MAGYAR PAPI EGYSÉG 
REDEMPTIONIS SACRAMENTUM  
 
 
 
 
 

Nagy Ferenc

SZENTSZÉKI UTASÍTÁS AZ EUCHARISZTIÁRÓL

Április 23-án mutatta be a sajtónak és tette közzé az illetékes római kongregáció a már egy éve bejelentett és vegyes érzelmekkel várt utasítást (instrukciót). A dokumentumot a pápa rendeletére szerkesztették, a szentatya március 19-én hagyta jóvá, hivatalos keltezése március 25. Kezdõszavai: Redemptionis sacramentum; témája pedig: azok a dolgok, amelyeket a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatban megtartani és kerülni kell. Nyolc fejezetbõl áll, elõszóval és befejezéssel; összesen 186 paragrafus, 295 jegyzettel.

Ismertetésünkben, amely a hivatalos latin szöveg nyomán készült, viszonylagos és arányos teljességre törekszünk. A második részbe csoportosított megjegyzéseinkben pedig igyekszünk fõleg a magyarországi helyzetre tekintettel lenni.  

[A]  

Elõszó (1–13). A megváltás szentségét az Eucharisztiában az Anyaszentegyház erõsen hiszi, örömmel fogadja, ünnepli és tiszteli. Benne rejlik az Egyház teljes lelki java: Krisztus, a mi pászkánk. A századokat átölelõ eucharisztikus tanítást legutóbb a pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetû körlevelében foglalta össze. [Vö. Távlatok 2003, 229–238.] Benne azt is jelezte, hogy a római kúria illetékes hatóságait (nevezetesen az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregációt) megbízza egy olyan utasítás elkészítésével, amely megerõsíti a liturgikus normák iránti mély tiszteletet és azok hûséges megtartását. A zsinat liturgikus reformja fellendítette a hívek tudatos, tevékeny és gyümölcsözõ részvételét a szent áldozatban; de nem hiányzanak árnyak sem: igen súlyos visszaélések a liturgia és a szentségek természetével, valamint az Egyház hagyományával és tekintélyével szemben; bizonyos helyeken a visszaélések mindennapos szokássá váltak. A liturgikus normák megtartása nem lehet pusztán külsõséges; megkívánja a lélek és a szó, a külsõ cselekvés és a szívbeli odafigyelés megegyezését; hitet és szeretetet kíván Krisztus és egymás iránt. A századok során érlelt szavak és szertartások Krisztus érzéseit tükrözik. A visszaélések nem ritkán hamis szabadságban gyökereznek. Isten Krisztusban nem ilyen csalóka szabadságot ad nekünk („azt teszem, amit akarok”), hanem olyan szabadságot, amellyel meg tudom tenni azt, ami méltó és igazságos. Ökumenikus kezdeményezések (önmagukban nemesek) olyan eucharisztikus szokásoknak engednek, amelyek ellentétesek az Egyház hitét kifejezõ fegyelemmel. A visszaélések végül gyakran tudatlanságon alapulnak: elvetünk olyasmit, aminek mélyebb értelmét nem látjuk, õsiségét pedig nem ismerjük. Amit elvetünk, az lehet a szentírástól ihletett ima vagy ének, jel vagy cselekedet, továbbá az egyetemes apostoli hagyományban gyökerezõ jel és szertartás. Az Eucharisztia misztériuma nagyobb, mint hogy bárki megengedhesse magának, hogy azt önkényesen kezelje, szent és egyetemes jellegét megsértse. Ilyen eljárás nem felel meg a korunk embere által megtapasztalt Isten-éhség követelményeinek, a hiteles lelkipásztori törekvésnek, az igazi liturgikus megújulásnak; inkább megfosztja kortársainkat keresztény örökségüktõl. Önkényes eljárások nem kedveznek a liturgikus megújulásnak. Az Eucharisztia ünneplése természeténél fogva arra irányul, hogy az isteni élettel való közösség és Isten népének egysége kifejezõdjék és csodálatosan megvalósuljon; a visszaélések viszont Isten népének tanbeli bizonytalanságát, kételkedését és megbotránkozását idézik elõ. Az elvilágiasodás amúgy is nehéz korában ilyen zûrzavarokra és erõszakosságokra nincs szükség. Ellenben a keresztényeknek joguk van igazi, az Egyház akarta hiteles liturgiára, nevezetesen Eucharisztiára; joguk van a katolikus tanítással egybehangzó teljes misére; a közösségnek joga van olyan Eucharisztiára, amelyben az egység szentsége igazán megjelenik, megosztásokat szülõ fogyatékosságok nélkül.  

1. A szent liturgia irányítása (14–18). Ez gyedül az egyház hatóságaitól függ, a zsinat és a kánonjog szövegeinek értelmében. A bevezetõ öt paragrafusának témái: Apostoli Szék és püspökök; római pápa; liturgikus könyvek kiadása és a fordítások jóváhagyása; az Istentiszteleti Kongregáció és a Hittani Kongregáció; a keresztények joga ahhoz, hogy a liturgia irányítása hatékony legyen.

1. A megyés püspök, nyájának fõ papja (sacerdos magnus) (19–25). A megyés püspök Isten misztériumainak a rábízott részegyházban elsõ szétosztója, az egész liturgikus élet irányítója, elõmozdítója és õre. Az Egyház fõ megnyilvánulása ugyanis megvalósul, valahányszor a szentmisét ünneplik, éspedig fõleg a székesegyházban, Isten egész szent népének teljes és tevékeny részvételével, egyetlen oltárnál egyetlen imádsággal, a papjaitól, diakónusaitól és segédkezõitõl körülvett püspök elnöklete alatt. Ezenfelül az Eucharisztia minden törvényes ünneplését, megbízatása révén és rendelkezéseivel, a püspök irányítja. Rendelkezéseivel azonban ne szüntesse meg azt a jogos szabadságot, amelyet a liturgikus könyvek meghatároznak, hogy az ünneplést értelmes módon a konkrét lelkipásztori szükségletekhez alkalmazzák. A hívek ragaszkodjanak a püspökhöz, mint az Egyház Krisztushoz, Krisztus pedig az Atyához. A püspök liturgikus tekintélyének az egyházmegye minden tagja és minden csoportosulása alá van vetve. Egyben a keresztény népnek joga van ahhoz, hogy a püspök óvja az egyházfegyelmet a visszaélésektõl. Az egyházmegyei liturgikus bizottságok és a püspök szorosan mûködjenek együtt; a püspök ügyeljen e bizottságok idõszerûségére, rátermettségére, mûködésére.  

2. A püspöki konferencia (26–28). Ugyanez vonatkozik a püspöki karok (zsinat akarta) liturgikus bizottságára is. Nagy létszámú püspöki karok esetében e bizottságok tagjai püspökök, akiket szakértõk segítenek; egyébként szakértõkbõl alakuljon tanács (ez nem bizottság) egy püspök vezetésével. A liturgikus kísérletezések ideje 1970-ben lejárt, és a Szentszék erre 1988-ban újra figyelmeztetett. A püspöki kar írásos kérésére az Istentiszteleti Kongregáció csak súlyos esetben ad engedélyt újabb kísérletezésre. A püspöki konferencia liturgikus normáinak érvényességéhez szükséges az Istentiszteleti Kongregáció elismerése (recognitio).

3. Az áldozópapok (29–33). Õk a püspöki rend derék, gondos és szükséges munkatársai; püspökükkel egy presbitériumot alkotnak; a hívek gyülekezete számára az egyes helyeken valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, osztoznak kötelességeiben és gondoskodásában. A püspököt ismerjék el atyjuknak, tisztelettel engedelmeskedjenek neki; szolgálatukat végezzék az egész egyházmegye, sõt az egész Egyház lelkipásztori munkájaként. Az Eucharisztiát „in persona Christi” vezetik; tanúságot tesznek, és a közösség szolgálatát végzik, nem csupán a jelenlévõk, hanem az egész Egyház javára. Következetesen ahhoz tartsák magukat, amire a szenteléskor ígéretet tettek, és amit a krizmamisében megújítanak. Szolgálatukat ne fosszák meg mély jelentésérõl, önkényesen ne szennyezzék be akár változtatással, akár csonkítással, akár hozzáadással. „Nem önmagában, hanem bennünk kap sebet az Egyház. Õrizkedjünk tehát, hogy vétségünk ne váljék az Egyház sebévé.” (Szt. Ambrus) A plébánosnak legyen gondja arra, hogy az Eucharisztia a hívek plébániai közösségének központja legyen; hogy a hívek gyakran gyónjanak, áldozzanak, családban imádkozzanak. Az ünneplés elõkészítésében segítsék hívek; saját feladatait azonban ne hárítsa másokra. Minden pap ápolja liturgikus tudását és mûvészetét, hogy szolgálata révén a rábízott közösségek tökéletesebben dicsérjék Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket.  

4. A diakónusok (34–35). Lehessen felismerni bennünk annak a tanítványait, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon, és tanítványai körében olyan volt, mint aki szolgál. A Szentlélek ajándékának erejében a püspökkel és presbitériumával közösségben Isten népét szolgálják. A hit misztériumát tiszta lelkiismerettel õrizzék magukban, és ezt a hitet hirdessék szóban és tettben az evangélium és az Egyház hagyománya szerint, szolgálják a szent liturgiát mint az egyházi élet forrását és csúcspontját teljes szívvel, hûségesen és alázatosan.  

II. A világi keresztények részvétele  
az Eucharisztia ünneplésében  

1. A tevékeny és öntudatos részvétel (36–42). A mise ünneplése (mint Krisztus és az Egyház cselekedete) az egész keresztény élet középpontja az egyetemes Egyház, a részegyház és az egyes hívõk számára egyaránt. A hívek közös papsága és a szolgálati vagy hierarchikus papság, bár lényegükkel és nem csupán fokozatban különböznek, mégis egymáshoz vannak rendelve; egyik is meg a másik is a maga sajátos módján Krisztus egyetlen papságából részesedik. Keresztségüknél fogva a krisztushívõket szentségi jel rendeli a keresztény vallás kultuszára (Isten dicsérete, imádság, áldozat, tanúságtétel); tehát a világi hívek Eucharisztián való részvétele sem pusztán passzív jelenlét, hanem a keresztségi hit és méltóság gyakorlása. Továbbá az Egyház állandó tanítása szerint az Eucharisztiának, és így valamennyi keresztény teljes részvételének is, nem csupán lakoma-, hanem és fõként áldozatjellege van. A tevékeny részvétel elõmozdítását szolgálják a felkiáltások, válaszok, zsoltározás, antifónák, énekek, testtartások, gesztusok, a szent csend; továbbá mindezeknek a konkrét közösség szükségleteihez, felfogásához, felkészültségéhez, tehetségéhez való alkalmazása; az olvasmányok kiválasztása, a hívek könyörgésének összeállítása, a templom díszítése. A liturgikus akciók ereje azonban nem a szertartások gyakori változtatásában rejlik, hanem az Isten szavában és az ünnepelt misztériumban való elmerülésben. A mondottakból nem következik, hogy mindenkinek szükségképpen valami különöset, személyeset kell tennie; az újabban keletkezett, ilyen értelmû felületességeket okos katekézissel javítani kell. A hit misztériumában rejlik, hogy az Egyház állandóan átmegy a régibõl az újba. Tamás apostol módjára az Egyház a húsvéti misztérium elõtt leborulva felkiált: „Én Uram és én Istenem!” A liturgikus érzék felkeltéséhez és táplálásához nagyon hasznos az imaórák liturgiája, a szentelmények használata, a népi áhítatgyakorlat, a rózsafüzér. Azt is tudatosítanunk kell, hogy az Egyház nem emberi akaratból gyûlik egybe, hanem Isten a Szentlélekben hívja össze (ekklészia, convocatio, összehívás). Az Eucharisztia sem a papnak a néppel való „koncelebrálása”, hanem olyan ajándék, amely a közösség tekintélyét teljesen meghaladja; a felszentelt pap feltétlen szükséges az Eucharisztiához, és ezt a közösség önmagából nem képes megadni magának. Óvatosan kell bánni az ilyen kifejezéssel: celebrating assembly, assemblea celebrante, celebráló közösség.  

2. A világi keresztények feladatai a szentmise ünneplésében (43–47). Ilyen feladatokat a közösség javára hagyományosan gyakorolnak. Kívánatos, hogy többen osztozzanak a különbözõ feladatokon. Vannak hivatalosan felavatott akolitusok és lektorok, alkalomszerûen kijelölt akolitusok és lektorok, ostyakészítõk, a liturgikus ruhák tisztítói és kezelõi, és mások. Mindenki csak azt és egészen azt végezze, amire feladata van. Kerülni kell a felszentelt és a világi szolgálattevõk egymást kiegészítõ szerepének elhomályosítását, tehát a világiak klerikalizálását. A liturgikus szolgálatra hívott keresztények legyenek hitükben, életvitelükben, egyházhûségükben példásak, és a liturgiában képzettek; olyat ne válasszanak ki, aki csodálkozást váltana ki a hívekben. Jeles szokás, amelyet meg kell tartani, hogy ministránsnak nevezett gyerekek és ifjak szolgáljanak az oltárnál akolitusok módjára. A századok folyamán igen sok szent szolga került ki ezekbõl a fiúkból. Elõ kell mozdítani, a szülõk részvételével is, a ministránsok szövetségeit. Oltárszolgálatra lányokat és nõket is be lehet vonni, a megyés püspök megítélése szerint.  

III. A szentmise helyes ünneplése  

1. A legszentebb Eucharisztia anyaga (48–50). Az eucharisztikus kenyérnek kovásztalannak, tisztán búzából készültnek és frissen sütöttnek, a romlás veszélyétõl mentesnek kell lennie. Nem lehet tehát érvényes anyag a más gabonából sütött, avagy pedig búzától különbözõ gabonával olyan mértékben kevert kenyér, amelyet a közbecslés nem tart búzakenyérnek. Súlyos visszaélés más anyagot (gyümölcsöt, cukrot, mézet) keverni az eucharisztikus kenyérbe. Megfelel a jel kívánalmainak, hogy az eucharisztikus kenyérnek a kenyértörésbõl eredõ részecskéi a hívek áldoztatására szolgáljanak. Amikor azonban az áldozók száma nagy, általában jórészt olyan kis részecskéket használjanak, amelyek további megtörésre nem szorulnak. Az eucharisztikus bornak természetesnek, szõlõbõl készültnek, tisztának, romlatlannak, más anyagokkal nem kevertnek kell lennie. Komoly gondot fordítsunk arra, hogy a bor jó állapotban maradjon, ne savanyodjék. Tilos olyan bort használni, amelynek kétes a hamisítatlansága és az eredete; a szentségek érvényességének feltételeirõl az Egyháznak bizonyossággal kell rendelkeznie.

2. Az eucharisztikus ima (51–56). Csak azokat az imákat szabad használni, amelyek a Római Misekönyvben benne vannak, vagy amelyeket az Apostoli Szentszék jóváhagyott. Nem lehet eltûrni, hogy egyes papok jogot formálnak arra, hogy eucharisztikus imákat állítsanak össze, vagy az Egyháztól jóváhagyott kánonszövegeket megváltoztassák, vagy magánszemélyektõl összeállított szövegeket vezessenek be. Az eucharisztikus ima természeténél fogva az egész ünneplés csúcspontja, és elmondása a felszentelt pap sajátos feladata. Visszaélés tehát az, hogy egyes részeit diakónus, világi szolga, egyes személy vagy valamennyi hívõ mondja. Teljes egészében egyedül a pap(ok)nak kell mondania(uk). Amíg a misézõ pap az eucharisztikus imát mondja, nem végezhetõk más imák vagy énekek, az orgona és egyéb hangszerek pedig hallgassanak. Mégis a nép tevékenyen, és nem csupán passzívan van jelen: a paphoz csatlakozik hittel és csendben, sõt az eucharisztikus ima során meghatározott válaszokkal is: a prefáció bevezetése, a Sanctus, az átváltoztatás utáni felkiáltás, az ámen a befejezõ doxológia végén, és esetleg a püspöki kar által megszabott és a Szentszéktõl elfogadott egyéb felkiáltások. Egyes helyeken az a visszaélés kapott lábra, hogy a pap az ostyát konszekráláskor töri meg; ez a visszaélés ellenkezik az Egyház hagyományával, és sürgõsen meg kell szüntetni. A pápa és a megyés püspök nevének említését nem szabad elhagyni; õsi hagyomány szerint ebben az egyházi közösség jut kifejezésre.  

3. A mise többi része (57–74). A keresztények közösségének joga van ahhoz, hogy fõleg vasárnap általában legyen szent zene, és hogy az oltár, a ruhák meg a terítõk ragyogjanak méltóságtól, ékességtõl, tisztaságtól. Ahhoz is joga van, hogy az ünneplést minden részében komolyan elõkészítsék: Isten szavának hirdetését és kifejtését, a szövegek és szertartások megválogatását, az énekszövegeket. Szûnjék meg az a visszaélés, hogy a liturgikus szövegeket önkényesen megváltoztatják, ezzel a liturgiát bizonytalanná teszik, nem ritkán meghamisítják. Az igeliturgia és az eucharisztikus liturgia szoros egységben összetartoznak; nem szabad egymástól elválasztani, különbözõ idõkben és helyeken megtartani. Az elõírt biblikus olvasmányokat nem lehet önkényesen elhagyni vagy mással helyettesíteni; nevezetesen a válaszos zsoltár helyébe nem bibliai szöveget venni. Az evangéliumi olvasmány az Egyház hagyományának megfelelõen felszentelt szolgának van fenntartva; még szerzetes sem hirdetheti. A homíliát rendszerint a celebráló pap tartja; õ rábízhatja egy koncelebráló papra vagy a diakónusra, de sohasem világi keresztényre; sajátos esetekben homíliát tarthat celebránsként nem szereplõ püspök vagy pap is. Érvényét vesztette az a norma, amely nem felszentelt hívõnek is megengedte a homíliát; a jövõben semmiféle szokás címén nem engedhetõ meg. Homíliát nem tarthat szeminarista, teológiahallgató vagy lelkipásztori asszisztens sem. A homília szorosan az üdvösség misztériumairól szóljon; merítsen a szentírási olvasmányokból és egyéb liturgikus szövegekbõl; Krisztusra összpontosuljon, az üdvökonómia központjára; vigyázni kell arra, hogy Isten szavának igazi és tiszta értelme el ne homályosuljon tisztán politikai, profán, álvallásos fogalmakkal. Sem a misében, sem egyéb liturgikus funkciókban nem szabad olyan hitvallást használni, amely nem szerepel a kellõen jóváhagyott liturgikus könyvekben. Azok az adományok, amelyeket a hívek a szentmisében bemutatnak, nem korlátozódnak szükségképpen a kenyérre és a borra; lehetnek olyan adományok is, amelyek pénz vagy más hasznos dolgok formájában a szegények iránti szeretet megnyilvánulásai. A külsõ adományok látható kifejezései annak a belsõ adománynak, amelyet az Úr vár tõlünk: a megtört szív, az Isten- és emberszeretet. Az Eucharisztiában leginkább felragyog a szeretetnek az a misztériuma, amelyet Jézus az utolsó vacsorán tanítványai lábát megmosva valósított meg. A szent liturgia méltóságának megõrzésére azonban az anyagi adományok átnyújtása megfelelõen történjék; a pénzt és más a szegényeknek szánt gyûjtést megfelelõ helyre tegyék, ne pedig az eucharisztikus asztalra. Jelentõs anyagi adományokat inkább a misén kívül adjanak át. A békeköszöntés a római rítus szokása szerint kevéssel az áldozás elõtt történjék; ez ugyanis nem a kiengesztelõdés vagy a bûnbocsánat jegyét viseli (mint a misekezdeti penitencia), hanem a béke, a közösség és a szeretet kifejezõdése az Eucharisztia vétele elõtt. Ki-ki csak a mellette állóknak és mértéktartóan jelezze a békét. A pap békeköszöntést válthat a szolgálattevõkkel, esetleg egy-két hívõvel, de mindig csak a szentélyen belül. A békeköszöntés módját, az egyes népek természetének és szokásainak megfelelõen, a püspöki konferenciák határozzák meg. Az eucharisztikus kenyér megtörését a celebráló pap végzi, esetleg koncelebráló pap vagy a diakónus (de nem világi hívõ) segédletével, a békeköszöntés után, az Isten Báránya alatt. Azt jelzi, hogy sok hívõ az egyetlen kenyérbõl részesedve, amely a világ üdvösségéért meghalt és feltámadott Krisztus, egyetlen testté válik. Meg kell szüntetni azt a visszaélést, amely a kenyértörést szükségtelenül hosszúra nyújtja, és túlzott jelentõséget tulajdonít neki. Szükséges lehet, hogy világi hívõ a templomban összegyûlt közösségnek útbaigazítást vagy tanúságtételt adjon; ezt ajánlatos a misén kívül tenni; súlyos okból történhet a misében is, az áldozás utáni könyörgés elmondása után; ebbõl azonban ne csináljunk szokást, és ez nem keltheti a homília benyomását, és nem helyettesítheti a homíliát.  

4. Különféle szertartások összekapcsolása a mise ünneplésével (75–79). A szentmiséhez vagy valamely szertartáshoz fûzõdõ teológiai okból a liturgikus könyvek elõírják vagy megengedik, hogy a misét más rítussal, fõleg a szentségekkel összekapcsoljuk; ezt azonban nem szabad megtenni jelentéktelen, komolytalan dolgokban. A római egyház õsi hagyománya szerint a kiengesztelõdés szentségét nem lehet összekapcsolni a misével; ez azonban nem akadályozza, hogy nem misézõ pap ugyanott gyóntasson, ahol misét tartanak. Nem szabad a misét közönséges vacsora kereteiben ünnepelni, sem ilyen lakomával összekapcsolni. Csak súlyos okból tartsanak misét ebédlõben, étkezési asztalnál, olyan helyiségben, ahol élelmet tárolnak; és a hívek mise alatt ne üljenek asztalnál. Ha súlyos szükségbõl ugyanott miséznek, ahol utána étkeznek, a mise végét és az étkezés kezdetét világosan válasszák el egymástól. Nem szabad a misét politikai vagy világi dolgokkal összekapcsolni; azt is kerülni kell, hogy a misét pompa kedvéért vagy profán szertartások módjára tartsák. Igen szigorúan kell megítélni azt a visszaélést, amely a liturgikus könyvek elõírása ellenére más vallások szertartásaiból vesz át elemeket.  

IV. A szentáldozás  

1. A szentáldozás vételéhez való felkészülés (80–87). A mise számos része megvilágítja, hogy az Eucharisztia ellenszer, amely megszabadít a mindennapos bûnöktõl, és megóv a halálosaktól. A misekezdeti bûnbánattartás felkészít az ünneplésre, de a kiengesztelõdés szentségének hatásosságával nem rendelkezik. Ebben a témában szorgalmazni kell, hogy a krisztushívõk a keresztény tanításban részesüljenek. Csak súlyos ok és gyóntató hiánya engedi meg, hogy valaki súlyos bûn állapotában tökéletes bánattal és a mielõbbi gyónás szándékával áldozzon. Kiváló dolog, hogy a szentmisén szinte mindenki áldozik; megesik azonban, hogy a keresztények nyáj módjára, megfontolatlanul járulnak az áldozáshoz; az ilyen visszaélést okosan javítani kell. Fõleg nagy városokban arra is vigyázni kell, kellõ idõben adott figyelmeztetéssel, hogy nem katolikusok, sõt nem keresztények ne áldozzanak. Az utasítás itt emlékeztet az Egyházi Törvénykönyv 844. kánonjára, és kiemeli, hogy a 4. paragrafusban megszabott feltételek egymástól nem választhatók el, és kivételt nem tûrnek. A híveket arra kell tanítani: rendszeres gyónásukat olyankor és ott végezzék, hogy az nyugodtan történhessen, és ne akadályozza a misén való tevékeny részvételt. Az elsõ áldozást mindig elõzze meg gyónás; az elsõ áldozást mindig pap szolgáltassa ki, éspedig szentmise keretében. A nagycsütörtök esti mise erre általában nem alkalmas, hanem inkább a húsvéti idõ vasárnapjai és az Úrnapja. Elsõ áldozásban olyan gyermekek részesülhetnek, akik kellõ értelmességgel rendelkeznek, és felkészítésben részesültek.  

2. A szentáldozás kiszolgáltatása (88–96). A hívek áldoztatása általában szentmise keretében történjék, a pap áldozása után. Maga a misézõ áldoztasson, esetleg más papok és diakónusok segítségével, és a misézést csak az áldoztatás befejezése után folytassa. Szükség esetén a jog szabályának megfelelõen rendkívüli áldoztatók segédkezhetnek. A szentségi jel kívánatossá teszi, hogy a hívek magában a misében konszekrált ostyával áldozhassanak. A hívek, a püspöki konferencia döntésének megfelelõen, áldozhatnak térdelve vagy állva; az állva áldozók a szentség vétele elõtt fejezzék ki tiszteletüket. Az áldoztatók nem tagadhatják meg a szentséget azoknak, akik kérik, fel vannak készülve, és a jog nem tiltja el õket; nem szabad az áldozást megtagadni pl. azért, mert a hívõ akár térdelve, akár állva kéri. Minden hívõ kérheti a szentséget a nyelvére; ahol a püspöki konferencia a Szentszék elismerésével megengedte, kérheti a kezébe is; ez esetben különösen ügyelni kell arra, hogy az áldoztató láttára magához vegye, és ne vigye a tenyerében magával; ha fennáll a megszentségtelenítés veszélye, nem szabad az Eucharisztiát kézbe adni. A paténa használatát tartsuk meg. Nem szabad a hívõknek maguknak venniük sem az ostyát, sem a kelyhet, még kevésbé kézrõl kézre adni; meg kell szüntetni azt a visszaélést, hogy a nászmisében a hitvesek egymást áldoztatják. A napi kétszeri áldozásról az utasítás idézi a 917. kánont. El kell vetni azt a visszaélést, hogy mise alatt vagy elõtt nem konszekrált ostyát vagy egyéb ennivalót vagy nem evésre szánt dolgot osztanak ki; ez a szokás a római rítus hagyományával egyáltalán nem egyezik meg, és megzavarhatja az Eucharisztiáról szóló helyes felfogást. Ahol engedélyezve van olyan szokás, hogy mise után kenyeret áldanak meg és osztanak ki, ezt megfelelõ katekézissel tisztázni kell, és erre a célra nem szabad nem konszekrált ostyát használni.  

3. A papok áldozása (97–99). A papnak, valahányszor misézik, a megállapított idõpontban az oltárnál kell áldoznia, a koncelebrálóknak pedig, mielõtt áldoztatni kezdenének; saját áldozásával se a pap, se a koncelebráló soha ne várjon az áldoztatás befejezéséig. A pap és a koncelebrálók mindig két szín alatt és mindig magában a misében konszekrált ostyákkal áldoznak. Ha a pap vagy a diakónus a koncelebrálóknak átnyújtja a szentostyát vagy a kelyhet, nem mond semmit (nevezetesen nem mondja: „Krisztus Teste, Krisztus Vére”). A két szín alatti áldozás mindig szabad azoknak a papoknak, akik nem misézhetnek vagy koncelebrálhatnak.  

4. A két szín alatti áldozás (100–107). Az eucharisztikus jel teljességének értelmében a világi hívek is két szín alatt járulnak áldozáshoz, a liturgikus könyvekben elõadott esetekben; ezt megfelelõ katekézisnek kell megelõznie és kísérnie, fõleg a trentói zsinaton meghatározott dogmatikai elveket illetõen. Kellõen mérlegelni kell a körülményeket, és ez fõleg a megyés püspök feladata. A püspöki konferenciák adjanak ki átfogó rendelkezéseket. Ne áldoztassanak a kehelybõl ott, ahol az áldozók nagy száma megnehezíti a szükséges bor mennyiségének felbecsülését, ahol nehéz elrendezni a kehelyhez járulást, ahol a szükséges bormennyiség eredete és minõsége nehezen ellenõrizhetõ, ahol nincs megfelelõ számú, jól felkészített kiszolgáltató, ahol a hívek jelentékeny része kitartóan nem hajlandó a kehelyhez járulni, tehát valamiképpen meghiúsul az egység jele. Krisztus vérének kiskanállal vagy szívócsõvel való vételét a püspöki kar kizárhatja a lehetõségek közül; a bemártással történõ áldoztatás lehetõsége mindig fennáll, és ehhez nem túlságosan vékony vagy kicsi ostyát kell használni. Nem szabad magának az áldozónak az ostyát a kehelybe bemártania, vagy a bemártott ostyát a kezébe kapnia; sem nem szabad az áldoztatónak a kehelybe nem konszekrált ostyát vagy (anyagánál fogva) nem is konszekrálható kenyeret mártania, hogy azzal áldoztasson. Ha a koncelebrálóknak és az áldozóknak nem elég egyetlen kehely, szabad többet használni; kifejezõ, ha egyik közülük a többinél nagyobb. Azt azonban kerülni kell, hogy Krisztus vérét konszekrálás után öntsék egyik edénybõl a másikba. Ne használjanak kagylóhéjat, kratért (nagy keverõkorsót), és általában olyan edényt, amely a normáknak teljesen nem felel meg. A szent színek megszentségtelenítésére az 1367. kánon kiközösítést és egyéb büntetéseket szab ki; ezek mindenkire vonatkoznak, aki a szentséget szándékosan és súlyosan megvetõ tettet visz végbe, pl. a földre vagy méltatlan helyre dobja. A misében történõ áldoztatás befejezése után Krisztus vérét a pap vagy más törvényes szolgálattevõ teljes egészében vegye magához, Krisztus testét pedig vagy a szentségházba tegye, vagy szintén vegye magához.  

V. Egyéb, az Eucharisztiával kapcsolatos dolgok  

1. A szentmise megünneplésének helye (108–109). Az utasítás idézi a 932. kánont. Hozzáteszi: sose szabad Eucharisztiát végezni nem keresztény vallás templomában vagy szent helyén.  

2. A szentmise különféle tényezõi (110–116). A következõ témákról van szó: gyakori, sõt mindennapos misézés (904. kánon, számos zsinati és pápai dokumentumra hivatkozva), ismeretlen pap misézéshez engedése (903. kánon), a misézés nyelve (latin vagy más, hivatalos könyvekkel rendelkezõ nyelv; mindig szabad latinul misézni, kivéve a népnyelvûnek meghirdetett miséket), a koncelebrált mise nyelve (az eucharisztikus imát a valamennyi pap és az összegyûlt nép által ismert nyelven kell mondani; ha egy pap ezt a nyelvet nem tudja kiejteni, inkább ne koncelebráljon), a plébániai vasárnapi mise (a részt vevõ társulatok, mozgalmak, csoportok eucharisztikus közössége) és a sajátos csoportok miséje (ezek nincsenek felmentve a liturgikus normák hûséges megtartásától), „ieiunium ab Eucharistia” (elítélendõ visszaélés felfüggeszteni a misézést azon a címen, hogy a nép böjtösen tartóztassa meg magát az Eucharisztiától), a misék kerülendõ szaporítása (összefüggésben az adományokkal).

3. A szent edények (117–120). A püspöki karok engedélyezhetik, hogy a szent edényeket egyéb szolid anyagokból is elkészíthessék, nemesnek tartott anyagokból, amelyek a szentségi Úrnak tiszteletére válnak. El kell vetni minden olyan szokást, amely a misézéshez közönséges, ócska edényeket vesz igénybe, vagy olyanokat, amelyek minden mûvésziesség híjával vannak, vagy törékeny anyagból (üvegbõl, agyagból, krétából) készültek. Használatba vétel elõtt az edényeket áldja meg pap, vagy még inkább a megyés püspök. Áldoztatás után a pap az oltárnál vagy az asztalkánál a paténát és a pikszist a kehely felett purifikálja, majd a kelyhet kiöblíti és eltörli. Ugyanezt diakónus, akolitus is megteheti. A purifikálás történhet, fõleg ha sok edény van, közvetlen a mise befejezése után. Az Eucharisztiához használatos vászonnemûk legyenek tiszták; dicséretes dolog elsõ mosásukat kézzel végezni, és a vizet tisztes helyen a földbe önteni.  

4. A liturgikus ruhák (121–128) A misekönyv általános rendelkezéseibõl olvashatjuk a ruhák színére, különféleségére, az albára, a kazulára, a dalmatikára vonatkozó pontokat. A fõcelebránsnak mindig kazulát kell viselnie; a koncelebrálók viselhetnek csak stólát, vagy (a celebrálás színétõl eltérõen) fehér kazulát. Elvetendõ visszaélés az, hogy a misézõ pap nem viseli a szent ruhákat, vagy csak stólát vesz fel a csuklyára, a szerzetesi habitusra vagy a polgári öltözetre; az ordináriusoknak legyen gondja az ilyen visszaélések mihamarabbi megszüntetésére. Nagyobb ünnepeken szabad az elõírt színtõl eltérõ ünnepi ruhákat is viselni; ez az engedély a régrõl maradt egyházi örökségre vonatkozik, de nem terjed ki újításokra, amelyek egyéni hajlamokhoz igazodnak. Ünnepeken lehet viselni arany vagy ezüstszínû ruhákat, de nem a lila vagy fekete helyett. A liturgikus ünneplésekben az öltözet is juttassa kifejezésre az egyházi közösség hierarchikus összetételét; a papok tehát vagy koncelebráljanak, vagy reverendában és karingben legyenek; általában külsejük ne világi híveknek tüntesse fel õket.  

VI. A legszentebb Eucharisztia õrzése  
és misén kívüli tisztelete  

1. A legszentebb Eucharisztia õrzése (129–133). Az Eucharisztia megünneplése a misén kívüli tiszteletnek az eredete és célja. A szent színeket fõleg azért õrizzük, hogy a hívek, nevezetesen a betegek és idõsek Krisztussal és áldozatával egyesülhessenek. Azt is lehetõvé teszi az õrzés, hogy ezt a nagy szentséget imádjuk. Elõ kell mozdítani az Egyháztól kezdeményezett vagy jóváhagyott, nem csupán egyéni, hanem nyilvános és közösségi imádás kultuszformáit. Minden templom jellegének és a törvényes helyi szokásoknak megfelelõen a legszentebb Szentséget tabernákulumban õrizzék a templom kiváló, feltûnõ, díszes, biztonságos helyén; a tabernákulum elõtti térség tágas és csendes legyen, ülõhellyel és térdeplõvel bõségesen ellátva. Tilos az Oltáriszentséget olyan helyen õrizni, amely a megyés püspök biztos tekintélyének nincs alávetve; ha pedig fennáll a megszentségtelenítés veszélye, a megyés püspök az õrzésre adott engedélyt azonnal vonja vissza. Senki se vigye az Eucharisztiát otthonába vagy más, a jogi normával ellentétes helyre; azt nem szabad szem elõl téveszteni, hogy a szent színek szentségtörõ céllal történõ visszatartásának vagy azok elhajításának súlyos vétke alól csak a Hittani Kongregáció oldozhat fel. A pap vagy más szolga, amikor az Oltáriszentséget beteghez viszi, egyenes úton és minden profán elfoglaltság mellõzésével menjen.  

2. A legszentebb Eucharisztia misén kívüli kultuszának bizonyos formái (134–141). Ez a kultusz igen nagy értéket jelent az Egyház életében, ezért erõsen szorgalmazni kell; a lelkipásztorok saját életük tanúságával (szentségkitétellel és szentségimádással) mozdítsák elõ. Szentséglátogatás napközben, szemlélõ imádkozás, lelki áldozás Krisztushoz kapcsol. Ha súlyos ok nem szól ellene, az Oltáriszentséget õrzõ templom legalább pár órára legyen nyitva. A megyés fõpásztor szorgalmazza a nép rövid vagy hosszabb vagy szinte folytonos szentségimádását; ez számos helyen szépen virágzik, másutt viszont szinte teljesen elhanyagolják. Nem kell kizárni a rózsafüzér imádkozását (a maga egyszerûségében és magasztosságában) a kitett szentség elõtt; ilyenkor Krisztus élete és az Atya üdvözítése misztériumainak szemlélését különösen kiemelik a Szentírásból vett olvasmányok. A kitett szentség még rövid idõre se maradjon õrizet nélkül; egymást váltó kis csoportok mindig legyenek jelen. Ahol a megyés püspöknek szolgálattevõk rendelkezésére állnak, a híveknek joguk van arra, hogy az Oltáriszentséget gyakran látogathassák, és évenként olykor szentségimádáson vehessenek részt. Nagyon ajánlatos, hogy legalább nagyobb városokban a megyés püspök örökimádásra templomot jelöljön ki, ahol gyakran, lehetõleg naponta van mise, amelynek tartamára a szentségkitételt megszakítják. Illõ, hogy a kitételt közvetlenül megelõzõ misében konszekrálják a kitételre szánt ostyát. A megyéspüspök ismerje el és mozdítsa elõ a szinte állandó szentségimádást célul kitûzõ testvérületek alakulását. Valahányszor ilyen testvérületnek nemzetközi jellege van, felállításuk vagy statútumaik jóváhagyása az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregációra tartozik.  

3. Az eucharisztikus körmenetek és kongresszusok (142–145). A megyés püspök feladata a körmenetek szabályozása. Ahol megítélése szerint ez lehetséges, Krisztus Testének és Vérének fõünnepén nyilvános eucharisztikus körmenetet tartsanak; benne az Úr kegyelme minden résztvevõt örömmel tölt el. Egyes helyeken nyilvános körmenet nem lehetséges; a hagyományt azonban ne hagyjuk veszni, hanem új helyeket keressünk: szentély körül, egyházi birtokon, hatósági engedéllyel nyilvános parkban. Nagyra kell értékelni az eucharisztikus kongresszusok lelkipásztori hasznosságát: legyenek a hit és a szeretet igazi jelei; szorgalmasan készítsék elõ és valósítsák meg, hogy a hívek Isten Fia Testének és Vérének szent misztériumait méltóképpen tiszteljék, és a megváltás gyümölcseit magukban állandóan érezzék. 

VII. A világi hívek rendkívüli tisztségei (146–153). 

A szolgálati papságot semmiképpen sem lehet helyettesíteni; ha egy közösségben nincs pap, hiányzik a Fõ és Pásztor szentségi funkciójának gyakorlása, amely a közösség életének magához a lényegéhez tartozik: az a szolga, aki Krisztus személyében szerzõje lehet az Eucharisztia szentségének, egyedül az érvényesen felszentelt pap. Mégis, ahol az Egyház szüksége azt javallja, világi keresztények betölthetnek bizonyos liturgikus tisztségeket. Számos keresztény készségesen vállalt és vállal ilyen szolgálatot, fõleg missziós területeken, de egyebütt is. Nagyra kell értékelni a hitoktatókat, akik jelentõs munkával járultak és járulnak hozzá a hit és az Egyház terjesztéséhez. Régebben evangelizált egyházmegyékben újabban „lelkipásztori asszisztensek” néven bíztak meg munkával világi keresztényeket; közülük szolgálatukkal kétségtelenül igen sokan váltak az Egyház javára. Vigyázni kell azonban, hogy e tisztség körvonalazása ne váljék túlságosan hasonlóvá a klerikusok szolgálatához: a „lelkipásztori asszisztensek” ne tulajdonítsanak maguknak olyasmit, ami igazában a felszentelt szolgák szolgálatának körébe tartozik. Törekvésük arra irányuljon, hogy a papok és diakónusok szolgálatát elõmozdítsák, papi és diakónusi hivatásokat támasszanak, és közösségükben a világi keresztényeket felkészítsék a karizmáiknak megfelelõ liturgikus tisztségekre. Csak igazi szükségbõl szabad a liturgia ünneplésében rendkívüli szolgák segítségéhez folyamodni; ez ugyanis nem a világiak teljes részvételét célozza, hanem természeténél fogva pótlólagos és ideiglenes. Arra is ösztönöznie kell, hogy külön és kitartóan imádkozzunk papi hivatásokért. Ezek a tisztán hiánypótló tisztségek ne váljanak a papok szolgálatának eltorzulását elõidézõ alkalommá: a nép javára történõ misézésnek, a betegek ellátásának, a gyermekek megkeresztelésének, az esketésnek, a keresztény temetésnek elhanyagolásává. Világiaknak sose szabad a diakónus vagy a pap szerepét vagy ruháját (vagy az övéhez hasonló ruhát) magukra venniük.  

1. A szentáldozás rendkívüli kiszolgáltatója (154–160). Az Eucharisztia szerzésének szolgája egyedül az érvényesen felszentelt pap. Az áldoztatás rendes szolgái a szentelésnél fogva a püspök, a pap és a diakónus. Rajtuk kívül avatásánál fogva rendkívüli kiszolgáltató az akolitus. Ha igazi szükség áll fenn, a megyés püspök megtehet, alkalmilag vagy tartósan, rendkívüli áldoztatóvá más világi keresztényt. A megbízás áldással történik, és ennek nincs szükségképpen liturgikus formája, ha pedig van, ne hasonlítson a szenteléshez. Váratlan esetben maga a misézõ pap alkalmi engedélyt adhat áldoztatásra. A feladat megfelel a névnek: „a szentáldozás rendkívüli kiszolgáltatója”, nem pedig a szentáldozás speciális kiszolgáltatója, vagy az Eucharisztia rendkívüli szolgája, vagy az Eucharisztia speciális szolgája; e nevek a jelentést jogtalanul és helytelenül kibõvítik. Ha az áldoztatáshoz van elegendõ felszentelt szolga, a rendkívüli szolgák nem vehetõk igénybe. El kell vetni azon papok eljárását, akik az ünneplésen ugyan részt vesznek, de nem az áldoztatásban: azt a világiakra bízzák. A rendkívüli szolga akkor áldoztathat, amikor nincs pap vagy diakónus, amikor a pap öregség, gyengeség vagy más valódi ok miatt akadályozva van, vagy amikor az áldozók nagy száma miatt a mise nagyon elhúzódnék. Rendkívüli áldoztató sose delegálhat mást, pl. az áldozó betegnek a szülõjét, házastársát vagy gyermekét. A megyés püspök újra mérlegelje az utóbbi években kialakult gyakorlatot, és azt megfelelõen javítsa, vagy pontosabban határozza meg. Ahol valódi szükségbõl számos rendkívüli szolgának adnak megbízást, a megyés püspöknek sajátos normákat kell kiadnia, szem elõtt tartva az egyházi hagyományt és a jogi normát.  

2. A prédikálás (161). Jelentõsége miatt a misén belüli homília a papnak (sacerdoti: püspöknek és papnak) vagy a diakónusnak van fenntartva. Ami a prédikálás egyéb formáit illeti, ha sajátos körülmények között a szükség kívánja, vagy sajátos esetekben a hasznosság javallja, templomban vagy kápolnában misén kívül a jogi normának megfelelõen világi keresztények is prédikáláshoz bocsáthatók. Ez csak úgy lehetséges, hogy egyes helyeken a felszentelt szolgákat kis számuk miatt pótolni kell; nem lehet kivételes esetbõl általánossá tenni, sem a világiak hiteles elõléptetéseként értelmezni. Ilyen engedélyt a megyés fõpásztor adhat, vagy alkalmilag a pap vagy diakónus.  

3. Pap nélkül végzett sajátos ünneplések (162–167). Az Egyház az Úr napján hûségesen összejön az Úr feltámadásának és az egész húsvéti misztériumnak misével történõ megünneplésére; egyetlen keresztény közösség nem épül fel, ha nem gyökerezik bele az Eucharisztiába. A keresztény népnek tehát jogában áll, hogy vasárnap és parancsolt ünnepeken, sõt lehetõleg naponta legyen a javára Eucharisztia. Ahol a plébániatemplomban vagy más keresztény közösségben nehéz vasárnapi misét tartani, a megyés püspök papságával együtt vegyen fontolóra alkalmas orvosszereket; a fontosabbak: erre a szolgálatra hívjanak más papokat, vagy a hívek menjenek el közeli más helyre. Valamennyi papra a papság és az Eucharisztia a többiek javára bízatott rá; ne feledjék hát azt a kötelességüket, hogy minden hívõnek alkalmat adjanak arra, hogy a vasárnapi misén való részvétel parancsának eleget tegyenek. A maguk részérõl a világi híveknek joguk van arra, hogy senki pap (kivéve a valódi lehetetlenség esetét) ne utasítsa el a misézést vagy a róla való gondoskodást, ha a hívek másként nem tudnak eleget tenni a misén való részvétel parancsának. A keresztény népnek, ha súlyos ok miatt lehetetlenné válik az Eucharisztia ünneplésén való részvétel, joga van ahhoz, hogy a megyés püspök lehetõségeihez képest gondoskodjék arról, hogy az õ tekintélyével és az Egyház jogszabályainak megfelelõen valamilyen ünneplést tartsanak. Ezeket az ünnepléseket mindig rendkívülieknek kell tartani. Akiknek rész jut ezekben az ünneplésekben, gondjuk legyen arra, hogy eleven maradjon az Eucharisztia utáni igazi éhség; hogy tehát soha ne mulasszanak el misét tartani, amikor erre mód adódik. Kerülni kell az ilyen összejövetel és az eucharisztikus ünneplés mindenfajta összetévesztését. A megyés püspök okosan döntse el, hogy ilyen összejöveteleken legyen-e áldoztatás. Átfogóbb rendezés érdekében a püspöki konferencia hozzon határozatot. Elõnyben kell részesíteni, hogy pap és diakónus híján a szertartás részeit több hívõ között osszák meg, mintsem hogy egyetlen hívõ vezesse az egész ünneplést. Jobb azt nem mondani, hogy valamelyik világi hívõ „elnököl” az ünneplésen. A megyés püspök ne engedje meg könnyen, hogy ilyen ünneplések, fõleg áldozással, hétköznapokon legyenek, fõleg olyan helyeken, ahol elõzõ vagy következõ vasárnapon misét tudnak tartani. A papok lehetõleg mindennap misézzenek a népnek valamelyik rájuk bízott templomban. Senki sem gondolhatja, hogy a vasárnapi szentmisét helyettesítheti ökumenikus igeliturgia vagy egyházi közösségekhez tartozó keresztényekkel közös imatalálkozó. Ha a megyés püspök sürgetõ szükségben esetenként megengedi katolikusok részvételét, a lelkipásztorok ne hagyják, hogy a katolikus hívek között zavar keletkezzék arra nézve, hogy ilyen esetekben is a nap más órájában részt kell venni a parancsolt misén.  

4. A klerikusi státusból elbocsátott személyek (168). Olyan klerikusnak, aki a jogi norma értelmében a klerikusi állapotot elveszti, tilos az egyházi rendbõl eredõ hatalmat gyakorolni. Neki tehát, kivéve a jogban megszabott kivétel esetét, nem szabad szentségeket kiszolgáltatnia, a hívek pedig ilyen kéréssel nem fordulhatnak hozzá, amikor nem áll fenn az 1335. kánonban megszabott jogos ok. Az ilyen férfiak ne tartsanak homíliát, se más tisztséget ne vállaljanak a szent liturgiában, hogy a keresztények között ne támadjon megtévesztõ zavar, és az igazság ne boruljon homályba.

VIII. Az orvosszerek (169–171).

Ha a szent liturgia ünneplésében visszaélést követünk el, a katolikus liturgia igazi meghamisítása érhetõ tetten. A hamisítás vétkébe esik, írja Aquinói Szent Tamás, aki az Egyház részérõl olyan kultuszt mutat be Istennek, amely ellene van az Egyháztól isteni tekintéllyel meghatározott és az Egyházban szokásos módnak. A visszaélések elleni orvosszerként leginkább Isten népének, pásztoroknak és híveknek, biblikus és liturgikus képzése sürget, hogy az Egyház szent liturgiára vonatkozó hitét és fegyelmét helyesen mutassuk be és értsük meg. Ahol azonban a visszaélések makacsul tartják magukat, ott a lelki örökségnek és az Egyház jogainak védelmére a jog normái szerint kell eljárni, minden törvényes eszköz alkalmazásával. A különféle visszaélések közül kiválnak azok, amelyek súlyosabb vétkeket vagy súlyos dolgokat alkotnak, és amelyeket mindenképpen komolyan kerülni és helyrehozni kell.

1. A súlyosabb vétségek (172). A Hittani Kongregáció 2001. május 18-án kelt normái szerint a Kongregációnak fenntartott súlyosabb vétségek a következõk: a) konszekrált színek elvitele vagy megtartása szentségtörõ céllal vagy meggyalázása, b) az eucharisztikus áldozat liturgikus cselekményének megkísérlése vagy színlelése, c) az eucharisztikus áldozat tiltott koncelebrálása egyházi közösségek olyan szolgáival, akik nem birtokolják az apostoli folytonosságot, és nem ismerik el a pappá szentelés szentségi méltóságát, d) egyik anyagnak a másik nélkül eucharisztikus ünneplésben, vagy akár mindkét anyagnak eucharisztikus ünneplésen kívül történõ konszekrálása szentségtörõ célra.  

2. A súlyos dolgok (173). Egy dolog súlyosságáról az Egyház közös tanítása és az általa megállapított normák szerint kell ítéletet alakítani; mégis objektíve mindig a súlyos dolgok közé kell sorolni azokat, amelyek az Eucharisztia érvényességét és méltóságát sodorják veszélybe. Ilyenek a fentebb kifejtett következõ pontokkal ellenkezõ dolgok: 48–52, 56, 76–77, 79, 91–92, 94, 96, 101–102, 104, 106, 109, 111, 115, 117, 126, 131–133, 128, 153 és 168. Tekintettel kell lenni az Egyházi Törvénykönyv egyéb elõírásaira, fõleg a következõ kánonokra: 1364, 1369, 1373, 1376, 1380, 1384, 1385, 1386 és 1398.  

3. Egyéb visszaélések (174–175). Olyan egyéb cselekvéseket, amelyek másutt ebben az utasításban vagy pedig a jogi normákban tárgyalt pontok ellen vannak, nem szabad könnyelmûen elbírálni, hanem olyan visszaélések közé kell számítani, amelyeket gondosan kerülni és javítani kell. Amit ez az utasítás kifejt, nyilvánvalóan nem tartalmazza az Egyház és fegyelme elleni valamennyi törvényszegést; ezeket a tanítóhivatal tanítása és a józan hagyomány értelmében pontosítják a kánonok, a liturgikus törvények és az Egyház egyéb normái. Ahol valami rosszat követtünk el, a jogi norma szerint javítani kell.  

4. A megyés püspök (176–180). Állandóan törekedjék arra, hogy a gondjaira bízott keresztények a szentségek megünneplésével növekedjenek a kegyelemben, és megismerjék és éljék a húsvéti misztériumot. Illetékességén belül liturgikus normákat kell adnia, amelyek mindenkit köteleznek. Védenie kell az egyetemes Egyház egységét, elõmozdítania az egész Egyház közös fegyelmét. Ügyeljen, hogy az egyházi fegyelembe visszaélések ne férkõzzenek. Valahányszor tehát legalább valószínûnek tûnõ értesülést kap az Eucharisztiát illetõ helyi vagy szerzetesi visszaélésrõl, óvatosan nyomozza, nyomoztassa ki a tényeket, körülményeket, beszámíthatóságot. A hit elleni vétségeket és súlyosabb vétségeket késedelem nélkül a Hittani Kongregációnak kell felterjeszteni, amely kivizsgálja, és szükség esetén a büntetést kiszabja. Egyébként maga a fõpásztor jár el, különösen is szem elõtt tartva az 1326. kánont  

5. Az Apostoli Szék (181–182). Valahányszor az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció hírt kap valami, az Eucharisztiával kapcsolatos vétségrõl vagy visszaélésrõl, a helyi fõpásztortól az ügy kivizsgálását kéri. Ha az ügy súlyossá válik, a fõpásztor másolatot küld a Kongregációnak a nyomozásról és az esetleges büntetésrõl. Nehezebb esetekben a fõpásztor, tekintettel az egyetemes Egyház javára, amelynek gondjában szentelésénél fogva õ is részesedik, ne mulassza el a Kongregációval való elõzetes tanácskozást. A Kongregáció, a pápától kapott felhatalmazásokra támaszkodva, segíti a fõpásztort tanáccsal, felmentéssel, utasítással.  

6. Panasztételek liturgikus visszaélésekben (183–184). Mindenki erejéhez mérten különös módon odahasson, hogy az Eucharisztiát megóvjuk minden tiszteletlenségtõl, eltorzulástól, és minden visszaélést gyökeresen megszüntessünk. Ez igen súlyos kötelessége mindnyájunknak és minden egyesnek, és személyválogatás nélkül meg kell tennünk. Minden katolikusnak, akár pap, akár diakónus, akár világi hívõ, jogában áll, hogy liturgikus visszaéléssel kapcsolatos panaszát benyújtsa a megyés püspöknek vagy más fõpásztornak, avagy az Apostoli Széknek, a római pápa primátusára való tekintettel. Illõ, hogy a panasztételt elõször a megyés püspöknek mutassuk be; és ez mindig igazságban és szeretetben történjék.  

Befejezés (185–186). Az emberek közötti, mélyen az emberi természetbe ágyazott viszály csíráival szemben áll Krisztus testének egységet termõ ereje. Az Eucharisztia ugyanis, miközben az Egyházat építi, egyben közösséget is teremt az emberek között. A Kongregáció tehát azt óhajtja, hogy az utasításban felidézett dolgok szorgos alkalmazásával az emberi törékenység kevésbé álljon ellen az Eucharisztia hatékonyságának, és minden eltorzulás megszûnésével minden ember számára felragyogjon Krisztusnak az õ Teste és Vére szentségében rejlõ üdvösséges jelenléte. Minden krisztushívõ lehetõségeihez képest teljesen, tudatosan és tevékenyen vegyen részt a legszentebb Eucharisztiában, azt lelkiségével és életvitelével szeretve tisztelje. A püspökök, a papok és a diakónusok, a szent szolgálat gyakorlásában, vizsgálják meg lelkiismeretüket, a Krisztus és az Egyház nevében a szent liturgia ünneplésében végzett cselekedeteik igazságát és hûségét illetõen. Minden egyes szolga szigorúan kérdezze meg magától, vajon tiszteletben tartja-e a világi keresztények jogait, akik magukat és gyermekeiket bizalommal õrá bízzák. Mindenki mindenkor tartsa emlékezetében, hogy õ szolgája a szent liturgiának.

[B]

Május 14-én kezdem írni ezt a második részt. A húsvéti hétköznap szentleckéje a „jeruzsálemi zsinatról” szól; heves viták és meggyõzõ apostoli tanúságtételek után kikristályosodik a hiteles, idõszerû és elõremutató állásfoglalás: a mózesi örökség (körülmetélés, rituális törvények) nem köti a hellénizmusból megtérõket, hanem teljes szent komolysággal kell mindenestõl magukévá tenniük a keresztre feszített és feltámadott Krisztust, az õ evangéliumi törvényét, az õ szentségi misztériumát, az õ közösségének életrendjét. Ez utóbbihoz az is hozzátartozik, hogy ne botránkoztassák zsidó-keresztény testvéreiket (pl. vér vagy fojtott állat fogyasztásával). – Mindez tanulságos megalapozása a megváltás szentségérõl szóló utasítás tanulmányozásának.

Híradások szerint a dokumentum elõkészítése és jóváhagyása vajúdásos folyamat volt. Tizenkét tervezetet készítettek és tárgyaltak meg; jelentõs elégedetlenség miatt a kongregáció tagjai sorra elvetették. Érdekes és tanulságos lenne tudni, milyen paragrafustervezeteket nem fogadtak el; de nem próbáltam ennek utánajárni. A végül elfogadott és közzétett szöveg egyaránt tartalmaz maradandó és megkérdõjelezhetõ, túlhaladást ígérõ pontokat – ugyanúgy, mint az apostoli zsinat dekrétuma, és annak nyomában további egyetemes egyházi zsinatok dokumentumai is.

Apró megjegyzés: a dokumentum latin szövegében egy-két olyan, következetesen ismétlõdõ nyelvi hibára akadtam – ezek minden bizonnyal a hivatalos kiadásban is megmaradnak –, amelyért már tizenkét éves kisgimnazistaként sem kaptam volna dicséretet.

Azokban a hetekben, amikorra ez az írásom az olvasók kezébe kerül, megjelenik az instrukció magyar fordítása (a „Római dokumentumok” sorozatban). Az utasítás gyakran utal a Római Misekönyv általános rendelkezéseire. Itt nem a jelenleg használatos magyar misekönyvben található, hanem a 2000-es keltezésû, 2002-ben megjelent, harmadik kiadású latin misekönyvben olvasható általános rendelkezésrõl van szó. A két kiadás paragrafusszámai eltérnek egymástól, és az új kiadás tartalma is jelentékeny alakulást mutat fel az elõzõhöz képest. Az új, általános rendelkezések fordítása nemcsak magyarul, hanem pl. franciául sem került még kiadásra.  

I. Sokfelé a világban, számos egyházi körben az utasítást bizalmatlanul, ellenszenvvel, csaknem egyöntetû zsigeri elutasítással fogadják. Ebben az összefüggésben csupán néhány olyan szempontot említek, amelyrõl tudomásom van.

Kifogásolják, hogy egy szentszéki kongregáció utasít püspököket és keresztény közösségeket, mintha õ lenne a pápa. – Valójában maga a pápa (ahogy már tavaly nagycsütörtökön bejelentette) megbízta az illetékes kongregációt a jelen utasítás megszerkesztésével. Ilyen utasítás (akkor is, ha nem minden szempontból kifogástalan) létszükséglet az Egyház életében, és nagyon is helyes, hogy azt ne maga a pápa a személyes aláírásával adja ki.

Kifogásolják, hogy csupa kicsinyeskedõ elõírásból és elmarasztalásból áll a dokumentum, és tucatszámra a fejünkre olvas régebbi meg újabb kánonokat, utasításokat, tilalmakat. – Valójában a szentszéki irat a konkrét részletek mellett általános elveket is megfogalmaz, felidéz; ezek adják a részletkérdésekrõl szóló fejtegetések lelkét.

Kifogásolják, hogy a dokumentum mintha nem tudna a püspöki kollegialitásról, miközben sulykolja a pápa mindenre kiterjedõ primátusát. – Valójában talán éppen nagyon is szerencsés dialektika bontakozik ki: egy jó éve a pápa kiváló körlevelet bocsátott ki az Eucharisztiáról; most megjelent egy, elsõsorban a gyakorlati részleteknek szentelt jogi utasítás; és a pápa, még a jelen instrukció jóváhagyása elõtt, bejelentette 2005 októberére a püspöki szinódus ülését (témája: az Eucharisztia mint az Egyház életének és küldetésének forrása), és a szinódusi munkadokumentumot a püspökök az instrukcióval nagyjából egyazon idõben meg is kapták; nos, ez a szinódusi ülés jelenti majd a püspöki kollegialitás megélését és érvényesülését.  

II. A kereszténység mindig olyan intézménynek értette magát, amely Isten egy váratlan, meghökkentõ, felfoghatatlan történelmi közbelépésének eredményeként formálódik. Ez a közbelépés a Fiú Isten emberré válása, belépése a történelembe; az Istenember lesz az Egyháznak nevezett intézmény forrása és normája, az intézménybe beletestesülõ emberi személyek középpontja és alakítója. Jézus Krisztus központi helye és fontossága abszolút igénnyel áll elénk.

Ilyenformán persze az üdvösség történetében intézmény és személyi szabadság állandó feszültségben állnak egymással; ez a feszültség azonban elvben és gyakorlatban egyaránt feloldható és megoldható, és a történelem során ilyennek is bizonyult.

Korunk társadalmának alakulását minden vonalon az intézmény elleni tiltakozó lázadás és a személyi szabadság minél szubjektívabb követelése jellemzi. Manapság, még más vallások híveinél is jóval erõsebben, a keresztények a vallásosságot intézménytõl, doktrínáktól, elõírásoktól megszabadulva kívánják megvalósítani; a vallás igazságát és tennivalóit szubjektivizmus határozza meg: az, hogy én itt és most mit élek meg belõle, mi válik hasznomra, mi van kedvemre. Nincs más igazi és fontos valóság, mint az, ami egyéni és szubjektív. A közösség gátolja az egyént önmaga kibontakoztatásában; ezért meg kell akadályozni, hogy a közösség az egyén fölé emelkedjék.

Korunkban az egyre teljesebb és gyökeresebb szekularizmus (elvilágiasodás) jellemzi nemcsak a maradék intézményeket, hanem a lelkiismeretek beállítottságát és mûködését is.

Lapidárisan megfogalmazva a fenti alapállás témánkra lefordított értelmét: Nekünk ne Rómából mondják meg, és ne is a püspöki székhelyrõl, hogyan kell Eucharisztiát ünnepelni! Majd mi tudjuk, hogy van az! – Ebben a szemléletben a lehetõ legkevesebb érdemleges helye van Jézus Krisztusnak (a történelembe való belépésének és történelmet meghatározó tetteinek), az Egyháznak (olyan egyetemes emberi közösségnek és intézménynek, amilyennek Jézus akarta, és az Egyház magát vallja), egyetemes szentségi rendnek stb. Van értelme és fontossága az én egyéni Jézus-elgondolásomnak, az én mennyországomnak, a mi kis szubjektív családegyházunknak, a mi kis Eucharisztiánknak. . .  

III. Szükséges és hasznos lehet szemügyre venni és megfontolni az Eucharisztia hagyományos egyházi gyakorlatának néhány átfogó kérdését.

– Az ószövetségi pászkalakoma, tehát Jézusnak és tanítványainak utolsó vacsorája is, kultuszesemény volt a maga sajátos ünnepélyességével és szertartásos jellegzetességeivel, nem pedig elsõsorban családi, baráti étkezés. Mint kultusztevékenységnek áldozati jellege is volt; ezt Jézus vacsoráján konkrétan a keresztáldozat és a feltámadás szentségi megjelenítése adja. – A szentszéki utasításnak (bizonyos fokig talán joggal) felróják, hogy túlhangsúlyozza az áldozati jelleget; korunk jellegzetes törekvéseiben viszont azt a jóval rosszabb dolgot lehet kifogásolni, hogy az Eucharisztiában szinte kizárólag a családi, baráti étkezést látják és szorgalmazzák. – Az említett kettõs (áldozat- és lakoma-) jelleg bizonyos feszültséget jelent megélésünkben és az ünneplés kialakításában; ezt a feszültséget nem szabad valamelyik oldal kiküszöbölésével feloldani akarnunk.

– Az sajnos igaz, hogy számos (és nem is egy „súlyos”) visszaélés, amely korunkban egyre keményebb szokássá válik, tanbeli bizonytalansághoz, a nép körében keletkezõ kételkedéshez, bosszúsághoz, megbotránkozáshoz, heves veszekedésekhez, szakadásokhoz vezet. – A szentszéki utasítást lehet úgy olvasni, beállítani, felhasználni, hogy olaj legyen a tûzre: csak hadd nõjenek a veszekedések, az elbizonytalanodással pedig ne törõdjünk; sokan így járnak el. De lehet úgy is fogadni, hogy a benne foglalt, meglehetõsen nagy számú részletkifogás súlyát és ódiumát nem vesszük fontosabbnak, mint az alapvetõ liturgikus magatartásról szóló dogmatikus, lelkiségi, fegyelmi iránymutatásokat, amelyek terjedelme és mélysége a szentszéki iratban szintén nem elhanyagolandó – és amelyektõl mi olykor talán elég messzire szakadtunk.

– A római utasításban elmarasztalt szokások, visszaélések egy része csak egy-egy vidéken, országban létezik, meg nem nevezett egyházi körökben. Maga a dokumentum nyilván nem kíván általánosítani, bár sajnálatos módon ilyen benyomást is kelthet. – Azzal a tudattal olvashatjuk (ajánlatos olvasnunk) az utasítást: lám, mi mindentõl kell a jó kereszténynek gondosan õrizkednie; és milyen jó, hogy ez jórészt ránk nem is vonatkozik! – Ha aztán valakinek a tekintete és az agya nagyon elborul az utasítás hallatára és olvastára, és ezt indulatosan ki is fejezi, annak az egyházhûségével (és persze Krisztus-hûségével is) talán komoly bajok vannak.  

IV. A 21. század eucharisztikus liturgiájában különféle kultúrák ötvözõdnek: a Jézus korabeli zsidó, a görög, a római, a középkori európai, a reformáció utáni, és aztán az újabbak. E multikulturalizmus témájának elemzését és pontosítását most nem kísérlem meg.

A legutóbbi századok magyarországi eucharisztikus liturgiájába (a némethez hasonlóan) a magyar zenekultúra is belefolyt, nevezetesen a latinul mondott szövegekkel párhuzamos népénekek. – Korunkra a magyar énekkincs újfajta beépülése a liturgiába megkezdõdött, de igazi érettségig még nem jutott el.

Más (latin-amerikai, indiai, afrikai) kultúrák integrálódása szintén folyamatban van, Talán egy röpke pillantást vethetünk a zaire-i rítusra. „Zaire-i a miseruha, a díszítések, a szimbolikus jelvények (pl. lándzsák), a zene, a ritmus, a tánc, amellyel a pap az oltárhoz vonul. A szentmise elején nem a bûnbánati szertartás áll, hanem az õsöktõl kiinduló és a szenteken, mennyi karokon át Istenhez emelkedõ litánia. A bûnbánati szertartás az evangéliumot, illetve a homíliát követi: megtartottuk-e azt, amit az Úr szava kíván tõlünk? Az egész liturgiát, a kánont is párbeszéd jellemzi. Az egyes imarészekre énekkel, énekes-táncos felkiáltásokkal válaszol a hívek serege. Hogy [ez] az út helyes, . . . arra a legjobb bizonyíték a hívekkel telt templomok. A két-három órás szentmisében testükkel-lelkükkel dicsérik az Istent, alkotnak közösséget egymással, és élik a megváltás gyümölcseit.” (Szolgálat 86, 1990, 42.) Ezt a zaire-i rítust („A zaire-i egyházmegyék misekönyve”), 15 éves próbaidõ után, röviddel Malula bíboros, a nagy kezdeményezõ és elõmozdító halála elõtt, 1988. április 30-án az Istentiszteleti Kongregáció jóváhagyta.

Úgy tûnik, hogy az idei szentszéki instrukció az imént említett témakört nem érinti, nevezetesen a 79. paragrafus nem errõl szól, tehát pl. a régebben jóváhagyott zaire-i rítust nem veti el.

Végig a történelmen és szerte a világban az eucharisztikus gyakorlat a kultuszjelleg megvalósításának széles skáláját ismeri; csak néhány jellemzõ példát említek (a vonatkozó alkotóelemek pontosítása nélkül): pápai mise a Szent Péter téren, mariazelli zarándokmise május 22-én, nagycsütörtöki krizmamise a világ annyiféle székesegyházában, zaire-i mise, igen különbözõ plébániai misék szerte a világon, közösségi mise eldugott helyen élõ afrikai nõvéreknek, házimise egy egyszerû magyar otthonban. – Milyen elemekbõl áll a kultuszjelleg szükséges minimuma? Ezzel tisztában kell lennünk, ehhez kell tartanunk magunkat. Megkísérlek egy lehetõleg teljes felsorolást: megfelelõ kenyér és bor, felszentelt pap, az Egyház eucharisztikus imája, legalább a pap két szín alatti áldozása, az egész eucharisztikus liturgia és ugyancsak az igeliturgia egyházias elvégzése, ünneplõ(k közösségi) részvétele, a pap liturgikus öltözéke, odaillõ felszerelés, bútorzat, környezet. A felsorolt tényezõk közül az elsõ kettõ szükséges az érvényességhez, sõt alighanem a következõ kettõ is. És persze: bebörtönzött papok miséjéhez ez a négy tényezõ nagyjából elég is. (A jelen instrukció a maga egészében nem bebörtönzött papok miséjérõl szól, hanem normális körülmények között élõ keresztények kultusztevékenységérõl.)

Néhány záró megjegyzést kockáztatok meg a magyar miseliturgia mai inkulturációs kérdéseirõl. a) A szekularizmus kultúráját határozottan távol kell tartani az Eucharisztiától (szövegek és dallamok stílusában, gesztusokban, teljesen világias celebránsi öltözékben stb.). b) Arra sincs szükség, hogy távoli népek kultúrájából csipegessünk (indiai lótuszülést, afrikai táncokat és hasonlókat vegyünk át). c) Ha a magyar egyházi közösségek egy része az 50-100 évvel ezelõtti énekkincshez, más része viszont vad modern énekekhez makacsul ragaszkodik, az bizony állandó és egyre erõsödõ veszekedést és szakadást vált ki. d) Folyamatban van és jó eredményeket hozott a miseliturgia énekeinek felfrissülése, de még korántsem jutott el a kívánatos érettségi állapotra. e) A püspöki kar még sok jót tehet – és remélhetõleg nem mulasztja el – kezdeményezésekkel, a folyamatok irányításával, a kiérlelõdött eredmények szentesítésével. Nem kísérletezésekre kell itt gondolni, a miseliturgia valamiféle jelentõs újrarendezésére, hanem a lehetõségek (pl. párbeszédek, akklamációk) tudatos és teljesebb kihasználására.

V. Érdemes befejezésül idézni Christoph Schönborn bécsi bíboros érsek április végén tett nyilatkozatából.

„Számomra ez az instrukció alkalom arra, hogy önkritikával is feltegyem a kérdést: Hogy néznek ki istentiszteleteink? Nem áll-e fenn az a veszély, hogy a szakrális jelleg a liturgiában megrövidül, hogy az istentiszteleteket köznapivá tesszük?” A bíboros tudja, hogy sok pap és világi nagy buzgósággal veti be magát a liturgia méltó megünneplésébe; ennek ellenére a kérdést fel kell tenni, és az instrukciót „lelkitükörként” használni. Tavalyi enciklikájában a pápa nyomatékosan kifejti, hogy az Egyház az Eucharisztiából él; éppen ezért nem mindegy, mi történik a miseünneplésben, a szent ünneplés struktúrája és formája megfelel-e ennek a feladatnak. Megváltásunk titka „túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki megengedhesse önmagának, hogy személyes belátása szerint bánjon vele, nem törõdve szakrális jellegével és egyetemes dimenziójával”. „A püspököknek is szembe kell nézniük ezzel a kérdéssel: itt-ott nem hanyagolták-e el, nem mérték-e fel tévesen a »házi feladatukat«? A liturgia az Egyház »szíve«; az Egyház csak akkor tud élni, ha ez a »szív« egészséges. A híveknek joguk van ahhoz, hogy az Egyház liturgiáját ünnepeljék, és ne szubjektív érzések kerekedjenek felül.” „Egy mondat a dokumentum legvégén adja meg a kulcsot a megértéséhez: »Mindenki mindig tartsa emlékezetében, hogy õ a szent liturgia szolgája.«”

Még három gondolat Egon Kapellari grazi püspöktõl: Az új dokumentumban valamennyi határmegvonás célja „olyan szent és eleven liturgia, amelyet ilyenként [szent és eleven liturgiaként] lehetõleg minden résztvevõ együtt ünnepelhet”. A római dokumentumot összességében úgy kell érteni, mint „szolgálatot a liturgia szentségének és szépségének és szolgálatot az Egyház egységének”. Ahhoz, hogy a II. vatikáni zsinat szándékainak megfelelõen gyümölcsözõvé tegyük liturgiánkat, hozzásegítene „egy pillantás más keresztény egyházakra és konfessziókra, amelyek a saját liturgikus örökségükkel gyakran sokkal gondosabban bánnak, mint azt számos katolikus »leiturgosz« teszi a közösségeivel együtt”.

Következzen most néhány részletkérdés szemrevétele, az utasítás paragrafusszámainak sorrendjében. Az alábbiakban nem említett témákról is lehetne vagy kellene szólni; pl. a presbitériumon belül és kívül végzendõ szolgálatok gondos megkülönböztetésérõl.

(1–42, 185–186) Ezekben a paragrafusokban, amelyek a dokumentum bevezetését és befejezését alkotják, az egész témakör teológiai és lelkiségi megalapozásának sok abszolút lényeges és értékes eleme található. Ezeket elmélyült, nyitott lélekkel kell olvasni és átelmélkedni.

(28) E sorok írója, különbözõ okoknál fogva, pontosan nem követte nyomon a magyar püspöki kar liturgia ügyében több évtizeden át hozott döntéseit. (Kiváló áttekintést mutat be Füzes Ádám: Culmen et fons, 2004, 45–53.) Talán nem téved, ha azt gondolja, hogy a jelen instrukció meg a hamarosan sorrakerülõ püspöki szinódus után idõszerû lesz egy átfogó püspökkari dokumentum kiadása az eucharisztikus liturgia kérdéseirõl.

(47, 155) Bizonyára nem véletlen, hogy maga az utasítás egyetlen elmarasztaló szót nem ejt (hiszen nem végleges és nem elfogadott változatai ejtettek) a leány ministránsokról vagy a nõi rendkívüli áldoztatókról; ezt azt jelenti, hogy a Szentszéknek nincs kifogása az elmúlt évtizedekben lassan (nem minden ellenállás nélkül), de biztosan kialakult gyakorlat ellen. – Az egy további és nem lényegtelen kérdés, hogy a fiú és lány ministránsok felkészítése és összeszoktatása szép és jól megoldható/megoldandó nevelõi feladatot jelent.

(52) Az a visszaélés, hogy az egész eucharisztikus imát a pappal együtt az egész közösség mondja, nálunk valószínûleg ismeretlen vagy alig ismert; viszont tapasztalásból tudom, hogy más országokban létezik; nemegyszer meglehetõsen általános is lehet. Magyarországon is megtapasztaltam (pl. öregotthonban), hogy egy-két személy a konszekráció szavait halkan velem együtt kimondja. (Feltehetõleg valahol huzamosabban találkozott ilyen gyakorlattal.)

(53) Számos pap világszerte, Magyarországon is, nem tudatosította, vagy talán gyakorlatilag rossznak is tartja, hogy az egész eucharisztikus imát teljes egészében hangosan imádkozza vagy énekelje, közben pedig ne legyen se ének, se orgonaszó. Hasonló vonatkozásban az is elõfordul, de teljesen helytelen, hogy klasszikus zeneszerzõk hosszú Benedictusát közvetlenül nem csatolják a Sanctushoz, hanem átteszik úrfelmutatás utánra, és éneklése közben a pap csendben folytatja az eucharisztikus imát. – Gondolkodjunk el kissé alaposabban a zsinat elõtti és a zsinat utáni eucharisztikus liturgia között fennálló kiáltó ellentétnek következõ jellemzõ tényezõjén: a zsinat elõtt a kánont kötelezõen csendben mondtuk, közben orgonáltak, szentségi éneket énekeltek; most viszont az egész eucharisztikus imát hangosan kell mondanunk, nem zavarhatja sem ének, sem zene; egyébként pedig a legtöbb hagyományos szentségi énekünk nem felelne meg úrfelmutatás utáni éneknek (nem is beszélve arról, hogy a mai misében ilyesmi egyszerûen nincs, az akklamáción kívül).

(54) A keresztény közösség tevékeny csatlakozásának az eucharisztikus imához egyik legfontosabb és, sajnos, egyik legszegényebb megnyilvánulása világszerte az Ámen a doxológia végén; akár csak mondjuk, akár ha talán énekeljük is, ez az ámen egyetlen kéttagú szó. Ezt a felkiáltást nagyon gazdaggá lehetne és kellene tenni, és a püspöki kar errõl gondoskodhatna. Példának vehetnénk (nem azt mondom, hogy átvehetnénk) a neokatekumenok szép, hosszú énekét: „Ámen, ámen, ámen! Ámen, ámen, ámen! Ámen, ámen, ámen! Áldás és dicsõség, teljes bölcsesség, hálaadás az Istennek! Ámen, ámen, ámen! Ámen, ámen, ámen! Ámen, ámen, ámen!”

(55) Magyar papok is csinálják, hogy már konszekráláskor megtörik az ostyát; az utasítás ezt meglepõ élességgel visszaélésnek minõsíti. Mindenképpen tévedés lenne azt gondolni, hogy a „kezébe vette a kenyeret, megtörte” szavakat illik mindjárt meg is valósítani. – Az egyházi gyakorlat kezdettõl fogva az Eucharisztia végzésében jórészt nem tükrözi (nem is tükrözheti) minden részletében az utolsó vacsorai történés folyamatát, sem a történtek részletszempontjait. Gondoljunk csak a legfontosabbra: az evangéliumi elbeszélés szerint Jézus elõször fogta és az „Ez az én testem” szavakkal (azonnali) elfogyasztásra szétosztotta a kenyeret, majd (többé-kevésbé késõbb) ugyanezt tette a kehely borral. Az egyházi felfogás és gyakorlat viszont a konszekrálást meg az áldozást idõben eléggé eltávolítja egymástól, sõt az érvényességhez lényegesnek tartja, hogy a konszekrált kenyér és bor együtt jelen legyen az oltáron, mielõtt magunkhoz vesszük.

(62) A válaszos zsoltár szervesen hozzátartozó, nem pedig tetszés szerinti része az eucharisztikus liturgiának; az elsõ olvasmányhoz kapcsolódik. Nem szabad sem elhagyni, sem más énekkel (fõleg nem bibliai énekkel) helyettesíteni. Magyar nyelvterületen (mint világszerte) sokat vétünk ez ellen, elsõsorban azzal, hogy a válaszos zsoltárt elhagyhatónak tartjuk. – Nekünk, magyaroknak be kellene azt is látnunk, hogy hagyományos miseénekeink sem szövegükkel, sem dallamukkal általában nem illenek a mai igeliturgiába. Az olvasmányok könyvének magyar kötetei minden szükségeset megadnak a válaszos zsoltárok szabályos és szép énekléséhez; azonfelül ma már rendelkezünk liturgikus, lelki, zenei szempontból megfelelõ egyéb zsoltárénekekkel is, amelyeket hivatalossá lehetne tenni, és így zsoltárkincsünket fokozatosan gyarapítani. Ahol a zsoltáréneklésnek nincs hozzáértõ vezetõje, ott a válaszos zsoltárt olvasni kell.

(64–66) Kívánatos és illik, hogy a szentmisében a homíliát általában püspök, pap vagy diakónus tartsa. De nem tûnik dogmatikusan megalapozottnak az (amit az utasítás sugall), hogy mindenki más abszolút ki van zárva, sem az, hogy a homília keretében a közösséggel folyó párbeszédre nem kerülhet sor. – A gyermekmisékrõl 1973-ban kiadott direktórium engedélyezi, hogy ha a pap nem ért a gyerekek nyelvén, homília helyett más, pl. a hitoktatójuk szóljon hozzájuk, és esetleg párbeszédes formában be is vonja õket. Ezt a lehetõséget a Szentszék azóta többször (1982, 1987, 1997, 2004) hangsúlyosan visszavonta. – Valójában talán a kiterjesztése lenne kívánatos és idõszerû; a gyermekes családok miséjén kívül megesik pl., hogy csak idõs vagy gyenge egészségû pap áll rendelkezésre vasárnapi misézõnek, vagy esetleg olyan pap, aki a közösség nyelvét nem beszéli. (Ebben az esetben az nem zavarna, hogy a pap a saját nyelvén misézik; az viszont kívánatos, ha ugyan nem lényeges, hogy az igeliturgia, beleértve az evangélium felolvasását és a homíliát is, a nép nyelvén folyjon, tehát más valaki tartsa, mint a misézõ pap.) Megoldás lehetne az is, de nem mindig kézenfekvõ megoldás, hogy valaki a püspök vagy a plébános által megírt homíliát olvas fel.

(69) A magyar misekönyv a hitvallásnak két változatát közli. Valószínû, hogy Magyarországon nem is használnak nem jóváhagyott hitvallást. – Talán másutt sem gyakoriak az elrettentõ példák. Már megírtam, 32 évvel ezelõtt Leuvenben éltem meg: húsvét vigíliáján a pap, amikor egy örökbe fogadott vietnami kisfiút is keresztelt, flamandul így kezdte a keresztségi hitvallást: „Ik geloof in de mens” (hiszek az emberben). Meghökkentõ példája ez a korunkban egyre általánosabbá váló emberközpontú életérzésnek és egyben a keresztény hitvallás tökéletes feje tetejére állításának.

(85) Az utasítás egyszerûen felidézi a nem katolikus keresztényekkel való eucharisztikus asztalközösség jelenleg érvényes szabályait. – Ezek a szabályok a zsinat nyomán fokozatosan érlelõdtek ki; valószínûleg már eljutottunk addig a pontig, amelyen túl egyéb lehetõségeket a kérdés becsületes dogmatikus végiggondolása nem helyez kilátásba. – A keresztények megosztottságának eucharisztikus következményei meredeknek tûnhetnek, és nagyon fájdalmasak is lehetnek, pl. olyan család életében, amelynek tagjai mélyen és elkötelezetten tartoznak egymástól elszakadt keresztény egyházközösségekhez. Ilyenkor az igazi ökumenizmus bizonyára ezen szenvedés fájdalmának elviselésében áll.

(96) Hazánkban (alighanem másutt is) kialakult az a szokás, hogy az áldozók közé vegyülve vagy áldozó szülõk karján ülve kisebb-nagyobb gyerekek is jönnek, és az áldoztatótól kis keresztet kapnak a homlokukra. Ez így kétségtelenül a legszentebb szentség nyújtásának és egy egyszerû áldásnak (de úgy is mondhatnánk: a szentségi áldozásnak és a lelki áldozásnak) egymásba ölelkezõ folyamata. A felnõttek ezt a szokást egy pillanatig sem értik félre, sõt a gyermekek örömét osztják; a gyermekek pedig örülnek a kommunióban (Jézushoz, szüleikhez, a többi keresztényhez fûzõ közösségben) való részesedésnek; ha már nagyobbak, azt is felfogják, hogy ez a keresztjel a saját elsõ áldozáshoz vezetõ útjuknak része. Idõsek otthonában a tolókocsis áldozók között van egy református asszony is; amikor keresztet rajzolok a homlokára, mindenki tiszta örömmel veszi, és senki sem érti félre. – Ne feledjük: a pászkalakoma ószövetségi szertartásában ugyanúgy, mint az Úr Jézus figyelmes érdeklõdésében a gyermekeknek kiváltságos hely jutott. Való igaz: nincs nyoma annak, hogy az Eucharisztia szerzésénél kisgyermekek is ott voltak, és Jézustól keresztet kaptak a homlokukra. Való igaz az is: a jelen instrukció hallgat ilyenféle kezdeményezésrõl; alighanem inkább az lenne kívánatos, hogy szentesítse.

(103–104) A liturgikus dokumentumok sose tudtak a két szín alatti áldoztatásnak következõ módjáról, a jelen utasítás pedig megengedhetetlennek mondja: az áldozó az egyik kiszolgáltatótól kezébe kapja Krisztus testét, egy másik pedig a kelyhet nyújtja neki, az áldozó maga mártja be az ostyát, és úgy veszi magához. – Ilyen gyakorlat létezik, és teljesen megfelelni látszik annak a (feltétlenül helyes és fontos) elvnek, hogy az áldozás nem történhet önkiszolgálás módjára; a szentséget minden nem celebráló keresztény kapja, átveszi a celebránstól vagy annak egy szolgálattevõ társától. Ha az áldozó saját kezébe kaphatja Krisztus testét, akkor saját kezével bele is márthatja a neki nyújtott kehelybe.

(123–124, 126) A Római Misekönyv általános rendelkezéseiben (az 1969-es és 1970-es kiadás 299., a 2000-es kiadás 337. paragrafusában) ez áll: „A misézõ pap saját öltözéke a szentmisénél és a szentmiséhez közvetlenül kapcsolódó cselekményeknél – hacsak más elõírás nincs – a miseruha (kazula), amelyet az alba és a stóla fölé kell fölvenni.” 1973 elején azután az Istentiszteleti Kongregáció – az általános szabályok fenntartása mellett – engedélyezte az alba nélküli, megfelelõ szabású kazula (casula sine alba) használatát, amelyre kívül veszik fel a stólát. (Notitiae 9, 1973, 96–98.) Lehet, hogy magát ezt az engedményt Rómában igyekeztek hamarosan elfeledni, elhallgatni. A gyakorlat viszont egyre jobban terjedt, és némileg talán módosult is. Évtizedek óta az egész világon, Magyarországon is, nagyon sok pap (a püspökök sem kivételek!) celebrál vagy végzi a fõcelebránsi tisztet kazula nélkül. Vagyis nem alba nélküli kazulát, hanem kazula nélküli albát vezetnek be. Széles, díszes stólák készülnek, és vannak használatban. Persze az is igaz, hogy a régiekhez képest ugyancsak nagyon szép és idõszerû kazulák is elterjedtek. Ilyenformán a kazula nélküli misézés a keresztény közösségek széles rétegeibõl jövõ, egészséges és elõremutató kezdeményezésnek tûnhet. (Volt más is ilyen, pl. mindjárt a liturgiareform gyakorlati megvalósításának kezdetén: az átváltoztatás utáni akklamáció. Ezt éppen a nagyon rendbontóan újító holland egyházban kezdeményezték, onnan vették át a római hatóságok.) A szentszéki utasítás a 126. pontban nem tûnik elmarasztalni a kazula nélkül, csupán albában és stólával történõ misézést; de jobb lenne, ha világosabban és kifejezettebben szólna: a) vagy az 1973-as engedmény kifejezett megismétlésével helyesli, felkarolja, mintegy „szentesíti” (ugyanakkor melegen ajánlja a kazula használatát); b) vagy ha szándéka az, hogy keményen elmarasztalja a 126. pontban megnevezett egyéb szokásokkal együtt, akkor ezt világosan mondja ki, és ezzel vállalja azt az ódiumot, hogy álláspontja megmarad írott malasztnak, és az utasítás kazulánál fontosabb rendelkezéseivel szemben is szítja a keresztények ellenállását, bekeményedését. – Én személy szerint a misézési helyeimen nem vagyok felelõs azért, hogy kazula is rendelkezésre álljon (kivéve egy öregotthont, ahova a havi egyszeri vasárnapi misére magam viszem az albát és a stólát, de kazula nélkül). Eddig egyéb helyeken is könnyen megengedtem magamnak a kazula nélküli misézést; ezentúl sem fogom sehol elhárítani a mise vállalását azért, mert kazulájuk nincs. (Többnyire persze van.)

(126) Vannak papok, valószínûleg a világon mindenütt, akik a modern mindennapi élethez való minél teljesebb hasonulás szándékával (sajátos helyzetekben, például fiatalokkal tartott misében különösen) mellõznek albát, stólát, és esetleg még azt is fontosnak tartják, hogy polgári ruházatuk minél vagányabb legyen (elõkoptatott farmernadrág stb.). – Ebben a témakörben mindenképpen helyénvaló az utasítás „abusus, visszaélés” szava. Tudatosítsunk legalább három szempontot, és törekedjünk megvalósításukra. a) Eucharisztiánknak minden tényezõjében (pl. a kimondott beszéd értelmében és stílusában, az egyéni és közösségi gesztusokban, az öltözék minõségében és szimbolizmusában) kifejeznie és élménnyé tennie kell az ünneplés bensõséges-lényegi kapcsolatát az Isten Igéjének megtestesülésével, Krisztus pászkamisztériumával (tehát kereszthalálával és megdicsõülésével), az egyetemes Egyházhoz való közösségi-misztikus hozzátartozásunkkal. Vajon erre alkalmas öltözék a pulcsi meg a farmer?! b) Az Eucharisztia kultuszjellege jól összeegyeztethetõ egyszerûséggel, szegénységgel, de nem egyezik a kontesztáló vagánykodás és szekularizmus lelkiségével és megnyilvánulásaival. c) Fontos alapelv: Nem csupán a kereszténységet és az Eucharisztiát kell inkulturálnunk (korunk kultúrájába beleépítenünk), hanem ennél lényegesebb az, hogy saját emberi világunkat és korunkat, egész emberi lényünket inkulturáljuk a megtestesülésbe, a pászkába, az Eucharisztiába; ez konkrétan, életszerûen azt jelenti, hogy mi magunk nagyon vágyunk és törekszünk belekulturálódni Krisztusnak és Egyházának Eucharisztiájába.

(150–151, 162–163) Bonyolult, kényes, súlyos kérdés a következõ. Lelkipásztori asszisztensekkel és rendkívüli szentségkiszolgáltatókkal kétségtelenül nem lehet megoldani a szorongató (és elõreláthatólag egyre végzetesebb) paphiányt. Papi hivatásokért az egész keresztény közösség imádkozik, és megteszi, amit tehet. – A keresztény közösségeknek joguk van a létüket biztosító rendszeres Eucharisztiához; e jog biztosításának legfõbb felelõse pedig nem más, mint a Szentszék. Vajon a Szentszék a papi hivatás egyházi feltételeit úgy határozza-e meg, hogy e jog biztosítását teljes hatékonysággal elõmozdítsa? Konkrétan: a cölibátust korunkban és a jövõben a papi hivatás abszolút feltételeként kell-e megkövetelni? Még konkrétabban: Nem fogjuk-e elõbb-utóbb elfogadni azt, hogy pappá szentelõdhessenek viri probati? (Olyan, 40 évesnél nemigen fiatalabb házas férfiak, akik már bebizonyították keresztény életük, házasságuk, közösségi felelõsségvállalásuk érettségét, akik tehát konkrét közösségükbõl nõhetnek ki közösségük papi szolgálatára.) És ezt nem kellene-e inkább elõbb, mint késõbb elfogadnunk? Ezen a területen a döntõ szó a Szentszéket illeti. – E jogos kérdés megválaszolása persze nem tartozik a jelen instrukció témakörébe.

(185–186) A részletkérdések végiggondolását csak azzal szabad lezárnunk, hogy meglátásainkat és elhatározásainkat átszûrjük a befejezésben megfogalmazott alapvetõ teológiai és lelkiségi szempontokon.