Ministránslányok - feminista ideológia

„MINISTRÁNSLÁNYOK”: FEMINISTA IDEOLÓGIA

ÉS A RÓMAI LITURGIA

írta: Brian W. Harrison

I. Zsinat-utáni liturgikus újdonság: előbb teológiai, majd ideológiai

A mai előadásban elhangzó észrevételeim, amelyek az elmúlt évtizedben igen jelentékennyé váló modern liturgikus reformot érintik, elég kritikusak lesznek. Azt a reformot érintik, amely kicsit több mint 20 évvel VI. Pál pápa Római Misekönyvének kihirdetésével kezdődött, és amely lassan, úgy tűnik, a végéhez közeledik. Olyan változásokról lesz szó, amelyek számomra többnek tűnnek, mint egyszerűen valamely teológiai változásra vagy fejlődésre alapozott megvalósítások. Inkább a liturgikus újítások új fázisát jelzik, amelyben az Egyház latin rítusának legszentebb részeibe vezetnek be új, egészen idegen ideológiai szempontokat, úgy mint a nacionalizmust (az inkulturáció nevében) vagy a feminizmust (a női méltóság nevében). Leginkább erre az utóbbira szeretnék ma koncentrálni.

Amikor a zsinat utáni liturgikus újítások két – teológiai és ideológiai – fázisáról beszélek, nyilván nem gondolom, hogy ezek egymástól élesen elválasztható periódusok lennének, hiszen mindkét fázis legjelentősebb elemei egyszerre voltak jelen mindkét fázisban, tekintélyes mértékben. Inkább a hangsúlyok valamilyen fokozatos változásáról szól azok cselekedeteiben, akik az egyre több változás pártján állnak.

Az első szakasz, a teológiai fázis, nagyjából az első negyedszázadot fedi le (1969-1994), kezdve attól a pillanattól, amikor VI. Pál pápa kihirdette a mise új rendjét (Novus Ordo) a Missale Romanum apostoli konstitúcióban, 1969. április 3-án. Ezt a szakaszt elsősorban a liturgikus változások bevezetése, kötelezővé tétele, és az Egyház vérkeringésébe való asszimilálása jellemezte – olyan változások voltak ezek, amelynek eredete és megokolása többé-kevésbé a keresztény – bár nem mindig kifejezetten katolikus – teológia határai között található. Vagyis egyfolytában láttuk és hallottuk, mennyire hangsúlyozzák pl. az ökumenikus előrehaladást a protestánsokkal, éppen egy drasztikusan leegyszerűsített, kevésbé formális, sokkal változékonyabb népnyelvű mise által; a Szentírás bőségesebb használata a liturgiában; az Eucharisztia testvéri és közösségi lakoma-jellegének erőltetett túlhangsúlyozása az Örök Főpap egyetlen Áldozatával szemben; egy ekkleziológia, amely az Egyházat inkább „Isten népének”, semmint Krisztus Misztikus Testének tekinti, ezért túlzottan kihangsúlyozza a laikusok szerepét és „aktív részvételét” a litugiában.

Mi, katolikusok, hangosan vitatkozunk ezen változások pozitív vagy negatív következményeiről, és a nyugati civilizáció ezt a disputát inkább ostobának és haj-tépőnek látja – olyan „belső ügynek”, amely egyházi dolgok apró részleteiről szólnak, és semmi közük a szélesebb nyugati kultúrához. Pl. az általam teológiai szakasznak nevezett időszak alatti „alaptípusú” újítás valószínűleg a kézbeáldozás bevezetése volt. Legtöbbünk számára, akik ma itt jelen vagyunk, ez egy nagy fontossággal bíró kérdés, hiszen közvetlenül minden egyes hívő hitét és érzékenységét érinti: a szentmise misztériumával, ill. azzal a szent és legbensőségesebb pillanattal kapcsolatos, amikor részesedünk ebből a misztériumból. De a világi kultúrában, ill. a mai tömeg-médiában ennek nem volt hír értéke. Hányszor láttunk a TV-ben vitaműsorokat a kézbenáldozásról, vagy hányszor szóltak erről pl. a New York Times vagy más, ennek megfelelő európai lap címoldalai?

Ezzel a viszonylagos közönnyel ellentétben, amelyet a világi kultúra tanúsított a szigorúan csak teológiai, „vallási” ügynek tekintett liturgikus változásokkal szemben, egyéb változások, amelyek ma nagy hatással vannak a katolikus liturgiára, a média figyelmének középpontjába kerültek. Úgy gondolom, hogy az a figyelem, amelyet ezek a változások kivívtak maguknak (Egyházon belül és kívül egyaránt), a liturgikus újítások egy új, sokkal radikálisabb szakasz beköszöntésére utalnak, és amely szakaszt – ahogy azt javasoltam – nevezhetnénk inkább ideológiai, mintsem teológiai fázisnak. Ideológiai fázisnak, ui. gyökerei nem kifejezetetten a keresztény – akár katolikus, akár protestáns vagy orthodox – gondolkodásban, hanem inkább a világi szociális és politikai programokban találhatók, amely programoknak az őse a felvilágosodás racionalizmusa és „egyenlőségesdije”, ill. a pogányság, nem pedig a zsidó-keresztény szentírási hagyomány.

Azokon a területeken, ahol nem az ősi európai kultúra dominál, a legjelentősebb ideológiai befolyás ilyen értelemben egy bizonyos nyugat-ellenes nacionalizmus. Katolikus egyházi körökben ez az eltúlzott nemzeti büszkeség egy türelmetlen és egyre erősödő liturgikus „inkulturációban” jelenik meg. Nyugat hagyományosan keresztény társadalmaiban viszont az új világi, szocio-politikai ideológia, amely a legnagyobb mértékben hatással van a katolikus liturgiára, természetesen a feminizmus. Mind a feminizmus, mind az etnikai vagy nemzeti büszkeség egy ideje már erős fegyverként jelen van a liturgikus újítók kezében; de a világi ideológiáknak a szentélybe való beszivárgása csak ebben az évtizedben vált annyira elterjedtté és uralkodóvá, hogy végleges elismerést és engedélyt kaptak a legmagasabb egyházi hatóságoktól. Pl. A római liturgia és inkulturáció c. vatikáni instrukció (1995) 42. cikkelye megadta az Egyház formális engedélyét a szentmise bemutatása alatti „tapsolásra, ritmikus himbálózásra és táncra”. ("... manuum percussio seu plausus, fluctuationes rhythmicae seu motus modulati, aut choreæ motus". AAS 87 (1995), p. 304.)

Ez a dokumentum az újításokat a nem-nyugati kultúrák keretein belül tekinti érvényesnek, ahol talán valami kevés jogot formálhatnak arra, hogy a helyi vallási hagyományok részeivé váljanak. De a legmagasabb liturgikus tekintély, a Vatikán Pápai Liturgikus Ünnepek Irodája, nem elégedett meg ezeknek az engedélyeknek Afrikára, Ázsiára vagy Óceániára való korlátozásával. Ez az Iroda, melyet a nyolcvanas évek végén rábíztak a kiemelkedően „progresszivista” Msgr. Piero Marini-re (ma már püspök), hatást gyakorolt a Szentatyára, hogy engedélyezze a liturgikus táncot a nyugati közösségek számára is, annak ellenére, hogy egy ilyen hagyománynak nyoma sincs a nyugati keresztény istentiszteletekben. Ezért láthattuk a római Ifjúsági Világtalálkozón bemutatott szentmise alatt fiatal, fehérbőrű balerinák hullámzását Őszentsége színe előtt.

II. A ministránylányok kihívása

Ha a „teológiai” fázisra leginkább jellemző engedély a kézbeáldozás volt, az, ami világosan bevezet a rómia liturgia újításainak új, „ideológiai” fázisába, a még inkább előzmények nélküli engedély, amelyet az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció adott ki 1994. március 15-én: engedély, hogy nők is szolgálhassanak az oltárnál.

Nyilván itt már valóban forradalmi változásokról beszélhetünk. Mindenki világosan emlékszik rá, hogy 1980-ban a Szentatya megerősítette az Egyház kétezer éves tiltását a nőknek az oltárnál való szolgálatára vonatkozóan az Inaestimabile donum dokumentumban. Ekkor a Vatikán saját hivatalos liturgikus kiadványa, a Notitiae, megjelentetett egy cikket, amelyben kijelentette, hogy ez a tiltás már az V. században megszilárdult. (Aimé-Georges Martimort, "La Question du Service des Femmes a L'Autel", Notitiae, Vol. 16, 1980, pp. 8-16.)

Ez a „szilárd” alap most szemeink előtt vált semmivé. Ezt az újítást egyszerűen egy passzív, csendes vállrándítással kellene elfogadnunk? Sokan, akik 1994 előtt ellenezték a ministránslányok létét, hirtelen arról kezdtek el beszélni, hogy – akár tetszik, akár nem – ez már lezárt kérdés, minor (kisebb jelentőségű) ügy, így ne sírjunk már tovább afölött, ami volt, hanem szokjunk hozzá a ministránslányok jelenlétéhez a szentmisén.

Szeretném egyszerűen és világosan elismételni: a ministránslányok kérdése nem minor ügy. Az Eucharisztia liturgiája az Egyház életének középpontjában áll, az oltár pedig ennek a liturgiának a legközpontibb helyét foglalja el. A mi Urunk, Jézus Krisztus Új Szövetségének Szentek Szentje. Vagyis bármilyen gyökeres és előzmények nélküli újítás, amely megjelenik az oltáron történő cselekménnyel kapcsolatban, elkerülhetetlenül – rövid- vagy/és hosszútávú – lényegi változásokat okoz majd a hívek szívében, fejében.

De biztos vannak olyanok, akikben felmerül a kérdés: ugyan mi olyan szörnyű abban, hogy lányok is vannak az oltár körül? A jelenlévők – biztos vagyok benne – tudják erre a választ, tudják, ez milyen súlyos problémákat vet fel, de érdemes felidézni a legfontosabb szempontokat.

Először is, az, hogy egy teljesen előzmények nélküli újításról van szó, már önmagában is elég ok az aggodalomra. Miért mondom ezt? Egy technikai korban és kultúrában, minden, ami új, szinte automatikusan azt jelenti, hogy jobb is, hogy haladás az előzőhöz képest, hogy meghaladja az őt megelőzőt. Ez most úgy hangozhat, hogy én egyszerűen ellene vagyok valami újnak csak azért, mert új. De ne feledjük, a tudományokban és a technológiában uralkodó elképzeléssel ellentétben a katolikus liturgiában, a katolikus hittételekben az a priori (eleve) magatartásnak pontosan az ellenkező előjelet kellene hordania. Egy olyan vallásnak a benső logikája, amely azt hirdeti magáról, hogy 2000 évvel ezelőtti isteni és végleges kinyilatkoztatáson alapul, megköveteli, hogy a hívek szemléletmódjukban mélyen konzervatívak legyenek. Az újjal szembeni a priori tartózkodás, ebben a környezetben, nem ostoba vagy vak előítélet, hanem megokolt, értelmes, szükségszerű magatartás. Isten örökkévaló, így – ahogyan azt Joseph Sobran amerikai katolikus újságíró bölcsen megjegyezte – a liturgiának „divatjamúltnak” és valóban ősinek kellene látszania, mert ez az a mérték, amennyire mi, halandók, meg tudjuk közelíteni az örökkévalóságot.

Na most, egy vallási hagyomány esetében, amely nem csak hogy létezett, hanem tudatosan, állandóan és hangsúlyozottan meg lett erősítve, és amelyet nem adtak fel kétezer éven keresztül, egy ilyen hagyomány esetében erősen fel kell tételeznünk, hogy az Krisztus akaratára vezethető vissza. És a hagyománnyal kapcsolatban, amely megtiltja a nőknek az oltárnál való szolgálást, valóban ez a helyzet. A vatikáni Notitiae-ben Aimé-Georges Martimort megerősíti: „az az általános rendelkezés, amely szerint nők nem szolgálhatnak az oltárnál, a Laodiceai Gyűjtemény 44. kánonjában szilárdult meg, amely a IV. század végére datálható, és amely alakította Nyugat és Kelet szinte összes jogi gyűjteményét”. (Martimort, op. cit.)

Martimor arra is kitér, hogy a pápák Szent Geláziusz óta (494) mind visszaélésnek minősítették ezt a gyakorlatot. Úgy tűnik, abban az időben is megjelent valamiféle feminista hatás, amely főleg Szicíliában és dél-Itáliában éreztette hatását, és ezért Szent Geláziusz pápa kötelességének érezte, hogy írjon a helyi püspököknek: „Szomorúan hallottunk arról a megvetésről, amellyel a szent misztériumokat kezelitek. Addig jutottatok, hogy nők lettek bátorítva, hogy az oltárnál szolgáljanak, és olyan feladatokat végezzenek, amelyek nem felelnek meg a nemüknek, hanem kizárólagosan a férfi nemnek lett fenntartva”. (Ibid., cit. in: Michel Sinoir, La Question de L'Admission des Femmes au Service de L'Autel, Paris, Pierre Téqui, 1994, p 28.)

A Római Misekönyv minden kiadása 1570 és 1962 között tartalmazta a nők oltárnál való szolgálatának tiltását, ahogy tartalmazta ezt az 1917-es Egyházi Törvénykönyv (c. 813, §2) is, nem beszélve a II. vatikáni zsinat után megjelent legelső és kevésbé radikális dokumentumokat.

Röviden, úgy tűnik, hogy az 1994-es vatikáni engedély, amely lehetővé tette a nők oltárnál való szolgálatát, a legradikálisabb liturgikus változás volt, amelyet z Egyház legfőbb tekintélye valaha is megengedett. Amint jól tudjuk, a kézbenáldozás az ősegyházban egyes területeken megengedett volt egy rövid ideig, sőt nők, mint az Eucharisztia rendkívüli kiszolgáltatói is léteztek. Egy kiváló tanulmányban, amely a nők oltárnál való szolgálatának kérdéséről szól, és amely a Vatikán végzetes engedélye előtt pár héttel jelent meg Franciaországban, Michel Sinoir atya (párizsi egyházmegye) megemlíti azt a tényt, hogy az ókortól kezdve a klauzúrás apácamonostorokban, amelyek a sivatagban voltak, távol a papoktól és szerpapoktól, a főnöknőnek engedélye volt, hogy a tabernákulumból kivegye az Úr Legszentebb Testét, és megáldoztassa a nővéreket. De eközben soha nem használhatta az oltárt. (Cf. ibid., p. 26.)

Ez az utóbbi kitétel nagy jelentőséggel bír, és megjelenik az 1917-es Egyházi Törvénykönyvben is. A 813. can. 2. §-a ezt mondja: „Egy nő soha nem szolgálhat a misén, csak abban az esetben, ha nincs jelen férfi, és jogos indok áll fenn, és azzal a feltétellel, hogy a válaszokat távolból mondja, semmi körülmény között meg nem közelítve az oltárt.” Egy ilyen törvénykezés, úgy gondolom, segít mélyeben megérteni az Egyház hagyományának ezt a pontját. És, ahogyan azt Sinoir atya is említi, a nők szentélyben való jelenlétének tiltása, akár felolvasóként is, megmaradt az Egyház liturgikus törvényei hivatalos normájának egészen 1994-ig. (Ezt a pápai miséken sem tartották be, sokszor olvastak fel nők, apácák a szentélyből.) A Római Misekönyv Általános Rendelkezései 1975-ös kiadásának 70. pontjában ez olvasható: „Azokkal a szolgálatokkal, amelyek a szentélyen kívül történnek, megbízhatók nők is, ha ezt megfelelőnek ítéli a templom papja. A 66. pont rendelkezései, amelyek az olvasmányok felolvasásának helyére vonatkoznak, figyelembe veendők.”

És mit mond a 66. pont? „A Püspökkari Konferenciák megengedhetik, hogy nők olvassák fel az Evangéliumot megelőző szentírási olvasmányokat, vagy a Hívek könyörgéseinek fohászait. Szintén ők határozzák meg a helyet, ahonnan a nők felolvashatják a közösségnek Isten igéjét.”

Ha a két normát, 66. és 70., összetesszük, a Rendelkezések értelme világos: ha nők olvasnak fel, a püspököknek kell eldönteniük, hogy melyik az az alkalmas hely a szentélyen kívül, ahonnan ez történhet. Az 1994-es rendelkezés értelmében a Szentszék a 2000. jáliusában megjelentetett Általános Rendelkezések-ben már felülvizsgálta ezt a kitételt, eltörölve mindenféle utalást a nemekre.

Így a zsinat utáni római liturgia a történelemben először eltörölt minden megkülönböztetést férfiak és nők között, ami a szentélyben elfoglalt helyüket illeti. De ha az Egyház mindig is hangsúlyozott és töretlen hagyománya, hogy a szentélyt a mférfiaknak tartotta fönt, mi indokolta a változást? Itt érkezünk meg a központi kérdéshez. Sok másodlagos vagy esetleges ok van, ami az 1994-es vatikáni döntés kapcsán oly sok aggodalmat keltett sok katolikus között: sokan találó kérdéseket vetettek fel a furcsa jogi folyamattal kapcsolatban, amellyel bevezették ezt az újítást. Sokan megjegyezték, hogy a lányok oltárhoz való engedése gyakran elriasztja a fiúkat, nem látják többé férfiaknak szóló szolgálatnak, így a papi hivatások egy igen termékeny talaja kerül veszélybe. Mások jegyezték meg, hogy azzal, hogy a lányokat előtte már az oltárhoz engedő papok és püpsökök engedetlenségét gyakorlatilag megjutalmazzák, felbátorítják őket, hogy újabb római fegyelmi döntéseknek szegüljenek ellen, azokkal szemben viszont, akik engedelmesek voltak a hagyomány normáihoz, sokszor nem kis áldozatok révén, a rendelkezés egy kiszúrás. Ismét mások rámutattak arra, hogy az új szabályozás egy újabb akadályt gördít a keleti orthodox egyházakkal való egység útjába. A keleti katolikus egyházakra érvényes rendelkezések (megegyezve ebben az othodoxokkal) továbbra is tiltják a nők oltárnál való szolgálatát. Azt látjuk tehát, hogy ezzel az újítással, sajnos, a Vatikán inkább a feminista ideológia nyomásának engedett, figyelmen kívül hagyva igazi liturgikus alapelveket. Az az egyszerű tény, hogy Nyugaton a feminista ideológia a maga hamis, liberális és evangéliumellenes alapelveivel (irányadó Mt 20,1-16 – a nyugati liberális vagy szocialista ideológia összekeveri a kiváltságot és a jogot, ezért az „egyenlőtlenséget” eleve elítélendőnek tartja), amely szerint a „diszkrimináció” és az „egyenlőtlenség” igazságtalanok, sokkal nagyobb nyomást gyakorol a tömegmédiára, az egyházi intézményekre és a populáris kultúrára, mint a nem-európai társadalmakban.

Úgy gondolom, hogy ezek az 1994-es rendelkezésekkel szembeni ellenvetések nagyon találóak, de bizonyos értelemben mulandóak és inkább járulékosak, mint lényegiek. Nem hatolnak a probléma közepébe, mert nem magyarázzak meg teljesen, hogy a Nyugati és a Keleti Egyház egyaránt miért tiltottak ki kétezer éven át következetesen a nőket és a lányokat a szentélyből.

Martimor tanulmánya segít megérteni ennek a rendelkezésnek patrisztikus jellegét. Miután jó sok idézetet sorolt fel ősi szövegekből és kánonokból, amelyek a nők oltárnál való szolgálatát tiltják, megjegyzi: „Úgy tűnik, hogy a nők oltártól való eltiltása következetes gyakorlatának oka, hogy felismerték, mi köti össze a kisebb szolgálatokat magával a papsággal, eljutva egészen odáig, hogy ezek a kisebb szolgálatok a papság felé vezető út lépcsőfokai lettek. Ez már világosan megjelenik Szent Cypriánnál (aki vértanúként halt meg 258-ban)”. (Cit. in Sinoir, op. cit., p. 28)

Az a gondolat, hogy a ministráns egy bizonyos értelemben az első fokozat a papság felé, nemcsak vizuálisan jelenik meg – vagyis hogy a ministránsok a papsághoz hasonlóan reverendát és karinget viselnek –, hanem több nyelvben az elnevezések is ezt tükrözik. Spanyolul a ministránsokat monaguillo-nak nevezik, amely etimológiailag „kis szerzetes”-t jelent. Az olasz chierichetto magyarul „kis klerikus”, így hát olaszul nehéz lenne olyan elnevezést találni a lány „ministránsoknak”, amely ne kerülne ellentétbe az Egyház definiált tanításával: nő nem lehet klerikus.

Így hát az Egyház kétezer éves gyakorlata, amely a szentélyből kitiltotta a nőket, azon is alapul, hogy a ministrálás szimbolikusan, de sokszor gyakorlatiulag is szorosan kapcsolódik a felszentelt papság szolgálatához. Ezt a papi szolgálatot pedig soha nem lehet nőknek adni, ahogyan azt 1994 Pünkösdjén II. János Pál pápa végérvényesen kihirdette Ordinatio Sacerdotalis apostoli levelében. (Cf. AAS 86 (1994), p. 548.) A Krisztus áldozata és a férfi nem közötti kapcsolat feleleveníti az Ó- és Újszövetségen végigvonuló nemi szimbolikát. Yahweh Izrael Jegyese, az ő választott Kedvese. Krisztus az Egyház Vőlegénye: Ő az, Aki létrehozza azt a gyümölcsöző kapcsolatot, amelyben a kegyelem természetfeletti magva (az „új teremtés” forrásaként) kisarjad a Kálvária hegyén, hogy az Egyház, az Ő Jegyese, részesülhessen benne, és hogy Anyaként tovább gyümölcsöztesse azt, táplálván vele gyermekeit a keresztségben és a többi szentségben.

Michel Sinoir atya tanulmánya világosan kiemeli ezt a szempontot, segítségül híva a keleti liturgikus gyakorlatot is, hogy így még inkább megvilágítsa a szentély szimbolikáját. A keleti templomokban az ikonosztázionnak köszönhetően a szentély és a hajó közötti választóvonal még erősebb, mint a nyugati hagyományban. A mi Urunk és a szentek képeiből álló „fal” eltakarja az egész szentélyt a laikusok szeme elől, és mögéje csak a szent ajtókon keresztül lehet belépni. Sinoir atya a következőket fűzi ehhez a keleti hagyományhoz:

„Az ikonosztázion a mennyek országát jelképezi, és a liturgiát, amely elővételezi ezt a mennyországot, csak a klérus tagjai mutathatják be. A templomhajó a földet jelképezi, a férfiak és nők lakóhelyét, akik arra igyekeznek felkészülni, hogy belépjenek a Dicsőségbe. Analógiásan ez ugyanaz a misztérium: Krisztus, a Vőlegény, aki megújítja áldozatát a szentélyben, és az Egyház, a Jegyes, aki hálásan fogadja ezt földi zarándoklása közben.” (Sinoir, op. cit., p. 32)

Mindebből az következik, hogy védelmezni a lány „ministránsokat” azzal, hogy egyébként is csak kisebb jelentőségű dolgokat csinálnak (vizet, bort hoznak, stb.), nem pedig olyan tevékenységet folytatnak, amely megkövetelné a szentségi rendeket, egészen téves. Túl sok katolikus hívő fogadja el kritikátlanul azt az érvelést, hogy ha egyszer a nők lehetnek az Oltáriszentség rendkívüli kiszolgáltatói, akkor nem lenne logikus kizárni őket az oltár körüli szolgálaból. Ez az érvelés arra a tételre támaszkodik, amely szerint a felelősségek, megbízatások egy bizonyos hierarchiájában egy magasabb megbízatásra való felhatalmazás a fortiori magába foglalja az alacsonyabb megbízatásokra való jogot is. Pl. akit áldozópappá szentelnek, annak nyilván megvan a joga és a hatalma a szerpap feladatainak az elvégzéséhez is. Ugyanígy – folytatják az érvelést –, miután Krisztus Testét kiosztani egyértelműen magasabb vagy több méltósággal járó feladat, mint vizet vagy bort vinni az oltárhoz, az áldoztatási engedéllyel bíró személynek még inkább joga van szolgálni az oltárnál. Sok liberális és tradicionalista katolikust is sokszor győztek már meg ezzel az érveléssel, és bizonyították be nekik, hogy ha már a nők áldoztathatnak, akkor következetlen és illogikus lenne eltiltani őket a ministrálástól. (Természetesen a liberálisok ezt a következetlenséget azzal akarják feloldani, hogy engedjék meg a lányoknak a ministrálást. A tradicionalisták pedig azzal, hogy a nőket akarják eltiltatni az áldoztatástól is.)

Akárhogy is legyen, az alapfeltevés, amelyből az egész érvelés kiindul, hamis. Hamis az a feltevés, amely szerint egy bizonyos funkció méltósága vagy nemessége lenne a kritérium, amely alapján eldöntik, ki végezheti azt, vagy ki nem. Sőt, ha az Egyház hagyományát, rendelkezéseit nézzük, észre kell vennünk: soha nem azh volt az elsődleges kérdés, hogy egy nő mit csináljon, vagy mit ne csináljon a szentmise alatt, hanem inkább az, hogy hol legyen, vagy hol ne legyen. És ahol az Egyház szerint a nő soha nem tartózkodhatott, még csak a közelébe sem mehetett: a szentély, sőt még szigorúbban az áldozati oltár! A ministrálással ellentétben, az áldoztatás a szentélyen kívül történik, ezért semmi következetlenség nincs abban, hogy az áldoztatást megengedik a nőknek, de a ministrálást nem. (A ford. megj.: NB – egészen más magyarázata van annak, hogy a nőknek, de akár laikusoknak is, miért NEM SZABAD áldoztatniuk, csak valóban kivételes esetekben, pl. halálveszélyben!)

Felmerül a kérdés: miért a liturgikus hely, és miért nem a liturgikus funkció volt az, ami fontosabb volt ebből a szempontból?! Szerintem a válasz egészen egyszerűen az, hogy csak a funkciókra való összpontosítás a szent liturgiát túlságosan behatárolt módon, „pragmatikusan” szemlélné, pedig a liturgia alapvetően szimbolikus, felidéző, és minden pontján képekkel átitatott valóság. Ami döntő ebben a ministrálás egész problematikájában, az a szentély „megjelenése”: mi és ki van jelen, ill. az a tudatalatti üzenet, amit ez a „megjelenés” továbbít.

A tévé, a számítógép világában sokkal jobban oda kellene figyelnünk mindarra, ami képeken, szimbólumokon keresztül hatással van ránk – különösen, ha ezek a képek, szimbólumok folyamatosan ismétlődnek. A Jegyes-jegyesség szimbolikájáról már szóltunk, most röviden említsük meg még a következő tényt is: a két nem egymás melletti „kavarása” a szentélyben csak tovább szekularizálja, csak tovább deszakralizálja a liturgiát. Érdekes, amit ministránsok mondtak az 1994 engedély megjelenésekor: „Ne, atya! Ennek az lesz a vége, hogy szerelmespárok is „minstrálni” fognak, aztán majd az oltár fölött szemezgetnek egymással, szorongatják majd egymás kezét.”

(…)

A nők jelenléte a szentélyben, a nők liturgikus szolgálata egy kétségkívül bizarr újítás – teljesen ellentmond annak a nemi szimbolizmusnak, amely jelen van már a teremtés rendjében is, és amely egészen világossá válik a kinyilatkoztatásban. Sinoir atya ezt így foglalja össze:

A szentély Krisztusnak, az új Ádámnak, a Vőlegénynek és Megváltónak, és így következésképpen a püspöknek, mint a helyi egyház vőlegényének a helye, ill. az áldozópapoké és szerpapoké. A nők egyáltalán nem igazolható jelenléte ebben a szentélyben nyilván nem képes lerombolni a megváltás műve, az Áldozat megújításának objektív hatását, de rombolja az egyes hívő és a közösség hitét azáltal, hogy a misztériumot meghazudtoló jelként van jelen. Egyszerűen elszegényíti hitünket. (Sinoir, op. cit., p. 40.)

A liturgia szívének, a Szentek Szentjének, az Áldozatnak ez a meghazudtolás a magyarázata annak, miért is jelenti a lány „ministránsok” jelenléte az Egyház liturgiájának súlyos deformációját. A ministráns, akit hagyományosan lehetséges papi hivatásnak tekintünk, érzékelhető és szimbolikus módon is azt a szerepet tölti be elhelyezkedése és cselekedetei által, amely szerep nem más, mint az áldozat előkészítésében és bemutatásában való közvetlen segédkezés – ez pedig egyértelműen és lényegileg papi feladat.

Van még más analógia is, amely segít megértenünk a problémát. Vegyük alapul II. János Pál pápa jól ismert érvelését a fogamzásgátlás ellen. Azt mondja a pápa, hogy a fogamzásgátló eszközök használata olyan, mint egy hazugság, amelyet nem szavakkal, hanem a testünkkel követünk el: „Teljesen átadom magam neked” – pedig az aktus valójában deformált, korlátozott, hamis, hiszen visszatartják életadó termékenységüket. Ugyanígy a latin Egyház is 1994 óta hamis nyelvvel szól ebben a gyakorlatban, hiszen miközben újra és újra megismétli hivatalos dokumentumaiban, hogy az Egyháznak nincs jogában nőket pappá szentelni, a lány „ministránsokat” a klérus ruhájába – reverenda, karing, alba – öltözteti, és papi szerepet bíz rájuk. Így az Egyház legszentebb cselekményeiben kerül szembe saját hivatalos tanításával.

(…)

Röviden, a lányok, nők jelenléte a szentélyben feszültséget, belső ellentmondást okoz a szent liturgiában. Egyszerűen csak egy ideológiai állásfoglalásról van szó, amely szekularizálja a szentmiseáldozat liturgiáját. A nők a szentélyben egyszerűen csak újabb területeket igyekeznek meghódítani. Olyan cél elérésére törekednek – akár tudva, akár tudatlanul –, amellyel egyetlen katolikus sem érthet egyet: a női papság. Jelenlétük lerombolja azt a szimbolikát, amely mindig is létezett a liturgiában, már az Ószövetségben is. Sőt, ellentétben a kézbeáldoztatással, amely „csak” magánakció jellegű újítás marad, hiszen nem kötelező kézbe áldozni, a nők jelenléte a szentélyben megvon minden szabadságot azoktól, akik ezt felháborítónak, a liturgia szellemével ellentétesnek tartják.

VISSZA