A szentek régebben írt életrajzaiban a szentet szükségszerűen meg kellett hogy különböztessék olyan különleges ,,természetfeletti'' jelenségek, melyeken keresztül Isten közvetlenül nyilvánította ki előtte akaratát. Ezért azok, akik a szentek életét megírták, erőszakot tévén magán a történelmi valóságon, megpróbáltak teret adni Isten e különleges beavatkozásainak. A piaristák történetírása sem kivétel e tekintetben. A ,,József, menj Rómába'' felszólítást - amit úgy adtak elő, mint Isten hívását Kalazancius jövőbeli apostoli vállalkozására az örök városba - ma mindenki átértékeli abban a meggyőződésben, hogy Isten gyakran sokkal egyszerűbb eszközöket használ arra, hogy akarata teljesüljön egy ember életében.
Fabio Ciardi két csoportba osztja azokat a különféle formákat, amelyeken keresztül történetileg megnyilvánul az alapítói karizma. Az első csoportba azok az alapítók tartoznak, akik kifejezetten ezekkel a kifejezésekkel írják le tapasztalatukat: ,,fény'', ,,belső megvilágosodás'', ,,látomás'', ,,kinyilatkoztatás'', ,,szemlélés''. ,,Isten tervének kinyilvánulása ebben az esetben úgy tűnik oly módon lesz nyilvánvaló az alapító előtt, hogy külső körülmények, vagy meghatározott események közvetlen értelmezései nem játszanak szerepet''.[1]
Ami Kalazancius tapasztalatát illeti, nincs rá okunk, sem dokumentumaink, melyek arra késztetnének, hogy ebbe a csoportba soroljuk sajátos karizmájának eredetét. Annak ellenére, hogy az alapító történetírói ,,misztikus tapasztalatról'' beszélnek, ennek nincs közvetlen kapcsolata az ő különleges nevelői hivatásával.
Fabio Ciardi az alapítói karizma születésének második típusát így írja le: ,,Más alapítók, amikor közlik annak a kezdeti felismerésnek a tapasztalatát, amelyből született művük, nem hivatkoznak Istennek semmiféle közvetlen vagy szokatlan közbeavatkozására. A felismerést inkább egy olyan elmélyült reflexió idézi elő, amely egy szociális vagy egyházi jellegű meghatározott valóságra irányul, vagy pedig előidézheti bizonyos tények megállapítása, egy különös szituáció és annak különös, jellegzetes olvasata.''[2]
Úgy gondolom ez az az út, amelyen Isten rendalapítónkat vezette. Nagyon sok pap látta, szentek is, a Trastevere elhagyott gyerekeit a 16. század végén, mégis egyedül Kalazanciust inspirálta Isten, hogy értük szentelje egész életét és az általa alapított intézményt. Az isteni tevékenység ebben az esetben abban az átmenetben helyezkedik el, ami az objektív tény (a tudatlanságban magukra hagyott gyerekek) látása és e tény Kalazancius általi észlelése között van, együtt a rákövetkező ,,megvilágosodással'' az adandó választ illetően. Isten, az alacsonyak, a megalázottak helyzetén keresztül nyilvánította ki előtte a tervet, amelyet végbe kívánt vinni általa.
A kalazanciusi karizma eredetének e különös dinamizmusa fontos szemponttá válik számunkra. Konstitúcióink revideált változata Kalazanciust joggal nevezi ,,korában az idők jeleinek bölcs értelmezőjé''-nek (2. pont). A piaristáknak is, az alapító logikáját követve, állandóan hagyniuk kellene, hogy provokálják őket annak a helynek a konkrét szituációi, ahol dolgoznak.
Apostoli beavatkozásukat a nevelés sajátos területén, a gyerekek és fiatalok egzisztenciális és szociális helyzetének e figyelmes olvasata kell hogy jellemezze, hogy aztán emberi és keresztény növekedésük szolgálatába álljanak, teljesen szabadon, azzal a teremtő fantáziával, ami a vérbeli nevelő sajátja, legyőzve berögződött előítéleteket és mindenfajta ideológiai akadályt. Legalább is ilyennek mutatkozik alapító atyánk karizmájának eredete. Mindnyájunknak vissza kell térnie az eredetekhez, hogy azon forrásokból oltsa szomját, amelyekben a víz üdítő, érintetlen és még nem szennyezett.
Kalazancius, római tartózkodásának első éveiben, hősiesen kitart területválasztása mellett: leveti a selyemruhákat s elhagyja a Colonnák bíborosi szállását, mivel felfedezi a szegények valóságát.
Úgy látják a történészek, hogy a trentói zsinatot követő katolikus reform legkézzelfoghatóbb kifejeződése az, hogy annyi szerzetesrend és kongregáció születik, amelyek küldetésükben a szegények szolgálatának adják az első helyet. A mi rendünk is, még jellegzetesebb formában, ebbe az optikába illeszkedik, mert ilyen volt az a döntés, amely alapító atyánk életét jellemezte.
A szegények - a kor gondolkodásának, az abszolutista államok akkor uralkodó politikájának megfelelően - nemcsak egy megoldandó emberi problémát jelentenek, hanem a közrend ellen fenyegetést, ami ellen védekezni kell. A szegénység sokrétűen jelentkező jelenség: koldulás, társadalmi és gazdasági passzivitás, tömeges tudatlanság, szolgai alárendeltség, deviáns magatartásmódok, csavargás, stb. Egy tipikus erkölcsi jelenet az, amit Kalazancius életének sok történésze és festője bemutat, amikor lefestik a trasteverei gyerekeket, akik káromkodnak, verekszenek és kiabálva játszanak. Azok a magukra hagyott gyerekek a római kúria sok monsignoréje és a pápai Róma arisztokratái szemében már nem a város folklorista látványosságát jelentik, hanem - a modern állam logikájának megfelelően - valódi közveszélyt. A jelenségről egyértelmű, hogy nem készül tudományos felmérés, egyszerűen csak a veszélyességét érzékelik.
A gyerekek az elhagyatottság és a szegénység állapotában koldulásra és csavargásra kényszerültek. Az új állami berendezkedések a határok meghatározásával, a közös területek felülbírálása, a munka és a szakképzettség mint a nyomor előli menekvés ideológiája - mind úgy fogják fel a csavargást és a kolduló életmódot, mint ,,tétlen, hasztalan, sőt a polgári együttélésre veszélyes életformát''.[3]
Ahelyett, hogy felderítenék okait, és azokon változtatnának, a drasztikus közbeavatkozások hívei: igazi ,,etnikai tisztogatás'' történik. VIII. Henrik Angliában kivégeztet 12 ezer csavargót; a humanista Rotterdami Erasmus az egyszerű elnyomás mellett áll, s azt akarná, hogy eltöröljék az alamizsnából való megélés jogát, a koldulórendekkel sem téve kivételt. És most gondoljunk arra, hogy Kalazancius művének túlélése érdekében azt akarta, hogy szerzetesei ,,koldusok'' legyenek!
A katolikus reform korának egyháza is megmozdul, a folyamatosan terjedő szegénység jelenségétől indíttatva, Azok, akik az újító szempontok iránt a legérzékenyebbek, a szegényekkel való törődést teszik egyházi küldetésük központi magjává: ,,Jótevő testvérek'' és kamilliánusok, szomaszkaiak és Páli Szent Vince szeretetnővérei jelentik a keresztény jóság válaszát a szociális emargináció jelenségére, amit az államszervezeti modell hoz magával. Ez az irgalmas szamaritánus gesztusa, aki ellátja a sebet, anélkül azonban, hogy megkeresné az okokat, amik okozták azt. Egy nemes, evangéliumi, s mi több, sokszor hősies tevékenységről van itt szó, amit azonban ma már az egyház szociális tanítása is elégtelennek ítél.
Kalazanciust is, kora legelevenebb és legérzékenyebb egyházával összhangban, mélyen érinti ez az állapot. Rómában töltött első évei alatt ennek a katolikus reformot jellemző evangéliumi jóakaratnak logikáján belül marad csakúgy, mint kora többi szentje és ,,kegyes'' intézménye. A szegényekkel való mindennapos érintkezés azonban megszüli benne annak igényét, hogy felülmúlja az esetleges karitatív beavatkozást. Tanúságot tesz ily módon, életdöntésével és az általa akart intézménnyel, arról a prófétai dimenzióról, ami az egyház természetének lényegi része, s ami arra készteti a hívőt, hogy folyamatosan felülmúlja a már létezőt, hűségben az elkövetkezőhöz.
Kalazancius Róma szegényeit úgy ismerte meg, mint aktív tagja különböző testvérületeknek, amelyekhez első római évei alatt csatlakozott. Azonban látva a szegényeket, akiken segíteni kell, érzi annak elégtelenségét, amit a szórványos beavatkozás jelent. Keresi e társadalmi baj gyökereit, s érzi, itt kell segíteni. Mély meggyőződéssel hiszi, hogy az evangélium üzenete arra készteti a hívő embert, hogy küzdjön minden ember s a teljes ember méltóságáért. Hite és értelme megértették vele, hogy a szociális és a kulturális szegénység szoros oksági kapcsolatban állnak egymással. Ezen a téren kellett tehát közbeavatkozni: a gyermekkor mindent meghatározó éveiben az oktatás és a nevelés elmaradása végtelenítette a szegénység szörnyű spirálját, mindazzal az emberi és társadalmi negatív következménnyel, ami ezzel járt.
Az egyházban s az egyház nevében kitalálja a kegyes iskolákat: ezek képezik majd azt a megfelelő eszközt, amivel gyökereinél lehet kezelni ezt a gyalázatos bajt. A ,,kegyes'' minősítésben egyrészt még a korra jellemző ,,segédkezős'' magatartást láthatjuk, másrészt az ,,ingyenesség'' értelmében azt a gyerekekkel, a szegényekkel és az életre való felkészítésükkel szembeni egyházi magatartást, ami csak alulról induló kezdeményezésként új, hiszen felülről érkező utasítások formájában már a középkortól jelen van, ha minden hatékonyság nélkül is.[4] Ami az ,,iskolák''-at illeti, Kalazancius szisztematikus és progresszív kíván lenni kezdeményezésével, ami elengedhetetlen a gyerekek, főképp a szegény gyerekek növekedése szempontjából.
Iskolák, ingyenesség, szegény gyerekek: három, egymással összefüggő kifejezés, melyek egyrészt jelölik Kalazancius művének abszolút újdonságát, másrészt e mű tiltakozó töltését az ezerhatszázas évek gondolkodásmódjával szemben, amelyben az oktatás a hatalmon lévő osztály előjoga marad. A szegényeket oktatásban részesíteni a ,,status quo'' kétségbevonását jelentette, minden ,,forradalmi'' következményével, amelyek belőle származhattak.
Fejtegetésünk történeti-politikai természetű, viszont nem ez volt az az alap, amin Kalazancius mozgott, vagy legalább is nem csak ez a beállítódás jellemezte. Ő Isten embere volt, s a ,,megtérés'', ami azon római évek során ment végbe benne, még inkább meggyőzte arról, Isten arra hívta, hogy ,,jobb módokon szolgálja Isten országát'' egy olyan egyházban, amely - ha különböző utakon is - azon volt, hogy megreformálja önmagát s a társadalmat. Kiszakítani ebből az ,,egyházi'' szövegösszefüggésből a kezdetek Kegyes Iskoláit, jelentése elszegényítését, s magának az alapító inspirációnak az elárulását jelentené.
A 13. század egyházában, mely erős kompromisszumban élt a városállamok gazdag polgárságával, Szent Ferenc a teljes szegénységben találta meg a legmegfelelőbb s az evangéliummal leginkább összhangban álló eszközt egy autentikus reform végrehajtására. Kalazancius az első római évek során találkozott Assisi Szent Ferenc lelkiségével, aki elbűvölte őt szentségével; az ő új küldetésében követte a ,,teljes szegénységet'' is.
Szegények voltak a gyerekek, akik a Santa Doroteában, majd pedig a San Pantaleóban piarista iskolába jártak. Kalazancius mélyen meg volt győződve, hogy nem lehet szegény gyerekeket nevelni, ha nem válik maga is szegénnyé. Ebben az értelemben, a szegénység nála kezdettől fogva meghaladja azt a hagyományos aszketikus szerepet, ami alapvető volt számos szerzetes intézmény lelkiségében, s inkább pedagógiai erénnyé válik. Ma ,,inkulturálódási folyamatnak'' hívnánk ezt a döntést; és mindnyájan meg is vagyunk győződve arról, hogy hiteles inkulturáció nélkül nem hirdethetjük igazán az evangéliumot.
Ezért Kalazancius, jóllehet kora egyházának barokk gazdagságának fényűzésétől övezve, szegény volt, s azt akarta, hogy övéi is szegények legyenek. A minősítést mint lényegileg meghatározót az általa alapított szerzetesrendnek a nevébe is beillesztik: a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjai. Bátor és különösen azokban az időkben hősies döntés. Hallgassuk, mit mond Kalazancius egy összegző bemutatásban, amit 1625-ben diktált Morandi testvérnek: ,,Az említett atyák (a piaristák) megtartják a teljes szegénységet mind közösségileg, mind személy szerint; nem birtokolhatván más állandó javakat, csak házat, templomot és vele szomszédos kertet, s mindezeket szegénységükhöz való mértékben, és ezek az említett állandó javak nem jogosítanak birtoklásra, hanem csak használatra. [...] Az említett atyák papi öltözetet hordanak, de hitvány posztóból, gyapjú inget, s mezítláb járnak szandálban. Szalmazsákon alszanak a szükséges takarókkal, lepedő nélkül. [...] Nem esznek finom ételeket [...], egyedül olyan ételeket esznek, amilyeneket az adott ország szegényei esznek [...].''
Bátor döntés, melyet Kalazancius kitartóan védelmezett, de nemcsak szerzeteseinek írt leveleiben. A különböző dokumentumokban és hivatalos emlékiratokban (memoriálékban) is, melyeket egyházi tekintélyekhez intézett, szüntelenül úgy emlékeztetett rá és úgy hangsúlyozta, mint amiről nem lehet lemondani. A történelem tanúsítja, hogy éppen ez a nevelői küldetés, melyet ,,ingyen, bér, kereset, fizetség és elismerések nélkül''[5] végeztek a piaristák, tette lehetővé ennek az intézménynek széleskörű működését ,,a legeslegkisebb, a nagyon szegény és segítségre leginkább rászoruló városok és személyek javára''.[6] A teljes szegénység tette lehetővé, hogy iskoláiba ,,tódulnak az eretnekek gyerekei, akik könnyen térnek át a mi szent hitünkre, s ami még inkább számít, hogy ez apjuk beleegyezésével történik, mivel látják, mi nem veszünk mást, csak élelmet meg ruhát.'' (2902. levél)
Kalazanciusban valóban azt az egyházat látjuk, amely szegénnyé teszi magát, és szegényen él, hogy megszólítsa a szegényeket. A fentebb idézett szavakban: ,,amilyeneket az adott ország szegényei esznek'', egy olyan normát szögez le, amely már nemcsak egy bizonyos történelmi korszak számára érvényes, és nemcsak egy meghatározott lelkiség jellemzője. E norma olyan egyházi kritériummá válik, amely elengedhetetlen az evangélium minden hiteles hirdetése számára. A II. vatikáni zsinat erőteljesen hangsúlyozta: az evangéliumot az evangélium fegyvereivel kell hirdetni, amelyek a szegény Krisztus fegyverei, aki meghirdeti, hogy ,,boldogok a szegények, mert övék az Isten országa''.
Véleményem szerint nem lehet megérteni Kalazancius különleges karizmáját Isten egyházában, ha nem ezekből az alapfeltételekből indulunk ki. Joggal beszél tehát Asiain atya ,,megtérésről''. A megtérés vezette alapító atyánkat, hogy felismerje, milyen különleges helyet foglal el küldetése az egyházban és a világban, hogy felismerje e küldetés elsődleges címzettjeit, valamint azt a stílust és lelkiséget, aminek e küldetést jellemeznie kell.
Fordította: Tőzsér Endre
Forrás: Annibale Divizia, Dimensione ecclesiale dello scolopio, Roma, 1996, 51-57.