Láttuk tehát, hogy a Kalazancius által elindított Kegyes Iskoláknak mint szerzetesrendnek van sajátos egyházi küldetése. Viszont milyen formában kell megélnie egy piarista szerzetesnek karizmája egyháziasságát? Nyilvánvaló, hogy mivel egyszerre szerzetes és pap, kettős címen éli meg az egyházi dimenziót: egyrészt mint a krisztuskövetés tanúja - amely sajátja mindazoknak, akik a megszentelt életformát a legkülönbözőbb módokon vállalják -, másrészt mint pap, akit a papság szentsége konstitutív módon Isten népének szolgálatára szentel. Ez az odatartozás és ez a bizonyos szolgálat azonban, amely minden kor szerzetese és papja számára közös, második lépésben jól meghatározott színt kap minden egyes karizmától.
Isten egyházában, kérdezi Pál apostol, talán ,,mindenki apostol? Mindenki próféta? Mindenki tanító? Mindenki csodatevő? Mindenki megkapta a gyógyítás adományát? Mindnyájan beszélnek nyelveken és mindnyájan képesek az értelmezésre is?'' (1Kor 12, 29-30). Az apostol itt felsorol néhány olyan lehetőséget az egyházi szolgálatra, amelyek abban a történeti korban aktuálisak voltak. A századok folyamán a Szentlélek továbbra is ébresztett az egyházban új karizmákat, amelyeket megélve az emberek olyan követelményekre adtak választ, amelyeket a megváltozott történelmi helyzetek állítottak az evangélium hirdetése elé.
Kalazancius által is a Szentlélek gazdagította az egyházat, mégpedig a nevelői szolgálat ,,előkelő, szükséges és rendkívüli'' karizmájával. Azt pedig, akit Isten arra hív, hogy a Kegyes Iskolák Rendjében éljen szerzetesi életet, és így külön fogadalommal kötelezi el magát ennek az intézménynek karizmája mellett, Kalazancius az ,,igazság munkatársának'' nevezi. Ezáltal Isten egyházában az evangélium apostoli hirdetésének új és gyökeresen eredeti formája születik meg, amely a gyerekek és a fiatalok, rajtuk keresztül pedig az ember és a társadalom szolgálatában áll.
Az ,,igazság munkatársa'' nem egyszerűen ,,tanítót'' vagy ,,tanárt'' jelent. E szavakkal sokszor éltek és éltek vissza az idők folyamán, s használatától maga Jézus óvott minket, amikor azt kérte: ,,Senkit ne hívjatok tanítónak''. Az ,,igazság munkatársa'' azt a megszentelt személyt jelöli, aki harmonikusan egyesíti magában a szerzetes-pap-tanár hármas egyházi funkciót, vagy tágabb értelemben azt a megkeresztelt személyt jelöli, aki a maga evangéliumi tanúságtételét a nevelés sajátos szolgálatában éli meg. Ez tehát a piarista Kalazancius gondolkodásában és életében: az igazság munkatársa, lett légyen szerzetes vagy világi. E meghatározás gazdag jelentéstartalmának végiggondolása egyet jelent azzal, hogy újra felfedezzük az egyházban és a világban való apostoli működésünk értelmét, módját és szerepét.
Kalazancius Konstitúciói 3. pontjában azt mondja, hogy ,,a mindenható Istentől - aki minket erre a bőséges termést ígérő aratásra hívott - kell várnunk minden szükséges eszközt, amely az igazság alkalmas munkatársaivá tesz bennünket''. A piaristának ezt a meghatározását a Rend belső fórumain bőségesen elemezték a múltban s különösképpen az utóbbi években. E tény is jele e kalazanciusi definíció fontosságának, amely minősíti létezésünket és egyházban való munkálkodásunk jellegét. Talán jobban kellett volna igyekeznünk, hogy berkeinken kívül is megismertessük és bemutassuk, gondolok itt az iskolának mint olyannak különféle típusaira, de különösen is a katolikus iskolára. Nem csekély szolgálatot jelentett volna sok szerzetes és világi számára, akik keresztségi elkötelezettségüket a nevelés területén élik meg.
Miben is áll az igazság munkatársának lenni?
A kifejezést, amelyet Kalazancius használ, Szent János 3. levelének 8. versében találjuk, mégpedig abban a szövegösszefüggésben, ahol az apostol az evangélium hirdetőinek befogadására buzdít ,,azért, hogy együtt dolgozzunk velük az igazságért''.[1] Ezt a kifejezést a Jeruzsálemi Biblia másképp fordítja: ,,El kell fogadnunk az ilyen személyeket, hogy együttműködjünk az igazság elterjedésén''.[2] Nem áll módomban, hogy e hely részletes elemzésébe bocsátkozzam, de felhívom a figyelmet Goffredo Cianfrocca professzor egyik legfrissebb tanulmányára.[3] Most csak annak a sajátos küldetésnek néhány meghatározó jegyét szeretném röviden megjelölni, amelyet az igazság munkatársaként való élet jelent.
Először is nézzük a szövegösszefüggést, amelyben Kalazancius megfogalmazza a piarista szerzetes e definícióját. A Konstitúciók említett pontja azt mondja, hogy e funkció betöltésére ,,Istentől kell várnunk a szükséges segítséget''. Ez pedig elsődlegesen olyan magatartást foglal magában, amelyet mély alázat (humili affectu) jellemez.
Ennek az egyházi szolgálatnak a gyakorlása feltételezi az ember teljes készenlétét arra, hogy alázatból elfogadja Isten beavatkozását életébe. A kultúrát és még inkább azokat az eszközöket, amelyeket a tanítás művészete szükségeseknek vél a didaktikai-nevelői tevékenységhez, megelőzi Istennek az a különleges hívása, amelytől függ, hogy az igazság ,,alkalmas'' munkatársai leszünk-e. Kalazanciusnak és azoknak a szerzeteseknek, akik reá hivatkoznak - a szöveg azt mondja: kell várnunk, aztán: tesz bennünket - tudatában kell lenniük, hogy az elsősorban szegény gyerekekre irányuló iskolai tevékenység - amelyet mindenki visszautasít, mert lenézett és lealacsonyító ,,foglalkozás'' - nem más, mint ,,egyházi minisztérium'': kiemelkedő, ,,angyali és isteni'' szolgálat, ahogyan az előzőekben magát Kalazanciust idézve mondtuk.
Csak azoknak az eszközöknek a segítségével lehetséges ezt a szolgálatot teljesíteni, amelyeket Isten nyújt annak, akit arra hív, hogy ebben a bőséges termést ígérő aratásban munkálkodjék, és aki alázattal Tőle várja a szükséges segítséget. ,,Ilyen feltételek mellett - írja Cianfrocca professzor - nincs helye azoknak, akik fizetséget várnak. A fizetség elvárása olyan veszély, amelyet (Kalazancius) minden áron el akar kerülni. Előre fel is vértezi magát ellene a javakról való lemondás nagyon radikális törvényével, hogy egyértelműbbnek bizonyuljon az Istentől való függés. Annak sincs itt helye, aki megveti az iskolai munkát, mivel nem szociológiára vagy pedagógiára kell hivatkozni e téren, hanem csakis az Isten ügyére, még közelebbről az evangélium ügyére. Kalazanciusnak már voltak és még lesznek is tapasztalatai »béresekről«, így nem átall a legkeményebb szavakkal fellépni ellenük.''[4]
Ebben az értelmezési horizontban helyezkedik el a Kalazancius által használt ,,munkatárs'' (cooperator) kifejezés különleges jelentése is. A nevelő a nevelési tevékenységnek nem az egyedüli főszereplője, hanem ,,együtt-működik''. A nevelő ,,munka-társ'', ,,segítő''; mint ahogy a Bibliában is ezeket jelenti a szakkifejezés.
A nevelői tevékenységben minden főszereplősdi, az önelégültség minden individualista megnyilatkozási formája Kalazancius számára nemcsak hogy nem megfelelő, hanem kifejezetten káros a diákokra nézve. Mindenkinek azzal a meggyőződéssel kellene tanítania, hogy minden autentikus növekedés első ható-oka maga az Isten. Az alázat erénye ily módon elengedhetetlen feltétele annak, hogy az ember ,,munka-társ'' lehessen, menekülvén az újra és újra jelentkező kísértés elől, hogy úgy viselkedjék, mint a nevelés egyetlen irányítója és főszereplője.
Mily sokszor kellett a lelki élet nagyjainak figyelmeztetniük a ,,scientia inflat'' [a tudás beképzeltté tesz] igazságára! Hasonlóképpen Kalazancius is számtalanszor figyelmezteti szerzeteseit a Konstitúciókban és a leveleiben az alázat erényére. Az alázat - ellentétben az aszketikus és moralista hagyományban előforduló jelentésétől - itt a tanító alapvető pedagógiai erényévé válik, mint ahogy láttuk a szegénység esetében is. Kalazanciusnak e tekintetben nincsenek kétségei: minden nevelőnek, amennyiben az igazság munkatársa, alázatosnak kell lennie: ,,Ha alázatos lesz - írja egy testvérről -, nagy hasznára lesz mind a diákoknak, mind Rendünknek. Ha viszont nem lesz alázatos, az sem önmaga, sem a diákok számára nem lesz jó.'' (899. levél)
E témához megszámlálhatatlan részletet idézhetnék Kalazancius leveleiből. Most csak azt a néhány idézetet szeretném említeni, amelyben Kalazancius az alázatról az igazsággal való szoros kapcsolatban beszél. ,,Kívánom, hogy az említett testvér - írja életének utolsó évében a nikolsburgi atyáknak - s vele a többiek is szüntelenül törekedjenek arra, hogy jártasabbak legyenek a tudományokban felebarátaink szolgálatára, de még inkább a szent alázat erényében, amely a tudományokkal karöltve igen képessé teszi az embert az igazság megismerésére és a valódi jó szeretetére.'' (4532. levél) Egy podolini atyának pedig így ír: ,,Kérni fogom az Urat, hogy adja meg Önnek az igaz világosságot különösképpen ahhoz, hogy megismerje a láthatatlan dolgok igazságát [...]. Istenünk az alázatosaknak szokta megadni ezt a kegyelmet, ahogy a próféta mondja: intellectum dat parvulis [...].'' (4392. levél)
Kalazancius úgy véli, hogy egyedül az ,,alázatos lelkületű'' (humili affectu) ember ismeri föl, hogy Isten az ő népe első nevelője, és hogy ,,egy a tanító: Krisztus''; és egyedül az alázatos lelkületű tudja tökéletesen ellátni az iskola szolgálatát. A piarista pontosan azért, mivel meg van győződve, hogy pusztán ,,munkatárs'', mielőtt beszélne, hallgat, mielőtt tanítana, tanul, és mielőtt cselekedne, az Igazság Lelkének belső mozdulásait igyekszik fölismerni, aki titokzatos módon ott munkálkodik a tanítvány szívében.
Annak elfogadása, hogy Isten a nevelési folyamat elsődleges forrása, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tanárnak mint az igazság munkatársának az apostoli tevékenysége kis jelentőségű vagy egyenesen jelentéktelen lenne. Éppen ellenkezőleg: hangsúlyozza ennek az ,,angyali és isteni'' feladatnak a nagyságát, amelynek során az ember Isten munkatársává emelkedik, abban az oly törékeny és vitális küldetésben, amely egy személy növekedésének szolgálatára irányul. És nélkülözhetetlen ez a szolgálat, mert így akarta Isten az üdvösség jelen rendjében. Pál apostol így emlékezteti a korintusiakat: ,,Mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívők lettetek, ahogy nekik az Úr megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.'' (1Kor 3,5-6)
Országa növekedéséhez Istennek szüksége van az emberre és az ember szegényes eszközeire. Az evangélium szolgájának kötelessége összhangot teremtenie önmagában ama kettősséget illetően, hogy Isten nélkül az ember hiába dolgozik az Országért, és hogy az Ország építése nem halad, ha az ember nem válik ,,munkatárssá'', a kegyelem tanulékony eszközévé. Ez az isteni kezdeményezés és a reá adott alázatos és bizakodó válasz közötti elszakíthatatlan kapcsolat rejlik a kalazanciusi ,,tanár'' teológiai fogalma mélyén.
Ez idáig csak az ,,igazság munkatársa'' kifejezés második tagjára irányítottuk figyelmünket. Kalazancius definíciója azonban még eredetibbnek és felszabadítóbbnak tűnhet, ha elemezzük az első fogalom, az ,,igazság'' számos bennfoglalt jelentését is. Újra csak utalásokra szorítkozhatunk, és részletekbe menő elemzéshez Angelo Sapa, Sántha György, Valentín Caballero, Claudio Vila Pala piarista atyák és mások írásait ajánljuk.
Sok írásban, amely e témát tárgyalja, egy fogalomtisztázással találkozhatunk, amely első látásra formálisnak tűnhet, de amely valójában nem az. Sokáig bizonytalanság uralkodott, hogy az ,,igazság'' szót nagy vagy kis kezdőbetűvel írjuk-e. Nem hiszem, hogy Kalazancius foglalkozott ezzel a problémával. Konstitúciói hivatalos szövege, amelyet 1979-ben Salamancában adtak ki Ángel Ruiz rendfőnök atya bevezető írásával, idoneos veritatis cooperatores-t mond, kis betűvel. A revízió utáni új Konstitúciók szövege, az egyetemes káptalan 1979. október 31-i döntésének megfelelően, a ,,veritatis'' szót mindig kis kezdőbetűvel hozza. A hivatalos olasz fordítás is hasonlóképpen jár el, ellentétben a spanyollal, amely szívesebben ír ,,cooperadores de la Verdad''-ot.[5]
A múltban legkiemelkedőbb munkának, amely ezt a kifejezetten kalazanciusi témát érintette, Valentín Caballeró ,,Orientaciones pedagógicas'' [Pedagógiai tájékozódások] című műve számított.[6] Ebben kifejezetten így ír: ,,az igazság, az ember nevelője'', és ,,ahogyan az igazság nevel''. ,,Orvosságként'' a századelő relativizmusára és irracionalizmusára ,,szükséges - írja - visszatérni az igazság helyes fogalmához, az emberiség egyetlen és vitathatatlan nevelőjéhez, és a nevelést az igazsággal való szükségszerű együttműködésként felfogni''.[7] A hangsúlyt erőteljesen a ,,veritatis''-ra teszi, erősebben, mint a ,,cooperator'' funkciójára.
Erre az értelmezésre hivatkozik bizonyos módon Angelo Sapa ,,Teologia spirituale e pedagogica di San Giuseppe Calasanzio'' [Kalazanci Szent József spirituális és pedagógiai teológiája] című művében. A kalazanciusi nevelői módszerben a hatékonyság szorosan kapcsolódik ,,az igazság megismeréséhez''; ez az az ismeret, amely megvalósítja ,,az ember emancipációját minden területen, amelyen fel kell emelkednie.''[8] Ez a teológiai meggyőződés áll annak a nagy intellektuális szabadságnak a hátterében, amely Kalazanciust és az 1600-as évek piaristáit jellemezte. Ők egy olyan világban s még inkább egy olyan egyházban tudták nagy intelligenciával előnyben részesíteni a tanításban a hagyományos humanista tantárgyak mellett a technikai szakok képzését és a természettudományok művelését, amelyet átjárt az új tudományokkal szembeni félelem. A Galilei-féle piaristák hagyománya és a kulturális újdonságok iránti nyitottság, amelyek a piarista történelemnek oly hosszú korszakait jellemzik, ennek az igazság nevelői erejébe vetett bizalomnak a konkrét megnyilatkozási formái, bármelyik területe legyen is az igazságnak, amelyen megnyilvánul.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Kalazancius számára az ,,igazságnak'' egymástól elválaszthatatlan konstitutív eleme: a ,,litterae'' és a ,,pietas''. Jámborság és tudományok, hit és kultúra, emberi tudományok és hittan képezik a kalazanciusi pedagógia két szóból álló programját. Angelo Sapa az idézett szövegben azt hangsúlyozza: ,,az abszolút cél egyedül az Igazság, amely különleges módon mindent átölel''. Az ,,Igazság'' itt nagy kezdőbetűvel van írva, mert az Igazság par excellence Isten és az ő Krisztusa: ,,Deus Veritas est'', ,,Ego sum Veritas''. Krisztusban, az Atya örök Bölcsességében minden igazság megtalálja a maga legteljesebb kifejeződését.
Így a piarista, aki iskolai ,,minisztériumot'' látva el az igazság és a teljes Igazság szolgálatára adja magát, az ,,Igazság munkatársává'' válik, magának Istennek, a legfőbb Igazságnak a munkatársává, valamint a tanító Krisztusénak, aki az ,,út, az igazság és az élet''.
A hit és a kultúra e harmonikus kapcsolatában játszódik a piaristának mint az igazság munkatársának evangelizáló küldetése. Viszont ahogy az gyakran előfordul egy eszmét megfogalmazó programmal, ez a harmónia könnyen felbomlik az egyik vagy a másik elem javára. Más szóval megtörténhetik - s meg is történt -, hogy az emberi tudás sok-sok igazsága fölébe kerekedett Isten Igazságának. A ,,litterae'', amelyek az iskolai oktatásban alapvetőek, könnyen fölébe kerekedhetnek a ,,pietásnak'', és azoknak a ténykedéseknek, amelyek közvetlenül hozzá kapcsolódnak, úgymint a hitoktatás, a szentségi élet, az erkölcsi nevelés és általában a lelkipásztori tevékenységek.
Kalazancius a pietas és a litterae közti viszonyt Konstitúcióiban a lehető legharmonikusabban írja le. ,,Kalazancius elképzelésében - írja Vicente Faubell - van egyfajta egyensúly a kétféle nevelési típus között, előnyben részesítve azonban az etikai, morális képzést a pusztán intellektuális képzéssel szemben.''[9] Ugyanebben az előadásában Faubell azt is megállapítja, hogy a piarista atyák évszázadokon keresztül előnyben részesítették - ha nem is kizárólagosan - a képzés értelmi összetevőjét, és nem alakították ki ugyanazzal a pontossággal és módszertani gazdagsággal ,,a pietás nevelői értelmét és a keresztény ember kalazanciusi ideálját a maga teljességében''.[10]
Hagyjuk a történészekre múltunk megítélését. Mi pusztán annak hangsúlyozására törekszünk, hogy azokban az országokban, ahol küldetésünket hagyományosan mint az igazság munkatársai töltöttük be, sok nehézséggel kell megküzdenünk, hogy iskoláinkat ,,hiteles egyházi közösségekké'' alakítsuk. Talán nem igaz, hogy nagyra becsült és több évszázados kulturális diakóniánknak nem mindig felelt meg egy hasonlóan hatékony apostoli diakónia?
A kalazanciusi pedagógiának most egy másik lényegi vonását szeretném kiemelni. Egész konkrétan maga Kalazancius inkább gyakorlatias volt, mint elméleti, nem sokat fejtegette az ,,igazság'' szó értelmét. Ő mint mélyen hívő és a felvilágosodást követő kor dichotómiájától kulturálisan távol álló ember az Igazság-Isten működését ugyanúgy beleszámította a nevelői tevékenységbe mint ahogy az igazság-kultúra felszabadító erejét is. Ez teszi őt ,,forradalmivá és újítóvá'' kora egyházi személyeihez képest. Ez a felszabadító erejű igazság nem azonos a ,,Sapienza'' egyetem fényűző auláiban keringő igazsággal, hanem sokkal egyszerűbb, nem más, mint egy alázatos, ,,alacsonyrendű'' és lenézett szolgálat: Róma meg számos más európai város és külváros szegény ,,kicsinyeinek'' tanítása olvasásra, írásra és számolásra.
Az igazság felszabadító erejébe vetett bizalom, amelyet a mindennapos iskolai munkával szerez az ember, Kalazancius gondolkodásmódjának és küldetésének alapvető építőeleme. A kultúra megszabadítja a gyerekeket azoktól a függőségekből, amelyek különben megakadályoznák ,,egész életük boldog alakulását''; mint ahogyan a társadalom is, megszabadítva a tudatlanság szolgaságából, ténylegesen ,,megreformált'' társadalommá válhat. Az igazságnak ez a kalazanciusi módon felfogott felszabadító szerepe nem engedheti, hogy elveszítsük szemünk elől az iskola kettős formáló feladatát: a gyermek, a fiatal személyes növekedésének szintjén (nevelői perszonalizmus) és társadalmi szinten (a nevelés társadalompolitikai dimenziója).
E tekintetben iskoláink történelme gazdag a legkülönbözőbb példákban. Most csak a ,,speranzini'' [reménységek] szó jelentésére gondolok. Így nevezték el századunkban azokat a kis ,,jelölteket'', akik piaristának készültek. A múlt században azonban - az olasz függetlenségért vívott küzdelmek során - iskoláinknak azokat a tanulóit hívták így, akik Olaszország egyesítésért szálltak síkra. A ,,Fratelli d'Italia'' [Olaszország testvérei] nemzeti himnuszban pedig, amelyet egy öregdiákunk, Goffredo Mameli írt, minthogy az Istenre való állandó hivatkozások simításra szorultak, a szerkesztő munkát egy carcarei piarista, Mameli tanára végezte.
A kultúra ,,felszabadító'' erejét ma sem érezzük kevésbé ösztönzőnek, mint amilyen az elmúlt századokban volt. Sok területen, ahol igazságtalan gazdasági, politikai és szociális viszonyok nyomják el az embert, és egész társadalmi osztályokat szorítanak az élet peremére, újra követelik az iskola szegényeket felszabadító igazi funkcióját. Sok piarista, akik az emberi történelemnek ezeken az új Trasteveréin élik a kalazanciusi küldetést, bőrükön érzik annak a karizmának az aktualitását és sürgető voltát, amely küldetésüket táplálja. A szegények világa még szegényebb és még kevésbé szabad lenne, ha e karizma hiányozna.
Az a nevelői szolgálat, amelyet Kalazancius akart, nem kevésbé szükséges a mi posztindusztriális társadalmainkban, amelyekben - miután a függőség ősi formáit már leküzdöttük - más, nem kevésbé súlyos, egyre csak növekvő függőségi formák hálózzák be a fiatalok világát, és oly könnyen rabul ejtik őket. Hogy a fényűzés és a szegénység új formáinak világában a kultúra be tudja tölteni a maga felszabadító feladatát, és ne hogy maga váljék rabságba döntő új, csak szubtilisebb formává, szükséges, hogy újra azzal a gazdag jelentéstartalommal rendelkezzék, mint amilyen az ,,igazság'' szóé volt Kalazancius pedagógiai és apostoli látásmódjában.
Hozzá vagyunk szokva, különösen mi, nyugatiak, hogy kulturális divatok születésének és szertefoszlásának legyünk tanúi, amelyek egyfelől az ember állandó kutatói szorgalmát jelölik, másfelől annak az egyoldalúságnak és tartalmi töredékességnek a jelei, amely az ,,igazság'' fogalmához társul. Úgy gondolom, hogy Kalazanciusnak és annak az időszerűsége, aki magáévá akarja tenni az ő küldetését az egyházban - felülmúlva a tanár általános szerepét, amely minden korban jelen van - éppen az ,,igazságnak'' abban a minden szempontot átölelő látásmódjában áll, amely az övé volt. Abban az egyházban, amelyik a trentói zsinat után igazságon elsősorban hitigazságokat értett, s amely félve tekintett az új tudományokra, Kalazancius az iskolában végzett apostoli tevékenysége által kimutatta, milyen nagy, társadalmat felszabadító és megújító szerepe van azoknak az ismereteknek, amelyek megszabadítják az embert, különösen a szegényeket a tudatlanságtól. Viszont arra is rámutatott, hogy a kultúra, még ha pozitív értelemben vett laikusi, világi jellegét tiszteletben is tartjuk, szervesen kapcsolódik ahhoz az Igazsághoz, aki Isten.
Erről megfeledkezni, és nem biztosítani a kultúra nyitottságát a transzcendensre, azt jelenti, hogy funkcióját radikálisan megváltoztatjuk, s elnyomó hatalmi eszközzé tesszük. A történelem erre vonatkozólag teli van negatív példákkal és rossz tanítókkal. Épp ezért szívügye Kalazanciusnak, hogy a tanár több legyen egy átlagos tanítónál: legyen az ,,igazság munkatársa'', vagyis olyan nevelő, akinek pedagógiája és egyházi szolgálata teológiai alapja a hit és kultúra, a pietas et litterae harmonikus viszonya.
Azt már láttuk, hogy egy ilyen jellegű lelkipásztori szolgálatot végzőre szükség lenne az egyházban. Hogy aztán ennek szoros kapcsolatban is kell lennie az egyházban lévő más funkciókkal és szolgálatokkal, Kalazancius világosan megfogalmazta a már többször idézett, Tonti bíboroshoz intézett emlékiratában. Az igazság munkatársának sajátos szolgálata - írja Kalazancius - az egyházban található ,,más szolgálatok foglalatának mondható'': ,,A mi szolgálatunk, ugyanis nemcsak segíti a szükségben lévő felebarátot mindabban, amiben mások segítik, hanem jó neveléssel előkészíti, és képessé teszi a lelkeket arra, hogy el tudjanak vállalni minden egyéb szolgálatot. A reggelből ismerhető föl a jó nap, a jó kezdetből a jó vég. Az élet hátralévő része a zsenge korban kapott neveléstől függ (amint sosem vész el a jó illat a jó illatú folyadékkal töltött edényből): ezért ki nem látja, hogy annál nagyobb eredményt és annál kevesebb nehézséget, hogy ne mondjam zűrzavart tapasztalnak majd a többi szerzetesintézmények szolgálatuk ellátásában, minél gondosabb volt a személyek felkészítése és nevelése?'' Az igazság munkatársa - folytatja Kalazancius - ,,az első évektől segít jól élni. Ezen fordul a jó halál, a népek békéje és nyugalma, a városok és a fejedelmek jó kormányzása, az alattvalók engedelmessége és hűsége, a hit terjesztése, az eretnekségekből való megtérés, sőt a megóvás tőlük, különösképpen a fiúké, akiket az eretnekek igyekeznek kisdedkortól megfertőzni hamis tanaikkal''.[11]
Oly tág a működési terület, mint amilyen tág a világ a maga problémáival. Kalazancius számára az alázatos, mindennapi nevelői viszonyban épül a gyermek élete (,,segít jól élni'') és alakul jövője, itt újul meg a társadalom, itt hirdettetik az evangélium. Tehát teljesen igaza volt, amikor ezt az egyházi szolgálatot ,,a legszükségesebbnek és legkívánatosabbnak'' nevezte.
Másrészt ezekből a szavakból nyilvánvalóan következik egyházban végzett feladatunk propedeutikus funkciója. Nekünk piaristáknak az a dolgunk, hogy felszántsuk és bevessük a gyerekek és fiatalok termékeny talaját, akik megnyílnak az életre. Az evangélium más munkásai majd aztán gondozzák a növényt, és begyűjtik azoknak a magoknak gyümölcseit, amelyeket az iskolai csöndes munkával vetettünk.
Hogy ez megtörténhessék, szükséges, hogy azt, aki ezt a lelkipásztori munkát végzi, mély meggyőződés vezesse, valamint szükséges egy ösztönző iskolai környezet. Az igazság munkatársa akkor lesz ilyen, ha a kultúra iránti elengedhetetlen érdeklődésével harmóniában az iskolában és minden foglalatosságában kitüntetett helyet kap az a ,,pietas'', amely kalazanciusi értelemben, nemcsak a keresztény hittan pusztán értelmi megismerésére vezet, hanem amellyel együtt jár egy intenzív imaélet, a szentségek állandó vétele és a ,,szent istenfélelem''.
Fordította: Tőzsér Endre fordítása
Forrás: Annibale Divizia, Dimensione ecclesiale dello scolopio, Roma, 1996, 100-112.