Egyszer csak dübögni kezdett ám a föld: Döbb, döbb.
- Ajaj - mondta Mikkamakka -, jön a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
Ott is állt már a tisztás szélén.
Feje köcsög, lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, a melle melence, a szája kemence.
- Szóval itt hevertek s heherésztek - mondta. A hangja csikorgott és nyikorgott.
- A fű puha, hát heverészünk, és heherészünk is, mert...
- Na, mondd ki, merd kimondani! - rikkantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
- Hát hogy is mondjam... ugyanis... - dadogott Mikkamakka - heherészünk, mert...
És itt közbevágott Bruckner Szigfrid.
- Mert jó a kedvünk.
Ó, bár ne szólt volna! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon elfeketedett a méregtől, Mikkamakka meg feddő pillantást vetett Bruckner Szigfridre. ,,Ej, te buta, nem tudod, hogy azért a legdühösebb Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, ha valakinek jó a kedve?'' - mondta a pillantása. Ő maga meg azt mondta:
- El ne hidd, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, szegény Szigfrid eszét elvette a mérhetetlen szomorúság; Éppen hogy rosszkedvükben heherészünk. Nagyon rissz-rossz a kedvünk - bizonygatta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon toppantott tuskólábával, lebbentett lepényfülével, kaccantott kemenceszájával.
- Nekem akarsz te... velem akarsz te... - icsorgott-vicsorgott, sárgállott a fogsora. - Nyaktiló, pallos, szájpecek, felperzselés, só és hamu! Ti jókedvűek vagytok, amikor itt a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?! Majd adok én nektek!
- Hiszen egyáltalán nem vagyunk jókedvűek - mondta sírósan Vacskamati.
- Kuss! - mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Itt vihorásztatok, röhécseltetek, talán még vicceket is meséltetek egymásnak, miközben hallhattátok, hogy közeledem.
- Nem hallottuk - tiltakozott Ló Szerafin -, csak a vége felé, éppen hogy, alig-alig; annyira, hogy döbb, döbb...
- Igen, igen, s azt hittük, a fülünk cseng - toldotta meg Aromo.
- Vagy hogy egy üres hordó gurul - bólogatott Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.
- Dömdödöm - mondta Dömdödöm.
- Vagy hogy dobol egy dobos - így Vacskamati.
- Vagy?! - kérdezte ordítva Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, és szigorúan Szörnyeteg Lajosra nézett. - Szerinted mi volt?
Szörnyeteg Lajosnak reszketni kezdett a térdekalácsa.
- Én azt hittem, hogy... izé... hogy döböl egy döbös.
- Hi! - mondta dühödten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Aztán még dühödtebben: - Hu! Éppen hogy csak... fülcsengés, üres hordó... dobos... döbös... És azt nem láttátok, hogy elsötétül az ég? Hogy villámok csapkodnak, mennykövek verdesnek? Hogy eső hullik, jég potyog, hó szálldos? Hogy fütyül a szél, és recseg az erdő? Azt nem láttátok?
Egymásra néztek nagy álmélkodva. Még hogy jég? Mennydörgés? Hó? Szél? De hiszen úgy sütött a nap, mintha sose akarná abbahagyni, szél egy sóhajnyi se, felhő egy rongyocska se. Aromo már éppen szólni akart, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon folytatta.
- Mert ahol én járok, elsötétül az ég, villám csapkod és zivatar zúg, hó esik, jég zuhog... és... és ti ezt nem láttátok!
- Aj, de mennyire, hogy láttuk - kapott észbe Mikkamakka, és a többiekre kacsintott - azért is volt ilyen rossz a kedvünk, mert aztán áztunk-fáztunk és citeráztunk.
- Nem volt rossz a kedvetek - toppantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, heherésztetek. Hallottam.
- Talán a füled csengett - mondta Aromo.
- Vagy tücsökcirpelést hallottál - bólogatott Ló Szerafin.
- Vagy döbölt egy döbös, mi?! - mondta gúnyosan Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Elég a szövegből!
Elhallgatott, bugyután bámult maga elé.
- Jó a kedvük - dörmögte. - Heherésznek - mormogta. - Netalán még bukfencezni is szoktatok?
- Dehogyis, ugyan, hogy képzeled! - zúgták ezek.
- Merő szomorúság az életünk - vette át a szót Mikkamakka. - Csak szenvedünk, sírunk, szomorkodunk, bánatoskodunk - hazudta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon se esett a feje lágyára, avagy éppen hogy a feje lágyára esett, ki tudja. Mindenesetre így szólt a köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű széllelbélelt:
- Hazudtok! És most halljátok a büntetést. Mától tilos az erdőn a bukfenc!
- A bikfenc is? - kérdezte Vacskamati.
- A bikfenc is, és a bukfenc is - toppantott zordan Zordonbordon -, és aki megszegi a tilalmat, az halál fia! Megértettétek?!
- Hogyne, hogyne, megértettük - bólogatott Mikkamakka. És magában azt gondolta: ,,Csak menj már, tűnj már, pusztulj innen.''
El is ment. Döbb, döbb - döngött a föld.
Na, kitört ám a hihi és a haha. A felhőtlen égig ért a jókedvük.
- Ezt a tökfejt, ezt a bárgyút, ezt a rövid agyvelejűt! - mondogatták boldogan.
- Még ha az evést tiltotta volna meg, vagy a napozást - rötyögött Bruckner Szigfrid -, de a bukfencet! Majd épp az én vén csontjaimmal állok oda bukfencezni!
Hahotáztak.
- Ez éppen annyi - mondta a nevetéstől fuldokolva Aromo -, mintha azt tiltotta volna meg, hogy állva aludjunk. Hihi, ki a fene alszik állva?
- Nono! - mondta Ló Szerafin.
- Nana! - mondta Nagy Zoárd.
Elgondolkozva rájuk néztek. Tényleg! Hiszen Ló Szerafin állva alszik. Mert az öreg lovak állva alszanak. Meg állva alszik Nagy Zoárd is. Mert a fenyőfák is állva alszanak.
- Ajaj! - vakarta a fejét Szörnyeteg Lajos. - Ez most azt jelenti, hogy nektek fekve kell aludnotok!
Ettől valamennyien elszomorodtak.
Mikkamakka az égre emelte a szemét.
- Ne bomoljatok! Hiszen egy árva szóval sem mondta, hogy nem szabad állva aludni. Bukfencezni nem szabad.
- Tényleg, de buták vagyunk - nevetett Vacskamati -, hiszen csak a bukfenc tilos!
- Meg a bikfenc - mondta Szörnyeteg Lajos.
- És a bukferenc - tette hozzá szomorúan Aromo.
- Kit érdekel - legyintett Ló Szerafin -, ki szokott itt bukfencezni?
- Dödöm - mondta Dömdödöm.
- Már hogy te szoktál? - csodálkozott Ló Szerafin. - Igaz is, szoktál. De még mennyire! - És elnevette magát, mert eszébe jutott, ahogy Dömdödöm esetlenül és boldogan veti a bukfenceket.
- Ami azt illeti... - kezdte Aromo, és el is hallgatott nagy szomorúan.
- Az ám - jutott eszébe a többieknek -, hiszen Aromo is minden reggel bukfencezik! ,,Bikfi-bukfi-bukferenc!'' - kiabálja, és mint egy guriga száguldozik a füvön. Az ám! És Vacskamati is! Mekkorákat bukfencezett a múltkor is örömében.
Hökkenten néztek egymásra. Te úristen, itt betiltották a bukfencet! A bikfencről és a bukferencről nem is beszélve!
Úgy ültek a tisztás szélén, mint egy gyászoló gyülekezet. Nem is szólalt meg sokáig senki. Aromo a földet bámulta, Mikkamakka vakargatta az orrát, Bruckner Szigfrid a nadrágtartóját babrálta, Ló Szerafin tisztogatta a szemüvegét, Vacskamati a körmét rágta, Nagy Zoárd a távolba meredt, Dömdödöm magában gubbasztott, Szörnyeteg Lajos ráncolta a homlokát.
Ezt meg ki gondolta volna! Ennyit tesz, ha tilos a bukfenc! Nahát, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!
- Mit gondolsz - fordult ekkor sóvárogva Aromóhoz Ló Szerafin -, egy magamfajta öreg ló megtanulhat bukfencezni?
- Hohó, de még mennyire! - mondta felvillanyozva Aromo. - A bukfencet a magadfajta öreg lovaknak találták ki. Semmi az egész. Idenézz! Fej a talajra - s már le is tette a fejét a fűre, pamatfarkincája az ég felé meredt.
- Jaj - mondta Mikkamakka -, nehogy bukfencezz!
- Az ám - kiáltott Bruckner Szigfrid -, hiszen akkor halál fia vagy! - És a grabancánál fogva felrántotta Aromót.
Hű de szomorúak lettek, csak úgy áradt belőlük a szomorúság, még a napot is elfelhőzte!
S ekkor az öreg tölgy megszólalt a hátuk mögött.
- Gyertek csak ide!
Köréje sereglettek.
- Ti is gyertek közelebb - mondta az öreg tölgy a többi fának.
Közelebb jöttek.
- Ti is - intett a tölgy az erdei állatoknak, s jöttek a szarvasok, hódok, rókák, vaddisznók, borzok, őzek, hiúzok, medvék.
Sustorogtak, sutymorogtak. A sustorgásból néha ki-kihangzott egy-egy pehelyhihi, egy-egy ólomhaha, egy-egy pengecsivit, egy-egy dorongbrumma.
Valamit ezek eldöntöttek ott. Mert amikor szétszéledtek, már nyoma sem volt szomorúságnak a tisztáson. Aromo harsogó hangon magyarázott.
- Az a fontos, hogy a fejet jól előrehajtsuk... kézzel támaszt, lábbal lendít... mi sem egyszerűbb ennél!
- Nekem magyarázol, nekem, aki cirkuszban léptem föl annak idején? - vetette oda foghegyről Bruckner Szigfrid, de nem folytathatta, mert... döbb, döbb, döbb... jött ám! Mindenki tudta ki. A köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú.
Ott állt a tisztás szélén tuskólábán Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
- Hrrr - morrantott -, miféle pusmorgás, mocorgás, sutymorgás volt itt? Mi?! Talán jó a kedvetek? Talán megszegtétek a parancsomat? Hé! Tilos a bukfenc!
Mikkamakka elkiáltotta magát.
- Bikfi-bukfenc-bukferenc!
Nosza az öreg tölgy, nosza az erdő, nosza a madarak, nosza az állatok, nosza a füvek!
- Fej lent, láb lendít! - vezényelt Aromo, és már villant is pamatfarka. Bukfencezett.
- Dömdödöm - mondta Dömdödöm. Egyszer fentről, egyszer lentről, onnan, ahol éppen a feje volt. Bukfencezett.
- Hihi, forog a világ! - rikkantott Ló Szerafin, pedig nem a világ forgott, hanem ő. Bukfencezett.
És Mikkamakka is, Vacskamati is, Szörnyeteg Lajos is, Nagy Zoárd is, az öreg tölgy is, a többi fák is, a császármadarak is, a pityerek is, a gerlék is, az ölyvek is, a siketfajdok is, a pintyek is, a pacsirták is, az uhuk is; a szarvasok is, a hódok is, a rókák is, a vaddisznók is, a borzok is, az őzek is, a hiúzok is, a medvék is.
Bikfi-bukfenc-bukferenc - bukfenceztek.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon földbe gyökerezett lábbal állt a tisztás szélén, vicegett-vacogott félelmében.
- Jaj, elgázolnak, jaj, elsöpörnek, jaj, elsodornak, jaj eltipornak! - jajgatott, és gyorsan előrehajolt, köcsögfejére támaszkodott, tuskólábával lendített. Bukfencezett. Megint újra. Bikfenc. Megint újra. Bukfenc. Megint újra. Bukferenc.
Elbukfencezgettek alkonyatig. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak sajgott ám a háta.