Ma találkoztam a kórházban Peti apjával.
- Kedves doktor úr, a fia érdekében ígérje meg, hogy nem bontatja le a pajtát - mondtam neki. - És mondja meg neki, meglátja, azonnal meggyógyul.
- Ha csak azon múlik, kérem, én igazán... De azok a rettenetes oroszlánok...
- Az oroszlánok nagyon kedvesek... higgye el.
- Hát én nem bánom... az a fő, hogy a fiam meggyógyuljon.
Peti boldogan nézett az apjára.
- Hát mégsem bontatod le?
- Ha neked olyan fontosak azok az oroszlánok... - mosolygott az apja.
Sietve szaladtam a pajtába, hogy megvigyem az örömhírt: a pajta marad. De mikor közel értem, hallottam, hogy valami szokatlan lárma hallatszik bentről.
Ott ült a pajtában az egész társaság, mindenki lármázott, és a csoport közepén meglepetve ismertem meg a kis kövér cirkuszigazgatót, akinek a cirkuszában Szigfrid föllépett.
- Hogyne, ismerem Robertót, nálam is dolgozott egy darabig - mondta éppen az igazgató, amikor beléptem. - De mikor Európába jöttem, megvált a társulattól. Téged keresett, Arabella. Azt mondta, biztosan Amerikában vagy, ő ott marad.
- Tudtam, hogy keres! Ugye megmondtam? - kiáltott föl boldogan Arabella.
- Eljöhetsz velem. Most Amerikába készülök. Szívesen szerződtetlek.
Ekkor váratlan dolog történt. Gabriella sírva fakadt.
- És én? - hüppögte. - Úgy szeretnék veletek menni.
- Gabriella! - kiáltottam föl. - Hogy képzeled?
- Mit kiabálsz? - nézett rám Arabella. - Gabriella csodálatosan táncol. Bármelyik cirkusz szívesen alkalmazná.
- Igazán? - kérdezte az igazgató. - Nem táncolnál kicsit?
- De nagyon szívesen! - mondta Gabriella, és táncolni kezdett. Könnyedén és kecsesen, mintha örök életében táncosnő lett volna. Az igazgató elragadtatással tapsolt.
- Na ugye? - mondta diadalmasan Arabella.
- Gabriellát is szerződtetném - mondta az igazgató. - De hát tudjátok, hogy nem lehet. Neki rajzolnia kell. Házakat tervezni.
Gabriella elszomorodott.
- Nem baj - vigasztaltam -, azért táncolhatsz. Délutánonként, ha befejeztük a munkát, majd táncolsz, és én tapsolok neked.
Gabriella rám mosolygott.
- Holnap indulunk - mondta az igazgató.
Másnap megjött a kisfiú. Meggyógyult, az arca ragyogott az örömtől. Elújságoltuk neki, hogy Arabella elmegy tőlünk.
- Érthető - mondta a kisfiú. - Arabellának meg kell keresnie Robertót. Ez érthető.
De azért elszomorodott egy kicsit.
- Akkor holnap búcsúestet tartunk. Jó? Minden barátunkat meghívjuk, és ha megengeditek, apát is.
- Édesapádat? - kérdezte csodálkozva Szigfrid.
- Persze. Őt - mondta a kisfiú, és mosolygott. Másnap valamennyien összegyűltünk a pajtában. Ott volt Szigfrid, Szilvia, Arabella, Gabriella, a kisfiú, Jenő, a cirkuszigazgató, a rendőr és én. Már javában folyt a vidám tréfálkozás, mikor kopogtak. A kisfiú édesapja lépett be.
- Apa, bemutatom neked a barátaimat.
- Örvendek! - állt fel Szigfrid. - Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura.
- Én is örvendek - mondta a férfi, és kezet fogott Szigfriddel. - Korábban kellett volna találkoznunk.
- Még nem késő - mondtuk egyszerre mindannyian.