A. Szövegkritikai szempontból semmi sem indokolja, hogy a szöveget jelenlegi formájában ne a 14,31 folytatásának tekintsük. A 15-17. fejezetek a 6. és a 21. fejezethez hasonlóan a János-evangélium végleges, hiteles formájához, vagy ha úgy tetszik, »hivatalos kiadásához« tartoznak.

Az első nyolc vers szövegváltozatainak eltérései a részleteket illetően is jelentéktelenek. Csupán az 5. versben próbáltuk a P⁷⁵ és a Codex Vaticanus (B) oude hen olvasatát így visszaadni: »egyáltalán nem«. – A hé ampelosz kifejezés elsősorban a szőlőtőt jelenti a gyökerekkel, a törzzsel, a szőlővesszőkkel, a levelekkel és a gyümölcsökkel együtt, de utalhat a szőlőhegyre (Jel 14,18-tól), vagy pedig a növény fás részére is. Legalábbis az 5. versben az utóbbi értelemben szerepel a szó. Az egész Újszövetségben csak a János-evangélium 15. fejezetében előforduló kléma kifejezésen azokat a zöld sarjhajtásokat kell értenünk, amelyek minden évben újonnan jelennek meg a növény farészén. Palesztinában kedvező körülmények között ezek 5-6 méter hosszúságúra is megnőnek. Télre e hajtásokat teljesen, egészen a talajban lévő tőig visszavágják. Virágokat, majd ezekből gyümölcsöket csak ezek az egyesztendős szőlővesszők hoznak.^[61] – A szőlőtő az »igazi« (aléthinosz) jelzőt kapja. Az 1,9-re (a világba jövő »igazi világosság«-ra) vetett pillantás mutatja, hogy ez az »igazi« világosság nem azonos a földi, fizikai fénnyel, hanem inkább szellemi valóságra utal. Ezért a szóban forgó kijelentést így is érthetnénk: »én vagyok az ideális szőlőtő«. – Az 1. versben szereplő Atya általában a vincellér nevet szokta kapni, de ezt külön szó, az ampelourgosz (Lk 13,7) jelöli. Júdea hegyvidéki lankáin alig akadtak monokultúrák. A szőlőskertek közé kicsiny árpa- és adott esetben fügefaültetvények is beékelődtek (vö. Lk 13,6). Az első versben szereplő szőlőműves kifejezés görög megfelelője a geórgosz, amely a gé (föld) és az ergon (mű) szavak összetétele (György keresztnevünk is ebből az összetételből származik). – A 2. versben arról van szó, hogy a szőlőműves »eltávolít« (airei) minden olyan vesszőt, amely nem hoz virágkezdeményt, illetve gyümölcsöt. A versben hiába keressük a »lemetsz« kifejezést. Abban az időben ugyanis nem voltak metszőollók. Ezek helyett sarló alakú »szüretelő késeket« használtak, amelyekkel a szőlővesszőket levágták (vö. a Jel 14,17-19-ben szereplő drepanon szóval). – Nemcsak a 8. vers, hanem több más szöveg megértése szempontjából is fontos tudatosítanunk, hogy az »és« (kai) kifejezés az »azaz«, a »pontosabban mondva« vagy az »illetve« jelentéssel is rendelkezhet. A tanítvánnyá levés tehát a gyümölcshozásban áll (a »kai« kötőszó ilyen értelmű használatát illetően ld. például a Jn 17,3 és 18,35 verseit).

B. A kivetés és az elégetés (6. v.) szó a szinoptikusok hasonló kifejezéseire emlékeztet (vö. Mt 3,10; 13,40 stb.). A kép többi része azonban legfeljebb néhány ószövetségi szöveggel (Iz 5,1-7; Jer 2,21 vagy Zsolt 80,9-20) mutat rokon vonásokat. A perikopa a Jánosra jellemző »képes beszéd« keretében fogalmazódik meg. A példázatban mindaz, amit először realisztikusan lehet értelmezni, átvitt értelmet is kap (»egy magvető kiment ...«). Az allegóriát akkor fogjuk fel jól, ha szövegét kezdettől fogva átvitt értelemben (például: az égből menyasszonyként leszálló Jeruzsálem) vesszük. A képes beszédben a képszerű kifejezések (szőlőtő, szőlővesszők) és a közvetlen beszéd szavai (»az ige ... amelyet szóltam nektek« vagy »tanítványaimmá«) váltják egymást.

A 7. vers szerint a gyökértőből nyert életnedv egészen új lehetőséget biztosít kéréseink megfogalmazására. Egy ilyesfajta és Jézus korábbi példáját követő kérésről tudósít az ApCsel 9,40: »Péter pedig kiküldött mindenkit, letérdelt és imádkozott ...« (vö. Mk 5,40-től). A 8. versben említett sok gyümölcs azonban bizonyára nem a csodatettekre utal, hanem az önzetlen szeretetre, amint erről a 15,9-től kezdődő versek is árulkodnak.

D. A Szentírás különféle képekkel ábrázolja az egyházat: Isten háza, a pusztában lévő nyáj, a Szentlélek temploma és Krisztus teste. Az utóbbi képet például előszeretettel használja Pál az 1Kor 12,27-ben. Ennek a képnek hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy a tagok fentről, a fejtől kapják az utasításokat. Krisztus az ő egyházának feje (Ef 1,22).

Teljesen más egyháztan jut kifejeződésre a szőlőtőről szóló képes beszédben. Itt az erőteljes tő, amelynek erejéből és nedvéből bontakozik ki minden, a külső szemlélők számára alig látható. Ők csak a vesszőket látják, amelyek sok szőlőfürtöt hordoznak. Mi, a szőlővesszők vagyunk a szőlőskert látható része, és Krisztus rajtunk keresztül tevékenykedik manapság is.

2. Gyümölcshozás a szeretetben (15,9-17)

A. A szövegkritikai szempontból jó hagyományú perikopával kapcsolatban csak lényegtelen változatokat találunk.

A »szeretetemben« (en té agapé té emé) kifejezésnek (9. v.) filológiailag ez az értelme: »az irántatok tanúsított szeretetemben«. – A német egységfordítás (EÜ) készítői a 11. vers egyik részletét így adják vissza: »hogy örömötök tökéletes legyen«. Ám a húsvét előtti öröm nem volt tökéletlen. A görög szövegben voltaképpen a »megtölteni, teljessé tenni« ige áll (hé khara hümón pléróthé): ez azt jelenti, hogy a tanítványok szívének a korábban félig töltött edényekhez hasonlóan színültig meg kell telnie örömmel. A »teljessé lett öröm« egyébként tipikusan jánosi szófordulat (vö. 1 Jn 1,4; 2 Jn 12). – A 15. versben »szolgákról« van szó, jóllehet a doulosz szó jelentheti a rabszolgát is. – A »rendeltelek« (16. v.) kifejezés mögött a görögben az ethéka (szó szerint: helyeztelek, odatettelek, odaállítottalak) ige áll: ez azt jelenti, hogy katonákhoz vagy a sakktáblán lévő figurákhoz hasonlóan kapjuk küldetésünket (vö. 1 Pét 2,8b). – A görög gyök alapján a »parancs« (10. v.) és a »ráhagyni« (17. v.) kifejezéseket hasonló módon kellene fordítani. Ennek megfelelően a 17. vers körülbelül így hangzana: »Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!«

B. Az evangélista korábbi témákat fejteget tovább, illetve ezeket új vagy más szempontból veszi szemügyre. Az, aki e részletben hiányolja a szigorúan logikus gondolatmenetet, és ezért irodalmi rétegek elkülönítésére törekszik, akadályokat gördít a hiteles szöveg megértése elé. A perikopa nyelvezete stilisztikai szempontból egyértelműen a »teológusra« vall.

A 14,27 szerint Jézus tanítványaira hagyja »békéjét«. Most azt kívánja, hogy »örömük« teljes legyen. A Fiú és az Atya szoros kapcsolatába (9-10. v.) bevétetnek a tanítványok is. Örömük voltaképpeni alapja az, hogy tudatában vannak szeretett voltuknak. Tudják, hogy »egybenőttek« Krisztussal (vö. 15,4).

A János-evangélium eddigi fejezeteiben csak ritkán szerepelt a »barát« (philosz) kifejezés. A Jn 3,29 szerint a Keresztelő örvendezik a vőlegény barátjaként. Jézus Lázárt a »mi barátunk« megnevezéssel illeti (11,11). Később majd azt olvassuk, hogy a sokaság azzal fenyegeti Pilátust, »nem barátja« a császárnak, ha nem ítéli el Jézust. Egészen más természetű azonban az a barátság, amelyet a 13-15. versek háromszor is említenek. A 13. vers utalásszerűen mutat előre a kereszthalál felé. A »barátaim« megszólítás alapját azonban nem a kereszthalál adja. Jézus már most barátainak nevezi a tanítványokat, mert mindent közölt velük, amit az Atyától »hallott«. Megjegyzendő, hogy az indoklásban szereplő »közölni, megismertetni« (gnóridzein) ige ezen a versen kívül már csak egyszer fordul elő az evangéliumban: a 17,26 szerint a Fiú »megismertette« az Isten nevét, illetve az ő titkát. Az Ószövetségben is azt olvassuk, hogy amikor az isteni bölcsesség »betér a szent lelkekbe, Isten barátaivá teszi őket« (Bölcs 7,27). Ábrahám Isten »barátja« (Iz 41,8), Mózessel pedig úgy beszélt az Úr, mint »ahogyan az ember barátjával szokott« (Kiv 33,11). A 15. vers szerint baráti kapcsolatunk előfeltétele nem csupán Jézus halála (vö. az ettől eltérő páli felfogással: Róm 5,6-9).

D. A küszöbönálló szenvedés sötét árnyékában esik szó az »örömről« (khara). Ez az öröm Jézusban (11a v.) az Atya akaratára mondott, szívből jövő »igenjének«, az ő »békéjének« (14,27) gyümölcse. A mi esetünkben elsősorban azon alapszik, hogy annak tudatában élhetünk: Jézus és általa az ő Atyja is szeret bennünket (9. v.). A szeretet és az isteni parancsok megtartásának összekapcsolása (10. v.) nem valamiféle buzdítás az örök boldogság elérése érdekében, hanem körülírása (10. v.) az »Isten békességének« (Fil 4,7), amelyből öröm fakadhat. A legnagyobb külső sanyargatások között születtek meg az örömre vonatkozó legnagyszerűbb szövegek. »Másodszor is szólt az Úr igéje Jeremiáshoz, amikor még fogoly volt a börtön udvarában: ... Jeruzsálem örömöm lesz ...« (Jer 33,1.9). Péter a kezdődő üldözések közepette mondja: »Ezért örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell« (1Pét 1,6; vö. 1,8). Pál pedig a fogságból írja: »Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban! ... Örüljetek az Úrban mindenkor!« (Fil 3,1; 4,4). Minden idők, így a 20. századi fogolytáborokban kelt levelek is hasonló szavakkal tanúskodnak a belső örömről, amely annak az embernek a szívébe költözik, aki a szenvedést és a halált Isten akarataként tudja elfogadni.

3. A világ gyűlölete (15,18-25)

A. A kritikai kiadásokban e részletnél találunk először példát az úgynevezett »konjektúrára«. A 20b vers a »cj« jelzést kapta. Pallis azt feltételezte, hogy a versből kétszer kimaradt a »nem« szó, s azt javasolta, hogy újra illesszék be a szövegbe: »Ha az én igémet nem tartották meg, ... a tieteket sem fogják megtartani.« Az Újszövetség kutatói közül többen hangsúlyozzák, hogy – miután a János-evangéliummal kapcsolatban sok, köztük számos korai kézirat van a birtokunkban – az ilyesfajta konjektúrák már régen esedékesek. (Az Ószövetség esetében más a helyzet.)

Rögtön a kezdetnél (18. v.) említés történik a világ (ho koszmosz) gyűlöletéről. A »kozmosz« kifejezésnek Jánosnál legalább három jelentése van. Először: a szóban forgó versben az istenellenes erőkre utal (ugyanígy a 12,31.47, a 14,17.30 és a 16,20 versekben is). Másodszor: egyes szövegrészek úgy utalnak a »kozmoszra«, mint valamiféle természeti adottságra, amely önmagában véve sem nem jó, sem nem rossz (1,10; 11,27; 13,1; 17,5). Harmadszor: a »kozmosz« kifejezés jelölheti az Isten által szeretett emberiséget is (3,16.17; 4,42; 6,51). Ez azonban csak azért lehetséges, mert a Bárány magára vette e kozmosz bűnét (1,29). A János-evangélium szerint tehát a világ, a kozmosz ugyanolyan félhomályban jelenik meg, mint a világban lakó emberek.^[62]

Az »én nevem miatt« (tárgyesettel járó dia: 21. v.) kifejezés jelentése: »rám való tekintettel«. A dia to onoma szókapcsolat egyetlen párhuzama a jánosi írásokban az 1Jn 2,12-ben található: »bűneitek bocsánatot nyertek az ő nevére való (dia) tekintettel«.

B. Az ószövetségi idézet (25. v.) megfelel a Zsolt 35(34),19 és a Zsolt 69(68),5 verseinek is. Ám mind a héber szövegben, mind a LXX-ban melléknévi igenév szerepel (hoi miszountesz me dórean: ok nélkül gyűlölködők). A szövegben látható kijelentő mód (emiszészan: gyűlöltek) az Ószövetségben sehol sem igazolható. Felvetődik a kérdés, hogy a negyedik evangélista milyen Bibliát használt.

A gyűlölködő világ mögött mindig ott áll a Gonosz, illetve a gonoszság. A 19. vers mondanivalóját így fogalmazhatjuk meg: minél jobban megközelítjük a jót, annál inkább megtapasztaljuk a Gonosz részéről a gyűlöletet. Kiválasztottságunk több, mint egyéni szembefordulásunk a Gonosszal. A verset a 17,14 fényében kell értelmeznünk. E kijelentés szerint a kiválasztottság alapja az az ige, amelyet Jézus az ő létének teljességében ajándékozott tanítványainak: »Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.« Azt, amit a 15,16-nál csak sejteni lehetett, a 20. vers világosan kifejezi: Jézus saját igéjét bízta azokra, akiket kiválasztott.^[63]

A 21. vers a 15,18-20 mondanivalóját foglalja össze: egyházában mindenkor Krisztus a voltaképpeni cselekvő (vö. 15,1-17), és valójában ő az is, aki szenved egyházában.

Ennek oka nem csupán abban keresendő, hogy a húsvét előtti Jézust szinte fátyol takarta: ha valaki látta szegénységét és fáradékonyságát (vö. 4,6), nehezen ismerhette fel benne az Atya jelenvalóságát. Az apostoli kor utáni időszakban még nehezebbé vált felismerése: aki később hallott Krisztusról, az talán már gyermekkorától fogva egyoldalú, hamis Krisztus-képet raktározott el tudatában vagy tudatalatti világában. Ha pedig a muszlim vagy a távol-keleti vidékekre is gondolunk, beláthatjuk, az ott élő embereknek alig van lehetőségük arra, hogy tárgyszerű módon informálódjanak az igazi Jézus Krisztusról. A mentséget nem ismerő felelősségre vonatkozó kijelentés tehát csak ott érvényes, ahol megadatott az igazság személyes befogadásának lehetősége. Ezt az értelmezést a Jn 9,41 is megerősíti: »Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök.«

D. Nem csupán Jézust és tanítványait gyűlölték. Az erőszakmentességet hirdető, szerény és jó emberek minden korban kiváltották más emberek haragját. A 25. vers az üldözött igazról beszél. Felidézhetnénk azonban Izajás könyvének egész 53. fejezetét is, amely az Isten szenvedő szolgájáról szól. A »gyermek Jézus« templomi bemutatása alkalmával Simeon ezt mondja Máriának: »Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izraelben, és jelül, amelynek ellene mondanak« (Lk 2,34). Saul gyűlöletre gerjed az ártalmatlan, jámbor és hívő jeruzsálemi közösség tagjai ellen, akiket Jeruzsálemben és Damaszkuszban is meg akar semmisíteni. Hallania kell azonban a hangot: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« (ApCsel 9,4).

^[61] Vö. egy másik földközi-tengeri növénnyel, a rózsával, amelyet minden ősszel teljesen visszavágnak, s a következő évben csak ezek az új, zöld hajtások hoznak virágot. Más a helyzet az északi, az Alpokban honos ribiszke, köszméte vagy málna esetében. – Ld. ezzel kapcsolatban: Schwank, B.: Weinstock, 391-394. o.
^[62] Augustinus: Tractatus in Johannem LXXXVII,2: Ágoston a szóban forgó verset kapcsolatba hozza az 1 Jn 2,2-vel, amely szerint Krisztus »engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is«. Aztán így folytatja: »Az egész világ tehát az egyház, és az egész világ gyűlöli az egyházat. A világ tehát gyűlöli a világot: az ellenséges a kiengesztelődöttet, a kárhozott az üdvözítettet, a beszennyezett a megtisztultat.« – Totus ergo mundus ecclesia est, et totus mundus odit ecclesiam. Mundus igitur odit mundum, inimicus reconciliatum, damnatus salvatum, inquinatus mundatum.
^[63] Vö. például a Lk 9,35-tel, amely ugyanezt a »kiválasztani« (eklégeszthai) igét használja a Fiúval, az Atya kiválasztottjával kapcsolatban is.