Pálos Antal SJ:

1995 tavaszán, amikor a budapesti Gyűjtőfogház ,,boldog'' lakója lettem, találkoztam három piarista atyával is: Bulányi Györggyel, Juhász Miklóssal és Török Jenővel. Mindhárman már ,,képzett rabok'' voltak: sokat lehetett tőlük tanulni. Nem voltak hajlandók elszakadni hivatásuktól, az ifjúsággal való foglalkozástól, ezért bűnhődniük kellett. De persze ez nem szerepelhetett a vádiratban, így hát az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés tagjaivá, vezetőivé tették őket.
Az ilyen bírósági eljárások megfelelő szövegkönyvvel előadott színjátékok voltak. Hogy ezt mennyi idő alatt pergették le az illetékesek, az sok mindentől függött. A perbefogottak és a tanúkihallgatások számától, a vádlottak magatartásától, de leginkább a politikai széljárástól. A tárgyalások általában zártak voltak, így többnyire csak a nyomozók vehettek részt rajta. Ők élvezhették ,,nagyszerű'' munkájuk eredményességét. Hogy a piarista atyák esetében hogyan zajlottak le ezek a tárgyalások, azt nem tudom. Nem volt szokásunk erről beszélni, mert mindnyájan jól tudtuk - főként saját tapasztalatból -, hogy voltaképpen miről is van szó, miért is vagyunk itt reménytelenül sokáig, csaknem teljes kiszolgáltatottságban.
Mindhárom piarista atya ekkortájt már ,,jól bejáratott'' rab volt, pontosan tudták, mit, mikor és hogyan lehet csinálni, hogy nagyobb kellemetlenség ne legyen belőle, mégis segíthessenek rabtársaikon.
Török Jenő atyában csak úgy sistergett a tennivágyás, minthacsak megérezte volna, hogy szabadulása után még mennyi jót tud tenni a mindenféle korlátozások által sanyargatott magyar egyháznak. Jenő atya ugyanis alighogy az 56-os forradalom alatt kiszabadult a váci börtönből, meg sem állt Bécsig, és ott különféle segélyszervezetek igénybevételével magyar nyelvű vallásos jellegű könyvkiadót hozott létre - természetesen mások segítségével. És ahogy lehetett, a könyveket eljuttatta a szellemi és lelki táplálékra nagyon éhező magyar olvasókhoz. Misszió volt ez a javából. Juhász Miklós atya a maga bölcs és okos természetével, jelentős történelmi ismeretével, nemkülönben igazi, mély hitével példaképünk volt. Egyszer karácsony estéjén kettesben ünnepelhettünk egy zárkában. Nem árulta el, és még ma sem tudom hogyan és honnan, szerzett egy kicsiny gyertyacsonkot, sőt még gyufát is. Így az egyszál gyertyafénynél emlékezhettünk meg a megtestesülés nagy misztériumáról. Ez így egy kissé romantikusnak hangzik, de aki volt már hasonló helyzetben, az azért megérti ezt.
Bulányi György atya ekkortájt nagyon sokat szenvedett kínzó fejfájása miatt, és a legerősebb fájdalomcsillapító sem segített rajta. Nem hagyta el magát, figyelmes és ügyes volt később is, amikor Márianosztrán a szőnyegszövőben dolgoztunk, ő volt az egyik legszorgalmasabb, legügyesebb szőnyegszövő.
Sajnos csak néhány hétig lehettem együtt a börtönviselt szerzetesek ,,nesztorával'', Lénárd Ödön atyával. Azért ő a nesztor, mert ő raboskodott legtovább papjaink közül. Mivel a nyomozók és kihallgatók alaposan meggyőződték arról, hogy ezt az embert sehogysem lehet megtörni, vigyáztak rá, ne kerüljön a viszonylag szabad világba, mert puszta jelenléte is ítélet a rendszer ellen. Tizennyolc évig tartották tehát börtönben, és csak akkor szabadult, amikor VI. Pál pápa közbenjárt érte Kádár Jánosnál, aki a pápát egy alkalommal felkereste.
Az 1961-es nagy ,,begyűjtés'' alkalmával került sok más pappal, szerzetessel és világi hívővel együtt börtönbe Némethy Ferenc piarista atya is. Őt nagyon tiszteltem és szerettem. Kiváló szellemi adottságú, igen művelt ember volt, mindig jószívű és segítőkész. Két év elmúltával, 1963 tavaszán szabadult. Úgy tűnik, hogy sem családja, sem rendi közössége, a külső körülmények miatt, nem tudta őt kellőképpen visszafogadni. Eleinte gyári munkás lett, de mivel valaki felfedezte rendkívüli szellemi adottságát, értelmiségi munkát végezhetett. Új környezetének, munkakörülményeinek nehézségeit nem tudta lelkileg feldolgozni, megvált szerzetesi közösségétől, a papságtól, majd az élettől is. Még mindig szeretettel gondolok rá, és imádkozom érte az irgalmas Úrhoz.

1996

Forrás: Szív, 1996. május

dugo@szepi.hu