4. A Paraklétosz mint segítség és tanú a kihallgatáskor (15,26 – 16,4a)

A. A Paraklétoszról a 26. versben (és csak itt) azt olvassuk, hogy »származik« (ekporeuomai). A »származni« szó latin megfelelője a »procedere«. A nyugati Szentháromságtan ezért beszél a Szentháromságon belüli »származásokról« (processiones). – A német (és a magyar) nyelvben szinte lehetetlen egyetlen szóval visszaadni a görög aposzünagógosz (zsinagógából kiátkozott, kiközösített) kifejezés jelentését. A 9,22-ben arról volt szó, hogy a meggyógyított vak szülei féltek, mert úgy hallották, a zsidók megegyeztek: ha valaki Fölkentnek vallja Jézust, azt »ki kell zárni a zsinagógából« (vö. 12,42). E jogi terminus alapját csak a rabbinikus irodalomban találjuk meg.^[61] Senki sem tudja azonban megmondani, hogy pontosan mikor kezdték használni e kifejezést. Legfeljebb a »Birkhát Haminim« áldás eredetére vonatkozóan vannak feltevéseink.^[62] Valószínű azonban, hogy viszonylag kései időpontra kell gondolnunk.^[63] – A »szolgálat« (latreia) szó (2. v.) mindenfajta vallási szolgálatot jelölhet. Amennyiben e tevékenység bálványokkal áll kapcsolatban, eidólolatreia-nak nevezzük (1Kor 10,14; 1Pét 4,3). – A proszpherein (végezni) ige megfelel a latin »obferre«, illetve a magyar »bemutatni« (felajánlani) kifejezésnek.

B. Az 1. verssel kapcsolatban már a 16. században is joggal jegyzi meg Maldonatus: »Bárki jelölte is ki az evangélium fejezeteit, nem tudom megérteni, hogyan kezdhette itt a 16. fejezetet.«^[64]

A perikopában csak a zsidóktól kiinduló üldözésekről van szó. Az olvasónak nem támad olyan benyomása, hogy az evangélista már a pogányok általi keresztényüldözéseket is átélte. Meglepő, hogy a zsinagógából való kizárást János fájdalmas eseményként ábrázolja. Fölvetődik a kérdés: meggyőző az a feltevés, amely viszonylag kései időpontra helyezi az ilyesfajta »kiközösítéseket«?^[65] Biztosnak csak ezt az adatot tekinthetjük: az »aposzünagógosz« kifejezés csupán János evangéliumában szerepel, méghozzá itt három helyen is, a kereszténységet megelőző és a nem keresztény irodalomban azonban nem találjuk nyomát.^[66]

C. Kérdés, hogy az »ezeket mondtam nektek« kijelentést (1. v.) mire kell vonatkoztatnunk. Ágostonhoz hasonlóan, de a szöveg mondanivalójától kissé eltérően gondolhatunk azokra a szavakra, amelyek az imént hangzottak el a Paraklétoszról, az igazság Lelkéről (26-27. v.): a Lélek kiáradt szívünkbe, ahol immár béke uralkodik, és ezért »nem szabad botránkoznunk«.^[67] A jézusi szavak vonatkozhatnak azonban arra is, hogy a világ éppen azokat a tanítványokat fogja jobban gyűlölni, akik Lélekkel eltelve a világ üdvössége érdekében tanúságot tesznek Krisztusról.^[68] Valószínű azonban, hogy akkor értjük jól az evangélistát, ha feltételezzük: az »ezeket (tauta) mondtam nektek« kijelentés a világ gyűlöletével kapcsolatban mondottakat a 15,18-27-re visszatekintve foglalja össze.

Azt, amit az evangélista a 15,18-ban általánosságban hirdetett meg, a 16,2 versében pontosabban körülírja: a világ gyűlöletét nem csupán a zsinagógából való kizárásként, hanem az Isten tiszteletére végrehajtott kivégzésként jeleníti meg. Modern felfogásunk számára már a gondolata is elviselhetetlen annak, hogy valakit vallási motívumok alapján megölnek. Az ókori Kelet és a Biblia embereinek gondolkodásmódja azonban kérlelhetetlenebb volt. Pinchász pap például kifejezetten dicséretet kap azért, mert Isten tiszteletére gondolva lándzsával leszúrta a bálványimádókat (Szám 25,11): »Pinchász ... elfordította haragomat Izrael fiairól, amikor felindulásomnak megfelelően bánt velük. Ezért szenvedélyes felindulásomban nem nekem kellett megsemmisítenem az izraelitákat.« A rabbik később így kommentálták e szöveget: »Vajon áldozatot mutatott be, hogy engesztelőnek mondatik? Csak ezt kell megtanulnod: mindaz, aki kiontja az istentelen vérét, olyan, mint az áldozatot bemutató ember.«^[69]

D. Minthogy az Újszövetség egyébként nem tagadja, hogy az állami szerveknek joguk van a halálbüntetés kiszabásához (vö. Róm 13,4), a 2. vers feltehetően nem önmagában véve helyteleníti a keresztények elítélésénél alkalmazott keménységet. Az evangélista inkább azt emeli ki, hogy az ellenfelek makacsul ragaszkodnak egy hamis és a kinyilatkoztatásnak ellentmondó istenképhez (3. v.).

Félelmetes tragédiára világít rá a szöveg: eredetileg helyes istenkeresésében az ember olyan súlyosan is tévedhet, hogy megöli azokat az embertársait, akik valójában jobban tisztelik Istent, mint ő maga. A történelem (még a római katolikus egyházé is) sajnálatos módon számos példáját mutatja az ilyen tévútra futott vallási buzgóságnak.

A második vatikáni zsinatnak a valamennyi ember vallásszabadságáról vallott felfogása bizonyára nem betű szerint felel meg a »Bibliának«. Ám a számtalan népben, kultúrában és vallásban élő embermilliárdokra megnyíló tágas világkép mára már elkerülhetetlenné tette ezt a tanítást. A tisztességgel küzdő emberek közé tartoznak ugyanis mindazok, »akik őszinte szívvel keresnek téged«, és »akiknek hitét egyedül te ismered« (IV. eukarisztikus ima). Az evangélium szelleme alapján manapság másféle magatartást nem lehet igazolni. A szent szövegek becsületes értelmezése nem zárja ki azt, hogy cselekvésünkben az eszünket is használjuk. Erről így gondolkodtak már az egyházatyák is.

5. Az igazság Lelke, aki meggyőz és igazságra vezet (16,4b-15)

A. Szövegkritikai szempontból a 15. vers szép példáját nyújtja az úgynevezett »hasonló befejezésnek« (homoioteleuton). Annak ellenére, hogy e vers tartalmilag nem problematikus, hiányzik a P⁶⁶-ból, nem találjuk meg a Codex Sinaiticus-ban és a bohairi, vagyis az 5. század egyik kopt nyelvjárásának néhány fordításában. Mi lehet ennek a magyarázata? A 14. és a 15. vers teljesen azonos módon a meglehetősen szokatlan szókapcsolattal fejeződik be: kai anangelei hümin. A másoló tekintete a 14. vers végéről »áttévedt« a 15. végére, és ily módon nem teológiai megfontolásból, hanem csak a »homoioteleuton« miatt átsiklott egy teljes vers felett. A tartalmi szempontból nehéz 8-11. versek gyakorlatilag szövegváltozatok nélkül maradtak ránk. – A 13. verssel kapcsolatban fordításunkon kívül létezik a »... teljes igazságban« olvasat is, amelyet a Nestle/Aland 27. kiadása előnyben részesít.

Filológiai szempontból több nehézségre magyarázatot adnak a sémitizmusok. Az 5. versben a »senki« szó helyett azért írhattuk a »többé senki« kifejezést, mert a héberben a »nem« és a »többé nem« közötti különbség elhanyagolható, amint ezt az Ám 6,10 alapján is igazolhatjuk. E versben arra a kérdésre, hogy van-e valaki a házban, ilyen értelmű válasz hangzik el: »többé senki«.^[70] Az evangélium szövegében Péter (13,36) és Tamás (14,5) már felvetette a »hová?« kérdést. Most azonban felülkerekedik szívükben a búcsúzás miatti fájdalom, és így »többé már senki« sem gondol Jézus úti céljára. – Ugyancsak a sémita gondolkodás alapján engedhettük meg magunknak a 10. versben a »többé nem fogtok látni« fordítást. Éppen ezáltal nyilvánul majd meg Isten igazsága. – A görög perfektum igealak (pepléroken: 6. v.) jelentése ez: úgy lett tele a szívetek, hogy még most is tele van szomorúsággal. – A perfektumnak (kekritai) hasonló jelentősége van a 11. versben is: a világ fejedelme megítéltetett, és megítélt marad. – A basztadzein (hordani) ige a 12. versben a teher hordását is jelentheti. Ezért a kijelentés értelme nem az, hogy nem tudtok »elviselni« valamiféle fájdalmas dolgot, hanem ez: még nem vagytok elég erősek. – A 13. vers szerint a Lélek fogja a tanítványokat »elvezetni az úton« (hodégészei). A LXX például ugyanezt a kifejezést használja az Iz 63,14-ben (»az Úr lelke vezette őket, míg nyugalmat nem leltek«) és a Bölcs 18,3-ban (ahol az utat mutató tűzoszlopról van szó). A zsoltárokban 26-szor szerepel e szó, és többnyire Istennel vagy Isten lelkével kapcsolatban: »A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton.« (Zsolt 143 [142],10); »Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess el (hodégészon me) igazságodra!« (Zsolt 25 [24],4-5). Az etióp udvarnok is olyasvalakit keres, aki »bevezeti« őt az Írás szavába (vö. ApCsel 8,31). – Végül figyelmet érdemel a ritka anangelein (kijelenteni) kifejezés, amely az utolsó versekben három alkalommal is szerepel. Ez a szokványos euangelein (meghirdetni) igétől különböző szó ezeken kívül csak a 4,25-ben fordul elő, ahol a szamariaiak messiási várakozásairól olvashatunk.

B. A szőlőtőről szóló képes beszéd és az ezt követő jövendölés a világ gyűlöletéről (15,1-16,4a) nem tesz említést arról, hogy Jézus rövidesen visszatér az Atyához. A két leírás ezáltal határozottan elkülönül a megelőző és a következő részektől. Ez egyébként kiolvasható a »menni« (hüpagó) és az »elmenni« (poreuomai) igék használatából is, amelyek közül az első a 13,3.33.36; 14,4.5.28 versekben, illetve később a 16,5.10.17-ben fordul elő, a második pedig a 14,2.3.12.28-ban szerepel, majd a 16,7.28-ban jelenik meg újra. Ez vitathatatlan tény. Ám a szövegrészek áthelyezésére vonatkozó irodalomkritikai kísérletek (amelyeket elsősorban Rudolf Bultmann kezdeményezett) már csupán azért sem meggyőzőek, mert a különféle kommentátorok egymástól nagyon eltérő áthelyezési javaslatokkal álltak elő. A szövegnek a jelenlegi formájában van számunkra mondanivalója.

C. A »most azonban elmegyek« (5. v.) mondat világosan jelzi, hogy a búcsúbeszédeknek itt kezdődik a harmadik része. Innentől kezdve ismét olyasvalaki beszél, aki távozni készül. A részlet tanítása a Lélek működésére vonatkozó két szövegrészben (a 7-11. és a 12-15. versekben) koncentrálódik. E versek után a János-evangélium többé már nem említi a Paraklétoszt.

Mielőtt e két szövegrész tartalmát megvizsgálnánk, fel kell vetnünk a kérdést: miért kell Jézusnak eltávoznia ahhoz, hogy a Paraklétosz eljöhessen (7. v.)? Már beszéltünk arról, hogy a Paraklétoszt Jézus »képviselőjének« is nevezhetjük. János a többi evangélistánál jobban hangsúlyozza a Lélek adományának túláradását a húsvét utáni időben (vö. 3,34: a Fiú »mérték nélkül« adja a Lelket). Ehhez járul még egy tárgyszerű ok: földi, tér- és időbeli létének tartama korlátozta Jézust szándékának megvalósításában, azaz abban hogy világméretekben kinyilvánítsa az embereknek Isten nevét (vö. 17,6) és az egyházban titokzatos módon továbbadja az Atyának a Fiú iránti, illetve a Fiúnak az emberek felé irányuló szeretetét (vö. 17,20-22). Egy idő után az eleinte szigorúan zsidók módjára gondolkodó palesztinai apostolok is arra kényszerülnek, hogy egészen új megvilágításban lássák a »keresztények« közösségét (vö. az ApCsel 10,15-ben megfogalmazott péteri tanítással, vagy az antiókhiaiaknak szóló írással, amely a 15,28 szerint eltekint a körülmetéléstől: »Mert a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is ...«). Ennek ellenére az üdvterv alapja az, hogy »az Ige hússá lett«, aki csak akkor tér vissza, ha már teljesítette az Atya akaratát (vö. a 16,28 versét a 17,4-gyel).

Most lássuk a 8-11. versek nehezebb szövegét, amely arról szól, hogy a Paraklétosz »rácáfol« a világra, illetve »meggyőzi« azt (elengxei az elenkhein igéből) a »bűn, az igazság és az ítélet« tekintetében. E témában nem részletezzük a különféle értelmezési kísérleteket, hanem csupán azt mutatjuk be, amely számunkra a legmeggyőzőbb.

A »világ«, amelyet a Paraklétosz meggyőz, valójában a világ keresztény-ellenes része. A meggyőzés mindig e bűnös összetevő felé irányul, amelyet azonban nem úgy kell jelenvalónak képzelnünk, mint egy kozmikus méretű világítélet vádlottját. Hallottuk már, hogy a megváltott és az istenellenes világ közti határ végső fokon a konkrét emberi személyek szívében húzódik (ld. fentebb a 15,18 magyarázatát).

A Lélek húsvét után a tanítványok lelke mélyén működik és érvel. Helyes fényben fogja láttatni velük, hogy bűn (hamartia) volt az, ahogyan a »világ« elutasította Istennek az általa küldött Igében megvalósuló kegyelmi hívását.

A második kulcskifejezés az igazság (dikaioszüné). A korai zsidó iratokban az igazság szó azonos jelentésű az »Isten akaratának teljesítése«, a »jóság« vagy a »szentség« kifejezésekkel. A megfeszített názáreti Jézust a tanítványok »Isten által megvert, lesújtott és megalázott« (Iz 53,4) embernek látták. Ám a Lélek, akit Jézus küld nekik (7. v.), belülről tárja fel számukra, hogy éppen ez a Jézus volt az »igaz«, hiszen egyébként most nem »menne az Atyához« (10. v.). Aki sötét cselekedeteket hajt végre, menekül a világosságtól, aki azonban »az igazságot cselekszi« (3,21) vagy igaz módon él, természetszerűen a világosság felé törekszik. A kiegészítő (»és többé nem láttok engem«) mondat mutatja, hogy a Lélek személyesen, csak a hívő számára érthető módon érvel Jézus mellett.

A harmadik kulcskifejezésnek, az ítélet (kriszisz) szónak a jelentésére már valamiképpen rávilágít az a tény, hogy a világ által elítélt ember igaz voltát elismerik. Az igazság és a győzelem fogalmait ugyanis az ószövetségi és általában a keleti gondolkodás nem nagyon tudta elválasztani egymástól. Az Iz 5,16-ban (LXX) ezt olvassuk: »... Ám a Seregek Ura megdicsőül ítéletében, és a szent Isten felragyogtatja dicsőségét igazsága által.« Jézus ellenfelei egy törvényszéki eljárás keretében megpróbálták érvényre juttatni »atyjuknak, az ördögnek« szándékát, aki »kezdettől fogva gyilkos volt« (8,44). Úgy látszott, hogy Jézus sikeresen lezárult elítélése határozottan az ő hatalmát és jogát cáfolja. Ha ezen az anyagi valóságon kívül nem adatna másik, akkor az a tény, hogy az »egyetlen jót« a gonoszok elpusztították, már valamennyi igaz sorsát megpecsételte volna. A földi, sőt sátáni bírák minden korban az emberiség »végső fórumainak« bizonyultak.

Jellemző a negyedik evangélista teológiájára, hogy e földi ítéletet nem állítja szembe az isteni végítélettel, hanem inkább a világ felett kimondott elmarasztaláshoz hasonlítja, amely már Jézus halálában megkezdődött. »E világ fejedelme« (11. v.), a Sátán már megítéltetett.^[71] Krisztus a saját keresztre emelését szem előtt tartva mondta: »Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket« (Jn 12,31-32). A világnak a jó elleni valamennyi küzdelme azóta eleve vereségre rendeltetett, megítéltetett, mert a Gonosznak nem sikerült hatalmába kerítenie a jók vezérét.

A 8-11. versek alapjában véve az ősegyháznak a mi mai kételyeinkkel azonos kétségeiről szólnak: »Valóban Jézus a Fölkent, és ő az Isten Fia?« (vö. 20,31). Talán érdemes elgondolkodnunk egy kérdésen. Hogyan nyilatkozhatott volna meg Isten az embereknek: úgy, ahogyan Jézusban látjuk, vagy esetleg olyan eszményként, mint például a dalai láma? – A perikopa szövege szerint a bennünk tevékenykedő Paraklétosz Jézus mellett érvel.

A 12. verstől kezdődő részben az »igazság Lelkének« (13. v.) másik tevékenysége körvonalazódik: ő fogja bevezetni a tanítványokat a teljes igazságba, ő fogja a krisztusi kinyilatkoztatás egészét érthetővé tenni. Továbbvezeti őket ahhoz, amit húsvét előtt lelkileg még nem tudtak »hordozni«. Abba a helyzetbe juttatja őket, amelyről már többször is említés történt a húsvét utáni időszak jellemzésével kapcsolatban: »visszaemlékeztek« arra, amit Jézus mondott nekik, és egészen új szempontból értették meg azt (vö. 2,17.22; 12,16). A 12-15. versek a negyedik evangélista egész művének nagyszerű igazolását alkotják. Egy-egy kijelentés kapcsán többször megállapítottuk már: biztos, hogy e szavak nem így hangzottak el a húsvét előtti Jézus ajkáról. Ennek ellenére joggal tekintjük ezeket is Jézus Krisztus szavainak. A Lélek ugyanis végső fokon a Fiút dicsőíti meg, az ő tanításából merít, és ennek helyes értelmezését eredményezi húsvét után a tanítványok lelkében (14. v.). Teológiai (és nem történészi) szempontból éppen e vers jogosít fel bennünket arra, hogy a búcsúbeszédekből (vagy más jánosi monológokból és dialógusokból) vett olvasmányokat ezekkel a szavakkal kezdjük: »Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz«.

Arra a kérdésre, hogy az egyre teljesebbé váló megértés, illetve a dogmafejlődés (evolutio dogmatum) határait hol kell meghúznunk, Ágoston a Gal 1,9-re utalva így válaszol: »Mindenekelőtt a boldog apostol figyelmeztetését tartsátok szem előtt: Ha valaki nektek más evangéliumot hirdet azzal szemben, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen! Nem azt mondja, hogy többet, mint amennyit elfogadtatok, hanem: azzal szemben, amelyet elfogadtatok.«^[72]

Jézus nem törődik azzal, hogy önmagát fontossá tegye. S hogy ne is támadhasson ilyen benyomása az olvasónak, az evangélista a 15. versben világossá teszi, hogy amikor a Lélek a Fiút megdicsőíti, végső fokon az Atyát dicsőíti. Ismét előttünk áll az üdvrend, az oeconomia ad extra, amelyet tetszés szerint nem változtathatunk meg: lelki életutunk csak a Lélek fényében és a Fiú által vezethet az Atyához.

Csak a Lélek működésének idején (húsvét után) válik teljessé az, amit a szamariai asszony a »Messiástól«^[73] várt: ő fog kijelenteni mindent.

D. Néhány szót kell még ejtenünk a szinoptikus evangéliumoknak azokról a szövegeiről, amelyek a Lélek olyan tevékenységéről adnak hírt, amelyet akkor végez, amikor a tanítványoknak ítélőszék elé kell állniuk: »Amikor pedig elhurcolnak és kiszolgáltatnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek« (Mk 13,11).^[74] Márk evangéliumának ez a verse a szenvedés hete folyamán elhangzott beszédekbe illeszkedik, és ezt a szövegkörnyezetet idézi az általunk vizsgált perikopa is. Míg azonban a Mk 13,11-től kezdődő részletben a tanítványok emberi bíróság előtt védekeznek és ebben támogatja őket a Szentlélek, addig János evangéliuma szerint a tanítványok lelkiismerete az a bírói fórum, amely előtt az igazság Lelke a világ által elítélt Krisztus védelmét képviseli. E határozott különbség ellenére is feltűnő, hogy a szinoptikus szövegek is, és a Paraklétoszról szóló jánosi mondások is olyan szövegkörnyezetben helyezkednek el, amelyek üldözésekről szólnak. Ezenfelül Krisztus mindkét esetben az »Atya Lelkének« (Mt 10,20; vö. Jn 15,26) tevékenységéről és e Lélek »tanításáról« (didaszkein) beszél (Lk 12,12; vö. Jn 14,26). Berrouard^[75] már évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy »két ilyen hasonló jövendölés, amely azonos szövegkörnyezetbe illeszkedik«, aligha lehet független egymástól. Majd így folytatja: »Igaz, János egészen másként értelmezte azt, amiről a szinoptikusok is hírt adnak. Kérdés, hogy ez az új értelmezés mennyiben felel meg Jézus valamelyik mondásának, illetve milyen mértékben befolyásolja ezt a Szentlélek szerepéről vallott jánosi teológia.«

Berrouard még úgy vélte, hogy »lehetetlen« a kérdést megválaszolni. Időközben azonban már a katolikus exegézisben is megtanultuk, hogy figyelembe kell vennünk az irodalmi műfajt, amelyben egy-egy szöveg megfogalmazódik.^[76] János nem egyszerűen tudósít a Jézus-eseményről, hanem ennek értelmezésében akar elmélyülni. Úgy gondolja, hogy erre éppen az »igazság Lelkének« a teljes igazságra »elvezető« tevékenysége adja meg a felhatalmazást (13. v.). A Jn 16,12-13 szövegére kifejezetten hivatkozik a második vatikáni zsinat dogmatikus konstitúciója: »Az apostolok az Úr mennybemenetele után mindazt, amit ő mondott és cselekedett, hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, amelyet ők Krisztus dicsőséges eseményének tapasztalatából és az igazság Lelkének fényénél kaptak« (Dei Verbum V,19).

6. A búcsúzás fájdalma és a viszontlátás öröme (16,16-24)

A. Szövegkritikai szempontból a 16. vers még annak is feltűnik, aki csupán hallgatja az evangéliumot. A legtöbb embernek ugyanis ez a változat cseng a fülében: »... ismét egy kis idő, és viszontláttok engem; mert az Atyához megyek.«^[77] A befejező mondatot azonban a régibb, illetve a jobb kéziratok nem tanúsítják: így hiányzik a P⁶⁶-ból, valamint a Codex Sinaiticus és Vaticanus szövegéből is. E befejezés a 17b-ből származik, amelyben azért fogalmazhatták meg kérdés formájában a tanítványok, mert Jézus a 14,28 és a 16,10 szerint már beszélt arról, hogy az Atyához megy. – E sok szóismétlést tartalmazó perikopa hagyományában egyébként számos egyéb változatot is fellelhetünk.

Filológiai szempontból ugyanebben a 16. versben két különböző igét találunk: az egyik a jelen időben álló, az e világi és egyszer véget érő látást jelölő theórein, a másik pedig a jövő idejű opszeszthe me, amely a megdicsőült Úr látására utal. A utóbbit – főleg az öröm érzékeltetése céljából – a »majd viszontláttok engem« kifejezéssel próbáltuk visszaadni.^[78] Ám a német (és a magyar) nyelvben az ilyesfajta próbálkozások ellenére sem lehet megnyugtató módon érzékeltetni a kétféle látás különbségét. – A 21. versben tudatosan meghagytuk az eszkatologikus hangzású »gyötrelem« (thlipszisz) kifejezést, amely már a másolókban is megütközést keltett, mert többnyire a lüpé (szomorúság, fájdalom) szóval cserélték fel. Ugyanez a vers az öröm okát így fogalmazza meg: »mert ember született (egennéthé) a világra«. János nem azt mondja, hogy »a világra (vagy világba) jött«. Saját hatalmából, öntevékenyen Krisztus, az igazi világosság jön a világba, az ember azonban csak passzív módon beleszületik (Krisztus aktív világba jövésével kapcsolatban ld.: Jn 1,9; 3,19; 11,27; 12,46).^[79] – Az asszony órája (21. v.) érkezőben van, amit az aorisztoszban álló élthen ige fejez ki. A 13,1-ben ugyanez az igealak szerepel, és most is az előbbihez hasonlóan fordítottuk. Az »eljövőben lévő óra« mindkét esetben ugyanarra a valóságra utal. – A 24. versben álló erős perfektumot (peplérómené) a »teljes legyen« kifejezéssel adtuk vissza.

B. A szinoptikusok csak egyetlen alkalommal utalnak a fájdalmas szülés képével a végső időre: »a vajúdás kínjainak kezdete mindez« (Mk 13,8). E kép voltaképpen ószövetségi eredetű (Iz 21,3; Jer 30,6; Oz 13,13; Mik 4,9-től), és a végső szükséghelyzet ábrázolására szolgál. Csak János alkalmazza a jézusi szenvedés és megdicsőülés leírására, amennyiben ezt az eseményt a tanítványok csoportja küszöbönálló fájdalomként és örömként éli meg.

A 22-23. versek szavai olyan örömre utalnak, amelyet nem vesz el senki, és olyan állapotról beszélnek, amelyben már nincs nyitott kérdés. Ezekből inkább úgy látszik, hogy a parúzia utáni örök boldogságot kell szem előtt tartanunk, amelyből az Úr közelében részesülünk.

Más megfontolások azonban inkább a parúzia eszméje ellen szólnak: 1. A viszontlátás gondolata szempontjából a 14,18-21 és a 16,16-24 részlete világos párhuzamot alkot: az előbbiben azonban a tanítványok belső, hívő látásáról van szó, és nem az egész világ számára való megjelenésről, ami a parúziáról alkotott képhez jobban illene. – 2. A kérő ima, amelyre Jézus felszólít (24. v.), a parúzia után tárgytalan lenne.

Az is bizonyos azonban, hogy a »viszontlátás« kifejezést nem korlátozhatjuk csupán a húsvét utáni néhány megjelenésre. A 14,18-21-gyel való párhuzam ugyanis ezt a korlátozást sem javallja. Emellett a jézusi válasz (16,19-27) inkább olyan hosszan tartó állapotra utal, amely még az evangélium olvasói számára is időszerű (23. verstől). A tanítványok szinte méltatlankodó kérdezősködése arról, hogy mit kell érteni a rövid (mikron) idő kifejezésen, annak a közösségnek kérdését tükrözi, amelyben János evangéliuma keletkezett: mikor tér vissza az Úr?

A szülésre és az ezt követő örömre utaló kép (21. v.), valamint az elmenetel és a visszatérés szűkszavú bejelentése (16,28) látszólag a szenvedésnek azokra a közelgő napjaira vonatkozik, amelyek Jézus keresztre emeléséig és megdicsőüléséig tartanak. Nyilvánvaló azonban: túloznánk, ha a teljes szöveget is a szenvedésnek csupán e néhány napjára korlátoznánk.

A 16. fejezet többjelentésű szövegei leginkább a liturgia közegéhez illenek. A búcsúzásról szóló részletet először nagycsütörtökön olvassuk, és az Úr közelgő szenvedésére vonatkoztatjuk. Ám húsvéti időben is olvassuk, és ekkor inkább a Feltámadottól való elszakadásra emlékeztet bennünket.^[81] Ha pedig az egyházi évtől eltekintünk, megállapíthatjuk, hogy a szükségben és üldözések között élő keresztények minden időkben éppen a szülési fájdalmakról szóló 21. versben találtak vigaszt önmaguk számára anélkül, hogy ellentmondásba kerültek volna a szerző által szándékolt többféle mondanivalóval.

D. Az anyák szülési fájdalmával kapcsolatos kép az Ószövetségben viszonylag gyakran szerepel. Néhány előfordulási helyéről már a B pontban beszéltünk. E kép a holt-tengeri írásokban sem ismeretlen.^[82] A Mk 13,8 említett utalásától eltekintve azonban nem találjuk meg a szinoptikus evangéliumokban. Más a helyzet viszont a levelekben. Pál egyik legrégibb írásában ezt olvassuk: »Amikor azt mondják: békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni« (1Tessz 5,3). A Rómaiakhoz írt levélben (8,22) Pál így változtatja meg a képet: »Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.« A szülésnek ez az ősi képe csak a Jel 12,1-2-ben kap sajátosan keresztény, egyháztani és krisztológiai értelmezést:^[83] »Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona; várandós volt, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozott.« Ezután a Jelenések könyvének szerzője határozottan utal a gyermek-Krisztusra (5. v.), majd a 17. versben valamennyi hívőre is, akinél »megvan a Jézus bizonyságtétele«.

E háttéri szövegek ismeretében, amelyek az asszony szülési fájdalmainak képével ábrázolják a szükséget és a fájdalmat, világossá válik a 21. vers egyedülálló volta. Elérkezik ugyan a »gyötrelem«, de ez már az újszülött gyermek feletti öröm állapotára is utal. A vers végső fokon a pászka misztériumára vonatkozik, amelyben a fájdalom és az öröm elválaszthatatlanul összetartozik.

7. Győzelem a világ felett (16,25-33)

A. Szövegkritikai szempontból csak a 25. verssel kapcsolatos anangelló változatnak van némi jelentősége. A 16,13-15 magyarázatában megállapítottuk, hogy ott háromszor fordul elő a kijelenteni (anangelein) ige, és ezenkívül csak a 4,25-ben szerepel, ahol a szamariai asszony ezt a »kijelentést« a messiási idők ajándékaként várja. Amennyiben a 25. versnek ezt a változatát a szövegtanúk jól igazolnák, azt mondhatnánk, hogy ez az ige ötödik előfordulási helye, jóllehet csak ebben az értelemben: »hírt adni az Atyáról«. Ám ezt az olvasatot a kezünkben lévő szövegek csak gyengén tanúsítják, és olyan fontos szövegtanúk, mint a P⁶⁶, a Codex Alexandrinus, valamint a Codex Vaticanus inkább egy másik, nevezetesen a »hírül adni« (apangelló) ige mellett szólnak. A példa nemcsak azt mutatja, miként javul a szövegre vonatkozó ismeretünk, hanem azt is, hogy az evangéliumon belül (és nem csupán a búcsúbeszédekben) egyes igékhez milyen következetesen társulnak meghatározott jelentéstartományok. – A kéziratok állománya a 28. verset illetően jelentősen gyarapodott. Ezek alapján ma már nem tartható az »Atyából (ek) jöttem« olvasat, még ha az egyházatyák hajlottak is arra, hogy ezt az »Atyából« kifejezést így értelmezzék: a Szentháromságon belül a Fiú minden teremtést megelőzően az »Atyából« származik. Ismét világossá válik, hogy milyen fontosak az új kéziratleletek.

Filológiai szempontból meglepő a »képes beszéd« (paroimia) kifejezés használata a 25. versben, ahol inkább a példázat (parabolé) szóra számítanánk. A paroimia szó a 2Pét 2,22-ben a »mondás« értelmében szerepel, de az Újszövetség összes többi helyén a talányos beszédet (Jn 10,6; 16,25.29), tehát nemcsak a közmondást, hanem a képes beszédet is jelenti (vö. 10,6!). A héber masal kifejezést a LXX olykor a paroimia, más esetekben a parabolé szóval adja vissza. Érdekes a Sir 39,3 verse, amely az istenfélő bölcsről mondja: »a mondások (paroimia) titkait fürkészi«, és a »hasonlatok (parabolé) titkaival« foglalkozik. E két kifejezés a Sir 47,17-18-ban is egymás mellett szerepel, és mindkettő jelentése a rejtett bölcsességgel áll összefüggésben. A B pontban még visszatérünk e témára. – Ugyanebben a 25. versben találjuk a határozott névelő nélküli »egy óra« kifejezést. A német egységfordításban álló »eljön az óra« mondat könnyen félreérthető, mert a határozott névelővel álló »óra« szónak János evangéliumában sajátos jelentése van. A német lutheránus fordítás »eljön az idő« kijelentésével kapcsolatban ugyanez a probléma merül fel. – A 32. versben is határozott névelő nélkül áll az »egy óra«. Az ezt követő »hogy« (hina) kötőszó ugyanolyan nehézségeket okoz, mint a 16,2-ben is. Az »amelyben«^[84] vonatkozó névmással való fordításnak az a magyarázata, hogy a bizonytalan jelentésű arám di szónak olykor csupán stilisztikai szerepe van. – A 31. versben a »Most hiszitek.« mondat nem lehet kérdés, amellyel Jézus kétségbe vonja a tanítványok hitének valódiságát.

B. Történeti szempontból két gondolatot szeretnénk hangsúlyozni: az egyik a negyedik evangélium és a hagyomány szoros kapcsolata, a másik pedig ugyanennek az írásnak az önállósága.

Az evangéliumnak a hagyományhoz kötődésével kapcsolatban a következőket kell megjegyeznünk: A perikopa szerint Jézus nem csupán a jó pásztorról (10,1-6) vagy az igazi szőlőtőről (15,1-8) szóló képes beszédeit, hanem egész eddigi tanítását rejtélyes képnyelven fogalmazta meg. Vajon ez valóban így van? A búcsúbeszédek szövegei például egyáltalán nem tekinthetők képes beszédnek. A kérdésre már évtizedekkel ezelőtt W. Wrede adta meg a helyes választ. Az elgondolás, amely szerint Jézus talányos képes beszédekben tanított, arra a szinoptikusoknál megfogalmazott nézetre nyúlik vissza, hogy Jézus mindent példázatokkal mondott el (Mt 13,3: »sok mindenre tanította őket példázatokkal«; Mt 13,34: »és példázat nélkül semmit sem mondott nekik«; hasonlóképpen a Mk 12,1-ben és más versekben). Az A pontban megállapítottuk, hogy a »képes beszéd« és a »példázat« csaknem felcserélhető fogalmak. A negyedik evangélistát szemmel láthatóan olyan erősen befolyásolja a hagyomány, hogy Jézus földi beszédeit ő is képes beszédeknek, illetve példázatoknak tartja, és nem ügyel arra, hogy az ő evangéliumában Jézus már nem nagyon alkalmazza ezt a tanítási módot.

Az evangélium önállóságát illetően a következőket mondhatjuk: A perikopa utolsó mondata (perfektum igealakkal kifejezve) így hangzik: »én legyőztem a világot« (egó nenikéka ton koszmon). A »győzni« (nikan) ige a szinoptikus evangéliumokban (az erősebb győzelmét említő Lk 11,22 versét kivéve) gyakorlatilag nem fordul elő. János evangéliumában csak ebben a versben, a búcsúbeszédek gondolatmenetének végén és csúcspontján bukkan fel. János 1. levele azonban hatszor említi a legyőzést, illetve győzelmet (niké). Az egyik versben például ezt olvassuk: »... és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk« (1Jn 5,4). A perikopa záró versében (33. v.) tehát olyan szó szerepel, amely János teológiájának jellemző kifejezése.^[85]

C. A 16,14 szerint a Lélek a Jézus megdicsőülése utáni időszakban fogja feltárni a Krisztusról szóló teljes igazságot a tanítványok szívében. Újdonságként (25b v.) járul ehhez a gondolathoz, hogy akkor a Fiú is hírt fog adni az Atyáról. Mivel a hívők addigra valódi »keresztények« lesznek, a Fiúnak nem kell majd közvetítenie közöttük és az Atya között (26. v.). Jogunk lesz arra, hogy közvetlenül terjesszük kéréseinket az Atya elé.

Emellett a 27. vers kiegészíti a 15,9-12-ben mondottakat: míg az utóbbi részletben arról volt szó, hogy Jézus nekünk ajándékozta szeretetét, amelyet tovább kell adnunk egymásnak, a 27. vers a Jézus iránti szeretetünk jelentőségét is nyilvánvalóvá teszi.^[86]

A 28. versben a négy tagmondat »négy márványoszlopként« (P. W. von Keppler) egyértelmű párhuzamot alkot. Az első tagmondatnak, amelyben Jézus arról beszél, hogy az Atyától jött, megfelel az Atyához való visszatérésre utaló végső kijelentés. Jézus eddig még soha nem beszélt ilyen nyomatékosan arról, hogy az Atyától jött, és hozzá tér vissza. E gondolat megfogalmazódott már a 13,3-ban is, ahol ezt olvassuk: Jézus tudta, »hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy«. Most (28. v.) ugyanez fejeződik ki egy nagyszerű formulába öntve. A gondolatkör bezárul. A szoros értelemben vett búcsúbeszédek végén az evangélista lezárja a kezdeti gondolatot. Ily módon lehetetlen nem észrevenni, hogy a 13-14. és a 15-16. fejezetek minden különbségük ellenére is azonos terv alapján épülnek fel. A János-evangélium krisztológiája szempontjából a 28. vers lényeges mondanivalót tartalmaz. E kijelentésben a második tagmondatot (»és eljöttem a világba«) sem szabad elhanyagolnunk, ugyanis ez az evangélium másik alapgondolatát rejti magában: »és a Logosz hússá lett«.^[87] A »világba« érkező Isten Fia olyan mélyen hatolt a történelembe, hogy az Atyához való visszatérése, azaz a »világ elhagyása« csak a Pontius Pilátus általi elítélése után, a kereszten való kivégzéskor kezdődhetett meg. Talán még azt kellene megjegyeznünk, hogy itt olyan Krisztus-képpel állunk szemben, amelynek a qumráni esszénus messiási elképzelésekben nincsen párhuzama. János evangéliumában a jánosi krisztológia a voltaképpeni újdonság. Arra a feltevésre vonatkozóan nincs igazoló adatunk, amely szerint e Krisztus-kép »gnosztikus«, kereszténységet megelőző, korai zsidó »megváltási mítosz« származéka lenne. A 28. vers kapcsán inkább az Iz 55,10-11 részletére kell gondolnunk, amelyből valóban kiolvasható az üdvterv előzetes megsejtése: »mint ahogyan a hó és az eső lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet ... ilyen lesz az én igém is, ... nem tér vissza hozzám eredménytelenül«.

A 30. vershez kívánkozik még egy megjegyzés: A tanítványok újra bizonygatják hitüket, mert rájöttek, hogy Jézus még szívük legrejtettebb gondolatait is pontosan ismeri. Vallomásuk mozgató rugóját tehát nem ez a mondat fejezi ki: »Most már tudjuk, mindent tudsz, és nem szorulsz arra, hogy tanácsot kérj bárkitől is.« Inkább erre gondolnak: »Most már tudjuk, mindent tudsz indítékainkról, és nem szorulsz arra, hogy előbb megkérdezz bennünket.« Visszaemlékeznek arra, hogy Jézus kérdezősködés nélkül is válaszolt nekik (16,19).

D. Nem csupán a 16,23-26-ban, hanem korábban már a 14,13-tól kezdődő részben, valamint a 15,7.16-ban is hangsúlyt kap az a gondolat, hogy jogunk van kéréseket terjeszteni az Atya elé. Emellett nemcsak János evangéliuma emeli ki a kérő imádság fontosságát. Az evangélisták közül főként Lukács buzdít a kérő imára (az özvegyről és a bíróról szóló leírásban: Lk 18,1-8). A Mt 7,7-11 és a Lk 11,9-13 alaptémája ez: kérjetek, és adatik nektek! A Mk 11,24 is hangsúlyozza: teljes bizalommal kérjetek! A jánosi búcsúbeszédek szövegei alapján az a benyomásunk, hogy azok az emberek, akik szeretetben és élő hitben egyek Jézussal, különös hatékonysággal terjeszthetik kéréseiket az Atya elé önmagukért és embertársaik javára. Az említett részletekből világossá válik, hogy az evangéliumok pozitív módon mutatják be és nagyra értékelik a keresztény kérő imát: a valódi istengyermekség jelének látják, amely elválaszthatatlan kapcsolatban áll a húsvét utáni örömmel.

^[61] Egyáltalán nem biztos, hogy a »Birkhát Haminim« rabbinikus áldással kell azonosítanunk. Vö. ThWNT VII,847,26-tól (W. Schrage).
^[62] Vö. ThWNT VII,848,10: »Kr. u. 90 körül«.
^[63] Így például a Kr. u. 70-es évekre gondol R. E. Brown: The Community of Beloved Disciple, New York, 1979., 22. o.
^[64] Maldonatus, J.: Commentarium ad loc. A jelenlegi fejezetfelosztás a párizsi kancellár, Stephan Langton műve (aki 1228-ban Canterbury érsekeként halt meg). A versekre való felosztás jóval a könyvnyomtatás feltalálása után, csak a 16. században történt meg.
^[65] Vö. a következő adatokkal: a szerző jól ismeri a Kr. u. 67 előtti Palesztinát (Jn 2,6: »kőből való vizeskorsók«, in: Deines, R.: Jüdische Steingefässe); jó földrajzi leírást ad Jákob kútjával kapcsolatban (Jn 4,5); jól mutatja be a Beteszda-tavat (Jn 5,2-9).
^[66] ThWNT VII,845,24.
^[67] Augustinus: Tractatus in Johannem XCIII,1.
^[68] Bultmann, R.: Das Evangelium des Johannes, Göttingen, 1952., 427. o.: »Miután az evangélista Jézus tanúiként jellemezte a tanítványokat, teljesen nyilvánvalóvá válik e gyűlölet alapja. Tanúkként ugyanis Jézushoz hasonlóan a világért tevékenykednek, és éppen ezért gyűlöli őket a világ. Tevékenységüket a világ támadásként értelmezi, amelyre gyűlölettel és üldözéssel fog válaszolni.«
^[69] Strack, H., Billerbeck, P.: Kommentar, II, 565. o.
^[70] Ténylegesen a LXX is így fordítja a kifejezést: ouketi (többé senki).
^[71] A Vulgata a cselekvés befejezett voltát kiemelő erős (kekritai) perfektumot találóan így adja vissza: iam iudicatus est.
^[72] Augustinus: Tractatus in Johannem XCVIII,7: »Non ait, plus quam accepistis, sed: praeter quod accepistis.« – Majd ugyanebben a részben így fogalmaz: »... adde aedificium, noli tamen relinquere fundamentum« (emeld fölé az épületet, de ne feledkezz meg az alapról).
^[73] Az asszony a Jn 4,25-ben nevezi őt így. Ilyen néven (az egész korai zsidó irodalmat figyelembe véve) már csak a Jn 1,41-ben szerepel. Egyébként az evangélista Krisztusról, a Fölkentről beszél. A német egységfordítás azonban a khrisztosz szót mindig a »messiás« szóval adja vissza. – Vö. Schwank, B.: Zum Gebrauch des Wortes »Messias« in der Einheitsübersetzung; (FS) J. Ernst, Paderborn, 1966., 387-394. o.
^[74] Vö. emellett a Mt 10,19-től, illetve a Mt 24,9-től kezdődő versekkel, és főleg a Lk 12,11-től, valamint a Lk 21,14-től kezdődő résszel.
^[75] Berrouard, M.-F.: Le Paraclet, défenseur du Christ devant la conscience du croyant (Jo XVI, 8-11), in: Revue des Sciences Philosophiques et Théologiques 33 (1949) 361-389.
^[76] Az első döntő áttörést az 1943. szept. 30-án keltezett »Divino afflante Spiritu« kezdetű enciklika jelentette. Azt a tanítást, amely ebben elsősorban az Ószövetséggel kapcsolatban megfogalmazódott, az evangéliumok történeti igazságáról szóló »Sancta Mater Ecclesia« kezdetű eligazítás (1964. ápr. 21.) az Újszövetségre is kiterjesztette. Ennek az egyházon belüli fejlődésnek összefoglalását az isteni kinyilatkoztatásról szóló »Dei Verbum« kezdetű dogmatikus konstitúció tartalmazza. Miután XXIII. János pápa a konstitúció első vázlatát nem találta kielégítőnek, mert megszavazásánál (!) kis szótöbbséggel elutasították, a dokumentum csak VI. Pál pápasága idejében, 1965. nov. 18-án jelent meg.
^[77] Vulgata: »et iterum modicum et videbitis me quia vado ad Patrem.« A Nova Vulgata (Róma, 1979.) elhagyja a »quia vado ad Patrem« mondatot.
^[78] A Traduction Oecuménique de la Bible (Paris, 1973.) elegáns fordítása szerint a mondat így hangzik: »Encore un peu et vous ne m’aurez plus sous les yeux, et puis encore un peu et vous me verrez.«
^[79] Schwank, B.: Das wahre Licht ..., 450-454. o.
^[80] Cullmann, O.: Der johanneische Gebrauch doppeldeutiger Ausdrücke als Schlüssel zum Verständnis des vierten Evangeliums, in: Theol. Zeitschr. 4 (1948) 360-372. o.
^[81] A húsvét utáni 6. hét evangéliumai: csütörtökön: Jn 16,16-20; pénteken: Jn 16,20-23a; szombaton: Jn 16,23b-28.
^[82] Példaként említhetjük az 1 Q Hod 3,7-12 részletét: Olyanná lett lelkem, »mint az asszony, aki első gyermekével vajúdik. Amint elfogják a fájások, kín szorítja méhszáját, hogy elkezdődjön terhessége ‘kohója’; mivel fiúk törnek a halál méhszájáig, és férfival viselős kínjai gyötrelmében; mivel férfit szül majd halálos vajúdásban és az alvilág kínjaiban terhessége kohója. Csodálatos Tanácsadót hoz világra, erejével együtt; és férfi származik terhessége vajúdásából.« (Az utolsó mondat határozottan egybecseng az Iz 9,5-től kezdődő versekkel, mégsem szokták messiási szövegként értelmezni. A kép az imát mondó ember szorongatott helyzetét ábrázolja.)
^[83] Kassing, A. Th.: Kirche und Maria.
^[84] Így magyarázza Zerwick, M. (ld. a szóban forgó vers elemzését). – A német lutheránus fordítást (»hogy«) vö. a német egységfordítással (»amelyben«).
^[85] Az Újszövetség egyetlen olyan írása, amely gyakran (kb. 15-ször) beszél a győzelemről, a jánosi Jelenések könyve. A szóban forgó kifejezés ezenkívül már csak két helyen fordul elő: Róm 3,4 és 12,21.
^[86] E szeretetet a 27. versben természetesen nem az agapan, hanem a philein ige fejezi ki.
^[87] Knöppler, Th.: Theologia Crucis.