A. Nyelvi szempontból feltűnő a 6. és a 8. versben az »alkalmas idő« kifejezés, amely egy háttérben húzódó isteni tervre utal (O. Culmann). János evangéliumában csak e két versben szerepel összesen három alkalommal a »kairosz« (alkalmas, megfelelő idő) szó, amelynek jelentése nem egyenértékű a »khronosz« (idő) kifejezésével. – A 4. versben szó szerint fordítottuk a következő részt: »miközben igyekszik nyilvánosságra jutni«. A legjobb kéziratokban – beleértve az újonnan felfedezett papiruszokat is – ez a nehézkes szöveg áll, amelyet tartalmilag így is fordíthatnánk: »miközben nyilvános elismerésre törekszik«. – A részlet megértése szempontjából döntő jelentőségű az a kérdés, hogy vajon a 8. versben kétszer kell a »még nem« kifejezést olvasni, vagy az első esetben csupán a »nem« szó szerepel, és csak a másodikban olvasandó a »még nem«. Annak ellenére, hogy az újonnan megtalált papiruszok (P⁶⁶ és P⁷⁵) mindkét helyen a »még nem« olvasatot tüntetik fel, valamennyi szövegkritikus azt a nehezebb, de ugyancsak jó szövegtanúk igazolta változatot részesíti előnyben, amely látszólag ellentmondásban áll a »nem« kifejezést szintén tartalmazó 10. verssel.

Jézus »testvérei« jól körvonalazott módon először csak ebben a részletben jelennek meg. A Kafarnaumba vezető úton (2,12) futólag már megismertük őket. Vajon a 3-9. versekben vázolt beszélgetés is Kafarnaumban zajlott le? – A keleti szokásoknak megfelelően csak idősebb testvérek léphettek fel olyan határozottsággal az ifjabbal szemben, mint amilyenről a 3-tól kezdődő versek tanúskodnak. Ezért ebben a jelenetben legfeljebb a József feltételezett korábbi házasságából származó mostohafivérekről lehet szó, hiszen Jézus vitathatatlanul Mária »elsőszülöttje« (Lk 2,7). Valószínűbb azonban, hogy itt Jézus unokatestvéreire kell gondolnunk, akiket a bibliai nyelvhasználat alapján »testvéreknek« is lehet nevezni (vö. a Mk 6,3 versét a Mk 15,40-nel).

Jobban jellemezné János stílusát, ha először Jézus szólna unokafivéreihez, akik először félreértenék szavait, és ő erre válaszolva fejtené ki teológiáját. A rokonok által tett tárgyilagos javaslat nem illik a negyedik evangélium párbeszédeinek sémájába. R. E. Brown arra mutatott rá, hogy a 3. versben a vérrokonok voltaképpen azzal kísértik Jézust, amivel a Lk 4,9-12 (= Mt 4,5-7) szerint az ördög is: mutasd meg Jeruzsálemben nyilvánosan csodatévő erődet! Az első kísértés megfelelőjét, amelyben a Sátán megmutat az Úrnak minden királyi birodalmat, a Jn 6,15-ben találjuk: a nép itt királlyá akarja tenni Jézust, ő azonban elmenekül. A kövek kenyérré változtatására vonatkozó sátáni felszólítás arra emlékeztet, hogy a nép is kívánta a kenyér-csodát (6,30-tól). János evangéliuma szemmel láthatóan természetesebb és így történetileg valószínűbb módon ad hírt arról, amit Máté és Lukács erőteljesen teológiai ábrázolásmódban ad elő.^[1] – Történetileg elfogadhatóbbnak látszik az is, amit János mond Jézus júdeai tartózkodásáról. A szinoptikusok szerint Jézus csak rövid idővel a szenvedés húsvétja előtt ment fel Jeruzsálembe. János azt állítja, hogy Jézus korábban már hosszabb ideig tartózkodott Jeruzsálem környékén. Mindazt, amit a vitabeszédekben a szinoptikusok kénytelenek egyetlen hét eseményeibe sűríteni, János fokozatosan, egyre élesebbé váló viták keretében tudja ábrázolni: a 7,10 szerint ugyanis Jézus már nem fog visszatérni Galileába. Jeruzsálemben, illetve a város környékén marad egészen a szenvedés húsvétjáig (11,55).

C. A részlet értelmezéséhez kulcsfontosságú kifejezés a »felmenni« ige (8. és 10. v.). Nem fogjuk megérteni tanítását, ha az ige hallatán csupán a jeruzsálemi ünnepre való felmenetelre gondolunk. János evangéliumában több más kifejezéshez hasonlóan a »felmenni« (anabainein) szó is kettős jelentésű. Csupán földi szempontból a Jeruzsálem magaslataira való felmenetelt jelenti; mélyebb, átvitt értelemben azonban a »felmenni« ige az Atyához való felemelkedésre utal. Ebben az utóbbi értelemben szerepel a szó a 3,13, a 6,62, de főként a 20,17 verseiben: »Felmegyek (anabainó) az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz.« Pusztán földi szempontból mondja Jézus a testvéreinek: »Ti menjetek fel az ünnepre!« (8. v.). Azok számára ugyanis, akik az emberek általi megbecsülést keresik, egy ilyen ünnep mindig »a legkedvezőbb alkalom«. Kettős értelmű azonban a következő kijelentés: »Én erre az ünnepre nem megyek fel«. Jézus nem megy fel abban az időben és olyan módon, ahogyan a testvérek ezt kívánnák. Ezen az ünnepen nem megy fel az Atyához szenvedése és megfeszítése árán: az ő nagy órája ugyanis »még nem« jött el (8. v.). Az egyházatyák sokkal sikeresebben próbálták a szóban forgó szöveg titokzatos kettős értelmét megfejteni, mint sok modern értelmező. A 10-13. versekből olyan Jeruzsálemet ismerünk meg, amelyben Jézus nem mutatkozhat nyilvánosan (10. v.), az őt elismerő jó emberek nem merik nyíltan hangoztatni véleményüket (13. v.), és amelyben felülkerekednek (11-től) azok, akik zúgolódnak a galileai származású új tanító miatt (a zúgolódással kapcsolatban ld. a 6,41.61 verseket). A jóra hallgató embert kinevetik azzal a megjegyzéssel, hogy hagyta magát »félrevezetni« (7,47). Azt a szemrehányást, hogy Jézus tanításával »félrevezeti« a népet, azóta is halljuk.^[2] Nem szabad elsiklanunk afölött, hogy ott, ahol kizárólag az emberi ész a vezérlő csillag, Krisztus tanítása természetszerűen ámításnak látszik.

Az evangélista már az 1. versben jelzi, hogy a világosság és a sötétség, a jó és a rossz harca tetőpontjához közeledik: a zsidók meg akarják »ölni« Jézust. Ily módon az 1. vers visszautal az 5,18-ra. Annak voltaképpeni okát, hogy miért akarják őt megölni, a 8,37 verse adja meg: nincs bennük hely a Logosz számára. Az első vers mintegy árnyékba borítja a következő színpadi kép egészét. Jézus a lombsátor-ünnep jellegének megfelelően az ellenséges magatartás dacára is Isten irgalmát fogja meghirdetni (7,37; 8,12). Ezért követi a verset az örömteli bejelentés (2. v.): »Közel volt pedig a zsidók ünnepe, a lombsátor-ünnep.«

Az ünneppel kapcsolatban még egy fontos szempontot érdemes figyelembe venni. Ez az örömünnep Ábrahámra nyúlik vissza, aki elsőként ülte meg, éspedig a végidők távlatában. A Jubileumok könyvében, amelyet legkésőbb Kr. e. 100 körül írtak, ezt olvassuk: »És ő (Ábrahám) sátrakat emelt önmaga, valamint szolgái számára ezen az ünnepen, és ő tartotta meg a sátrak ünnepét elsőként a földön. És e hét napon keresztül áldozatot mutatott be ... Hét napon át tartotta ezt az ünnepet, miközben teljes szívvel és egész lélekkel örvendezett ő maga és mindazok, akik háznépéhez tartoztak ... És magasztalta Teremtőjét ... Mert (Teremtője) saját tetszése szerint teremtette őt; mert ő (Ábrahám) tudta és felismerte, hogy tőle fog származni az örök nemzedék számára az igazság sarja és a szent ivadék, aki olyan lesz, mint az, aki mindent alkotott. Dicsőítést mondott, örvendezett, és így nevezte ezt az ünnepet: Isten ünnepe, a magasságos Isten jóindulatának örömünnepe« (Jubileumok könyve 16,21-27).

a) Jézus ismét a szombatról tanít a templomban (7,14-24)

A. A 14. versben a »hierón« szót szentélynek fordítjuk. Ezért világossá kell tennünk, hogy ezen a kifejezésen a templom nagy oszlopcsarnokait és udvarait is magában foglaló teljes körzetét értjük.^[3] – A 22a vers az »ezért« szóval kezdődik, amely kiegészítésre szorul: »Ezért mondom nektek«. A zsidók közbevetett megjegyzése (15. v.) szó szerint így hangzana: »Tanulatlan létére honnan tudja ez a betűket?« A »betűket tudni« kifejezés nem a Biblia ismeretére utal, hanem az írás és az olvasás elemi képességére. – A 20. versben a »démon van benned« megállapítás nem azt jelenti, hogy »elmebeteg vagy«, illetve »bolond vagy« (vö. 8,48-tól; 8,52; 10,20). Jánosnál ugyanis nem található meg a szinoptikusokéhoz hasonló (pl. Mk 3,20-30) démonológia.

B. Ha valaki egy sémitától logikus tagolást vár, csodálkozni fog azon, hogy a lombsátor-ünnep alkalmával tartott beszédben a téma gyakran változik, és visszatérnek benne korábban megfogalmazott gondolatok. Az áthelyezési elméletekkel ezt a nehézséget nem lehet kiküszöbölni, mert éppen a végső kompozíció a legnagyobb talány.^[4]

A 23. verset az fogja jól érteni, aki felismeri, hogy ebben a szerző egy kicsiny gyógyítást hasonlít össze egy nagyobb horderejűvel. A körülmetélésnél seb keletkezett, amelyet szombati napon is be lehetett kötözni és ápolni (az igazolásokat ld. Strack/Billerbeck művében). Ha azonban egy testrészt meg szabad gyógyítani, mennyivel inkább meg lehet ezt tenni az egész emberrel! A 23. vers keletkezési helyét (Sitz im Leben) olyan közösségben kell keresnünk, amely gyakorolta a körülmetélést.

Magáról a jézusi tanításról, amilyen például a hegyi beszéd vagy egy-egy példázat, semmit sem hallunk e részletben. Az erkölcsi útmutatásokat vagy a szeretetre buzdítást János az utolsó vacsora termében egybegyűlő szűkebb baráti kör számára tartogatja. Ebben a részletben azonnal a »tanítás« eredetének kérdésére tér rá, és ezzel ismét érinti legfontosabb témáját: kicsoda valójában Jézus? Történetileg az a mód sem hat meggyőzően, ahogyan Jézus a 21. versben hónapokkal (körülbelül 16 hónappal) korábban tett csodájára utal vissza. Azzal semmit sem érnénk el, ha a 21. verset az 5,18-hoz kapcsolnánk: ebben az esetben ugyanis még nyilvánvalóbbá válna, hogy »valami nincs rendjén«. Akkoriban ugyanis egyáltalán nem csodálkozott »valamennyi« zsidó az »egyetlen művön«. Emellett itt azok a jelek is feledésbe merülnek, amelyeket Jézus korábban mutatott fel Jeruzsálemben (2,23; 7,31). János határozottan »egyetlen műről« akar beszélni, amelyhez hozzáfűzheti alapvető elgondolásait. Ő ugyanis nem krónikás, hanem evangélista (A. Vögtle).

C. A perikopa két beszédrészletből áll (14-19. v. és 20-24. v.). Az első részlet végén Jézus új témát vezet be (19. v.), amikor »Mózesről« és a »Törvényről« kezd beszélni. A hetedik fejezeten belül csak a 19-23. versekben történik említés Mózesről. Jézus ragaszkodik a »Mózes« címszóhoz (22. v.), jóllehet a körülmetélést nem Mózes rendelte el (22b). Arra akar rámutatni, hogy éppen az ellenfelek nagy hivatkozási alapja, Mózes szól mellette. Kijelentésének értelme ez: a ti Mózesetek, akire persze nem feltétlenül hallgattok, engem igazol! Mózes ugyanis azt mondta, hogy a körülmetélést mindig el kell végezni a nyolcadik napon, akkor is, ha ez szombatra esik. Az azonban, amit Jézus az »egész emberrel« tesz, fontosabb, mint egy testrész körülmetélése. Jogosan kérdi tehát: akkor miért haragusztok (23. v.) énrám? A körülmetélés erőltetett módon kerül kapcsolatba Mózessel, hiszen ez nem tőle, hanem Ábrahámtól ered (vö. a 22b versét a Ter 17,10-12 részletével). A zsidóság a szombati parancsot nem Ábrahámra, hanem Mózesre vezette vissza (Kiv 20,8-11), és a részletben éppen a szombati parancsról, illetve ennek megszegéséről van szó (23. v.). Abban, ahogyan Jézus a szombathoz viszonyul, az Istenhez való viszonyulása fejeződik ki. Végül a zsidók arra kapnak felszólítást, hogy ismerjék fel ezt a vallási igazságot, és hozzanak igazságos ítéletet (24. v.).

D. Az evangélista két olyan megkülönböztető jegyet említ, amelyből kiolvasható, hogy Jézus tanítása isteni eredetű. Az első ez: ahhoz, hogy érzékelhessük, vajon Jézus mondanivalója megfelel-e az isteni akaratnak, vagy más célra irányít bennünket (17. v.), elegendő, ha szilárd elhatározással azt tesszük, amit Isten akar. Ez ugyan nem »bizonyíték«, de ésszerű következmény annak számára, aki keresi Isten akaratát, és érzéke van az iránt, hogy mi felel meg ennek az isteni akaratnak.

A második megkülönböztető jegy: annak a szava, aki nem saját dicsőségét keresi, megbízható és hiteles (18. v.). Az, hogy Jézus nem a földi »dicsőséget« hajhászta, akkor vált világossá, amikor elutasította »testvérei« javaslatát (7,3-9). Keresztre feszítésének ténye sem hagy kétséget afelől, hogy nem az emberi megbecsülést kereste. Mindez persze még aligha bizonyítja, hogy tanítása igaz volt. Legfeljebb negatív módon fogalmazhatunk: aki önmagát akarja naggyá tenni, az bizonyára nem Isten üzenetét hirdeti.

b) A Krisztus »eredetéről« szóló kérdés (7,25-30)

B. A jeruzsálemi lakosok közül egyesek úgy vélték, hogy a valódi Messiásról senki sem tudja, honnan való (27b v.). Ezt a nézetet korabeli párhuzamok is tanúsítják (a rabbinikus igazolásokat illetően ld.: Strack/Billerbeck II, 488. oldaltól). A zsidó várakozásban a Dávid házából származó Fölkenten kívül (akiről a 7,31-ben egy másik csoport tesz említést) valójában ott szerepelt egy »rejtett Messiás«, illetve »rejtett Emberfia« is. Úgy vélték, ennek származása ismeretlen, vagy legalábbis addig nem fogják ismerni személyét, amíg a visszatérő Illés próféta a fölkenés által ki nem nyilatkoztatja őt minden népnek. A korai zsidóságban is két Fölkentet vártak (a qumráni szövegeken kívül vö. még a Zak 4,11-14 verseivel is). – A részlet és a 7,31-36 versei látszólag nagyon szemléletesen mutatják be a két kísérletet arra vonatkozóan, hogy Jézust a templom körzetében elfogják. Az alaposabb vizsgálat azonban egy olyan színpadi jelenet körvonalait tárja fel, amely teljesen mellékes háttérül szolgál az Úr fellépéséhez, aki nyíltan beszél az egész világhoz.

C. János három gondolatot hangsúlyoz: egyre élesebbé válik a szellemi harc; Jézus magabiztosan halad az útján; a Jézus isteni lényébe vetett hitet a látszattudás akadályozza.

1. Miként a 7,1-ben, az új részlet kezdetén, a 25. versben is az »ölni« kifejezés a címszó. Az ige először az 5,18-ban jelenik meg, aztán újra szerepel a 7,1.19 versekben, előfordul a 8,37.40-ben, végül a 11,53-ban megszületik a nagytanács kifejezett döntése. Eszerint Jézust meg kell »ölni«, éspedig ezzel az indokkal: »nehogy az egész nép elvesszen« (11,50). Az evangélista fokozza a drámai feszültséget, amely perikopánkon belül is növekszik. Először úgy látszik, mintha Jézus ellenségei megtértek volna (26. v.); a jeruzsálemiek azt fontolgatják, hogy vajon nem ő-e a Krisztus. Ezután azonban olyan kérlelhetetlenül beszél, hogy szavai nyomán még az addig semleges emberek is átpártolnak azokhoz, akik meg akarják őt ölni (30. v.). Jézus ismét »kemény beszédben« szól önmagáról (6,60); csak kevesek képesek arra, hogy e beszédet »meghallják«. Ahol csak megszólal, mélyül a krízis.

3. Mi akadályozza a bennünket képviselő jeruzsálemi embereket abban, hogy felismerjék Jézust? Az akadályt az jelenti, hogy beképzeljük magunknak: a Jézus-jelenséget át tudjuk tekinteni és be tudjuk illeszteni tudásunk kategóriáiba. Az emberi ész felfuvalkodott előítélete – amely úgy véli, saját eszközeivel meg tudja ítélni, hol van az isteni valóság, és hol nincs – zárja el előlünk a valódi Jézus megértéséhez vezető utat. A nehézkes 28. vers értelme a 7,40-44 fényében bizonyára ez: a külsőségekre figyelő látszat-tudást (28b v.) Jézus szembeállítja saját valódi tudásával arra vonatkozóan, hogy ő Istentől származik, aki valóban létezik (28c v.). Ellenfelei úgy gondolják, ismerik őt, hiszen tudják, hogy Názáretből jön (vö. 6,42; 7,41). Valójában azonban Jézus nem Názáretből származik (jóllehet itt erről nem történik említés), és nem is földi körülmények közül. Az ellenfelek tudnak valamit, de ennek ellenére, vagy éppen azért, mert részleges tudásukba zárkóznak, nem képesek a teljes igazságot megismerni. János valamiféle tudós tudatlanságról beszél velük kapcsolatban. Az ilyen paradoxonokat, az ilyen látszólag önellentmondásos kijelentéseket azért kedveli, mert ezek segítenek bennünket a titokzatos krisztusi valóság megközelítésében.

D. A 7,24 szerint a sokaság azt a figyelmeztetést kapta, hogy ne a látszat szerint ítélje meg Jézust. Ugyanebbe a hibába esnek a perikopában bemutatott emberek is. Az evangélista gondolatmenetét akkor értjük meg teljesen, ha figyelembe vesszük, hogy a származási hely könnyen átveheti a tulajdonnév szerepét. Ám az ókori felfogás szerint, ha valaki tudta másvalaki nevét, az az illető lényét is ismerte.^[6] A származásra vonatkozó kérdés tehát a másik ember természetére irányul. A zsidók jól tudják, hogy Jézus Názáretből jön, s ezáltal részben ismerik az igazságot lényével kapcsolatban: ő ugyanis valóságos, természetes ember. Jézus esetében azonban számításba kell venni egy másik eredetet is: ő az Atyától jön. Egyedül ő ismeri az Atyát. Ezt elsősorban János evangéliuma hangsúlyozza (1,18; 6,46; 17,25), de a gondolat a szinoptikusoktól sem idegen: »Senki sem tudja, hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú azt ki akarja jelenteni« (Lk 10,22; vö. Mt 11,27).

c) »Hová« megy Krisztus? (7,31-36)

C. A 33-34. vers jézusi szavai olyan gondolatokat szőnek az evangéliumba, amelyeket az evangélista a 7. és a 8. fejezetben, valamint a búcsúbeszédben elevenít fel, és mélyít el. Jézus első alkalommal beszél »elmeneteléről« (hüpagein), itt hallunk először a »rövid időről«, illetve a »kicsiny időtartamról« (mikron khronou), Jézus első ízben jövendöli meg, hogy később eredménytelenül fogják őt »keresni«, és először értesülünk arról, hogy valahol lesz, illetve valahová (hopou) elmegy, ahová nem követhetjük őt minden további nélkül (vö. 8,21-től; 12,26; 13,33.36; 14,3-tól; 17,24). Az újonnan felmerülő gondolatokat jelentőségük miatt az evangélista ritmikusan úgy fogalmazza meg, hogy a 36. versben szó szerint ismétli a 34. szavait.

A 7,25-30-ban az volt a kérdés, hogy »honnan« jött Jézus. Most arról van szó, hogy »hová« tart. Miként várható, a zsidók a »hová« kérdéssel kapcsolatban is ugyanolyan helytelenül gondolkodnak, mint korábban a »honnan«-t illetően. Ám éppen ez szolgáltat alkalmat az egész János-evangélium egyik alapvető gondolatának kifejtésére, amely legvilágosabban majd az utolsó vacsora termében fogalmazódik meg Jézus ajkán: »Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba; de most elhagyom a világot, és visszatérek az Atyához« (16,28). Isten a világunkba jön, »közöttünk üti fel sátrát« (1,14), majd visszatér az Atyához. János ennek a képnek rendeli alá egész evangéliumát. Tanúságot tesz arról, hogy az Emberfia leszállt és felemelkedett a mi megmentésünk érdekében. Egyes bibliamagyarázók azt feltételezték, hogy ez az alapvető séma a Biblián kívüli gnózisból származik: először a Bölcsességre alkalmazták, aki Istentől lejön az emberekhez, de aztán visszatér az Istenhez, mert az emberek között nem talál befogadásra. Ám egy hasonló sémát már az izajási Vigasztalások könyve is ismer: »Amint az eső megöntözi a földet, hogy termővé és gyümölcsözővé tegye, és magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppúgy lesz az én igémmel is, amely ajkamról fakad: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem« (Iz 55,10-11).

D. Az Iz 10,25-ben így szól Jahve: »Mert rövid idő múlva véget ér haragom«. Ehhez hasonlóan a harag rövid időtartamára utalnak az Iz 26,20 és az 54,7 versei is. Másutt, mint például az Iz 29,17-ben, a próféta azt ígéri, hogy az üdvösség idejének áldása jön el »kevés idő« múlva. Találunk azonban olyan szövegeket is, amelyek arról szólnak, hogy már csak kevés idő van hátra az Úr ítélő napjáig: Jer 51,33; Oz 1,4. Mindezeken a helyeken az üdvtörténeti célra szegeződő tekintet az ezt megelőző időszakot »rövid időre« zsugorítja össze.

Jóllehet a P⁶⁶-on szinte egyáltalán nincsenek írásjelek, szövegünkben az »igyék« (pinetó) ige után minden kétséget kizáróan pont áll. A felkiáltójelet a görög szöveg valamennyi kiadójával együtt mi is az »igyék« szó mögé tettük. Ezzel természetesen az értelmezés kérdése még nem oldódott meg teljesen. – Filológiai szempontból még a következőt kell megjegyeznünk: A »test« vagy »has« (koilia: 38. v.) kifejezés, amellyel rendszerint az emésztés vagy a szaporodás képességét jelölik, jelentheti azt a helyet is, ahonnan a lélegzetvétel elindul, azaz a mellkasi üreget. Emellett a »koilia« szó utalhat egyszerűen az ember belsejére, lelkére vagy »szívére« is.

B. Az »ünnep utolsó nagy napja« (37. v.) kifejezés nem a nyolcadik napon tartandó ünnepi összejövetelre utal, amelyet a Lev 23,36 írt elő, hanem az ünnepi hét utolsó, tehát hetedik napjára. Ez a hetedik nap azáltal különbözött a többitől, hogy ekkor a papok nem csupán egyszer, hanem hétszer járták körül az égőáldozati oltárt fűzfaágakkal a kezükben. Ezt megelőzően napkeltekor a templomtértől délre lévő völgyben található Siloe-tavából (a 9,7-ben görögösen Siloám-tavából) merített vízzel megtöltöttek egy aranykannát. Miközben a víz-adománnyal kapcsolatos körmenet felment a templomba, megszólaltak a trombiták mindenkinek hírül adván, hogy most válik valóra az Iz 12,3 szava: »Örvendezve fogtok vizet meríteni az üdvösség forrásából.«^[7] Az Úrtól várt eső-ajándék kiesdeklése érdekében a vizet az oltár fölött felemelt kézzel ezüstcsészékbe öntötték. Minthogy a Siloe-tavából ünnepélyesen merített víz nem ivóvízként szolgált, az ivásra vonatkozó jézusi szavak nem utalnak közvetlenül erre a szokásra. Eső nélkül azonban nem lehet a szomjúságot csillapítani. A 37. vers nyomatékosan utal valamiféle meghatározott napra. A perikopa szerzője az ezzel a nappal kapcsolatos templomi szokások ismeretét magától értetődőnek tünteti fel. Az evangélium összeállítására és szerzőjére vonatkozó kérdés megválaszolásában ezt a magától értetődőséget nem szabad alábecsülni.

C. Jelentőségteljesen és egyértelműen hangzanak a szavak: »Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!«^[8] Jézus már Jákob kútjánál is arra hívta fel a figyelmet, hogy a lelki szomjúságot nála kell csillapítani (4,14). A 6,35 szerint pedig mindazoknak, akik benne hisznek, megígérte, hogy nem kell majd lelki szomjúságtól gyötrődniük.

E határozottan krisztológiai tartalmú 37. vers mellett hasonlóképpen jól értelmezhető a 39. is. Az evangélista ebben Jézus szavait a Lélekre vonatkoztatja, akit azok »kapnak« meg, akik Jézusban hisznek. Ez akkor fog majd bekövetkezni, amikor Jézus »megdicsőül«. A negyedik evangélium szerint Jézus akkor dicsőül meg, amikor a kereszten kettős értelemben »felemeltetik« (vö. a 12,16.23 verseit a 12,32-vel, ahol persze a »megdicsőült« kifejezés nem teljesen azonos jelentésű a »felemelt«-tel). Ezért kézenfekvőnek látszik, hogy a 39. verset a 19,34-gyel hozzuk összefüggésbe, ahol a Jézus oldalából kifolyó vér és víz képében történik említés a Lélek ajándékairól. Gondolhatunk azonban a húsvéti Úrra is, aki rálehel tanítványaira és ily módon ajándékozza nekik a Lelket (20,22).

Arra is ügyelnünk kell azonban, hogy ebben a részben Jézus még mindig »tanítva« (7,28; 8,20; vö. 7,14.35; 8,28) tartózkodik a templomban, s hogy a 7,16-tól kezdődő versekben kifejezetten is beszélt saját »tanításáról« (didakhé). Ennek fényében vajon mit jelentenek Krisztus életet adó vizei húsvét után azoknak, akik hisznek? Nagyon valószínű, hogy az élő víz folyamai kifejezést elsősorban az egyházban végzett apostoli tanításra kell vonatkoztatnunk! Már a kenyérről szóló beszéddel kapcsolatban is megjegyeztük, hogy János erőteljesen hangsúlyozza az Ige szerepét, miközben a szentségi történést kissé háttérbe szorítja. Vajon a Lélek ajándéka nem elsősorban az Igéhez, a hallott és továbbadott tanításhoz kapcsolódik (vö. 14,26)? Ószövetségi, korai zsidó és rabbinikus szövegek is óvnak bennünket attól, hogy az apostolok általi továbbadás gondolatát kizárjuk a 38c verséből. Különösen fontos e tekintetben a Jézus Sirák fia könyvének egyik részlete: »Prófétai szózatként ontom tanításom ... Látjátok, én nemcsak magamról gondoskodtam ...« (Sir 24,33-34; vö. Iz 58,11-től). A holt-tengeri zsidó szövegek egyike ezt mondja: »Te helyezted szívébe, hogy megnyithassa a tudás forrását minden értelmes ember számára« (1 QH II,18; vö. 1 QH XVII,10). A rabbinikus irodalom pedig megőrizte Meir rabbi egyik mondását: »Aki a Tórával önmagáért foglalatoskodik, sokféle dologhoz hasonlítható ... Olyan lesz, mint egy soha ki nem apadó forrás, vagy mint egy folyam, amely egyre erősebbé válik.«

D. Az Úr emberré lett Bölcsességként szólítja fel a szomjazókat, hogy menjenek hozzá. Felszólítása (37. v.) nem előkészítetlenül hangzik el a Szentírásban. A Példabeszédek könyve szerint a Bölcsesség így hívja az embereket: »Jöjjetek, egyetek a kenyeremből, igyatok a borból, amelyet kevertem!« Ez annyit jelent: »az értetleneknek ezt tanítja« (Péld 9,4-től). Jézus Sirák fia könyvében a Bölcsesség így szól: »Gyertek hozzám, akik tudatlanok vagytok, és foglaljatok helyet tanításom házában. Meddig vonakodtok még, és meddig hagyjátok szomjúságtól gyötrődni lelketeket? Megnyitom a számat, és beszélni kezdek: nyerjétek el tanításomat; nem kerül pénzbe! Hajtsátok nyakatok az iga alá, és lelketek fogadja be tanításomat« (Sir 51,23-26). Aligha kerülheti el figyelmünket, hogy a szöveg feltűnően hasonlít a jézusi szavakra: »Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem ...« (Mt 11,28-tól). Az Úr felfrissítő és üdítő tanítása a Bölcsesség, amelyet ő maga testesít meg. E Bölcsesség által azonban Isten »az ő szent Lelkét« közli velünk (Bölcs 9,17; 7,22-től). Az Ige, Bölcsesség, Lélek (Logosz, Szophia, Pneuma) szavakat nemcsak a Bölcsesség könyve (vö. Bölcs 9,1-4.17-18), hanem János evangéliuma is társítja egymással.

b) Jézus szavainak hatása a sokaságra (7,40-44)

A. A 41b versben a legjobb kéziratok az »azok pedig« olvasatot hozzák. Ehhez szó szerint ragaszkodtunk, és nem helyettesítettük az »ismét mások pedig« kifejezéssel. Láthatóvá kellett tennünk, miként fokozza az evangélista a 40. és a 41b vers közötti feszültséget, hogy az utóbbiban meglepő fordulattal állhasson elő. Az a kérdés azonban, hogy az »azok pedig« szókapcsolat kikre utal, éppúgy homályban marad, mint a »némelyek« (44. v.) esetében.

B. Már többször (1,45; 6,42; 7,27; vö. 7,52) beleütköztünk a kérdésbe: miért hallgat a negyedik evangélium Jézus szűzi származásáról és betlehemi születéséről? Azt a nézetet, amely szerint az evangélista olyan korai időszakban írta művét, hogy még nem jutottak el hozzá ezek a hírek (W. Gericke), aligha lehet kellőképpen alátámasztani. Jól megalapozható ellenben a következő feltevés: János mindezek ismeretét feltételezi olvasóinál; minthogy azonban kedveli az ironikus stílust, hagyja, hogy az isteni Bölcsesség ellenfelei játsszák ostoba szerepüket. A jelenet a 7,25-30-cal együtt szemmel láthatóan »kettős híradást« alkot. A »kettős híradás« kifejezést azonban itt nem a szokványos értelemben kell vennünk, azaz nem arra kell gondolnunk, hogy egyetlen történeti esemény kétféle hagyományának irodalmi lecsapódásával állunk szemben. A negyedik evangélista a saját problémáját, nevezetesen a Krisztus valódi eredetére vonatkozó kérdését, két különböző nézőpontból közelíti és fogalmazza meg.

A részlet a Jézus élete ellen irányuló újabb támadás említésével fejeződik be (44. v.). Végső soron nem a szavak, hanem csak a Jézus felemeltetéséhez és ezáltal a megdicsőüléséhez vezető halál biztosíthatja számunkra az üdvösség ajándékát. A 44. vers a 7,39-hez hasonlóan arra int, hogy ezt a végkifejletet kell szem előtt tartanunk. Ugyanakkor azt sem szabad elfelednünk, hogy »Jézus órája« még nem érkezett el. Az evangélista szellemének megfelelően azzal a megjegyzéssel egészíthetjük ki a 44. verset, amely a 7,30-ban kifejezetten is elhangzott.

D. Az Ószövetségben több szöveg is (elsősorban a 2Sám 7,12-től kezdődő rész) említést tesz a várakozásban élő Dávid fiáról. Az Iz 11,1 szerint Izáj törzsökéről hajt ki, a Jer 23,5-ben pedig azt olvassuk, hogy az Úr »igaz sarjat támaszt Dávidnak«. A korai zsidóság (legalábbis mai tudásunk szerint) nem vette figyelembe Mikeás jövendölését: »Te pedig, Betlehem-Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog ...« (Mik 5,1). Ez a vers voltaképpen nem szülőfaluról beszél, hanem törzsi területről. Keresztény részről először Máté értelmezte ezt a szöveget olyan jövendölésként, amely a Betlehem nevű településen való születésre utal (Mt 2,5-től). A korabeli zsidók biztos nem mondtak volna olyasmit, hogy a Messiás abból a faluból származik, »amelyben Dávid volt« (42. v.). Ez a mondat csak abban az esetben érthető, ha az evangélista a tényleges betlehemi születésre akart utalni.

c) Jézus szavainak hatása a vezetőkre (7,45-52)

A. A görög szövegben a kérdést feltevő minden esetben (47.48.51.52. v.) egyértelműen előfeltételezi, hogy a kérdezettnek »nemmel« kellene válaszolnia, de nem akarja ezt megtenni. Sajnos, ezt a nyelvi árnyalatot a német (és a magyar) fordítás nem tudja megjeleníteni. – A 49. versben az »ez a sokaság« kifejezés megvető értelemben szerepel: »ez a csőcselék«, ez a »föld népe« (héberül: am ha-arec).

Hogyan lehetséges azonban, hogy a napokkal előbb (7,32) kiküldött »szolgák« csak most térnek vissza? Sikertelenségüket miért nem azzal indokolják meg, hogy a nép Jézussal tartott, és ezért nem tehettek semmit? Miért azt mondja Nikodémus, hogy a Törvény szerint (vö. MTörv 1,16) előbb meg kell tudni, az elítélendő mit »tesz«, és nem azt (ami jobban megfelelne a Törvény szellemének), hogy mit »tett«? Annak a véleménynek sincs korabeli párhuzama, amely szerint Galileából nem támad messiási vezér (52. v.).^[9] Mindezek alapján helytelen volna, ha Nikodémus fellépésének és beszédének történetiségéhez túlzottan ragaszkodnánk. Ugyanakkor e részletből joggal vonhatunk le következtetéseket az ősegyház társadalmi szerkezetét illetően.

C. Emberré lett Bölcsességként Jézus valamennyi szomjazót így szólított fel: Jöjjetek hozzám, és igyatok! (7,37). A sokaságból némelyek meghallották szavát, és Jézust a prófétának vagy a Fölkentnek tartották (7,40). Most pedig még a nagytanács szolgái is azt állapítják meg, hogy nem mindennapi emberről van szó: valamiféle isteni vonást fedeznek fel Jézusban.

A farizeusok (47. v.) elzárkóznak az ilyesfajta elismerés elől, és a legolcsóbb fegyverrel, gúnnyal válaszolnak. A Krisztusban a világhoz szóló Isten szavát először a 7,12-ben nevezték a nép »félrevezetésének«. A gyenge ellenérvek (48. és 49. v.) az igazság erejét igazolják. A farizeusok ugyanilyen nevetséges módon érvelnek majd a vakkal szemben is (9,24). – Ekkor megjelenik Nikodémus (50. v.). Újabb »szakadás« válik nyilvánvalóvá: Jézus személyét illetően nemcsak az egyszerű nép fiainak véleménye oszlik meg (7,43), hanem a nagytanács tagjaié is (50-52. v.). Nikodémus a Törvény szellemében kiválóan képzett zsidót testesíti meg. Jézus válaszát nyugodtan, tárgyilagosan és pártatlanul akarja megítélni.

D. A farizeusok állítása (nem támad próféta Galileából) éppen azért, mert aligha tekinthetjük történeti ténynek, jól mutatja, hogy az ősegyház tagjait milyen erőteljesen foglalkoztatta Jézus hazájának, a galileai Názáretnek kérdése. János számára azonban a (miért Galileában?) kérdés szemmel láthatóan már nem valódi probléma.^[10] Szerinte inkább ezt a kérdést kell feltennünk: hogyan jön a Szent ebbe a bűnös világba (vö. 3,16 és 6,69)? Az evangélistát a »honnan« kérdés nyugtalanítja, amelyet a 7,27-től kezdődő részben alapjában véve megválaszolt. A 8,12-14-ben azonban, vagyis abban a szövegben, amely közvetlenül kapcsolódik a Galileát említő 52. vershez, majd elmélyíti a választ. Ott Krisztus olyan világosságnak nyilvánítja magát, aki a világba jött, hogy kövessük őt. Ő tudja »honnan« jött, és »hová« megy (8,14).

^[1] Vö. B. Gerhardsson, The Testing of God’s Son (Matt 4: 1-11 & Par) 1-4. fejezet (Coniectanea Biblica, New Testament Series 2:1) Lund 1966.
^[2] Vö. Lk 23,2; Mt 27,63; 2 Kor 6,8. – Jusztinusz vértanú Kr. u. 155 körül ezt mondja a zsidó Trifónnak: »Voltak olyanok (ti. a zsidók között), akik arra vetemedtek, hogy Krisztust ... népámító mágusnak tartsák« (Párbeszéd Trifónnal 69,7).
^[3] Vö. fentebb a 2,14-gyel kapcsolatban mondottakkal.
^[4] Vö. fentebb az 1,2-höz fűzött magyarázattal (a 3. jegyzettel).
^[5] A főpap kérdése (18,19) nem visszautalás a részletben szereplő »tanítás« szóra.
^[6] Vö. fentebb az 1,42 magyarázatával.
^[7] A következő fordítás exegetikai szempontból nem tartható: »Haurietis aquas in gaudio de fontibus Salvatoris.«
^[8] Vö. fentebb a szomjúság bibliai fogalmával kapcsolatban mondottakkal (4,7b-9).
^[9] Ez érvényes lehetne éppen arra »a prófétára«, akivel kapcsolatban az újonnan felfedezett papiruszok a határozott névelős olvasatot tüntetik fel (vö. 6,14).
^[10] Ezzel nem akarjuk tagadni a Júdea-Galilea Jánosnál meglévő szimbolizmusát; vö. fentebb a 4,43-45 versek magyarázatával. Vö. W. A. Meeks, Galilee and Judea in the Fourth Gospel, in: The Journal of Biblical Literature 85 (1966) 159-169.