A. A 7,53 – 8,11 részletét nem tekintjük a hiteles János-evangélium részének: nem csupán amiatt, mert a perikopa nyelvi szempontból eltér az evangélium többi részétől, hanem elsősorban azért, mert hiányzik a legjobb (P⁶⁶ és P⁷⁵, Codex Vaticanus, Sinaiticus, Alexandrinus) kéziratokból. A perikopa írott, de nem kanonikus (A héberek szerinti?) evangéliumban való jelenlétéről először Papiasz tesz említést a 2. század elején (Eusebius, Hist. Eccl. III,39). Legkésőbb a 3. század elején vették be az úgynevezett tetra-evangélium görög kódexeibe. Innen került először a János-evangélium végére, illetve Lukács evangéliumába (a Lk 21,38 és 22,1 közé). Még később, a 4. században, egy szakértő interpolátor a Jn 7,52 és 8,12 közé illesztette. Ezáltal olyan keretet biztosított a perikopának, amelyhez mind tartalma, mind kronológiai és földrajzi jellegű megjegyzései (8,1-től) alapján viszonylag jól illeszkedik.

Minthogy valamennyien megszegjük azt a »házastársi hűséget«, amelyről az Ószövetség Istennel kapcsolatban beszél, a perikopának mindannyiunk számára van mondanivalója. A cselekmény tetőpontján a házasságtörő asszony egyedül marad Jézussal – »az irgalomra szoruló az irgalommal« – szemben.^[11] Talán semmi sem szól olyan ékesen a perikopa hitelessége mellett, mint az a nagylelkűség, amellyel Jézus útjára bocsátja az asszonyt. Semmit sem kérdez; még utalásszerűen sem tesz említést a megelőzően megkívánt bűnbánatról; hallgatólagosan feltételezi, hogy az asszony szívének ösztönzésére mostantól fogva az igazi bűnbánat szellemében fog élni. Hatalmának erejében feltétel nélkül felmenti őt, amint ezt az utolsó vers komoly szavai is mutatják.

D. Fentebb megszorítás nélkül állapítottuk meg, hogy a perikopa nem tartozik a hiteles János-evangéliumhoz. Ennek ellenére részét alkotja az Újszövetség kanonikus iratainak, mert az egyházi tanítóhivatal felvette a hivatalos kánonba, vagyis az egyház számára mértékadó írások jegyzékébe.

a) »Én vagyok a világ világossága« (8,12-20)

A. A 15a versben fel kell figyelnünk a »hús« szó előtt álló névelőre: a »hús«, amivé a Logosz »lett« (1,14), itt a Názáretből jövő egyszerű galileai férfit jelenti. A mondat tehát nem úgy értendő, hogy »ti a hús (test) lelkülete alapján ítéltek«, hanem így: »ti az én húsom (testem) alapján ítéltek meg engem«.

B. Kérdés: ki beszél, hol, mikor és kihez? A 13. versben az első ellenvetést a farizeusok teszik. Ugyancsak ők kérdeznek a 19. versben. Az azonban nem válik világossá, hogy vajon Jézus hozzájuk szól-e a 12. versben is, hiszen a nagytanácsban történt közjátékot megelőzően utoljára a »sokaság« volt a hallgatósága (7,40). A 8,22-ben a »farizeusokat« újra a »zsidók« váltják fel, a 8,31-ben pedig egyenesen »a hívők« szerepelnek. A perikopában megszólalók alakjai elmosódnak, s csak Jézus személye körvonalazódik határozottan. A részletből egyértelműbben kiolvasható, a cselekmény színhelye még mindig a templom körzete (vö. a 7,14 versét a 8,59-cel). A 7. és a 8. fejezetet valamiképpen a helyszín azonossága kapcsolja össze. A szöveg pontosan megmondja, hogy Jézus a szent helyen belül »a kincstárban« beszélt.^[12] A Mk 12,41.43; Lk 21,1 is a »kincstárról« és nem az »áldozati raktárról« tesz említést.^[13] János az asszonyok udvarán lévő csarnokra gondol, amelyben a tizenhárom persely volt. Miként ez a Márktól és a Lukácstól vett idézetekből kiderül, Jézus többször is járt ezen a férfiak és nők számára egyaránt megközelíthető helyen, és ott tanított. A lombsátor-ünnep folyamán ebben az udvarban esténként fáklyás örömünnepet ültek. Jézus idejében a zsidó gondolkodás eszmeileg összekapcsolta egymással a »víz«, az »öröm« és a »világosság« fogalmait (vö. Zak 14,7-től).

C. Az emberré lett Bölcsesség, aki a 7,37-ben arra szólította fel a szomjazókat, hogy menjenek hozzá, most »a világ világosságának« nyilvánítja önmagát. Az »aki hisz énbennem« (7,38) kifejezésnek a 12c-ben az »aki engem követ« szókapcsolat felel meg. Jézus mindkét esetben ígér valamit a tanítványoknak: az előbbi versben »élő víz folyamait«, az utóbbiban pedig az »élet világosságának« birtoklását. Az ígéret erősödik, de nő a követelmény is. Jánosnál a »követni« vagy az »utána menni« ige a »hinni« szónál egyértelműbben utal az Úrral való sorsközösségre, illetve az ő követésére a szenvedésben azért, hogy vele együtt megdicsőülhessünk (12,26; 17,24). A liturgia exegetikai szempontból helyesen értelmezi a 12c versét, amikor az említett versekkel együtt antifónaként imádkoztatja e szavakat egy-egy mártír ünnepén.

Az evangélista még az önmagát »világ világosságának« nevező Bölcsesség bűvkörében is értetlenkedő megjegyzést ad a farizeusok ajkára: tanúbizonyságod értéktelen, mert önmagadról teszel tanúságot! Ezek az emberek úgy fogják fel az Isten szavát, mintha az »bizonyítékot« kínálna fel nekik avégett, hogy hinni tudjanak. A 13. és a 19. vers esetében abból kell kiindulnunk, hogy az érdeklődők félreértik a lényeget, és éppen ezáltal járulnak hozzá a probléma Jézus által adott mélyebb értelmezéséhez. A farizeusok a 12b és 12c szavait »tanúbizonyságnak« tekintik. Bizonyos értelemben igazuk is van, hiszen ez valóban »tanúbizonyság«, csakhogy az Isten »tanúságtétele«, aki önmagát nyilatkoztatja ki. Elővételezve a 10,30 (»én és az Atya egy vagyunk«) kijelentését, azt kell mondanunk: Jézusban itt Isten szól hozzánk. Az 5,31-ben Jézus alázatos emberként szólalt meg, akiről mások tesznek tanúságot. A 14. versben formai szempontból éppen az ellenkezőjét teszi. Itt is úgy beszél azonban, mint aki egységben van az Atyával, anélkül hogy azonos lenne vele.

A farizeusok csak az ott álló embert látják (15a v.), és a vele kapcsolatos felszínes ítéletük megsemmisítő. Abba a hibába esnek, amelytől Jézus a 7,24-ben óvta őket. Ő ellenben tud az Atyával való egységéről, és nem szorul rá arra, hogy érvényt szerezzen jogainak (15b v.). Az ember Jézus ítélete az 5,30-ban az »igazságos« (dikaia) minősítést kapta. Most a döntést hozó isteni világosság ítéletéről az hangzik el, hogy örökké »igaz« (aléthiné: 16. v.). – Az ezt követő 17. versben János elkerüli a »tanú« (martüsz) kifejezést, jóllehet ez mindkét hivatkozási szövegben (MTörv 17,6; 19,15)^[14] szerepel. A negyedik evangéliumban egyáltalán nem fordul elő a »tanú« szó. Ez ugyanis elhomályosítaná a »tanúbizonyság« és »tanúbizonyságot tenni« szavak jelentését, amelyek Jánosnál kinyilatkoztató prófétai meghirdetésre utalnak. Ezért az evangélista az említett versben sem a »két tanú« kifejezést használja, hanem sémita módon »két emberről«, azaz »két személyről« beszél. Az Atya és a Logosz tanúbizonyságot tesz az Emberfia méltóságáról. Ezért az »önmagamról teszek tanúbizonyságot« (18a) versből éppúgy ki kell hallanunk az isteni kinyilatkoztatást, mint az »én vagyok a világ világossága« (12. v.) kijelentésből.^[15] – A 18b vers – szokás szerint – már átvezet a következő kérdéshez, amennyiben az »Atya« címszó használatával új félreértés alapját teremti meg.

A kérdés így hangzik: »Hol van a te Atyád?« (19a v.). E kérdéssel nagyot lépünk előre az evangéliumi történés belső kibontakozásában. A 6,42-ben a zsidók még úgy vélték, ismerik Jézus »atyját és anyját«; a 7,27-ben még biztosak voltak »származását« illetően; a 7,52-ben pedig legalábbis abban voltak bizonyosak, hogy Galilea a hazája. Először most válik kérdésessé, hogy »hol« van az atyja. Ez a kérdés és az Atyához vezető út keresése a búcsúbeszédben vezet majd el a Jézus lényére vonatkozó legmélyebb ismerethez (vö. a 19c verset a 14,4-10-zel).

A 20. versben (amely a befejező részében egyébként szó szerint ismétli a 7,30-at) újra megjelenik a 12. vers ünnepélyesen hangzó »beszédet mondott« kifejezése. Jánosnál a »beszédet mondott« (elalészen) szófordulat néha kifejezetten ezt jelenti: »isteni üzenetet hirdetett«.^[16] A titok abban rejlik, hogy valaki, aki kijelentette, »én vagyok a világ világossága«, a világ jól meghatározható pontján mondta beszédét. A Logosz valóban hússá lett. A történeti emlék az evangélista szerint teológiai szempontból is jelentéshordozó. János olyan evangéliumot ír, amelyet mindazok félreértenek, akik nem fogják fel, hogy Jézust a valóban »hússá lett« Krisztusként kell meghirdetni (vö. 2 Jn 7; 1Jn 4,2).

D. Jézus a templomban »tanítván« mondja: »én vagyok a világ világossága«. Ő a világosság, mert az »igazság napjaként« (Mal 3,20) Izrael határain túllépve az egész világot be akarja ragyogni. Az új világosság mindazoknak, akik követik őt, hatalmat ad arra, hogy ők maguk is világossággá lehessenek (vö. 12,36); mert az örök élet kezdődik meg bennük. Jézus önmagára vonatkozó szavai mellé odaérthetjük az ezekkel szó szerint megegyező, de immár a tanítványokra utaló kijelentést is. Ők is »a világ világossága« (Mt 5,14). A kereszténység újszerű tanítása ebben áll: részesülünk a világosságból, mert részt veszünk Jézusnak, illetve Atyjának életében, és szeretjük testvéreinket (vö. 1Jn 1,1-7).

b) »Ti lentről valók vagytok, én pedig fentről való vagyok« (8,21-30)

A. A 25-26. vers kivételével a perikopa szövegváltozatai tartalmilag jelentéktelenek. Szövegkritikai szempontból az a kérdés vetődik fel, hogy a 25b versben a »hoti«, vagy elkülönítve a »ho ti« kifejezés olvasandó-e. Ám a legrégibb kéziratok alapján éppen erre a kérdésre nem tudunk válaszolni, mert ezek szóközök hagyása nélkül tüntetik fel a betűket. Tartalmi szempontból az a kérdés, hogy Jézus itt valódi feleletet ad, vagy éppen megkerüli a választ. Amennyiben kitér a válaszadás elől, a mondatnak ez az értelme: »Miért (hoti) beszélek én egyáltalán (tén arkhén) veletek?«; felkiáltásként pedig így hangzana: »Hogy (hoti) én egyáltalán (tén arkhén) beszélek veletek!« Ha azonban Jézus valódi választ ad, a mondatot így kellene fordítani: »Kezdettől fogva« (tén arkhén) vagy »eleve [az vagyok], aminek (ho ti) mondom magamat«, vagyis a Logosz. A kijelentést fentebb mi is így értelmeztük. E fordítás mellett a következő érvek szólnak: 1. A részlet nem interjú, hanem vitabeszéd műfajában megfogalmazott kora keresztény krisztológia. 2. Az ilyen beszélgetésekben Jánosnál a zsidók valódi kérdését rendszerint Jézus valódi válasza követi, amely teológiai szempontból elmélyíti a témát. 3. Az ezt követő 26. vershez jobban illik a pozitív válasz. 4. A »tén arkhén« a Bibliában sosem jelenti azt, hogy »egyáltalán«. 5. A »kezdet« (arkhé) Jánosnál teológiai szempontból olyan fontos és »gazdag tartalmú« szó (vö. 1,1; 1Jn 1,1; Jel 3,14), hogy még a »tén arkhén« szófordulatban is elsőbbség illeti meg. 6. A Ter 13,4; 41,21; 43,18.20 verseiben ugyanez a »tén arkhén« kifejezés határozottan időbeli jelentéssel rendelkezik. 7. A »beszélni« (lalein) ige jelentését Jánosnál aligha azonosíthatjuk a »szólni, mondani« (legein) szavakéval, mert inkább valamiféle ünnepélyes meghirdetésre utal.^[17] 8. A legrégibb rendelkezésünkre álló kommentár, vagyis a P⁶⁶ lapszéli jegyzete, egyértelműen válasznak tekinti a szöveget, mert a »kezdettől fogva« kifejezés elé beilleszti a következő állítást: »Én megmondtam nektek ...«.

B. A perikopával kapcsolatban különféle áthelyezési kísérletek láttak napvilágot. Az egyikben például a 8,21-29 részletét a 12,44-50 mögé illesztették. Volt olyan értelmező, aki a fejezet szövegében a következő csoportosítást javasolta: 8,15.25-27.19.28-29. Ezek a kísérletek feltűnővé teszik a visszatérő gondolatokat, de új és többnyire súlyosabb exegetikai problémákat vetnek fel, mint maga az áthagyományozott szöveg.

C. Jézus bevezető szavai (21. v.) élesebb formában a 7,33-tól kezdődő rész gondolatait ismétlik. Ezt követi a 22. versben a zsidók első kérdése, majd később, a 25a-ban egy második. A két kérdés (ugyanúgy, mint az előző 8,12-20 részletében) a megértés kulcsát szolgáltatja szövegünkhöz. Paradox módon a zsidók éppen azokon a pontokon utalnak ismételten a helyes értelmezés irányába, amelyeken félreértik Jézust.

Az első kérdés arra vonatkozik, hogy Jézus hová megy. A zsidók öngyilkosságra gondolnak (22. v.), mi pedig gondolatban elővételezzük azt a jézusi utat, amely a felemeltetésen keresztül vezet az Atyához. Jézus »elmenetele« (21. v.) egybeesik az ő »felemeltetésével« (28. v.). A 23-tól kezdődő részben Jézus magyarázatot ad a 21. versben elhangzó állítására. A »lentről« és a »fentről« szavakat az »ebből a világból« és (az »abból a világból« szókapcsolat helyett) a »nem ebből a világból« kifejezésekkel világítja meg. A »világ« szó itt az emberi gyengeség és bűn birodalmát jelenti.^[18] Jézus és övéi nem »ebből a világból« valók (vö. 15,18-tól; 17,14-16), mert jelen van már bennük valami, ami Istentől származik, nevezetesen az örök élet, a »dzóé«. A »bűnökben meghalni« kifejezés Isten parancsaival kapcsolatban többször is előfordul az Ószövetségben (például: Ez 3,19; 18,24; Péld 24,20). Ebben az esetben azonban a bűn szó a zsidók vonakodására utal, akik nem akarják elhinni, hogy Jézus joggal mondja önmagáról: »én vagyok« (24b v.). Jézus az Isten Bölcsességeként teszi ezt, aki az ő életén keresztül szól hozzánk (vö. a 8,12 magyarázatával). Ő vízfolyamokhoz hasonlóan árasztja ránk a Lelket (7,39). A Jézus által elítélt hitetlenség fogalma tehát közel áll ahhoz, amit a szinoptikusok a Szentlélek elleni bűnnek neveznek (Mk 3,29).

A második kérdés (25a v.) arra vonatkozik, hogy kicsoda Jézus. A zsidók lekicsinylően mondják: Ki vagy te voltaképpen? Később majd így fogalmaznak: »Mivé teszed magad?« (8,53). Jézus válasza a lét új dimenzióit nyitja meg. Ha előre pillantunk a 8,58 versére, amelyben Jézus azt mondja, »mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok«, és a 8,31.43-ra, ahol igéjéről van szó, láthatjuk, hogy a 25b vers fentebb választott értelmezése nagyon jól illik a gondolatmenet folytatásához. Háttérbe szorul a földi származásra vonatkozó valamennyi elképzelés, és először nyerhetünk bepillantást az emberré válást megelőző »időszakba«. Észrevehetjük, hogy ennek a földi Jézusnak van valami köze az emberi szívünkben mindenkor hozzánk szóló Istenhez. A felvilágosítás, amelyet Jézus önmagáról nyújt, hasonlít ahhoz, mint amelyet a szamariai asszonynak adott: »Én vagyok (az), aki veled beszélek« (4,26). A »világban« mondott beszéde (26. v.) egyesek számára üdvösség, másoknak ítélet. Ugyanehhez a mondathoz kapcsolódik a »de az, aki elküldött engem, igaz« kijelentés is. Ennek értelme nyilvánvaló: de az Atya is igaz. E szavakból kitűnik: a Fiú nagyon ügyel arra, nehogy önhatalmúan tegye az »én vagyok« kinyilatkoztatást. A közbevetett megjegyzés (27. v.) megerősíti, hogy az Atyával való lényegi egységről van szó: a zsidók ugyanis éppen a Fiú és az Atya e lényegi egységét nem ismerték fel.

Az evangélista a befejező versekben (28-29. v.) új szempontból eleveníti fel az isteni »én vagyok« és az Atyával való zavartalan egység gondolatát. Az új vezérszó a »felemelni« ige.^[19] János művében ez a fogalom csak három helyen szerepel (3,14; 8,28; 12,32-34), mégis meghatározza az egész evangélium teológiáját. Jézus »felemeltetését és megdicsőülését« (W. Thüsing) egységben kell látnunk. Jézus állítása szerint az Emberfia keresztre emelésekor válik felismerhetővé (28a v.), hogy ő joggal jelenti ki önmagáról: »én vagyok«.

D. »Jelentősége« miatt a kereszthalál felemelés és megdicsőülés. A részletben más kifejezések is hasonló gondolatot fogalmaznak meg. Jézusnak az »oda-fentiből való« (23. v.) létét az evangélista közelebbről így jellemzi: »nem ebből a világból« való. E szavak a Keresztelő tanúságtételére emlékeztetnek: »Aki felülről jön, az felette van mindenkinek; ... aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek« (3,31). Ha figyelembe vesszük a »felülről« (anóthen) és az »odafentiből« (ek tón anó) kifejezések közti kicsiny különbséget, láthatjuk, hogy a Keresztelő az égi származásról beszél, az Úr ellenben egy más jellegű lényről, akire képnyelven az »odafentiből való« megnevezés utal. Azt, hogy ez a más jellegű lény hogyan néz ki, a befejező mondat mutatja be: »mert mindig azt teszem, ami neki kedves« (29c v.). Az Újszövetségnek azt a versét, amelyben az »odafentiek« (ta anó) kifejezés még szerepel, húsvét éjszakáján olvassuk: »Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, az odafentieket keressétek ... az odafentiekkel törődjetek, ne a földiekkel!« Az idézet a kolosszei hívekhez írt levélből származik (Kol 3,1-től). E vers közbevetett mondata miatt (»ahol a Krisztus van, aki az Atya jobbján ül«) félreérthetjük mondanivalóját: előfordulhat ugyanis, hogy gondolataink »az égben« járnak az »odafentieknél«, de lényünk mégsem változik át »odafentivé«. A János-evangélium említett verse mutatja, hogy egyiket sem lehet elválasztani a másiktól. Az »odafentiek« világa, amelyben Krisztus uralkodik, nem más, mint az a magatartás, amelyben a keresztény ember Krisztushoz hasonlóan azon fáradozik, hogy mindig azt tegye, »ami Neki kedves«. Ebben az esetben »ő sem marad egyedül« (29b v.).

c) »Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok« (8,31-59)

Az »Ábrahám« név az egész János-evangéliumban csak a 8,33-58 részletében fordul elő, de itt rögtön tizenegy alkalommal szerepel. Éppen ez utal a perikopa egységes voltára, amelyet csak gyakorlati okokból bontunk fel három részletre. Az első részt (8,31-38) a szabadság témája fémjelzi:

A. A 33a és a 37a versben az »ivadék« (szperma) szó kollektív, de nem átvitt értelemben szerepel. Éppen ez teszi ironikus hangvételűvé e verseket és a következő részt (8,39-47). A megszólítottak biológiai szempontból Ábrahámtól és feleségétől, Sárától származnak, de lelki értelemben mégsem Ábrahám gyermekei.^[20] – A 38. verssel kapcsolatban különféle kísérletek történtek az »én Atyám« és a »ti atyátok« megkülönböztetésére, illetve a 38b és a 38a vers egybehangolására. A legújabb kritikai kiadásokhoz igazodva mi azt az olvasatot részesítettük előnyben, amely lélektani szempontból érthetővé teszi a változtatási kísérleteket. Nyelvészetileg nem lehet eldönteni, hogy a 38b vers felszólító módban van-e, azaz a végére felkiáltójelet kell-e tennünk, vagy sem. Amennyiben igen, az »atya« szó Ábrahámra utal. Valószínűbb azonban, hogy már itt megkezdődik a jó és a rossz ellentétének ábrázolása (vö. 8,39-47). A beavatott olvasó a 38a versben felfedezheti a Logosz és az Atya összetartozásának gondolatát (vö. a 38a versét az 1,18-cal), ám ehhez hasonlóan a 38b-ben a zsidók és az ördög kapcsolatának eszméjét is (vö. 8,44).

B. A részlet olyan szervesen illeszkedik a Jézusról és Ábrahámról szóló vitabeszédbe (8,31-59), hogy a szöveggel kapcsolatos áthelyezési javaslatok nem találtak visszhangra. Irodalomkritikai szempontból több érv is szól emellett: azt a megjegyzést, amely a »hívő zsidókra« (31a v.) vonatkozik, akik nem sokkal később meg akarják Jézust »ölni« (37. v.), viszonylag későn illesztették a szövegbe, hogy kapcsolatot teremtsen a 8,30 irodalmi tagolás szerepét betöltő versével. – A 35. vers nehezen egyeztethető össze nyugati gondolkodásunk logikájával. Egyébként is megállapíthatjuk: a perikopa eszmefuttatásai voltaképpen nem görög, hanem Palesztina korai zsidóságára jellemző gondolatmenetek. A 33a vers túlzása arra a zelóta nemzeti büszkeségre emlékeztet, amellyel Eleazar kiált fel Maszada várának eleste (Kr. u. 73) előtt: »Bajtársaim! Már régóta szilárd elhatározásunk, hogy sem a rómaiaknak, sem másnak nem hódolunk meg szolgaként, hanem csak az Istennek.«^[21] Ennek ellenére a 8,31-59 keletkezési helyét (Sitz im Leben) nem annyira a zarándokseregek világában kell keresnünk, amelyek 29 őszén ellepték a templom udvarait és csarnokait, hanem a zsidósággal vitatkozó ősegyházban.

C. Jézus megpendíti a szabadság témáját (32. v.), amire a zsidók »Ábra-hám« alakjának felidézésével válaszolnak (33. v.). Ezt követően az Úr szavai (34-38. v.) e két fogalom köré csoportosulnak.

A felszínes hitű zsidóknak Jézus megmondja (31. v.), hogy mivel jár az, ha valaki nála akar »maradni«: a szóban forgó személynek Jézus igéjében kell »maradnia«, a jézusi igének pedig benne kell »maradnia« (5,38). Az »ige« szóval saját »tanítására« utal (2Jn 9), amely az emberek számára életének és másokért vállalt halálának példájában válik kézzelfoghatóvá. Mindaz, aki e példa alapján tevékenykedik, »ismeri« az igazságot, mivel »cselekszi azt« (3,21). Ha egy pillantást vetünk a 8,44 versére, beláthatjuk, hogy a 32. versben említett igazság egyáltalán nem elméleti fogalom. Amennyiben önzetlen cselekedetünk – amelyet az igazsággal azonos Jézus példája szerint hajtottunk végre – »megszabadít« bennünket, Jézus az, aki szabaddá tesz (36. v.). Az »igazságot megismerni« (32. v.) annyi, mint őt személyesen ismerni, »elismerni«, és ezáltal szabadságra jutni.

Jézus szerint, aki az ünnepélyes »ámen, ámen« szavakkal^[22] kezdi beszédét (34. v.), hallgatói külsőleg szabadok, de bensőleg szolgaságban vannak. Szolgaként idegen hatalom alá tartoznak, és ezért nem képesek arra, hogy ahhoz az igazsághoz csatlakozzanak, akivel személyesen találkoztak. Isten »háznépén« belül (35. v.) a rabszolgák szintjére süllyednek. Mint ahogyan Ábrahám eltaszította Izmaelt, Izsákot azonban – mint jog szerinti fiút – a házban hagyta (Ter 21,10; Gal 4,30), úgy fogják elutasítani azokat is, akik nem valódi gyermekei Istennek. A 35. verset egyfajta példázatnak, »képes beszédnek« (J. Jeremias) tekinthetjük. Ebből kiderül (36. v.), hogy a jog szerinti Fiú biztosította megszabadítás egybeesik a gyermeki állapotba való felvétellel. Emellett az is látszik, hogy a megszabadító Fiú (36. v.) nem különbözik a szabaddá tevő igazságtól (32. v.).

A zsidók a 33. versben két dolgot állítottak: ők Ábrahám gyermekei, és sosem voltak rabszolgák. Jézus először így válaszolt nekik: bűnt követtetek el, és ezért rabszolgák vagytok, akiknek nincs keresnivalója az atyai házban (34-36. v.). Most pedig témát vált, és kétségbe vonja, hogy ők Ábrahám valódi gyermekei (37. v.). Egyszersmind új gondolatmenetet kezd az atyasággal kapcsolatban. A megszégyenítő »ennek ellenére« (alla) kifejezés fordulópontot jelent. Ha előrepillantunk a 8,39 versére, láthatjuk, hogy a zsidók jól érzik: ez az »ennek ellenére« nagyon kérdésessé teszi, hogy Ábrahám leszármazottai lelki értelemben is Ábrahám gyermekei. Meglepően hangzik a 37c vers. Mi talán ezt írtuk volna e mondat helyett: »mivel ti nem vagytok Ábrahám valódi gyermekei«. Az evangéliumi szavak azonban sokkal többet mondanak: 1. Ábrahám valódi gyermekei egyben Isten gyermekei (vö. 8,41b). 2. Ezt az istengyermekséget az ige magva hozza létre (vö. 1Pét 1,23). 3. Jézus szava, sőt maga a Logosz, azonos ezzel a létrehozó isteni szóval. 4. Amennyiben a Logoszt befogadják, Isten valódi gyermekeiben elkezd valami fejlődni.

D. János csak ebben a perikopában használja a »megszabadítani« és a »szabad« kifejezéseket. Az »igazság«, illetve a »Fiú« szabaddá tesz. Azt, hogy mire gondol János, az egyik korintusi levélből vett idézet teheti számunkra világossá: »ahol az Úr Lelke, ott a szabadság« (2 Kor 3,17). Az Úr Lelke, aki azonos az »igazság Lelkével« (14,17), ott eredményez szabadságot, ahol az emberek Krisztushoz hasonlóan és vele együtt, azaz Krisztus szellemében elfogadják az Atya akaratát, és ily módon szabad fiakként önkéntesen részesülnek Isten határtalan szabadságából.

A. A 44a versben szó szerint ez áll: »Ti az ördög atyjától származtok.« Pusztán filológiai szempontból ez azt is jelenthetné, hogy az ördögön kívül létezik még az ördög atyja, valamiféle fő- vagy ősördög is. Az »ördög ...« kifejezést azonban tekinthetjük az »atya« szóval kapcsolatos genitivus epexegeticus-nak is. Ebben az esetben a mondatnak ez a jelentése: »Ti attól az atyától származtok, aki maga az ördög.« E problémával szoros kapcsolatban van a 44c-ben álló »annak« (autou) kifejezés értelmezése. A görög szövegben ez vonatkozhat a »hazugra«, de a »hazugságra« is. Mind a két esetben olyan fordítást választottunk, amely (miként a görögben) mindkét értelmezési lehetőséget nyitva hagyja. – A »mi nem paráznaságból születtünk« (41b) kijelentésnek ez az értelme: »mi nem vagyunk törvénytelen gyermekek«; az állítmány ugyanis perfektumban áll.

B. N. A. Dahl számos bizonyítékkal támasztotta alá, hogy az a nézet, amely szerint Éva az ördögtől foganta Kaint, meglehetősen elterjedt vélemény volt. Eszerint Jézus ellenfelei valójában ‘a testvérgyilkos fiai’ megnevezést kapták (vö. Ter 4,8). Ugyanakkor Dahl is elismeri, hogy ehhez az értelmezéshez szövegromlást kell feltételeznünk. A jelenlegi szöveg alapján ugyanis inkább a Jézus életére törők (szellemi) atyjára, vagyis magára az ördögre vonatkozik e megnevezés. Amikor Jézus »hazugnak« mondja (44c v.), e kijelentéssel a paradicsomi kígyó (Ter 3,1-től) hazug voltára emlékeztet. – Aki a 7,41-től kezdődő résszel kapcsolatban elfogadja, hogy János feltételezte olvasóinál Jézus betlehemi születésének ismeretét, az itt (a 41b versben) nem fogja feltétlenül kizárni egy »jánosi félreértés« jelenlétét. »Mi nem vagyunk törvénytelenek!« – mondják a zsidók. Ez úgy hangzik,^[23] mintha a 41b vershez gondolatban a »miként te« kiegészítést is hozzátennék. Húsvét előtt Jézust valószínűleg nem törvénytelennek tartották, hanem az »ács fiának« (Mt 13,55; vö. azonban a Mk 6,3-mal is). Annak a zsidó vádnak elterjedését, amely szerint Jézus törvénytelen fiú volt, a 2. századtól kezdve lehet egyértelműen igazolni (Órigenész, Contra Celsum 1,28; Pilátus-akták 2,3). Elképzelhető, hogy a János-evangélium szóban forgó szövege e nézet kialakulásának első fázisát tükrözi.

C. Az evangélista teológiai szempontból nem csupán az ördög, hanem az Isten atyaságát is hangsúlyozza. A sötét háttér rendeltetése az, hogy élesen kiemelje a világosság birodalmából származó (vö. a 8,12-t a 46. verssel) lény jellemző vonásait.

A gondolatmenet rövid szóváltással veszi kezdetét. A zsidók azt állítják, hogy az ő atyjuk Ábrahám. Jézus válasza így hangzik: ha valóban Ábrahám az atyátok, miért nem követitek őt (39. v.)? Ábrahám vendégszeretetet tanúsított a három idegennel szemben (Ter 18,1-16), békülékeny és segítőkész volt Lót esetében (Ter 13,8-tól és 14,14-16), közbenjáró imát mondott embertársaiért (Ter 18,17-33). A zsidóságban a »jóindulatú tekintet, a mértéktartás vagy az alázatos lelkület« már Ábrahám »cselekedetének« számított.^[24] Ezzel szöges ellentétben áll a zsidók Jézus iránti gyűlölete, aki pedig a jóról beszél nekik (40. v.). Úgy látszik, hogy másvalaki a voltaképpeni atyjuk, akinek lényét tükrözik. A 41a vers tehát kizárja Ábrahám valódi gyermekeinek köréből azokat a zsidókat, akik a Jézusban kinyilatkoztatott isteni igazságot gyűlölik (természetesen csak annyira, amilyen mértékben ezt teszik). Ők azonban makacsul kitartanak állításuk mellett: ők Ábrahám és Ádám vonalán végső fokon Isten gyermekei (vö. Ter 5,1-3; Lk 3,38).

Mindez előkészíti azt a jézusi beszédet, amelynek témája az isteni atyaságra való jogos és jogtalan hivatkozás. A 42-47. versekben senki sem vág Jézus szavába. Egy döntő jellegű megállapítással kezdi beszédét: »Ha az Isten volna a ti atyátok ...« (42a v.). Aki lelki értelemben Istentől származik, az szereti mindazt, ami Istentől jön, és olyanképpen szereti, amilyen minőségben Istentől jön. A 42c versben Jézus csaknem ugyanazokat a szavakat ismétli meg, mint amelyeket a lombsátor ünnepe folyamán (7,28) mondott: ő »nem önmagától« jön, hanem küldöttként, mintegy Isten üzeneteként, az ő Logoszaként érkezik hozzánk. – A 43. vers a felfoghatatlan tragédiára utal: arám nyelven szól a Palesztinában élő földijeihez, akik azonban nem fogékonyak az isteni üzenetre, hanem ellene szegülnek; ugyanolyan dolgokban lelik örömüket, mint az ördög (44a v.). Ez a lelki rokonság a gonosszal végső fokon a minden jóval szembeni halálos gyűlöletet eredményezi szívükben (44b v.). Nem csupán Krisztus eljövetele óta történik meg, hogy gyűlölnek valakit és tanítványait azon a címen, hogy »szeretik testvéreiket«. Már Kain is azért ölte meg Ábelt, mert az utóbbi »cselekedetei igazak voltak« (1Jn 3,12). Az »igazságban megállni« szókapcsolat (44b v.) az 1Jn 3,10-18-cal való összehasonlítás alapján nagyjából azonos jelentésűnek bizonyul a »testvért szeretni« és (!) az »igaznak lenni« kifejezésekkel. – Miként Jézusnál, a saját lényeg kifejeződését az ördög esetében is a »beszélni« (lalein) szó jelöli (44c v.). Amikor az hangzik el, hogy az ördög »hazugságot« beszél, ezt a negatív fogalmat bibliai értelemben ugyanolyan tágan kell értelmeznünk, mint pozitív ellentettjét, »az igazságot«. Végső fokon minden igazságtalanság a saját lelkiismeretünk elleni becstelenség: mielőtt ugyanis az ember »hazugságot beszélne« és bűnt követne el, meghazudtolja, becsapja önmagát. A 45. verstől kezdve Jézus a sötétségről újra a világosságra irányítja tekintetünket. A kijelentés elejére kerül az »én azonban« kifejezés. Ez szinte kívánja a »teljesen más vagyok« kiegészítést. Jézus ugyanis úgy él, ahogyan »beszél«. E versben a legfontosabb szó a jelentéktelennek látszó »mivel« kifejezés. Ez utal a paradoxonra, amely egyébként sok szent ember tapasztalatának is összegzése (vö. a 3,20-szal is). – Ezután a 46. versben két kérdés következik. Ha az elsőt (46a v.) megpróbáljuk a történelem valamelyik nagy alakjának ajkára helyezni, érzékelhetjük, milyen hallatlanul nagy és »ember-feletti« kihívás fogalmazódik meg benne. A második kérdésre (46b v.) a befejező szavak (47. v.) adják meg a választ. Ezek a szavak ellenpólusát alkotják a csupán negatív jellegű 44. versnek. »Aki az Istenből van«, vagyis aki az »Istenből született« (1,13), fogékonynak bizonyul az Istentől jövő ige magvának befogadására.

D. A qumráni irodalomban, amelyet ma már teljesen ismerünk, a »Sátán« név nem szerepel. Ez az iratcsoport inkább Belialról vagy Masztémáról beszél, de az embereket nem mondja Belial gyermekeinek (ld. ezzel szemben az 1Jn 3,10-et). Az istentelen embereket Qumránban gyakran a »sötétség fiai« névvel jelölik. János és a Biblia azonban nem vette át ezt a kifejezést. Terminológiai szempontból e tekintetben János tehát közelebb áll a Szentírás többi iratához, mint az esszénus irodalomhoz.

A. A »dicsőség« (doxa) szó helyett az 50. vers fordításainak többsége a »megbecsültség« vagy a »hírnév« kifejezést hozza. Ez a szóhasználat jogos, mi azonban lehetőség szerint az eredeti szöveget szeretnénk láttatni. Valószínű, hogy János már a felemelt Úr (8,28) »dicsőségére« gondol. Jézus önkinyilatkoztatása az 58. versben szó szerint így hangzik: »Ábrahám létrejötte előtt – én vagyok.« A kijelentés súlyát azáltal próbáltuk megőrizni, hogy felcseréltük a szórendet: a görög a hangsúlyos kifejezést a mondat végére helyezi, mi pedig előre tettük.

Azt, hogy János milyen tömören fogalmaz, abból a kiegészítő mondatból is láthatjuk, amelyet a »gazdag szöveg« csoportjához tartozó kéziratok egy része az 59. vers végéhez kapcsol: »... és ő átment közöttük, útnak indult és továbbment« (vö. a Lk 4,30 és a Jn 9,1 verseivel). – Az 57. verset illetően a szövegváltozatok két olyan kijelentésre irányítják figyelmünket, amelyek nem maguktól értetődőek. A P⁷⁵ és a Codex Sinaiticus az »és láttad Ábrahámot?« szöveg helyett az 56. vers szempontjából logikusabban hangzó kérdést tartalmazza: »... és Ábrahám látott téged?« Ám a nehezebb változat gördülékenyebben vezet át a jézusi mondanivalót koronázó befejező szavakhoz (58. v.). Eredetét tekintve tehát az 57. vers nem az előzményekre adott válasz, hanem az evangélista »költői« előkészülete a következő részhez. – Emellett ugyanebben a versben néhány kézirat az »ötven« helyett a »negyvenes« számnevet tünteti fel. Ha a Lk 3,23-ban említett »harminc esztendőre« gondolunk, érzékelhetjük a másolók problémáját, és felvethetjük a kérdést, hogy miért éppen az »ötvenes« szám áll a szövegben.

C. A 46-59. versek a szenvedés időszakának liturgiájába vezetnek. Finom érzékkel kiolvasható belőlük, mit akar az evangélista meghirdetni. Már ebből a részből megtudhatunk ugyanis valamit arról, amiről a szinoptikusok csak a nagytanács előtti perrel kapcsolatban tesznek említést: Jézus azzal az igénnyel lép fel, hogy ő a valódi Fölkent, és késznek mutatkozik arra, hogy ezért vállalja a halált. János a későbbiekben következetesen el is hagyja a per megfelelő részletének ismertetését.^[25] Az önkinyilatkoztatás az Úr három megszólalása (49-51. v., 54-56. v. és 58. v.) közül az utolsó és legrövidebb mondatban éri el csúcspontját: »Én vagyok« (vö. fentebb a 6,20 magyarázatával). Az ellenfelek legnagyobb szemrehányását pedig az 53. vers tartalmazza: »Mivé teszed magad?«

Az ellenvetésben (52. v.) rejlő félreértésnek az a rendeltetése, hogy megvilágítsa a »nem lát halált soha« (51. v.) kijelentés értelmét: a hívő emberben csírázni kezd egy élet, amelynek kibontakozását a biológiai halál nem akadályozza, hanem olykor éppen előmozdítja. A zsidók az 52b versben megváltoztatott formában ismétlik meg a jézusi ígéretet (51. v.). Jézus a halál »látásáról« beszélt, ők pedig annak »ízleléséről«. Mindkét kifejezés sémitizmus (vö. Lk 2,26: »látni«; Mt 16,28: »ízlelni«). Sok exegéta úgy véli, az evangélista ebben az esetben csupán stilisztikai meggondolásokból változtatta meg a kifejezést. Ám a »halált megízlelni« szókapcsolat inkább csak a meghalás földi eseményét és szükséges voltát tartja szem előtt. Jézus nem zárja ki ugyan a biológiai halált, de ő elsősorban a lelki halálról beszél. Szava (51. v.) ünnepélyesen, lelki értelemben hangzik el; a zsidók általi ismétlést (52b) csak földi megfontolások jellemzik. A zsidók gúnyosan teszik fel az újabb kérdést (53. v.), hogy vajon Jézus nagyobb-e, mint Ábrahám. A Biblia eszmevilága szerint a pátriárkák mintegy az utolsó lépcsőfokot jelentik az Isten felé vezető úton, aki »Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként« nyilatkoztatta ki önmagát (Kiv 3,6; vö. Jn 4,12 és Lk 16,22). A bibliai gondolkodásnak megfelelően nem platonikus ideák anyagtalan világán keresztül vezet az út Isten felé, hanem inkább egyik szenttől a másikon keresztül. Csupán Jézus esetében más a helyzet.

Jézus újra felidézi »Ábrahám« alakját (56. v.). Az 56. vers messiási utalásáról fentebb (a B pontban) már említést tettünk. Az utolsó ellenvetés (57. v.) a befejező mondatot készíti elő, amelyet Jézus – miután szinte rákényszerült erre az önkinyilatkoztatásra – ünnepélyesen az »ámen, ámen« szavakkal vezet be. Az 58. vers azt hangsúlyozza, hogy ezt az Urat, aki örökké »van«, ne válasszuk külön attól a Jézustól, aki az Atya »igéjét megtartja« (55c v.), és aki sosem önmagát helyezi előtérbe (50.54. v.).

D. A Jézus földi életéről szóló drámában az 59. vers lezár egy felvonást. A zsidók már a Beteszda-tónál történt szombati gyógyítás alkalmával meg akarták Jézust »ölni« (5,16.18). A lombsátor-ünnep folyamán fokozódik a feszültség. Jézus titokban járja Galileát, mert az életére törnek (7,1); a népet már megfélemlítették (7,13). Felteszi a kérdést, hogy voltaképpen miért »akarják őt megölni«. Erre azt a választ kapja, hogy csak képzelődik (7,19-től). Ennek ellenére valóban tervezik letartóztatását (7,25). A népsokaság is hatalmába akarja őt keríteni, de még a templomőrség sem mer rá kezet emelni (7,32.46). A sokaság sikertelen kísérletet tesz elfogására (7,44). Jézus ismételten leleplezi Ábrahám állítólagos gyermekeinek rejtett és gyilkos szándékát (8,37.40). A befejező 8,59 vers szerint ellenfelei először ragadnak »köveket«, hogy megkövezzék. A hangsúly a »kövek« szóra helyeződik, mert a megkövezés az istenkáromlásért járó büntetés (vö. Lev 24,16; ApCsel 7,58-tól).

János ezzel szemben alig utal a jézusi magatartás változásaira. Az ő leírásában a sötétség erőinek gyűlölete növekszik a világossággal szemben, amely ugyanakkor egyre tisztábban és fénylőbben ragyog. Ebben az átfogó drámai keretben az 59. vers a következő eseményekkel is kapcsolatot teremt. A 10,31 szerint a zsidók majd ismét »köveket ragadnak«, hogy az istenkáromlás miatt (10,33.36) »megkövezzék« Jézust, a 10,39 szerint pedig újra sikertelen kísérletet tesznek elfogására. A Jordánnál még a tanítványok is megjegyzik, hogy mesterüket Jeruzsálemben meg akarták »kövezni« (11,8). Végül a 11,50-ben elhangzik az az ítélet, amely János szerint döntő jelentőségű »Jézus perében«: egynek meg kell halnia, nehogy az egész nép elvesszen (vö. Jón 1,11-16).

^[11] »Relicti sunt duo, misera et misericordia« (Augustinus, Tract. 33,5).
^[12] Lehet azonban így is fordítani: »a kincstárnál«.
^[13] Strack/Billerbeck II,42. – Ugyanez a »gadzo-phülakion« (kincsmegőrző) szó jelöli a kincstárat is például a 2Mak 3,6.24 verseiben.
^[14] Ahol Máté idézi fel a Törvénynek ezt az előírását, ott meghagyja a »két tanú« szakkifejezést (Mt 18,16).
^[15] Vö. fentebb a 6,20 magyarázatával.
^[16] J.-P. Charlier, Exégčse, 504. o.
^[17] Vö. fentebb a 8,20 magyarázatával.
^[18] Vö. fentebb a »világról« (kozmoszról) mondottakkal: 1,10.
^[19] Vö. fentebb a 3,14 magyarázatával.
^[20] Az »ivadék« kifejezés analóg, illetve átvitt értelmű használatát illetően ld. a Lk 1,55 versét (»... Ábrahámnak és az ő ivadékának«) vagy a Jel 12,17 részletét (»... ivadékának maradéka ellen«). A Jn 7,42 értelmezésében ezeket a szövegeket is figyelembe kell vennünk.
^[21] Josephus Flavius, Zsidó Háború VII,8,6 § 323.
^[22] Az »ámen« szóval kapcsolatban ld. az 1,45-51 magyarázatát.
^[23] Vö. a 8,49-ben szereplő »egó« kifejezéssel (Bennem nincs ördög ...).
^[24] Strack/Billerbeck I,192 és II,524.
^[25] A Mk 14,55-64 (és párhuzamos verseinek) beszámolói a Jn 18,27 és 18,28 közé illenének.