Zsuzsika csöndeskén sírdogált. Mikor jön már az anyukája?
- Már megint az egereket itatod - mondta neki Murmura néni. - Micsoda egy kölök vagy te!? Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sírós gyerekeket eszik reggelire. Ha bőgsz, szólok neki!
Jaj, a zöld lific! A zöld lificnek zöld az orra, zöld a keze, zöld kezén zöld karom, zöldek a hegyes fogai, s mint a viharos, zöld tenger, úgy lobog a zöld haja, s zöld az óriás zsákja is, amibe a Zsuzsikákat rakja.
Zsuzsika abbahagyta a sírdogálást. Jaj, de félt. Ült összeszorított szájjal. Mikor jön már az anyukája?
- Mit ülsz ott, mint egy fatuskó? - mordult rá Murmura bácsi. - Az ilyen fatuskó gyerekeket mind elviszi a konkó. Mars ki az udvarra, mert szólok a konkónak!
Jaj, a konkó! Hallod, hogy duhog? Bumm-bumm! Zuhog-buhog. A föld alatt? Vagy a padláson? Bumm-bumm, a konkó. Akkora a keze, mint egy péklapát, a lába, mint egy halászladik. Jaj, a hóna alá kap, jaj, elvisz.
Kiszaladt Zsuzsika az udvarra, sírni se mert, ülni se mert. Mikor jön már az anyukája?
- Mindig láb alatt vagy - horkantott egyet kinn az udvaron Burbura néni. - Sose hagyod az embert nyugton. De majd jön a mumus, és elvisz. Zutty, bele a fekete zsákjába, ott aztán majd lábatlankodhatsz.
Jaj, a mumus! Fekete, kerek feje van a mumusnak, szőrös mancsa, a füle hegyes. A zsákja szurokszagú. Hű, de sötét lehet a zsákjában!
Zsuzsika átszaladt a szomszéd kertbe, fölmászott a cseresznyefára. Mikor jön már az anyukája?
Kár, hogy még nem érik a cseresznye, de legalább itt nem lesz senkinek láb alatt.
Nana! Már ordít is Burbura bácsi. Micsinász ott, te! Letördeled a fám ágait! Hogy vinne el a bákász! Majd szólok a bákásznak, hogy vigyen el, az szereti az ilyen ágtördelő rosszcsontokat.
Jaj, a bákász! Fekete, loboncos. Három lába van, olyan, mint egy kutya, de mégse kutya, hanem bákász. Csattogtatja a fogát, viszi a Zsuzsikákat. Gyorsan le a fáról, gyorsan be a házba, a legbelső szobába, ott is a nagy karosszék mögé, hogy senki se lássa. Mikor jön már az anyukája?
És akkor, kipp-kopp, valaki ott motozott a szobában. Jaj, nagyon összeszorult Zsuzsika szíve. S akkor az a valaki vékony, sírós hangon megszólalt:
- Segítség!
- Ki az? - suttogta Zsuzsika.
A fotel lába mögül előóvakodott egy szurokfekete, macskaforma lény.
- Én vagyok - mondta.
- Jaj, de helyes kis cica vagy - örvendett Zsuzsika.
Ami igaz, igaz, a macskaforma lénynek helyes, kerek feje volt, bájos, hegyes fülecskéje, és nagy, szomorú szeme.
- Nem vagyok cica - mondta mélabúsan, és még mélabúsabban folytatta:
- Segítség!
Zsuzsika önkéntelenül megsimogatta a macskaforma lény selymes fejebúbját.
- Hát akkor ki vagy, és miért kiabálsz segítségért?
- Megmondhatom, ki vagyok, de ugye nem fogsz halálra rémülni tőlem?
- Tőled, te kis butus? - nevetett Zsuzsika.
A szurokfekete lény suttogóra fogta.
- Én vagyok a mumus.
- Jaj, de aranyos - örvendett Zsuzsika.
- És azért kiáltozok segítség után, hogy segíts.
- Mindenben nagyon szívesen segítek neked. Mi a baj?
- Bömböl a barátom. Bömböl bújában.
- Mi a nagy bánata?
- Gyere, majd elmondja maga.
A mumus kézen fogta Zsuzsikát, és átosontak a másik szobába. Már az ajtóból hallani lehetett a bömbölést: Böm-böm-böm.
A barna komód tetején egy zöld emberke ült, zöld volt a haja, zöld a szeme, még a kisujja körme hegye is zöld volt. Ő bömbölt nagy zöld bömböléssel, zöld szeméből zöld könnyek patakja áradt, megzöldítette Murmura néni szép, cifra szőnyegét.
- Jaj, ha ezt Murmura néni meglátja, elvitet a zöld lificcel - sóhajtott Zsuzsika.
- Még hogy a zöld lificcel!? - óbégatott a zöldhajú -, hiszen az én vagyok!
Zsuzsika boldogan összecsapta a tenyerét.
- Üdvözöllek, kedves zöld lific!
- Tényleg kedves vagyok? - kérdezte gyanakodva a zöld lific.
- De még mennyire - mondta Zsuzsika.
- Nem félsz tőlem?
- Már hogy félnék egy ilyen kedves mukitól! Sőt, akármi a bajod, nagyon szívesen segítek, ha tudok.
- Már segítettél - mondta a zöld lific, és kidörgölte a szeméből a könnyeket. - Az nekem aranyat ér, ha nem félsz tőlem. Azért bömböltem, mert velem ijesztgetik a gyerekeket. Pedig én vigasztalni szeretném őket. Hogy azt mondják az emberek a síró gyerekeknek: Na, ne itasd az egereket, mindjárt jön a zöld lific, és megvigasztal.
- Na, még ilyet! A végén még a konkóról meg a bákászról is kiderül...
- Jaj! - hallatszott ekkor egy kétségbeesett hang. - Jaj! - egy másik hang.
- Hát ezek?
- Az egyik jaj a konkó, a másik jaj a bákász.
- Jaj, de félek - szeppent meg Zsuzsika. - Mért jajgatnak? - Félnek tőled.
- Tőlem? - álmélkodott Zsuzsika.
- Na, ugye, látjátok - mondta a mumus az asztal alá -, tudtam én, hogy Zsuzsikától nem kell félni. Gyertek csak elő.
Az asztal alól előmasírozott a konkó és a bákász. Igaz, a konkónak a szokásosnál egy kicsit nagyobb lába volt - bumm-bummozott minden lépésnél, de azért nagyon helyre legény volt. A bákászról nem is beszélve, mert az meg olyan volt, mint egy pulikölyök. Három láb ide, három láb oda. Bemutatkoztak Zsuzsikának.
Ő meg táncra perdült örömében. Táncra perdült a mumus, a konkó, a bákász és a zöld lific is. Nagy volt az öröm. Mire - dömm - az ajtó. Dömm-dömm - jött Murmura néni.
- Gyorsan bújjunk el!
- Hol van már megint ez a lány - dübörgött Murmura néni -, most már aztán nincs kegyelem, elvitetem a zöld lificcel!
Még hogy a zöld lificcel! Pukkadoztak a visszafojtott nevetéstől. Még szerencse, hogy Murmura néni kiment, kitörhetett belőlük a harsogó hahota. Hihihi-hahaha! Zsuzsika boldogan magához ölelte új barátait.
- Alig várom már, hogy jöjjön az anyukám - mondta -, hogy megmutassalak neki benneteket.