Írni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikorgatások után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit, vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál - mondja -, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak.
Ez a szárnyas emberem most már tizedszer fogott ki rajtam.
Nem tudom megírni.
Roggyantan bámulom a papírt, a betűk akár egy poloskaraj.
- Apu, írtál valamit?
A lányom. Hétéves, másodikba jár.
- Igen - mondom szégyenkezve.
- Mese?
- Valami olyasféle akart lenni.
- Olvasd föl!
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert rossz.
- Hogyhogy rossz?
- Úgy, hogy gondoltam valamit. Meg éreztem valamit. És meg akartam írni.
- Meg is írtad.
- Meg, de nem az lett belőle, amit gondoltam.
- És amit éreztél?
- Az meg különösen nem. Nem sikerült.
- És most mit csinálsz vele?
- Itt marad ebben a füzetben. Ez lesz a koporsója. Majd egyszer talán nekifogok újra, és megírom. Hátha sikerül.
- És ezt nem mutatod meg senkinek?
- Nem.
- Nekem se?
- Neked se. Mondtam már, hogy rossz.
- De én nagyon-nagyon szeretném hallani.
- Nem lehet. Nagyon-nagyon rossz mese.
- Amit te írsz, az nekem sohase nagyon-nagyon rossz. Olvasd föl!
Kezdek megtörni. Igazán szép tőle, hogy az írásaim neki sohase nagyon-nagyon rosszak.
- Hát nem bánom.
Szenvedek. Ez most a büntetés, ez a fölolvasás.
A történet egy emberről szól, aki nagyon szeretne repülni. Hisz benne, hogy neki egyszer szárnya nő. Az írásban, sajnos, ez az ember jellegtelen, nincs arca, csupa mellékes dolgot mondok el róla. A lányomat ez szemmel láthatóan nem zavarja, feszülten figyel. Még a lélegzete is elakad, amikor csapnivaló emberemnek csapnivalóan elkezd nőni a szárnya. Vakítóan fehér szárnyak. De ahogy én ezt leírtam! Nincs benne semmi igazi szárnynövés. A lányomat ez sem érdekli, várja, hogy az ember fölrepüljön. De az ember nem tud fölrepülni, mert a szárnya iszonyatosan súlyos. Meg sem tudja mozdítani. Tartani sem bírja. Összeesik a kozmikus súly alatt, beszakad alatta az aszfalt, egyre lejjebb süllyed, még megvillan a hófehér szárnyvég, és összezárul fölötte a föld.
- És?
- Mit és?
- Hogy van tovább?
- Sehogy. Ennyi az egész.
- Mi lesz a fehér szárnyú emberrel?
- Hallottad. Elnyelte a föld.
Nem szól semmit, tétován átmegy a másik szobába.
Napok telnek el, szárnyas emberemet igyekszem betuszkolni tudatom egy rejtett zugába. Majd... talán... egyszer máskor. Most csak egyet akarok: elfelejteni, elfelejteni! Már-már sikerül, a kudarc egy gombostűfejnyi nyomássá szelídül odabent. S akkor előáll a lányom. Nagyon komoly, még a két kihullott tejfoga helye is komolyságot erőltet magára.
- Írtam egy verset - mondja.
Nocsak, mit meg nem érek! A kéziratpapíron bukdácsoló verébfejbetűk, a sorok szabadon kószálnak. De semmi kétség, az írásnak első ránézésre is vers formája van. A címe: Egy lepke.
Első olvasásra a vers mélyebb értelmét nem fogom föl, fönnakadok a ,,véres csontok vázán''.
- Ezt a ,,véres csontok vázán''-t, ezt honnan vetted?
- Petőfi is ilyeneket írt, nem?
Ez komoly tekintély-érv, nem is tudok rá mit mondani.
- Különben a verset neked írtam. Meg a szárnyas emberednek.
- A szárnyas emberemnek? - a gombostűfej sajogni kezd.
- Igen, mert az nem lehet, hogy csak elsüllyed és vége.
- Hanem hogy lehet?
- Amikor elsüllyed, zuhan egyre lejjebb és lejjebb, és egyszer csak egy nagy, fekete terembe ér. Ebben a teremben lakik a hét feketeszárnyú.
- Kicsoda?
- A hét feketeszárnyú. És a te fehér szárnyú emberednek meg kell küzdenie velük. Le kell győznie mind a hetet.
- Le tudja győzni őket?
- Persze hogy le! És akkor egyszeriben elég erős lesz hozzá, hogy elbírja a szárnyát. Akkor mindjárt tud repülni. Ki tud repülni a föld belsejéből, és ha akar, elrepülhet a csillagokba.
Csak ülök lehajtott fejjel, szomorúan és mégis reménykedve. Hát lehet, hogy ez a gyerek sokkal többet tud a világról, mint én? Hát ezért ágált és ellenkezett az én szárnyas emberem, mert kegyetlenül és reménytelenül elsüllyesztettem volna, ahogy egy kutyát sem illik?
- Érted? - kérdezi.
- Értem - bólogatok, holott azt kellene mondanom: Most megmentettél.
Hol járhat most szárnyas emberem? Még csak zuhan? Vagy már küzd a feketeszárnyúakkal? Vagy talán már emelkedik? Akárhol van, sose veszítse reményét. Ezt üzeni neki a lányom.