Mindennap találkoztunk Szigfriddel a pajtában. Csodálatos dolgokat mesélt a szavannákról és a cirkuszról, de mindig kicsit sietve és felületesen; látszott rajta, hogy egyre csak azt a napot várja, amikor az Altamero megérkezik.
Végre aztán eljött az a nap is. Mindenki az utcán tolongott, mert a cirkusz látványosan vonult be a városba. Elöl egy hatalmas elefánt jött, díszesen felszerszámozva, a hátán egy törpével. A törpe erős, mély hangon kiabált:
- Itt az Altamero, a világ nyolcadik csodája! A legpompásabb állatsereglet, amelyet valaha is láttak! Az Altamero a Csodák Csodája! A műsoron csak világattrakciók.
Az elefánt meg a törpe után hatalmas kocsi következett. A kocsin aranyozott ruhás légtornászok és erőművészek nyaktörő mutatványokat végeztek.
Aztán nagy ketrecekben különféle állatokat hoztak. Zsiráfok, fókák, orrszarvúak és tigrisek. A tömeg ujjongva nézte a színes fölvonulást, és időnként hangos éljenzésben tört ki.
A hosszú sor végén, a lakókocsik és a felszereléseket cipelő autók után egy rozzant kis teherautó baktatott. Zöldre festett acélketrec billegett rajta. A rács mögött egy szomorú oroszlán ült piros pulóverben.
A cirkuszt a vásártéren állították fel. Hatalmas sátor, égnek meredő csúccsal, körülötte kocsik sokasága. Az állatokat még külön kerítéssel is körülvették, s ha valaki meg akarta nézni őket, jegyet kellett váltania.
Csak Szilviát lehetett megnézni ingyen, mert Szilvia zöld ketrece ott
állt a bejárat előtt, alatta egy felirat:
SZILVIA
CSODÁLATOS ATTRAKCIÓK!
NÉZZE MEG AZ ALTAMERO MŰSORÁT!
ILYENT MÉG NEM LÁTOTT!!!
Szilvia nem törődött a nézelődőkkel, fáradtan legyezte magát a farkával, és valamerre a ketrec belseje felé pislogott. Néha elaludt, ilyenkor a nézelődők benyúltak egy hosszú bottal, és megpiszkálták. Szilvia vicsorogni próbált, de ez egy cseppet sem volt félelmetes, mert hiányoztak a fogai.
Peti, Gabriella és én még az első nap meglátogattuk Szilviát.
- Mondjátok neki, hogy Szigfridtől jöttök - tanácsolta Szigfrid, és egészen a kapuig kísért bennünket.
- Szervusz, Szilvia! - mondta Peti izgatottan. - Szigfridtől jövünk.
Szilvia ránk nézett fátyolos, öreg szemével, aztán újra elfordult.
- Nem érted? - kiabált a kisfiú. - Szigfridtől jövünk!
- Ne hazudj, menjetek innen - mondta Szilvia.
- De értsd meg, Szilvia, ki akarunk szabadítani - mondtam.
- Igazán Szigfridtől jövünk - mondta Gabriella is -, nagyon hiányzol neki.
- Lehetetlen - mondta Szilvia gyanakodva -, be akartok csapni. Szigfrid meghalt.
- Dehogy! Él, és jól van.
- Még a fekete keretes szemüvege is megvan.
- A szavannákról szokott mesélni.
- Az öt tigrist is elmesélte? - kérdezte Szilvia, és izgatottan felállt.
- El. Így csinált a fejével... és az öt tigris hatfelé szaladt.
- Drága, hazug Szigfridem! - mondta elérzékenyülve Szilvia. - Hol van?
- Nálam lakik a pajtában. Gyere el hozzá! Nagyon szeretne már látni, és a pajta elég tágas, elfértek benne ketten is.
- De hogyan? Láthatjátok, hogy be vagyok zárva. Soha ki sem nyitják a ketrec ajtaját. Lehet, hogy már a kulcs is elveszett.
- Nincs olyan ketrec, amit ne lehetne kinyitni - mondta Gabriella.
- Ezt nem lehet. Ez nagyon erős ketrec - szomorkodott az oroszlán. - De beszéljetek az igazgatóval. Talán elenged.
Az igazgató egy nagy, vajszínű kocsiban lakott, az asztalán mindenféle írás hevert.
- Légy szíves, add nekünk Szilviát - mondta a kisfiú.
- Hogyisne! - mondta az igazgató. - Ki lesz akkor a reklám?!
Az igazgató magas, barna ember volt, az állán kunkori szakáll ágaskodott.
- Gonosz vagy - mondta neki Gabriella. - Nem tudom, ha megöregszel, és így bánnak veled, mit szólsz majd!
Az igazgató fölényesen nevetett, és a szakállát simogatta.
- Ti sem bánnátok jobban vele.
- Dehogynem, mi a barátai lennénk!
Valaki kopogtatott az ajtón. Egy csupa izom, atlétatrikós óriás lépett be.
- Dirikém, Szilvia nem akar enni. Sétálni akar.
- Mi az, hogy sétálni?! - ordított az igazgató. - Nincs séta!
- De dirikém...
- Semmi dirikém! Azonnal eltakarodsz... Ti is takarodjatok! Nem érek rá veletek foglalkozni, fontosabb dolgaim vannak.
Az óriás előreengedett bennünket. Szomorúak voltunk, lógott az orrunk, Gabriella legszívesebben sírt volna.
- Rossz kedvében van - mondta vigasztalóan az óriás -, nem kell azért elkeseredni.
- Nagyon kegyetlen a gazdád - mondta Peti.
- Persze, hiszen ez a foglalkozása. Cirkuszigazgató. Ha szeretné az állatokat, etető lenne, mint én. Mert én etető vagyok. Baltazárnak hívnak.
Sorban kezet fogott velünk, és ránk mosolygott.
- Hadd hallom, mit kértetek. Hátha segíthetek. Csak etető vagyok, de azért sok mindenben segíthetek.
Mindent elmeséltünk neki. Figyelmesen és megértően hallgatott.
- Én is ismertem Szigfridet - mondta végül. - Rendes oroszlán volt. De nagyon nagy fába vágtátok a fejszéteket. Gondolkozni kell.
Összeráncolta a homlokát, és gondolkozott, aztán egyszerre csak mosoly terült az ábrázatára.
- Megvan! Arabellával kell beszélnünk.