- Mit iszol?
- Mindegy. Amit te.
- Két gint - mondtam a pincérnek.
Izolda elfintorította az orrát, utálkozó arcot vágott.
- Tudod, hogy én még sohasem ittam gint?
- Most iszol. Fenyőszaga van és marja a torkodat. Jó.
Bambán bámultam magam elé. Megint mehetnékem támadt. Már napok óta nem találtam a helyem sehol. Rohadt vasárnap délután. Ezt különösen gyűlöltem. Az ember lődörög, itt ücsörög, ott ücsörög, elegem van ebből az egészből. Pedig a kávéház tetszett, mikor először voltunk itt. ,,Látod, nem is olyan utolsó hely ez - mondtam Izoldának -, klassz kis kávéháza van.'' Azt ugyan már akkor is utáltam, hogy mindig bámulnak, de később megszoktam, és nem törődtem vele. Különben is a kávéházba csak beugrik az ember, lehajt egy kávét vagy valami rövidet, elnyújtózik a kényelmes székeken, a barátaival beszélget, vagy a munkájára gondol... De így! Itt ülünk már dél óta. Eleinte kellemes volt nézni a nagy üvegtáblához csapódó hópelyheket, meg érezni a friss hideget, amit az újonnan érkezők hoztak be kabátjuk ráncaiban.
- Mire gondolsz? - kérdezte Izolda.
- Arra, hogy utálom ezt a kávéházat.
- Mikor először voltunk itt, akkor szeretted.
- Akkor szerettem - válaszoltam túlságosan is kurtán, mert megint gúnyt éreztem a hangjában.
A pincér tálcástul elénk tette a két gint, kicserélte a teli hamutartót.
- Olyan színű, mint a víz - mondta Izolda.
A jó pálinka mindig olyan színű, mint a víz - gondoltam magamban, de nem szóltam semmit.
Egy darabig szótlanul nézett rám.
- Most mit mérgelődsz?
- Nem mérgelődöm. Csak utálom ezeket a finom kis szemrehányásokat... Van anélkül is épp elég bajom... Úgy csinálsz, mintha nekem különös örömem telnék ebben az egészben.
Ezt marhaság volt mondani. Izoldát nem az érzelmeim érdeklik, hanem a tények. S egyébként igaza is van. Egyszerűen csak lakni akar. Az öregasszony mondta, hogy holnap kivág bennünket. Az öregasszonynak is igaza van. Kell neki a lakás. Kár Izoldát bántani.
- Nézd, Zsoli-mackó! - kiáltott Izolda, a szeme nagyra tágult, és az alsó ajkát beszívta.
Ki a fene az a Zsoli-mackó? - gondoltam, de azért nem fordultam hátra, megvártam, míg a férfi az asztalunkhoz ült.
- Szervusz, Méri! Látod, a sors útjai...
- Hogy kerülsz ide, Zsoli-mackó?
Nem volt rajta szerencsére semmi mackós. Szikár, őszülő, sűrű hajú fickó volt. Az a típus, aki most, ötvenéves korában is rendszeresen a Szigetre jár teniszezni. Tudományosan étkezik, vigyáz a vonalaira. Inni néha többet iszik a megengedettnél, de csak azért, mert az előkelő. Én ezt sosem tudnám csinálni, sokkal rendszertelenebb vagyok. Talán azért nem szeretem az ilyen embereket. Azzal vigasztalom magam, hogy soha nem érzik a játék örömét. Pedig lehet, hogy érzik.
Parfümszagot árasztott, és ez megnyugtatott. Legalább lenézhettem.
A keze jó hűvös volt.
- Nézd, Zsoli-mackó, a férjem - mutatott rám Izolda -, ugye, még sohasem láttad?
- Szóval, te vagy a nagy rabló. Elragadtad a mi kis Mérinket a kőrengetegből.
Látszott rajta, nem vagyok neki rokonszenves.
- Nem rossz hely ez - mondta Izolda. - Te mit keresel itt?
- Lent voltam Fonyódon. Betörtek a villába, leugrottam rendet csinálni.
Tele szájjal nevetett.
Izolda megint beszívta az alsó ajkát.
- S te ezen csak nevetsz?
- Minden télen betörnek. Megszoktam már.
Felemelte Izolda poharát, beleszagolt.
- Ejha! Gin.
Megint nevetett. Mit röhög ez az állat!?
- Jó fenyőszagú - mondta Izolda, és elmosolyodott.
- S különben? Hogy vagytok Pest nélkül?
- Jól - mondtam.
- Csak tudod, azért imádkozom, hogy az éjjel sok hó essen, mert holnap hókunyhót kell építenünk - mondta nevetve Izolda.
- Hókunyhót?
- Igen. Kidobnak bennünket az albérleti palotából. Háromszor hármas vacak luk. De eddig legalább volt hol aludnunk.
- Hát nem ígértek lakást, mikor lejöttetek?
- Nem ígértek - mondtam.
- Csak szocialista feladatot kapott a mérnök úr, lakást nem - mondta a feleségem, és kiitta a ginjét.
Az arcomat figyelte. Szándékosan bántott. Nem tudom, melyik a rosszabb, a szándékos vagy az akaratlan szurkálódás.
- Majd lesz lakásotok - mondta meggyőződés nélkül a teniszbajnok. Aztán egy darabig hallgatagon bámult maga elé, és hozzátette: - Bár tökéletesen mindegy. Az élet lakással is, meg lakás nélkül is egy rakás szerencsétlenség. Csak néha van egy-egy kis napfény. Egy-két csodálatos villanás.
Vén pozőr! A hamutartót forgatta maga előtt. Finom, ideges ujjakkal. A bal keze mutatóujján zöld köves aranygyűrűt viselt.
- Igaz, mérnököm? - nézett rám.
- Az élet szarságáról ráérünk akkor is filozofálni, ha már háromszoba-összkomfortban lakunk.
Nem jött zavarba. Nem az a fajta. Csak Izolda nézett rám csodálkozva. Nem tudom, miért!
- Nem rossz... Szellemes - mondta a teniszbajnok.
- Megint kitört belőle a kocsis - mondta a feleségem nagyon kedvesen.
- Még három gint - szólt a pincérnek Zsoli. - Ha már azzal kezdtétek.
- Azt hiszem, Izolda nem kér többet - morogtam.
- Kicsoda?
- Engem hív Izoldának.
- Izoldának! Kedves, nagyon kedves. Meg is érdemled, finom vagy, kecses, középkori csipkék illenének rád.
A hangja kövér, puha hernyó volt.
- De ő a kezem miatt nevezett el. Azt mondja, olyan a kezem, mint egy lótuszvirág. Pedig sohasem látott még lótuszvirágot.
- Abbahagyhatnád - mondtam. Nem volt visszautasító a hangom, csak halk. Kint az üvegtábla mögött már sötét árnyak úszkáltak. A könnyű hópihéket néztem. Táncoltak a lámpák sárgás fényében.
- Zsoli-mackó, te már láttál lótuszvirágot?
- Láttam. Szépek.
- Tényleg olyanok, mint a kezek?
- Nem, nem olyanok.
A lámpákat időnként meghimbálta a szél.
- Csak nem mérgelődik, mérnököm? Nem kell ezt szégyellni!
- Nem szégyellem. Csak fölösleges róla beszélni.
Mikor elment, megint kezet fogott velem.
- Remélem, nem hófúvásos az út - mondta.
A kezemen éreztem a kölniszagot. A nadrágomhoz dörzsöltem a tenyeremet.
- Mit csinálsz? - kérdezte Izolda.
- A kölniszag - mondtam.
Elfordította a fejét. Eredetileg talán az volt a szándéka, hogy Zsoli-mackóról mesél, de erre elfordította a fejét. Egész este hallgatott. Záróráig. Akkor mentünk haza. Jólesett volna egymásba karolni, de mindegyikünk azt várta, hogy a másik kezdje.
A barna, pattogó politúrú asztalon tervrajzok hevertek.
- A rajzaid - mondta Izolda.
- Holnap visszaviszem az irodába. Nem tudok itt dolgozni.
- Meg amúgy is kidobnak bennünket. Akkor is vissza kell vinned, ha tudnál itt dolgozni. A főtéren nem rajzolhatsz.
- Holnap lesz lakásunk. Akárhogy is!
Izolda nevetett.
- Kidobod az igazgatódat, és a helyére költözöl?
Szerencsére csak egy heverőnk volt, a nagymamitól örököltük. Nem fűtöttünk, össze kellett bújni.
- Miért voltál utálatos az öregúrral?
- Olyan a hangja, mint egy nagy kövér hernyó... ,,középkori csipkék illenének rád''... pfuj!
Izolda jóízűen nevetett, a teste finoman rázkódott a nevetéstől, a mellemhez szorította a fejét. Aztán azt mondta:
- Medve-bedve!
Mégsem lakhatunk hókunyhóban - mondtam magamban -, hiszen a kislány egyszer azt mondja, ,,medve-bedve'', és minden hó meg jég elolvad.
Az igazgató előtt álltam, a lábam besüppedt a puha szőnyegbe. Nagyon friss és jókedvű volt minden a sarokban álló pálmától meg attól, hogy a frissen esett hó beragyogott az ablakon.
- ,,Medve-bedve'' - ezt mondogattam magamban.
- Igazán nagyon sajnálom - mondta az igazgató, és merően nézte a tintatartót. - Igazán sajnálom - mondta még egyszer. - Pedig nem mehetsz el, nagyon fontos, szép munkád van, nem hagyhatod itt, nem is hagynád szívesen, igaz.
Medve-bedve, persze hogy nem. Csak a feleségem egy huzatos kapu alatt ül piros plédbe burkolózva egyetlen fotelunkon, és olvas. Azt mondta, onnan csak akkor mozdul el, ha lesz lakás.
- Nem tudott volna várni még legalább egy hetet az a vén sárkány?
- Azt mondta, nem.
- Még egy lehetőség - mondta az igazgató. - Sárika, hívja fel nekem az Ingatlankezelőt.
Az Ingatlankezelőnél egy nagy ádámcsutkájú, sovány férfi könyveket lapozott előttem. Időnként megállt, az ujját az írás alá tette, és félhangosan, mormolva olvasott.
- Ez az! Ez jó lesz. De nem tőlünk hallotta, megértette? Maga beköltözik, mi följelentjük, és kész.
- Aztán?
- Aztán semmi. Várjon csak!
Kiszólt az ajtón:
- A Riba szaktársat kéretem.
Riba szaktárs olyan volt, mintha ikertestére lett volna az igazgatónak. Sovány, nagy ádámcsutkájú.
- Lalikám, a Hegyhát utca tizenkettőről...
- Igen, kérlek, a mosókonyha üres, nem használják... ha ezt akartad kérdezni.
- Ő az, aki mindent tud a vállalatnál - mondta mosolyogva az ádámcsutkás.
- Sőt, még valamivel többet, például azt is, hogy jövendőbeli házmestere rendkívül morózus figura. Kényelmetlen perceket fog önnek szerezni. És siessen, mert kis felesége megfázik...
- Honnan tudja?
- Riba mindent lát, Riba mindent tud, Ribát nem lehet átejteni, Riba tizenöt éve lakásügyeket intéz.
- Riba egy papagáj - tette hozzá az igazgató.
Mind a hárman nevettünk.
Csak kint az utcán jutott eszembe a feljelentés. A hó roszogott a lábam alatt, és elképzeltem, hogy az ismeretlen mosókonyhából rendőri felügyelettel kidobálják egyetlen karosszékemet és a nagymamitól örökölt heverőt. A nagymamitól örökölt heverő lába égnek áll, és egy nagy bajuszos, atlétatermetű, morózus házmester az igazság megdicsőült ábrázatát öltve, ujjal mutat a kapu felé.
Bementem az ügyészségre.
A fiatal ügyész felállt és kezet fogott velem, elhadarta a nevét. Csak a doktort értettem.
- Azért jöttem, mert engem fel fognak jelenteni.
- Rágalmazás?
- Nem, jogosan jelentenek fel.
- Foglaljon helyet.
Leültem.
- Még ma önkényesen elfoglalok egy mosókonyhát.
- Ja, az más - mondta az ügyész. - Jelenleg hol lakik?
- Jelenleg isten szabad ege alatt.
- Ön az a mérnök, aki az új lakótelep építkezését vezeti?
- Igen. Honnan tudja, azt hittem, csak a Riba, vagy hogy hívják...
- Nem, nem csak a Riba - nevetett. - Egyébként félelemre nincs ok. Csak költözzön be. Mi majd kimegyünk, irkálunk, fölszólítjuk, hogy azonnal hagyja el a helyiséget.
- És?
- Semmi és! Természetesen, nem hagyja el.
- Nagyon köszönöm.
- Ne köszönje, tőlem különben sem hallott semmit.
- Persze.
- Szép lesz az új lakótelep?
- Majd ha jön felszólítani, megmutatom a tervrajzokat. Jó?
- Nem sokat értek ám hozzá.
- Majd elmagyarázom.
Az utcán már fütyörésztem.
Hegyhát utca tizenkettő. Nagy, sárga kapualj. Hatalmas rézkilincs. A falon csengőgombok, mellettük kis névtáblák. A legfelső gomb mellől valaki letörte a névtáblát, és ceruzával, botladozó betűkkel ezt írta oda: Úristen.
Ez lesz a házmester - gondoltam, és megnyomtam a gombot.
Valaki zörgött a kulccsal.
- Rosseb, nincs is bezárva - hallottam aztán a mérges hangot, és egy apró, szemüveges, hegyes orrú férfi lépett ki a kapu mögül.
- Mit csönget, nem látja, hogy nyitva van?!
- Bocsánat, a házmester úrral szeretnék beszélni.
- Én vagyok - mondta, és a szemüvege fölött gyanakodva rám nézett.
- Fontos dologról lenne szó.
- Mondja, ha fontos.
- Van itt a maguk házában egy üres mosókonyha. Állítólag nem használják.
- Haha, de még mennyire, hogy használják!
Vakartam a fejem.
- Talán be akar költözni?
- Azt mondták, maga egy rendes ember, magával lehet beszélni.
- Ne is folytassa.
Mi lenne, ha szájon vágnám? - gondoltam. Bal kézzel szájon vágnám, és belökném a sarokba. Én hülye, minek kellett szólni!
- Különben sem lehet benne lakni - mondta a házmester. - Itt van, nézze meg.
Kinyitotta a kaput. A kapualjból egy sötét lyuk nyílt.
- Akkor meg sem nézem - mondtam. - Szóval, nem lehet?
- Nem.
- Pedig ezt magának szántam.
Egy százast toltam az orra elé.
- Mit gondol rólam!
Bevágta az ajtót.
Néztem a sárga falat. Nagy betűkkel ez volt ráírva: Úristen.
- Nem segítenének? - kérdeztem a srácokat. Diákok voltak.
- Mit kellene segíteni?
- Egy heverőt meg egy fotelt elhozni innen egy kapualjból.
Elmeséltem nekik, hogy kidobtak az albérletből. Azt is, hogy jogtalanul költözöm be.
- Klassz - mondta az egyik, szemmel láthatóan a vezérük, és be is mutatkozott.
- Sanyi.
Aztán már rendelkezett is:
- Kővári, te itt maradsz. Mikor meglátsz bennünket, beszimatolsz a házba, és ha tiszta a levegő, intesz. Rendben?
- Rendben - mondta Kővári.
- Nem jobb lenne addig is leszerelni az ajtót, hátha eszébe jut az Úristennek, és bezárja?
- Tényleg - mondta a Sanyi nevű.
- Áh - mondtam sietve -, dehogyis.
Tizenkét perc múlva a mosókonyhában voltunk. Az ajtót betámasztottam belülről egy doronggal.
- Az ablakokat meg kell pucolni - mondta Izolda.
Valaki kiabált az ajtó előtt.
- Réder úr! Beköltöztek a mosókonyhába.
Úgy látszik, az Úristent rendes nevén Rédernek hívták. Hallottam, ahogy kiabált:
- Hívjanak rendőrt!
- Ez az Úristen - súgtam Izoldának.
- Miféle Úristen?
- Hát Réder úr, a házmester.
A rendőr jó félóra múlva jött. Fölírta a személyi igazolványunk számát, a munkahelyünket. Néhány lakó kíváncsian leste a jelenetet. Réder úr üvöltött:
- Önkényesen beköltözni, micsoda disznóság!
- Ne kiabáljon - mondta neki a rendőr.
- Szóval maguk a kapu alatt laktak? - kérdezte aztán tőlünk.
- Igen - mondtam.
- Fel fogom jelenteni magukat.
Réder úr bólogatott.
Aztán csend lett.
- Nézd, fűteni is lehet - mondta Izolda.
Nagy vaskályha állt a sarokban. A falak szürkék, koszosak, pókhálósak voltak. Középen egy rozzant asztal is állt. A hideg beton sütötte a lábam.
- Majd sok szőnyeget terítünk le - mondta Izolda.
- Rohadt, ronda élet - morogtam.
- Hohó! Hol van ez még a háromszoba-összkomforttól, na, megállj csak!
Valaki kopogott.
- Ki az?
- Házmester.
Elvettem az ajtónak támasztott dorongot. Ott állt a hegyes orrú kis ember. A szemüvege most nem volt rajta. Egy nyaláb hasított fa volt a karján.
- Itt van fa, fűtsenek be, a rádió bemondta, hogy hideg lesz az éjjel. Mínusz tizennyolc.
Ott álltam a mosókonyha közepén egy nyaláb fával. Hallottam, hogy a szél elfütyöl a piszkos ablak előtt.
- Azonnal tedd le a fát, és gyere ide. Valami fontosat akarok mondani - mondta Izolda. A nagymamitól örökölt heverőn ült. Átfogta a nyakam, magához húzott, és azt mondta.
- Medve-bedve.