A kerekarcú a téren állt a Duna mellett, a bőrét átjárta a jó hideg, friss levegő. Fehéren szikrázva ragyogott a hó, az ég világosszürke buráján átsütött a nap.
A kerekarcú egy helyben toporgott a hóban. Nyakát mereven oldalt fordította, görcsök tekergőztek a bőre alatt, izmai természetellenesen megfeszültek.
Jó lett volna ebben a tiszta ragyogásban ernyedten, a tisztaság meg a fény részévé válva állni.
Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás - mondta magának öntudatlanul, és meggörnyedt, a rágóizmai megfeszültek. Úgy érezte, nagy, szürke kő lebeg fölötte... el kellene lépni... Ugyan, hiszen nincs is kő. A kő zuhant feléje, Illés Ézsaiás gyorsan oldalt lépett - aztán nevetni kezdett - micsoda marhaság - gondolta magában -, micsoda marhaság!
- Nézd, apa, egy madár - mondta a kisfiú a templom előtt, és rángatta az apja kezét -, sapkája is van.
Illés Ézsaiás örült a hangnak, arra fordult, amerre a kisfiú mutatott.
Ni csak, búbos pacsirta, mondta magában, és azonnal elernyedtek az izmai.
- Milyen madár? - kérdezte a kisfiú.
Az apja nézte a madarat, és nem szólt.
- Milyen madár? - kérdezte még egyszer a kisfiú.
Egyszerre szólalt meg most Illés Ézsaiás és egy hosszú, fekete kabátba öltözött férfi. A fekete kabátos azt mondta:
- Pipiske.
Illés Ézsaiás ugyanakkor:
- Búbos pacsirta.
A kisfiú hol az egyikre, hol a másikra nézett, aztán megint az apjához fordult:
- Pipiske vagy búbos pacsirta?
- Nem tudom - mondta az apja.
A fekete kabátos feléjük fordult:
- A hivatalos neve pipiske, de egyes vidékeken búbos pacsirtának is nevezik.
A madár elszállt a Duna felé.
- Nézd, apa - mondta a kisfiú -, elrepült a búbos pacsirta.
Illés Ézsaiás elindult az egyetem felé. Nevetett.
Búbos pacsirta. Legjobbkor jött ez a madár.
A teret övező vaskorlátnak támaszkodott. Minden az izgalom miatt van! Olyan ez, mint egy ponyvaregény, gondolta Illés Ézsaiás, és megint - észre sem vette - ide-oda ingatta a fejét, és azt mondta magában: Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás!
- Este hétkor megy el - mondta Ágnes a telefonba -, azonnal feljöhetsz. Biztos taxival megy. Kettő rövidet csöngess!
A taxi már lent állt a ház előtt. Illés Ézsaiás félhomályos zugba húzódott, és a bérház kapuját figyelte. Nevetett magában, jóleső borzongással fűszerezett diadal feszegette.
Csak akarni kell, és győzöl. - Győznöd kell, Ézsaiás! Elmulasztotta megkérdezni magától: kit? hogyan? és miért? Úgy érezte, győz.
Győzött is. Hiszen a győzelemnek fokozatai vannak. Nem látta jól a férfit. Nagyon okos arcúnak képzelte a mozdulataiból - fáradt mozdulatokkal lépett ki az ajtón. Sutának tűnt. A kerekarcú szánalmat érzett iránta a sutasága miatt - pedig nem is volt suta. De egy sötét zugból sok minden másképp látszik.
A taxi elment. Illés Ézsaiás fölrohant a lépcsőn - ez a rohanás nem volt sietős, csak fiatalos -, és két rövidet csengetett.
A templomtorony órája kettőt ütött. A kerekarcú erre elindult, mert nagyon éhes volt - fél háromig kapok még kaját a menzán - gondolta.
A diákok belülre is behordták a latyakot, ronda, hideg, nyúlós latyakkal kezdődött a menza.
- Vigyázat - mondta a pincér, és egy tele tálcával elkacsázott az asztalok közötti szűk úton.
A kerekarcú leült egy lány meg egy kínai közé.
- Szervusz - mondta neki a lány.
Illés Ézsaiásnak felcsillant a szeme, a lány felé fordult, elmosolyodott, és azt mondta:
- Szevasz, Ferencke. Nahát, ezt a mázlit!
- Milyen mázlit? - kérdezte a lány.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Miért mondod neki, hogy Ferencke? - kérdezte a kínai. Nagyon jó kiejtéssel beszélt magyarul. - Ferencke fiúnév, nem?
Illés Ézsaiásnak máson járhatott az esze, mert egy darabig bambán nézett a kínaira, mintha nem értené a kérdést. Ferencke nevetett.
- Persze hogy fiúnév, de ő így szokott hívni engem.
A kínaival szemben egy szemüveges lány ült. Valószínűleg elsőéves.
- Tudod - mondta a kínainak -, nálunk vannak úgynevezett társnevek. Mint például György meg Györgyi, Valéria meg Valér. A Ferencnek a Franciska a párja.
- Értem - mondta a kínai -, szóval ő Franciska.
Illés Ézsaiás hátradőlt a széken, és nevetett.
- Mit nevetsz?
- Hogy Ferenckét véletlenül Máriának hívják.
Ferencke is nevetett.
A szemüveges lány értetlenül nézett rájuk.
- Akkor miért hívod Ferenckének?
- Hát, mert Ferencke. Nézz rá!
- A jegyeket! - mondta az asztal végén ülő harmadéves.
Előreadták a jegyüket.
Bodrog megállt az asztaluknál. Csodálkozva nézett Ézsaiásra.
- Azt hittem, hazautaztál - mondta.
- Miért hitted? - kérdezte tőle nevetve a kerekarcú.
- Ja - mondta Bodrog, és ő is nevetett.
- Ki ez? - kérdezte Ferencke.
- A szobatársam - mondta Ézsaiás.
- Értem - mondta Ferencke.
- Mit értesz?
- Semmit... Biztos azt hiszi, nekem udvarolsz.
- Kicsoda?
- Bodrog. Vagy nem az a neve?
- De igen.
Ferencke csóválta a fejét, Ézsaiás nevetett. Most kitalálta, hogy éjjel nem aludtam otthon - gondolta magában, s kicsit büszke volt.
- Okos kislány vagy - mondta.
Ágnes lomha, fehér nő volt. A fiú nyaka köré kulcsolta a karját, és azt mondta:
- Most nem menekülsz!
- Nem is akarok - mondta a kerekarcú -, bolond lennék menekülni - és megcsókolta a nő vállát.
- Imádlak - mondta Ágnes.
Dohszag van, ebben a rohadt előszobában mindig dohszag van - gondolta a kerekarcú, és kicsit hátrább lépett, aztán elindult a szoba felé.
- Ne arra! - mondta a nő -, a gyerek még nem alszik. A kerekarcúnak összerándult a szája.
- Még játszik. Nagyon drága. Meghagytam a haját hosszúra. Nem akarod megnézni?
- Nem akarom - mondta Ézsaiás.
- Kicsit kinyitom az ajtót, és benézel. Nem veszi észre!
- Mondtam, hogy nem nézem meg - morogta Ézsaiás.
- Jaj, te mogorva medve! - mondta a nő kedveskedően előrecsücsörített szájjal, és megcsókolta a fiút.
Az asszony a gyerekkel vacakolt, ő meg hanyatt feküdt a széles heverőn. A cipőjét lehúzta, nyújtózkodott, mozgatta a lábujjait. Jó meleg volt a szobában, a villany nem égett, csak a Duna felől világítottak be néha kósza fénysugarak, a tárgyak puhán belevesztek a homályba. Langyos, tiszta levegő és homály! A kerekarcú elernyedt, a homály részévé vált.
Ágnes visszajött, a fiú fölé hajolt, telt, meleg melle kibuggyant a pongyolából. Illés Ézsaiást állati öröm kerítette hatalmába, most úgy érezte, nagyon szereti ezt a nőt - pedig csak a langyos homályt, a tiszta levegőt és Ágnes finom hajlású mellét szerette.
- Pszt! - sziszegte a nő, és hirtelen felegyenesedett.
A szomszéd szobából mocorgás hallatszott. A gyerek. Illés Ézsaiásnak görcs kúszott a gyomrába. Ágnes hirtelen mozdulattal meggyújtotta a villanyt, az állólámpa különben nem túlságosan erős körtéje bántóan csapott a fiú szemébe.
Azt hiszi, ha meggyújtja a villanyt, jobban hall - gondolta magában a kerekarcú, és hunyorgott.
A tárgyak a fényben idegenné váltak.
Illés Ézsaiás a fal felé fordult.
Aztán a gyerek elaludt, és Ágnes leoltotta a villanyt.
- Este fölhívtalak - mondta Ferencke.
- Minek? - kérdezte a kerekarcú.
Ferencke nevetett, valamit el akart rejteni a nevetésével.
- Már nem is tudom... egyedül ültem otthon, ott volt a telefon, gondoltam, fölhívlak.
Illés Ézsaiás elgondolkodva kocogtatta a poharát.
- Mire gondolsz? - kérdezte Ferencke.
- Semmire - mondta a fiú.
Gyengeség fogta el, szerette volna Ágnes mellére hajtani a fejét, szótlanul, csendben szeretett volna feküdni. Közelebb bújt hozzá, erősen átkarolta.
- Ha most visszajönne! - mondta ingerkedve Ágnes.
A fiú elengedte, és felült.
- Kicsoda? - kérdezte kicsit hangosan.
- Csend! - pisszegte Ágnes, és az ajtóra mutatott. - Hát a férjem - suttogta aztán.
A kerekarcú kedvetlenül visszatette a fejét a párnára.
- Akkor nem hívtál volna, ha visszajönne.
Ágnes észrevette, hogy kedvetlen. Teljesen váratlanul hevesen csókolgatni kezdte, és eszeveszetten becézgette. A fiú sohasem értette ezeket az érzelmi rohamokat. Teljesen józanul feküdt, de azért jólesett neki ez a durvának tűnő gyengédség.
Csengettek.
A csengő éleset berregett, a gyerek felsírt a másik szobában.
- Jézusmária - mondta a nő, és felugrott.
Egy darabig megkövülten állt. A csengő újra megszólalt. Ágnes ijedten nézte a fiút.
- Neki kulcsa van. Nem csöngetne - mondta a kerekarcú. A torka elszorult, de igyekezett természetesen beszélni.
Ágnes magára kapta a pongyoláját, és kiment. Aztán visszajött, és nevetett.
- A postás... - mondta. - Táviratozott... ,,A gyerek orvosságát a konyhaszekrényben felejtettem'', hihi, már régen megtaláltam.
- Kicsit megijedtem - mondta aztán. Akkor már újra a fiú mellett feküdt. - Te nem féltél?
- De igen - mondta Ézsaiás.
- Drága - suttogta elérzékenyülve a nő.
A kerekarcú csodálkozva ránézett, de a sötétben nem látta jól az arcát.
- Néha úgy érzem, bűnös vagyok - mondta a nő -, romlott. Te sohasem szoktál ilyent érezni?
Illés Ézsaiás nevetett, csak valahol mélyen belül viszolygott, de erre az érzésre nem akart figyelni.
- Nem - mondta. - Én tudom, hogy sohasem leszek romlott. Akármit csinálok. Olyan vagyok, mint a kacsa, mondtam már neked... akármilyen piszkos pocsolyákban virityöl, utána kimászik, megrázza magát, és hófehér. Én ilyen vagyok.
- És én ilyen piszkos pocsolya vagyok? - nevetett Ágnes.
Illés Ézsaiás nem felelt azonnal. Aztán grimaszt vágott - persze, a sötétben nem lehetett látni, hogy grimaszt vág, s talán ő maga sem tudott róla - azt mondta:
- Nem... te nem... de azért néha van benne valami nyomasztó.
- Kis csacsikám! - mondta neki Ágnes, és a hangjában fölény volt. Illés Ézsaiás nem szerette, ha azt mondják neki ,,csacsikám''.
- Nem szabad elvesztegetni semmit - mondta Ferencke.
- Hogyhogy elvesztegetni? Nem értem.
- Hát csak úgy mondom - mondta szomorúan a lány.
A kínai is felállt - a többiek már régebben elmentek -, a kerekarcú kicsit beljebb húzta a székét.
- Hát akkor szervusz, Ferencke - mondta a kínai, és rámosolygott a lányra.
Mind a hárman nevettek.
- Szeretsz? - kérdezte Ágnes.
- Mondtam már, hogy igen - felelte közömbösen a fiú.
- Akkor mondd!
- Mit?
- Hát hogy szeretsz.
Illés Ézsaiás nevetett. Aztán úgy, mintha csak tréfálna, azt mondta:
- Nem mondom.
Szeretett volna kiugrani Ágnes mellől, és elmenni valamerre. Kószálna a Körúton. Büszke lenne és elégedett.
Ágnes átkarolta.
- Akarom, hogy mondd!
- Szeretlek - mondta halkan a kerekarcú.
Szégyenkezett.
- Elprédálod magad. Bűnös vagy - mondta sírósan Ferencke.
- Honnan tudod, hogy bűnös vagyok? - kérdezte a kerekarcú.
- Tudom. Látom rajtad.
- Nem vagyok bűnös - mondta a fiú.
- Szereted? - kérdezte a lány.
- Nem - mondta gyorsan Illés Ézsaiás.
Hajnal felé aludtak el, a telefon ébresztette fel őket. A fiú is hallotta a kagylóban élesen recsegő hangot: ,,Vissza kellett jönnöm... megkaptad a táviratot?... még beugrom a hivatalba, tíz felé hazajövök... ne hozzak semmit?...''
- Siess... öltözz - suttogta Ágnes, mikor letette a kagylót.
- Miért telefonált? - kérdezte a fiú.
- Siess, fél tíz - mondta Ágnes.
- Ne nevess! Mit nevetsz? - mondta Ferencke.
- Ugyan, ne félts te engem! - mondta Ézsaiás. - Olyan vagyok, mint a kacsa. Belemehet akármilyen mocskos pocsolyába, mikor kijön, hófehér.
Ferencke ijedten nézett rá.
- Még alszik - szólt Ágnes az ajtóból -, gyere, nézd meg. Az alvó gyerekek csodálatosak, gyere, nézd meg.
- Nem nézem - mondta ingerülten a kerekarcú, és elfordult.
A pincér leszedte előlük a tányérokat, elvitte az üres kancsót. Ferencke a fiút nézte. Szürkészöld szeme volt. A kerekarcú oldalt rásandított, és azt mondta:
- El kellene mennünk.
- Egy pötty van az arcodon - mondta a lány.
- Hol? - kérdezte a fiú, és a tenyerét végighúzta az arcán.
A lány mereven nézte.
A fiú erre fölugrott, és kiment az ajtón. Megcsapta a hideg, tiszta levegő.
Szürke köveket érzett maga fölött, és hangosan azt mondta: Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás!
Aztán megfordult. A lány a menza ajtajában állt, és őt nézte. Illés Ézsaiás jó erősen megdörzsölte az arcát.