyon szerette Isten a világot, hogy egyetlen nemzett Fiát adta« (3,16).

A személyes Isten megismerése a vele való egyesülésre utal. Jézus megnyitja nekünk az utat, amelyen hittel az Atyához mehetünk, és azt is, amelyen keresztül az Atya szeretete eláraszt bennünket: »hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen« (26b v.).

A befejező 26. verssel kapcsolatban a modern és a régi értelmezők általában az Atyának a Fiú felé irányuló szeretetére gondolnak, amely a Fiú megtestesülése által árad ki az emberekre. Tudomásunk szerint mindmáig csak Rupert von Deutz († 1135) magyarázta másként a szöveget. Szerinte a befejező szavakban Jézus utolsó alkalommal kéri az Atyától a Lélek ajándékát egyháza számára: »Közismert és kétségtelen tény, hogy a Szentlélek az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete. Tehát a kérés (‘hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük’) egyenértékű ezzel: hogy eljöjjön hozzájuk a Szentlélek, a Paraklétosz, és minden igazságra megtanítsa őket; s ha ő már bennük lesz, a hit és e szeretet Lelke által én is a szívükben fogok lakozni.«^[142]

D. Ezúttal is vessünk egy pillantást a többi újszövetségi iratra! A nekünk ajándékozott isteni szeretetben Pál apostol a Lelket látja, amikor ezt írja: »szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által« (Róm 5,5). A Lélekről és a dicsőségről olvassuk a 2Kor 3,18-ban, hogy »az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre« kell átformálódnunk.

Gerhard Kittel a doxa és a tágabb értelmű pneuma fogalmának kapcsolatára (vö. 2Kor 3) vonatkozó vizsgálódásait ezekkel a szavakkal fejezi be: »Világosan látszik az a vonal, amely innen a Jn 17-hez vezet. Az utóbbiban megfogalmazódó eszme más szavakkal mondva szinte ugyanaz, mint a 2Kor 3-ban kifejeződő gondolat.«^[143] Ám ebben a fejezetben Pál éppen ezt állítja: »Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság (ho de küriosz pneuma esztin; hou de to pneuma küriou, eleutheria)« – (2Kor 3,17).

^[91] Weimarer Ausgabe: 28,174.; vö. Schwank, B.: Christusbild, 28. évfolyam, 437. o.
^[92] Rupertus Tutiensis: Commentarium in Johannem, XII. könyv (PL 169,764 B): »Ez a főpap imádkozott értünk, aki maga az engesztelő és az engesztelés, a pap és áldozat.«
^[93] A héberben a »főpap« szó szerint a »nagy pap« (kohén ha-gadól).
^[94] Alexandriai Kürillosz: Commentarium in Johannem XI,8 (PG 74,505 D – 507 A).
^[95] Thüsing, W.: Herrlichkeit und Einheit. Eine Auslegung des Hohepriesterlichen Gebetes Jesu (Johannes 17) (Die Welt der Bibel, 14. Kötet), Düsseldorf, 1962., 9. o.
^[96] Dodd, C. H.: Interpretation, 419. o.
^[97] Ebből a szempontból érthetővé válik, hogy az evangélium végső szerkesztésekor miért nem hagyták el a »Keljetek fel! Menjünk el innen!« (14,31) verset.
^[98] Winter, M.: Vermächtnis, 150. o.
^[99] Schnackenburg, R.: Johannesevangelium, IV,3,228. o.
^[100] Bauer, W.: Griechisch-deutsches Wörterbuch, 6., teljesen átdolgozott kiadás, Berlin, 1988.
^[101] Vö. fentebb a 15,8-hoz írt magyarázat A pontjával.
^[102] E szöveget elsősorban a Codex Bezae (= D) közvetítésével ismerjük.
^[103] A német egységfordítás (EÜ) készítői ezt a megoldást választják: senki sem »veszett el közülük, csak a kárhozat fia«. A francia ökumenikus bibliafordításban ez áll: »aucun ne s’est perdu, sinon le fils de perdition«.
^[104] Schnackenburg, R.: Johannesevangelium IV,3, 198. o.
^[105] Untergassmair, F. G.: Im Namen Jesu. Der Namensbegriff im Johannesevangelium. Eine exegetisch-religionsgeschichtliche Studie zu den johanneischen Namensaussagen (Forsch. z. Bib. 13) Stuttgart, 1973.
^[106] Először Kr. u. 180 körül Antiochiai Theophilosznál jelenik meg e kifejezés.
^[107] Így gondolja Augustinus (Tractatus in Johannem CVII,1) és az általa befolyásolt későbbi értelmezők tábora.
^[108] Vö. más versekkel is: Jn 5,43 (Jézus az ő Atyjának nevében jön); Jn 10,25 (Jézus az Atya nevében cselekszik); Jn 12,28 (az Atya saját nevét dicsőíti meg, amikor a Fiút megdicsőíti); Jn 17,6.26 (Jézus, akinek lényegéhez tartozik, hogy ő az Ige, ebben a minőségében nyilatkoztatja ki Isten nevét). – Vö. Untergassmair, F. G.: Namen.
^[109] Delitzsch így érti a kifejezést, és ezért az Újszövetséget héberre fordítva a ben-ha‘abdon kifejezést használja.
^[110] Murphy, R. E. így érti a szókapcsolatot, amelyet a héber ben-haschachat kifejezéssel ad vissza.
^[111] Hasonló kifejezések találhatók a következő szentírási helyeken: Iz 57,4 (LXX: tekna apóleiasz); Bölcs 24,22a (hüiosz apóleiasz). Vö. azonban a 2 Tessz 2,3-mal is (ho hüiosz tész apóleiasz). Az utóbbi kifejezés szó szerint megegyezik a Jn 17,12-ben látható szókapcsolattal.
^[112] Lagrange, M.-J.: Évangile selon Saint Jean, 12. kiadás, Paris, 1925., 447. o.
^[113] A »gonoszra« vonatkozó szóhasználatot és felfogásmódot illetően János első levele kissé eltér az evangéliumtól. A levél általában is jobban hangsúlyozza a világ negatív arculatát.
^[114] A hosszú 119. zsoltárt mi keresztények csak akkor imádkozhatjuk őszintén, ha tudatosítjuk: mindannak beteljesülését, ami ott Isten igéjéről, útmutatásáról dicséretként elhangzik, Isten Igéjében látjuk, aki az »igazság« élő megtestesítője.
^[115] Vö. I. de la Potterie: La veritŕ in San Giovanni, in: Rivista Biblica 11 (1963) 24. o.: Az igazság az emberré lett Isten Igéjében válik nyilvánvalóvá az emberek számára. Az embernek nem az a feladata, hogy ezt az igazságot eszével felfogja, hanem hogy hitből fakadó élettel megvalósítsa.
^[116] Tanulságos ebből a szempontból a Mózesre vonatkozó megjegyzés a Sir 45,4-ben: »Meg-szentelte, mivel hűséges volt és szelíd, és ezáltal kiválasztotta minden hús (azaz a jókat is beleértve minden ember) közül.«
^[117] Írhatnánk »Egy«-et is, de a felolvasásból nem derülne ki, hogy a kifejezést nagybetűvel írtuk.
^[118] A Vulgata még így olvasta a szöveget: »ut et ipsi in nobis unum sint«. A Nova Vulgata elhagyja az unum kifejezést.
^[119] Keppler, P. W. von: Unseres Herrn Trost. Erklärung der Abschiedsreden und des Hohe-priesterlichen Gebetes (Jo. Kap. 14-17), 3. kiadás, Freiburg, 1914., 412. oldaltól.
^[120] A mai becslések szerint körülbelül 800 irodalmi mű töredéke van a birtokunkban. A nem bibliai jellegű szövegek a Kr. e. 2. és 1. században keletkeztek. Egyik-másik leírás ezek közül azonban a Krisztus utáni első századból származik.
^[121] A leleteket 1945-ben találták meg egy kora-keresztény kolostor közelében, és 1977-től teljes egészében kiadták. A gyűjtemény 12 (illetve 13) papirusz-kódexet tartalmaz, amelyeket a Kr. u. 4. században kopt nyelven írtak. A kéziratok egy része azonban egy sokkal korábbi görög hagyományra nyúlik vissza.
^[122] Beierwaltes, W.: RAC XIV. kötet, Stuttgart, 1988., »Hen« címszó, 435-472. o.
^[123] Uo.
^[124] Szekta-szabályzatuk (helyesebben: Rendi Szabályzatuk) sérech ha-yachad, azaz Regula Unionis.
^[125] Cross, F. M.: The Ancient Library of Qumran and Modern Biblical Studies, New York, 1958., 58. o. 44. jegyzet: „A teológiai felhangot általában az ilyen szófordulatok fejezik ki: »Isten egyességében«, »az ő igazságának egyességében«, »a szentség egyességében«, »az egyesség szövetsége«, »az örökkévalóság egyességének szövetségére«, »az örök szövetség egyességére«.”
^[126] Az ekklészia szó János evangéliumában nem fordul elő, de általános értelemben megtaláljuk a következő versekben: Mt 16,18; Kol 1,18; Ef 1,22; 5,23 stb.
^[127] Pollard, T. E.: »That They All May Be One« (John XVII,21) – and the Unity of the Church, in: The Expository Times 70 (1959) 149-150. – Ugyanő: The Exegesis of John X,30 in the Early Trinitarian Controversies, in: New Test. Studies 3 (1956/57) 334-349.
^[128] Wenger, E. L.: »That They All May Be One«, in: The Expository Times 70 (1959) 333.
^[129] Brown, R. E. (Gospel, 29A, 775. o.) ebben az összefüggésben a 2 Jn 10-re utal, amely tilalmazza a nem igazhitűekkel való kapcsolattartást.
^[130] A perikopában kilenc alkalommal kezdődik mellékmondat a hina (azért; avégett, hogy) szóval.
^[131] Simon Róbert fordítása: Korán, Helikon, Budapest, 1987.
^[132] Gründler, J. szerint már 1961-ben nem kevesebb, mint 2123 nem katolikus, de keresztény egyház, szekta, illetve missziós társaság létezett (vö. Lexikon der christlichen Kirchen und Sekten, 2. kötet, Freiburg, 1961., 140. o.). Az 1994-es évre vonatkozóan nem találtunk adatokat.
^[133] Thüsing, W.: Erhöhung, 182. és 216. o.
^[134] Maldonatus, J.: Commentarium.
^[135] A perfektum igealak (dedóka: egyszer s mindenkorra, maradandóan adtam) arra is utal, hogy Isten Lelkének húsvét utáni kegyelmi adományáról van szó.
^[136] Vö. ezzel például az iszlám vagy az ószövetségi ember elképzeléseit a Paradicsomról.
^[137] Keppler, P. W. von: Unseres Herrn Trost. Erklärung der Abschiedsreden und des Hoher-priesterlichen Gebetes Jesu (Jo. Kap. 14-17), 3. kiadás, Freiburg, 1914., 412. oldaltól.
^[138] A theórein (látni, szemlélni) ige jelen idejű konjunktívuszban áll, ami a látás maradandóságára utal.
^[139] Aquinói Szent Tamás az általa írt »Adoro te« himnusz végén ezt a gondolatot jó biblikusként így fejezi ki: »... visu sim beatus tuae gloriae« (»... lássam boldogságban dicsőségedet«).
^[140] A megszólítás fokozásának módja a következő: »Atyám« (a 17,1.5-ben); »szent Atyám« (a 17,11-ben) és »én igaz Atyám« (a 17,25-ben).
^[141] Ez a helyzet az 1Kor 6,11-ben is: »... megszentelődtetek, és meg is igazultatok ...«.
^[142] Rupertus Tutiensis: Commentarium in Johannem, lib. XII. (PL 169,764 A): »Plane et indubitanter dilectio Patris et Filii, Spiritus Sanctus est. Ergo ut dilectio, qua dilexisti me, in ipsis sit, et ego in ipsis, idem est ac si dicat, ut Spiritus sanctus Paracletus ad ipsos veniat, eosque omnem veritatem doceat; qui cum in ipsis fuerit, ego quoque habitem in cordibus eorum per fidem et per hunc dilectionis Spiritum.«
^[143] ThWNT II. kötet, 255,6-7.